Kezdőlap

Németh László (Nagybánya, 1901. ápr. 18.Bp., 1975. márc. 3.): író, esszéista, a 20. sz.-i magyar prózairodalom egyik legkiemelkedőbb képviselője, Baumgarten-díjas (1930), József Attila-díjas (1950), Kossuth-díjas (1957). Apja középisk.-i tanár volt Nagybányán. Családjával 1904-ben Szolnokra; 1905-ben a fővárosba költözött. A Medve utcai elemiben (1907), a Bulyovszky u.-i (1911–1917), majd 1917 őszétől a Toldy-reálisk.-ban tanult, ahol apja is tanított, m. tanára Jánosi Béla volt. 1920. febr.-tól a bp.-i egy. bölcsészkarán francia-m. szakos hallgató, de ápr.-ban átiratkozott az orvosi karra. 1925-ben doktorrá avatták. Megélhetési okokból a fogorvosi pályát választotta és gyakorlatot folytatott az irgalmasok kórházának fogászati osztályán. Egy.-i tanulmányai mellett foglalkozott vers-elméleti kérdésekkel, novellákat, színműveket írt, köztük egy Dózsa-drámát. 1925. dec.-ben a Nyugat novellapályázatán a Horváthné meghal c. paraszttörténetével első díjat nyert. Ez év karácsonyán feleségül vette Démusz Ellát. 1926-ban megnyitotta fogorvosi rendelőjét, externistaként bejárt az Új Szent János-kórház elme- és idegosztályára. Isk. orvosi állást vállalt a Toldy-reálisk.-ban (1926–27), az Egressy úti (1928–1931), és a Medve u.-i polgári isk.-ban (1931–1943). Cikkei, könyvismertetései jelentek meg 1926-tól a Nyugatban, a Protestáns Szemlében, a Társadalomtudományban, később az Erdélyi Helikonba és a Napkeletbe is írt, ez utóbbinak 1931-ig vezető kritikusa volt. 1928-ban kezdte írni az Emberi színjáték c. regényét, amely először 1929-től a Napkeletben jelent meg folytatásokban. 1929 telén tuberkulózisban megbetegedett. Olaszo.-ban és Felsőgödön gyógyíttatta magát, felhagyott a fogorvosi gyakorlattal. Ebben az évben közeli barátságba került Babits Mihállyal, Gellért Oszkárral, Schöpflin Aladárral, Földessy Gyulával és más írókkal. Baumgarten-díjat kapott (1930), de mikor ezért megtámadták, a díj összegét visszaadta az alapítványnak. 1931 tavaszán szakított a Napkelettel, irodalomelméleti tanulmányait és írói portréit a Nyugatnak küldte. 1931. nov.-ben Debrecenben részt vett az Ady Társaság irodalmi estjén. Itt kötött életre szóló barátságot Gulyás Pállal. 1932-ben szembekerült Babits Mihállyal Török Sophie értékelése miatt. Tanú címmel lapot indított (1932. szeptember 26.), amelyet egymaga írt és szerk.; 1937 tavaszáig 17 kötete jelent meg. A Tanúban fejtette ki társadalmi reformeszméit, a „minőség forradalmának” eszméjét. Az értelmiség társadalmi vezető szerepét vallotta. Elmélyülten foglalkozott a magyarság helyével Kelet-Európában, alaposan megismerte a szomszédos népek kultúráját, irodalmát. 1934 ápr.-ától rövid ideig Fülep Lajossal és Gulyás Pállal szerk. a Választ, a Magy. Rádióban átvette az irodalmi osztály irányítását (1934- 35). 1934-ben megjelent első könyve, az Ember és szerep, voltaképpen emlékirat volt, amely szubjektív hangjával sok ellenséget szerzett neki. Egymás után adta ki regényeit, a Gyászt (Bp., 1935), a Bűnt (Bp., 1937) és Az utolsó kísérlet c. hétrészesre tervezett ciklusának egyes darabjait. Ebben a társadalom reformjának elbukott kísérletét akarta ábrázolni egy feltörekvő parasztfiú gyermekkorának (Kocsik szeptemberben, Bp., 1937), gimnazista éveinek (Alsóvárosi búcsú, Bp., 1938), egyetemista korának (Szerdai fogadónap, Bp., 1939), pályakezdésének (A másik mester, Bp., 1941), majd kudarcának leírásával. 1938. márc. 30-án a Nemzeti Színház Kamaraszínháza bemutatta Villámfénynél c. darabját, melyet két társadalmi drámájának bemutatása követett: Papucshős (Nemzeti Színház, 1939. nov. 4.), Cseresznyés (Nemzeti Színház, 1942. jan. 10.). 1939. máj. 13-án mutatta be a Nemzeti Színház első nagy történelmi drámáját, a VII. Gergelyt. 1940-ben kiadta A minőség forradalma c. tanulmánykötetét, a Tanú megindítása előtt írt esszék gyűjteményét. 1942-ben megjelent a Tanú után írt tanulmányainak két kötete Kisebbségben címmel. Hivatástudata, impozáns műveltsége, gondolatgazdag, képdús esszéstílusa jelentős hatást gyakorolt kortársaira. Marxista oldalról kezdettől bírálták a „minőség forradalmának” elméletét, az osztályharc kérdésében elfoglalt álláspontját, különösképpen a m. történelemben és művelődéstörténetben az értékeket a „híg” és a „mély” magyarság szempontjából minősítő kategóriája miatt. Erről önéletrajzában ő maga is kritikusan szólt. 1939–42-ben Móricz Zsigmond „adjutánsa” volt a Kelet Népe szerkesztésében. 1940-ben Törökvész úti házát felajánlotta egy népfőisk. céljaira, de megnyitására a hatóságok nem adtak engedélyt. Az isk. tantervét kiadta a Kelet Népében. Megpályázta a debreceni egy. m. irodalmi tanszékét, kérését elutasították. Részt vett a Debreceni Írói Napokon (1942) és a két balatonszárszói konferencián. 1926–1943 között hat lánya született – közülük kettő csak rövid ideig élt –, róluk szól Lányaim c. műve, melynek első változata 1943-ban jelent meg, az utolsó 1962-ben. 1944. jan.-ban Ady Endre halálának 25. évfordulójára Ady ünnepére c. előadást készített a Magy. Rádió számára, felolvasását nem engedélyezték, írását a Magyar Csillag febr.-i száma közölte. 1944. márc. 19-től, a német megszállás alatt Felsőgödön, Szilasbalháson, majd Bp.-en élt. Ezekben a hónapokban egyetlen folyóiratba sem írt. Bp. felszabadítása után családjával együtt Békésre költözött. Szept.-ben családja nélkül Hódmezővásárhelyre utazott, óraadói tanári állást vállalt a gimn.-ban, m. irodalomtörténetet tanított, de emellett sok más tantárgyat, pl. matematikát is. Az első, már Hódmezővásárhelyen készült munkája A tanügy rendezése c. tanulmány (1945). Keresztury Dezső kultuszmin. megbízta a dolgozók isk.-jának szakfelügyeletével (1946), kidolgozta ennek az isk.-típusnak a tantervét. Cikkei jelentek meg a Válaszban és a Puszták Népében. Ebben az időben született meg több drámája és regénye. Befejezte a Mathiász-panzió c. drámáját. A Misztótfalusi Kiadó megjelentette Széchenyi c. drámáját (1946) és az Eklézsia-megkövetést (1947), a hódmezővásárhelyi Délsziget c. folyóiratban megjelent az Erzsébet-nap (1946), a Puszták Népe c. lapban a Pusztuló magyarok c. vígjátéka; a Válasz közölte Husz János c. drámáját. Megjelent Iszony c. regénye, és Illés Endre kiadói szerződést kötött vele egy vásárhelyi tárgyú regényre, melynek eredeti címe Őrültek, később Égető Eszter címmel jelent meg. 1949-től Bp.-en élt, műfordítói tevékenységet folytatott. Lefordította pl. Jirašek, Groszman, Gladkov, Shakespeare, Lev és Alekszej Tolsztoj számos művét; az Anna Karenina húsz év alatt 14 kiadást ért meg. Ezért a regényfordításért tüntették ki a József Attila-díjjal. 1952-ben Révai József biztatására hozzákezdett a Galilei c. dráma megírásához és egy év alatt elkészült vele. 1954 elején hipertóniában megbetegedett. Betegen is folytatta munkáját. Erre az időre esik három színművének megírása (Petőfi Mezőberényben, Az áruló, II. József). 1954 tavaszán megjelent 5. kiadásban a Bűn c. regénye. A Csillag közölte A fordító jelentése c. írását. 1956. febr.-ban megkezdődtek a Nemzeti Színházban a Galilei próbái. A megjelent Égető Eszter, egy vidéki értelmiségi család nemzedékregénye, amely egyebek közt a népies mozgalom kritikáját és ezen belül saját törekvései önkritikáját is tartalmazza. 1956. szept.-ben az Írószövetség vezetőségének tagjává választották. Galilei c. drámája nagy sikert aratott (1956. okt. 20). Az 1956-os forradalom és szabadságharc után a megújhodó szocializmus mellé állt. 1957 után a pesti és a vidéki színházak sorra műsorra tűzték darabjait. A Szovjet Írószövetség meghívására 1959-ben nagyobb utat tett a SZU-ban. Ebből merítette az Utazás c. vígjátékának témáját (Bem. Katona József Színház, 1962). Az Iszony c. regényéből film készült (1964). 1955-től az év egy részét a Tihanyi-félszigeten, Sajkódon töltötte, itt alkotott, innen kapta egyik tanulmánykötete a Sajkódi esték (Bp., 1961) címet, itt készült a Ghandi halála c. színmű és az Irgalom (Bp., 1965) c. regény nagy része. A hetvenes évek elejétől egészsége rohamosan romlott. Még részt vett a Sámson c. verses drámájából készült Szokolay Sándor opera bemutatóján (1973). Munkáit lefordították angol, bolgár, cseh, francia, német, olasz, orosz nyelvre. 1969-ben a Szépirodalmi és a Magvető Kiadó közös gondozásában Az én katedrám c. tanulmánykötettel elindult az összes műveit tartalmazó életműsorozat. 1965-ben Herder-díjat kapott. – Irod. Vekerdi László: N. L. alkotásai és vallomásai tükrében (Arcok és vallomások, Bp., 1970); Életrajzi adatai 1956-ig a Homályból c. kötet függelékében (összeállította Hölvényi György, Bp., 1977); Grezsa Ferenc: N. L. vásárhelyi korszaka (Bp., 1979); Gulyás Pál: N. L. (Kecskemét, 1932); Gaál Gábor: A Tanútól a Bűnig (Korunk, 1937); Komlós Aladár: A Tanú (Toll, 1937); Babits Mihály: Tanú (Könyvről könyvre, Bp., 1973); Király István: N. L. (Valóság, 1946); Czibor János: Vallomás igényről és szándékról (Válasz, 1948); Hermann István: Az önleszámolás dramaturgiája. N. L. (Szent Iván éjjelén, Bp., 1969); Nagy Péter: N. L. történelmi drámái (Irod. tört., 1957. 1. sz.); Sőtér István: N. L. a tanulmányíró (Irod. tört. Közl., 1960. 2. sz.); Béládi Miklós: N. L. (Kritika, 1965. 5. sz.); Rényi Péter: Hatalom és erkölcs (Vitában, Bp., 1967); Bori Imre: N. L. és a jugoszláviai magyar irodalom (Híd, 1971. 6. sz.); Pándi Pál: N. L. (Kritikus ponton, Bp., 1972); Jordáky Lajos: N. L. (A szocialista irodalom útján, Bp., 1973); Rónay György: N. L. tanítása. A Vigilia beszélgetése N. L.-val (Vigilia, 1975. 7. sz.); Simon István: N. L. halálának hírére (Népszabadság, 1975. márc. 7.); Czine Mihály: Templomot építek. Búcsú N. L.-tól (Jelenkor, 1975. 4–5. sz.); N. L. Emlékülés Hódmezővásárhelyen (Új Írás, 1976. 8. sz.); Kiss Lajos: N. L. századunk reneszánsz embere (Kortárs, 1976. 12. sz.); Czímer József: N. L. drámaírása (Jelenkor, 1976. 7–8. sz.); Sőtér István: Az újraolvasás naplóiból. N. L. tragikum vagy program? (Kritika, 1976. 3. sz.); Illyés Gyula: Összegezés. N. L.-ról (Jelenkor, 1976. 12. sz.); Domokos Mátyás: A „Tervhalmozó” utolsó ítélete (Ugyanarról másképpen, Bp., 1977); Tüskés Tibor: N. L.-ról négy tételben (Pannóniai változatok, Bp., 1977); Grezsa Ferenc: N. L. élete képekben (Bp., 1985); Sándor Iván A N. pör (Bp., 1986); N. L. élete levelekben 1914–1948, szerk. Német Ágnes (Bp., 1993). – Szi. Fodor András: A szem hatalma. N. L.-nak (vers, A csend szólítása, Bp., 1969); Pilinszky János: Anna kései (vers, Nagyvárosi ikonok, Bp., 1970); Gulyás Pál: Professzor N. L.-nak (vers, Válogatott versei, Bp., 1971); Simonyi Imre: N. L. 70 éves (vers, Élet és Irod., 1972. 13. sz.); Páskándi Géza: N. L. (vers, Kortárs, 1975. 4. sz.); Juhász Ferenc: Könnycsepp-rózsa N. L. halott szívére (vers, Új Írás, 1975. 1. sz.); A gyötrődő N. L. (vers, Új Írás, 1976. 7. sz.); Fodor András: Homloka égöve alatt. N. L. emlékére (vers, Bábú vére, Bp., 1978); Vas István: Mért vijjog a saskeselyű (emlékirat, Kortárs, 1979. 12. sz.); Illés Endre: Az Édenalapító (Mestereim, barátaim, szerelmeim, Bp., 1979).