A barlangok és az emberek kapcsolata rendkívül sokrétű és mindig változó volt. A barlangok nagy része már kialakult, mire az ősember vagy elődei megjelentek a Földön, s kapcsolatba kerültek a sajátos föld alatti világgal, a sötéttel, a misztikussal és a védelmet nyújtóval.

Az ősember és az értelmes ember korai képviselőinek szerszámai, tűzhelyei, konyhahulladékai a régészek számára nyújtanak felvilágosítást. Természetesen keveset tudunk arról, hogy az egykori embernek mit jelentett a barlang. Annyi bizonyos, hogy kényszerből kereste fel, miután ott védve volt az időjárás szélsőségei és az állatok támadásai elől. Tehát állandó lakóhelyként vagy alkalmi tanyahelyként szolgált a barlang. Főleg külföldi, de néhány hazai példa is igazolja, hogy a barlangoknak kultikus jelentősége is volt. Az Istállós-kői-barlangban és a Kőlyukban medvekoponya temetkezési helyek, a Hillebrand Jenő-barlangban pedig a barlangi medve kaparászását utánzó nyomok maradtak fenn. Ugyanitt későbbi időszakból, a neolitikum bükki kultúrájának idejéből a belső teremben cölöpökre épített kunyhók nyomait lehet felismerni. Érdekes jelenség, hogy a bükki kultúra embere a barlangok bejáratához közelebbi, az ún. hidegponton temetkezett, s a belsőbb, védettebb, kiegyenlítettebb klímájú termeiben lakott.

A bronz- és vaskorban már csak alkalmi szálláshelyként használták a barlangokat, s a kisebb üregek elé kunyhókat emeltek, mint azt a kyjatice-kultúra emberei is tették a Szinpetri melletti Csapás-tetői-barlangnál. Ez a kombinált forma a barlanglakások továbbélésével csaknem napjainkig fennmaradt.

A barlangok közelében élő népek mindig ismerték a föld alatti járatokat, hiszen támadás esetén védelmet nyújtottak számukra, békeidőben pedig akár állatnak, akár embernek szállásul szolgáltak. A honfoglaláskor a Kárpát-medencébe nyomuló magyarság az itt talált vagy a szomszédos szláv népelemektől vette át a számukra ismeretlen természeti jelenség, a barlang egykori nevét, a brlog és a pest szavakat. Mint Dénes György kutatásai kiderítették, a brlog, majd borlog formában használt szóból ered a barlang, a hasonló jelentésű pest szó az újkorra már kikopott a hétköznapi nyelvből, de földrajzi névként máig fennmaradt (pl. Büdös-pest, Pes-kő). A pest szó Budapest nevében is valószínűleg eredetileg barlangot jelentett. Ugyanis a Gellért-hegy oldalában befalazása előtt már messziről látható üreg nyílott, a Szent Iván-barlang.

Az első magyar nyelvű barlangnév, az Oduoskw, a mai Odvas-kő, a bakonybéli apátság 1037-es keltezésű alapítólevelében fordul elő, amelyet 1230 körül hamisítottak. Középkori barlangneveink igen sokrétűek, s jól jellemezték a természeti képződményeket. Ilyen név a Likaskő is, amelyet Dénes György egy 1355-ből származó Anjou-kori oklevélben Likaskw formában talált meg, s azonosítani tudott a Kis-Kevélyi-barlanggal. A középkor végi magyar szövegekben gyakran előfordul a kőlyuk, vagy az állatok búvóhelyét jelölő borz-lyuk, farkas-lyuk, macska-lyuk név. Az első tudományos jellegű, barlang vonatkozású közlést Petrus Ransanus (Pietro Ranzano) 1420 és 1492 között élt dominikánus szerzetes, humanista történetíró kódexében találjuk meg. Ransanus 1488-ban Aragóniai Ferdinánd nápolyi uralkodó követeként került a magyar királyi udvarba. Magyarországi tartózkodása alatt egy nagyobb szabású világtörténeti munka részeként hozzálátott Magyarország történetének megírásához. Az 1490-ig befejezett munka Mátyás könyvtára, a Corvina számára készült, azonban ez volt az egyetlen kódex, amely Mátyás király hirtelen halála következtében sohasem jutott el híres könyvtárába. A kódex hosszú és viszontagságos út után a Széchényi Könyvtárba került. Az eredeti kéziratot Zsámboky János 1558-ban Epitome rerum Hungaricum címen kinyomatta. A munka második részében Ransanus a korabeli Magyarország földrajzi viszonyait ismertette, köztük két üreget is. Az egyik a mai Szliácsfürdő "mérges kigőzölgésű" forrásürege, a másik a Szepesi vár közelében fekvő hasadék (barlang), ahol a csepegő víz nyáron jéggé fagy. Mint Schönviszky László tanulmányában 1968-ban megállapította: "ez a hasadék pedig nem más, mint a Drevnyiki-jégbarlang, a Kárpát-medence legrégebben ismert jégbarlangja".

Ransanus nyomtatásban megjelent munkáját azonban megelőzte néhány évvel Georgius Wernherus (Werner György) De admirandis Hungariae aquis hypxomnemation című, 1549-ben megjelent könyve. Sokáig úgy hitték, hogy ebben fordul elő az első magyar barlangismertetés, de mint a fenti példák mutatják, az újabb kutatások sokkal korábbi leírásokat is feltártak már. Werner munkájában említést tesz a Füleki-barlangról, amely azonban téves, mert Fülek vára közelében nincs barlang. E munkában tévedésből Ag Telek helyett Arx Filek került, s erre Bél Mátyás jött rá 1742-ben írott hatalmas munkájában, a Notitia Hungariae novae historica geographico IV. kötetében.

Az 1600-as években még tudományos közleményekről, mai értelemben vett kutatásról alig beszélhetünk, viszont egyre inkább teret nyernek a kuriózumokról szóló beszámolók. Már Ransanus is említést tett a barlangokban tanyázó sárkányokról, s úgy vélekedett, hogy azok tulajdonosai nem az üregekben éltek, hanem az özönvíz hullámai sodorták őket oda Afrikából vagy más földrészekről. Ransanus után mintegy két évszázadnak kellett eltelnie, hogy a hazai barlangok csontmaradványairól újabb híradás szülessen, ezúttal 1672-ben Hain János eperjesi orvos tollából. Hain János a sárkánycsontok maradványait a parasztoktól vásárolta, akik azért keresték fel a Liptó megyei barlangokat, hogy onnan a szokatlan alakú csontokat összegyűjtsék, s mint bűvös erejű, gyógyító talizmánokat jó pénzért áruba bocsássák. Írásaiból csak töredékek láttak napvilágot, barátai 1672-ben két levelét, a következő évben pedig külföldre küldött jegyzeteit jelentették meg. E három munkát egy-egy rézmetszet is kísérte, amelyeken a "sárkánycsontokat" ábrázolta. Mint Tasnádi Kubacska András történeti kutatásai kiderítették: "Hain képei nemcsak az első ősmaradvány-ábrázolások hazánkból (1672), hanem egyúttal az egész világirodalomban először rögzítik le biztosan, felismerhető módon a barlangi medve és a barlangi oroszlán maradványait. Valamennyi rajza közül azt a koponyát illeti az elsőség, amelyről már Cuvier megállapította volt (1706), hogy a barlangi medve maradványa után készült." A deményfalvi barlangok híre így gyorsan lábra kelt, s a későbbi évtizedekben mind a hazai, mind a külföldi kutatók gyakran felkeresték, bekerült számos "világcsodát" nyilvántartó könyvbe. 1719-ben Bucholtz György késmárki rektor megpróbálta egy teljes sárkány kiásását, de ez a legnagyobb igyekezete ellenére sem sikerült. Ám az egyes csontok olyan nagy becsben részesültek, hogy a drezdai királyi múzeumnak küldött darabért a császár aranyéremmel tüntette ki Bucholtzot.

A XVII. század másik, kisebb jelentőségű munkáját Szentiványi Márton nagyszombati egyetemi rektor jelentette meg 1691-ben Curiosora et selectiora variarum scientiarum miscellanea címmel. E könyv három része közül a másodikban a kivájt mélyedésekről, barlangokról, szakadékokról és hasadékokról írt, s téziseit 90 pontban foglalta össze. Bemutatta a Föld akkor ismert összes föld alatti üregét, s egyszersmind ez az első olyan hazai közlemény, amely nagy általánosságokban foglalkozott a barlangokkal. Természetesnek vette, hogy a föld alatti cseppekből változatos formák, főleg oszlopok alakulnak ki, s vannak olyan barlangok, amelyek a cseppek elcsúszása révén jöttek létre. Szentiványi tehát korát messze megelőzően tisztában volt a föld alatti víz szerepével.

Az első magyar barlangtérkép az al-dunai Orsova közelében fekvő Veteráni-barlangról készült 1692-ben, amelyet akkor katonai célra alakítottak át. Később, 1788-ban II. József uralkodása idején, a török csapatok előrenyomulásakor (augusztus 11-én) a császáriakat megverték, de a barlangba menekülve még augusztus 31-ig tartották magukat.

Az 1700-as évekből, főleg Bél Mátyás munkáiból ismerhette meg az olvasó közönség hazánk barlangjait. 1723-ban nyomtatták ki Norinbergában Prodromusát, amelyben említést tesz a különös gyógyhatású kárpáti sárkánycsontokról, a Szilicei-jégbarlangról. E munka legnagyobb értéke az 1719-ben Bucholtz György által készített és Mikoviny Sámuel metszette gyönyörű barlangszelvény, amely a Deményfalvi-barlangot ábrázolja. Ez az első hazai barlangmetszet, amely nyomtatásban megjelent. 1735-1736-ban készült el Bél Mátyás második nagy műve, a Notitia, melynek négy kötetében már számos barlangról történik említés. A Veszprém megyét tárgyaló kötet sohasem jelent meg, kéziratos formában maradt ránk. A szerző ebben a művében megemlíti a bakonyi Ördög-lyukját, a Cuha-hegyi-sziklaüreget, a Kis-Pénzlikot és a Cseszneki-barlangot.

Bél Mátyás további könyvei és cikkei között még számos barlangi vonatkozást lehet találni, mint az 1799-ben megjelent Compendium-ban, vagy az 1744-ben az angol tudományos akadémia (Royal Society) számára készített tanulmányában a magyarországi jégbarlangokról. Publikálatlan kéziratai között Dénes György kutatásai szerint barlangtérképet is hagyott ránk.

Arról, hogy kit tekintsünk utólagosan az első tudatos magyar barlangkutatónak, megoszlanak a vélemények. Mindenesetre az elsők között volt Bucholtz Jakab - a Deményfalvi-barlangot felmérő Bucholtz György öccse -, aki a maga korában Észak-Magyarország barlangjainak legjobb ismerője volt, több barlangjáró expedíció résztvevője. Két ilyen útjáról 1787-ben számolt be nyomtatásban.

Az 1700-as évek második felében megszaporodó, barlangi leírásokat is tartalmazó munkák között talán a legnevezetesebb Korabinsky János Mátyás 1786-ban megjelent híres lexikona, amelyben röviden híradást közöl a Baradla-barlangról, melyben két "ángulus" utazó az angol tudományos akadémiától érkezett, hogy megvizsgálja a híres üreget, de ott három napig időzve, annak se végét, se újabb kijáratát nem találták.

Townson angol utazó 1793-ban járta be hazánkat, miközben megfordult a Baradla-barlangban, s 1797-ben megjelent könyvében foglalkozik a Szilicei-jégbarlanggal, a Kutya-barlanggal, majd az irodalomban először tesz említést az Alsó-hegy zsombolyairól. A XVIII. század második felében két olyan barlangi vonatkozású esemény is történt, amely kiemelkedő jelentőségű. Az egyik, hogy a feljegyzések szerint 1768-ban Mattenheim József molnár az abaligeti forrás megbontásával bejutott a Pap-lika folytatásába, a mai híres Abaligeti-barlangba. A másik dátum 1794, amikor Sartory József, az egri püspökség mérnöke Farkas Ivánnal és bizonyos Czékus úrral, vármegyei esküdttel elkészítette a Baradla-barlang pontos térképét. Az Országos Széchenyi Könyvtár térképtárában mindössze másolatban, egy példányban van meg. A nagyközönség először 1980 szeptemberétől 1981 áprilisáig láthatta a miskolci Herman Ottó Múzeumban rendezett "Barlangkutatás Magyarországon" című jubileumi kiállításon.

A Baradla-barlangról készült térképek sorát 1801-ben Raisz Keresztély mérnök felmérése követte. Térképét a bécsi Görög kiadó már 1803-ban forgalomba hozta, s a barlangról szóló leírását 1807-ben jelentette meg. Raisz térképének orosz nyelvű változatát 1815-ben ismerhették meg az érdeklődők. Ugyancsak Raisz térképével jelent meg Bartholomaeides László ochtinai lelkész gömör megyei monográfiája 1806-1808 között, amelyben a Baradlát igen részletesen ismertette.

Csokonai Vitéz Mihály 1801. július 5-én látogatta meg a Baradlát, s anyjához írt levelében nagy lelkesedéssel emlékezik meg a látottakról. Színesen ecsetelte a barlang bejárásának nehézségeit, s leírta: "négy vagy öt helyen négykézláb másztunk, néhol mint a rák hátrafelé, néhol pedig éppen hason".

A Baradla-barlangról még számos leírás született ezekben az években, amelyek nagyrészt egymástól vették át szövegüket, másrészt a helybéli vezetők elmondásait jegyezték le. Azonban az ország más területein is történtek említésre méltó események. 1819-ben Kölesi Vince, Kitaibel Pál buzdítására, Mestrovitsh Antal ispánnal együtt, bemászta az Abaligeti-barlangot, s annak nehézségeit "Az újonnan felfedezett Abaligeti Barlangnak leírása" címmel a Tudományos Gyűjtemény 1820. évfolyamában részletesen le is írta. Mint Kadic Ottokár későbbi értékelésében megjegyezte, "ez volt egyszersmind az első céltudatos, rendszeres magyar barlangkutatás és helyes barlangleírás".

1794-ben született Rozsnyón az a Vass Imre, aki tizennyolc éven át Gömör-Kishont vármegye földmérője volt, s a Baradla szenvedélyes kutatója. 1821-ben a barlang akkori végéig tudott csak eljutni, de 1825 júniusának első napján, kihasználva a hosszan tartó szárazságot, a nehezen járható, vízzel borított szakaszon átjutva, felfedezte a barlang Jósvafőig tartó részét. Felfedezéséről 1831-ben "Az aggteleki barlang le írása fekete területével, talaprajzolatával és hosszában való átvágásával" című, alapvető munkája jelent meg. Gyönyörű színezett térképmelléklete korának legrészletesebb hazai barlangábrázolása. Munkája két év múlva németül is napvilágot látott, így ez volt az első kétnyelvű magyar barlangmonográfia.

Az 1848-1849. évi forradalom és szabadságharc leverésével a magyar tudományos törekvések is háttérbe szorultak, annak ellenére, hogy létezett már a Magyar Tudományos Akadémia. Működésében azonban a természettudományi kérdések háttérbe szorultak. E hiány pótlására Bugát Pál fáradozásai nyomán megalakult a Természettudományi Társulat. A Magyarhoni Földtani Társulat megalakulásának gondolata a Magyar Orvosok- és Természetvizsgálók Sopronban tartott vándorgyűlése alkalmával született meg.

A múlt század közepének tudományos szempontból legjelentősebb barlangkutatója Schmidl Adolf volt, a budai műegyetemen az államrajz és a kereskedelmi földrajz tanára. 1802-ben született Königswartban (Csehország), majd tanulmányait elvégezve, 1825-ben a bécsi egyetemen a bölcsészet helyettes tanáraként kezdte széles körű tudományos pályafutását. 1850-től 1853-ig a császári és királyi földtani társaság megbízásából a Karszt-hegység barlangjait kutatta, majd 1851-ben a Recca (Réka)-folyó föld alatti útját, 1856-ban pedig az aggteleki Baradla-barlangot vizsgálta. 1857-től Budára került, s mint műegyetemi tanár 1858-1862 között a Bihar hegységet tanulmányozta. A "Das Bihargebirge" című műve volt utolsó tudományos munkája. 1863-ban halt meg. Kadic Ottokár jellemzése szerint: "Schmidl Adolf kiváló természetbúvár volt, s bár idegen születésű, annyira megszerette Hazánkat, hogy saját kívánságára történt áthelyezése Bécsből Budára. Hatvanéves korában megtanulta a magyar nyelvet, és hű fia maradt élete végéig ennek az országnak."

Egy évvel Schmidl halála után, vagyis 1864-ben jelentette meg az Akadémia Petényi Salamon János hátrahagyott munkáit, köztük "A beremendi mészkőbánya természetrajz- és őslénytanilag leírva" és "A magyarországi ásatag állatok maradványainak jegyzéke" című alapvető jelentőségű cikkeit.

A barlangok élő állatainak tanulmányozásával fellendült a tudományos érdeklődés is. Az első barlangi állatot, egy piócafélét (Typhlobdella Kovátsii) 1846-ban fogták a Baradla-barlangban. Ez a felfedezés, valamint a külföldi sikerek példája ösztökélte Frivaldszky Jánost arra, hogy a magyar barlangokat állattani szempontból megvizsgálja. Frivaldszky Imrével együtt előbb a Baradlát, majd később a Bihar barlangjait kutatta át. Eredményeit 1865-ben hatalmas monográfiában tette közzé, s ezzel megalapozta a magyarországi barlangbiológiai kutatásokat.

Schmidl Adolf megkezdett barlangi meteorológiai vizsgálatait főleg a jégbarlangok klímasajátosságainak felderítésével folytatták. 1867-ben Kubinyi Ferenc a Deményfalvi- és a Szilicei-jégbarlangot elemezte részletesen, majd az 1870-ben felfedezett Dobsinai-jégbarlangban Hanvai Ede hat éven át mérte a légköri viszonyokat.

1868-ban Rómer Flóris tanulmányával a történeti tudományok is bevonultak a tudományos barlangkutatásba. "A barlangokról, nevezetesen a magyarhoni lakott barlangokról írt munkájában összefoglalta a természetes és mesterséges üregeket, s azok ember általi hasznosításának példáit. Felhívta a figyelmet barlangjaink ősrégészeti jelentőségére.

A múlt század közepéről nem hiányoznak a barlangok az összefoglaló földrajzi monográfiákból sem, mint amilyen Fényes Elek geográfiai szótára, vagy Kővári László erdélyi, Hunfalvy János háromkötetes magyarországi és Orbán Balázs székelyföldi leírása.

Az 1870-es évekre tehát kialakult a tudományos magyar barlangkutatás magja, s nem késlekedtek a barlangfeltárások sem. Mindjárt az évtized elején történt a Dobsinai-jégbarlang felfedezése. A már régóta ismert "jéglyukat", ahonnan a nyári időben a környékbeliek a jeget hordták, belsőbb szakaszaiban senki sem ismerte, mert síkos, lejtős talaján senki sem hatolt le. Erre 1870-ben Szontágh Márton bányaigazgató és Ruffinyi Jenő vállalkoztak. Kötelekkel, létrákkal és egyéb szükséges eszközökkel felszerelve, néhány ügyes bányász segítségével leereszkedtek a barlang mélyebb részeibe, s ezzel felfedezték a jeges barlang belső, szintén jéggel dúsan bevont részét.

Ugyanebben az évben Themák Ede a Magyar Tudományos Akadémia megbízásából két hónapon keresztül ásatásokat végzett a Bihar hegység barlangjaiban, főleg az Igric-barlangban, ahonnan a barlangimedve-csontok tömegét hozta felszínre. 1872-ben Mocsáry Sándor szintén a Bihar barlangjait kereste fel, de nem a kihalt, hanem az élő állatvilágot vizsgálta. A Magyar Orvosok- és Természetvizsgálók 1873. évi, Herkulesfürdőn megtartott gyűlése több fontos barlangi vonatkozású kérdést tárgyalt meg. A gyűlés bizottságot küldött ki azzal a feladattal, hogy a közeli Rabló-barlangot vizsgálják meg, továbbá Ortvay Tivadar Magyarország barlangjainak őstörténeti és őslénytani értékeiről szóló előadásának a végén indítvánnyal fordult a jelenlévőkhöz: "Tegyük barlangjaink tudományos megvizsgálását komoly kérdéssé, és ne mulasszuk el felhasználni szellemi és értelmi előrehaladásunkban azon segédeszközt, mely máris oly dúsan jutalmazá a művelt külföld dicséretes fáradalmait!"

1873-ban nemcsak a barlangok tudományos, hanem turista feltárására is felhívás született. Ez évben ugyanis megalakult a Magyarországi Kárpát Egyesület, a magyar turistaság első szervezete. Az Egyesület Siegmeth Károly vezetésével kezébe vette a barlangok kutatásának és bemutatásának ügyét is.

Münnich Kálmán 1886-ban újratérképezte a Baradla-barlangot. Sajnos eredeti térképét nem ismerjük, csak az arról készített későbbi másolatot. A Magyarországi Kárpát Egyesület évkönyvei és kiadványai ebben az időben gyakran publikáltak barlangkutatási témájú cikkeket.

A múlt század végi tudományos barlangkutatás új területtel gazdagodott, az ősrégészettel, s a váratlan leletek eredményeként hamarosan szervezett formát öltött a hazai barlangok vizsgálata.

A magyar ősemberkutatás fellendülését az 1891-ben Miskolcon előkerült kőeszközök jelentették, amelyeket két évvel később Herman Ottó ismertetett.

Mint Kadic Ottokár kifejtette, ő a hazai barlangkutatás régibb és újabb történetének határául az 1900-as évet választotta, miután a Krapinai-barlang ősemberleletei és a miskolci szakócák előkerülése ekkor indította el azt a folyamatot, amelynek eredménye barlangjaink rendszeres felásatása volt. "Mindez a magyar barlang- és ősemberkutatás történetének egészen új irányt szabott, s ezért a nevezett évet joggal választhattam határul a magyar barlangkutatás régibb és újabb története között" - írta Kadic Ottokár, aki a saját maga barlangkutatásba "csöppenéséről" így emlékezett meg: "Én az 1900. évet Münchenben töltöttem, ahol egyetemi tanulmányaimat befejeztem; az ottani állattani intézetben dolgoztam ki doktori értekezésemet, az őslénytanban pedig átvettem az ottani híres tangyűjteményt. Itt egyik német kartársam azzal a hírrel lepett meg, hogy szűkebb Hazámban, Horvátországban, volt geológus tanárom: Gorjanovic Kramberger Károly Krapina városka határában földtani reambulációt végezve, a Krapinica-patak fölötti Husnjakovo-hegy oldalában barlangkitöltést fedezett fel, s ennek pleisztocén lerakódásaiban állati és emberi csontokat, valamint faszéndarabokat és kovaszilánkokat talált ... Elolvasva a Krapinai próbaásatás meglepő eredményeiről szóló jelentést, bámulatba ejtett a kis barlang tudományos tartalmának nagyszerűsége. Boldog voltam, hogy ezt a híres leletet szűkebb Hazámban egykori tanárom találta és dolgozta fel. Ez a felfedezés azt a vágyat ébresztette bennem, bár én is egyszer abba a helyzetbe juthatnék, hogy barlangban ásatást végezhessek. Ez a vágy annyira lelkembe vésődött, hogy azóta nem tudtam tőle szabadulni, s amikor 1901. év folyamán az Állami Földtani Intézethez kerültem, első magyar közleményeim a krapinai-lelet több folyóiratban történt ismertetései voltak." Kadic Ottokár vágya néhány évvel később beteljesedhetett, 1906-ban a Földtani Intézet megbízásából megkezdhette a bükki barlangok felásását.

1906 nem csak a magyar barlangkutatás kezdetének egyik fontos dátuma, de egyúttal a Bihar legnagyobb turista kutatójának, Czárán Gyulának halálozási éve is. Czárán 1847-ben született az Arad megyei Seprősön, birtokos örmény családból. Pozsonyi, budai és bécsi tanulmányai után visszatért szülőföldjére. Családot nem alapított, minden idejét és erejét kizárólag a természet kutatásának szentelte. Kora tavasszal bevetette magát a Bihar rengetegébe, sokszor az erdőben vagy barlangokban lakott. Eközben megállapította, hogy a kalugyeri Dagadó-forrás minden fél órában tör elő, tehát intermittáló. Kutatta a Csodavárat, a Révi-szoros barlangjait, s számos turistaleírást közölt.

A következő évek ásatásai, főleg a Szeleta-barlang kutatása fényesen igazolta Herman Ottó meggyőződését, vagyis élt Magyarországon az ősember. Hillebrand Jenő bekapcsolódásával hamarosan feltárásra került a Balla-barlang gyermeklelete is.

A sikeres barlangásatások s az egyre gyarapodó barlangi kutatások Lóczy Lajost, a Földtani Intézet igazgatóját arra a meggyőződésre vezették, hogy a Magyarhoni Földtani Társulat 1910. évi január 5-én tartott választmányi ülésén indítványt terjesszen elő: "a Társulatnak mindazon tagjai, akik a barlangok iránt különösen érdeklődnek, tömörüljenek a Társulat kebelében bizottsággá, dolgozzanak ki munkatervezetet, és egyesült erővel lássanak hozzá a hazai barlangok kutatásához." A választmány ezt az indítványt elfogadta, majd előkészítő tanácskozás után megalakult a Magyarhoni Földtani Társulat Barlangkutató Bizottsága. Elnöke Siegmeth Károly, alelnöke Jordán Károly és előadója Kadic Ottokár lett. A megalakulást az anyaegyesület 1910. február 10-én tartott közgyűlése tudomásul vette, s ezzel létrejött Magyarországon a barlangkutatás szervezete. Megalakuláskor a Bizottságnak 4 tiszteleti, 20 rendes és 11 külső, összesen 38 tagja volt. A Földtani Közlönyben a szervezet külön rovatot nyitott, ahol a szervezeti és tudományos közleményeket nyilvánosságra hozták.

A nagy erővel megindult bizottsági munka részeként Kadic tovább folytatta barlangi ásatásait, Strömpl Gábor az abaúj-tornai barlangvidéket járta be, majd ugyanitt, a tornai Alsó-hegy zsombolyaiban Hadik János gróf felkérésére Jordán Károly, Bekey Imre Gábor és Scholtz Pál Kornél részvételével 1911-ben expedíciót vezettek. Összesen 12 zsombolyt jártak be, illetve jegyeztek fel.

1912-ben meghalt Siegmeth Károly, a Bizottság első elnöke, akinek szorgalmazására készült el a Baradla-barlang Vörös-tavi bejárata, valamint ő volt az, aki Horusitzky Henrikkel elkészítette az első magyar barlangbibliográfiát. A elhunyt elnök helyére Lenhossék Mihály egyetemi tanárt választották, akinek az volt a véleménye, hogy a Bizottság állandó munkásságra rendezkedett be, és tagjaiban annyira megszaporodott, hogy ezáltal elvesztette bizottsági jellegét. Ezért ajánlotta, hogy a szervezet szakosztállyá alakuljon át, "amely indítványt a jelenlévők lelkesedéssel fogadták, és felkérték a vezetőséget, hogy az átalakuláshoz az előkészületeket megtegye".

1913. február 20-án a Magyarhoni Földtani Társulaton belül tehát megalakult a magasabb szervezeti egység, a Barlangkutató Szakosztály, Lenhossék Mihály elnökletével és Kadic Ottokár titkárságával. Az alakuló ülésen elfogadott ügyrend szerint a Szakosztály célja a "barlangtan és rokon tudományainak művelése és terjesztése", feladata pedig "a hazai barlangokat nyilvántartani, szakszerűen kutatni, folyóiratban, esetleg egyéb kiadványokban magyar és idegen nyelveken ismertetni, a kutatások eredményeit szaküléseken és népszerű estélyeken előadni, s végül mind hazai, mind a külföldi barlangtani irodalmat és mozgalmakat figyelemmel kísérni".

A feladatok megvalósítása már a bizottsági munka során megkezdődött, elkészítették az addigi szakbibliográfiát, a barlangok nyilvántartására cédulakatalógust vezettek be, nagy erővel folytatták a barlangok ásatását és térképezését. 1913-tól megindult a Barlangkutatás - Höhlenforschung című kétnyelvű barlangtani szakfolyóirat is.

A barlangi ásatások kiterjedtek a Kis-Kevélyi, a Jankovich- és az Istállós-kői barlangokra, valamint a Remete-hegyi- és a Pilisszántói-kőfülkére. Kadic Ottokár mellett már ott sorakozott a későbbi nagynevű szakembergárda, mint Hillebrand Jenő, Bella Lajos, Kormos Tivadar, Éhik Gyula és Lambrecht Kálmán is.

1916-ban, a világháború harmadik évében, amikor a külföldi alapanyagimport erősen megcsappant, a mezőgazdaság figyelme is egyre inkább a barlangok foszfortartalmú agyagjaira terelődött. Nem ez volt az első eset hazánkban, hogy a guanót hasznosítani kívánták, hiszen már 1872-ben Bécsben cikk jelent meg a gerecsei Pisznice-barlang két méter vastag denevértrágyájáról. Később Horusitzky Henrik hívta fel a gazdakörök figyelmét az értékes nyersanyagra. Akkor kezdeményezését nem fogadták el, de most, szorult helyzetben a Földmívelésügyi Minisztérium az ügyet magáévá téve megbízta a Földtani Intézetet az ilyen irányú kutatások elvégzésére. Kormos Tivadar mellett ismét Horusitzky Henrik volt az, aki a Felvidék, és Kadic Ottokár, aki a Gömör barlangjait kutatta át. A vizsgálatok csekély eredményre vezettek, így az ipari hasznosításra nem került sor, viszont elkészült számos barlang földtani kutatása.

Kormos Tivadar 1916-ban ismét ásott az óruzsini Nagy-barlangban, s a feltárt tűzhelyrétegekben talált megpörkölt rénszarvas- és barlangimedve-csontok alapján arra a következtetésre jutott, hogy e barlangban valóban élt az ősember, mint azt 1880-ban Róth Samu már megállapította. Emlékére az üreget Róth Samu-barlangnak nevezték el.

Ugyanebben az évben hunyt el Téglás Gábor, a dévai főreáliskola igazgatója, aki a Hunyad megyei barlangok szakértő ásatója volt, s számos munkáját a Földtani Közlöny, valamint a Tudományos Akadémia jelentette meg.

A háború utolsó éveiben, majd annak befejeződésével a hazai barlangkutatás lehetősége jelentősen beszűkült. 1919. április 17-én a Tudományos Társulatok Direktóriumának képviselői a Szakosztály ügyeinek további vezetésével Kormos Tivadart bízták meg. Ugyanekkor megértek a feltételek arra, hogy a tudományos barlangkutatók mellett eredményesen működő turisták is megalapíthassák szervezetüket. Így 1919. április 27-én a Pál-völgyi-barlang körül tömörült kutatók és érdeklődők köréből, A Pannónia Turista-Egyesület kebelében, Scholtz Pál Kornél vezetésével, Kadic Ottokár javaslatára megalakult a Barlangkutató Szakosztály. Céljaik közé tartozott "Magyarország barlangjainak turista szempontból való mívelése, nevezetesen a hazai barlangok felkutatása, feltárása és rendezése, illetve a nagyközönség részére hozzáférhetővé tétele". A Szakosztály támogatta a tudományos egyesületek és szakemberek munkáját, de a maga részéről tudományos vizsgálatokat nem végzett.

A Tanácsköztársaság leverése után, a terepi kutatások leszűkülésével, a szervezett barlangkutatás legfontosabb feladata önmagának és folyóiratának életben tartása volt.

1920-ban elhunyt Lóczy Lajos egyetemi tanár, a Földtani Intézet igazgatója, világhírű földrajzkutató. Először a Baráthegyi-, majd az óruzsini Nagy-barlang kérdéses ősemberleleteinek vitájakor került kapcsolatba a barlangkutatással. Kezdeményezte és támogatta a hazai barlangok felásatását, a szervezett barlangkutatás megalakulását. Mint Kadic Ottokár írta visszaemlékezésében, "Herman Ottó után talán neki köszönhetjük a legtöbb pártfogást".

Egy évvel a Pannónia barlangkutatóinak megalakulása után életre kelt a második turista szakosztály is, a Budapesti Egyetemi Turista Egyesület, röviden a BETE. A hamarosan igen jelentős eredményeket elérő Egyesület kutatói már a világháborút megelőzően gondoltak megalakulásukra, de tervüket a háború keresztülhúzta. A konszolidáció során a régi tagok ismét összegyűltek, s felkérték Kadic Ottokárt, hogy szervezze meg szövetségüket. A BETE 1920 júliusában tartott közgyűlése kimondotta a Barlangkutató Szakosztály megalakulását, melynek elnökéül Kadicot bízták meg. Céljaik és feladataik között szerepelt, hogy az ifjúság körében felkeltik a barlangok iránti érdeklődést, kirándulásokat szerveznek, megismerkednek a barlangkutatás alapismereteivel, szaküléseket tartanak. A megalakuláskor elfogadott célok hamarosan gyermetegnek bizonyultak, hiszen néhány évvel később a BETE tagjai szenzációs felfedezéseket tettek, s egyáltalában nem az alapismereteket birtokolták csak, hanem az akkori legmodernebb barlangjárási technikát is.

Kaffka Péter műegyetemi hallgató 1922-ben, több társával együtt, a Magyarországi Kárpát Egyesület megbízásából a Baradla-barlangban átvizsgálta a Jósvafő felé eső szakaszt. A Pokol végét elzáró nagy kőtömbök labirintusán átkúszva megtalálta azt az alacsony nyílást, amelyen az Acheron elhagyja a barlangot. Mivel a patak vízszintje azon a nyáron igen alacsony volt, a kutatók átbújtak a szűk résen, s egészen új, teljesen érintetlen, cseppkőképződményekben gazdag járatba jutottak. Az újonnan felfedezett 500 m hosszú barlangszakasz végén nagy kőomlások és szerteágazó hasadékokból álló rész zárta le a továbbjutást. Kaffka Péter a következő évben, 1923-ban felmérte az újonnan felfedezett ágat, s a barlangban, valamint a külszínen történt mérések egybevetésekor kitűnt, hogy a Jósva-forrás a barlang akkori végétől mindössze 200 m távolságra és 80 m-rel lejjebb van. Egyértelművé vált tehát, hogy a későbbiekben a barlangot egyszerű technikai beavatkozással, táróhajtással Jósvafő felől meg lehet nyitni, s a kifolyó barlangi patakvízzel áramot lehetne fejleszteni. A Kaffka által tervezett 60 m hosszú táró 1928 januárjában elérte a barlang végső szakaszát. A költségek fedezésére az állam mindössze 4000 pengő segélyt adott, a többit Kaffka saját erejéből teremtette elő.

Közben, az 1920-as évek elején, Vígh Gyula a Gerecse barlangjait vizsgálta, Gebhardt Antal a mánfai Kő-lyuk állatvilágát tanulmányozta, Véghelyi Lajos és Kubacska András denevérmegfigyeléseket végzett a Budapest környéki barlangokban. 1925-ben ismét több pénz állt rendelkezésre, így újult erővel lehetett a barlangi ásatásokat folytatni. Kadic elsősorban a bükki Büdös-pestet, Saád Andor a Diósgyőri-barlangot, Hillebrand Jenő az Istállós-kői-barlangot ásta tovább. Közben felfedezték a Csákvár melletti, későbbi Esterházy-barlangot, amely mélyebb kitöltéséből szenzációsan idős korú állatok csontmaradványai kerültek elő. Kadicot egymás után hívták meg a nagyobb barlangok felmérésére, mint a Tapolcai-tavasbarlanghoz, a balatonfüredi Lóczy-barlanghoz vagy Abaligetre.

Nagyot lépett előre az ország legnagyobb barlangjának, a Baradlának a kiépítése is. Az üregrendszer addigi gazdája, a Magyarországi Kárpát-Egyesület már nem sokat tudott tenni a berendezések felújításáért. A falépcsők meglazultak, a hidak korhadni kezdtek, a barlangi utak az árvizek hatására iszappal borítódtak be. 1925-ben a Kultuszminisztérium nemzeti kincsként kezelte a barlangot, s felújítására nagy összegű segélyt biztosított. 1800 m betonjárdát, kőlépcsőket és 104 kisebb-nagyobb betonhidat építettek. Ugyanekkor kiépítették a barlanghoz vezető vízvezetéket, telefont, korszerűsítették a vasutat és közutat.

1926 ismét jelentős év volt a szervezett magyar barlangkutatás történetében. A Magyarhoni Földtani Társulat Barlangkutató Szakosztályának választmánya 1925. március 14-én tartott ülésén elhatározta, hogy a továbbiakban saját erejéből alakítja meg az önálló barlangkutató társulatot, feladataik közé felveszik a turista barlangkutatást, valamint az érdeklődő nagyközönséget is. Hosszas és gondos előkészítés után, 1926. február 20-án az Egyetemi Földrajzi Intézetben 44 tagjelölt jelent meg a Magyar Barlangkutató Társulat alakuló ülésén. Az új, független társulat ügyvezető elnöke Cholnoky Jenő, a nemzetközi hírű földrajztudós, titkára Kadic Ottokár lett. A tudományos igényű Barlangkutatás című szakfolyóirat mellett létrehozták a Barlangvilág című lapot, amelynek feladata a barlangkutatás népszerűsítése volt.

Nagy jelentőségű barlangfeltárás történt közben Aggtelek közelében, az országhatár túloldalán. A régóta ismert Hosszúszói-barlang további szakaszait fedezték fel, s a benne folyó patak a Baradla felé irányult, így valószínűnek látszott, hogy a két nagy barlang összefügg egymással.

1927-ből nagyszámú sárgult meghívó és újságcikk maradt fenn, amelyek mind egy eseményről tudósítanak: a német és magyar barlangkutatók magyarországi kongresszusáról. A szeptember 14-24-e között lebonyolított rendezvény egyúttal az első széles körű barlangtani kongresszus büszke címet is viselheti, hiszen azon a két rendező országon kívül Horvátország, Csehszlovákia és Bulgária képviselői is jelen voltak. Az előkészítés során kapott villanyvilágítást a Pál-völgyi-barlang, rendbehozták a hámori barlangokat, bejárták és előkészítették a híres vecsembükki zsombolyokat, kiépítették a lillafüredi Szent István-barlangot. A nagy sikerű találkozón mintegy hatvan külföldi vendég tekinthette át a magyar barlangkutatás addigi eredményeit.

Az 1920-as évek végén több olyan nagy jelentőségű barlangi tudományos kutatás történt, amelyek napjainkig is alapvető hatásúaknak bizonyultak. Dudich Endre éveken át többször felkereste a Baradla-barlangot, ahol minden egyes alkalommal 24-30 órát töltött el azzal, hogy az ott élő állatokat és életviszonyaikat tanulmányozta. Szakított az addigi, kizárólag gyűjtő módszerrel, s arra törekedett, hogy komplex vizsgálatokkal különítse el az egyes élőhelyek élővilágát. Kutatásairól 1932-ben Bécsben, német nyelven jelent meg alapvető jelentőségű monográfiája.

Ugyancsak a Baradla-barlangban a Magyar Nemzeti Múzeum részéről Tompa Ferenc szakszerű régészeti ásatásokat végzett, amelynek segítségével pontosítani lehetett a csiszolt kőkori és vaskori kultúrák elterjedését.

023a
A Magyarországon nyilvántartott barlangok száma 1930 és 1980 között

Az 1930-as évek elején folytatódott a BETE kutatóinak szerencsével párosult nagyszerű felfedezéssorozata. 1930. szeptember 20-án a budai Szemlő-hegyen, Miklóssy Géza gyógyszerész telkén, terepegyengetés közben üregre akadtak, amely Kessler Hubert kitartó munkája révén a mai Szemlő-hegyi-barlanggá növekedett. Két évvel később a Styx vízzel borított folyosóján keresztül megtalálták (Kessler H. és Sandrik J.) az összeköttetést a Domica- és a Baradla-barlang között. Alig egy hónappal később, 1932. szeptember 26-án, a budai Ferenc-hegyen a Törökvészi út csatornázása közben rábukkantak a Ferenc-hegyi-barlang első szakaszára.

Szintén 1932-ben történt, hogy a Bükk turista barlangkutatója, több zsomboly sikeres feltárója, Dancza János a Cserépfalu melletti Suba-lyuk ásatásakor megtalálta az ősember első hazai leletét, amely azóta is a legteljesebb ilyen maradvány Magyarországról.

1935-ben nyugvópontra jutott a hazai barlangvédelem ügye is. Ez évben jelent meg az ún. Erdőtörvény, amely rendelkezett a barlangok védelméről is. A törvény szerint a tudományos szempontból vagy különlegességüknél fogva értékes barlangok védelem alá esnek. A barlangkutatók részéről már 1929-ben elindított "barlangtörvény" ügye első lépcsőként tehát hat évvel később rendeződött, s egészen 1961-ig volt érvényben, amikor is felváltotta a minden barlangra kiterjedő védelmet nyújtó, a természetvédelemről szóló új törvényerejű rendelet.

1936-ban megalakult a harmadik turistaegyesület, amely barlangkutatásra is szakosodott: a Természetbarátok Turista Egyesület (TTE) Barlangkutató Szakosztálya, Venkovits István vezetésével. A felszabadulás utáni jogutódja a Vörös Meteor Barlangkutató Szakosztály, amely a második világháború után újjászerveződő csoportok közül is kiemelkedett. A TTE kutatási területe elsősorban a Pilisben volt, ők viselték gondját a Legény-barlangnak, s emléküket a Kevély-nyergi- vagy Természetbarát-zsomboly őrizte meg az utókor számára.

1937-ben, lassan, több évtizedes huzavona, majd néhány eredményes év után, kiépült a Baradla-barlang mint idegenforgalmi bemutatóhely. A Denevér-ágnál új bejáratot nyitottak, befejezték a Vörös-tói-bejárat szélesítését, modernizálását. Kaffka Péter tervei szerint és nagyrészt saját kivitelezésében elkészült a mai jósvafői Tengerszem Szálló. Eközben a Pannónia Turista Egyesület munkájának eredményeként évről-évre nagyobb részt mutathattak be a nagyközönségnek a Pál-völgyi-barlangból, s a Barlangkutató Társulat kezelésében lévő Vár-barlang, valamint a "Barlangtani Gyűjtemény" is gyarapodott. Ugyanekkor elkészítették a Tapolcai-tavasbarlang vízjáratának csónakázóútját.

1939-ben a visszacsatolt Felvidékkel együtt magyar fennhatóság alá került az Aggteleki-karszt északi folytatása, a Szilicei-fennsík is, a Baradla folytatásával, a Domicával együtt. A Magyar Turista Szövetség, amely a Baradlát kezelte, felújította a Domica villanyvilágítását, több új járatot tártak fel, majd három hónap alatt elkészítették e rész barlangtérképét is. Ezzel kiegészült a korábbi, Konrád Ödön és Kessler Hubert által készített 1:2000-es méretarányú részletes térkép, amely ma is a kutatások alapjául szolgál. Jósvafőn, a barlang alatti völgyben völgyzáró gáttal létrehozták a Tengerszem-tavat, s kis vízerőművet építettek a Baradla világításának ellátására.

A Baradla-Domica-barlangrendszer látogatottsága az előzőekhez képest csúcsot ért el, mintegy 40 ezer vendég kereste fel egy év alatt. A Szilicei-karszt barlangjainak felkutatására a BETE tagjai, Bertalan Károly és Jan Senes vezetésével több, mintaszerűen szervezett, eredményes expedíciót vezettek.

023b
A nagyközönségnek megnyitott barlangjaink látogatottsága 1951 és 1977 között (Balázs D. 1977)

1941-ben Kessler Hubert a Földtani Intézet megbízásából Erdélyben, Homoródalmás környékén kezdett eredményes feltáró kutatásba. Felfedezte a révi Zichy-barlang folytatását, elsőként járta végig a Csarnóházai-barlang közel egykilométeres szakaszát.

A háborús események hatására a szervezett magyar barlangkutatás is nagy nehézségekkel küszködött; 1942-ben a jól kiépített Vár-barlangi "Barlangtani Gyűjtemény" nagy részét légoltalmi kórház részére lefoglalták, majd 1944-ben a Barlangkutató Társulat irodája belövést kapott, a muzeális értékű dokumentációs anyagok nagy része elpusztult. Ennek ellenére 1946-ban Tasnádi Kubacska András és Vértes László vezetésével rövid időre újraéledt a régi Társulat, majd létrehozták a szintén kérészéletű Barlang Felügyelőséget. Szervezet nélkül, de mind tudományos, mind turista vonalon egyre inkább szélesedett a barlangok és karsztok iránt érdeklődők tábora. 1946-ban felfedezték a gyönyörű Sátorkő-pusztai-barlangot. 1948-ban a BETE barlangkutatói először járhatták be a Mátyás-hegyi-barlang Centenáris-szakaszát. A TTE kutatói előbb 1946-ban a Mecsekbe, majd 1947-ben a Bükkbe vezettek barlangkutatói expedíciót. Vértes László megkezdte nagyszabású ősrégészeti kutatását az Istállós-kői-barlangban, amelyről nagy sikerű könyvében, a Medveemberek krónikája című művében számolt be a nagyközönségnek. A felfedezések a következő évben fiatalos lendülettel követték egymást. Jakucs László ismételt vízfestési kísérletekkel kimutatta, hogy a Baradla-barlang vízrendszere független a Komlós-forrástól. 1952. augusztus 4-én bejutottak hazánk második legnagyobb, gyönyörű cseppköves patakosbarlangjába, a Béke-barlangba. Ugyancsak Jakucs László irányításával sikerült a következő évben, 1953-ban bejutni a bükki Pénz-pataki-víznyelőbarlangba. Szinte minden következő évben hatalmas barlangrendszerek nyíltak meg az egyre szaporodó barlangkutatók kitartó munkája nyomán. 1954-ben az égerszögi Szabadság-barlang, 1955-ben a jósvafői Vass Imre-barlang, 1956-ban a szintén jósvafői Kossuth-barlang, majd 1957-ben a Baradla Alsó-barlangjának feltárása jelezte a sikerekben gazdag éveket. Ugyanekkor a Bükkben a miskolci zsombolykutatók bejutottak a Bolhási- és a Jávor-kúti-víznyelőbarlangba, a Kinizsi TE, majd a Vörös Meteor kutatói több expedíciót vezettek az Alsó-hegy zsombolyaihoz.

Mindezek a sikerek jelezték, hogy a korábbi, háború előtti magyar barlangkutatáshoz képest gyökeresen új szemléletű és összetételű karszt- és barlangkutatás kezdődött el hazánkban. A régészeti és biológiai vizsgálatok mellett a geológiai, hidrológiai és barlanggenetikai tudományos kutatások is előtérbe kerültek. Egyre-másra alakultak a sportolási célú amatőr barlangkutató csoportok is, s számos kezdeményezés történt a megszűnt Magyar Barlangkutató Társulat modernizált újraélesztésére is. 1952-ben a Földtani Társulat mint egykori anyaegyesület kebelében újraszervezték a Barlangkutató Szakosztályt, mint a Magyar Barlangkutató Társulat jogutódját. Még ugyanennek az évnek a végén Karsztkutató Bizottság alakult a Magyar Földrajzi Társaság keretében. 1955-ben a két szervezet Karszt- és Barlangkutató Szakosztály néven egyesült, és tevékenységét a Földrajzi Társaság keretében folytatta. Ugyanebben az évben a Magyar Hidrológiai Társaságban Központi Karszthidrológiai és Barlangkutató Bizottság is létrejött. A hidrológusok szervezetén belül már 1952. június 30-án megalakult a miskolci zsombolyosok csoportja, mint a legaktívabb és legszervezettebb vidéki egyesület, a hazai barlangkutatás központjában, a Bükk tövében. Közben a színesedő szervezetek előadásokat, nagyszabású rendezvényeket szerveztek. Ilyen volt az 1952. évi "Karszt"-ankét, amelyet az Eötvös Lóránd Tudományegyetem Földrajzi Tanszéke szervezett, majd az 1952. évi "Miskolci ankét", amelyen részt vettek a hazai barlangkutatók, s egyre inkább sürgetőleg vetődött fel az országos barlangkutató szervezet létrehozásának igénye.

Alig másfél évvel az óhajtott igény megvalósulása előtt, 1957. február 27-én, élete nyolcvanegyedik évében elhunyt dr. Kadic Ottokár egyetemi tanár, kandidátus, a magyar barlangkutatás szervezetének, a hazai ősrégészetnek a megalapítója és sikeres, lelkes művelője. Végül 1958. december 16-án, hosszas, vitáktól, feszültségektől egyáltalában nem mentes körülmények között, a Nehézipari Minisztérium felügyelete alatt létrejött a magyar szpeleológusokat egyesítő társadalmi szervezet, a nevében is kibővült tevékenységet folytató Magyar Karszt- és Barlangkutató Társulat (MKBT). Az újjászervezett Társulat az 1910-ben megalakult Barlangkutató Bizottság, majd Szakosztály, és az önálló Magyar Barlangkutató Társulat jogutódja. Csatlakoztak hozzá a háború után létrejött hivatalos és amatőr barlangkutató szervezetek, csoportok is. 1959-ben, a tudományos kutatásoknak tágabb fórumot biztosítandó, a Műszaki- és Természettudományi Egyesületek Szövetségében megalakult a Magyar Karszt- és Barlangkutató Bizottság, amelynek fő feladata a tudományos szakmai kiadványok megjelentetése volt. Ugyanekkor megindultak az új szakmai folyóiratok, a Karszt- és Barlangkutatási Tájékoztató, a Karszt és Barlang (kezdetben "Karszt- és Barlangkutató" címen), valamint a Karszt és Barlangkutatás című évkönyv.

Az egyre szélesedő tudományos kutatásokat a barlangi laboratóriumok megalakulása is jelezte. A Vass Imre-barlangot a budapesti Építőipari, Közlekedési és Műszaki Egyetem (ÉKME) Papp Ferenc professzor kezdeményezésére kutatóállomássá építette ki, amelyet később a VITUKI vett át. 1959-ben szanatórium létesült a jósvafői Béke-barlangban a légúti betegségekben szenvedők kezelésére; a Baradla-barlang Róka-ágában Dudich Endre professzor létesített barlang-biológiai laboratóriumot. 1961-ben pedig régi helyén újra megnyílt a Barlangtani Múzeum.

Az 1960-as években az MKBT szervezeti megerősödésével egyre több összeszokott, önálló kutatási területtel rendelkező, technikai tapasztalatokkal gyarapodott barlangkutató csoport működött az országban.

AZ 1960-AS ÉVEK JELENTŐS BARLANGFELTÁRÁSAI

Orfűi Vízfő-barlang1960szifonátúszás (150 m)
Tapolcai-tavasbarlang1960/61 300 m új vízalatti szakasz
Róka-hegyi-barlang196143 m mély barlang felfedezése
Imolai-víznyelőbarlang196160 m hosszan bejutás
Meteor-barlang1961felfedezése, bejutás
Létrás-tetői-barlang1961lejutás a Szepesi-zsombolyba
Hársas-barlang196172 m hosszú barlang
Létrás-tetői-barlang1961/62az új járatok felfedezése
Spájzi-barlang1964bejutás
Vár-tetői-barlang1964bejutás a 130 m hosszú részbe
István-lápai-barlang1964lejutás a mélypontra (242 m)
Vénusz-barlang1964felfedezése
Solymári Ördög-lyuk1964178 m új szakasz
Ezüst-hegyi 3. sz. barlang1964400 m hosszú, 60 m mély
Cserszegtomaji-kútbarlang1965részletes bejárás, térképezés
Jószerencsét-aknabarlang196550 m mélyre lejutás
Szamentu-barlang1968folytatásának felfedezése
Tapolcai-tavasbarlang1969200 m új szakasz
Baradla, Óriás-terem1969lejutás az Alsó-barlang szintjére

Az 1960-as évek minden sikere ellenére, nemcsak a természettel kellett megküzdeni. 1965 decemberének utolsó napján a pannonhalmi Romer Flóris Barlangkutató Csoport tagjai közül három diák a Baradla-barlang Styx-ágában tett túra alkalmával életét vesztette. Ennek hatására a csoportokat fenntartó iskolák és a sportegyesületek nagy része nem vállalta a további támogatást; a Nehézipari Minisztérium pedig felmondta a Magyar Karszt- és Barlangkutató Társulat további felügyeletét. 1967-től a társulati tevékenységet átmenetileg korlátozni kellett, a rendezvények, szakülések száma csökkent. A folytonosságot mindössze a kiadványokkal sikerült fenntartani, majd hosszas tárgyalások után az MKBT felügyeletét 1970. február 26-tól a Műszaki- és Természettudományi Egyesületek Szövetsége vette át. Ezzel egyidejűleg megszűnt, illetve beolvadt a Társulatba a MTESZ keretében eddig működött Magyar Karszt- és Barlangkutató Bizottság.

Az 1960-as évek tudományos kiszélesedését jellemzi, hogy 1963-ban nagy erővel megindult az ország barlangjainak kataszterezése az ún. "Szpeleográfiai terepjelentés" rendszerén keresztül; 1969-ben megtartották az első hazai barlang-bioklimatológiai ankétot, majd magyar kezdeményezésre a Nemzetközi Szpeleológiai Unió keretében Szpeleoterápiai Szakbizottság létesült. 1961-ben megjelent az új természetvédelmi törvény, amely minden barlangunkat védelem alá helyezte.

A barlangi őslénytani vizsgálatok Jánossy Dénes vezetésével nemzetközileg is egyedülálló eredményre vezettek a Tar-kői-kőfülkében, majd az Esztramos kőbányászattal megnyitott egykori barlangkitöltéseiben. A barlangok biológiai vizsgálatában az ötvenes évek állattani kutatásainak lendülete Dudich Endre halálával megszakadt. Egyre komolyabb eredmények születtek a növénytani vizsgálatok során. A barlangok és karsztok komplex erőviszonyainak és hatótényezőinek vizsgálatában kiemelkedő jelentőségű volt a jósvafői Vass Imre kutatóállomáson végzett nagyszabású műszeres méréssorozat. Eredményeit napjainkban elsősorban a karszthidrológiában hasznosítják.

Az 1970-es évek barlangfeltárásai rendkívüli eseménnyel indultak. A Vörös Meteor Raisz Keresztély csoportja modern alpintechnikával, csörlők segítségével előbb 178 m-re növelte a Vecsem-bükki-zsomboly mélységét. 1970-ben a jól megszervezett, hatékony technikai apparátussal (motoros csörlő, hangostelefon-rendszer) ellátott Vecsem-tábor a zsomboly mélységét 245 m-re növelte, amely ezáltal az ország legmélyebb barlangjává vált.

AZ 1970-ES ÉVEK NAGYOBB BARLANGI FELFEDEZÉSEI

Vecsem-bükki-zsomboly1970  lejutás 245 m mélyre
Odor-vári Hajnóczy-barlang1972a barlang felfedezése
Hévízi-tói-forrásbarlang1972a forrásterem feltárása
Eötvös Lóránd-cseppkőbarlang1973bejutás 174 m hosszban
Baradla-Alsó-barlang1973szifonok átúszása
Szár-hegyi-víznyelőbarlang1973felfedezése
Csipkés-zsomboly1973lejutás 180 m mélyre
Tapolcai-tavasbarlang19741 km-es lett a barlang
Borókás-tebri 2. víznyelőbarlang1974lejutás 100 m mélyre
Odor-vári Hajnóczy-barlang1974további részek felfedezése
Musztáng-barlang1974kiásása
Alba Regia-barlang1975feltárása (220 m mély, 880 m hosszú)
Háromkürtő-zsomboly1975105 m mélyre, 360 m hosszban
Diabáz-barlang1975feltárása
Fekete-barlang1975bejutás és felfedezés
Kis- és Nagy-nyelő (Júra-zsomboly)1975a későbbi Júra-zsomboly megnyílása
Molnár János-barlang197535 m új vízalatti szakasz
Keselő-hegyi-barlang1976lejutás 110 m mélyre
Útmenti-barlang197750 m mélyre behatolás
Bolhási-víznyelőbarlang1977a Lantos- és Mészáros-ág felfedezése
Molnár János-barlang1977110 m új szakasz
Szelelő-lyuk197824 m mély, 100 m hosszú
Fekete-barlang1978újabb 300 m felfedezése
Bolhási-víznyelőbarlang1978további 800 m feltárása
Csengő-zsomboly1979lejutás 65 m mélyre, 130 m hosszban

A közelmúltban Magyarországon évente 30-40 új barlangot fedeztek fel kutatóink, s csaknem minden évre jut legalább egy, kilométeres nagyságrendű új szakasz feltárása. Számba vett barlangjaink száma néhány éve még 1300-1400 között mozgott, de csakhamar eléri a kétezret.

Az elmúlt tíz évben már nyugodtan leírhatjuk, hogy kialakult, kiterebélyesedett a barlangtan, a szpeleológia tudománya, amely sajátos tudományközi helyzeténél fogva jelentőségét csak növelni fogja.