JÓKAI MÓRNAK

Budapest, 1876. március 29.

Kedves barátom!

Bár önzésem azt tanácsolná, hogy ne válaszoljak leveledre, mert ez esetre becses látogatásodat teszed kilátásba; de másfelől érezve, mily kevéssé érdemlenék ennyi utánam járást, nem akarlak terhelni azzal, s levélben írom körül "a semmit", melyet, neked ígérni és adni képes vagyok. Az az én "szentélyem", melyet említsz, bizony nem valami szándékos visszavonulás, előkelő öndicsőségbe takaródzás vagy "babérokon" hentergés, hanem oly kényszerített nyugalom, melyet, hogy így van, én fájlalok leginkább. Nem akarok részletekbe bocsátkozni s ezáltal magamról, testi és lelki nyomorúságim elsorolásával, szegénységi bizonyítványt írásban állítni ki: csak egyszerűen fejezem ki sajnálatomat, hogy nehezen lehetek lapod munkása.

Hogy egy, a szépirodalom érdekeit komolyan felölelő orgánum keletkezzék, hogy a jobb tehetségek - régiek és újak annál csoportosuljanak, s hogy annak zászlaját te ragadd kezedbe, ki magad is legtöbbet bírsz, kihez az ifjúság lelkéből csatlakozik, anélkül, hogy az öregebbek becsülése irántad csökkent volna: mindezt helyesnek, és a közönség csekély érdeklődését tisztán irodalmi művek iránt tekintve, időszerűnek tartom. Azt is hiszem, hogyha e fanyar időkben a szépirodalomnak új folyóirat által lendületet adni lehetséges: azt a mostan élők közül csupán a te neved és géniuszod varázsa eszközölheti. Én már megkísértettem - a Koszorúval - csekélyebb tehetséggel, de annyival jobb körülmények között, minthogy akkor a politikai élet még nem volt mindent elnyelő hatalom, - bele is buktam szerencsésen. Próbálkozzál te most, - én lebeszélni nem akarlak.

Hanem abban csalódol, ha velem szemben írói pártról beszélsz, - én ilyet, igaz lelkemre! nem ösmerek. Az a néhány név, amiket fölemlítesz, annyira nem párt, és én azok közt s azokkal annyira nem vagyok semmi szolidaritásban, hogy az én válaszom (mely tisztán szubjektív), az ő elhatározásukra se buzdító, se hátráltató hatással nem lehet. Mit gondolsz? Én velők csak úgy esetleg találkozom, mint éppen veled fognék, ha gyakrabban járnál oda, hol én ez idő szerint egyedül található vagyok - az Akadémiában. Irodalmi diszkusszióról köztünk soha semmi szó - rám nézve minek is? ki magamat már írónak sem tartom. Aztán az említett nevek közt egypár van, ki dolgozni fogna, - de egyik (a mezítláb járó csizmadiakint) maga is szerkesztő, a másik annyira politikai és oly kevéssé irodalmi ember lett, hogy ezektől ugyan bajos valamit várni. Hogy mégis - nem ugyan ígéretet Neked, hanem magamnak némi kecsegtetést nyújtsak: íme! Ötvenkilenc évemet betöltöttem, néhány napot már a hatvanadikból is, 7-8 év óta testileg is kórházba való beteg vagyok, de naponkint dolgozom, - csakhogy nem irodalmi dolgokat, hanem egyéb vesződséges munkát. Ha ettől - mint régi óhajtásom és törekvésem - valahára megszabadulhatnék, ha némi függetlenségre tehetnék szert, azzal kecsegtetem magamat, hogy életem csendes alkonyán magányos mélázásim közt, tán meglátogatna még olykor a Múzsa, s lendíthetnék az irodalomban is valamit, amit most napi vesződéseim közt, "invita Minerva" tenni képes nem vagyok. Ha megérem ezt az időt - és lapod is megéri: talán megmutathatom, hogy vagyok és maradok, mint voltam bármikor, szeretve tisztelő barátod

Arany János