SZILÁGYI: A MAGYAR NEMZET TÖRTÉNETE

VI. FEJEZET.
A nemzet egységi törekvései. Gritti árulása és bukása.

A lefolyt öt év eseményeinek szomoru következményei. A visszahatás a közvéleményben. Törekvések az államegység helyreállitására. Az 1530-iki pozsonyi értekezlet. A magyar küldöttség V. Károly és Ferdinánd előtt. A pártok tanácskozásai a pártviszály megszüntetése és a török elleni védelem ügyében. A babocsai és a bélavári értekezletek. A közvélemény János mellett foglal állást. A veszprémi gyűlés kudarcza. A két király hivatalos alkudozásai. A kenesei és berenhidai gyülések. János bizalmatlansága és Ferdinánd cselszövényei meghiusitják az egység helyreállitására irányuló törekvéseket. Ferdinánd ujabb lépései Konstantinápolyban. Gritti a Habsburgok pártján. Záray Jeromos. A szultán belenyugszik a kettéosztásba. E hir hatása Magyarországon. A békekötés. Gritti küldetése az osztozás végrehajtására. Ferdinánd törekvései a birtokában levő terület nagyobbitására. János védekezése. Követeinek sikere a portán. Szulejmán az 1526-iki statusquo fentartása mellett nyilatkozik. Gritti fondorlatai. Bejövetele. Erdélybe érkezve leveti álarczát. Czibak Imre meggyilkoltatása. Gritti bukása és kivégeztetése. Ferdinánd Gritti haláláért Jánosra igyekszik háritani a felelősséget. György barát fellépése. A Habsburg befolyás bukása a portán

Öt esztendő sem telt el a mohácsi csata óta s a kettéoszlott Magyarország sivataghoz hasonlitott. Messze földön sok százados polgárosodásnak, számos nemzedék verejtékes munkájának minden gyümölcse elpusztult, százezrek ölettek le, vagy hajtattak el rabszijon. Az állami rend, a gazdasági szervezet és társadalmi kapcsolatok teljesen felbomlottak. Könny a szemekben, keserűség a szivekben, rombolás szerteszét, ez volt az ország állapota. Szegény és gazdag, a kunyhók és várak lakói egyaránt érezni kezdték tehát, hogy ez öngyilkosságnak határt kell szabni, különben végkép elvész Magyarország. A béke szükségének érzete mindenkiben fölébredt s egyre komolyabb alakban kezdett nyilvánulni. Maguknak a tömegeknek nem volt ugyan szavuk az ország dolgában, nem volt részük a catastrophák felidézésében, s némán, szótlanúl kellett maradniok, noha minden csapás súlyát ők érezték leginkább. De uraik jóléte, anyagi ereje, megélhetése az ő munkájoktól függött s állandóan a hatalmasok sem zárkózhattak el a tömegek nyomorúsága s panaszai elől. Egyébiránt az urak maguk is megérezték az idők viharos járását.

Az alkotmányos élet, melynek előnyeit az oligarchikus világban már csak kevesen élvezték, a csatazaj és fegyverzörej közepett egészen megszünt. A királyi hatalom, a mennyiben egyáltalán müködött, a zürzavarban nem sokat törődött az alkotmányos formákkal. Másrészt kapitányai és zsoldosai urakon és jobbágyokon egyaránt garázdálkodtak s még a leghatalmasabbakat is folytonos veszedelem fenyegette.

E türhetetlen állapotok mindinkább fordulatot idéztek elő az uralkodó rétegek hangulatában. Az államegység eszméje öt század folyamán sokkal mélyebben lebocsátotta gyökereit a közérzésbe, semhogy öt év rombolásai kiszakithatták volna. Épen a legnagyobb viharok közepett támadt az új életre s erőteljesen, ellenállhatatlanúl nyilvánult mind a két király hiveiben. Az állami egység helyreállitása lett a jelszó, mely mindenkinél visszhangot keltett, mindegyik táborban komoly szószólóra akadt. Kezdték belátni, minő végzetes hiba volt két királyt választani s komolyan gondolkodtak a hiba jóvátételén. De a mily világosan állt előttük a végczél, oly zavarosak voltak a vélemények az iránt, hogyan, minő módon és milyen eszközökkel kell e czélt elérni. A legelső, mit az uralkodó közvélemény mulhatatlanúl szükségesnek tartott, az volt, hogy a két király vessen véget a vérontásnak, a polgárháborunak, a nemzet politikai, socialis, gazdasági elzüllésének. Várday érsek azonnal az 1529-iki török háboru után felvetette az eszmét, hogy a két király hivei közös értekezletre gyűljenek. Mikor ez nem sikerült, a két király kibékülését igyekezett előmozditani. Várdaynak kiváló része volt a poseni értekezlet létrejöttében. A kiegyezésnek akart az értekezlet szolgálni s hasonló szempontból köttetett utóbb a visegrádi fegyverszünet. Azt a czélt, melyre a hazafiak törekedtek, e fegyverszünet sem érte el; a zürzavar megmaradt, sőt fokozódott. Az egységi törekvések más irányt vettek tehát s egyenesen abban csucsosodtak, hogy ismét csak egy királya legyen a magyarnak s hogy a kettő közül az maradjon király, ki az országot meg akarja, meg birja védelmezni. Ez a hangulat elemi erővel először azon a gyűlésen tört ki, melyet Báthory István nádor 1530 május 8-ikára Pozsonyba hivatott össze. Ez egészen pártgyűlés volt, Ferdinánd hiveinek gyűlése s annál szembeszökőbb, hogy a közlélek épen ott nyilatkozott meg. Hogy ez megtörténhetett, abban kétségkivül része volt a véletlennek. Báthory István nádor, e komor időszak egyik legellenszenvesebb alakja, épen a gyűlés megnyitásának napján halt meg. A megjelentek szabadon fejezhették ki tehát érzelmeiket. Nemcsak szóban tették, hanem irásba foglalták s Macedoniai László váradi püspök, Batthyány Ferencz bán és Thuróczy Miklós főudvarmester utján akarták Ferdinándhoz, sőt Károly császárhoz s a német birodalmi gyűléshez eljuttatni. Panaszlevelük megkapó rajzát adja az ország szörnyű állapotainak, az idegen zsoldosok embertelen kegyetlenségeinek, a magyar viszonyokat nem ismerő idegen tanácsosok oktalan és ellenséges beavatkozásának s nyomatékosan sürgeti a közszabadság helyreállitását s az ország fölszabaditását.

Az okmányt Ferdinánd hivei szerkesztették, kik magánérdekeik minden szálával a legbensőbben az ő ügyéhez voltak kötve. Természetes tehát, hogy első sorban őt akarták a királyi széken megtartani, de csak úgy, ha megvédi az országot. „Ha felséged erre nem képes, – mondták neki férfias nyiltsággal, – kegyeskedjék őszintén nyilatkozni inkább, hogy sem mindnyájan elvesszünk, mi megtaláljuk módját a magunk megsegitésének, a fenyegető veszély elháritásának.” A magyar küldöttség – a bán helyett két más szlavón nemessel kiegészitve – Augsburgba sietett. Ott Macedoniai László beszédeivel csakugyan fényes szónoki diadalokat aratott. Meghatóan panaszolta el a siralmas állapotokat s kimondotta, hogy, ha a nyomatékos védelem elmarad, Magyarország kénytelen lesz a szultán kiméletét adófizetéssel megszerezni, sőt a magyarok „más” eszközökhöz is folyamodnak, ha Ferdinánd és a németek meg nem segitik őket. A küldöttség azonban csak szép szavakkal tért haza. A császár és a birodalom semmit sem akart, Ferdinánd meg minden jóakarata és készsége mellett sem volt képes a maga csekély erejével valami hathatósat tenni a magyarokért. Magukra hagyatva, úgy segitettek magukon, a mint épen lehetett s Szlavónia és Horvátország ellenpárti rendei már 1530-ban egy évi fegyvernyugvásra léptek. Másrészt Perényi Péter, ekkor még Ferdinánd embere, ismét megpenditette a két párt közös tanácskozásának eszméjét s ezuttal sikerrel. Babocsán (1531 márczius 6-ikán) szükebbkörű értekezlet tartatott, mely a magyar, horvát és szlavon rendeket márczius 19-ikére gyűlésre hivta össze. A felhivás lelkes visszhangot keltett. Csaknem száz egyházi és világi úr jelent meg 4000 fegyveres kiséretében, hogy a pártviszály megszüntetéséről s a török elleni védelemről tanácskozzék. A megoldás módját Perényi Péter igen világosan adta elő. Nem volt a János embere; panaszosan emlité, hogy a török táborban János fogatta el. Mindazáltal elég őszinte volt kijelenteni, hogy, mivel a szultán Jánosnak adta Magyarországot, nincs más módja a menekülésnek, mint az, hogy az egész ország Jánoshoz csatlakozzék s egyedüli királynak ismerje el, máskülönben a török végkép elpusztitja az országot. Határozat azonban nem hozatott, mert a gyűlés a megjelentek nagy száma daczára csak magánjellegű volt. A döntés a május 18-ikán Veszprémben tartandó „közországgyűlésre” halasztatott tehát. Ezt a bélavári értekezlet azért hivta össze, hogy „a kölcsönös egyetértés, a magyar nemzet egysége, a haza védelme s a hit fentartása” érdekében szükséges végzéseket meghozza.


Perényi Péter aláirása 1540 szeptember 8-ikán kelt oklevelén.
Olvasása: Petrus de Perin manu p(ro)p(ri)a. Az irat eredetije az országos levéltárban

Perényi Pétert azzal vádolják az egykorúak, hogy nem volt őszinte, hanem a saját érdekében dolgozott s a két király czivakodásában a maga számára igyekezett a koronát elhalászni. Mindazáltal bizonyos, hogy egyedül azon az úton, melyet az értekezleten megjelölt, juthatott vissza az ország az egység révpartjába. Azt, a mit ő mondott, Frangepán Ferencz is előadta ama tárgyalásokban, melyek a januári fegyverszünet meghosszabbitása iránt májusban Visegrádon tartattak. Elmondotta, hogy a bajok kútfeje nem a két király személyében, hanem abban a tényben rejlik, hogy az ország egyszerre két királyt választott. Az egyiknek le kell tehát mondania, különben elvész mindkettő. E felfogás helyességét Ferdinánd biztosai sem vonták kétségbe. De mást következtettek belőle, mint az érsek. Úgy okoskodtak, hogy a két király közül az egyik valóban fölösleges, de ez a fölösleges, király nem Ferdinánd, hanem János, neki kell tehát lemondania. Erre joggal felelte Frangepán, hogy János lemondása nem segit a bajon, mert Szulejmán soha sem ismeri el Ferdinándot. Ellenben Ferdinánd, kinek örökjogát a nemzet biztositaná, könnyen lemondhat, s mihelyt János lesz az egyedüli király, az ország békéjét is vissza fogja állitani. Ferdinánd azonban minden áron meg akarta tartani legalább azokat az országrészeket, melyek kezén voltak s a visegrádi értekezletek sem hozták meg a kibékülést. De a veszprémi gyűlés sem jött létre. Mindkét király egyaránt bizalmatlanul nézett lefolyása elé, mert a legképtelenebb hirek keringtek a rendek szándékairól. Beszélték, hogy Perényi akarja magát királylyá, ha pedig ez nem sikerül, az ország főkapitányává választatni. Másoh azt állitották, hogy a gyűlés Gritti Lajosnak szánta a koronát, mert Perényinek nincs meg a kellő tekintélye s nem is népszerű a nemesség körében. Mindezek csak kósza hirek, együgyű beszédek voltak. De a két királyt mégis bizalmatlanná tették s mindketten egyaránt távol tartották főbb hiveiket a veszprémi gyűléstől.

A kitűzött időre csak a nemesség, mely egészséges politikai érzékével mindig helyesen fogta fel az ügyet s melyet magánérdekek el nem vakitottak, sietett Veszprémbe. De mikor megtudta, hogy az urak elmaradtak, csalódva ő is szétoszlott.

A nemzet köréből kiinduló ez egységi törekvések sem kecsegtettek tehát több eredménynyel, mint a két király hivatalos alkudozásai. A mozgalomnak nem volt vezére, ki kellő tekintélylyel és erélylyel megragadta s diadalra segítette volna. De az első kudarczok után sem aludt el az eszme, hanem ismét előtérbe lépett, mikor 1531-ben egyre bizonyosabbá vált, hogy a szultán új hadjáratra készül Ferdinánd ellen. Őszszel Ferdinánd néhány régi híve királyuk tilalma daczára Zákányban a János-párti Nádasdy Tamással értekezett s 1532 január 1-ére Kenesére, a Balaton partján, gyűlésre hívta össze a rendeket. Zákányban a gyűlés czélját is megállapították. Egy király alatt egyesíteni a hazát, ez volt a feladat. Kimondották, hogy fel kell szólítani valamint Ferdinándot, akképen Jánost, nyilatkozzanak, meg tudják-e védeni az országot? Ha Ferdinánd 23,000 idegen katonát küld a véghelyekbe s 20,000 magyar fegyverest fogad, s ha visszaállítja a sértett közszabadságot, akkor a nemzet hozzá csatlakozik, különben pedig más eszközökkel fog magán segíteni. Ha viszont János Belgrád kivételével a török kézben levő véghelyeket visszaszerzi a szultántól s biztosítást nyer tőle, hogy nem indít új háborút, az egész ország Jánost ismeri el urának.

A kenesei gyűlésnek híre oly erős visszhangot keltett, hogy még legbensőbb hívei sem merték Ferdinándnak azt tanácsolni, hiúsítsa meg a gyűlést s tiltsa el pártfeleit a megjelenéstől. Inkább azt ajánlották, küldjön nehány ezer forintot, hogy a legjobban zajongók száját be lehessen tömni. Noha a gyűlés czélja eleve pontosan körüliratott, ismét a legképtelenebb híreket terjesztették róla.

Ujra emlegették Gritti trónjelöltségét s hozzá tették, hogy a török rengeteg kincset készül a gyűlés tagjai közt szétosztani. Mások meg egész komolyan jelentették Ferdinándnak, hogy a magyarok a köztársaságot akarják ott kikiáltani. Ferdinánd higgadtabban fogta fel a dolgot s a gyűlést a maga érdekében igyekezett hasznosítani. Utasította tehát híveit, hogy tömegesen jelenjenek meg, másrészt a császárt és a pápát rávette, hogy követeikkel képviseltessék magukat s ott híveit támogassák. Oda törekedett, hogy a gyűlés János lemondását követelje. Sőt gyűlölködő, János iránt engesztelhetetlen magyar tanácsosai, Szalaházy és Macedoniai püspökök és Thurzó Elek a kenesei gyűlést nemcsak János megbuktatására, hanem személyes megbélyegzésére akarták felhasználni. Azt ajánlották, hogy Ferdinánd a gyűlésre küldendő követeit annak kijelentésére utasítsa, hogy Ferdinánd kész lenne a trónról lemondani, ha Jánost az uralkodásra képesnek látná. De mivel János erre képtelennek bizonyult, Ferdinánd az ország iránti kötelességének tekinti, hogy jogaihoz ragaszkodjék. Ezt az oktalan sértést azonban Ferdinánd kihagyatta az utasításokból. Mindazáltal a kenesei gyűlés sem vezetett eredményre. Sokan jelentek ugyan meg, de sokan elmaradtak. A gyűlés arra szoritkozott tehát, hogy (1532) márczius 12-ikére Berenhidára országgyűlést hívjon össze, melynek feladata lesz, határozatban kimondani, hogy az ország ahhoz csatlakozik, a ki megvédeni és szabadságaiban megtartani képes. Kenesén is új gyűlésre halasztották tehát a határozathozatalt. Ezzel végképen megbuktatták a nemzet köréből kiinduló egységi törekvéseket. Szalaházy és Thurzó a berenhidai gyűlést meghiusitották, noha a legszélesebb körű előkészületek tétettek, hogy ne csak a két király hívei jelenjenek meg tömegesen. Meghívták Lengyelországot, az örökös tartományokat, a cseh korona országait,1 a moldva és oláh vajdákat. Ferdinánd pedig eleinte a császár és a pápa követeinek megjelenését is óhajtotta. Mindebből azonban semmi sem lett s a nemzeti mozgalom, mely eleinte ellenállhatatlannak látszott, elveszett a pártszenvedély sivár homokjában. Ez időben a külföldön is fölmerült az az eszme, hogy a kereszténység érdekében mindkét királynak le kellene mondania Zsigmond lengyel király javára.2 Zsigmond jelöltségét nálunk is emlegették ugyan, de a tehetetlen királytól jót várni nem lehetett, így a dolog egyszerűen elaludt. Mindegyik párt ismét saját királyához csatlakozott, s noha ama gyűlésen, melyet a távollevő Ferdinánd áprilban Pozsonyba hívott össze, igen erélyes szavak hangzottak, a tömegben élő egységi törekvések nem birták többé a szakadásnak útját állani.

A szultán mindkét hadjáratának teljes terméketlensége azután végkép megpecsételte a kettéoszlást, mert a szomorú tapasztalatok, melyeket Szulejmán Bécs és Kőszeg alatt tett, a török politikára sem maradtak hatás nélkül. A szultán hangzatos szavakkal és képtelen dicsekvésekkel kendőzte ugyan vereségét. De portáján mindinkább belátták, hogy Ferdinándot Magyarországból teljesen kiszorítani többé nem lehet. A szultánnak különben is csakhamar baja támadt Perzsiával. Másrészt a jellemtelen Gritti elárulta Jánost s a portán a Habsburgok érdekében kezdett fondorkodni. Minthogy kebelbarátja, a nagyvezér, egészen az ő befolyása alatt állt, s Ázsiában is bonyodalmak támadtak, a szultán kezdte elhagyni azt az intransigens álláspontot, melyet Ferdinánd irányában éveken át követett. Nemcsak azt nem hirdette többé, hogy afféle apró emberekkel, mint Ferdinánd, szóba sem ereszkedik, s hogy neki a császárral, a Habsburg család fejével, van dolga, hanem immár maga kivánta a békés megegyezést. Mikor tehát Ferdinánd követe, Záray Jeromos, a portára érkezett, ott igen előzékenyen fogadták. Ugyanazon utasításokkal jött, mint előbb Lamberg és Nogarola, csakhogy Ferdinánd nem akart többé Magyarországról lemondani.


Követek fogadtatása a szultánnál.
Az Itinerarium Wegrahs kün. Mah. potschafft gen Fonstantinopel czimü 1531-iki nyomtatvány czimképe. A Magyar Nemz. Múzeum könyvtárának eredeti példányából

Az egész országot kérte a szultántól, de szükség esetén megelégedett azon részekkel is, melyek tényleg birtokában voltak. Ibrahim nagyvezér és Gritti egészen a János-ellenes irányhoz csatlakoztak s Záraynak Konstantinápolyban olyan könnyű volt a dolga, mint egyik elődének sem. A szultán belenyugodott Magyarország ketté osztásába, s kész volt a tényleg kezén levő országrészt Ferdinándnál meghagyni, ha ez hódolata jeléül elküldi neki Esztergom kulcsát, V. Károly pedig visszaadja Corone városát Morea félszigetén. Záray ez utóbbiakra nézve nem lévén felhatalmazva nyilatkozni, fiát, Vespasiánt, a szultán embere, egy csausz kiséretében Bécsbe küldötte. Megjöttük s az a hír, hogy készül a béke, Magyarországban óriási meglepetést keltett és pedig nemcsak János, hanem még inkább Ferdinánd hívei körében. Jánossal ugyanez időben Pozsonyban békealkudozások folytak. De az értekezlet a konstantinápolyi események hirére nyomban szétoszlott, János emberei királyukhoz siettek, ki még nem ismerve árulását, az épen ekkor Budán időző Grittit érdekei védelmére Konstantinápolyba küldötte. De leginkább Ferdinánd magyar táborát zavarta fel a béke ügye, melyről eleve tudták, hogy csak a kettéoszlás alapján jöhet létre.

Thurzó Elek, királyi helytartó hevesen kikelt a kettéosztás ellen. Kiemelte, hogy Záray nem ismerheti a magyar viszonyokat s úgy eszközli majdan a felosztást, hogy Ferdinánd híveinek jószágai az ellenség kezén maradnak.3 Mások meg békét általában nem akartak, s folyton a János elleni háború mellett izgattak. Nemcsak magánérdekeiket féltették, hanem azon is elkeseredtek, hogy Ferdinánd a török tárgyalásokban teljesen mellőzte őket. Azt mondották, hogy azt sem tudják, elajándékozta, vagy eladta-e őket királyuk?4 A békeügy végleges elintézése előtt azonban Ferdinánd az ő véleményüket is hallani akarta s márczius vége felé Bécsbe hívta őket. Megkapták a békeföltételek magyar és német szövegét, s kimerítő jelentésben adták elő véleményüket. Ez érdekes okiratban élesen domborítják ki azt az ellentétet, mely az örökös tartományok és Magyarország érdekei közt a török kérdésben fenforog. Kiemelik, hogy az örökös tartományoknak már földrajzi helyzetük miatt más az érdekük. Fekvésük jobban megvédi őket a török betörésektől, s még inkább védve lesznek, ha a szultán Magyarország azon részét egyszerűen meghagyja Ferdinándnak, mely ma kezén van. Ellenben Magyarország a török torkában fekszik. De ezt mellőzve, kettéosztásából annyi töméntelen veszedelem származnék, hogy rendes államéletet sem lehetne folytatni. Szokatlan is, nehéz is olyan országot, melyben ugyanazon nyelvű nép lakik, melynek ugyanazon szokásai és törvényei vannak, s mely századok óta egy államot alkotott, két különböző király alatti részekre szakítani. Minden királyi jövedelem és harminczad, mely nélkül állam el nem lehet, az ellenség hatalmában maradna, számos vármegye annyira összegabalyodnék, hogy hovátartozása örök perpatvar tárgya lenne. Nincs a király hívei közt – mondják – senki, a kinek az ország más részeiben javai nem lennének. Vagy elveszti tehát azokat, vagy a másik félhez lesz kénytelen pártolni. A király minden tekintélye és joghatósága oda lesz a kettéosztás mellett, mert a ki akaratával ellenkezik, a ki büntetéstől fél, az egyszerűen a másik párthoz fog állani. Örökös veszély és végtelen zürzavar lesz ennek a következménye. Mind e sokféle bajnak egyedüli orvosságát abban találják, hogy az ország együtt maradjon, egy király alatt. Jól teszi Ferdinánd, – folytatják – ha a szultánhoz követet küld. De mikor Magyarországról, a mi fejünkről, a mi vagyonunkról van szó, – teszik hozzá szemrehányólag – a követség ügyét meg kellene beszélni egyik-másik magyarral is, ki a török dolgokban járatos. Mindezek után nézetük abban ormolt, hogy Ferdinánd az ajánlott alapon ne kössön békét s ennek megfelelően Esztergom kulcsait se küldje meg a szultánnak. Inkább béküljön meg Jánossal, adjon neki másutt kárpótlást, de semmikép se vigye a dolgot odáig, hogy egy, már különben is szétrongyolódott országból két ország váljék, s Magyarország még az ország nevét is elveszítse. Az urak azonban maguk sem ragaszkodtak ez álláspontjukhoz, s második felterjesztésükben, noha eleinte az elsőnek szellemében mozog, már belenyugosznak a kettéosztásba. Ekkor csak azt kérik, hogy Ferdinánd a számára maradó terület határait akként állapítsa meg, hogy folyók vagy hegyek válaszszák el a másiktól, s hogy eszközölje ki, hogy János halála után ez a rész is reá szálljon. Ferdinánd csakugyan úgy értelmezte nyilatkozataikat, hogy helyeslik politikáját,5 s nagyon meg volt elégedve a magyar ügyek menetével. Minden áron meg akarta a békét kötni s több ízben mondotta Vergerio pápai nuntiusnak, hogy ez idő szerint két főczél lebeg előtte, a török béke és a lutherség kiirtása.6 Minthogy V. Károly öcscse érdekében szivesen beleegyezett Corone városa visszaadásába, Scepper Kornél jeles diplomatáját küldte a szultánhoz. Ferdinánd, a ki meg Esztergom kulcsait küldte meg, azzal inditotta vissza a portára a fiatal Zárayt, hogy ez engedmények fejében igyekezzék számára egész Magyarországot megkapni, mely esetre kész Jánost másutt kárpótolni. Ha az egész országot nem kaphatná, kérje a Duna és Tisza s a Duna és Dráva közti országrészt is. De ha máskép nem megy, megkötheti a békét a tényleges birtokállomány alapján. Minthogy Gritti a portán nem János érdekében dolgozott, hanem titokban a Habsburgok követeivel szürte össze a levet, másrészt a török-perzsa viszonyok az év egész folyamán fölöttébb feszültek maradtak, Konstantinápolyban még mindig a békés áramlat volt túlsúlyban. Szulejmán július 5-én értésére adta Ferdinándnak, hogy követei kérésére fiává fogadja s fiának tekinti mindaddig, míg barátságos érzelmeihez hű marad. Igéri továbbá, hogy országait békén hagyja s kereskedői és követei török földön szabadon járhatnak. De – végezte a szultán – egész Magyarországot, melyet kardjával szerzett, még sem adja neki, hanem megosztja közte és János közt. Egyszersmind megbízza Gritti Lajost, hogy a két király területének határait a felekkel egyetértésben a hely szinén szabja meg. A mit Gritti határoz, azt annak idején a szultán is jóváhagyja, s a békeszerződést esküjével erősiti meg. A nagyvezér hasonló értelemben irt Ferdinándnak, Gritti pedig, ki magának tulajdonította a béke létrejöttének minden érdemét, azzal biztatta, hogy a határrendezést is lehetőleg az ő javára fogja eszközölni.

A békekötés híre a nyáron, július második felében terjedt el Magyarországban. Itthon el sem tudták képzelni, hogy a szultán máskép engedélyezte volna a békét, mintha Ferdinánd János javára leköszön, mi ellen Ferdinánd formaszerűen tiltakozni volt kénytelen. Leginkább azonban saját hívei ijedtek meg, s Thurzó, helytartói állására utalva, követelte, hogy Ferdinánd, mielőtt a szerződést jóváhagyja, hallgassa meg magyar tanácsosait. A király meg is tette, s mikor konstantinápolyi követei megérkeztek,7 Szalaházyt, Török Bálintot, Bakics Pált, Pekry Lajost Bécsbe hívta s irásban közölte velök a megállapodásokat. Grittiről elmondotta, hogy azért küldetik az országba s hozzá is, hogy a békeszerződést s mindent, a mi vele összefügg, végrehajtsa, a Jánossal fenforgó viszályokat pedig kölcsönös egyetértéssel elintézze. Intézkedett tehát – folytatja – hogy a tárgyalások Grittivel mielőbb meginduljanak. „E tárgyalásokon – így végzi az előterjesztés – ti is jelen lesztek s minden a ti tanácsotokkal és közreműködéstekkel fog eszközöltetni.” A béke megerősítésének kérdését azonban haladéktalanúl eldöntötte. Azt mondá, hogy a szultán már kihirdette a békét, s így ő is elrendelte a kihirdetést, mi csakhamar különböző országaiban megtörtént.

Ferdinánd ezzel rendkivüli jelentőségű diplomatiai sikert aratott. Végre elérte, hogy a szultán elismerje magyar királynak, s habár nem is kaphatta meg az egész országot, legalább egy része immár végképen az övé maradt. Még a szultán sem kivánta többé lemondását, hanem János királylyal egyenrangúnak ismerte el. E fordulat természetesen a legnagyobb aggodalommal töltötte el Jánost. A békekötés nemcsak megfosztotta a reménytől, hogy török segélylyel elveheti ellenfelétől a birtokában levő országrészeket. Egész állása megrendült s a szultánhoz való viszonya, eddig főerőssége, veszedelmesen meglazult. Ferdinánd úgyszólván beékelte magát Szulejmán és János közé, kinek hívei megütközve mondották, hogy Ferdinánd Magyarország ügyeiben a szultánt tette döntő biróvá.8

Sikereit azonban Ferdinánd egyelőre nem aknázhatta ki. A nemzetközi viszonyok kedvezőtlen fordulatot vettek a Habsburgokra, a német-franczia ellentét ismét elmérgesedett. Kelemen pápa, ki mint olasz fejedelem, csak a viszonyok kényszeritő hatása alatt békült ki a császárral, a francziákhoz közeledett s János király irányában barátságosabban viselte magát Ferencz király viszont nemcsak nem akart a cambrayi békeszerződésben elvállalt azon kötelezettségének eleget tenni, hogy haddal támadja meg a törököt, hanem egyenesen kijelentette a pápának, hogy a szultánt új támadásra fogja ösztönözni. Csakugyan szövetkezett egyes német fejedelmekkel s ismét fölvette érintkezéseit Jánossal és Szulejmánnal. Mindez bénitólag hatott Ferdinándra Magyarországban is. Az ő feladata ekkor az volt, hogy akár fegyverrel, akár békésen, János hiveinek megnyerésével minél nagyobb területeket keritsen hatalmába, s akkor, midőn Gritti megérkezik s az uti possidetis alapján hajtja végre a határrendezést, az országnak mentül nagyobb része az ő kezén legyen. Meg is kezdé ez irányban a tevékenységet s különösen János hiveit igyekezett eltántoritani. Nádasdyval Kazianer már régebben titkos érintkezésbe lépett, de ez időben még mindig nem birta megnyerni. Ellenben a sokáig hű Erdődy Simon püspök 1533 tavaszán Ferdinándhoz pártolt és dúlta-rabolta János hiveit.9 Az volt feladata, hogy a Dráván túl teljesen kiirtsa az ellenpártot. Ugyanily irányban dolgozott Kazianer a felföldön, hol tetemes haddal kezdte meg a műveleteket s Erdélybe akart vonulni, hol Ferdinánd pártja már csak két-három szász városra szoritkozott. Ezek azokban konokul folytatták az ellenállást s egyre hivták Kazianert, hogy segitségével egész Erdélyt János ellen lázitsák. Ez nem sikerült ugyan, de Ferdinánd nem hagyta abba a toborzást s Thurzó Elek útján igyekezett a János-párti urakat megnyerni, sőt később e czélra külön bizottságot alakitott.


Gritti Lajos aláirása 1532 ápril 16-iki oklevelén.
Olvasása: Ludovicus Gritti regni Vngarie gubernator etc(etera). Az irat eredetije az országos levéltárban

Gritti jövetelével szemben természetesen Jánosnak szintén oda kellett törekednie, hogy minél inkább kiterjeszsze a maga országrésze határait. Még bajor barátai is figyelmeztették, ne törődjék semmivel, hanem kövesse Ferdinánd példáját s el ne mulaszsza rátenni kezét mindenre, a mit épen hatalmába kerithet. János török és magyar haddal csakugyan levonult a Dunán túlra, hogy lelket öntsön ottani hiveibe s megszilárditsa uralmát. Mikor őszszel Pécsett megjelent, számos szlavon és horvát főúr tisztelgett nála, noha a Dráván túli részek ez időtől kezdve csaknem teljesen elváltak tőle. Ugyanakkor Perényi Péter is hozzá csatlakozott. A Dunántúl némi rendet csinálva, hadait a Tisza vidékére küldte, hogy az ottani urakat elijeszsze az elpártolástól s Kazianer hadműveleteit ellensulyozza. Mindkét király nagy előkészületeket tett tehát Gritti fogadására, ki azonban nagyon sokáig késett. János ezt épen nem bánta, mert mindinkább meggyőződött, hogy, noha mint az ő követe működik a portán, ott nem az ő, hanem ellenségei érdekeit szolgálja. Előbb Verbőczyt, utóbb Laszkyt küldte be tehát a portára, hol azonban Gritti volt a helyzet ura mindaddig, mig Ibrahim nagyvezér a fővárosban tartózkodott. Ibrahim egyszerűen azt szokta volt a követeknek felelni: „azt akarom, a mit Gritti akar”. De Ibrahimot csakhamar a Perzsia elleni háború messze Ázsiába szólitotta, s ezzel megszakadt a közvetlen kapocs Gritti és a szultán közt. Szulejmán, mihelyt felszabadult nagyvezére, illetve Gritti befolyása alól, mindinkább megváltoztatta magatartását Ferdinánd követei irányában. Mikor az európai viszonyok a Habsburgokra kedvezőtlenül alakultak, egyáltalán nem ragaszkodott többé irásban is megadott igéreteihez, s végül kijelentette, hogy Ferdinánd az országnak csupán ama részeit tarthatja meg, melyek már II. Lajos halála előtt kezén voltak. Ezzel egyszerűen megsemmisitette Ferdinánd összes reményeit, mert II. Lajos halála előtt Ferdinánd csak nehány horvát vár, Kőszeg, s egy pár határszéli magyar uradalom birtokában volt. Ha tehát csak ezeket tarthatta meg, magyar királysága megszünt s az egész ország ismét János kezén egyesült volna. A szultán pedig most már csak e feltétellel akarta a békét, s utasitotta Grittit, menjen Magyarországba s a jelzett alapon hajtsa végre a két király közti határrendezést. Ez az alap azonban nem tetszett Grittinek, ki egyre húzta-halasztotta elutazását s Scepper császári követnek olyan ajánlatokat tett, melyek a szultán elleni árulásban ormoltak s egyenesen arra irányultak, hogy Szulejmán akarata ellenére Ferdinándnak biztositották a túlsúlyt Magyarországon. Hogy terveit valósithassa, nem akart távozni mindaddig, mig Ibrahim10 nagyvezér vissza nem tér s rá nem birja a szultánt, hogy Ferdinánd ügyének jobban kedvező utasitásokkal lássa el. Gonosz szándékkal akarva Magyarországba indulni, tudta azt is, hogy tervei a magyarok visszatetszésével, esetleg fegyveres ellenállásával fognak találkozni. Kellő katonai erőt óhajtott tehát, melylyel föltétlen engedelmességet képes magának biztositani. Gyalázta, gyűlölte a magyarokat; a császári követnek azt mondotta, hogy Ferdinánd addig nem boldogulhat, mig a „magyarok vén fejeit le nem ütteti”. E téren maga akart neki jó példát adni s azt mondotta, hogy vérbe fojt minden ellenállást. Valóban mint az éhes farkas, ugy közeledett az országhoz, midőn végre 1534 július 18-ikán elindult Konstantinápolyból a nélkül, hogy Ibrahim megjöttét bevárhatta volna.

Rossz csillagzat alatt indult el, mert nemsokára Prágába az a hir érkezett, hogy a szultán, ki csakugyan gyanakodott reá s sejtette, hogy titokban Ferdinánddal tart, két napi járásra Stambultól megölette.11 De a hullámok csak később csaptak össze feje fölött. Havasalföldén át utazott s ottani vérengzéseinek hire megelőzte jöttét. Még Ferdinánd tanácsosai körében is akadtak olyanok, kik haszontalan, gonosz embernek tartották és semmi jót sem vártak küldetésétől. Magyar hivei, főleg Bakics és Thurzó pedig épen ez időben ösztönözték királyukat: ne várja be Grittit, ne törődjék a béketárgyalásokkal, hanem verje szét János bomladozó táborát. Ferdinánd azonban erősen bizott Grittiben s hogy minél közelebb legyen hozzá, s könnyebben érintkezhessék vele, Prágából Bécsbe tette át székét. Az udvarában időző Vergerio nuntius szintén felhatalmazást kért a pápától, hogy Grittivel összeköttetésbe léphessen, s a tervezett végleges békébe a szentszéket is befoglaltassa.12

Gritti augusztus 7-ikén érkezett Brassóba s működését azzal kezdte, hogy sulyos adót vetett a városra. Ezzel is jelezte, mit várhatnak tőle a magyarok. Erdélyben csakhamar általános lett a rémület s nem volt szükséges, hogy János király bujtogassa, mint ellenfelei állitják, Gritti ellen a népet. A közvélemény aggódva fogadta megjöttét, tettei pedig mindinkább fokozták az elégedetlenséget, úgy hogy e hangulatra való tekintettel János király két izben is sürgősen kérte Gritti visszahivását a szultántól. Környezete szintén figyelmeztette az olaszt a nép hangulatára s óvatosságra intette. De 3–4000 emberből álló seregében bizva, Gritti senkire sem hallgatott, hanem követte gyilkos ösztöneit. El akarta tenni láb alól mindazokat, kik politikai terveinek végrehajtása elé akadályt gördithetnek. Leginkább Czibak Imrétől félt. Czibak váradi püspök János uralmának egyik oszlopa volt, vitéz katona, buzgó pap, a régi vallás rendületlen hive s nagy népszerűségnek örvendett.13 A püspök csekély kisérettel épen közeledett Grittihez s találkozni akart vele. Gritti azonban elrendelte elfogatását s rendeletének végrehajtásával Dóczy Jánost, a püspök személyes ellenségét bizta meg. Dóczy a megbizást akként hajtotta végre, hogy Czibakot sátrában, öltözés közben egy csapat fegyveressel megrohanta, s vitéz ellenállás után megölte (augusztus 11-én, Felmér alatt). Vére Gritti fejére is rászállt s felidézte megérdemelt bünhődését. A gyilkosság hire jeladás volt arra, hogy egész Erdély egy emberként fegyvert fogjon a gonosztevő ellen. Czibak unokaöcscse, Patóczy Miklós s mások fegyverre szólitották a népet, s csakhamar 40,000 ember gyűlt össze, melynek vezetését Maylád István vette át. Gritti az erős Medgyesbe vonult, mely jól meg volt erősitve, noha a hegytetőn levő fellegvár a polgárok kezén maradt. Ott merészen megkisérlé az ellenállást, ámbár még könnyen elmenekülhetett volna. De János királyhoz, a moldvai és havasalföldi vajdához is fordult segitségért. Csakhogy a moldvai vajda épen az ellentáborba küldé csapatait. Másrészt a városban fogytán volt az eleség. Szeptember 29-ikén Maylád rövid bombázás után elrendelte a rohamot s az ostromlók a városba hatoltak. Gritti foglyul esett s rövid kihallgatás után halálra itéltetett. Lenyakazása előtt 30,000 arany értékű gyűrűt ajándékozott a bakónak.14 Vele veszett a gyilkos Dóczy János, két fia pedig moldvai fogságba esett s ott halt meg. Kincsei, melyekről, mint ilyenkor rendesen, mesés hirek keringtek, közprédává lettek s igen kevés jutott el azokból János királyhoz. Sok idegen gyakorolt a századok folyamán vészes befolyást Magyarország sorsára. De alig van köztük visszataszitóbb alak, mint ez a zabi olasz. Nyomorult, mint élete, volt halála is.


Medgyes főtere, a bástyatorony és részlet Gritti házából.
Rajzolta Cserna Károly

Az a hir, hogy Grittinek Erdélyben kellemetlenségei támadtak, a Bécsben időző udvarnál nagy örömet keltett. Méltán hihették, hogy most már Gritti még inkább ellensége lesz Jánosnak s a határrendezést mindenben Ferdinánd óhajai szerint foganatositja. Mikor pedig, kissé megkésve,15 megtudták, hogy Gritti megöletett, a hirt valóságos lelkesedéssel fogadták. Gritti a szultán szolgája, követe volt s Bécsben kétségtelennek tartották, hogy Szulejmán megtorolja követe meggyilkolását. Az ügyet teljes erővel János ellen, sőt egyenesen megbuktatására akarták tehát felhasználni. János hivei csakugyan megijedtek s komoly aggodalommal néztek a medgyesi tragédia következményei elé, mert Ferdinánd köréből már is azt hiresztelték, hogy János kiesett a szultán kegyéből.16 Ez épen nem látszott alaptalannak s Nádasdy Tamás csakugyan elpártolt Jánostól, sőt Bécsben biztosra vették, hogy a többiek szintén mielőbb követik példáját.17 Török Bálint és Bakics Pál a ráczokat akarták elcsábitani s az volt a terv, hogy Ferdinánd ismétli 1527-ben oly jól sikerült taktikáját, s egyszerre mindenfelől megtámadja Jánost. Titkos tárgyalások folytak az iránt is, hogy egy vár és város, – valószinüleg Várad – Ferdinánd kezére játszassék.18 Folytak ugyan e közben is béketárgyalások, de Ferdinánd húzta-halasztotta azokat, mert meg volt győződve, hogy Gritti megöletése Jánost okvetetlenül megbuktatja.19 Működésének sulypontját a portára tette tehát át; a szultánhoz új követséget küldött, mely úgy adta elő a dolgot, mintha Grittit egyenesen János ölette volna meg. Szulejmán akkor fővárosától távol, Perzsia határain volt Ibrahim nagyvezérrel együtt, ki minden befolyását szintén János ellen használta.


György barát aláirása.
Olvasása: Fr(ater) thesaur(arius) manu p(ro)p(ri)a. Az irat eredetije a Magyar Nemz. Múzeum levéltárában

De János sem maradt tétlen. Ez időben kezd György barát befolyása határozottabban előtérbe lépni. A barát, kit kincstartójává, váradi püspökké nevezett ki, a tettek embere volt s erélyes cselekvésre sarkalta királyát. János fogságra vettette Gritti czinkostársát, Laszkyt, ki ellen már a nyáron komolyan fölmerült a gyanu, hogy Ferdinánddal titkos egyetértésben áll. Mikor augusztus 25-ikén Gritti táborából Budára jött, attól féltek, hogy a várat Gritti részére akarja elfoglalni s János király személye ellen is terveket kovácsol.20 János tehát augusztus 31-ikén a csonka toronyba záratta.21 Elfogatta a ráczok kapitányát is s követei a távoli Ázsiában keresték fel a szultánt, hogy a Gritti-ügyben fölvilágositsák s az ellene emelt vádak alól tisztázzák. Ez eleinte sokféle akadályba ütközött, mert Ferdinánd törekvései, hogy a „medgyesi rémtettért” az egész felelősséget Jánosra háritsa, Ibrahim nagyvezérben, Gritti benső barátjában, is támaszra találtak. Eleinte a szultán csakugyan megütközött a dolgon s 1.200,000 aranyat követelt Jánostól, Gritti kincsei s más tartozásai fejében. De mindinkább bele látott Gritti fondorlataiba s észrevette, hogy a furfangos olasz nemcsak Jánost árulta el, hanem saját parancsait is ki akarta játszani. Nemsokára maga mondta, hogy Gritti csak azt találta Medgyesen, a mit maga keresett, s hogy, ha visszatért volna Törökországba, ott még rútabb halállal lakolt volna. Ferdinánd követei azonban annyit mégis ki tudtak vinni, hogy a szultán tolmácsát, Junisz béget, a Gritti-ügy megvizsgálására Magyarországba küldte. Junisz bég, egy törökké lett oláh, ép oly jellemtelen ember volt, mint Gritti; Ferdinánd zsoldjában állt s magyar földön érintkezett is hiveivel. Jelentése a lehető legkedvezőtlenebb volt tehát Jánosra. De mikor Junisz megtehette jelentését, a portán már alaposan megváltozott a hangulat. A szultánnak elég baja volt a saját országaiban; az ázsiai hadjárat balul végződött s Ibrahim, kiről időközben kitünt, hogy egy kézre dolgozott Grittivel, ugyanolyan sorsra jutott, mint olasz barátja: a szultán megölette. Különben is 1535 óta Konstantinápolyban a franczia befolyás kerekedett felül s ez a Habsburgok ellen dolgozott. La Forêt franczia követ szövetségre lépett a szultánnal, s minthogy ugyanekkor Károly császár a szultán birtokát, Tunist megtámadta és elfoglalta, Ferdinánd sem birt többé a portán boldogulni. Másrészt a törökök ázsiai és afrikai vereségei Európában fellengző reményeket keltettek s III. Pál, az új pápa, megpendité az eszmét, hogy meg kell támadni Konstantinápolyt. Ezt a császár a jövő nyárra kilátásba is helyezte. Csakhogy a merész tervéből nem lett semmi, mig a tunisi hadjárat is elég volt arra, hogy azokat a vérmes reményeket, melyeket Ferdinánd Gritti halálához fűzött, teljesen meghiusitsa. Ő sem várhatott immár békét a szultántól; arról pedig szó sem lehetett többé, hogy a szultán segitségével buktassa meg Jánost s szerezze meg egész Magyarországot.


  1. Január 6-ikán Keneséről a morva rendekhez intézett meghivást emliti Marczali: Tört. Tár. 1878. 464.[VISSZA]
  2. György szász herczeg 1532 február 4-iki levele. Tört. Tár. 1875. 465.[VISSZA]
  3. 1533 márczius 8-ikán Ferdinándhoz intézett levele Gévaynál, id. m.[VISSZA]
  4. Weinmeister bajor ügynök ápril havi jelentései. Quellen und Forschungen. IV.[VISSZA]
  5. Ápril 18-iki és május 18-iki levelei Máriához Gévaynál, id. m.[VISSZA]
  6. Vergerio ápril 2-iki és július 5-iki jelentései. Nuntiaturberichte. I. 199.[VISSZA]
  7. Vergerio szerint szeptember 20-ikán.[VISSZA]
  8. Frangepán Ferencz július 5-iki és Brodarics augusztus 1-ikén kelt levele. Theiner, Mon. Hung. I. 623.[VISSZA]
  9. Bánffy János ápril 15-iki panaszlevele a pápához. Theiner, id. m. I. 621.[VISSZA]
  10. Mennyire barátjuknak tartották Bécsben a nagyvezért, kitünik abból, hogy egy levelére németül ráirták: „Kéz alatt Ausztria barátja.” Hormuzaki-gyűjt. II/I. 88.[VISSZA]
  11. Vergerio nuntius jelentése. Nuntiaturber. I.[VISSZA]
  12. Vergerio jelentése u. ott.[VISSZA]
  13. Rövid életrajzát adja Bunyitay Vincze: A váradi püspökség története. I.[VISSZA]
  14. Contarini velenczei követ jelentése a tört. bizottság másolatai közt.[VISSZA]
  15. Bécsben nagyon rossz néven vették a magyaroktól, hogy Gritti haláláról s a vele kapcsolatos eseményekről Ferdinánd csak későn s kevéssé kimeritő hireket vett. Wese levele. Brüsszeli Okmánytár. I. 226.[VISSZA]
  16. Vergerio jelentése id. h.[VISSZA]
  17. Contarini deczember 22-iki jelentése a tört. bizottság másolatai közt.[VISSZA]
  18. E titkos tervet Wese november 22-iki levele említi. Brüssz. Okm. I. 228.[VISSZA]
  19. Contarini deczember 5-iki jelentése a tört. bizottság másolatai között.[VISSZA]
  20. Vergerio jelentése. Nuntiaturber. I. 305.[VISSZA]
  21. A börtönből Laszkyt Tarnovsky s más lengyel urak kérésére, s azon igérettel, hogy János ellen nem szolgál, 1534 február 2-ikán bocsátották ki. A barát ekkor leszámolt vele s kitünt, hogy nemcsak János királyon nincs követelése, hanem még ő tartozik a királynak. Quellen und Forschungen. IV.[VISSZA]