ÖTÖDIK RÉSZ


33.

Reggel érkezett Pisába. A betegeket aligha lehet késő délelőttnél hamarább felkeresni, amikor véget érnek már az orvosi látogatások. Az idő borongós volt, egy-egy szem eső hullt a középkori kövezetre. A ferde torony nem vetett árnyékot, nem ragyogott aranylila fénnyel fehér márványa a napsütésben.

Háta mögött a város a maga majdnem százezernyi lakójával, s itt, a régi dicsőség majdnem elhagyott tenyérnyi foltján a dóm, a torony, a keresztelőkápolna s a híres temető, pár lépésnyire egymástól, de oly távol a város élő világától, mintha valamilyen láthatatlan üvegharanggal takarták volna őket le. Ember alig járt, a dóm előtt fázós, fekete köntösű öregasszonyok tűntek fel, a templom kiskapujában fejükre terítették fekete kendőjüket. Egy postás szaladt át kerékpárjával a téren, néhány öreg jött lassan, botokra támaszkodva, bizonyosan valami közeli aggok menedékének lakói.

Olyan csodálatos érzés először menni végig egy olasz kisváros utcáin. Mintha már álmodta volna valaha, valamikor: itt áll a ferde torony tövében (hisz képről annyiszor látta már az építészet e különös, pár nélküli alkotását), s a torony mégsem egészen olyan, mint ahogy a képek megőrizték - más arányában, színeiben, ferdeségében -, él, beleillik a tájba, ebbe a nagy városi magányosságba, melyet megteremtettek körülötte: kívül esik a mindennapi élet forgatagán, nem száguldanak autók a kis téren, talán csak egy óra múlva kezdenek jönni az idegenek. A hagyomány azt tartja, hogy az első építő - majdnem nyolc századdal ezelőtt - maga akarta, hogy ferde toronyként egyedül álljon a világon. Ám a megőrzött sok-sok régi pergamen tanúskodik róla, hogy az építők hosszú sora majdnem negyed évezreden keresztül harcolt a süppedő talajjal, melynek szerkezete épp itt, a torony tövében bomlott meg: a torony egyik vége előredől, az útikönyv szerint több mint 4 méterrel "hajlik el" a függélyestől.

Egész éjszaka utazott. Megállás nélkül, hogy eljusson Pisába. Hosszú éjszaka volt, ahogy zakatoltak a kerekek, s a félálomban képek futottak el előtte, hangok, felvillanó fények az állomásokon, új s megint új útitársak, akik egyre hangosabbak lesznek, ahogy dél felé tör előre a vonat. Különös bizonytalanságérzése volt, mint akinek lába alatt inog a talaj, s a ferde torony csak érzékeinek pillanatnyi játéka; szédül kicsit, még érzi a repülőutat is: amikor földre lépett, imbolyogni kezdett lába alatt, s utána rövidesen az éjszakai vasút. Nem akart sehol megállni, sehol időzni. Amikor Ankarában felszállt a repülőgépre, már számította, hány óra múlva érkezhetik meg Pisába.

S mégis, minden különös, látomásszerű, ahogy végigsétál a dóm előtt, amikor nyílik a templom kapuja, sejteti a mélységeket, s néhány lépésnyire a temetőnek nevezett kert, a maga felbecsülhetetlen falfestményeivel... Itt látszanak a romok. Légitámadás áldozata a világ talán leghíresebb sírkertje, mely lassan-lassan kezd a romokból feltámadni: hatalmas gyűrű veszi körül; ahol nemrég még utascsoportok sétáltak, most a restaurátorok műhelyének szövevénye húzódik. Milyen szörnyű - itt, e csendes, félreeső városi sarokban ez a fájdalmas némaság.

Különös arra gondolni, hogy itt nyolc századdal ezelőtt már város volt, mely kormányozta kis világát, hódított, templomokat épített, hajóhadat küldött ki a tengerre, zsarnokai s bölcs tanácsurai voltak, törvénykönyvet is szerkesztettek, mely hosszú-hosszú időn át rendezte az emberek egymás közötti dolgait, védte Itália nyugati partját mórok és szaracénok ellen, s egyetlen tengeri ütközetben elbukott: hét évszázada mint "szegény rokon" tengődött a gazdagabb Genova árnyékában. Mindez így szalad, mint valami furcsa, foltos film az emlékezetben, amikor lassan éledni kezd a márvány, felszikkad az ég alja, a kárpit hasad: parányi napfoltocskák türemlenek elő, épp csak annyi, hogy szelíden bearanyozzák a fehér márványtorony testét.

Órájára néz, nincs nyugta mindent pontosan s alaposan megnézni, ahogy tanácsolják az útikönyvek, s ahogy mutatják a vezetők. Mindez olyan szép így együtt, tornyosodnak a gondolatok. Szinte néhány lépés csak a híres botanikus kert. Egyike az elsőknek Európában... persze, már akkor "építették", amikor híre ment annak, hogy milyen csodákat fedeztek fel a hódító spanyolok Mexikó szerencsétlen urának, Moctezumá-nak a legnagyobb gonddal ültetett gyönyörű "füvész"-kertjeiben.

Libanoni cédrusok emelkednek, hatalmas magnóliafa árnyékában ül le egy padra. Itt is alig-alig lát embert, néhány diák s diáklány megy végig a párhuzamos kis úton, jellegzetes, csúcsos diáksüvegükben. Egy énekre gyújtanak rá, az ismétlést összekuszálja a szél. Mintha csak szántszándékkal korbácsolná az időt, s mintha mégis félne attól, hogy fel kell már kelnie, s elindulni, egyenesen, kitérő nélkül a klinikák felé.

Régi-régi kórház. Félig műemlék, ereklyedarabja a kései középkor Itáliájának, patikája - múzeum. Arra gondol Imre, míg megy e hatalmas épület felé, mely hátsó szárnyaiban már a modern kórházépítés szabályait tükrözi, hogy mennyi szenvedés tanúja lehetett ez az ódon ispotály, mennyi tudás, tapasztalat keveredhetett kuruzslással, babonával benne, hogy gyógyíthattak az ötszáz, hatszáz évvel ezelőtti doktorok, mit tudtak az emberi testről s annak nyavalyáiról... S mi adja meg egy ilyen tudományos intézménynek a hírét? Miért nevezik a pisai egyetemet egyenesen Sapienzá-nak, bölcsességnek? Előveszi a levelet, melyet Boghazköyben kapott. Milyen furcsa-furcsa pillanat: megy fel a lépcsőn, majd beszól a portásszobába, a maga kevert spanyol-olaszságával, ahogy itt egész jól eligazodik, s nyílik egy ajtó, belép, s ott lesz - annyi-annyi idő... hosszú-hosszú esztendők után - Tamás. Az az ember, aki saját akaratából ilyen különös utakra terelte az ő életét.

Megy fel a lépcsőn. Hátha... előkészíti magát mindenféle eshetőségre... hátha azt mondják: már elutazott, elhalasztották az operációt... hátha átvitték másik kórházba... hátha? Nem... a legrosszabbra nem is szabad gondolnia... s hátha nem mehet hozzá senki, s akkor hiába jött idáig... ilyen messze, Pisába?

A portásnak nem kell belehajolnia a nagy lajstromba, majdnem mosolyogva mondja kívülről Tamás nevét... "igen, a mester", jól megnyomva a maestró-t, mely olaszban bizonyos nyomatékkal szólva különleges szellemi rangot ad. S mondja az emelet s szoba számát, miközben szeme végigfut Imre alakján: hallja persze furcsa beszédét, s látja ruháján is: idegen. Megint egy külföldi, aki a nevezetes beteget keresi. Mégiscsak nagy ember lehet, már csak azért is, mert a híres szemészprofesszor saját betege. Az ilyent persze mindenki tudja a klinikák birodalmában.

A kis tábla kint lóg az ajtón:

A beteget nemrég operálták, kíméletre van szüksége. De nem áll - mint a másik ajtón - a másik tábla: "Látogatás tilos." Várni, míg egy nővér végigmegy a folyosón, látja az idegent, amint habozva áll az ajtó előtt, odajön.

- Látogató? Messziről? - Mosolyog, a nővérnek kedves, hosszúkás madonnaarca van, kicsit mandulaformájú sötét szeme, ami mosolyog akkor is, ha az arc komoly marad. - Egy hete volt a műtét. Még sötétben "vagyunk", de bizonyosan fog látni utána, ha eltelik ez a "börtön"-idő. A professzor úr nagyon szereti a beteget. Mi is. Talán előbb benézek, nem alszik-e, hiszen elég sok altatót adunk neki: ne unatkozzék a sötétség alatt. Azért ne féljen... nincs teljesen sötét... inkább félhomály, minden nappal enyhébb... hogy a beteg fokozatosan szokja meg a fényt. Nagyon sokáig azért ma még nem maradhat. Ha itt lakik, Pisában egyre több ideig látogathatja. Ez nagyon jót fog tenni a betegnek. A nevét...?

Milyen furcsa mondani itt, ebben a pillanatban: Sirató Imre. Név, melyet halkan megismétel a nővér, már olaszos lejtéssel, "sz"-nek ejtve az "s"-et, s átcsúsztatva a második szótagra a hangsúlyt.

Mintha hosszú-hosszú idő telnék el, míg nyílik s becsukódik az ajtó a kedves nővér mögött, s míg majd egyszer... valamikor újból kinyílik.

- Ó, nem is mondhatom, mennyire örült a beteg, pedig nem szereti általában a látogatókat. Nem is akarta elhinni, ismételtette a nevet, azt kérdezte: "Nem álmodom most?..." igen, úgy feküdt ott, félálomban, a gyógyszer segít ilyenkor... Úgy örült. Fél óránál tovább ne maradjon, kérem, délután újból jöhet.

Olyan jó volt, hogy Tamás tudta már: jön, s nem kellett mondani semmit. A nővér megfogta kezét, hogy el ne tévedjen a mély homályú szobában.

- Itt a vendég - mondja kedvesen, megszokottan, odatolja a látogató székét a beteg ágya mellé. S megfogja Tamás kezét s várnak, míg kimegy, bizonyosan mosolyogva a nővér, de Imre nem látja már arcát. A homály lassan-lassan nem olyan sűrű, laza körvonalakat lát, formákat, fehérséget. Először az ágy körvonalai, egy test rajza, azután előmerül a fej: a szemen már nincs kötés, csak valami különös borító pápaszem-féle, mely elszigeteli s óvja talán még a levegőtől is. S marad a kéz, Tamás keze, mely - úgy érzi - éppolyan szép, hosszú és csontos, csak éppen soványabb s talán erőtlenebb, mint volt, akkor, amikor... S nem kell beszélni semmit, mert fogják egymás kezét, s szinte szégyelli Imre, hogy az ő nagy, paraszti tenyerében elmerül ez a hosszú, keskeny művészkéz, lassan elengedi, s a beszélgetés olyan, mint a búvópatak közöttük, annyi év után. S olyan jó, hogy a "ma" dolgait kérdezheti először, annyit: "Mikor volt a műtét", s hogy "mikor veszik le a kötést... vagy szemüveget?", s "mikor lesz világos a szobában", s végül "mit mond a tanár, mikor gyógyul egészen meg?" - s ezek olyan jó kis mondatok, melyeket minden beteg szívesen vesz, mert saját dolgáról beszélhet, ami nyilván gyötri s őröli magányosságának órái, félálmai alatt.

S lassan kialakul a kép: a tanár őszinte, s megtartja, amit ígér. Az egyik szem most... rövidesen jó lesz. A másik... igen, a másikkal hónapokat várni kell, akkor kerül műtétre. Igen, mind a két szem jó lesz. S akkor jön még egy kérdés: szabad-e kitenni a drága áron visszanyert látást a műtermi reflektorlámpák fényének?

Lassan, ahogy ül, előrehajlik, Imre szeme előtt otthonos lesz a homály. Már látja a kedves arc körvonalait: ugyanaz az arc, ugyanaz a fejforma, a kopasz, időtlen koponya, az orr finom vonala, csak a szem ragyogása hiányzik, mely ennek a kemény, nagyszerű férfiarcnak olyan belső, örök lobogást adott. S jön az első kérdés:

- Imre, hol kaptad meg a levelem? Hogy kerülsz ide? - S lassan, mintha nehéz szavakat pergetne, mint sistergő ércet hideg vízzel teli tálba, úgy hullnak a szavak. A műtét kockázatos volt, a professzor nem áltatta. Arra gondolt, mielőtt megoperálják, még megmaradt látásával talán megpillantja azt, akit szavak nélkül, egy rég elsárgult bélyeges papír erejével úgyszólván fiává fogadott.

A rádiumos, sötétben is fénylő óramutató veszedelmesen közeledik a félórához, amikor a látogatás ideje lejár. Úgy számítja, két és fél napot tölt Pisában, s mindennap kétszer eljöhet ide. Délután Tamás bizonyosan elmondja, hogy valójában mi is történt szemével... mi okozta, hogy pályája delelőjén ilyen szörnyű szerencsétlenség érte. Az ajtó nyílik, tálcán tejet hoz a nővér a betegnek, s ahogy megáll ágya mellett, Imre érzi: most távoznia kell.

- Majd délután - mondja, s újra érzi a kéz kissé erőtlen szorítását, de már vidámabban, otthonosabban, mint egy félórával ezelőtt.

*

A szemészeti klinika szobaberendezéséhez tartozik, hogy fokozatosan sűríthetik a rejtett fényforrásokat, a professzor utasítása szerint. Amikor délután beengedik, magas, szikár, fehér köpenyes férfi emelkedik fel, ő is szemüveges, enyhén kopaszodó: a klinika ura, a professzor.

A beteg felkönyököl, s a professzor mint vendéglátó, majdnem társasági mozdulattal rázza meg kezét:

- Ön, doktor úr, majdnem csodát művelt betegünkkel. Délelőtt óta rohamosan haladt előre a gyógyulás: ez, persze, lélektani eredmény, ezért értékes nekünk. Ön megkönnyítette a mi munkánkat. Mi csak gyógyítani tudunk... de az örömet nem írhatjuk elő receptre. Ezt ön hozta... messziről. Megengedem, hogy... egy órát maradhasson. Remélem, a nővér nem lesz túl szigorú. Majd megmondom neki, nézze el a hosszabb látogatást. Minden jót!

- ... Amikor - mondja Tamás - elszakítottak bennünket Szumátrán, egy-két napig még mindent reméltünk... váratlan csodát, azt, hogy ez csak órákig... napokig fog tartani, utána úgyis elengednek bennünket. Amikor átszállítottak a fogolytáborba... abba a pokolba, már tudtam: nem vagy közöttünk. De hol lehetsz? Máshova vittek? Elengedtek? Mi lett veled? A tanár nem engedi, hogy szomorú dolgokra gondoljak... ismered, ugye, a mesebeli víziló történetét?... Szóval mindig csak látom magam a japán fogságban, a letörésünket, reménytelenségünket, sorvadásunkat. Talán nem voltak olyan kegyetlenek, de azt az életmódot szánták nekünk... azt az ételt adták, olyan egészségügyi körülmények közé kerültünk, mint ahogy az ő szigetükön szokás. Egyre több lett a fogoly. Egyre több földet, szigetet foglaltak el, egyre kevesebb lett náluk is az ennivaló. Úgy látszik, a mi szervezetünk nem él meg abból a maréknyi rizstáplálékból, amit kiosztottak. Ott kezdtem érezni, romlik a látásom. Igyekeztem keveset nézni, befelé fordulni. Nem segített. Kilencen... te is tudod... egymás után... örökre elmentek. Elvitték őket, temetni sem volt szabad. Évek... alig tudtuk az időt. Évszakok, nem hasonlítottak a mienkre. A kínai partoknál éltünk, körös-körül mocsarak; aki szökött, soha nem került onnan élve elő. Iszapsír. Igen... aki nem bírta tovább, hajnalban kiment. Soha senki nem ment keresztül az ingoványon.

A tárcánkat, amikor elvittek a táborba, le kellett adni, kiforgatták, pénzt... írást... levelet kerestek, persze ahogy már szokás. A fényképed volt ott, egy kockakép, amelyen mind rajta voltunk, a szigeten. A tiszt, aki nézte, nagyon figyelmesen, sorba rámutatott mindegyikünkre, mert akkor még együtt voltunk, behajózás előtt. Odáig ért, ahol te állsz, elöl. Öreg tiszt volt, az az érzésem, tartalékos, akire ilyenféle feladatot hárítottak. Törve, de nagyon gondosan beszélt angolul, látszott, erre nagyon büszke. Talán tanár volt. Valamiért kiküldte a fiatal altisztet. Nagyon halkan mondta: "A fiú elutazhatott, szabad." Félrenézett, még emlékezem a szemüvegére is; igen, bizonyosan tanár volt, úgy mondta: "the young man", s szájával kis mozdulatot tett, mint aki majdnem megbánja, hogy az életben egyszer jót tehetett.

Innen tudtam... pontosabban: reméltem, hogy nem történt bajod. De hová lettél? Mi lett veled, Imre? Már alig láttam, amikor vége volt az egésznek... Nem volt egyszerű. Az a nyári nap... amikor... szóval, amikor leestek az atombombák. Nagaszaki, a másik... így kellett bennünket megváltani? Még hetek vagy hónapok teltek... míg kijöhettünk, értünk jöttek. Még közben mennyien haltak meg! Semmitől, magától. Mint a szúnyogok, ha jön az eső. Az utazás. Szörnyű napfényben, végig az Indiai-óceánon, a sötét szemüveg nem segít, a hajóorvosok tanácstalanok, nem láttam semmit... elmenni Szumátra mellett, nem látni semmit. Pontosabban: nem mertem nézni, azt mondták, kíméljem a szemem; persze, akkor még jóval jobban láttam. S otthon... amikor megérkeztem. Persze vártak, pénz is várt, ami közben - ezek alatt az évek alatt - felgyűlt a jogdíjakból: nem volt gondom, de sokan jöttek haza, a sok emberrel nem tudták, mit csináljanak, s először a halottakat siratták. Az élők - olyanok, mint én - rangban csak utánuk következtek.

Veled mi van, hol vagy, mi történt? Írtam haza, Magyarországra, egy barátomnak, érdeklődött szülővárosodban, otthon: senki nem tudott rólad semmit sem. Egyre romlott a szemem, egyik specialistától a másikig, mindenféle kezelések, próbák, életmódváltozás, vitaminok, belső kúrák... Borzasztó, amikor az embernek önmagával, a szervezetével kell törődnie. Munka? Vázlatokat készítettem s próbáltam. Megvették a vázlatokat, eljöttek egy darabig a volt munkatársak... s utána mindenki elszéledt. Valódi dolguk akadt. S egy nap az egyik hoz hozzám egy nagy képeslapot. S mondja: "Úgy tudom, ez a fiatalember önnel dolgozott Szumátrán... beszélt róla, különös neve van, nem felejtettem el. Nézze csak, mi lett vele!...

- Így tudtam meg Tikalt. A felfedezett Hatodik Templomot, a belső sírkamrát, a helyreállított sírboltozatot, vagy mi volt ott. Akkor még erős nagyítóval láttam, csak fárasztott. Ez lehetett a felfedezés után talán két évvel... emlékezel bizonyosan erre a nagy cikkre... s külön, oldalt a ti képetek, Webb barátom képe s a tiéd, mellette a címed is: "doktor". Néztem a képet a nagyítóval, a képek jók voltak: nem lehetett kétség. Akkor írtam neked oda először, s akkor írtad meg onnan, hogy te is kerestél engem. S nem találhattál meg. Jólesett, mert már lassan elszoktam az emberektől.

Így, Imre. Ha igaz, amit a tanár ígér - ő három évtizedes barátom, Párizsban egy szobában laktunk, amikor ott végezte az egyetemet, nem gondoltuk, hogy egyszer az életem is a kezében lesz -, ha igaz, s rendbe jön legalább egyik szemem, megint ember leszek... nézd, itt az éjjeliszekrényen: meghívások, szerződéstervezetek... Mintha megint felfedeztek volna. Mintha valami reneszánsz lenne abban, ahogy én próbáltam. Látod, itt, a sötétben végigélem minden egyes munkámat. Pontról pontra, képről képre, mert a vizuális emlékezetem még a régi. S már tudom, hol, mit hibáztam, mit kellene másként. Téged is, Imre... amikor lovagolsz a kocsi mellett, amint megyünk a Négyeskúthoz... a doktor, az a lódoktor előrehajlik (nála érdeklődtem közben, élsz-e) - azt ma is úgy csinálnám... szegény barátom forgatta, neki is vége... öngyilkos lett... Hitler... Szóval, ha még egyszer rendeznék, Imre...

Megcsendesedik, mert a nővér benéz, némán szája elé teszi a kezét, "halkabban", mosolyog. Imre felé fordítja szemüvegbörtönös szemét:

- Hazamész?

Olyan váratlan, olyan megrendítő a kérdés. Mintha neki is a mélységekből tört volna fel, ellenállhatatlan erővel, az érzés, aminek nincs neve. S Imre előrehajlik, s mosolyog és mondja:

- Azt várom... hogy hívjanak.

S ülnek, már messze túl az órán, s lassan megint nyílik az ajtó, s Imre feláll, kezet szorít, megy le a lépcsőn; visszafordul az alkonyodó botanikus kert felé, a magnóliafák során át oda, ahonnan már látni a dómot, a ferde tornyot, a romjaiból éledő csodálatos temetőt. Arra gondol: életében csak egyetlen baráttal találkozott. Ma megint megtalálta Tamást.

*

Volterra kis toszkán város, közel a liguriai tengerparthoz, mégis félezer méter magasságban a tenger felszínétől, hegyekkel körülvéve. Alig tizenötezer ember lakja; a mai várost egy szűkebb középkori s egy sokkal bővebb etruszk fal veszi körül: mintha valakire túlságosan bő gúnyát kerekítettek volna rá.

Legtöbbnyire szomorú emberek utaznak Volterrába, itt van a lelki háborodottak városa, közel ötezer beteg lakja a Szent Jeromosról elnevezett elmeklinikát. A lelki betegek humánus elvek szerint itt önmagukat igazgatják, ellátják műhelyeikben a nagy telep szükségleteit, semmiféle fal vagy áthághatatlan kerítés nem zárja el őket a külvilágtól. S mégis: "Volterrába utazni", nagyjából annyit jelent, mint aki hozzátartozóját viszi vagy hozza - a lelki betegek városából.

A másik fajta ember, aki ezt a csendes várost felkeresi, rendszerint tudós: kutató, régész vagy historikus, aki az etruszk hagyományok nyomát keresi. Mert Volterra, melyet római időkben Volaterraenek, etruszk nyelven Felathrinak hívtak, egyike volt a VII. század nagy etruszk államszövetsége tizenkét városának - egész Közép-Itália békéjét ők irányították, mindaddig, amíg a rómaiak egyenként el nem nyelték etruszk tanítómestereik városait.

Az Albergo Etruriában, ebben a kedves szállóban már megszokták, hogy rendszerint kétféle vendég akad. Van, akit csendes, résztvevő mosollyal eligazítanak a legjobb hírben álló "lélekgyógyászok" rendelőjébe, vagy magába az intézetbe; van, aki első útjául már a híres Etruszk Múzeumot választja: nem lehet eltévedni, a keskeny formában elnyúló város szívéből, a dómtól az út egyenesen erre vezet. Ha tudós érkezett, a szállodában ezt is tudják; szívesen veszik, ha a nyári nagy idegenforgalom után ilyenfajta vendég költözik be a szállodába.

Amikor az autóbusz letette Imrét a hotel kapuja előtt, s beírták nevét a vendégkönyvbe, a portás tudta, hogy a "tudósok" csapata egy professzorral szaporodott. Mert itt, a szállodában minden tudósnak ez a cím kijár. Anélkül, hogy Imrének sokat kellett volna kérdezősködni, már szolgált is a portás tájékoztatással: kik azok, akik az archeológusok közül (itt körülményesen megropogtatta ezt az olaszul némileg tudákosan hangzó szót) most éppen a szálló vendégei. Igen, mondta, úgy hallotta, Broggi professzor új ásatásra készül, már meg is érkeztek munkatársai közül néhányan... s jött az Újvilágból egy spanyol hölgy is, aki nyilván szintén professzor...

A szálló kis fogadójában várt, míg lejön a csavaros falépcsőn, könnyű fehér ruhában, mely annyira kiemeli arcszínének különös, olajbogyó-zöld sápadtságát, ragyogó szemét, járásának lassú, majdnem ünnepélyes ritmusát. A portás látja meg először, ő int Imrének:

- "La professoressa" - mondja, s elismerően bólint: valóban, Volterra nevezetes hely, megérdemli, hogy külföldi tudósok keressék fel.

Egy ilyen szállóhallban mindig csendes, majdnem szürke a találkozás. Mindenki hangfogót tesz érzéseire, a kézszorítás melegsége, a szem beszéde az egyetlen, ami kikerüli a portás fürkésző figyelmét. Hetek teltek el, hogy Imre nem beszélt spanyolul: a kettőjüket összekapcsoló nyelv mintha szokatlanul, keményen buknék ki torkából; Gracias hangja lágy, nagyon finom, alt hang, harmonikusan illik sötét hajához, lassú mozgásához, karcsú alakjához.

Felszikkad a szemergő eső, s kint állnak a szálloda kapujában, a Piazza dei Priorin épült a szálló, ez egyike a középkori Itália legszebb tereinek: kemény, rusztikus palotaházak veszik körül, harci torony, püspöki palota, s mindegyik fölé emelkedik komor méltóságával a Priorok Palotája, ez a hatalmas sötét kockaépület a maga hét évszázados mozdulatlanságával: minden köve, minden oszlopa egy-egy darabkája a helyi történelemnek.

Kapuja nyitva áll, a gyűjteményeket, képtárakat már becsukták, de a hatalmas előcsarnokban még sétálni lehet, egykori városkormányzók, vészbírák, kapitányok címerei alatt. Gracias csak annyit tudott, hogy elment levele a kongresszusra, s keresztezte Imre Konstantinápolyból írt levele, majd jött az ankarai, sok aláírásos képeslap. Néhány napja érkezett ide, bejár a múzeumba, mihelyt javul az idő, kimennek az ásatásokhoz. Már ismeri az "etruszkokat", akik itt dolgoznak, de elhárította - mintha valami előérzet sugallotta volna így - ma estére a meghívást. Fáradt, egyedül szeretne este maradni.

Lehet-e ott kezdeni, ahol elhagyták? Néhány perc, míg összefogja mindazt, ami Mexikóból való elutazása s Volterrába érkezése óta történt. Boghazköy, hettiták, hegyi lakók felkelése, kaland. S a két és fél nap Pisa: kórházlátogatás. S egyszerre elakad a hangja. Ránéz a lányra, aki ott áll a gótikus ív kivágásában.

- Ugye, Gracias, azt akarta, hogy eljöjjek?

A lány áll, mosolyog, arca különösen, talányosán rajzolódik bele az ív szektorába, így indul meg, válasz nélkül, nagyon lassan, ritmikusan, mintha ez is valami ősi tánc lenne, pantomim, melyben egy lány lejátssza sorsát, úgy, ahogy felszöknek a tudat pereméről az érzések, s ahogy elindul a mozdulat. Imre felé fordul, ragyog a tekintete.

- Nem gondoltam Tikalban, hogy együtt fogunk ásni a volterrai Balzén!

Nincsenek egyedül az előcsarnokban, ez az épület ősi jogon a városháza, ügyes-bajosok jönnek, hozzák-viszik a kerékpárokat. Egy-egy csodálkozó tekintet felszalad Gracias arcára, de itt, Itáliában, senki sem veszi észre a szicíliaiakon az arab, néha afrikai vonásokat így Gracias sem feltűnő idegen, egy külföldi hölgy, aki eljött a városba, mint annyian, nyár utóján, amikor Rómában még áll a forróság, de kellemes már az etruszk hegyek között.

Nincsenek egyedül; megérinti Gracias karját, a lány lehajtja fejét, így mennek körbe az előcsarnokon, mintha csak annak szépségeit szemlélnék. S lassan Imre sietős, gyorsabb ritmusa lehalkul, átveszi Gracias lassú mozdulatát, így mennek körös-körül a "vestiboló"-n, az előcsarnokon, megállnak a lépcső tövénél egy kis freskó előtt, melyet - úgy mondják - még Filippino Lippi festett ide; a város és az elmegyógyintézet védőszentje egyformán: Szent Jeromos.

A Priorok Palotájának kapujában fehér őszi virágokat árulnak, egyikük sem tudja nevét, kicsit olyan illatuk van, mint odahaza a levendulának.

- Ez itt nő, Volterrában - mondja szép, tiszta toszkán szavával a virágárus, mosolyogva nyújtja Gracias felé a virágcsomót.

A lány kissé ünnepélyesen átveszi.

- Holnap kezdenek ásni... ott, ahol az a veszedelmes földcsuszamlás elindult, s elnyelte az etruszk sírokat, középkori templomot, mindent. A Balzén. Reggelre beszélték meg. Szóljon be a múzeumba, akkor reggel együtt mehetünk.

- Elküld?

Megint Gracias mosolya; lassan szétnyitja a fehér, ismeretlen virágok kelyhét, körülpárnázza velük arcát, csak a szeme mosolyog ki belőle. Nevet, kezet nyújt, beszalad a szálloda kapuján.


34.

A Balze: hogy mikor indult el itt a talajrétegek küzdelme egymás ellen, mikor csúszott meg a homok, s mikor szakadt le Cecina és Era völgyei között a házakat tartó föld - ma már nem tudja senki sem megmondani. Talán araszról araszra süppedt, a mozgás gyorsult, először elnyelte a rég halottakat, temetőbe vándorolt nemzedékek sodródtak alá ebben a lassú talajmozgásban, elnyelte Szent Kelemen s Justus középkori templomát, Szent Márk monostorát, a város peremének házait; csak a hatalmas, ősi etruszk falak dacoltak a hegyperemen ezzel a fel nem tartóztatható földsuvadással, mely évről évre több és több volterrai földet nyel el.

A Balze a város szomorú látnivalója - kirándulók utolsó stációként megszemlélik, mintha várnák: talán felveti a szakadékos völgy öle az elnyelt itáliai világot; olyankor jönnek, amikor a lealkonyodó nap fénye tragikus meztelenségében mutatja ezt a mindent elnyelő mélységet.

S mégis, a tudósok világa nem nyugodott: Volterra egyike a legnagyobb etruszk emlékbányáknak. A városka fő ipara ma is az az alabástrom, melyet két és fél ezer év előtt oly bőséggel, annyi művészettel faragtak ki szobrokká, urnákká, ezer más apró emlékké az etruszk ősök. Mert azóta mindig volt város, Volterra soha nem pusztult el egészen, kiheverte hódítók, pusztítók viharait - s éppígy soha nem múlt el emléke annak, hogy a Balze mélységében húzódnak a nagy, magányos etruszk temetők.

Geológusok munkája előzte meg a régészeket. A Balze szerkezetét, e földmozgás okát keresték. Megjelölték a határt: meddig s merre lehet kutatni, milyen mélységben, hol van a "tilos", ahol már veszedelmesen kezd süppedni a szerkezetében fellazult talaj.

Az etruszkológia nagy tudomány Itáliában, két évszázada műkedvelő régészek, professzorok, papok bontották meg az érintetlennek tűnő etruszk sírmezőket; urnákat, szobrokat, egyéb emlékeket keresve. De legizgalmasabb volt itt mindig az - írás. Az etruszkokból jórészt annyi ismeretes, amit megőrizett sírviláguk. A halotti kultusz megszállottjai voltak, szoba- vagy teremnagyságú sírboltokba zárták halottaikat, akiket elláttak a túlvilági életre minden szükséges kellékkel. Az előkelőeknél kifestették ezeket a családi kriptákat, s színeik, formáik két és fél ezred óta dacoltak az elmúlással. Megörökítették a halottak képmását: a szobrászok, kőfaragók teljes realitással, a valóság néha könyörtelen őszinteségével ábrázolták az elhunytakat. S alája vésték azt a néhány szót vagy mondatot, melyben az élők kegyelete búcsúzik messzi útra induló szeretteiktől.

Az etruszkok saját betűikkel írtak. Ezek a betűk nem hasonlítottak a latinokéra: inkább a legősibb görögre, olyan írásra, melyet a görög törzsek használhattak valahol Kis-Ázsia partvidékein, akkor, amikor létük éppen hogy kiemelkedett a homéroszi világ ködeiből.

Igen, ha Olaszországban ma valakire azt mondják: olyan ember, aki megfejtette az etruszk írást - ez annyit jelent a közbeszédben, hogy hóbortos, délibábok után rohan, talán nincs is meg mindegyik kereke. De a tudósok nemzedékei dacoltak ezzel a gúnyos közfelfogással, s kidolgoztak lassanként olyan összehasonlítónak nevezett módszert, melynek segítségével lépésről lépésre mennek előre; megfejtették a nyelvtani szerkezetet, elismerték több szó valószínűleges értelmét. A legnagyobb baj, hogy úgyszólván csak sírfeliratokat találtak, s nem fedeztek fel sokáig gazdagabb, irodalmi értéket jelentő szövegeket.

Különös módon a leggazdagabb lelet a zágrábi múzeumból került elő: egy Egyiptomból érkezett múmiáról lecsavarták a papirusztekercseket, s a tudósok legnagyobb meglepetésére nem egyiptomi képírás, nem görög szöveg volt, amit a múmia két és fél évezreden át őrzött - hanem a papiruszon etruszk szavak sorakoztak: pontosabban ezerötszáz szó, melyben igen sok volt az ismétlés, de így is ötszáz eredeti fogalmat lehetett felismerni a zágrábi, kincset jelentő tekercseken.

Persze, a tudósok vágyálma itt is az lenne, ha kétnyelvű szöveget találnának - etruszk-latin, vagy etruszk-görög "bilingviseket" -, de ilyen néhány sírfeliratos táblán kívül még nem került elő. Ezért kell az összehasonlító módszer segítségével szívósan, nem csüggedve harcolni minden egyes szó megfejtéséért: minden egyes eredményt megvitatnak a tudósok maguk között, s a kialakuló bírálatok alapján fogadják el vagy vetik el az eredményt. Emellett persze, nem adják fel a reményt, hogy egyszer, a kegyes sors jóvoltából, valamelyik régész mégis megtalálja a "kulcsot", melynek segítségével feltárul a ma még félig-meddig rejtett etruszk sírvilág értelme.

Az etruszk sírvárosok feltárásánál viszont gyakran komoly akadály merül fel, ami bizony elriasztja azokat, akik felkészülnek ilyen ásatásokra.

Azt, hogy az etruszk sírboltokban gazdag emlékek halmaza rejlik, mindenki tudta, attól kezdve, hogy a halottakat a városállam fénykorától kezdve díszes sírkamrákba temették. Maguk az etruszkok tisztelték halottaik nyugalmát, de lassanként tökéletesedett az ókor egyik legjellemzőbb mestersége - a sírrablás. Főként Egyiptomban tapasztalták ezt a fáraósíroknál, melyeknek mesébe illő kincse már rövid egy-két nemzedék után rendesen titkos sírrabló társaságok prédakezére jutott. De ugyanez történt az etruszk sírhantokkal is. Persze, nem bántották a falfestményeket, a halotti domborműveket, a vésett feliratos táblákat, a nehezen elmozdítható szobrokat. De minden egyéb, ami "használható" volt a sírkamrában - zsákmányukká vált; a halott szolgálatára rendelt korsókat, kancsókat, tálakat, tehát az egész kerámiai anyagot, ha nem vitték el, rendszerint falhoz csapkodták.

Ez az oka annak, miért áldozatos az etruszk sírmezők feltárása. Egy-egy sírbolt kihantolása, általában jelentős mélységekben, komoly feladat: nagy technikai tudást igényel, biztonsági intézkedéseket kell tenni, nehogy az ásókat s a kutatókat eltemesse az amúgy is süppedékeny földréteg. S amikor már mindent kibontottak - teljesen kifosztott, régészeti szempontból sem sok érdekességgel bíró sírkamrát találnak. Egy számmal több, nem sok hasznát veszik a nagy költséget, néha több napos munkát igénylő feltárásnak.

Gracias, aki már néhány napja itt volt Volterrában, mindezt vacsora közben elmondta Imrének. A meginduló ásatások előtt rövid előadássorozatot tartottak, hogy megvilágítsák a problémákat a bel- és külföldi szakemberek előtt. Broggi múzeumigazgató, aki az ásatásokat vezette, a leggyorsabb úton tért vissza Boghazköyből, hogy a már előre megszervezett őszi feltárásoknál jelen lehessen, ezeket vezethesse. Egyik ilyen előadása a sírrablásokról szólt - kemény színekkel ecsetelte az etruszkológusok néma harcát a sírfosztogatókkal. Ez az ismert tény talán még nagyobb jelentőséget kölcsönöz annak a most kipróbálandó műszernek, melyről mindeddig Broggi csak egy-egy utalás formájában tett említést.

Mindezt Imre megtudta Graciastól, s így még este átment a múzeumigazgató lakására, hogy Boghazköy jogán megkérje - ő is részt vehessen a másnap reggel meginduló munkában. Broggi rendkívüli nyájassággal fogadta, s örült annak, hogy Imre közeli munkatársa a messzi Újvilágban az "indián lánynak", akinek jelenléte ebben a jórészt férfi régésztársaságban különös érdekességet kölcsönzött - a maya "királyfajta" varázsával élt és mozgott, s mindegyik fiatalabb régész szívesen fáradozott azzal, hogy megértse Gracias spanyol szavát. Broggi két régi kristálypoharába töltött a mély aranyszínű toszkán aszúból:

- Nagyon szerencsés pillanatban érkezett ide, kollégám, jobbat nem is találhatott volna, hogy belekóstoljon egy kicsit az etruszk sírvilág feltárásának tudományába. Egyébként is nevezetes nap lesz a holnapi: valamit a gyakorlatban is kipróbálunk, ami eddig az első kísérletek során igen jól megállta a helyét. Ha beválik - közkinccsé lesz a régészet világában, ezért örülök, hogy ennek a próbának tanúja lehet, hiszen önök odaát ezt majd, meglátja, éppúgy használhatják, mint mi itt...

Imre így tele volt kíváncsisággal, faggatta Graciast, amikor visszament a szállodába, de a lány sem tudott ennél többet. Még egy este, egy éjszaka - ha minden úgy lesz, ahogy Broggi tervezi, reggel elindulnak, s akkor majd lelepleződik a kissé színpadias hatásokkal őrizett titok.

Szép, meleg őszi este volt: a téren néhány régi kandeláber világított, a környező paloták ablakainak jó részében - hiszen többnyire középületek, hivatalok voltak - rendre elaludt a fény. Csendes hétköznapi este volt, a szomszéd sarkon világított csak egy kis kávéház ablaka.

Olyan kedves, hangulatos volt: néhány csendesen poharazó volterrai, néhány mozilátogató, aki az előadás végén iszik egy kávét vagy valamilyen színes italt: gránátalmalét, narancslevet, tamariszkusz pálma kókuszdióízű szörpjeit. Az eszpresszógép egyik csőréből forró puncsot eresztett ki a gazda, akit mindenki ismert a vendégek közül, így álltak ők is ketten, kezükben egy-egy pohár forró punccsal, melyre a gőz párája ködréteget dobott.

- Mielőtt...

Nagyon forró az ital, átsüt az üvegpoháron, vastagon göngyölt papírszalvétába csavarja. Gracias lehajtja fejét. Imre, miután elvégezte ezt a kényes műveletet, s mintha csak beszívta volna a forró ital illatos páráját, nekifohászkodik, s folytatja a mondatot:

- Mielőtt... hazamennék...

- Mexikóba?

- Pontosabban... már nem is tudom... Nem, hazámba, Magyarországra... bár ez még nem biztos... ha... szóval, érti, mielőtt... s mert most itt, Volterrában, ugyanis...

A lány leteszi az elnyúló kőpárkányra a poharat. Egy szál fehér virágot betűzött fekete hajába, arca előrehajol; most újból olyan, mint az őserdőben indáktól körülnőtt kalendáriumkő domborműveken. Nem segít, hallgat, mosolyog, figyel...

- Mert ez még, tudja, nem egészen biztos... sőt lehet... s akkor az egész nem is így alakul, de ha ez lenne, s ha egy kicsit megint, szóval haza... Érti, Gracias, mielőtt elindulnék erre az utazásra... Furcsa, itt, éppen Volterrában kérdezni magától, Gracias, hogy gondolná-e... lehetne, hogy mi ketten... Szóval, úgy értem, hogy magát többé nem engedném el... akkor...

- S ha nem hívják?

Mi minden lehet ennek a lánynak mosolya alatt, amit még nem ismer?

- Ó, akkor nagyon-nagyon egyszerű lenne...

- Igen, egyszerű lenne. De ha megy... Érti? Miért most szól nekem, amikor lelkében már elhatározta, hogy hazamegy? Jól tudom, ennek nem lehet ellenállni. Maga megy haza, akár hívják, akár nem. Megérett. Miért kellek ehhez én magának?... Nem érti? Ez csak bonyolultabbá teszi az egészet. Odahaza... ha otthon, saját országában van, mi szüksége arra, hogy lekösse magát? Én otthon, az én országomban indián vagyok. Talán még hatmillió indián él ebben az országban, s még mayák is léteznek pár százezren. Nekem hazám, akkor is, ha lesz olyan hely, ahová nem eresztenek be a spanyolok... és a meszticek. De a maga országában, Imre? Ha maguknál mind olyan szőkék, kék szeműek... ilyen különösen kék szeműek, mint maga, Imre... Ha ilyenek... akkor én...

Kortyol, mintha a forró, kemény ital könnyet kergetne szeme sarkába.

- Az első kérdésre még nem felelt, Gracias: ha nem engedném el...

Könnyen, kicsit könnyesen nevet:

- Édes Imre, ez most csak hangulat... a Priorok Palotája, a tér... maga is talán most van először életében nagy vakáción... mint akkor, Tikalban, az erdőben, Imre, s utána... Mind a ketten feltörünk valahonnan. Én a fajtámból, maga egy idegen kontinensről, s oly mindegy, hogy az én őseim talán királyok és kacikák voltak az idők elején, s a maga öregapja otthoni, magyar peon... paraszt, s ha nem lett volna Tamás...

- Eljönne?

- Maga tudja, hogy nálunk nem könnyű, nem egyszerű a válás...

- Miért fél...? Fél tőlem? Idegen vagyok? Én is hódító?

A lány hosszú, keskeny kezét magasra emeli, két ujjával hajszálnyit megérinti Imre kabátjának ujját.

- Akkor nem beszélnék itt, Imre. De nem olyan egyszerű. Nálunk sem, otthon sem. Megmondani apámnak... Hiszen érti? Egy fehér ember... nem, ne gondolja, hogy ez más, mint védekezés, de félezer esztendeje ez alakult ki bennünk. Ha ellenség a fehérnek az indián... így van cserében. Az apám... Majdnem azt mondtam: a klán... a törzs, melynek még élnek a gyökerei. Fehér, akiben nincs egyetlen cseppnyi másféle vér sem, hogy ehhez térjek megint vissza. Nem lesz-e, hogy egyszer... egyszer mond nekem valamit, amit nem lehet elviselni? Mert nem engem szid, hanem a fajtámat, s azt mondja: "Minek vagy... kerékkötő... indián!"

Nagyon halkan beszélnek spanyolul. A gazda, míg egyik üvegből másikba tölt, lapos, fürkésző pillantást vet rájuk. Megérezte, hogy itt két ember saját sorsáról beszél? A puncs gőzölög a pohár alján, int: még egyet? - s arca olyanféle kifejezést ölt, mintha mondaná: ilyenkor ez az okosabb...

S az ajtó nyitva, csak kisétálnak a kis utcába, át a téren, s még mindig megoldatlan a mondat, nem esik szó, s mégsem szabad abbahagyni, mert egyszerre minden megkeményednék, érccé várnék, nem lenne tovább.

- Mielőtt... - mondja újra, makacsul Imre, egészen rekedten.

A Priorok Palotája már csukva, az egész hatalmas kockapalota mintha egészen magára venné az éj fekete színét, s beölelné azt is, aki árnyékába kerül.

- Mit akar?

- Itt, most... mondja, lesz-e a feleségem?

Hatalmas vaskarika lóg a sokszorosan vasalt, pár száz esztendős nagykapu közepén. Ezzel zörgethettek, ha valahonnan a köztársaságtól, úrtól, apáttól érkezett futár. A vaskarika laza, csavarni lehet egyetlen pont körül. Gracias játszik vele, visszanéz:

- Csak ilyen nagyon laza karikagyűrűt, Imre, addig, amíg... amíg nem gondolja meg valamelyikünk...

Karon fogja. Ellenkező irányba kerülnek, mint ahol égnek a lámpák alkalmi szállásuk előtt. Egy ablakból rádió hallatszik, tisztán érteni a fájdalmas dalt kísérő spanyol szöveget. Gracias megáll:

- Mi lesz, ha hazamegy? Úgy egyezzünk meg, hogy akkor... akkor nem érvényes. Odamenni? Nekem? Mégis... ez a hazám, ez a nyelv, a hódítók nyelve, Cortés nyelve... ma már az enyém. Pontosabban most a miénk, Imre. S magának is van egy távoli nyelve, melyet nem ért senki, pedig tíz vagy mennyi millióan beszélik maguknál, s nekem is van egy, amely nagyon-nagyon régi, s ha hazamegyek, levetem a spanyol lelket, s felveszem a nyelvvel együtt a mienket. Hogy képzeli... ekkora távolságokon találkozhatunk? Nem félelmes, ha két ember ekkora utat tesz meg eredőjétől, míg eléri a másikat? Nem gondolja, hogy veszedelmes, Imre?

Nevet. Ahogy nekitámaszkodik a kőoszlopnak, hirtelen arra gondol, itt állhatott fél ezer éven át a futárok rendje, akik várták a bebocsáttatást. S a végén mind bejutott, elmondta üzenetét, elmondta: háború tört ki, pestis fenyeget, új herceget választottak, a köznép elkergette a főurakat, köztársaság lett a Signoria helyett... S most egy kerek oszlop, melyre illetlen utazók ceruzával felrótták nevüket. Karon fogja Graciast. Már tudja, hogy mindez kicsit olyan, mint amikor nagy háborgások után még erősödik a tenger, szórja tajtékjait, de már nem fél senki, mennek a halászok.

- Ha hazahívnak, Gracias, csak látogatóba is... együtt megyünk. Volterra a miénk...

Egy lélek sem jár, megcsókolhatja. Mint Tikalban szerette volna, az őserdő közepén.

*

Gyalogszerrel indultak. A Balzéhoz nem kellenek sem öszvérek, sem anatóliai szekerek. S mégis, óvatos figyelemmel raktak egy kis teherkocsira valami hosszú, viaszosvászonba csavart jószágot, melyhez hasonlót még soha senki sem látott ásatásoknál, s ugyanide feltettek két összehajtott sátrat, kettős vászonnal, a belső sűrű fekete anyag.

Mint mondták, ma nincs még nagyobb ásó személyzetre szükség, s ez a kijelentés is különösen hatott. Végre is: ez a "vendégásatások" szokásos rendje, hogy az első nap, amikor megindul a munka, s amikorra meghívják a külföldi szakértőket, osztják be a legtöbb munkást, ilyenkor indul el egyetlen hajrában a munka, mindenki izgatott, a vezető kissé még szerepet játszik, s tulajdonképp nem reméli, hogy már első napon szerencse kíséri a vállalkozást... Régi régészhagyomány, hogy az első nap talált lelet - megbosszulja a későbbiekben magát.

Broggi magas, vállas ember, cseppnyi szakállal, sállal nyaka körül, hajadonfőtt. Egy bőrmellényes s egy trenchcoatos régész mutatkozik be s két fiatalabb kolléga, akit "mérnök úr"-nak titulálnak. Csatlakozik a múzeum néhány tudományos dolgozója, két római etruszkológus, néhányan azok közül, akiket még Boghazköyben hívott meg Broggi, s akik - útba ejtve Itáliát - szívesen jöttek el Volterrába, hogy megnézzenek egy olasz ásatást.

A Balze "biztos útját" már addig kicövekezte a geológus, aki a veszélyes földperemen csatlakozott a társasághoz. Libasorban kell menni, lehetőleg könnyű léptekkel, a terheket körül fogják majd vinni, megkerülve a veszedelmes suvadás területét.

Itt várnak, csoportban, s Broggi néhány szóval elmondja, mi volt Volterra előtt, milyen etruszk várost, államot, kultúrát takarnak ezek a földrétegek.

- Kétségtelen, hogy az utolsó évtizedekben nem bolygatta senki a sírboltokat, tehát nem estek áldozatul a XIX. század nagy, romantikus divatjának. Ennek ellenére éppoly könnyen kirabolhatták őket még az ókorban, amikor az etruszk sírok legnagyobb része ilyen sorsra jutott.

- Ez a nap, kedves barátaim, valami próbának kezdetét jelenti a mi szép mesterségünkben. A műszernek, melyet még eddig nem mutattak be sehol nyilvánosan, egyelőre nincs neve, ezt meg kell érdemelnie. Talán még ma. Kérem a mérnök urakat, a műszer technikai megalkotóit, hogy "leplezzék" le azt a szerszámot, melyről e pillanatban nem tudjuk: kincs-e kezünkben, vagy használhatatlan játékszer?

Hosszú fémcső került elő tokjából, melyet ragyogó ezüstté varázsolt a párái közül kisütő nap. Egyik vége lándzsaszerű volt, másikból vastag, szigetelt gumivezeték kígyózott. Könnyűnek látszott, a két mérnök vállára emelte, így mentek a kijelölt négyszöghöz, mely a professzor helyi ismeretei alapján nyugati harmada lehet a sírmezőnek. A teherautóról lekerült áramfejlesztőt már nehezebben cipelték le a Balze veszélyei közt járatos műszerészek.

Következett a "művelet". Broggi egy pontot jelölt ki, két munkás ásóval fellazította a földet, s most a műszer - mint valami szonda - függélyesen a lyukba ereszkedett. A motor dolgozni kezdett, mindenki csodálkozva nézte: ha így működik, valójában nem más, mint közönséges fúrószerkezet, mely itt és most nem petróleumforrások, de talán csak néhány méter mélységben levő sírok után kutat. De miért ez a nagy hozzákészülés, hiszen amúgy is mindenki tudja: lent sírkamrák sora húzódik a laza, homokos réteg s az agyag alatt.

Mintha kis csalódást olvasott volna le Broggi az arcokról; kinek ne jutott volna eddig is eszébe, hogy nyersolajkutatás s régészet valahonnan egyszerre, együtt indul el: a felszínről... csak az első méterek után válnak el céljaik.

A fúrószerkezet dolgozott, s a szonda vezetékét hosszabbra, egyre hosszabbra húzhatták, lassan három... négy... hat méternyire süllyedt, a leolvasott mérce szerint. Broggi leállította a motort. Valami mást... valami újat kapcsoltak be, a mérnökök arcán látszott, hogy ami eddig volt: gyermekjáték, most jön a próba dereka. Hogy mi zajlik le a föld mélyében, nem tudhatták volna, ha a feltárás vezetője nagyon halkan, izgatottságát fékezve nem ad magyarázatot:

- Mint mondtuk, ugye, védekezni akarunk az ellen, nehogy már teljesen kifosztott sírkamrákat tárjunk fel, beleölve a hiábavaló pénzt és fáradságot. E szellemes szerkezet lényege, hogy ott, ahol vákuum támad - tehát amikor bizonyos mélységben már behatolt a szonda a sírkamrába - megálljon, s jöjjön a, mondjuk, optikai művelet. Bekapcsoljuk az igen erős reflektort, s ugyanakkor felhúzzuk a fúrófejet: a sírkamrát egyszerre elárasztja a reflektorfény, s ugyanakkor dolgozni kezd a szondafejben levő felvevőgép. Úgy szerkesztették, hogy lassú körmozgással befogja az egész alsó térséget, mely mindenütt kap kellő világosságot ahhoz, hogy az igen érzékeny film minden mozzanatot megörökítsen. Eközben persze lehet a műveletet megismételni egy-egy méteres mélységtávolságban, bár a lencse szöge biztosítja, hogy a közeli felvételnek is sikerülnie kell. Ez, kedves kollégáim, az elmélet. Némi kísérleteket is tettünk eddig, de valódi feltárásnál először próbáljuk ki szondánkat.

Pár perc. A fúrószerkezetre ráborul a védősisak, néhány motorfordulat, s kiemelkedik a cső. Néhány jegyzet, a hely pontos felmérése, a gép beállítása; már a bizonyos távolságban kijelölt másik ponthoz érnek, ott újból megismétlődik a művelet. A délelőttből alig telik el a félidő, amikor már hét fúrás eredményét örökítheti meg a titokzatos filmtekercs. Akkor mondja ki Broggi - mindenki óhajára - a nagy szót: elég! A valódi próba kezdődhetik!

A sátrat időközben felverték, annyira szigetel a belső fekete anyag, hogy sötétkamrának tekinthető: nem kell beszaladni a városba, s laboratóriumot igénybe venni, ami mind csak időveszteség.

- Ön, úgy tudom, ért a filmhez. Óhajt segíteni?

Már négyen vannak a pompás kis laboratóriumban. Milyen rég volt, hogy Tamás megmutatta, még Szumátrában vagy talán otthon... a pusztán... az előhívás fortélyait!...

Háttérben áll, nem szabad zavarni a szakembereket, akiknek ötletes találmánya most kerül először kipróbálásra. Míg kint a társaság leheveredik a pokrócokra, s kézről kézre adva a hűsítőket, feszülten várakozik az eredményre - a laboratóriumban szívdobogva állnak a technikusok, s föléjük hajolva a terv szellemi vezére, a professzor.

- Üres... kirabolva!

Olvassa a filmet:

- Látja... itt... minden üres, nincs kancsó... semmi... tipikus: a csontváz szétszórva, az ujjperec széttördelve: nincs gyűrű... a koponya a lábszárcsontok előtt... - Hangosan kiáltja: - Üres!

Tovább. A film önmaga jelzi a következő "felvonást". A következőnél annyi a pozitívum, hogy egy relief körvonalai látszanak a sírkamra falán, s alatta néhány szavas felírás lehet. Egyébként - kirabolt!

Tovább. A harmadik teljesen üres. Még csontváz is alig látható. Bizonyos talajviszonyok folytán minden emberi nagyrészt elenyészett, a koponya meg oda került, ahol nem tudja felkutatni a lencse.

Negyedik. Semmi. Csontok, nem is egy: ez családi sírbolt lehetett. Össze-vissza, halom csontok, három koponya. Semmi más.

Ötödik. A professzor kezében megremeg a filmszalag. Idegességében milánói tájszólásban beszél.

- Nézze... ez... itt... minden itt van... kancsók... ékszer a fejnél... gyűrű... látja, sötét pont... de itt... furcsa: látja kérem... itt... ez a nagy kancsó: eldőlve, épen... a másik: kettétört. Hogy lehet, ha senki sem bolygatta? Valami talajmozgás, kis földrengés talán... kiderül... Látja... milyen csodálatos, milyen ép!...

Tovább.

Hét fúrás közül csak az ötödikben találnak sértetlen, ép, ki nem rabolt sírboltot!

A sátor bejáratánál megáll Broggi, a kis szakállas, vállas etruszkológus. Nagyon halkan mondja, minden kommentár nélkül:

- Az ötös sírnál fogunk ásni!

Arca ragyog, kezében a filmszalag. Honfitársai s lassan mindenki hozzárohan, olyan, mint valami megható ünneplés: ölelik, a két mérnök magasba emeli. Körbejár az aranyszínű, édes toszkán bor, mindenki iszik egy pohárral belőle, s utána megindulnak oda, ahová az 5-ös situs jelzést rakták le, bár némi kétkedéssel addig, amíg nem látnak szemtől szemben is eredményt: hátha mégis tévedett a lencse... vagy Broggi nem jól olvasta, mint gyakorlatlan doktor a röntgenleletet?

Ünnepélyes pillanat, amikor ásni kezdenek, s Broggi maga is ásót ragad, mintha ez valamilyen szertartás lenne: maguknak a gazdáknak illik végezni. Egy ásót kap kezébe Imre is, s olyan jó a gyerekkori földtúró ritmus, ezt nem lehet soha-soha elfelejteni; pereg tenyerében a szerszám, egy pillanatra mindenki őt nézi, amint kipirult arccal, kócos szőkén ás a laza talajban. Az egyik munkás figyelmezteti: ne olyan hévvel... tartsák meg a szintet. Egy jó félórai kemény munka után (a tudósok váltják sűrűn egymást) elérnek a sír átfúrt boltozatához. A két és fél ezer éves kőíven hatolt át a szonda hegye.

Egyedülálló pillanat az ásatások történetében: a feltáró tudja, mit fog találni a sírboltban, mielőtt utat nyit magának, hogy leereszkedjék. Broggi halkan mondja, izgatottságtól fátyolos hangon:

- Elképzelhetik, hányszor és hányszor jött el számomra a pillanat, hogy nagy nehezen kibontunk egy sírboltot... pontosan rátalálunk, megközelítjük a legkönnyebben hozzáférhető pontról, mindenki verejtékezik a munka lázában, s akkor, amikor először belevillan az üreg tetejéről a zseblámpa fénye - látjuk, üres, kifosztott, összehányt; csak eggyel több lesz a feltárt sírok statisztikájában, sem tudományos vonalon, sem múzeumaink gyűjteményei szempontjából nem megyünk semmivel sem tovább. És mégis... újra és újra kellett kezdeni ezt a munkát, néha tucatjával feltárni hiába - abban a reményben, hogy hátha egy akad, amelynél nem ér bennünket csalódás... Ha ez beválik...

A kis kézireflektor fénye elárasztja a sírkamrát. Valóban, már senkit sem ér meglepetés: a film hűen, pontosan lerögzítette a csontváz s a leletek rajzát, körvonalát, helyét - de nem adhatott fogalmat persze sem a színekről, sem a formák gazdagságáról a maga fekete-fehér dimenziójában.

Az idegen vendégeket illeti az a megtiszteltetés, hogy Broggival először szálljanak le egy kis létrán a sírboltba. Gracias mint egyetlen nő megy a professzor mögött. Elmondhatatlan örömmel lép le, már ott van a kerámiáknál. Volterra kincse - az alabástrom; nagyon ritka, hogy más vidékeken is lehessen találni e nagyszerűen faragható, sima, fehér anyagból készült kancsókat, tálakat, edényeket. Nyilván nagy értéké volt az alabástromnak az ókor minden századában, s ez is egyik oka annak, hogy a temetések után nem sokkal már elkezdték munkájukat a sírrablók.

Az alabástromkancsó a maga kecses idomával, gyönyörű vonalával épen, fehéren emelkedett ki a sírvilágból; a professzor nagyítóval végignézte, mielőtt kézbe vette, nincsen-e rejtett törés, repedés rajta, utána puha ronggyal végigtörölte felületét, s az alabástrom a sötét sírkamrában - melyet csak a zseblámpa fénye s a felülről beszivárgó napfényfoltok világítottak meg - újból fényleni, ragyogni kezdett, méltóan nevéhez.

A másik oldalon kétfülű etruszk váza feküdt a földön - ledőlve s két részre törve. Gracias kis világa volt ez, a csodálatos cserép, mely a világ minden táján fokmérője az emberi civilizációnak. Az etruszk kerámiák itt, Volterrában még erősen emlékeztettek görög őseikre. Ebben a sírban nem volt többszínű, viszont a cserép rajza, a fekete-fehér ornamentika s a virágdísz, melynek keretében két stilizált madár húzódott meg - kitűnő helyi mester kezére vallott.

- Hogy törhettek ezek ketté...

A másik sarokban is feküdt egy kisebb, ledőlt, kettéesett kancsó, melynek pedig el kellett volna kísérnie gazdáját a túlvilági hosszú útra.

- Csak eggyel lehet magyarázni, kedves doktornő: kisebb földrengést sínylettek meg ezek a tárgyak Ha erősebb lett volna, kiborítja a csontvázat, minden szétesik, az alabástrom sem maradt volna ilyen épen. Ha csak arra a lassú süppedésre gondolok, mely itt mindent elnyel a Balzén, s aminek köszönhetjük, hogy legalább az utolsó században nem próbálták kifosztani a megmaradt sírokat, akkor nem marad más magyarázat, mint valami enyhe földlökés, mely a gyengébb stabilitású, a sírkamra nem egyenes talaján üresen álló edényeket érte: hiszen az ilyen edény úgy áll erősen, ha tele van... a halott bora hamarosan elpárologhatott, viszont ha nagyon gondosan megnézzük ezt a kisebbet... ez lesz az olajoskancsó... biztosan találunk még olajnyomokat benne, amit szakértőink majd kielemeznek. S most nézzük csak meg a halottat...

A professzor embertani munkatársa már eddig befejezte az első, felületes megállapításokat:

- Aránylag magas, úgy 168 centiméter magas, negyven év körüli férfi csontváza, elég jó fogazattal; csontjain nincsenek kóros elváltozások, körülbelül ilyen lehetett...

Míg beszél, Broggi lámpájával tüzetesen végigvilágítja a sírbolt minden egyes sarkát, majd a fénycsóva rászalad a halott fekvőhelyére: valami ösztönös tisztelet élt tudat alatt is mindenkiben a halál e birodalmában - épp azért, mert nem szétvetett csontok, hanem egy egész emberi életet jelképező, sértetlen csontváz került elő. S most oldalt fordult a csontváztól a fénysugár, ahová eddig nem szaladhatott be... Mindenki felkiáltott - arcára dőlve egy kis fejszobor feküdt, melyet nyilván szintén ledöntött kis talapzatáról a földmozgás.

Különös, stilizált női fej volt, első pillanatra mintha emlékeztetett volna az egyistenhivő Ekhnaton fáraó csodálatos szépségű feleségének, Nofretetének arcára. Magas, kemény, pártaszerű fejéket viselt, mely alatt a középen választott, egykor bizonyosan szőke haj stilizált hulláma vette körül a szép, magas homlokot. A terrakotta szobrot művésze pontosan kidolgozta: a két finom fül cimpáján egy-egy kerek fülbevaló kő helyezkedett el, még megőrizve az egykori sötét festéknyomát. S a festék jelezte a keskeny szemöldököt, a mandulaformájú szemben élővé varázsolt szembogarat. A száj parányit ferde volt, az arc keskeny, hegyes állban végződött, szelíden lefutott az épp csak jelzett nyakhoz. Élő képmásszerű volt az asszony, senki sem tudott megszabadulni a gondolattól: a halott elvitte magával a túlvilági útra szeretett feleségének szoborképét.

Broggi lehelte, tisztította puha ronggyal a vékony, ezredéves porréteget: mindenki némán állt, mindenkinek az az érzése támadt, hogy behatolt valami rég létezett család életébe; megmagyarázhatatlan hangulat áradt az eddig meg nem zavart halott nyugalmából a Balze sírboltjában.

Messziről hallani lehetett Volterra dómjának déli harangszavát, mely leért az ismeretlen halott sírjáig. Némán jöttek fel a létrán, helyet engedve a többieknek. Nem beszélt senki - Broggi professzor sírfeltárását nem lehet soha elfelejteni.

*

Már majdnem egy hete dolgoztak Volterrában. Olyan szép, izgalmas napok sorozata volt: a csípősödő őszi időben kint a Balzén, a feltárások most már biztos ütemében végigkutatni a talán százával húzódó sírkamrákat a csodálatos szondával, mely jelzi: "hol érdemes". Mindenki, aki részt vett, szívesen vállalta a viszonylagos kényelmetlenséget. Vigyázni kellett, nehogy belekerüljenek a veszedelmesen süppedő részbe - a geológus is csak hótalppal, derekára hurkolt kötéllel, műszerek figyelmeztető jelzésével merészkedett ide. S utána új és új sorokat jelölt ki, melyek még mindig hozzáférhetőek a kutatók szempontjából.

Persze, az első nap csodálatos élményét már nem ismételték meg egészen a következő napok. Kevés volt a ki nem fosztott sír; viszont a bolygatottakban is találtak remek freskókat, falhoz vágott, de összeilleszthető mellszobrot, egy bronztükör lapját, mely azt ábrázolja, hogy Juno, az istenek királynője tejét adja Herculesnak. S ez emberfeletti erővel ruházza fel a félistent. Ez volt talán a gyűjtés egyik legszebb darabja, kézről kézre járt, erős nagyítókkal igyekeztek elolvasni azt a néhány szóból álló írást, melyet a vésett bronztükör hátába karcolt oszlopfőn örökített meg az egykori véső. Az alakok csodálatos élethűséggel, klasszikus tökéletességű formákkal jelezték, hogy amikor e tükör készült - ez volt az etruszk művészet "nagy korszaka".

Amikor fáradtan, késő délután hazatértek (a dél is kint érte a társaságot, nem volt értelme bejönni a városba, hogy megszakítsák a napi munkát), Imrét üzenet várta: maradjon otthon, Budapest keresi telefonon.

Erőt vett rajta a nyugtalanság. Az az érzés uralkodott rajta, hogy most újból élete valami nagy kanyarodójához ér. Végigvillant benne élete, ahogy elkezdődött a pusztán, amikor először ment kíváncsian a filmesek szállása felé... s utána mindig, mintha valami csodálatos ösztön vezette volna, úgy ért életének különös határkövéhez. Minden egybefonódik: Tamás, az intézet, a maláj szigettenger, a fogság, a mexikói hajó, a kedves másodkapitány, Webb, a tikali őserdő, munkák, küzdelmek, Boghazköy, magyarok, Volterra s mindenekfelett - Gracias. Így ül, nem akar Graciasnak üzenni, hagyja, pihenjen, őt is bizonyosan erősen kifárasztotta a nehéz körülmények között, egész napon át végzett feltárás, s mindaz a lelki élmény, ami az ilyen munkával jár.

Végigvesz minden eshetőséget. Ki üzenhet Budapestről, s mit mondhatnak neki? A legvalószínűbb, hogy nincs semmi megfogható még, türelmet kérnek... még nem lehetett konkrét formában elintézni a dolgokat... De ha nem nyílnék ki az ajtó: nem hívnák telefonon, a rossz hír eljön levélben is. Ha meg... Nem, ez majdnem lehetetlen, hiszen nem telt el talán tíz nap sem azóta, hogy Gálfi hazaérkezhetett. Nyilván nem az az első dolga, hogy Imre ügyével törődjék...

Az irodából kiszólnak... pár perc türelem... már jelezték az interurbánt. Egy kis fülke áll a szállodahall oldalában, oda fogják majd átkapcsolni, ha megjön a hívás. Arra gondol: csak ne jöjjön le most Gracias, ne jöjjön senki, akire rávethetné a felelősség egy részét, akivel meg kellene osztania kétségeit.

Egy perc, mintha álomban lenne, megy a kis fülkébe, egy lap papírt s ceruzát tesz a kis padkára, szokásból; most következik a kapcsolások sora: csilingelő hangú, kedves női beszéd sorjázza a "prontó"-t, hallóznak a közvetítőállomások, majd egyenesen Budapest. S hallja nevét, előbb az interurbán szolgálat ismeretlen kisasszonyának szájából, majd beledörren egy mély férfihang:

- Itt Gálfi... - Milyen különös-különös megint a magyar beszéd... - Örülök, hogy megtaláltalak. Minden rendben. Ma ment el a meghívás. Abban a formában, hogy avar temetőt ásunk, tíz nap múlva kezdődik. Mindenki örömmel fogadta. Ismernek és nyilvántartanak. Nagy reményeink vannak veled. Igen... mindent megbeszéltem, megtárgyaltam. Nyugodtan mondhatom, úgy intézd dolgaidat, hogy legfeljebb tíz nap múlva itt lehess. Igen... egy közös munka lesz, utána - próbaképp - kapsz önálló feladatot. Ezt is így intéztem. Vendég vagy, s tiszteletdíjat kapsz. Nem kerül költségedbe. Van még egyéb kívánságod, Imre? Kérem, hogy most mondd, amikor mindent elintézhetek.

- Itt, szóval... akiről beszéltem, Gracias, a kollégám... Együtt ásunk itt Broggival. Nagyon szép és izgalmas. Igen, eljegyeztem. Köszönöm... nagyon köszönöm, bátyám. De most...? Mi legyen?

- Vedd el feleségül, van egy heted rá, s jöjjetek mind a ketten. Azt hiszem, ez a legokosabb. Megkapjátok Rómában a vízumot. Annál jobb lesz, négy szem többet lát... Mit láttatok Brogginál, amivel ő olyan nagyra volt?

- Sírboltfúró szondát, melynek a végén fényképezőgép és reflektor van. Megjelennek a képek hét végén a folyóiratokban és képes lapokban; nagy szenzáció!

- Nálunk, Imre, nem boltosak, laposak a sírok. Reflektor nélkül, ásóval... radar nélkül... De azért ez is menni fog. Előre is gratulálok. Telefont kérek három nap múlva, hogy mindent előkészíthessek. Ágnes is sokszor köszönt. Ölellek.

Minden más, minden más... készületlen. Egy hét múlva már? Mi lesz Graciasszal? Ez az egész zűrzavar... Minek kellett menni Boghazköybe? Miért várta oly epedve, olyan lélekszakadva, olyan szomjasan a hazai hívást? Mit mondjon Graciasnak?

Míg beszélt, a lány lejött észrevétlenül a falépcsőn, ott ül mosolyogva a kis benyíló karosszékében: átható nyugalom van arcán; olyan tiszta, bizonyos a dolgában, amilyen nyugtalan, ideges, feldúlt most ő ebben a pillanatban, s néz rá... oda kell menni, beszélni vele, mit mondani... mit mondani neki?

- Ugye, hazahívták, Imre? Megkapta a meghívást?

- Szóval... igen, meg aztán... Gálfi professzor...

- Mit mondtak?

- Hogy... szóval érti, Gracias, ha egy útlevél van kettő helyett, akkor a vízum... szóval... így...

A lány előrehajlik, most nincs arcán mosoly.

- Maga mondta, hogy nem!

- Azt mondtam, hogy ha Gracias akarja: igen!

A lány feláll. Nem szól egy szót sem, kimegy a szállóajtón, Imre látja, egyedül akar maradni. Megkerüli a Priorok Palotáját. Ott áll a nagykapu előtt, mely most tárva-nyitva áll, valami gyűlés is lehet bent, sok ember jön vidékről, jórészt kerékpárokon. Utoléri, senki sem törődik velük, mennek az emberek között. A nagy előcsarnokban egy beugróban állnak a gótikus ív alatt.

- Gracias... érti? Nem azért, mert Gálfi ezt mondta, de olyan boldog, olyan végtelenül boldog lennék... Mindent el lehet intézni a világon telefonon vagy táviratban!

- Ezt ki mondta magának?

- Egyszer... egy repülőgépen mentünk, még ott... Tamással. Át akartunk menni Amszterdamba. Jön a légikalauznő, kedves szőke lány, mondja: nagy vihar van Hollandiában, nem lehet leszállni... visszamegyünk... majd holnap újból... Tamásnak rettenetesen sok dolga lett volna, várták... egy pillanatig egészen oda volt. Az a szőke lány; odahajol, azt mondja: "Nézze, kérem, őrizze meg a jókedvét. Semmi baj nem történt. Azért megyünk vissza, hogy ne is történjék. Nincs olyan dolog a világon, amit ne lehetne telefonon vagy táviratban elintézni..." Tamás felnéz rá, olyan furcsa... ahogy néz... ahogy nézett, szegény... amíg látott, aztán azt mondta: "Köszönöm, megjegyeztem egy életre... köszönöm, igaza van, nem történt semmi..." Ezt én sem felejtettem el. Innen is lehet telefonálni. Az apja...?

- De magánál, Imre... otthon... magának is van apja?

- Testvéreim már csak, Gracias. A húgom... Az én törzsem, legalább ahogy mi tudjuk, nem a királyok véréből eredt... Olyan szegény régi magyar parasztok, Gracias. Tudom, magának a nehezebb. Nézze... ne habozzék, ne várjon. Megyünk, felhívjuk Mexikót... az édesapját. Ilyenkor odahaza van?

Graciason nem látszik semmi izgalom: ez a csodálatos, nyugodt, mértéktartó lány nem árulja el belső felindulását. Bólint, mennek, s Imrében az az érzés támad, hogy most valami történik, amit nem másnak, nem a sorsnak, hanem csakis egyedül a saját akaratának köszönhet... Ahogy megsimogatja a Priorok Palotáját, s a kapu előtt egy koldus tenyerébe bankjegyet nyom - úgy érzi, végtelenül... végtelenül boldog.

A telefonra várni kell. Ezek a szívszorongató negyedórák, Volterrából elérni egy mexikói kisvárost a yucatáni partokhoz közel, s megkeresni benne egy orvosi rendelőt. Számolnak. Reggel kilenc óra lehet ott most, az apa ilyenkor rendszerint otthon rendel. Váratlanul gyorsan szalad a vonal. Alig egy órai várakozás után befut Mexikó. Most csak az a szívszorongató: otthon van-e a doktorrá változott maya törzsfőnök?

Befut a mexikói főváros központja... most az olasz csicsergést a spanyol, majd a yucatáni keményebb dialektus váltja fel... s egyszerre Gracias ajkán kibuggyan egy szó, melyet Imre nem hallott még soha, nem ismeri értelmét, csak ritmusából sejti: ez az ősi anyanyelv, melynek megőrizték híven egykori hanglejtését. S Gracias arca - amikor megszólal ezen a nyelven - átalakul: boldog lesz, átható szépségű, s olyan engedelmes lánya a távoli apának... de még nem ő jön, még valaki mással beszél, valakivel, aki szintén törzsükhöz tartozik. S most felemeli hangját... Imre tudja, mit jelent a szó maya nyelven: "apa".

Csak arckifejezéséről olvas, a szavakat nem érti. Csak annyit utána, hogy Gracias lassan tagolja Imre nevét... már spanyolul mondja a doktor s az archeológus szót, s azt is spanyolul, hogy "hungaro" - magyar. Nem lehet rossz néven venni a maya nyelvtől, ha erre a szóra nem talált kifejezést... S Gracias arca egyre szelídebbé válik, majdnem búg... majdnem énekel... a könny felfeslik mindkét szemében; Imre órájára néz, talán már öt perce beszél. Végül átadja a kagylót. Egy férfihang mélyen, spanyolul veszi át a szót:

- Ha a lányom úgy akarja, legyen ön, kedves fiam. Hallottam önről. Szeretném megismerni. Isten áldása kísérje, amit tesznek! Ne bánják meg soha! Amire szükségük van, közölje azonnal Gracias. Ismeretlenül is tisztelem kedves szüleit.

Ez az utolsó mondat olyan szertartásosan, kedvesen spanyol, udvarias és megható, s Imre csak annyit mond a telefonba, hogy végtelenül boldog, végtelenül örül... az életét adja Graciasnak, s reméli... minden-minden jól megy, s mindenkinek mindent köszön.

Elhallgat a kábel hangja a nagy óceánok alatt. Leülnek, mind a ketten sápadtak; egyikük sem tud beszélni. A szálloda portását most anyja, a tulajdonos felesége váltotta fel; megszerette mind a két "tudóst", kérdezi - nincsen-e baj? Gracias - ahogy asszonyhoz asszony beszél - fél spanyol, fél olasz szavával, töredezve mondja: baj van... házasság... Apai áldást kapott! Nevet és sír egyszerre.

Így ülnek ketten, szótlanul néhány percig. A kedves asszony a portáról két pohár malagabort tesz eléjük tálcán:

- Ez jót tesz ilyenkor...

Broggi asszisztense keresi Imrét.

- Holnap nem ásunk. A professzornak Pisába kell mennie. Úgy tudja, önnek van ott rokona. Egyedül megy. Este jön vissza. Ha kedve van, nagyon szívesen elviszi kocsiján.

Graciasra néz s úgy kérdi:

- Mindkettőnket?

Az asszisztens kicsit zavartan bólint: persze... úgy gondolta... természetesen. Van hely, a kolléga hölgy bizonyosan nem látta még a várost. Most hozzák rendbe a temető műemlékeit... érdemes már csak azért is megnézni...

Így könnyebb - gondolja. Nem telefonon s nem levélben üzenni Tamásnak. Elmenni Graciasszal, kicsit úgy, mintha apjának mutatná be. Mondhatja róla: gyámapa... A visszatérő, emlék mélyéről felnyíló kép: szivarfüstös szoba, kiküldik Tamást, s a szemüveges, komoly úr komoly hangon kérdi tőle: "Akarod-e, hogy ő gyakorolja feletted az apai hatalmat? Érted-e miről van szó?" - s utána bejön a két szőke, idős kisasszony az irodából, ők a tanúk, s neki is alá kell írnia nevét, a kacskaringóval...

Átmegy Broggihoz, megköszöni a meghívást. S mintha csak mellékes dolog lenne, s mintha valami, ami nem is tartoznék egészen ide, komoly férfiak, tudósok közé, úgy mondja:

- Tudniillik... a doktornő... Gracias a menyasszonyom, s meghívást kaptam Magyarországra... mindkettőnk számára, s úgy tervezzük, hogy egy hét múlva... talán Pisában, mert ott van most a gyámapám, aki barátom... s ha kedves lenne s ráérne, s nem zavarnám... lenne-e Gracias tanúja?

Amikor másnap kora reggel beszállnak Broggi kocsijába, minden tele van virággal. A professzor elhozza feleségét, hogy "Gracias ne legyen egyedül". Imre ott ül Broggi mellett, s kinyílik az őszbe hajló nyugat-toszcanai tájék, ahogy szalad a kocsi, hogy Cecinánál elérje a tengerpartot, s most már ott suhanjon át Livornón, s Pisa tengeri fürdőjén át elérje a várost.

- Ma nagy napunk volt - mondja a szemésztanár -, levettük a zárószemüveget, s kinyitottuk az ablakot. Lát... jól lát, persze, hogy a másik szem is rendbe jön. Nagyon vágyódott ön után, nekem többször mondta. De nem hitte, hogy egyelőre látni fogja... Majd én bejelentem... nem akarom, hogy túlzott vérbőséget okozzon ez a felindulás. Látja, mi orvosok, így gondolkozunk...

Gracias ül a fehér folyosó fehér kispadján, a műtéten átesett betegek folyosóján. Ki mindenki ülhetett itt így, milyen remények s kétségek közepette? Imre bement. A kettős ajtón át nem szivárog ki hang. Az ajtón ma már nem függ a tábla: "A beteg kíméletre szorul."

Hosszú percek s utána nem Imre lép ki, hanem egy magas, kopasz, különös arcú férfi, akinek szép arcát barázdákkal szórta teli a szenvedés; szemüveget visel, melynek különböző mindkét üvege, de a szem, melyet jól látni az üveg mögött is, ragyog: kicsit olyan, mintha a lélekbe látna. S ahogy kinyújtja Gracias felé két kezét, próbálja a nyelveket:

- Lehet angolul? - néz Imre felé, s Imre mosolyogva bólint; megint új kapocs, s már hárman ülnek a betegszobában, melyben csak a vetett ágy, odadobott köpeny, gyógyszeres üvegek rendje mutat arra, hogy hosszú, nehéz napok s éjszakák küzdelmei után van a beteg.

Negyediknek bejön a szemésztanár; úgy rendelkezett, ma itt a szobában négyre terítsenek: ő is velük marad, s ha megtalálják Broggit, akit hírből ismer, örömmel és szívesen látja, már csak azért is, mert szeretne hallani az új műszerről, melyről mindenki - régész- és optikuskörökben - országszerte beszél.

- Nem, barátunknak már nincs szüksége kíméletre. Csak a hirtelen emóciókat kell még kerülnünk. Egyébként úgy kell viselkednie, mintha teljesen egészséges lenne... Holnap már elhagyhatja a szobát... kimehet a levegőre, ha szép az idő. Napról napra többet...

- Egy hét múlva... itt, Pisában, jöhet tanúnak?

A szemész fürkészve nézi barátját s betegét: látja, az öröm piros leheletével érintette a sápadt arcot, a tekintete vidám lett, a kicsit hajlott, néha öreges testtartás egyszerre kiegyenesedett, megint ember, vállalkozó, céljai, tervei vannak... Jövőről beszél.

Jön Broggi. Minden egyszerre olasz lesz, a beszéd sodrában kicsit elvesznek az idegenek. Néhány fényképet őriz Broggi táskájában a szondaszerkezetről; mint két "szakmabeli", mutatja - honnan áramlik be a fény, hogyan s milyen sugárban kap a tér világosságot, mikor kezd működni automatikusan a felvevőgép körpályáján. Mint játékába temetkezett gyerek, úgy élvezi a "műszert", s ők hárman, idegenek, ülnek a csendes betegek szobájában; minden olyan jó, olyan bolondság, olyan harmónia!

A kórházi vacsorát hozzák, mindnyájuknak itt tálalnak. Ma még ne vállalkozzék hosszabb útra a beteg, de legyenek körülötte, akiknek örül. A tanárnak még betegei után kell nézni, Broggi órájára néz.

- Egy óra múlva indulunk vissza. Magukért jövök.

Most újra magukban maradnak, s Tamás kérdez a távoli életről s a közeli tervekről. Otthon s haza - ezt a két szót néha kerülik, néha különös gyönyörűség kiejteni. Mert mindegyiknek fájdalmas kissé a szó: Tamásnál, aki évtizedek óta országok vándora, nincs egy pont, melyet sajátjának nevezhetne; s Gracias, aki ha "mexikói" is a világ rendje szerint, saját, belső életében "maya", a különös törzs tagja, s még nem tudja, megbocsátják-e a törzs tagjai, hogy fehér emberhez megy. S Imre mosolyog, mert már telefonált Rómába, s tudja, hogy megkapja mexikói útlevelére - akkor is, ha férj s feleség utazik vele - a magyar vízumot. Haza... otthon... Sokáig kerülik e két szót, míg kimondja valamelyikük.

S egy óra múlva Broggi autója megáll a kórház előtt. Egy hét múlva Pisában megtartják az esküvőt.

 

HATODIK RÉSZ


35.

A köd benőtte a tájat, fehér párafellegeket hajtott a gép útjába a szél. A gyakorlott utazók érezték a magasságváltozásokat, egy-egy döccenés százmétereket jelentett; hiába néztek ki a gép ablakán, mindenütt ez a sűrű ködtej, mely elborítja az alattuk heverő világ képét.

S lassan mégis mintha erősödött volna az őszi nap ereje: már nem volt olyan sűrű a felhőtenger, foltok estek közé, szakadozott az alja, néha egy-egy sötétebb réteg húzódott el, mely a föld színe lehet, s egyszerre csak (bizonyára alacsonyabban szállt a gép) már látni a táj hatalmas barna-zöld-sárga csíkjait, parányi piros foltot, mely bizonyosan - háztető.

Mintha a gép is ki akart volna keveredni a tajtékos ködburokból, úgy ereszkedett lefelé. A szundikáló utasok, akik mind messziről jöttek, s most, leszállás előtt egy fél órával, rendezgették - ha felneszeltek - gondolataikat, hirtelen feléledtek, nézték a tájat, mely apró halmaival, betakarítás utáni földjeivel takaros, ápolt, gondozott vidéket mutatott. Olyan közel voltak, hogy a házak, legelésző állat, egy-egy ember, kútágas, sorompó, utak akkoráknak látszottak, mint a skatulyába rakott gyermekjátékok. S így mindenki - ösztönszerűen - játszani kezdett képzeletében a parányi tetőkkel, melyek felpiroslottak, a kis fekete mozdonnyal, mely alant feketés-fehéren pöfög; egy csordát hajtottak, innen fentről látni lehetett az állatok fehér-barnás színét, majd megint csak földek, szeszélyes csíkjukban, ahogy szétterültek a domboldal testén, s nemsokára utána egy város (mi lehet a neve?), kis városka - a nagytér tornyától szaladnak szét az utcák, nincs fallal körülvéve, mint az olasz városok: belesimul a megművelt földekbe, egyre ritkább a ház és kerítés, annál sűrűbb a fa és a kert.

Csupa férfi közt két nő. Az egyik szőke, sok világot járt, szállodacímkéket ragasztottak kis táskájára is; míg utaztak, unottan kottákat lapozott. Énekesnő vagy zongoraművész lehet, mert nincs vele semmiféle zeneszerszám. A másik nő sötétkék kosztümben ül, magas, nyúlánk, arcának színe zöldes-barna, tompa csillogású, haja s szeme sötét. Mellette a fiatal férfi szőkesége, kék szeme különös ellentétként hat. Az utasok megnézik egymást, a közvetlen szomszédok bemutatkoznak, semmitmondó neveket hadarva; a gép reggel emelkedett fel Itáliában, hogy kora délután elérje Budapestet.

A légikalauznő végigsétál a kényelmes ülőszékek között. Három nyelven is mondja:

- Ferihegy közeledik... fél órán belül itt a leszállás. - Még hozzáteszi mosolyogva: - Időjárás-jelentésünk szerint szép, napos idő van a magyar fővárosban, délben 17 fok körül volt a hőmérséklet.

Mintha jel lenne a felállásra, a hosszú repülőút alatt megmerevedett csontokat ropogtatják. Kik lehetnek: diplomata, művész, külkereskedelmi utazó? A tekintet végigsöpri az útitársak arcát, e pillanatban még mind ismerősek, hogy aztán belehulljanak az emlékezet alatti mélységbe. De mindenkinek feltűnik a különös pár, a szép, sötét bőrű asszony s a szőke ember, aki a légikalauznővel már az ország nyelvén beszél. Igen, mondja, a másik hölgy a híres zongoraművész, e napokban lesz Budapesten egy szóló- s egy zenekari hangversenye. Olyan különös... különös, hogy Imre most magyarból tolmácsol Graciasnak. Akik értik a nyelvek játékát, már tudják: a hölgy anyanyelve spanyol.

Amikor városközelségbe sűrül a tájék, elvesztik a földek a végtelenség varázsát, már mindenki a kiszállással, saját gondolataival törődik. Milyen lesz a leszállás, milyen a repülőtér, mi lesz a csomagokkal, hol ejtik meg a vámvizsgálatot? Mindazt, ami vonatbeli utazásnál sorozatosan, mintegy szakaszszerűen következik be, itt egyszerre kell elvégeznie a leszállónak. S az utolsó, befelé fordult kérdés: várják-e? Ez, persze nem szükséges, felesleges is egészen... de mégis, mily jólesnék, ha nem kellene egészen idegenül, ismeretlenül leszállni az anyaföldre. Minderről, persze, nem mond semmit Graciasnak. Ne lássa arcán, ha csalódás éri. Hosszú hetek óta ez nyűgözi le gondolatát, megszépíti az utolsó napokat, aranyhímmel veszi körül a pisai esküvő napját: hazajönni... hazajönni Graciasszal Magyarországra!

Nem szabad látni rajta, ha valamiben csalódott, ha valami nincs úgy, ahogy elképzelte. Hányszor álmodta: hazajön... gyalog, vonaton, ködösen, szél hátán, már ott áll a határon, kiáltana, hogy hallják odaát a szavát, s nem jön ki torkából a kiáltás... Verejtékesen ébred: a mexikói múzeum szobája, a moszkitóháló körül zümmögnek az apró fenevadak...

Óriás város, ahogy kiterpeszkedik, abban a mértékben, ahogy lassan, körözve ereszkedik lejjebb és lejjebb a gép.

- Ekkora a város?

Mire emlékezik Budapestről? Egy penzióra, melyet nem találna meg soha, bár emlékezik még a nevére. S a szobalányra, aki első reggel behozta a nagy tálcát, s kényeskedve, majdnem gügyögve mondta: "Mindent meg kell ám enni, kisfiú!"; s Tamás arcára, melyet komor barázdákkal szántott fel a napról napra megújuló küzdelem... igen, egy pirosbársony terem, melyben írók és művészek ülnek, s ölelik az első előadás után... ez a bensőséges, barátoknak szóló bemutató... s másnap... másnap volt? Egy másik, hideg, lelketlen teremben... egy úr szemébe nyomja a fél üveget, s recsegve mondja: "Kezdhetjük!" - s utána néhány görbe derék, kérlek alássan, címek és rangok zápora. Egy óra a közjegyzőnél, s a "menekülés" Tamással, ki a Keleti-pályaudvarra, hitelezők, jóakarók, ellenségek, hivatalok elől.

Igen, ekkora a város, melyből nem ismer semmit, s szégyelli bevallani Graciasnak, hogy a tegnapi s a mai város is idegen, csak nyelvét érti (megérzik-e majd szaván azért a távolból jöttét, az idegent?), de nem ismeri az utcákat, eltéved... ide is külföldi útikönyvet hozott, melyben a térkép hibás magyarsággal jelzi az utcákat.

A gép ablakából már látni sárga villamost, kék autóbuszt, sok-sok autót, sok-sok társzekeret. Hosszú, végtelen utak indulnak valahová, egy-egy magányos bérház áll pusztaságában, aztán hozzánőnek a többiek, végtelen tömbök emelkednek ki belőlük; az utcák közöttük olyanok, mintha cérnaszálat húztak volna keresztbe. A gép köröz. A Duna csodálatosan metszi ketté a képet - Imre keze kinyúlik, mutatja a dombvidék testéről lehúzódó Budát, melynek hullámai s tornyai hirtelen megtorpannak a folyónál, és síksággá szelídülnek a testvérvárosban.

S így érnek le a hatalmas kifutókhoz, ez mindig a legizgalmasabb pillanat, ezen szeret minden utas túl lenni: amikor az óriás kerekek még bukdácsolnak, még fel-felrebbennek, de már érintik a betonpályát, ez a görgető, furcsa érzés csillapul... már futnak, nem repülnek... a gép lent van a földön, még szalad. Mindenfelé jelzések, kis zászlók, szemaforok. A pálya ívét futják, s a hatalmas gép beáll abba a csíkba, mely számára rendeltetett.

Kitolják a kis lépcsőt, s a férfiak - mintha itt más, szelídebb szokások érvényesülnének - előreengedik a hölgyutasokat. A várakozók persze csak a korlát mögött helyezkedhetnek el; még messzi vannak ahhoz, hogy minden arcot meg lehessen innen ismerni... de Imre, ahogy a létra tetejéről lenéz - megismeri Gálfit s mellette Ágnest, aki integet.

Ezek a percek, melyek elkerülhetetlenül prózaiak. Következik a poggyász kihordása, az útlevelek szemléje, a vámvizsgálat. De mindez csendesen, izgalommentesen történik, a hivatalosak mosolya azt engedi sejtetni: tudják, hogy "úgyis minden rendben van". Ritka madár ezen a tájon a Mexikói Köztársaság útlevele, a tiszt nyelvet keres, amelyen megszólítsa, amikor Imre először mondja a hazai üdvözlést. S a tiszt szeme felcsillan, látja a nevet, mely olyan rosszul illik a világ minden idegen nyelvéhez, nem lehet változtatni rajta: Dr. Sirató Imre... foglalkozása: régész.

S Imre önkéntelenül is karonfogja Graciast, arca mosolyban fürdik, s először mondja, otthoni szóval, mintha csak bemutatná:

- A feleségem... Ő még nem tud magyarul!

Mindez egy perc, s Imre mégis úgy érzi, mintha zengeni kezdene vele a világ. Mintha csak álomban történnék mindez, amikor a beteljesedés... az érkezés pillanatában egyszerre elszakadnak a képzelet ködképei. S már átlép a másik "hivatalos" helyre, ahol hosszú padon hevernek a bőröndök, s testes idősebb "finánc" gazda szemével nézi őket végig, mielőtt elkezdi a "szemlét". S úgy látszik, itt is ez a szokás - először a magányos idegen művésznőhöz megy, aki bőröndjének zárjával bíbelődik.

- Ne tessék bajlódni vele, kezét csókolom - mondja nevetve, de azért vár, míg a rend kedvéért felpattannak a zárak, végigsimít rajta, szalutál. Kész. A hölgy bólint, mosolyog.

S a főszemlész hallotta már Imre magyar szavát. Csodálkozva néz az idegen, élénkkék, aranycirádás útlevélre, melynek fedelén ott parádézik a szent Quetzalmadár.

- Hát egy kicsit haza tetszett jönni?

Szeretettel simít végig a felnyitott bőröndökön, tekintete végigsuhan Graciason: megismeri az idegent.

- Onnan tetszett hát feleséget is hozni?

Mosolyog, legyint, mintha az egész csak merő játékos formaság lenne, maga pattantja be a zárat.

- Jó lesz itthon is - mormolja, míg sapkájához emeli kezét.

S most már néhány lépés a korlátig. Eddig még "utas" volt, "külföldi", "személy", akit kötnek a szabályok, rendeletek, aki beleillik a nagy szerkezet fogaskerekeibe. S most egyszerre emberekké válnak, ketten, nevetve, a bőröndök szaladnak kis targoncán előttük, kis táska kezükben. Gracias ránéz, mosolyog: "Boldog vagy?" - kérdi a mosoly, s már csak három lépés, amikor meglendül Ágnes ciklámencsokra. Gracias érzi, hogy átölelik, két erős kéz, egy kedves arc, olaszul mondja a "te"-t, mert angolban nincs tegezés. S most Gálfi öleli át, apásan, mondja az istenhozottat, s csak akkor kerül sor Imrére, aki egy kicsit félénken áll ott: vele senki nem törődik, mindenki Graciast, az asszonyt dédelgeti.

- Mikor volt az esküvő?

- Tegnapelőtt!

Szép nagy kocsi várja őket, a minisztérium küldte ki. Gálfi ebben a percben hivatalos személy, ő a vendéglátó, ő rendelkezik, míg elindul a kocsi, elsuhan a repülőtér környékéről; hosszú-hosszú sugárúton szalad, s lassan befut a városba.

- A Margitszigeten fogtok lakni, nem sokáig, mert aztán kimegyünk a situsra. Csak éppen kipihenitek magatokat!

Minden olyan természetes, kedves, a nyelvek zűrzavara feloldódik, míg lekerülnek a Duna-partra. Gálfi kéri a vezetőt, most hajtson lassan, s a délutáni órában előbukkan Budapest legszebb varázsa: a "kék óra". Mintha átható, végtelenül finom kék fátyol lebegne a vizek fölött, beburkolná a partokat, felszaladna a Gellértig s a Várhegyre, s ettől az édes, kéklő ködtől egyszerre minden libegni kezd, a körvonalak elmosódnak, a tűzfalak kopársága azúrpárázattal szépül meg. Nincsenek felhőkarcolók, autórengetegtől feketéllő bulvárok. Szemben a Vár furcsa buzogánytornya int feléjük, a bástyák csíkja, a romos palota, s kint, a másik oldalon, a napsütésben még asztalok mellett, színes ruhájú emberek. Minden ismeretlen, s minden ismerős, minden felírást ért, minden szó közel jön hozzá, s mégis... milyen különös, hogy ez a nyelv, melyet úgy dédelgetett egy idegen kontinensen, mint ami csak az övé, egyedül az övé - itt mindenki szava, újságokat ilyen nyelven nyomtatnak, így szólnak a plakátok, ezen szól be a sofőr, milyen furcsa egy magyar figyelmeztető tábla, hogy nem szabad a gyepre lépni. Sok-sok új szó, melyet gyermekkorában még nem hallott. Most kell majd megtanulnia.

A kocsi felszalad, majd a híd közepén jobbra fordul, s betorkollik a szigetbe. Itt is az a kedves, kékes ősz, a délután varázsa; a kocsi lassan hajt, Gracias kihajlik (az útikönyvből tudja, mi a Margitsziget), már kevés ember jár, inkább párok, ahogy eloszlanak az oldalsétányon, minden padon csak két ember, fiú és lány, s a kék ködöt lábukhoz hajtja fel a Duna.

A Nagyszálló bejárata előtt kis autótábor, legtöbbjén a diplomáciai testület jele, a C. D. ékeskedik, úgy látszik, valami fogadás kezdődött; amikor érkeznek, belekerülnek a többiek rendjébe, a portás kinyitja sorban az autóajtókat, hinduk, szakállas arab, amott kínai s koreai száll ki, még könnyű ruhás asszonyok s férfiak a kötelező feketében, a szálloda igazgatója mutatja a kis fogadó felé jobbra az utat.

S Graciast látja először, s neki is int, mélyen meghajolva, s elkapja röpke spanyol szavát, s spanyolul mondja az üdvözlő mondatot. S Gálfi egy pillanatra megáll:

- Ugyanis... elfeledtem mondani, tulajdonképp mi is meg vagyunk ide híva... itt lesz a hivatalosakkal is a találkozás, de ezt nem mertem eddig... hátha fáradtak vagytok. De miért lennétek fáradtak? Bár én repülgethetnék így Tépére, ahol ásni fogunk! Menjetek fel, mi itt lent maradunk. Egy negyedóra elég lesz nektek, hogy elkészüljetek. Itt várunk a hallban, utána bemegyünk. Meg kell szokni, kedves Gracias, ez Budapest...

Egymásra néznek. Gracias nevet. Olyan könnyen, édesen, mintha felszabadulna... valami alól felszabadulna, amikor látja belépni a hindu, arab, kínai hölgyeket, közöttük fehérek, szőkék, északiak, majd egy... igen, egy néger is, ő asszony nélkül, s a meghajlás mindenütt ugyanaz, mindenki mosolyogva hajlik a jobb oldal felé, ahol várják már a házigazdák a vendégeket.

Budapest varázsa?

Amiről még messze-messze Mexikóban is mesélnek azok, akik a várost valaha meglátták.

- Gracias, tudja, ez nem lesz az igazi Budapest - mondja nagyon halkan Gálfi -, amit itt lent fog látni: ez a mi játékunk, de meg kell éreznie a játékban, hogy mi szeretjük az idegent, akármelyik féltekéről is érkezzék. Magának ezt meg kell éreznie mirajtunk is, Gracias...

Nagyon komoly, lehajtja fejét. Nézi a sürgő diplomatasokaságot, olyan ember tekintetével, aki nem nagyon gyakran forog az ilyen társadalmi eseményekben. De Gracias már Ágneshez fordul. Olyan furcsa-furcsa a "te", melyet itt úgy kapott tőle, mint testvértől, s odaát, spanyolban... fehér asszony nem adja meg indiánnak... akinek ő Señora marad. S most ez a kedves, mosolygó szemű asszony átöleli, védencének tekinti, majdnem magának foglalja le: olyan meleg pillanat, olyan jólesik. S Gracias halkan kérdi Ágnestől... tapogatva a szót s végül kimondva:

- Légy jó, mondd meg, milyen ruhát vegyek ide fel?...

Ágnes nevet: az asszonyok nagy közössége összeöleli őket, s míg Imre kitölti az ívet a portáspultnál, szalad velük a lift, elnyeli őket a szoba. S Gálfi csendes szóval mondja:

- Ha megfelel nektek ma nálunk, egyszerűen... magunk közt csak Ágnessel, jöjjetek el vacsorára, s ott megbeszéljük a kirándulást. Odahívtam feketére a legközelebbi munkatársaimat is; itt kényelmesebb, mint bent a hivatalban ismerkedni. Onnan ugyanis... szóval... ott nem kínálhatlak meg valódi jó borral. A kis pincémből... Fél kilencre jöjjetek pontosan, itt mindenki úgyis félórát késik legalább... Menj fel, mondd meg a feleségednek, s utána bemegyünk a fogadásra.

Már jönnek le, ketten, a sötétszőke Ágnes feketében, s Gracias világos ruhában, egy szép, ametisztszínű ciklámennal mellén: ez a virág odaát ismeretlen, azt mondja rá: olyan, mint kis, édes magyar orchidea, a néhány perc, míg Imre is átvedlik feketébe; már szalad le a lépcsőn, ahogy szokta, szelesen, szőkén, boldogan, egy tincs hajából homlokára esik, úgy húzza hátra, mint egykor a pusztán, amikor elszabadult a nagy, kemény kerek kalap alól.

Egy perc múlva mintha már különös tenger venné őket körül: Gálfi először a magyar házigazdákhoz viszi őket, akik megrendezik ezt a mai fogadást. Ez az a pillanat, amikor felnyílik a "hivatalos" ország. Már tudnak róluk: a lapokban jelezték érkezésüket, a fotóriporterek villámfénye s redőnyzára kattan, bizonyosan megjelenik képük. Az érdeklődés azért mégis inkább Gracias, az "indián" asszony felé fordul, Imrének pár pillanata marad, hogy körülnézzen - míg valaki, aki itt, úgy látszik, a legnagyobb úr, kis kerek asztalhoz nem ülteti. (Egy pillanatra felmerül emlékezetében a "monoklis" recsegő hangja, az utolsó benyomás, amivel eltávozott Budapestről.) Az egész beszélgetés csak pár perc: tervekről, első benyomásról, az induló ásatásról, s már szomszédja feláll és mondja:

- Holnapután reggel, már kilencre jöjjetek be mind a ketten a minisztériumba... Küldök értetek kocsit.

Keresi Graciast - de már elragadták tőle. Egy selyemszáris szépasszony karon ragadja, tökéletes spanyolsággal beszélve viszi magával, asszonyok közé, egy perc, minden foltokba keveredik, Graciast barna, sárga, turbános, szakállas, kreol arcok veszik körül: ő a központ, minden nyelvre szüksége van, mindenki vele akar beszélni... ő az, aki ebben a percben a kis, hívságos társadalomban "érdekes".

S Gracias, aki mindig kicsit merev, odahaza, Mexikóban is, mint aki nem bírja leküzdeni a tartózkodást, ha fehérek társaságába kerül (talán Webb az egyetlen, akivel szemben ezt soha nem érezte), most kinyílik, mint csodálatos, egzotikus virág, felszabadult minden gátlás alól, könnyedén, nevetve, csillogó szemmel beszél az ismeretlenekkel, már a második poharat üríti ki, milyen különös, Gracias kacag... Kétnapos asszony. Sápadt, gyöngyházszínű bőrén átlüktet sötét erezessél a vér. Tekintete Imrét keresi, szép, fekete hajjal koronázott fejét egy pillanatra hátraejti, boldogan nevet.


36.

Gálfi kicsit befűtött a dolgozószobába.

- Melegövi asszony, bizonyosan fázós - mondja majdnem mentegetőzve, amikor érkeznek. A Vár aljában, csendes kis utcában lakik, régi bútorok és nagyon sok könyv között. Maga nyit ajtót, a felesége akkor jön, ha majd kész lesz a vacsora.

Alig egy órájuk volt pihenni a fogadás forgataga után. Mindketten zúgó fejjel, annyi ismeretlen arc, annyi nyelv, annyi kérdés áradatában - egy kicsit egyedül lenni! Gálfihoz örömmel mennek: ő most a "főnök", régészek hagyománya szerint; egyébként is nagyon keveset tudnak a programból, néhány elejtett mondat Boghazköyben, a volterrai telefon s egy nem sokkal utána beérkezett meghívólevél.

Megint másféle Gálfi ez, akivel szemben ott ülnek: most ő is "professzor", intézmény vezetője, a "név", mely sajtóban is szerepel, olyanformán: "Megkérdezte munkatársunk, mi a véleménye erről a kitűnő magyar archeológusnak, Gálfi akadémikusnak." A beavatottak ilyenkor látják a sorok mögött arcát - a hosszú, ironikus mosolyt, mely felszalad szája köré, az igyekezetet, ahogy próbálja "szakszerűvé" varázsolni a feltett laikus kérdéseket.

A térkép, melyet szétnyit, magyar tájék részletes képe. Imre szíve dobogni kezd. Ott fehérlik rajta végig a puszta, melyet még soha-soha nem látott ekkora térképközelségről, legfeljebb úgy, hogy kereste a Tiszát... a várost, melynek közelében fekszik, s hányszor pergette önfeledt mozdulattal a földgömböt, hogy megtalálja a csipetnyi ország két vékony erecskéje közt azt a pontot, amerre a puszta terülhet el.

- Látjátok, errefelé fekhetett a nyugati avarok királyságának székhelye... ők az uralkodót kagánnak nevezték. Egy régi uralkodói lelet egyes darabjai innen már előkerültek, de sok kézen át, nem ismerjük a feltárás körülményeit, sok rejtély veszi körül, s úgy hisszük, alig egyharmada jutott hozzánk, a múzeumba, nem is a legértékesebb. Mi lett vele? Attól félünk: kontár kezek beolvasztották otthon titkon az aranyat, nehogy az ékszer árulójuk legyen. Persze, az is lehet, hogy megtalálták a darabok külföldre az utat: de még nem bukkantak fel. Ha így lenne... még mindig örülni kellene...

Szóval, tudjátok: az avarok nomád országának nem voltak pontos határai. Valamerre az osztrák síkságon túl is terjedt nyugat felé, Bécs mindenesetre hozzá tartozott. A nyugati és keleti avarok "egy test, egy lélek"-nek tartották egymást, de mégis, a nagy távolságok miatt is, kettészakadtak. A kagán alatt két-három kisebb fejedelem, mondhatnánk herceg uralkodott a maga tartományán. Legtöbbször a kagán rokonai voltak, ifjabb fia, veje, de olyan forrás is maradt, mely szerint valamelyik vitéz hívét kente fel erre a méltóságra.

Mi is csak lassanként kezdtünk behatolni az avar országrend ismeretébe. Édes Gracias, maga nagyon keveset tudhat róluk, miféle nép élt itt, ezen a tájon, a VI., VII. században, majdnem negyed évezreden keresztül, nem sokkal a magyarok bejövetele előtt. Írásuk volt-e? Milyen lehetett a nyelvük? Nagyon-nagyon keveset tudunk róla. Látja, milyen más ez, mint a maguk őskultúráinál, ahol megmaradt a nép, ismerős az emberfaj, a típus, a nyelv is bizonyosan. Boghazköyben egy három és fél ezer éves kihantolt világot láttunk. Senki nem tudott róla, de amikor megtalálták őket - az írott emlékek menten zengeni kezdték, ha mást nem, királyuk dicsőségét, s ma már, ahogy egy-egy lépéssel előremennek, lassanként ismerni fogják a hettiták egész történelmét.

De az avaroknál? Egyik hullám kergette a másikat a népvándorlás futó országai közül ezen a tájon; írásuk nem volt, nyelvük csak egy-egy helységnévben, fejedelem nevében maradt fenn, már ahogy átírták a bizánci történészek. S minden középkori krónikás csak gyűlölte őket - ők maguk, szegények nem védekezhettek: legalább eddig nem tudtunk olyan írást találni, mely hirdette volna a puszta kagánjainak dicsőségét.

Maguknál, Gracias, tulajdonképp az történik, hogy kimennek az őserdőbe, s visszavesznek tőle egy-egy templomot, palotát, piramist. Mindjárt találnak hozzá kalendáriumkövet is, tudományuk bölcsei napra leolvassák, hányadikán tették le az alapkövet. A hettitáknál talán nem is olyan izgalmas maga a régészeti anyag - itt, hiszen Imre látta, inkább minden erőfeszítés abban az irányban történik, hogy megfejtsék, érthetővé tegyék az írást, s ezzel magyarázzák azokat az emlékeket, melyeknek jó része nincs is a föld alatt; sziklákra vésték, állnak, mint Boghazköyben, a hegy tetején. Mióta leégett fénykorában Hattusas - azt a várost már senki többé nem pusztította el... Az etruszkoknál meg annyi mindent ismernek, még a reneszánsz óta, hogy éppen csak ott is valami nagyobb nyelvemléket kell megtalálni, s kereken, pontosan kirajzolódik belőle az a néhány évszázad, amikor a civilizáció fénye Itáliában ezt a tizenkét etruszk várost megvilágította.

De itt? Itt igazán "ásóval és csákánnyal" megyünk lépésről lépésre előre a történelemben. Nincs írott emlék, hacsak nem egy-egy gyér s kétséges hitelű krónikás szava. Párhuzamokkal, összehasonlításokkal kell dolgoznunk. Ott kell kezdenünk, hogy el kell választanunk az avarokat a körülöttük, mellettük, "alattuk" élt népektől, szarmatáktól, gepidáktól... Gracias, maga bizonyosan még a nevét sem hallotta ezeknek a népeknek. Pedig mind szerepet játszottak ezeken a végtelen vidékeken, s többé-kevésbé átvettek egyet-mást a római birodalom szertefoszló szerkezetéből s abból a klasszikus kultúrából, mely soha nem semmisült meg egészen. Nekünk, régészeknek itt történetírókká kell fejlődnünk. De még ez nem minden. Mert mit érne, ha csak néhány fejedelem nevét, előkelőik életmódját sikerülne feltárni? S mindaz, amit ez a legtipikusabban nomád társadalom jelent - továbbra is ismeretlen maradna. Látja, Gracias, maguk lelkesedve említik a csodaszondát, mellyel Broggi barátom megtorpedózza a szegény etruszk halottakat. Magam láttam Boghazköyben, mi tenger pénz, hány tudósnemzedék élete megy rá, hogy megfejtsék a királyok és mindig csak a királyok rébuszait. Mesék, mondák, mitológia: mind csak a csúcsos fövegűek összeolvadását jelképezi: isten és király valamilyen titkos frigyben egyesül. Arról sem hallottam, hogy maguknál, Latin-Amerikában, nagyon érdekes lenne az előkerült leletekből megismerni: hogyan rétegződött akkor az a nép... milyen volt társadalmi berendezkedése, miből éltek, mi volt a szegény ember s a gazdag viszonya, hogyan változott ez, kik voltak a rabszolgák és kik a szabadok. Hogyan lett valaki rabszolga...?

Az ásó, persze, szintén csak gyarló eszköz. De ha a mi kezünkben van, sokszor az, amit kihoz, egy kicsit a mi képünkre és hasonlatosságunkra alakul ki. Ezt úgy értse, Gracias, hogy elméletet alá lehet támasztani régészeti leletekkel, a halott szelíd, türelmes, a tárgyak nem nagyon beszédesek. De látja... ha egy gazdag sír közelében - nem oly mélyre leásva, azaz akkor majdnem csak felszín alatt... mondjuk ezt a szót, "bekaparva" csontváz fekszik (itt is - hányszor viszi el mélyszántáskor az ilyen egykori nyomorultnak a fejét, a koponyáját az eke, csak azért, mert nem ásták sírját mélyebbre, nem tisztelték meg, hogy lapátnyi hantnál többet szórjanak rá), ez egészen bizonyosan rabszolga volt, aki a nagy útra még egy kis szürke, agyagból formált szilkét sem érdemel. Vagy ha valami előkelőség sírja körül, lábánál, sok csontváz hever - jórészt mind fiatalok vagy asszonyok földi maradványa -, nem kétséges, hogy a fejedelem után "adták" háremét, udvartartását, hogy ne unatkozzék, ne legyen egyedül, tehetetlenül a nagy úton. Apró morzsákból kell összeszednünk mindent. Sír sok van, kár is szondázni... Itt olyan szegény volt a legtöbb, hogy nem érte meg a sírrablást...

- Mi odaát, professzor úr, talán nem tartunk még ennyire. Vagy talán azt mondhatnám: más irányba megyünk. Ha itt írnak egy feltárt kultúráról, annak önök azonnal megadják mélységét, látjuk - ha igaz, ha nem - azt a világot, társadalmat, amiben a leletek gazdái éltek, mozogtak. Minálunk - maga a tárgy a fontos. Az, hogy a maga tárgyi valóságában szakszerűen, szabatosan igazodjék a rendhez, melyet megszabtak számára. Ha egy füstölőedényt találnak, mondjuk, a Monte Albanon, több hónapi munka annak meghatározása, hogy ez az ottani rétegek melyikéből került elő. Nálunk persze nincs fém... így döntő a cserépanyag. Talán ezért van, hogy a mi leírásaink, beszámolóink az önökéhez képest színtelenek, a laikus számára jórészt érdektelenek. Adathalmaz... de nagyon-nagyon pontos. A tudomány mai állása szerint - mindent elmondunk a leletről.

Imre hallgatja Graciast. Most olyan boldog, hogy ő vette át a szót, s ez a nagy tudós embernek, vitatársnak veszi. Gálfi egészen kipirul, ahogy beszél. Közben bejön felesége is, int: nem akarja zavarni a vitát, csak kedvesen, melegen megöleli Graciast.

- Értem, mit akar, kedvesem, szemünkre hányni: hogy mi nagyok vagyunk a mítoszokban. Hogy fürgébb a képzeletünk, s a képzelet néha előbbre jár, mint ahogy ezt a tárgyi leletek objektivitása megengedné. Ebben bizonyosan igazuk van. De látja, maguknál a spanyolok egy teljes, zárt, kialakult mítoszvilágot találtak; Cortés alig rendezkedett be, már jött Sahagun barát, és faluról falura járva, azték nyelven lejegyezte a szájhagyományt. A másik megörökítette az írásjegyeket... Biztos vagyok, hogy száz éven át még maguknál mindig volt olyan főnökleszármazott, aki olvasta atyái nyelvét, s apáról fiúra szállt a szóhagyomány. De itt...? Ki tudja, mifélék voltak az avar imák, milyen világot építettek maguk körül. Ha nincs fantáziánk - mi marad, amit egy sírban találunk? Néhány övcsat, nyílvég, szétesett fém díszek...

- Ön tud ebből mítoszt faragni?

Gálfi nevet, hátranéz, felesége kérdően néz - az asztalon már ott párolog a leves.

- Csak még egyet, Gracias... Nyílhegyeket mondtam s fémdíszeket... ez lehet bronz, ezüst vagy arany... Amikor először találtak ilyeneket, pontosabban a kutatások korábbi szakaszában, félredobták a nyílvégeket. Kit érdekelt, ezek a kis vashegyek hogyan rendeződnek, hogy szóródtak szanaszét a sírokban. Csak később... hosszú megfigyelés és összehasonlító munka után jöttünk rá, hogy az avaroknál majdnem, mondhatnám, mágikus értelme volt a nyíltartónak, a tegeznek. Amikor a fejedelmet beiktatta a kagán, amikor a kagánt megválasztották a törzsek vénei, vagy átvette apja után az uralkodást - királyi vagy fejedelmi tegezt kapott, melyben nyílvesszők is voltak persze. S látja... ma már tudjuk: a nyílvesszők száma határozta meg - ma így mondanák - a harcos társadalmi helyét. S ez kisugárzik a halottak világára is. Mindenkit annyi nyílvesszővel temettek el, olyan tegezt kapott a túlvilági vadászatokra s harcokra, amilyent életében hordott, amennyi dukált neki. A legtöbb, amit eddig találtunk egy fejedelmi vagy hercegi sírban: huszonöt... Bizonyos feltevésünk van arra, hogy a kagán hatalmát negyven vagy ötven mitikus erejű nyílvessző jelképezte. Ha egy sírban ennyit találnánk... tudnánk, hogy megkerült az első sértetlen avar kagánsír.

Már az asztalnál ülnek, s Gálfi tovább folytatja a megkezdett beszélgetést: Imre érzi, Gracias figyelme, érdeklődése belelendíti a tudóst kedvenc témájába. De az asszony nevetve mondja: minderre lesz idő még, vacsora után jönnek a munkatársak, ne vegye el a fiatalok étvágyát azzal, hogy csak sírleleteket emleget. Gálfi nevetve mutatott feleségére:

- Tudjátok, könnyen mondhatja... Leleplezem. Ő preparátor volt a múzeumban... amikor fiatal régész koromban megismerkedtünk. Igenis... csontokat... csontokat preparált. Most meg ő beszél...

Gálfi felemeli poharát, s fordítja a szót: "bikavér". Ez az első magyar este. Még mindkettőjükben benne él a repülőgép rázkódása, az a megmagyarázhatatlan egyensúlyzavar, melytől még mindig hullámosnak érzik a talajt. A délutáni sokaság, arcok, fajták, italok keveredése, a sziget, mely őszi hervadásában olyan, mint egy régi francia kép. Ezer folt, ezer benyomás. Imre a háziasszony balján - végigvillant az asztalon, minden olyan más... olyan egészen más, mint a világ minden más asztalán, az apró tárgyak, az ételek, a pohárban gyöngyöző sötét bor, a vázában a virág: minden otthon... minden otthon, s mennyi minden, amire a gyermekkor partjaihoz nőtt anyanyelvén alig talál nevet.

S érzi, mosolyognak rajta, mert a magyar szót még mindig otthoni tájszólásban beszéli, a "jaó" önkéntelenül szalad ki száján, s néha keres egy-egy szót, különösen akkor, ha valamilyen tudományos fogalomra kell kifejezést találnia, amiről akkor, tizenhárom éves korában, hogyan is álmodhatott volna.

S most mégis lassan felmerül egy kép. A gyermekkor partjairól. Lassan, lassan kel fel az emlék, talán nagyon rég nem gondolt rá. Graciastól egy mozdulattal elnézést kér, mert anyanyelvén mondja el, s úgy néz Gálfi felé:

- Bátyám, ahogy most beszélünk... az első... az első, amire emlékezem: a pusztán... Jöttem lóháton, s egy gép volt ott, nem tudtam akkor, mit csinál, rettenetesen fújtatott. Volt egy lovam, fiatal kanca, Csillagnak hívták... Csillag egészen megriadt. Valamit fúrtak, bizonyosan olajat vagy gázt kerestek. Én csak arra emlékezem: dübörgött a föld. S amikor közel mentem, láttam... koponyák meg csontok, ahogy a gépész kirakja őket egy kis árok szélére, valaki üzen be a városba, a múzeumba, kijönnek ketten is, és vizsgálgatják. Akkor hallottam először azt a szót: avar, vagy hallottam talán az iskolában is, de nem tudtam... mit érdekelt... Láttam, amint az egyik bácsi kezébe veszi a koponyát. Rettenetes kiálló foga volt, a gépész is komá-nak mondta, az a férfi mondta: rettenetes erős harcos lehetett, olyan szilaj, pusztai, félelmes arcú... betört a homlokcsontja. Úgy szóban elmondta, milyen lehetett. Én meg csodáltam... Avar koponya, régi világ. Bátyám, számomra ez volt az első ásatás.

- Azt mondták, avar?

- Nem lehet ott?

- Ez sok-sok vita közöttünk: meddig húzódott a fejedelmi, kagáni település vonala. Lenyúlt-e a puszta szegélyéig, vagy elkanyarodott? Ezért érdekes, mert arról a leletről nem hallottam soha.

- Bizonyosan a fúrás volt a fontosabb, a leletek csak akadályozták a munka folytatását. Odaát is épp elégszer fordul az ilyesmi elő. Csak épp nekem megmaradt az emlékezetemben. S annyi, hogy az egyik ember, aki vizsgálja, mondja: "Na te szegény, téged is, szolga létedre pucéran eresztettek le az anyaföldbe... nem sok holmit adtak veled."

Gálfi előrehajlik:

- Tulajdonképp innen indulunk ki, Imre. S ezért mondhatjuk, hogy "fejlődő" tudomány a miénk. Nem csak azért, mert jobbak ma a technikai eszközeink, mint száz évvel ezelőtt, mert több adat van birtokunkban, pontosabbak a feljegyzéseink - hanem mert másként, mélyebben, összefogóbban látjuk egy sírmezőből, feltárt település maradványaiból, milyen volt ennek az elmúlt társadalomnak a képe, hogy éltek emberei, a rétegek között milyen fejlődés mehetett végbe.

Ágnes, aki röviddel ezelőtt érkezett, mosolyogva szólt hozzá:

- Kajászószentpéternél, a váli völgyben vizsgáltam meg római maradványokat. Ez azért volt érdekes, mert nagyon-nagyon ritka dolog, hogy magyar vonatkozásban nemcsak okiratos, de krónikás emlék is legyen ilyen maradványról. Kézai mester, Kun László krónikása, írásában bizonyos Küve hun főnökről írja, hogy ott temették el; pontosan "amaz út mellett, ahol kőszobor van felállítva, szittya módra ünnepélyesen a földnek adták át, és ennek a területnek részeit azóta Küve aszóának hívták..." Érdekes módon egy francia pap is megemlíti, úgy 1300 körül, hogy ott a győzelem emlékére roppant márványkövet emeltek, mely a mai napig is fennmaradt.

Mondom, nagyon ritka, hogy valamilyen régi krónika nyomán keressünk emlékeket; majdnem mindig fordítva történik, mi találunk valamit, s keressük hozzá az okiratos dokumentációkat. De hát megvizsgáltuk ezt a Küve aszóát, amiből mára a Kajászószentpéter formálódott. Itt egy pusztatemplom romjait találtuk, már nagyon-nagyon kevés volt belőle, mert a környék kőben szegény népe szétvitte a köveket házépítéshez. Baracskára került, a községi tanács bölcsességéből, ez a váli kő, másként emlék, másként márványoszlop. Amikor megnéztem, igen jó, tiszta állapotban volt. Vagy százhetven centi magas, hatvan centi vastag oltárkő, Jupiter tiszteletére, Athéné, Bakkhos és Juno képmásait faragták három oldalára; a felírás nagyon töredezett, csak a Jupiternek való ajánlás olvasható róla... S akkor látom, hogy az emlékoszlop hátlapjára - a római felirat kellős közepére - bevéstek domborműként egy kettőskeresztet, egészen középkori stílusban... Miért is mondtam el...? Hogy hogyan olvad össze nálunk, ennyi tenger nép, emlék, történelmi esemény között a hagyomány. Látja, Imre, egy római emlékoszlop volt... valahogy megmaradt, talán a környék népe különös tisztelettel vette körül, amikor már századok óta sehol sem voltak rómaiak. S egészen bizonyos, hogy az egész csatát Kézai Simon, a krónikaíró találta ki, hogy így megörökíthesse a nevezetes követ, mely valahogy úgy alakult át a környékbeliek emlékében, mint amelyet "Attila apánk" korabeli nagy hun győzelemnek köszönhetnek. S ez a hagyomány annyira tartja magát, hogy még Vajda János is így ír könyvében, hogy itt lakott Attila, s az itt maradt falak talán az ő palotájának omladékai. Nem is kell persze mondanom, hogy itt minden lehető helyet feltúrtak, akik Attila kincsét keresték...

Gálfi szava töri meg a hirtelen támadt csendet:

- Tudjátok, csak ez a különös a mesterségünkben, hogy mindig sírokkal, temetőkkel, csontvázakkal, túlvilági útra szánt szerszámokkal kell dolgoznunk. Tulajdonképp minden, amit tudunk, ennek a sírvilágnak a tudománya. S mégis... ebből kell és lehet kibontanunk a tudományunkat. Várjatok csak, épp most dolgozom fel, amit Csernecsov, a nagy orosz kutató ír:

"...a törzseknek - itt kisebb törzsekről, pontosabban a klánokról ír - az is a jellegzetessége, hogy saját temetőik vannak... kimondottan törzsi temetkezőhelyek... Az a szabály, hogy egy másik törzs vagy klán tagja ide nem temetkezhetik. Így azt mondhatnánk, hogy egy... idegen halott számára, aki egyik törzsnek sem tagja, nagyon nehezen találhatnak végső nyughelyet. Hallottunk olyan esetekről is, amikor gyilkosságokat is követtek el, csakhogy megakadályozzák: egy idegent temessenek el a törzsi temetőbe... Ez a törzsi temető tulajdonképp magának a törzsnek lényegéből folyik. A halottak ugyanis továbbra is a törzs tagjai maradnak. Amikor eltemetik őket a törzs temetőjében, valójában arra ügyelnek, hogy ide más ne kerüljön be, s így a törzs tisztasága érintetlen maradjon. Hiszen azáltal, hogy ide temették őket, örökre a törzs tagjai lettek, s erre a helyre tilos tehát idegent eltemetni, aki ezt a törzsi tisztaságot megzavarhatná. A törzs minden tagját a törzs többi halottai közé kell elföldelni. Ha valaki a törzs temetőjétől távol halt meg, a lehetőség szerint hazahozták tetemét, hogy itt kerüljön végső nyugovóra, saját temetőjében. Ha ez nem volt lehetséges... képletes temetést rendeztek otthon számára."

A háziasszony megelégeli, kiveszi férje kezéből a papírlapot, amiről felolvasott, unszolja vendégeit, hogy lássanak neki a vacsorának, minden kihűl.

Magyar vacsora. - Ez is folklór - mondja Gálfi nevetve, feleségére mutatva, aki félve nézi, miből vesz s mennyit az idegen vendég.

A többiek is nevettek.

- Tudja, ez is olyan "nyereg alatt puhított húsból" készült - mondja Graciasnak, amikor a hosszú pecsenyéstálon színes körítéssel megjelenik a húsétel.

Gracias megszólal:

- Most először történik velem, hogy "más" folklórt láthatok majd, mint a magamét. Nagyon-nagyon boldog vagyok, hogy itt lehetek. Ahogy befogadnak, amilyen kedvesek velem, érzem, hogy nem tekintenek idegennek. Nem tudom, hol, kitől hallottam... nem Imrétől, bizonyosan, azt a szót, hogy magyar vendégszeretet. Ez olyan általánosítás, gondoltam, mint amit egy-egy országgal, néppel szemben kialakított a hagyomány... rendszerint a múlt században, a romantika korában. S most mégis, magammal kapcsolatban érzem, hogy ez más... több, kedvesebb, mint például a miénk. Nálunk, Mexikóban, az ősi törvény írja elő, mire van joga a vendégnek. Itt az arcukon látom, a mosolyukból... a szóból, ahogy hozzám fordulnak, hogy szívesen vannak velem. Ezt meg kellett mondanom, úgy érzem, meg is értik, hogy éppen éntőlem más ez... egészen más, mintha fehér asszony mondaná ennél az asztalnál. Mindenkinek köszönöm ezt az estét. Valami szorongást felszabadított bennem. Én férjhez mentem Imréhez, az egyetlen emberhez, akit ismertem az ő "törzséből". Most itt, ahogy összejöttünk - ez az ő törzse -, és én figyeltem - mert mi, indiánok, nagyon jó megfigyelők vagyunk, a természethez való közelségünknél fogva -, hogy mi rajzolódik az arcukra, ha velem beszélnek, ha felém fordulnak. S így mondhatom: otthon vagyok. Befogadtak. Talán az első fehér közösség, mely befogadott. Professzor úr elmondta a törzs temetőinek történetét, ahová nem térhetett végső nyugovóra idegen. Maguk az élők körébe hívtak be engem... Ugye, érzik... bezárul a jelképes kör. Köszönöm.

Több volt, mint pohárköszöntő, s mindenki megrendülve figyelte, amit a lány csendes hangon, biztos szavával mond. Úgy érezték, az élet különös pillanatának tanúi. Gálfiné felkelt, odament, megcsókolta, Gálfi felkelt, megcsókolta, így álltak, egy pillanatra, míg összecsendült a pohár.


37.

A kis állomáson szállnak le. Két aktatáskás városi, valamelyik helyi üzembe érkező két munkáslány, félfalusi-félvárosi ruhában, gazdaember, egy gépész és segédje, öregasszony, alighanem temetésről, feketében. Utolsónak Imre és Gracias. A poggyász a városba ment egyenesen, kora reggeltől az esti vonatig megmutatja Imre Graciasnak a pusztát.

Ketten vannak, ez az első vonatút, melyet a fiatalasszony ebben az országban tesz. Hosszú-hosszú utazás, lapos tájék, falvak szaladó rendje, az őszi napsütésben legelésző állatok. Minden csendes, derűs, az emberek arca is, ahogy jönnek-mennek az aprócska állomásokon, se nyári, se téli ruhában, s ahogy elsuhannak maguk az állomások, a várakozók népével, újságosbódékkal, éttermekkel, büfékkel, ételt kínáló lányokkal, asszonyokkal, felszálló katonákkal, tolatással, kocsicserével. Mintha keresztmetszete lenne az országnak.

Az állomáson Imre körülnéz - egy pillanatra megáll. Igen... ez a régi állomás, úgy, ahogy megőrizte az emlékezet... de itt... ez... a nagy épület s amott, szemben... az út valaha itt pusztaságban vezetett, a hídig, a csárdáig nem volt semmi... Megáll, mint aki fél, nehogy eltévedjen. Egy idősebb gazdaember odamegy hozzá:

- Aztán melyik üzemet tetszenek keresni? - Imre kutat emlékei mélyén, hátha ismerős... tíz évvel... talán ennyivel idősebb nála. Élt-e már akkor a pusztán? Megköszöni, majd eltalál a csárdához, csak megnézni jöttek a pusztát. Nem... nem ismeri. De az ember szeme felszalad Gracias arcára, aki nem szól egy szót sem, s utána vissza, Imrére. Szaván megérzi azonnal, hogy erre a tájra való. - Idevalósiak? - Nem... nem riadt meg Graciastól, nem érezte rajta az idegent. Imre kérdezi, melyik gazdaságban dolgozik. Odaát, a halgazdaságnál. - Már készülünk az őszi lehalászásra - mondja, s báránybőr kucsmáját keményen fejébe nyomja, mint aki már előre látja a "nagy munkát".

Persze, jöhettek volna ide kocsin is, társasággal, Gálfi is ígérte, majd kijön, megvizsgálja azt a helyet, amelyre Imre még gyermekkorából emlékezik. De úgy döntöttek, ketten, majdnem szökve mennek el Pestről, vasúton, reggel érkeznek a pusztára, estig az övék... nem akarnak senki mással együtt lenni. Csak ilyen kedves gazdaemberrel, mint akivel mennek, s ahogy elérnek a csárdáig, paroláznak.

Persze... a csárda nem a régi, ez sem. Imre úgy emlékezik rá, hogy tele volt hányva hímmel, mindenféle cifrasággal, hogy becsalja az idegeneket; szobák is voltak, ahol laktak, könnyű homokfutó hintócskák azok számára, akik be akarnak hajtani a pusztára, olyan boltféle, ahol mindenfele képeslapot, bicskát, csecsebecsét lehetett venni, s cigány is volt, a csárdás mindig tartott készenlétben két-három kékinges, kékgatyás "műcsikóst", ezek jó pénzért még csárdást is táncoltak az uraságoknak.

Most mindebből nincs semmi. Ugyanaz a ház... tornác, csak másféleképp berendezve, talán iroda is van benne meg magtár, kisebb az ivója, a nagy kövér söntéses épp most hoz be egy láda szikvizet, bent a csapnál egy lány sebesen mosogat, a pult fölött élénk színű, hatalmas pálinkásüvegek, zöld és sárga meg piros, de inkább dísznek. A bor még mindig a legkelendőbb ital. A sarokban kis eszpresszógép, ha valaki a pusztán kávét akar.

Graciasra néz. Mint a művelt indiánok általában, gyűlölik a "fehérek tüzes italát", mely annyi romlást hozott fajtájukra Amerikában. De Imre csak annyit mond halkan: ez a pohár forralt bor hozzátartozik a kiránduláshoz... s Gracias a régi formájú vastag üvegpohárból gőzölgő italt kap, mely jólesik a hajnali út után. Forró, fűszeres, idegen magyar illat száll belőle... A mexikóiak nagy mesterei mindenféle aromának, fűszereknek - most találgatja, mit ismer s mit nem belőle, halvány kezét átforrósítja a pohár melege.

A bor gőze kicsit fejébe száll, szokatlanul erősnek érzi; Imre nevet, hiába próbál még egy fél pohárral rátukmálni, többet nem iszik.

Egymásba karolva, poggyász nélkül mennek. A kövér kocsmáros odaszól a lánynak:

- A férfi idevaló, de a nő valahogy idegen... nem is tudnám hirtelenjében hová tenni... Igen, a fiú idevalósi... érzem a szaván, meg hogy ismeri a dürgést...

S ahogy elhagyják a csárdát, még mennek, percekig, s már nem látni semmit, de semmit az épületekből, ha nem néznek hátra. Ez a puszta... a végtelen, ahogy a tízéves fiú örökre felitta szemébe... Messze, lehet, üzemek nőnek ki, rizsföldek terülnek el, bővítették a halastavakat, gépesítettek, felszántottak, melléküzemek épültek, kihasználnak minden parlagon maradt szikes, semmirevaló földet. De ahol mennek: a puszta. A múlt hetes esők kizöldítették a tájék sárgás képét, az őszi színek ezer árnyalattal szöknek fel a napsütésben, virágok... egyszerű, szegényes kis pusztai virágok bújnak ki a földből. Imre lehajlik, az első szálat Gracias szürke kosztümjének gomblyukába fűzi, másikat a sajátjáéba. Mintha a végtelen mélységének pereméről érkeznék, lassan fütyörészni kezd, maga sem tudja, mit... s mégis nótává kerekedik... a kondás énekelte: "Eltörött a kisicce!" Most úgy látja a kondást, ahogy a film megőrizte, csontos, aszott karján hátracsúszó ing... magasra emeli az iccésüveget... s Gracias meglepetten néz rá, még soha nem hallotta Imrét fütyülni, s most egyszerre ez a tiszta, édes füttyszó madarakat riaszt fel, csipognak, egy satnya földhányás mentén nőtt bokor tetejéről madárszó válaszol.

Egyetlen lépés sem hoz "újat", s mégis minden ennek a végtelen laposságnak szépségét dicséri. Gracias oldalt vet pillantást Imrére. Elhallgat a fütty, beharapja száját, néz mereven maga elé, mint aki alig tudja palástolni mély, megrázó érzését: nagyon távolról... apró porfelhőcskék szökkennek fel a láthatár szélén.

- Csikósok...

Ezeket megismeri, ha ezeréves lenne is... hányszor nézte onnan, a Négyeskúttól vagy akárhonnan - mikor ér a láthatár pereméhez, hogy nő... mennyit kell várni, míg kiveszi, merre tart a lovas... hozzájuk jön-e...? Ezt nem lehet soha elfelejteni. S a porfelhőcskék egyre nőnek, s már látja, négyen vannak, kört írnak le, talán valamerre elhajlik útjuk, tanya vagy gazdaság felé, de aztán mégis feléjük közelednek, s Imre mutatja:

- Látod, ilyen kalapot hordtam... ilyen köntöst... kéket, most is kék... olyan szép kék... nem fogja a nap ereje. Hátha lesz közöttük... Nem, ez nem lehet...

Gracias táskájából előveszi kis látcsövét, melyet minden kiránduláson magával hord, Webb örök tanácsa szerint. Imrének kínálja, az üveget nekiszegezi az ügetőknek... Imre felkapja fejét:

- Az egyik Gábor... nagybojtár volt... megismerem!

Amerről közelednek a lovasok, hirtelen szaladni kezd arra, Gracias áll, nevet. Most minden jó, minden szép. Kóborolnak Emlék-országban. Lehet-e, hogy valakit másfél évtized múltán megismerjen ekkora pusztaságban.

A lovas idősödő ember, őszbe csavarodó bajusszal. Csak annyit lát, hogy egy városi ember és asszony jön; a tanyaközpont felé vezető úton, jó messze egyszerre az ember szaladni kezd feléjük, felemeli karját, valamit kiált. Gyorsabb ügetésre fogja lovát, arrafelé tart. Ki lehet, mit akarhat tőle a városi, szürke ruhás? S ahogy közeledik lóháton, magasabbról látja, hajadonfőtt van, szőke haja... valami az arca körül... mintha ismerős lenne... Ki lehet? Hírt hoz a városból? Mindig rossz hír, ami a városból érkezik...

S a pusztai ember végigfürkészi éles tekintetével, s nem merné mondani: nem látta soha életében... de másféle, külországbeli holmik vannak rajta, egy idegen nő, aki a földkupac szélén várja... Mi az ördög lehet az egész? S a férfi szaladva kiáltja felé:

- Gábor... Gábor... emlékezel-e még rám, Gábor?

S a mélységekből felszakad valami. Egy kép: ki ez? Honnan...? Ki lehet, aki tudja nevét? Iskolában...? Oly rég volt, mikor a számadó tanulta a betűvetést, s a városi urak miért emlékeznének erre, s miért szalad...? S most már egész közelébe került, s a nyeregből átfogja az arcot, s egyszerre lehámlik róla az évek redője, a szem... a kék szem ugyanaz... a kerek arc, a fehér fogsor, a szőke haj, ahogy engedetlenül, kócosan ugrott el a kemény karimás kalap alatt, s a neve... a kisbojtár, ha ez lenne... a neve... aki elment, igen, külországokba, rég-rég... a háború előtt még sokkal... a neve... s már kiáltja az úrféle:

- Gábor... én vagyok, Imre... a kisbojtár, szállj le a lóról! Gábor... Gábor!

S leszáll a lóról, és látja: Imre s az idegen asszony jön feléjük, s mosolyog azzal a furcsa arcával, s lehúzza a kesztyűt kezéről, és úgy nyújt neki kezet, s mond valamit, amit Gábor persze nem ért, s Imre mondja:

- Feleségem, odaátról... - S már beszélnek, s Gábor, a számadó, megsodorja őszbe csillanó bajuszát, s mind jön közelebb, lassan, még egyre inkább nézi, s most már eloszlik a komoly gyanakvás róla, megöleli.

- Te ugyan szépen otthagytad akkortájt a pusztát. Tudod... talán esztendeje történt megint... annyi év után a múzeumosok kihozták a filmet, amit akkor csináltak, s megkerestek mindenkit, aki még megvan a régiekből... azokból... s mind ott voltunk a moziban. Az öregbanya sírt, meg a vén számadó is, ma már legalább nyolcvan, ott köhögött s szipogott mellettem, s te voltál az első, Imre, amikor kijöttél, s valamilyen nyelven mondtál valamit, amit nem értettünk, azt hittük, már az egész ilyen nyelven lesz... De aztán úgy lett, ahogy volt. S az az öreg gépész, aki a biciklivel bajlódik meg a fúrógéppel, most valami nagy ember bent a városban, mondja, "Mi lett ezzel a kölyökkel, él-e még?" - s mondom neki: "Túl már árkon-bokron, a nagyvilágban..." Hát bizony, akkor gondoltam rád utoljára, mi is lehetett veled... Imre... Hát megjöttél? Mit csinálsz a világban?

Mondani? Mit mondani?

- Könyvekkel bajlódom... meg régi dolgokkal, Gábor, s most messziről, tulajdonképpen Amerikából jöttem meg, haza... Ne haragudj, ha néha nem beszélek egész jól... kicsi voltam, amikor elmentem, s sok-sok évig nem jött szájamra hazai szó... de most olyan jó... olyan jó... Gábor... Olyan boldog vagyok. Régi dolgokkal... sírokkal, ilyesmivel foglalkozom. Ásunk. Úgy hívják, régész. Ez a kenyerem odaát. A feleségem is. Gábor, ki él a régiekből...?

A ló elárvultan ténfereg mellette, közben odaért a másik három lovas legény is. Már nyeregben ülnek, szép, deli lovakon. Gábor odakiált nekik:

- Ez az uraság volt nálunk kisbojtár! Eljött, hogy megint beálljon... bizonyosan... Emlékeztek, meséltem nektek a mozi után. Ez az az Imre, aki ott karattyolt a vásznon.

Kalapjukhoz emelik kezüket, úrforma, nézik, meg a különös idegen formájú asszonyt. Olyan természetes, ahogy megindulnak.

S Imre megáll egy pillanatra.

- Gábor... ez olyan ostoba kérdés... de mégis. Ki van meg és ki nem... s mégis... emlékezel, volt a lovam, az egyetlen lovam... hároméves volt akkor... Csillag homlokán. Csillag a neve...

Gábor nevet.

- Öreg Csillag, persze hogy megvan! Vén kanca már, de még erős. Ott... már bent van a gazdaság istállójában. Jól bírja magát. Az... az... nincs más Csillag, emlékezem, első gazdája voltál.

S az egész most már olyan, mint az álom, ahogy mennek befelé, már mindenütt új és új gazdasági épületek nőttek, mindennek első pillanatra megváltozott formája, el sem találna ide emlékezet szerint... s mégis, ahogy kihámozza a képet, a "mag" ugyanaz... Igen, idejött, itt őgyelgett először... a lépcső, melynek tetején megpillantotta először Tamást, s erre lakott a lódoktor... s itt várt... itt itatott, ez mind még egészen-egészen egyforma, nem változott... s a medence, ahová belecsobogott a langyos gyógyvíz a forrásból bizonyosan, s esténként megfürödtek benne, s olyan volt, mintha újraélednének... Megy Gábor az istálló felé, s mond valamit egy fiúnak, aki akkora lehet, mint akkortájt Imre; várnak, s egy perc múlva egy lovat vezetnek ki az istállóból, a homlokán csillag, bizalmatlanul néz előre, mire ez a szokatlan kivezetés... Imre odamegy hozzá, s míg zsebében cukrot keres, átfogja, s mindenki kicsit visszahúzódik tőle, s mégis hallják, ahogy mormolja:

- Csillag, csillagom, legszebb lovam, édes lovam... Csillag... - s nem emeli fel a fejét, csak úgy fogja, öleli, simogatja; a kanca visszafordítja fejét, s nem hánykolódik, nem nyugtalan, nem ideges, áll egykedvűen, s most már cukrot is kap, aminek ízét bizonyosan régen, nagyon régen nem érezte, s áll csendesen, vár, mi történik majd vele, s Imre még öleli s fogja, s elfordulva megtöröli szemét, most Gábor is elnéz a messzeségbe, s Gracias is elnéz a messzeségbe.

S Imre arra a guatemalai délelőttre gondol, amikor kipróbálta a vásártéren Mansillát, s mondta neki, szellőben, idegen napsütésben: "Csillag... Csillagom... édes..." s mondta, hogy jöjjön velük az áldomásra a szegény kis Juanito, az indián fiú. Ha kérné: hozzanak nyerget, s próbálna felülni az öreg kancára, melynek hátán bizonyára évek óta már nem volt nyereg, s így akarná visszahozni valami kegyes csalással az elmúlt időt... Csillag, Csillagom... Milyen szép lenne, ha megismerné, emlékeznék hangjára, tenyerének simogatására! Egy ilyen öreg kanca, mely igát hord, nem lovagolja már senki.

S mintha mindenki, aki körülállja, érezné: ezzel lezárult a találkozás. A kör: Csillag-Mansilla-trópusok-csodák-öreg Csillag. A kör bezárult. A fiú, aki talán ösztöne mélyén megsejti az egészet, csendesen, lassan elvezeti Csillagot.


38.

Keresi, most már tudatosan, azt a kis földtüremlést, ahol képzeletének s emlékeinek nyomán végigizgulta élete első feltárását - a fúrógép vájta föld mellett, valami kis árokparton. Óvatosan jár körül, mint aki vissza akarja idézni ezer és ezer, törpeségében is óriási emlék közül az egyetlenegyet, s nem találja, talán épp azért, mert minden hatalmasra nőtten maradt meg, így vésődött be a gyermekkor partjairól. S jár magányosan, persze mindenütt új majorság, más istálló, hatalmas itató, mely akkor nem létezett. A kis medence a régi, de mellette megint új épület, talán szárítók... de mégis erre, ha lekanyarodik... Ott oldalt, valami felötlik benne: fák, néhány fa volt ott, az egyetlen ebben a pusztaságban. S ahogy megy... kis erdő szegi útját, s friss zöldű bokrok még az ősz derekán. A szem, mint régész műszere, úgy méri fel a tájat, "átértékeli" az ősidőkre: erdők, legelők terülnek el a végtelenségben, sátrak százai közt szalad át a szél, hatalmas jurták közt vágtatnak a kagán lovasai, hírvivők jönnek és mennek, tegzükben faragott nyílvesszők, melyeknek rovása rejti magában a "hírt". Képzelete fürge, s nem rögződik azokhoz a fogalmakhoz s tájakhoz, melyek végtelen messze esnek ettől a pusztától: jórészt tropikus őserdők szívében, örök harcban a növényzet pusztító ereje ellen.

Itt nincsenek óriáskaktuszok, páfrányerdők, folyondárok s iszalagok, melyeken csak beretvaéles machetével lehet áttörni. Minden szellős, inkább ritka a levegő, halk, párás, semmi félelmes. Nincs nyoma a természet vak erői játékának, mint ott, az idegen földtekefélben, ahol tűzhányók, földrengések, rettenetes trópusi viharok, tornádók, ciklonok szántják fel a tájat s embereit. Itt e néhány tanyaépület, majorság híjával minden úgy terülne el, mint ezer és ezer éve, ha puszta is, de szelíd tájék, messzenéző, végtelen vágtákra készült lovasok tanyája.

Kis erdő... hepehupa, a domb mintha göröngyös lenne, s úgy emelkednék enyhe lendülettel dombhátba; s mégis, ha innen nézi, ez az egész, halomnak alig mondható földtüremlés olyan, mintha nem is a természet keze, inkább emberi akarat alkotta volna... Hol állhatott a fúrógép? Merre lehetett a kis árok, melynek peremére kirakták barna papírra a lábszárcsontokat?

Gracias áll mellette. Nézi Imrét. Összenéznek. A férfi ujja szabálytalan ellipszist ír le. Gracias bólint. Régészek, halott városokban gondolkodnak. S Imre néhány perc múlva bent jár már a tanyaközpont fő gazdájánál, aki hallotta, hogy idegenek érkeztek. S bejön az állatorvos is, akit nemrég helyeztek a tanyaközpontba. Kemény koponyájú, kis bajuszos, erős pofacsontú ember. Gracias szeme rászalad. Milyen más... milyen más fehér emberek ezek, mint az amerikaiak. Valami... valami "középen", valami, ami nemcsak elválaszt, de össze is kapcsol. Mongolok? Imre közvetít a beszédben, s az állatorvos mosolyog, s már hozza a borosüveget, tölt belőle. S most elhangzik Imre szava... mintha csak távoli-távoli ösztön partjairól érne ide.

- Valamikor... itt, erre... sírok voltak. Ahogy látom... Estefelé megy csak vissza a vonat. Én... itt... csak úgy, persze, játékból... megpróbálnám... Csak éppen... Ha akadna két-három legény, aki segítene, s ha megengednék, hogy itt, ahol nincs semmi vetés... még fű is alig, a kiserdő peremén... ott, a hajlásban, hogy kicsit beleturkáljak a földbe?"

Az állatorvosnak szikrát vet szeme: arcára széles mosoly szalad rá.

- Itt.. most... ? - A bor meghozta közte s Imre között a "te"-t, s már kart karba fűzve mennek ki a kicsit kékpárás dombhajláshoz. - Tudod, engem rettenetesen érdekel az ilyesmi. Magam is tücsköt-bogarat összeolvastam már. Néha találnak egyet-mást a környékbeli falvakban; ha arra járok, megveszem... cserepek, régi kardmaradványok, szilkék... semmi különös, csak van egy polcom a kemence körül, oda teszem. Ha megengednéd... jönnék veled... s szólok az öcsémnek, aki itt van vakációban... s mennyi kellene... emberek?

Már nyolcan vannak, ásóval felfegyverkezve. Egy óra múlva az egész puszta megtudja: megjött az a bizonyos csillagokba elkóborolt Imre bojtár, s most megbolondította a lódoktort, s már a kerti kapásokat is magukhoz vették, s lám, nekiindulnak oda, ahol csak bogáncs terem s... a pusztaiak, aki ráér, körbeállja, s itt is, ott is beballagnak, majd ásóval jönnek ki a tanyáról, s majdnem szégyenkezve beállnak ők is a sorba; így szaporodnak, s közben nevetnek, s az az Imre, akiből úr lett, kínálja közöttük fene illatos rövid szivarjait, s ez aztán igazán jó mulatság, ilyen finoman pöfékelni s ásni egy keveset, glédában!

Számítja a kutatóárok hosszát: ha... ha még... még néhány méterre tolja előre a láncot, befogja a domb alját, keresztbe megy rá. De milyen itt a föld? Már Gracias kezében is ásó: keskeny fejűt válogat; a pusztaiak előbb csúfondárosan nézik, de utána bólintanak: a furcsa arcú idegen dáma kezében biztosan, de "másképp" pereg az ásó, s lassan lyukat váj a fellazult földbe, s amikor már elég mély, letérdel, valamit mond a férfinak, aki nagyítóüveget von elő zsebéből; most mind a ketten térdelnek, nézik a föld szerkezetét, s mondanak egyet-mást, idegen, sebes szóval, oda-vissza, mintha nem lennének egészen egy véleményen; a pusztaiak nevetnek ezen, különben is jórészt eseménytelen életükben különös folt ez a vasárnap, amiről majd tűz mellett s télen el lehet elmélkedni: Imre, aki messze ment, úri földtúró lett, s visszajött a furcsa képű asszonnyal, nézik, mint vizsgálják ezek ketten a föld szerkezetét, keresik a homokon túl a mélyebb rétegeket. S közben nyúlik a lánc, Gracias csodálva látja, hogy áll az ásó az emberek kezében, mennyivel gyorsabb, erősebb a ritmus, mint odahaza, a gyengébb, lassúbb, álmodozóbb indián munkásokkal... Ezek a pusztaiak harsányak, most nevetősek, mert hiszen jószántukból teszik, senki parancsára, a lódoktor s az öccse jó dolgokat mondhat, mert nagy-nagy kacagás tör ki, nincs olyan mogorva hangulat, mint odahaza, amikor még mosoly sem lebben a barnás, vöröses, mindig komor arcokról.

Már jócskán benne állnak az árokban, s a vonal, anélkül, hogy zsinórral húzták volna, nekiszalad a kis domb oldalának, mintha metszené. Az egész, persze, csak játék... egy régész képzelete imbolyog a táj felett, de most már Imre is úgy érzi: valami komolyabb... keményebb van a játék mögött... tekintélyét vetette latba, s ha semmit sem találnak, ha az egész csak felizgatott képzeletének játéka... ha csak annyi, hogy "mesterséges" dombnak tart valamit, amit száz és ezer évek alatt futó szelek borítottak rá a puszta hátára, változó éghajlati viszonyok, sűrű, kipusztult, vagy felújított kiserdő közepén vagy szélén - "megbukott", nevetni fognak rajta, mint ahogy ő is nevetett volna bizonyosan gyermekkorában azokon, akik hiába turkáltak a homokban... Egy fiú hátratolja kalapját, s előremegy, Imréhez:

- Aztán maga miért hogy ásat itten, mit keresnek maguk? Kincset?

Nevetnek - Érdekel? - A fiú nem akar közelebb jönni.

- Ez a szokásos, ősi megtorpanás: varázslók vagyunk - mondja Graciasnak, aki szóról szóra szeretné tudni, mit mondott a kisfiú.

Leteszi kezéből az ásót, végigmegy a kutatóárok mentén, vigyázva, milyen a mélyebb földréteg alakulása, színe, összetétele. Egy darabon túl agyagos... néhány lépésnyire sárgás erek kúsznak. A mélység: húsz centi... harminc... lassan elérik a fél métert, nagyokat nevetnek, egymást sarkallják, de Imre mégis érzi a hangjukból, ha egy órán belül nem bukkan elő semmi, lassan, egymás után szét fognak széledni.

Gracias arca - mint a sólyom. Ő a "cserepes", aki legjobban ért a föld rétegeződéséhez, alakulásához, talán a legtöbb olyan ásatáson vett részt, ahol a legfőbb cél néhány rossz edénymaradék fellelése volt, hogy ebből meghatározhassák az egész kultúra lényegét. Imre ismeri "ezt" az arcát: fürkészve nézi a "jeleket" - bizonyos, hogy indián ösztönének megfigyelőereje sokszorta nagyobb minden fehér emberénél. Webb ezért szeretett indián előmunkásokkal, csoportvezetőkkel dolgozni, mert közvetlenebb, mélységesebb közösségben éltek a természettel s annak élő erőivel vagy temetett emlékeivel, mint a legképzettebb fehér archeológus.

Mozdulatlanul guggol a hatodik és hetedik ásó között, fent a kis árok partján. Nem szól semmit, feszülten figyel valami jelre. Az állatorvos Karcsi öccse s az egyik tanyai magyar ás ott. A fiatalember kezében kissé urasan billeg a lapát, de látni rajta, apja gyermekkorában megdolgoztatta kertben vagy szőlőben. Gracias közöttük. Ez a megmagyarázhatatlan feszültség átragad a többiekre, egyik tanyai le is teszi az ásót, megböki társát: - Lát valami az asszony! - mondja.

Gracias megmozdul. Nem hívja urát, a Karcsi fiúnak int ujjával, mosolyogva, s a tanyai felé a másik ujj, ahogy levegőbe emelkedik: megállj!

Kezében a könnyebb lapát: mindenki leteszi szerszámát, ez a nagy látványosság: az idegen nő. Persze másként, leereszkedve az árokba, végtelen lassan, egészen fent, a fejénél fogva elvág egy gyökeret, néhány göröngy leomlik, valamit kiált urának, Imre ott terem, előhúz zsebéből egy egyszerű zsebkést, s kérdően körülnéz: van-e valakinek nagyobb kése, hatalmas pusztai bicsakja. Az egyik tanyai zsebéből ez is előkerül. Gracias mosolyogva nézi az alkalmi, ismeretlen szerszámot. Keze fürgén váj alá a gyökérhálónak, a kés a lágy talajban gyorsan szalad előre, Imre felülről nézi, a derecho - mondja, s a penge jobbra hajlik... márgás foltok s erek tárulnak fel, az egész talaj másféle, anyagában, lazaságában, összetételében, mint tőle három méternyire, lent az árok mélyén, ahol "szűzföld" kétségtelenül... s a penge szalad előre, ha megáll: kavics vagy...

Sárdarabnak vehetnéd először... jó arasznyi fekete, hosszúkás valami, ahogy érte nyúl az a kéz, mely innen, az árok pereméről nézve szinte elképzelhetetlenül hosszú s keskeny, mint valami csodálatos műszer, körülkaparja, elválasztja talajágyától, s lassan, mintha valamilyen ünnepélyes szertartást végezne - előhúzza, s tenyerén méri.

- Nem ismerem, Imre. Ez fém... Ez Európa. Azt hiszem... vas!

Évek és évek. Imre emlékében egy villanással vonulnak a "mesoamericai" ásatások: Tikal, Copán, Uxmal, Uaxactun... Monte Alban... a többi, ahol járt, a hegyekben, névtelen, ismeretlen falu-situs-okon, temetőkben, községmaradványok helyén. Sehol soha fém, egyszer-egyszer valami kis ezüst- vagy aranylemezecske, mindig csak kő s égetett cserép... Átveszi Gracias kezéből: már addig mindenki ott sűrül körülötte. Imre végtelenül boldog: megmentve a becsület... valamit "találtak", nem mondhatják, hogy csak agyréme, kóbor képzelete kergette. Lassan tisztogatja, városi ruhájára ráhull a félig nedves, agyagos föld, a sárgás erek ráperegnek, s kaparja a késsel, végtelen óvatosan, nehogy szétessék... lassan tisztul. Leteszi a földre, zsebkendőjét teríti alá: a fehér ágyon kirajzolódik formája - kifligörbületű pengedarab, talán közepe egy kardnak, ott, ahol a legvastagabb lehetett; így is repedezett, töredező, nem acél, csak vas.

Egymásra néznek. Most régészkés, söprűk kellenének ide, egypár apróbb műszer, jelzők, erre a célra való fényképezőgép. Webb iskolája szerint "most", percnyi késedelem nélkül kell mindent feljegyezni, filmen megörökíteni. Gracias kis gépe ott lóg oldalán, egyet gondolnak, már kattan a zár, néhány felvétel az árokpartról, kettő guggolva, az árok hosszában. S utána újból úgy, ahogy tudnak, guggolva, kaparva vájják a sarat. Az ásó emberekből most figyelők lettek: a penge bizonyság, hogy "van valami" a föld alatt.

Sokáig semmi, s műszerek nélkül sötétben is tapogatóznak. Majd Imre ujja elér még egy vasdarabot... közvetlenül mellette egy másik... Gracias tisztít, már három nagy férfizsebkendőn fekszik a hirtelen összeállított penge négy darabja, szilánkosan, töredezetten, rücskösen, ahogy kikezdték a száz esztendők.

- Mikoriak lehetnek, Imre?

Tapogatnak a századok között.

- Ha avar... - mondja, s úgy érzi, szorongatja torkát a hang, mert nem tud eleget minderről, legfeljebb annyit, amennyi ráragadt folyóiratok lapozgatása közben, s amennyit az utóbbi időben hallott Gálfitól. - Talán... ezerháromszáz éves... ha avar... De lehet későbbi is... honfoglalás korabeli... esetleg.

Már olyan biztosan jön szájára a szó: "honfoglalás kori", pedig bizonyosan fél évvel ezelőtt még idegenül állt volna ezzel a fogalommal szemben.

Gracias int: ássanak mélyebbre. Valamilyen titokzatos rend folytán ennek a két ásónak a "főnöke"; Imre a többiek glédája között jár-kel, most már minden ásó becsületén múlik, hogy az "ő" szakaszán is felüsse fejét valami csoda: ebből kifogyhatatlan beszéd lesz, mese, vasárnapi kocsmahánytorgatás.

- Ha valami szépet találunk, nagy áldomás lesz!

Óvatosan mondja Imre: ismeri tanyai népét. Ma vasárnaposak, nem munkások, nem fizetettek. Jószántukból játszanak, kicsit inkább úgy, hogy megtréfálják, aki közülük lett, s úrrá cseperedett.

A harmadik ember ásója nyomán foltok, sárga lesz egyre inkább a föld. Itt Imre áll, mondja:

- Lassan... lassan, érzéssel, Kálmán! - mert már mindegyiknek tudja nevét. Az "érzéssel" szót eltanulta a lódoktortól, annak idején erre a szóra "így" nem emlékezik. Kálmán érti, leszegi kun arcát, kicsit elpirul, mert a többiek rásandítanak, s halkan, szelíden levelezi a sarat, olyanféleképp, mint ahogy a tortát szeletelik.

Egy nagy csont sárgállik ki: először csak két púpja látszik, ahogy szétfoszlik a márga, s nincs föld, csak csont alatta. Újból a kés kezd dolgozni, ásó helyett. Most már a lódoktoron a sor, hogy ott hasaljon az árok tetején. Imre guggolva fúrja-faragja a márgás anyagot, de a csont egyre nagyobb, terjedelmesebb, elnyúlik.

- Ez lú lesz! - mondja Kálmán, izzadságát törölgetve. Ránéz a lódoktorra.

- Lócsontváz, Imre.

Ez is mióta fekhetik itt? Hátha fél százada földelték el az akkori pusztai népek, s ők most ezt is "lelet"-nek tekintik... Az állatorvos kiemel egy csontdarabot, megkopogtatja, a nap felé fordítja.

- Régi, nagyon régi, hogy milyen régi, nem tudom, nem a szakmám. De itt megmaradt, mert a föld konzerválta. Ti majd megmondjátok, milyen régi. Mi csak annyit: hajdani... Lehet persze, hogy több mint ezeréves.

Lapos csont, de nem közvetlenül a lótetem mellett... messzebbre, méternyire talán; Imre kiemeli, különös, mintha nem a természet s enyészet formálta volna, hanem inkább ember keze... s ahogy tisztítja, inkább lemeznek látszik, egyik oldalán töredezett, a megmaradt három oldalon egy-egy lyuk, valamit díszíthetett, s most letörli egy kendővel, mintha érezné, hogy nem egészen sima a felülete: vágtató szarvasokat karcolt bele az ismeretlen törzsi mester, fent egy, nekirugaszkodva, majd mintha egy agancstalan... talán eb üldözné, alulról felfelé vágtat, a törés kettéhasítja a figurát, de így is könnyen felismerhető a vadászjelenet. Ilyen különöset még soha nem láttak, Imre sem tudja, került-e valahol valaha ilyen elő. Gracias ámulva nézi, milyen hasonló s mégis más, mint amelyeket "ők" találtak odaát, barlangokban, sziklavárosok rejtett odvaiban, őserdőbe merült romvilágban.

Az ásók tenyérről tenyérre veszik. Megsötétült, töredékes csont, mindenféle karcolással. De ha az urak szeme felfedezte, s ujja mutatja, valóban látni a "hajdanit": a szarvast, ebet, másik szarvast...

Körülássák most a lótetemet, így látni, milyen hatalmas a csontváz, milyen félelmes a lókoponya. Gracias nem látott még soha lótetemet. Az állatorvos óvatos kézzel szedi össze, az emberek már kicsit elegyengették az árokparton túl a földet, igyekszik guggolva, kissé verejtékezve kirakni, minden anatómiai tudását latba vetve, a szétszóródott csontokat, hogy az kiadja a figurát.

Imre hasra fekszik, úgy kutat: tudja, hogy szerszám nélkül aligha földeltek el a hajdaniak paripát, s keresi... mi maradt? Egy füstvékony ezüstlemezt levelez keze, finoman, jegyzőkönyvének lapjába csavarja, s utána másik... olyan törékeny, talán széteső, hogy így, avatatlan kézzel, műszer nélkül nem is szabadna hozzáfogni: esetleg porrá hull össze, mihelyt érinti - annyi évszázad után - a friss levegő. S most már szalad az árok másik végéhez, oda, ahol a kardmaradványok feküdtek, s most itt folytatják az ásást... tovább... tovább... nagyon óvatosan, majd ő maga veszi kezébe a szerszámot, most mindenki Imre köré gyűlik, biztatják, magyar szóval, halkan, s olyan idevaló, ahogy fogja s forgatja a lapátot, nem úgy, mint Karcsi, aki ifjúúr, vagy a lódoktor, aki most is, mintha operálna... felülről csak annyit látnak, hogy az ásó iránya eltér az eddigitől, oldalt fordul, mintha körülásna valamit, Imre arcát láng borítja, haja előreesik, könnyen liheg, hiszen már rég-rég nem volt "így" kezében ásó, s most a kör újból szélesedik, formálódik... felülről látni: akar valamit! S lassan leállítja az ásót, még egyet, utolsót szakít a földbe, s most leguggol, a kés villan kezében, a penge finomítja a kört, egyre közelebb megy valami alaktalanhoz, valamihez, aminek még nincs formája, s mégis mintha alakjában, különcszerűségében elválnék az anyaföldtől... Így guggol s formálja... s tisztítja az anyaföld ölében azt a valamit, ami lassan-lassan előjön, még nincs határozott körvonala, sárkoloncnak látszik csak, de ahogy kiemeli s leül, lihegve a fáradtságtól, az árok szélére, felnéz a levegőbe, mintha valami égi segítséget keresne, s újból villan a kés, de most nem mint tisztítószerszám, csak egyetlen kis felületet próbál, mint aki kapar, lenyesi a sarat, a márgát, az agyagkupacot, s most már valami nagyon-nagyon halk fémes csendülés, egy kendő vége a kezében... füstösen, szürkén, de félreérthetetlenül - egy tallérnyi folton - ezüst.

Gracias veszi kezébe. Ahogy ketten fogják, már látni, valamiféle edény, mely megáll a talpán, mihelyt leválasztották róla a sarat. Valami kiáll oldalvást... Egyetlen karikás fül, mely csodamódra nem vásott le az edény testéről. Jó negyedóra lélegzetvisszafojtott munkája, ahogy végtelen óvatossággal tisztítják. A peremen díszítés szalad. Végtelen elővigyázattal kell dolgozni, mert nem tudhatják, melyik pillanatban esik össze ez a kétségtelenül ezüst anyagú edény. A perem díszét kiszabadítja a földréteg alól: piros kő dereng aranyos foglalatában. Itt arany... vagy aranyozott lehet. S elérnek az edény hasához. Itt megrágta a fémet a föld ereje - lyukas, szabálytalan betüremlés, üreges has, bizonytalan körvonalú lyuk. De maga az ezüstkancsó formájában, kivitelében, épségében: csodálatos lelet!

Egy pillanatig mindenki áhítattal nézi. Imre hirtelen visszaemlékezik arra, amit Gálfi egyszer, csak úgy odavetve mondott Boghazköyben, amikor a sírvilág emlékeinek mélyebb jelentéséről volt szó. Mit is mondott a színekről?... valami olyasmit, hogy "a mi avar sírjainkban uralkodik a kék és a zöld, zománcban, kőben, berakásban, díszítésekben, de - még eddig itt nem találtak piros követ. Csak Ukrajnában, ahol avar kagánsírt tártak fel... ott volt piros kő. Ha egyszer nálunk is valakinek ilyen szerencséje akadna..."

Rálehel még egyszer, óvatosan, de úgy, hogy ne legyen feltűnő. Tudja, nem szabadna erősen kézbe fogni a kancsót, nem szabadna vele semmit sem csinálnia, s mégis, saját finom zsebkésével letisztítja a peremet: piros... piros... piros... köröskörül piros berakásos kövek... Gracias nem tudja, nem tudhatja, Imre mire gondol ebben a pillanatban.

Órájára néz. Két óra múlva indul a vonatuk. Lassan mindent abba kellene hagyni, megtisztálkodni, valahogy biztosítani vagy magával vinni a leleteket. Bemenni a városba, ahonnan kiutaznak majd arra a situs-ra, amit Gálfi kezd el feltárni holnapután. Graciasra néz. Az asszony nagyon komolyan int. "Nem lehet itt hagyni" - ennyi a fejmozdulat.

- Lehet innen telefonálni?

Arra gondol, valaha... akkor... gondolt-e arra, hogy telefon köti össze a pusztát a világgal? Gracias marad a leletek mellett, fényképez, Imre zsebkönyvében vázol, már számozza a "sírhelyeket", Webb iskolája szerint készülnek a rajzok - miniatűrben, mert nincs nagyobb papír, csak annyi, amennyit egy notesz lapja nyújt.

Végtelenség, míg jelentkezik a szálló, s Gálfit lehívják az emeletről. Szerencsére a professzor még nem ment el vacsorálni, megtalálják a szobájában. Jön. Az egész olyan, mint valami álom:

- Bátyám, nem jövünk... te se menj ki oda, ahova készültünk. Ha tudnál kocsit szerezni... igen... Ott, amerre gyermekkoromban sírt találtak. Ezüstedény... piros kövekkel, érted, bátyám? Amit mondtál nekem Boghazköyben. Én innen már nem mozdulok el, amíg nem jössz. A situs-t nem hagyhatom el!

Milyen más hang az, amely válaszol: "vezéré", akinek egyetlen pillanat alatt kell határoznia.

- Köszönöm, Imre. Megértettem. Még este kijövök, ha kocsit lehet szerezni... de nem vagyok egyedül, igen... a kijevi professzor érkezett meg, úgy volt, hogy velünk jön... most meg kell fordítani az egészet. Okosan tetted, s úgy látszik, mindörökre szerencsés a kezed. Ha tudunk... még este jövünk. Ha nem jövünk kilencig... reggel várjatok!

Kijön a lódoktor irodájából, ahonnan telefonált. A hátsó bejáraton ért ide, az istállók felől, s úgy megy ösztönösen kifelé a pusztasághoz vezető lépcsőkön, ahogy benne él emlékezetében, ahogy megszokta: s most egyszerre ugyanaz a kép, mindent felismer, minden innen hasadt szét az ősmagból: ez volt a lépcső: a kút, a karám, a pad, az irodaajtó. Itt állt... lent, amikor megjelent a lépcső tetején, ott, ahol ő áll most, Tamás!

Vissza a hevenyészett futóárokig. Most döbben rá, hogy amit kezdtek: mégsem játék, nemcsak egy délutáni hirtelen ötlet sziporkája. Szót ért az állatorvossal: most már nem lehet "kedvtelésnek" venni, ami történt, víg vasárnapi szórakozásnak. Saját tekintélye forog kockán. A kutatóárok girbegurba, csak olyan, ahogy játékosan nekiláttak a legények. Webb csóválná fejét, ha látná; nem szabad így látnia Gálfinak sem!

Nincs messze a csárda, s nemsokára cipekednek egy ötliteres demizsonnal, így vígabban megy a munka, megértik, hogy kijön az "öreg", s akkor mindennek úgy kell állnia, mintha kötélegyenesen hasították volna fel a földet, kiegyengetve, egyforma mélységben. Az emberek megérzik Imre hangján: komolyra fordult, abban a pillanatban, amikor Gálfi professzor nem intette le, nem üzente azt telefonon: majd máskor... majd később egyszer, hanem csak annyit: jövök!

Alkonyodóban. Imre szót ért a doktorral - hol maradhatnak itt éjszakára? S hol szállhat meg Gálfi, aki nem is jön egyedül? Van-e vendégszoba, s ha igen... lehet-e beköltözni.

Ezt megszokta régészi mindennapjaiból, odaátról, amikor minden ásatás ilyenféle gyakorlati lehetőségek megteremtésével kezdődött. Az alkalmi vendéglátó, egy vasárnapján elszórakozó állatorvos, megvakarja feje búbját, bizony, nem olyan egyszerű, de majd szorítanak helyet... legfeljebb... egy szobában, s ha Imre nem átallaná... ő maga legény ember, egy heverő felesleges a szobájában... Imre nevet. Soha-soha nem takarta itt le mennyezet az eget, amikor aludt, kint a csillagok alatt széllel és subával takarózva. De mi lesz Graciasszal? Legjobb lenne, ha bemenne a városba.

Gracias elemében van: halvány pirosság ömlik el arcán, most olyan különös és szép, hogy a pusztai emberek is meglepetten tekintenek rá. Megérti, mi a helyzet, körülnéz: két karosszék az irodában. Közéjük tol egy széket: ez lesz az ágy, pokrócot kap. Régészé a világ! Mindenki nevet, erőnek erejével telire töltik poharát, s Gracias hiába szabadkozik, hogy nem szokta meg a borivást, a puszta népének kedvéért összecsendül a pohár.

S kint az esteledő fényekben látják, amint egy párhuzamos fénysugár lassan, messziről belehasít a puszta ábrázatába, elkanyarodik ott, ahol egy régi középkori falu templomának alapfalait őrzik a kövek, rátér a csapásra; szép fekete, nagy autó, amilyen ritkán szokott erre kerülni. Elsőnek kiszáll belőle Gálfi, másik oldalon pesti asszisztense, s mögöttük egy széles vállú, ritkás hajú, magas, erős férfi, akiről első pillantásra megérezni az idegent.

A többi már a régészek nemzetközi szokásai szerint történik: csodálatos mesterségük szűkebb, majdnem rokoni közelségbe fonja őket, ismerik egymást, tisztelik a másik mesterségét akkor is, ha ők maguk valamilyen más területen kutatnak. A kijevi professzor kemény, erős arca hirtelen mosolyra tárul, amikor Imrével kezet fog, s a kézfogás hosszan tart, pedig még nem is kóstolják a nyelvet, hogy hogyan is fogják egymást megérteni. S jön Gracias is, szemtől szemben állnak, egy orosz és egy indián - a ritkás hajú, szőke, szürke szemű férfi s a fekete hajú, fekete szemű maya lány. Köréjük sereglenek a többiek, tanyaiak, lódoktor, Karcsi, a csárdából a szabadnapos pincér.

Már sötét van ahhoz, hogy most kimenjenek a rögtönzött situs-hoz. Ez Gracias pillanata. Egy mozdulattal felnyitja táskája zárját, kiveszi a papírlapokat, melyekre már "beiktatta" a mai leleteket. Beszámozva, lajstromozva, felvázolva, utalás a fényképek tekercsszámára, a felvételek számára.

- Webb iskolája?

Mint műértő nézi Gálfi, majd ujja odatéved az edény peremére. Halkan mondja: ez ismerős Martinovkáról... ez itt... a penge... meg a "hamis csat" a Káma-völgybeli leletekből, s úgy hiszem, hogy a legismerősebb... legrokonabb mégis a perescsepinai kagán sír leletanyaga... az a legszebb, nem messze Poltavától...

Szép, meleg őszi este, kint ülnek az állatorvos tornácán, régi iccés üvegekben adják a bort, hatalmas kondérban párolog a birkapaprikás. Mindenki Graciast nézi: a törékeny idegen asszony merít-e a leveses, erős paprikásból? Gracias mosolyog, meg sem rezzen. Tűzerős mexikói fűszerekhez szokott szájpadlásával elbírja a pusztai paprikát.

Megoldódik a nyelvek bilincse. Gálfi a kijevi professzorral anyanyelvén beszél, de Gracias s Imre kedvéért angolra fordítják a szót. Kicsit akadozva megy kezdetben, de egyre inkább belejönnek, mihelyt összemelegszenek, mint művészetük mesterei. Minden régésznek régésztársához intézett első kérdése:

- Hol dolgoznak most?

S a szürke szemű, erős, széles vállú orosz ember arcán csodálatos derű ül, ellágyul, az asztalnál ülőknek az a benyomása, hogy most egyetlen családjáról beszél:

- Gálfi barátom járt kint nálunk. Volt kongresszusainkon meg ásatáson is... de csak Ukrajnában. Én is jártam ott, onnan ismerem Martinovkát... meg a másik kettőt, amit említettem. De nem ez az én munkaterületem. Ide tulajdonképp csak úgy jutottam, hogy visszaadtam Gálfi barátomnak a látogatást, s ő mondta, hogy úgy jöjjek: lássak valamit egy népvándorlás kori magyar ásatásból. Persze, hogy érdekel... De én tulajdonképp sokkalta messzebb... Belső-Ázsiában dolgozom. Nem messze az Aral-tótól. Olyan helyen, amely magában inkább sivatag... sós pusztaság. Gálfi barátom azt mondta, ez az egyetlen puszta itt, Közép-Európában. De milyen más az ott... Elemek harca, azok a szörnyű homokviharok! Kietlenség, sehol semmi élet. Mintha csak a hold fényképét nézné az ember. S arra gondolni: ott valaha virágzó országok voltak, tartományok. Víz! Akkor mindent elborított a csatornák rendszere. Amikor elapadt a víz ezekben a kanálisokban: meghalt az élet... vagy előbb haltak ki azok a népek, s utána iszaposodtak el a csatornák? Ez a kérdés...

- Hogy hívják azt a kultúrát?

- Az az ősi Khorezm, barátom. Éppoly keveset tudtak róla pár évtizeddel ezelőtt, mint akár a hettitákról... Hallom, hogy arrafelé jártak; én, sajnos, nem mehettem el Boghazköybe, akkor még kint voltam a türkménjeim között... Nem könnyű róla beszélni, talán másfél ezer évig is tartott ez a kultúra, különböző szakaszokban, különféle műveltségekkel... időszámításunk előtt pár századdal s utána, a nomád népek évezredében. Hányféle vallás... civilizáció nyomát kutattuk. Én már évtizedek óta dolgozom ott, s olyan óriási távolságok voltak, hogy tehetetlenül álltunk, szemben a végtelennel. Mindenütt romvárak... irtózatos méretű erődítmények, melyeket elborított, de nem temetett el a homok. Ugyanazok a hatalmas égetett téglák, roskadozó boltívek... homok, homok. S ahhoz, hogy megtaláljuk az egykori élet nyitját, fel kellett térképeznünk csatornarendszerüket. Ezek a csatornák elbújtak a homokágyban... olyanok voltak néha, mint széttöredezett óriás csontvázak. S akkor jött a gép a segítségünkre. Felemelkedtünk! Nem szálltunk valami magasan, de milyen más kép volt... a fényképek hibátlanul lerajzolták az egykori csatornarendszer vonalát... megmutatták felülről az összefüggéseket a tornyok, várak, előretolt őrállások, erődítmények, a "gorogyistyék" között... ezek azok a mély árokkal körülvett települések, melyekben a nomád népek igyekeztek dacolni a támadásokkal... Milyen más volt minden egyszerre...

- Mi volt a legérdekesebb, professzor úr?

A szürke szem csillan, tükrén végigfut az emlékezés.

- A legszebb, barátom? A toprakkalei vár csodálatos falfestményei... meg szobrai voltak, melyekről soha senki, de senki nem tudott - mielőttünk, azóta, hogy az ősi Khorezm urai elnémultak.

- Kérem, mondja el, hogyan történt!

- Akkor is október volt, mint most... olyan kietlen... sós mezőkön baktattunk, hogy a tevék lába is belesüppedt... mindenütt homokbuckák végtelen sora, egy-egy bokor, csenevészen. A vár mögött hegyek. Háromtornyú vár volt, jó magasan... persze, mindenütt romok, kőgörgeteg, alig-alig lehetett megmászni. Csak amikor közelebb jöttünk, ismertük fel a boltíveket, a rázuhant második emeletet. A falak sok helyen beomlottak, máshol még tartottak... Mindenütt tizenöt-húsz méter magasságba emelkedtek, így kellett dolgoznunk. Olyan bonyolult volt az egész várrendszer a maga tornyaival, bejárataival, tömbjeivel, hogy lehetetlen volt alaprajzot készíteni... mint egy útvesztő, amikor először magasról leereszkedtünk a romnyílásokon, kötéllel. Mi volt az első, amit találtunk? Pénzek, pontosabban: sok-sok rézpénz. Kora középkori khorezmi pénzek, melyeken régi királyok szakállas arcát találtuk... Ezek már ismerőseink voltak!

Tudják, ugye, itt is azt a fogalmat, hogy terminus post quem? Egy pénzdarab, melyet meghatározhatok, mert tudom, körülbelül mikor verhették, e nomád világban csak annyit jelent, hogy előtte nem lehetett a kultúra, csak utána - post quem; persze, ha például bizánci aranyakról, solidusokról van szó: ezek hosszú századokon át vándoroltak, avar kagánok, gepidák, alánok öveit díszítették. Ilyenkor jön segítségünkre a "post quem", hogy legalább nem kell tapogatnunk - visszafelé.

Sok kerámiát is találtunk. Ez önt érdekli, asszonyom, bizonyosan. Vékony falú, vörös festékkel díszített edények voltak, ezeknek is örültünk persze, de mind beljebb és beljebb mentünk, remélve, hátha olyan részhez érkezünk, mely talán épp azért, mert beomlott, vagy valamilyen más csapás pusztította - többé nem volt nomád népek alkalmi tanyájának helye. Mert ez itt a legrosszabb... a századokon át szórványosan érkező törzsi csoportok, melyek egy-egy télre kerestek itt helyet, felélték, elpusztították a maradványokat, s mentek tovább, hajtotta őket a kopár síkság sós lehelete.

Persze minden tele volt leletanyaggal, bőségesen, szövetmaradékok, nyílvesszők, üvegek, kerámia. Akkor találtuk az egyik szögletben az első érdekes leletet: egy nagy alabástrom szobrot, mely egy nőalakot ábrázolt.

Amikor ahhoz a szárnyhoz értünk... már gondoltuk, alighanem ezek lehettek a fejedelem személyes szobái. Tulajdonképp díszteremnek használták, a mennyezet négy oszlopon nyugodott. Falait gazdag díszítés borította, zenészek képmásaival... igen, ez a különös, olyan finom, meglepően gazdag színárnyalatokban találtunk figurákat... a legszebb egy hárfázó nő zöldtónusú, remekbe festett képmása! Ujját egészen különösen alakította ki az ismeretlen művész, karperec fogja át... Ez volt talán a legjobb állapotban, s ez volt a művészi érték tekintetében is számunkra a legmegdöbbentőbb: ki sejtette volna, hogy itt, a mindentől elhagyott sós sivatagban egy ismeretlen festői kultúra jeleivel találkozunk?

- A színek megmaradtak?

- Éppen ez volt a rendkívüli élmény: a színhatások különös gazdagsága. Rengeteg árnyalat: eperszín, narancssárga, lila, rózsaszín, szürke... de ugyanúgy skarlátvörös, fekete-fehér, a vörös alapon... egészen reális emberi arcábrázolások... színes növényminták...

- Egy szobában vagy teremben voltak?

- A szobák során át találtuk ezeket a freskókat... elneveztük vörös szobának, ez volt a legszebb talán, itt meztelen emberi alakokat láttunk, sárgás és világoszöld tónusokban, persze rengeteg más díszítményt, virágokat, síkdíszítményeket, gyöngysorokat...

- Valahol azt olvastam, hogy erősen érezhető az indiai buddhista művészet hatása...

- Tulajdonképp csak az előbb említett hárfás nő képmásánál éreztük... Később, amint egyre több és több ilyen emlék került elő... lassan az a benyomásunk alakult ki, hogy itt tulajdonképp valamilyen önálló művészeti központ sugározta ki alkotásait, sok motívum emlékeztet a belső-ázsiai népek, az üzbégek mai szövetmintáira: igen, a szövetminták és a falfestmények érdekes rokonságra mutatnak...

- Csak festményeket találtak?

- Dehogy... egy évvel később, amikor az időjárás megengedte, persze tovább folytattuk Toprakkaléban a feltárásokat. S akkor csodálatos szobrászati emlékek kerültek elő... talán tíz szobából. Sok helyen ki nem égetett agyagszobrokat találtunk, jórészt persze töredékesen. Sajnos, a teljesen épen maradt szobornak is hiányzik a feje, máshol meg a fej maradt meg, fejékek, kezek, lábak, egyéb ruharészletek gyönyörű redőzetben. Ezek a szobrok is azt mutatták, hogy itt valami egészen különleges, önálló khorezmi művészeti iskolával van dolgunk. A szobrok olyan finom vonásokkal ékeskednek, hogy méltán hasonlíthatjuk őket a késői hellenisztikus iskolák alkotásaihoz.

A legszebb szobrokat is az úgynevezett királyteremben találtuk meg. Itt a falakat gazdagon kiképzett fülkék tagolták. Mindegyikében egy-egy szoborcsoport számára volt hely. De oly hatalmas méretekben, hogy körülbelül az embermagasságot kétszeresen haladták meg. Az egyik szobor süvegdíszéből megoldhattuk a kormeghatározást is. Ugyanilyen süveg szerepelt egy, időszámításunk után a III. században élt király érmein... Ebből állapítottuk meg ennek a művészeti kultúrának hozzávetőleges korát.

A legkülönösebb az volt, hogy ilyen csodálatos festői és szobrászati emlékek mellett maga a királyi székhelyként számító várkastély - építészetileg jóval gyengébb volt. A feltárások azt mutatták: hirtelen, mintegy "varázsütésre" épült, az építőmestereknek nem volt elég tudásuk, sem tapasztalatuk ahhoz, hogy ekkora épülettömeget megszerkesszenek. Mindenütt toldás-foldás, az állandó tatarozás szüksége; érezni lehetett, hogy az anyag nem elég nemes, a székhely csak addig méltó keret a khorezmi sahok számára, amíg szinte napról napra erősítették, tatarozták. Támaszfalak, pillérek segítségével próbálták megállítani a falak düledezését, a repedéseket. Az egész egyébként még fel nem dolgozott ősanyag... de mi, akik részt vettünk a feltárásban, azóta is rabjai vagyunk a khorezmi problémának. Ha majd elkészül a nagy beszámoló...

"Ha majd elkészül a nagy beszámoló" - nevet Gálfi, ez minden nagy régész s minden nagy feltárás örök problémája: mikor ölt formát a maga tudományos köntösében, méltó keretben az "eredmény", mely talán hosszú évek, esetleg évtizedek előtt végzett régészmunka végső gyümölcse.

Vacsora vége. Felállnak, meleg déli szél szalad át a pusztán, felborzolja a füveket, megremegnek a fiatal erdő pergő levelű fái. Imre valami különös szagot érez... valami fanyar-keserű, rég-rég ismerős füstszagot. Úgyis sétálni mennek, arrafelé, ahol eltávolodnak az istállók, magtárak, gazdasági épületek rendjétől, s a holdsütésben mintha felpúposodnék, óriás hullámot vetne a puszta. Imre érzi a füst kesernyés ízét, erre tereli a kis szél. S már megy arrafelé, amerre látja villózni a pusztai máglya omladékának fanyar parazsát.

Ősi módon tehénlepényből vetnek dombot, néhányat rádobnak a tűzre; Gábor, a számadó s két bojtár süt szalonnát. Gracias ilyen képet nem láthatott még soha, s talán az orosz akadémikus előtt is valami váratlan, emlékezetes ez az este. A kemény karimájú, nagy, fekete csikóskalapok mint óriási gombák nőnek ki a földből, az ember egyik kezében hatalmas karaj kenyeret tart, másikában a nyárs, végén a csipkézett szélű, pörkösödő szalonnadarab, a kenyérre cseppen a forró zsír, míg forgatja a nyársat ősi, tempós mozdulatokkal a gazda.

Egy perc, s már a kunyhó falához támasztott nyársak a vendégek kezébe vándorolnak, előkerülnek a bicskák, melyek néhány órával ezelőtt még régészeti feladatokat végeztek, a kilós szalonnadarabból Gábor széles, tenyérnyi szeleteket hasít. Egyiket különös gonddal cifrázza, csipkét farag a lágy hús testébe, rászúrja a nyárs hegyére, s halálos komolysággal nyújtja oda Graciasnak. Imre nézi: az egész olyan, mint valami csodálatos némajáték. Meghatározhatatlan közelség árad ebből a pillanatból, mely mindnyájukat úgy burkolja be, mint a hamvadó tűzrakás fanyar, déli széllel szálló, holdfénnyel fodrozott esti füstje. Gracias úgy veszi át, mint valami nagyon értékes ajándékot, halkan ellebben szájáról a "köszönöm" szó, kicsit úgy, mintha valami ismeretlen ének utolsó ríme lenne. Egy fatönköt hengerít oda a bojtár, helyet mutat; Gracias, lám, már megtanulta: hogyan emelje a nyársat az izzó parázs fölé, forgatja, mosolyogva dörzsöli a szalonnát a kenyérhez, hogy a korpás felületet aranyló-csillanó mázzal vonja be a lassan cseppenő zsír. Imre halkan kérdez valamit Gábortól, a számadó bólint. A fiatalabb bojtár kivezeti lovát, a kunyhóból kihoznak egy szatyorban néhány borosüveget. Imre nevet, ledobja kabátját, a meleg szélben így, kiskabátban ugrik fel a ló hátára, a számadó s a bojtárok nézik szemük sarkából: tud-e még lovasmesterséget? S Imre mondja a bojtárnak:

- Gyere te is, segítsz nekem! - s egy perc, már vágtatnak a csárda irányába.

A vasárnapos környékbeli nép, esti látogatók, ahogy kint ülnek a tornácon, mind arra fordulnak, amikor jön a városi úriember s a tanyai testvéri összefogásban, egy-egy szatyorban az üvegekkel, s a cigány megsejti: valahol mulatság készül a puszta szívében. Míg töltik az üvegeket, Imre mutatja az irányt, a cigány errevalósi, ismeri a járást: eltalál. Néhány perc, már ott vannak a tűznél, a kunyhónál az innivalóval. Ez megvidámítja még jobban a vasárnap estét, a szél eláll, a fanyar füst egyre gyengébben száll fel a magasságba. Imre szeme Graciason: finom fehér fogsora gyöngyszemeket hasít a kenyérből, Gábor mutatja, hogyan kell nyesni a szalonnából, s széles, oktatós mozdulatokkal tanítja, hogy kerülje el a veszedelmes zsírcseppeket. Egy bojtár már keveri a nagykondérban a tésztát, s mire lassan elfogy a szalonnazsír alatt a kenyér - már elkészül a puszta másik fogása, a hatalmas kondérban tálalt tészta, hagymás-zsíros köntösében. A mélyen lenyúló szalma-tetőben sor hosszú nyelű, apró fejű, csőrös kanál sorjázik. Gálfi kihúzza az egyiket:

- Az egyik avar sírban tavasszal pontosan ilyent találtunk. Ha kitisztítottam volna, idehoznám, meg sem ismernék, hogy nem erre a tájra való. Ez mutatja: vagy tizennégy századon át nem változtak a mindennapi élet egyszerű eszközei... bizonyosan ez az ősi, pusztai nomádforma maradt itt meg, célszerű, nincs szükség másra... mindjárt meglátják, miért!

"Most eszünk" - mondja Gábor komoly, derült arcának kifejezése. A szalonnasütés - csak játék, vendégek s vasárnap örömére. Ez a tésztaétel a valódi, mindennapi táplálék. Gálfi ismeri a rítust, halkan mondja a professzornak s Graciasnak: ezt a hatalmas kondért "eszmei" háromszögekre kell felosztani, annyira, ahányan vagyunk Mindenkinek csak a "saját" háromszögén belül szabad venni a tésztából. Ha fiatal legény, bojtár a "máséba" pákosztoskodik - azonnal a kanál nyelével vernek egyet keze fejére. Lássuk, Imre érti-e még a mesterséget?

A fatönköket szorosan egymás mellé tolják, az ágasról leveszik a nagy kondért (óriási pusztai serpenyő, alighanem csak ilyen ünnepélyes alkalmakra, amikor vendégek is körülülik az ételt), ráteszik a deszkára, s kiosztják a kanalakat. Gracias arcát nem nagyja el a mosoly; Imre érzi, most boldog, valami kedves és átható van ennek az egyetlen nőnek jelenlétében, aki megszépíti a pusztaiak estéjét.

... Ha Tamás itt lenne... milyen boldog volna, mint akkor, amikor... Így ültek, hányszor, a Négyeskútnál, s Tamás már úgy ismerte, úgy szerette a csőrös, hosszú szárú kanál ritmusát, a szeme villant, a mosolya megolvasztotta mindenki szíve körül a jégkérget. Előrehajlik, a mozdulat, mellyel beemeli a kanál fejébe a zsíros-hagymás tésztát - kicsit álomban is történik mindez: a most és az egykor összeolvad. A kijevi tudós arcát a felszított máglyaláng megvilágítja: érzik rajta, hogy a puszta varázsa őt is hatalmába kerítette... szeme kitágul, bizonyára hatalmas nomád világot lát, ezer esztendőkkel ezelőtt, Európa szívében, népfoszlányokat, nomád birodalmak gomolygó, foszladozó testét, sátorpalotákat, melyeket egyetlen leheletével elsöpör valami pusztító forgószél.

A cigányok megérkeznek. A pikulás és a két hegedűs. Gracias Imrére néz, nevet. Gálfi megsodorja bajusza végét, egy pokrócot dob rá a tönkre, s végighever a földön, felnéz a holdvilágfényben ragyogó égre. Gracias mozdulatlanul ül, mint őserdőbéli bálványkép. Az orosz tudós ráhajlik a deszka-asztalra, néhány vonással vázlatot rajzol jegyzőkönyvébe: megörökíteni a hangulatot.

- A régésznek mindenhez kell értenie, fiam!

Gálfi dirigálja a cigányt. Az idős ember elkapja szeme villanását, megsejti nótáját, mielőtt még kicsit rekedtes torokhangján ellebbentené a kezdetét. Gálfi bólint, a bojtárok közelebb ülnek, még némák.

- Milyen szép hangod volt, Gábor! - tör fel Imréből az emlékezés, s halkan kérdi: - Énekelnél? - Igen... az emlékezet partjairól: Gábor világos, kedves hangja, amikor már Tamás becsapta a forgatókönyvet: "mára elég", s Gábor hangja megszólalt, pohár bor... egy csárda, cigány... Gábor hangja. Ugyanaz s mégis más: mélyebb, fakóbb, de nem téveszti el a ritmust, a bojtárok halkan hozzáállnak, s Gálfi mély baritonja szegődik hozzájuk. Kijön az állatorvos, öccsével, könnyű kocsiján. Lerakja a fonott hasas üvegben a bort, a csikósok méltóságosan, keveset, módjával poharaznak. Minden végtelen tiszta, ahogy átöleli az éj mélykék köpenyével azokat, akik itt ülnek, földön, fatönkön, szemben a kihunyt máglya reves parazsával.


39.

Ébresztő. A reggeli vonattal jönnek Gálfi átdirigált munkatársai, akik átveszik az alkalmi feltáróktól a komoly, szakmai munkát. Két múzeumi altiszt: a régészet gyakorlati művészetének csodálatos szakemberei - az egyik idős ember, hosszú, lógó bajusszal, megjárta már az ország mindegyik vidékét, tempós, pontos, dirigáló, régimódi. A másik környékbeli, vidám, technikai megoldásokért lelkesedő, fotográfus, szerelő, szervezkedő. Az állatorvos jóvoltából tíz embert munkába tudnak állítani. Beüzennek a tanítónak a szomszédos szakiskolába - küldene ki egy tucatnyi erős fiút, akiknek kedvük van egy-két napra felcserélni az ásóval az irkafirkálást. Ébresztő. A reggeli egyben haditanács. Gálfi este érkezett, amikor még nem láthatott semmit az előkerült leleteken kívül; a "vezérkarral" munkakezdet előtt járja be a terepet. Mintha az ötórányi alvás teljesen felfrissítette volna, ruganyos, vidám, érezni rajta - vezér! Mint aki meghallgatja csapatparancsnokának jelentését, úgy figyeli Imrét, amikor elmondja néha akadozó magyar műszavakkal: miért itt kezdett csak úgy játékból ásatni... mire emlékezik, merre vetett ki a föld halottakat, mire gondol. Érzése szerint merre lehet a sírmező vagy temetkezési centrum szíve?

- Sok indián sírhelyet tártunk fel. Az az érzésem, hogy ilyenkor a geológiai alkat a döntő, a tájék alakja, merről kap szelet, merre lehet folyó vagy patak, az áradások miatt... merre lehetett, pontosabban, akkor... Arra gondoltam, de persze nem egészen tudatosan, csak úgy... játékból... Ez mintha nem lett volna "eredetileg" természetes emelkedő... csak később, lassan, ahogy felfogta valami mesterséges domb a puszta homokját, megfogant benne valami mag, megkötötte... Így formálódott... ezt éreztem, bátyám.

Gálfi végigmegy a tegnap húzott kutatóárok mentén. Egy-egy helyen megáll, a méteres mélységben nézi a föld alakulását, egy-egy marékkal kiemel a földből, egyszer nagyítóját is szeme elé teszi. Halkan, oroszul beszél társának, mutatja, hol oszlik meg érzése szerint a talaj rétegeződése; itt nagyon gondosan megnéz mindent, letérdel, ásót kér, oldalt egy-egy csíkot hasít a földben, nézi.

- Azt hiszem, Imre, nem hagyott cserben a régészérzéked. Különös módon, pont ott húztad az árkot, ahol valami kezdődik. Hogy mi... meg nem tudjuk., de kétségtelenül te voltál az első, aki megsejtetted... Hányan járnak itt mindennap errefelé, eddig még talán senkinek sem jutott eszébe, hogy itt túrja fel egy kicsit a földet... Merre emlékezel a fúrógépre... s arra, hogy csontokat vetett fel a föld?

Körbejárnak. Imre egy árkot, valami régi földtüremlést keres, fúrás emlékét... Mindez már más lett. Nem tudnak egész pontosan nyomára bukkanni: "erre lehetett". Reggel nyolc óra. A "hivatalos" munka most kezdődik. A két múzeumi altiszt vezényli seregét. Hárman közülük már dolgoztak ásatásnál, s hozzájuk csatlakozik önkéntesnek Karcsi.

Minden régészvezetőnek persze más és más a gyakorlati technikája. Imre s Gracias feszülten figyelik, hogyan kezd hozzá Gálfi, hol osztja el a munkásokat, milyen szakaszokat jelöl ki az altiszteknek. S utána karon fogja Imrét. Gálfi nagyon csendes, de Imre, aki ismeri az izgalmas boghazköyi kirándulás óráiból, most érzi: a professzort valami nagy, belső felindulás tartja hatalmában.

- Te tegnap egy sírrendszerre bukkantál. Szándékosan nem nevezem sem sírnak, sem temetőnek. Ahogy eddig előkerültek a leletek, minden valamilyen rendszerre enged következtetni. A nomád fejedelmek temetésének ősi rítusára. Az az érzésem, hogy nagyon szerencsés helyen kezdted. Az is... hogy a kutatóárkot úgy húztátok hogy látni lehet, hol indult el az egykori temetőmunka... a lócsontváz, a "meztelen" halottak, a rabszolgák, akik a végső elföldelést végezhették s aztán... a mélységek változása. S utána a tárgyi leletek. Az ezüstedény. Ma hajnalban kibontottam, magam néztem meg. Piros-e? Igazán pirosak a kövek? Ha... Eddig még sehol soha nem találtunk magyar földön piros kövekkel díszített parádés edényt. Csak odaát... Ukrajnában, az is inkább nyomokban... Ha...

Graciashoz fordul:

- Nagyon kérem, ha cserepet találunk próbálja meghatározni anyagát, a festék minőségét. Hoztunk valami kis vegykonyhát magunkkal, de nincs keramikusunk. Ha megtenné...

Maga meg a régészvésővel kezében odatérdel, amerre tegnap megtalálták az ezüstedényt. Itt nem szabad ásnia senkinek Az orosz régész követi példáját, féltérdre ereszkedve vizsgálja a talaj szerkezetét. Gálfi kilép az árokból. Egy munkásnak képzeletbeli vonalat jelöl ki: itt próbálja a feltárást. Reggel van, mindenki friss, egy hosszú nap lehetőségei állnak előttük, a munkásokra is lassan-lassan átragad a régészek feszültsége. A hetven-nyolcvan méter hosszú kutatóárok mélyül, a múzeumiak s a régészek vigyáznak a talaj, a földrétegeződés minden változására. "Csont". Már néhány centiméter vastagságban elárulja közelségét a talaj sárgás színeződése. Imre áll be, s lassan, ahogy egyik kezében lapát, másikban kemény szálú seprű, tisztogatja a rétegeket... már-már sejteni lehet a csontot... pár perc múlva a homokréteg alatt kivázolódik egy emberi csontváz... igen, már csak leheletfinom földruha takarja.

Az egykori harcos koponyája emelkedik ki először a rétegekből. Gálfi föléje hajlik. A kis söprű letisztítja az utolsó vékony földréteget is. A koponya: nem pusztai emberé... hosszú, finom, elnyúlt, olyanféle, mint ahogy karikatúrákban rajzolni szokták az "angol lordokat". Nem... semmi esetre sem nomád pusztai koponya, széles pofacsontú, sasorrú, alacsony homlokú, előreálló fogú vitéz. A csontváz is nagyjából megszabadul már a földtakarótól. Sértetlen, a talaj jóvoltából teljesen ép. Sárgás medencecsontja emelkedik ki... a térd... Ember. Olyan épségben, hogy a munkások is megdöbbenve állnak az árok partján.

- Mintha csak nemrég temették volna a komát - mondja halkan az egyik. Gálfi kiemeli a halott edényét, némán, nyújtja oda Graciasnak. Valamivel finomabb az átlag avar edényeknél, de ez sem különösebb. A halott egykori ezüstékének néhány darabkája... egy arasznyi vaskés, a feje mellett két kis kerek arany hajcsat. S újból ez a hosszú, előkelő, északi koponyaalkat. Imre kérdően néz Gálfira.

- Véleményem szerint gepida. A lelet arra enged következtetni, hogy ezt az embert nem akkor temették ide, amikor a többi lelet előkerült... nem nagy az időkülönbség, azt hiszem, de nem akkor... ez szertartásos temetés: minden a halott mellett van, amire a másvilágon szüksége lehet. Nem mutat semmi különös ünnepélyességre vagy sietségre. Nem tartozhatott a fejedelem szűkebb környezetéhez... főember volt a maga módján. Alighanem... igen... alighanem gepida. Ezek a germán nemzetségek itt maradtak, vagy ide húzódtak az avar környezetbe, megértették egymást az avarokkal... ezek közt lehetett már írástudó is, sok világot bejárt ember. Germán volt - a pusztai nomádok között. Menjünk tovább!

Miska bácsi, az altiszt lép most munkába. Míg társa tüzetesen lefényképezi a situs-t, az asszisztens felvázolja a jegyzőkönyv sémájára az alakot, a koponyát, leméri hosszát, bejegyzi a lelet állapotát, a sírban talált tárgyakat - már szétbontják a hatalmas barna csomagolópapírt, melybe belekerül a tizenkét-tizenhárom százados síri nyugalma után megbolygatott földi maradvány.

*

Őszi szél seper végig a pusztán, Imre látja: Gracias fázósan húzza össze a kabátot. Nem szokta meg ezt a végigsüvöltő légáramlatot, melyet nem fékez hegy, erdő, havasok. Gálfi észreveszi, először "belső" melegítésre gondol, s táskájából kis lapos konyakosüveget vesz elő. De Gracias nem iszik, Imre ujjasa vándorol át hozzá, amit nevetve húz fel; most már ő is olyan ebben a mezben, mint a "valóságos" régészek ásatás közben.

Ha most lenne olyanféle sárkányra erősíthető fényképezőgép vagy filmfelvevő, mint amilyenről Webb beszélt akkor, amikor első délelőtt meglátogatta a mexikói intézetet - talán felülről pontosabban, jobban érzékelhetően adná vissza a pusztában enyhén domboruló földtüremlésnek alakját, redőzését, mint ahogy így látják, szabad szemmel. De Gálfi elemében van. Mintha valami delejes áramlás indulna ki belőle, s ez a "radar" segítené, hogy meghatározza azt az elliptikus vonalat, ahol most felállítja a munkásokat. Asszisztense nem először ás vele, ismeri minden mozdulatát, egy szemvillanására már jelzőpózna Mihály bácsi kezében, kitűzik a piros-fehér csíkos falándzsákat a kör elég laza ahhoz, hogy kezdetben nyugodtan forogjanak a földben az ásók, anélkül, hogy félni kellene attól: megbolygatnak valamilyen értékes leletet.

Közel egy óráig nem hallani mást, csak a szerszámok ütemes zaját, az ásó emberek ide-oda vetett tréfás szavát, az altisztek buzdító beszédét, pár tanyabeli kérdését, akik ott állnak a jelzőrudakkal határolt területen kívül, s feszült figyelemmel kísérik nemcsak az ásók, hanem a "tanárok" minden mozdulatát is. Az első lelet egy lótetem. Irodájából kihívják az állatorvost. Most már műszerrel jön, vizsgálja a csont szerkezetét. Szájából újból kiröppen az "ezer év". A csont omlós, mállékony. Fejformája szerint az alacsony, szívós, nem kényes pusztai lovak típusához tartozott. Imre ott guggol az árokban, végtelen gonddal morzsol át minden homokdarabkát, rögöt. Az egyik sárkupac mintha súlyosabb lett volna a többinél, s ahogy rétegesen levált egy-egy sárrög, valami "mag" maradt, melynek peremén megcsendült a kis régészlapát.

Egy perc múlva már mind körülvették Imrét, aki sápadtan az izgalomtól tisztította le a sarat a kerek érméről, körmével megkaparta, s egyszerre kisárgállott az - arany, aranypénz volt.

Néhány pillanat, míg kendővel tisztára törölgetik. Ha egymaga lett volna, nem ismerte volna ki magát. Miféle pénz ez, kinek ábrázata díszíti, honnan kerülhetett ide... miért? A kijevi professzor meghatottan nézi a súlyos, kerek aranyérmét. Gálfinak nem kell nagyító hozzá, hogy felismerje...

- Bizánci "solidus", a világ akkor legértékesebb aranypénze, mely majdnem ezer évig volt forgalomban. Várj csak... Az érmét... igen... olvasni lehet, de ismerem is ennek a császárnak képmását: Hérakleitosz... ő verette.

- Mikor élt?

- Ezerháromszáz évvel ezelőtt. A VII. század első harmadában...

- Hogy kerülhetett ide... ide a pusztára, ez az érem?

- Hát... egyszerűen... Az avarok szövetkeztek egy másik hatalommal - ma már el sem lehetne képzelni... ezt a távolságot -, a másik: a perzsa újjászervezett birodalom volt. Avarok és perzsák 626-ban ostrom alá vették Bizáncot, amikor a császár távol volt hadjáraton. Nem sikerült bevenniük az "angyaloktól őrzött várost", de amit lehetett... környékén, széles vidékeken felperzseltek. Bizonyára abból a hadivállalkozásból hozták haza ezt a zsákmányt... Imre... a te szerencsés kezed... ezt is te találtad... szép, nem kopott példány; látod, most megérted, mi az a "terminus post quem" a mi vonatkozásunkban. Ez az avar sír nem lehet Hérakleitosz előtti - de hogy mikor került ide a bizánci császár arany solidusa, azt igazán nem lehet megmondani. De az egyik időhatár bizonyos! Ezek után minden szemernyi földet át kell vizsgálni!

Tört cserépedény. Gracias kezébe vándorol. Már rajzpapírlap előtte, pontosan felvázolja, összeilleszti, képzelete pótolja a fel nem lelhető részeket. Meghatározza alakját, anyagát, a készítés módját. Ezen is gazdag, piros színű díszítést talál.

Az "ellipszis" másik oldalán csontokat jeleznek az altisztek; leáll az ásás, a kijevi tanár kezében a "spatni", melynek széles, lapos acélteste megvillan a bágyadt napfényben, másik kezében a kemény szálú seprőcske, úgy dolgozik, mintha valami mechanizmus szabályozná keze járását. A különös az, hogy a halott feje nem kelet felé néz, ahogy általában a sírokon. Ez a koponya kemény, erőteljes pusztai harcost varázsol elő, ha a régészszem felöltözteti egykori alakjába. Tagbaszakadt, zömök legény lehetett, fogsora feltűnően ép, erősen kiálló. Számolják: huszonnyolc ép fog... Egy fekete, majdnem széteső vaskard pengemaradványa mellette. Gálfi valamilyen feketedett szálfélét simít ki. A fém meghajlik, majdnem lant alakban.

- Tegezváz. Ezüst!

Most következik az izgalmas munka: keresni az árok mélyén a vas nyílhegyeket... Itt már a legóvatosabb kézzel dolgoznak, mindenki érzi: ennek különös... egészen különös jelentősége van ebben a pillanatban... Előbb hat... utána még egy... egyikben nagyítóval még látni az egykori fa-nyílvessző csonkját, mely beleékelődött a vas nyílhegybe: majd részletes vizsgálat fogja elemezni, milyen fa volt... s ez is segít a kormeghatározásban. Kilenc nyílhegy. Gálfi már kezdi összerakni az ezüsthúr darabjait. Ideiglenes eredmény: az eltemetett harcos ezüst-húrú tegzet kapott útravalónak a távoli örök vadászterületekre - kilenc nyílvesszővel. Közepes méltóság lehetett, nemzetségében megbecsült harcos! Tovább ásnak. Vagy másfél méternyire új csontváz. Ennek feje is ugyanabban az irányban, mint a másiké... mintha valami temetői rend szabná meg örök nyugalmukat - úgy feküsznek, mint a legyező csontpálcikái - fejjel egy távoli, ismeretlen pont felé fordulva.

A következő óvatos ásócsapások nyomán sárgán porlik a föld: ezüsttál - szeszélyes, majdnem túl gazdag díszítéssel, viszonylag jó állapotban, első tisztításra már előtűnik a "tamga" - ez a törzsi jel, melyet megtalálnak övön, karperecen, tálon, ivóserlegen. A nagyítók elővillannak, a kendőre fektetett tál kézről kézre vándorol: két szörnyeteg alak fog közre egy istenfigurát. Ez a törzsi jel, melyhez hasonlót ismernek már az ukrajnai ásatások anyagából.

Talán ettől a pillanattól kezdve éri el csúcspontját a feszültség: valami megmagyarázhatatlan izgalom hullámzik át a jelenlevőkön, átragad az ásó munkásokra is, akik joggal érzik, hogy részesei ennek a föld alatt húzódó tudományos drámának, melynek foszlányokban kerülnek elő a jelenetei... Az ellipszis szembeni fókuszpontján új csontváz kerül elő: ennek feje is úgy fekszik, szokatlan irányban, mintha ezek a halottak "körülfeküdnének" valami nagy, hatalmas sírt, mely talán ott húzódik meg valamerre, a mélységekben, a földtüremlés alatt. Gálfi rajzol: gyors pontokkal tölti ki az ovális térséget, ott, ahol találtak már leleteket. Valóban helyes volt-e az elliptikus forma, vagy csak szeszélyes játék, ahogy kezdte... s talán mindenütt máshol is találnának sírleletekre? Talán ez az egész egyetlen nagy temető? Három munkást nekiállít, hogy egy külsőbb körben próbáljanak árkot húzni. Ezzel gyengíti "saját" csapatát, de végére kell járni annak az izgalmas feltevésnek, hogy itt valójában csak egy sír létezett, mely köré rakták, valamilyen félelmes, megmagyarázhatatlan rendben, a többi halottakat.

A három munkás már több mint fél órája ás, teljes erővel s lelkesedéssel: arcuk kipirul, csattannak az ásóvasak a lágy földben itt-ott elkeveredett kavicsokon. Mindenütt szűzföld, nincs nyoma sem annak, hogy bolygatták volna. S néhány méternyi távolságban, az ellipszisen belül - mindenütt nyoma van annak, hogy itt valaha sírvilág terült el.

Gálfi köszöni fáradozásukat, s leállítja a munkát, megmagyarázza az elégedetlenkedő embereknek, hogy ez a "semmi" most lényegesebb, mintha itt is csontot vetett volna fel a szerszám. Pihennek, a bágyadt őszi nap kezd bontakozni párái közül; a szél elállt, minden kékes fényben libeg. Három-négy próbaásás következik: mind sikertelen! Ezek a legfárasztóbb félórák, de igazat adnak Gálfinak: a legfontosabb, hogy egyre szűkebbre vonják a kört a képzeletbeli "mag" köré.

- Nem volt erre valaha valami víz? Folyócska vagy patak?

Egymásra néznek: a Kijevi ember színié ösztönében ismeri a sztyepp népeinek ősi szokását. Patakmeder? Az ásók ütemes csattogása közben vizsgálják a föld struktúráját. Ha most lenne itt egy alacsonyan köröző repülőgép, mely légi felvételeivel segítséget nyújthatna nekik! Ha volt is, merre húzódhatott itt a patak vagy folyócska, merre futhatott medre? Hová tartott? Gálfi hangosan megismétli a kérdést.

- Mondják...- dünnyögi egyik munkás, aki itt nőtt fel a pusztán.

Imre szerszáma szalad bele az első "nagy leletbe": csodálatos pusztai ivókürt... nomád fejedelmek díszserlege: három részre törve, de - tökéletesen; hatalmas ökörszarv, mely arany-csúcsban végződik, míg a szarv felső végét is majdnem arasznyi széles díszítés veszi körül... maga a csont részben eltöredezett, elporlott, részben darabjaiban megmaradt. A nagyító keres jelet: a "tamgát" - ugyanaz a figura: két szörny vesz körül egy ülő istenfigurát.

Délhez közelednek. A hatalmas pakpapírokon kiterítve a "zsákmány" - övcsatok, övdíszek, az ivókürt, kardvasmaradványok, tegez, ezüsttál. Külön a csontok. Az asszisztens a fényképész, már a negyedik tekercset cseréli. Gracias kis gépével - mintha csak saját szórakozására tenné - amit lehet, megörökít úgy, ahogy azt megtanulta Webb iskolájában. Imre nem fényképez: most ás. Egy felesleges ásót hoztak ki, egyel többet, hátha valamelyikkel baj történik. Az alig észrevehető emelkedés képzeletbeli csúcsán kezd hatolni lefelé.

Egy méter földet bonthat ki, amikor a föld színeződése kétségtelen csontmaradványokat jelez. De ezek a csontok mélyebben vannak, s hatalmas területet boríthatnak, mert nem találja a végét, ahol a szűzföld újból átveszi uralmát. Valami furcsa, megmagyarázhatatlan van ebben a még földréteggel borított csontvégtelenségben. Nem bír megbirkózni vele, Gálfit hívja, majd a kijevi professzort.

- Furcsa... amikor Szibériában ástam fiatalkoromban, egyszer... egy mammutcsontvázra bukkantunk, váratlanul... ma is még emlékezem... nagyon váratlan volt, majdnem... igazán, majdnem ilyen...

Mammutcsontváz? Itt, kis mélységben? A magyar pusztán? Karcsi vágtat újból az állatorvosért. Mire megjön, már eltakarítják a földet erről a hatalmas csonttömegről, mely itt húzódik el, a képzeletbeli dombon. Az állatorvos most már óvatosabb: kézikönyvtárából három atlaszt hoz ki, mely szemléltető ábrázolást ad a nagy emlősállatok csontvázáról. A könyvet széttárja. Lehajlik, kiemel egy óriás porcot. Maga veszi kezébe az ásót, mélyebbre vágja le a földet, majd oldalt hasít bele... egyszerre megpendül a vas: valami hosszú, sárgás... csontgörbe... most csak a lódoktor kezét látni, ahogy feldobja és levágja az ásót a gödörben... felkiált: jöjjenek le segíteni. Öt perc - és a száraz őszi füvön ott hever - egy hatalmas, párját ritkító elefántagyar!

A régészek egymásra néznek: minden ásatásnak vannak váratlan percei s találatai, amikor a valóság vaskeze keresztülhúzza a gondosan kitervezett, legszebb számításokat. A magyar puszta peremén, végtelen messze az óriás emlősök világától, nem is őskorbeli, hanem valóságos, ma élő fajta elefánt csontjai - zömök pusztai lovak s avar harcosok maradványai között. Gálfi egyszerre elneveti magát. Hirtelen rágyújt, hogy ezzel is leplezze felindulását. Halkan mondja, nagyon fojtottan:

- A történelem, látjátok, csak egyetlen elefántról tud, amelyik megfordult... ezen a tájékon. Az avar kagán pusztai fővárosában... ott történt. A kagán egyre követelődzőbb lett a konstantinápolyi császárral szemben. Százhúszezer arany évi "ajándékot" kapott... aranyágyat kért, melynek olyannak kell lenni, mint a szent császár ágyának... borsot kapott, ami akkor a legritkább fűszernek számított. Végül - ahogy Theophülaktosz leírja - látni kívánt egy elefántot, melyről csak hallott; ez a császári udvartartásban jelképezte az oly rég elveszett egyiptomi provinciát. A kagán egy domborművön láthatott ilyen elefántot. Bizáncba üzent érte. Díszes kísérettel elküldték neki a császári elefántistálló legszebb állatát, a legdíszesebben felszerszámozva. A történetíró elmondja, hogy nagy kísérettel, követséggel jött az állat - ahogy leírja, körülbelül errefelé. A kagán félelemmel vegyes irtózattal szemlélte. "Ilyen hát a rómaiak büszkesége?" - s parancsot adott, hogy nyilazzák le a díszállatot: látni akarja, fogják-e az avarok fegyverei? Nem sokkal utána került sor Bizánc ostromára, mely az avar hódítás csúcsát jelenti. A sikertelen ostrom után visszaszorultak, s kezdődött az avar birodalom lassú bomlása. De elefánt egy járt ezen a földön, s ha ez az...

Felállt az árokpartról, ahol egy kicsit pihent. Idős ember volt, néha ilyenkor zakatol a szíve. Sok cigaretta - sok cigaretta, mondja mosolyogva, de sápadtan.

Az elefánt csontjai ott feküsznek a maguk irtózatos földi arányaiban. Pusztai kutyák szaglásszák körül nyugtalanul, valami más... valami ismeretlen szörnyeteg ezen a tájon. A hír sebesen terjed a pusztán, egyre többen jönnek ki, odahúzódnak, ahol nem zavarják az ásókat. Mihály bácsi, az altiszt már közérthető nyelvre, magyari szóra fordítja, amit Gálfi professzor Theophülaktosz görög történetíró nyomán mesélt. A pusztai elefánt felfedezése az emberek szemében valami hatalmasabb, majdnem emberfeletti színben tünteti fel az itt nyugvó halottakat, s majdnem Imrét is, akiről tudják: innen, a pusztáról származott el, ide tért vissza. Ő volt az első, aki megbontotta itt, a rekettyésnél a földet.

Mi szerepe van az elefántnak egy ismeretlen rítus sorában? Igaz-e, hogy a kagán lenyilaztatta a római császár parádés állatát? Hátha hatalma díszeként tartotta, saját népének s a hűbéres fejedelmeknek rettegésére és épülésére? Hátha a kagán halála volt az a tragikus csúcspont, a dráma kulcsa, amikor kivezették a világ akkor ismert legnagyobb urának, a Császárnak ajándékát, s az avar íjak - e hosszú évekig pácolt, háromféle fából és szaruból összeillesztett félelmes fegyverek - végeztek a föld akkor ismert legnagyobb vastagbőrűjével is?

Sehol ehhez hasonló lelet nem volt, s az elefánt csontváza olyannyira közel feküdt a föld felületéhez, hogy semmiféle ősleletre sem lehetett gondolni, valamilyen kölyökmammutra, mely bizonyára kóborolt erre a jégkorszakban. Egyetlen elefánt volt - egyetlen sír éke, a puszta harcosainak félelmes képzelete szerint.

Sokáig semmi. Ásók ütemes zaja, fényképezőgép reteszének halk zöreje, egy-egy szó, egy műszer; egy póznát beszúrnak Gálfi intése szerint. Két méter mélység körül járnak. Az ároknak át kell itt futnia ennek a kis földtüremlésnek szívén, melyet Imre szeme különböztetett meg a semmitől. Ha van valami a parányi emelkedés alatt - a futóároknak fel kell fednie. S mélyen... mélyebben kell ásnia: hátha a puszta nagy harcosának temetőjét nagyobb földréteg óvja, mint azokét az udvari emberekét és harcosokét, akiket eddig találtak, s akik úgy feküsznek, hogy mágikus körbe veszik - ha valóban itt rejlik csontja - urukat.

- Pajzs aranykerete!

Félarasznyira tőle - díszes csat, ez is apró gránátkövekkel kirakva; a csatrész elég durva munkára mutat, de tömör, nehéz arany. Ez valódi csat: bronz tövise volt, mely már jórészt letöredezett, csak csonkja mutatja, ruhakapocsnak használta egykori gazdája, nemcsak díszként lógott az öv peremén. Nem messze egy másik csat - de ez már mesteri munkára vall: aranyozott ezüst, közepén rekeszes ötvösművészettel gránát négyszög. Testét kilenc hajlított orrú, gránátszemű madárfej formálja, csúcsán stilizált sárkányfej, gránátékkel bevonva, majd oldalt újból két-két kisebb madárfej.

Gálfi kihúz egy idomtalannak látszó vasdarabot.

- Kengyelvas!

A puszta nomád népeinek nagy találmánya, melyről nem lehet pontosan tudni, mikor alakította át az egész sztyeppei hadviselést, s ezzel Európa arculatát. Egy pillanatig mindenki megdöbbenve áll a ritka lelet előtt - Gálfi említi, hol s mikor találtak hasonló sírokban egy-két véletlenül megmaradt kengyelt. Néhány perces néma küzdelem az anyafölddel, hogy elragadják tőle tizenhárom századon át oly féltve rejtegetett ékességét. Mindenki érzi: az irány jó, minden arasz meglepetéseket hozhat. A különös az, hogy nincsenek a leletek teljesen egymás mellett, s nem úgy hevernek, mintha itt fekvő egykori gazdáik után tették volna be a sírokba. Majdnem véletlenül, szinte megtévesztésszerűen kerülnek itt-ott elő, mint valami hatalmas, ismeretlen sírvilág szétszórt darabkái. Araszból - hüvelyk lesz, minden szemernyi földet a leggondosabban átvizsgálnak: megszűnik az idő fogalma, nem néz senki órára, mindenki csak a korai alkonytól, a sötétedés kezdetétől fél, hogy abba kell hagyni ezt az idegfeszültség teljességével járó s mégis csodálatos munkát. A kijevi professzor szava hallatszik:

- Martinovkán tanulmányoztuk ezt... Az ottani kultúra népei kerültek avar befolyás alá, de csak azt mondhatnám: politikailag, mert műveltségüket átadták az avaroknak, akik azt átvették. Arra kell gondolni, hogy az avarok ugyanolyan szegény, nomád nép volt, mint a többi, s amikor sikerült a bizánci birodalmat adófizetőjükké tenni, az ő viszonyaikhoz képest hihetetlen mennyiségű arany áramlott be... nemcsak a köteles ajándékok, de a szüntelen zsákmányolás formájában is. Minthogy az avarok aligha használták pénznek a bizánci aranyakat, hanem csak dísznek... sokat beolvasztottak, s ezzel egy új ötvösművészet kezdődött. Jórészt a régebbi ezüstművesek kezdenek áttérni az arany formálására. Filigrán... rovátkolt drótok...

Hirtelen megakad szava: aranylemez kerül elő. Késnyelet díszített. Jellegzetesen görög ízlésű pálmalevél-idom. Honnan jöhetett ennek a divatja? A vékony, finoman megmunkált aranylemez felett kézről kézre járnak a nagyítóüvegek. Finom, rajzos munka, apró háromszögekkel a pálmalevélkék közeiben.

Egy óra, hosszú óra következik. Egyetlen női csontváz kerül elő, inkább töredezett állapotban. Ezüst hajcsat, cserépbögre, vaskés, mást nem adtak a halottal. Mintha ez megzavarná a "kört" - a női csontváz más irányban fekszik, mint a többiek. Hogy kerülhetett ide, miért éppen ide? Az a tény, hogy mellette feküsznek mindennapi holmijai, azt bizonyítja, hogy nem sietve földelték el, gondos szertartás kísérte utolsó útjára. Különben is magasabb rétegben feküdt, mint az előző leletek birtokosai.

Gálfi feláll. Mindnyájan holtfáradtak, már a munkások is lassan kiállnak, letelt a nyolc óra, amire szegődtek. Az ősz szürke párával vonja be a pusztát, a szél kezdi kergetni a száraz bogáncsokat. Imre látja: Gálfi megtapogatja vállát, mint amibe beállt a fájás, a régészek örök veszedelme, a csúz. Gracias utazótáskájába gyűjti a cserépmaradványokat, csuprokat, egy korsó megmaradt nyakát. Egymásra néznek, mintha egyikük sem merné itt hagyni a sírvilágot... mintha attól félnének: holnapra elillan minden, mint az álom. Szél, szél... Imre ismeri, ösztönéből. Ilyenkor húzta magára a subát, kikereste, merről kapja leggyengébben, arra telepedett. Egyikük sem számított arra, hogy ezt a napot is itt töltik, s a holnapit is... ha nem még többet. Hol kapnak szállást? Be kell-e menniük a városba? Mi történjék a megrendelt munkásokkal s a beindított ásatással, melyet szinte órákra függesztettek csak fel, míg itt vannak? Gálfi bemegy az állatorvoshoz, kemény, biztos hangján telefonál.

- Jelentetted, bátyám?

Gálfi mosolyog. Nem mond sem igent, sem nemet; Imre hirtelen visszaemlékezik a vágtatásra az őserdő peremén, másik oldalon óriás kaktuszmezők... vágtat Mansilla, ott kell lennie, hogy postazárlat előtt feladja a sürgönyt: megtalálták a tikali Hatodik Templomot... Mit jelenthet Gálfi? Mit találtak? Összetolnak két irodai asztalt, világos pakpapírt terítenek rá; óvatos kézzel, végtelen vigyázattal kirakják azokat a tárgyakat, melyeket nem fenyeget a porlás veszélye. Az altiszt gondozza... egyenként kerülnek elő: kengyel, ezüsttálca, késmarkolatborítás, nyílhegy, tegezváz, bizánci solidus s övcsatok. A villanyfény rávetíti fényét a sápadtan derengő feketés ezüstre s a fakó aranyakra, így kiterítve, sokszorosan fényképezve, bemérve, lerajzolva már mind leletszámot hordanak, belekerültek a múzeumok élő világába. Egy órája, fél napja még föld mélyén, ismeretlenül húzódtak meg, s most misztikus létezésük titkát faggatják azok, akik körülállják a két összetolt íróasztalt.

- Úgy érzem magam, Imre, mint egy hadvezér, aki tudja, hogy másnap... elkerülhetetlen az ütközet. Lehet, hogy hiába túrjuk fel az egész földtüremlést... erre kell elkészülnünk, soha nem szabad délibábok után szaladni... Ha semmi mást nem találunk, csak ennyit, mint ma... eddig... az is már kijelöli ennek a leletnek a helyét. Alig volt néhány, a múlt században, ami gazdagabb lett volna. S mégis, tudod, azt hittem, már túljutottam a feszültségen, az izgalmon. Hányszor elhatároztam, hogy átadom a spatnit s a seprűt a fiataloknak! Én csak ülök majd a múzeumban s nézem, amit ti beszállíttok...

- Én is, bátyám?

Gálfi feláll. Az állatorvos dolgozószobájában vannak, ketten. Nekik kell elrendezniük, hogyan helyezzék el az újabb éjszakára a vendégeket. Gálfi kinéz az ablakon, mintha egyre sűrűbb és sűrűbb kékségek ömlenének rá a pusztára. Nem fekete minden: éjszínkék! Megfogja Imre két kezét, egy pillanatig így tartja.

- Édes fiam, tudod, van régész, aki egész életében ás, szorgalmas, pontos, mindent lelkiismeretesen elkészít, mindent figyelembe vesz, minden forrást ismer ott, ahol kezdi a feltárásokat. S mégis... furcsa módon, nem talál soha semmit... soha mást, mint amit találnia kell. Ha ókori... egy római villa alapjait, falmaradványokat, töltést, talán egy kaput. De soha olyasmit, ami megdobogtatná az ember szívét... s ha népvándorlás korabeli régész... szabályos sírmezőket tár fel, csuprokat, kanalat, vaskést, egy-egy övcsatot gyűjt, mindezt megírja terjedelmes monográfiákban. S soha semmit... ami... hiszen érted, ugye? Valami olyan soha nem történik vele, ami felbolygatná, megtörné a hallgatás tornyainak csendjét.

- Miért mondod ezt, bátyám?

- A te kezed, furcsa módon, valami delejességet hordoz. Öreg Webb mondta nekem, kint, Boghazköyben. Amikor ellovagoltatok azon a kegyetlen napon, s mi ott maradtunk úgy, hogy senki sem gondolt arra: még valaha elmehetünk Yazilikayába. Webb mondta: "Amikor beállított hozzám, nem hittem, hogy igaz, amit mond. Hogy a barátom, az a filmrendező úgy emelte ki a fiút, pásztorsorból. Csak később tudtam meg Tamástól, mindez így történt. Ő volt a felfedező. Mert ennek a fiúnak valami van a vérében... először történik életemben, hogy nem tudom beosztani őt a régészek megszokott típusaiba. Nem tud többet, nem szorgalmasabb, nem alaposabb a többinél. Sokban talán le is marad. És mégis... valami van a kezében... vagy a tekintetében. Született régész. Honfitársa, joga van arra, hogy megtartsa. Kíváncsi vagyok... ott is kezében lesz-e az a bizonyos varázsvessző... mint Tikalban, amikor megtalálta fent, a toronytemplom tetején a kőlapban azt a kis vájatot, amivel kifordította a zárókövet a titkos lejáratról!...

- Még vendég vagy, Imre, s az ilyen este, mint a mai, nem alkalmas arra, hogy éppen most szőjünk hosszú terveket. Amikor tegnap telefonáltál nekem, s mondtad, amit mondtál: mintha mögötted felhangzott volna a tojáskoponyájú Webb hangja. Van benne valami... Talán ha más szólt volna nekem, nem hagyok mindent abba, az ember nem szereti elodázni azt, amit előkészített. De látod, egy pillanatig sem volt kétséges előttem: jönnöm kell. Te találtál valamit... Szerencsés a kezed.

- S ha nem lesz semmi több, bátyám?

- Akkor is... de mondtam neked, hogy holnap eldől, úgy tekinthetek-e vissza erre a pusztai két napra, mint életem utolsó legszebb ásatására. Már nagyon érzem az ízületeimet. De tudod, ha akármilyen csúzos lennék, négykézláb idekúsznék... hogy folytassam! Ezt, fiam, senkinek sem szabad tudni. Csak neked mondom.

Nevet, Imre ugyanazt a különös fényt látja szemében, mint ami felvillant fent, Boghazköyben, amikor szemtől szemben állt a csodálatos, sziklába faragott ősi, idegen isten-harcossal.

Különös este. Ma nincs vigadás; hétfő este, minden elcsendesedik az őszi gazdaságban, itt-ott egy villanykörte fénye, s utána már csak villanó istállólámpák cikáznak s adnak egymásnak jelt. A szél elállt, tele minden csillagokkal. Ha ilyen marad az idő, reggel... már hétkor kezdhetnek.

Az éjszaka... Még senki nem akar lefeküdni, az egyik irodaszobát, ahová begyűjtötték a leleteket, lezárták, mintha közös akarattal elhatározták volna: többet ma ne nézze senki; mindenki telve van feszültséggel, mindenki várja a holnapi reggel pitymallását. Gracias halkan kérdi Imrétől, mit határoztak?

- Hétre szeretnénk kimenni. Feküdj le, a doktor felesége örömmel befogad magához, mi, férfiak, elleszünk együtt a vendégszobában. Ez így jó... Hogy érzed magad itt, nálunk... nálam, az én pusztámon, Gracias?

- Ahogy jöttem: féltem. Ilyen nagy pusztaságokhoz mi nem szoktunk. Északon, ahol testvéreink élnek a rezervátumokban, bizonyára van ilyen... de a mi fajtánk tenger és trópusi erdők, nagy hegyek közé zárt nép volt. Féltem a pusztádtól, és most enyém is a puszta. Ma... ahogyan a sírokat ástátok, s ahogy előkerült egy lócsont... egy kengyel, egy vasdarab, ami valaha kard volt, rossz cserepek - bocsáss meg, Imre, ezek igazán nem valami nagyszerű cserepek, a mieinkhez képest -, arany és drágakövek s bizánci arany... Mindez együtt, egy pusztán, ahol mindenek felett egy elefánt teteme... Mintha már nagyon-nagyon rég éltem volna itt. S mintha... egy hét alatt megtanulnám a nyelveteket is. Nem nehéz... látod, már tudok ilyen szavakat: "szél"... "föld"... lehetnének akármiféle nyelvben. S szerettek... Mindenki szeret. Ezért jó, ezért enyém is, Imre, ez a puszta...

Karcsi cipekedik borosüvegekkel, sorban kínál, tölt, kínál. Furcsa... nem iszik senki, nem kér senki. A lódoktor aggodalmasan jár körül: mi történt? Mi baj van? Miért olyan nyomott a hangulat? Gálfi nevet, átöleli, magyarázza. Vezér... az ütközet előtt...


40.

Kinyitja a szemét. Még kint, az ablakon túl minden fekete, de mégis mintha valahol, nagyon messze, már szürkülni kezdene, felhasadna az éjszaka kárpitja. Óvatosan széttárja a félig nyitott ablakszárnyat. Ebben a végtelen csendben, melyet kakas hangja sem szakít még meg - valahonnan, nagyon-nagyon távolról, hallani lehet az egyre erősödő lódobogást. Ha nem élt volna a pusztán - soha nem ért volna füléhez ez a kezdő nesz, mely valahonnan a láthatár peremétől indul el. Nyugtalan, nem bír aludni. Lábujjhegyen kimegy a tornácra. Kis iránytű van mindig zsebében; amerre kiszögellik a tornác - valóban kelet. Talán fél óra múlva itt kúsznak bele a feketeségbe az első derengő rózsaszínek. Egyetlen lovas közeledik A föld átveszi az ütemes dobogást, mind közelebb-közelebb jön, szívével figyeli útját: ki lehet, miért jön... honnan, ez a lovas? Hallja, kört ír le, lelassítja lovát. Most már szürke csíkok hasadnak az égen, ha erőlteti szemét, lát is emberkörvonalakat. A lovas tudja a járást, oldalról jön fel a néhány lépcsőn. Erősen, keményen kopog. Pontosan ott, ahol az állatorvos szobájának ajtaja nyílik. Imre most nem lát senkit, de hallja a hangokat. A kopogás erősödik. Fél perc lehet, amikor a lódoktor kicsit álmos hangja kiszól: ki az?

Úgy hallja: Mihály... és mondja a puszta nevét. Nehéz ellés, és egy lónak erős kólikája van. Jöjjön mindjárt a doktor!

Azon a reggelen, amikor elindult, a számadó megmondta neki: nehogy felkeltsd a doktort... nehogy megzavard a früstökölésben. Csak épp ténferegj ott, s amikor meglátod, szaladj hozzá: ne menjen máshová, hozzánk jöjjön! Nem... annak idején nem lehetett felkelteni álmából a lódoktort.

Magára kapja kabátját, lemegy a tornácról, megkerüli a házat, ott áll a doktor ajtaja előtt. Ismeretlen pusztai legényt lát nekitámaszkodva a kerítésnek; subáját magára húzza, mert elég hűvös szelekkel érkezik a hajnal. A lova a kerítésen túl harapdálja a gyér füvet.

Pár perc, míg jön a doktor. Úgy látszik, ma már más a szokás, felkelthetik az éjszaka bármelyik órájában, nem kell a bojtárnak kívül lopakodnia, settenkednie, hogy elkapja az állatorvost, mielőtt útjára indul. Ez a nagy, kemény kéz inkább zörgetett, mint kopogtatott. Jön a doktor jókora táskájával, kiált az istálló felé, ott megelevenedik az élet; néhány perc megint, kigördül a doktor könnyű homokfutója a pusztai lóval. Kocsis nem kell, a doktor maga hajt. Most már legyőzte egészen a hajnal az éjt. Szürkék, vörösek, rózsaszínek, ott birkóznak az ég felnyílt peremén a homállyal. Karórájára néz. Még legalább két... két és fél óra, míg elkezdik az ásatást. Türelme nincs, valami fojtó nyugtalanság feszíti. Még két óra, míg "történik" valami. A többiek alusznak, a városi emberek életórája szerint mérve az időt. Ott áll előttük, az idegen bojtár csodálkozva néz a városi emberre.

- Elvinnél magaddal?

- Persze... örömmel, ülj fel!

Tovább néz, sóvárogva a lóra. Nyereg van hátán, ma már, úgy látszik, nem ülnek a bojtárok rongyokon. Majdnem könyörögve mondja a lódoktornak:

- Légy szíves... mondd meg, hogy én is... valamikor, itt a pusztán voltam, és ha lehetne... adja most ide a lovát, üljön fel ő a kocsira. Olyan hosszú évek óta gondoltam mindig arra: még egyszer lovagolni hajnalban a pusztán...

A szikár, inkább komor arc nagyon-nagyon lassan vidámodik, mint az ég alja, távolból. A doktor néhány szót szól, mely a pusztai emberek szűk szavával elmondja Imre egész történetét. A kocsival kikerülnek, a legény odamegy lovához, a kocsihoz vezeti, de arca még erősen bizalmatlan. A doktor feljebbvalója, ő parancsol; felhág a "hintóra", e nagy tisztességben, de gyanakszik, mi lesz a lovával. Imre most nézi meg először a lovat. Megsimogatja, átöleli nyakát. Nem... nem olyan kedves, mint Csillag, de ez is pusztai... nyugodt, nem ideges ló, nem fél tőle, sem a kocsitól.

Mintha álomban lenne. Emlékben és valóságban él egyszerre: ez a ritmus, ahogy a puszta végtelen hátán egyenletesen, simán üget, vérében s ösztönében vésett magának emléket; ezt érezte, amikor Mansillával szaladt a trópusi erdő szegélyén, s mégsem volt egészen ugyanaz. Hányszor álmodta: itt van a pusztán, már vár Csillag, dolga lenne, elküldte messzire üzenettel a számadó - s mindig "történt" valami, ami miatt szétfoszlott egyszerre az álom, igen, utolsó pillanatban valami miatt nem indulhatott. Egyszer kint, még Mexikóban megkérdezte az egyetemen egy fiatal tudóstól, aki hivatásából kifolyólag sokat foglalkozott az álmokkal: miért tér vissza mindegyre ez a nyugtalanító álom, miért hiúsul meg mindig lovaglása, miért marad utána valami elmondhatatlan keserűség benne, verejtékesen, nyugtalanul ébred. "Honvágy, szűkebb körre szorítva. Ha egyszer hazamegy ön, s kiélheti szabadon ezt a vágyát - az álom többé nem tér ilyen formában, ilyen kielégítetlen alakban soha vissza."

Kört ír le; a ló eléggé engedelmes, megszokja súlyát, kezét, szorítását. Igazán - nem tér-e vissza többé a kínzó álom? Hiszen most itt él, itt van a pusztán, lóháton, felnőtt... de ugyanaz az ember, a széllel egy irányban szalad, hátában érzi csiklandását, olyan végtelen boldog, szél... szél... szél a hátában, minden egykor történik, s most történik - kicsit álom s kicsit révület is egyszerre! Mint akit valamilyen varázsból megváltanak...

A csikósok reggelijéhez érnek. Az ágasról lóg a kondér; felugranak, amikor hallják a kocsi zörgését: már mindenki várta a lódoktort. S mégis Imre az első, aki leszáll, nevetve, boldogan, felszabadulva, mint aki most valami csoda részese lett. Az állatorvos is észreveszi, ennek a jó hajnali vágtának örömét látja vendégén: lám, egészen kipirult, áttüzesedett az arca... milyen szép, egészséges fiú... pusztai! S mondja a meglepett pásztoroknak:

- Vendéget hoztam, aki itt élt, nem idegen, emberek, maguk között.

Mondhatja-e nekik: "te"? Hiszen emlékezik önmagára, mennyi gyanakvással, ösztönös bizalmatlansággal néztek egy ilyen "úriembert" - semmi jót nem vártak tőle, valójában nem is tartották embernek. Sok idegen járt a pusztán annak idején, látogatóban, turistamódra, a csárdás műcsikósokat szerződtetett, akik borravalóért táncoltak. Mennyire megvetették akkoriban ezeket...

S most leül közéjük, kap kanalat, s tudja az illemet. Az öregebb bojtár kíséri a doktort a karámhoz, ahol vajúdik nehéz ellésében a kanca. A másik beteg ló a gyengélkedő állatok istállójában fekszik, bágyadtan, majdnem mozdulatlanul. A többi pásztor táplálja a tüzet a hűvösödő időben, s kémlelik az ég alját, kisüt-e a napsugár?

Órájára néz. A gazda elérti. Már tudják róla, hogy ő az, aki idehozta a többi népet, aki mind Attila koporsóját kutatja.

A hír sebesen száll, Gábor mondott valamit a másik számadónak egy pohár bor mellett, már Imre híre megjárja a pusztát, olyanféleképp, hogy amikor itt volt kisbojtár, "egy haldokló kondás, aki valójában valaha nagy úr volt, elárulta neki, merre lehet a kincs". Most hazajött, külországokból, s megnézi, mit ér a hajdani tapasztalat.

De még jól üli a lovat, pusztai módra, nem olyan kényesen, mint azok, akiket a kaszárnya udvarán tanítanak, hogyan kell peckesedni a nyeregben. Lám, siet is, utánamegy a doktornak, halkan kérdi: mit gondol... mikor indulna vissza. Az orvos kitárja két karját. Lehet, még órákig kell várni. Kérjen vissza egy lovat, valamelyik legény elkíséri, visszahozza az állatot.

Így ügetnek kettesben. Fél hét körül jár az idő; ha kicsit sebesebben haladnak, elér még a házhoz, ahol ősi régészszokás szerint körülülik a bőséges reggelit. Milyen furcsa, nyugodt ügetés ez! Lecsillapodott, elmúlt a feszültség, melyet egész éjszaka érzett. A puszta feltárja őszi, kicsit fagyos arcát, minden felragyog egyszerre, amikor kisüt a nap.

Ott ülnek mind körben a tornácon, szemben a pusztával, amikor Imre s a vele jött bojtár ügetésből vágtába csapnak, s hirtelen lassítva állnak meg a tornác előtti kerítésnél. Gracias még soha nem látta így urát (Tikalban is csak hallott Imre postajárásáról); valami csodálatos van benne, ahogy szőkén, vidáman, jókedvűen pattan le a nyeregből, eltűnt a tegnapi ember gondterhelt, majdnem aggályos arca, aki egész nap túrja a földet, vigyáz arra, ne sértsen semmiféle érzékenységet, ő a legfiatalabb a társaságban - ha az asszisztenst nem számítják -, még az idős altisztre is tekintettel kell lennie. Most pusztai ember: behívja a bojtárt egy kis pihenőre, maga tölt poharába, tányért kerít neki, "te"-t mondanak egymásnak, itt él, ide tartozik a pusztára, nem ment el soha innen, pusztai ember. Minden olyan csodálatos! Gracias nézi; új, ismeretlen ember az ura: így talán még nem látta soha. Pusztai nyelven beszél, melynek más a hangja, zamata, mint annak a nyelvnek, melyet Gálfival vagy az orvossal használ: elnyúlik... ízes lesz... Gracias arra gondol: olyan lehet ez, mint amikor ő vakációkban meglátogatta a yucatáni ősi faluban az indián nagymamát.

A bojtárnak nem sietős, valójában reméli is egy kicsit, hogy hívják a kincskereséshez, hiszen most erről az egész puszta beszél, mint szemtanú mondhatja el majd: mi is az igazság Attila koporsójával...

Gálfi, mintha csak véletlen lenne, feláll, s mégis ez a mozdulat jelzi mindenkinek: elkezdődött a nap. A munkások már kimentek a situs-ra, a két altiszt még jobban nekikészült, kicsomagolják viaszosvászonból a műszereket, állnak a jelzőpóznák, hatalmas papírlepedőket teregetnek, egy perc alatt benépesedik a tegnap vont árkok környéke: milyen más így kora reggel, mennyivel "többet ígérő", mint alkonyatkor, mindenki vidám, az ásó megperdül az emberek kezében! S egyszerre csak hatalmas biciklicsengetés veri fel a környéket - mintha az égből pottyannának, vagy húsz fiú karikázik be: a szomszéd tanyaközpontban iskola működik, s tegnap beüzentek, nem akarnak-e segíteni az ásatásnál egy kicsit a fiúk; akinek kedve van, kaphat munkát. Most - egynapi késéssel - megjöttek, az altisztek nem nagy örömére. Leugrálnak a kerékpárokról, hangos "csókolom"-mal köszönnek, lökdösik egymást, mindenütt útban vannak, de Gálfi örül nekik, mindenki örül nekik, s Gracias ragyogó szemmel nézi, milyenek is itt a fiatalok. Gálfi órájára néz. Tíz perccel előre vannak, ahogy számította, még aránylag jókor. Mosolyogva, a született pedagógus biztonságával megy közéjük, maga is leül az árok szélére, int nekik, telepedjenek köréje, s mintha csak tanítójuk lenne, mesélni kezd nekik Attiláról, a hunokról, nomádokról... avarokról, rómaiakról. Nem kérdi tőlük, kiről s miről hallottak már, de megfogja képzeletüket; vagy húsz csillogó szempár fordul felé, s lassan Gálfi, a nagy magyar tudós és tanítómester felemeli magához a fiúkat arra a szintre, ahol már értik, mire jó az ásatás, mit akarnak vele elérni. Már tudják: Attila koporsója olyanféle mese, mint amit gyermekkorukban sokat hallottak, de lehet, hogy a puszta fejedelmei valóban temetkeztek ezen a tájon. S mert nem voltak írástudók, vagy ha volt is rovásírásuk, amire rótták, rég elenyészett, nem hagytak maguk után jelet, írott emléket, mint azok a régi királyok, akik sziklákba vésették saját dicsőségüket. Itt a puszta egykori urainak természetét kell ismerni, ezeket a végtelen, határtalan birodalmakat, melyek szinte a széllel keletkeztek, majdnem így enyésztek el. De az avarok majd negyed évezredig tartották magukat e tájon. Ez volt a mag, ahonnan kicsaptak a világ mind a négy tája felé. Messze Németországig hatoltak, fent északon a Don vidékéig; délen megközelítették Bizáncot, kelet felé nem volt határ...

- Amit tegnap találtunk, fiúk, az lehet, hogy valaminek az eleje, de lehet, hogy a vége. Nem ígérhetek nektek semmit, csak annyit, hogy látni fogjátok, hogyan kell tisztességgel nekikezdeni a "hajdani" dolgok kiásásához. Bizonyára lesz köztetek majd olyan fiú, aki életében mindig emlékezni fog erre a kirándulásra. Tudni fogjátok, hogy az a kincs, amit a föld, a mi földünk őriz, mindnyájunké. Nem az a cél, hogy valaki eltegye, hazavigye, rejtegesse, hiszen önmagában legtöbbször nem is különös érték. Még a legnagyobb arany, amit tárgyakban találnak, sem valami súlyos... értéke nem abban rejlik, hogy csillog, ha megtisztítjuk. Egy darab lelet olyan, mintha kitépnél a könyvből egy oldalt: se eleje, se vége, nem tudod, mi volt a történet eleje, azt sem, hogy folytatódik. De ha szépen beilleszted a múlt nagy könyvébe, minden egyszerre világos lesz, mindent megértesz, amit eddig tanultál: hunokról, ősmagyarokról. Mert azok is olyan emberek voltak, mint mi, csak más körülmények között éltek, másként kellett megteremteniük maguknak azt, ami kellett nekik. Talán nem is voltak kegyetlenebbek, mint a maiak, bizonyosan az állatokkal kevésbé... hiszen minden vagyonuk, szemük fénye, törődésük tárgya az állat volt. Ezért egész életük, gondolatviláguk egybefonódott az állatvilággal: többet tudtak róla sokkal, mint mi ma... Most szépen kezetekbe veszitek ezeket az ásókat. Nem lármáztok, nem verekedtek, Mihály bácsinak és János bácsinak szépen engedelmeskedtek, amikor mondják, mit tegyetek. Okos fiúk vagytok bizonyosan, megértitek, hogy a legfontosabb azonnal jelezni, ha valamilyen szokatlan dolog kerül ásótok nyomán elő, vagy ha a földnek kezd másféle színe, formája lenni. Aki valamit talál s jelenti: jutalmat kap. A tízórainál majd megmutatjátok, tudtok-e szalonnát sütni!...

Fél szemmel figyeli, hogy fognak neki a gyerekek az ásásnak. Legtöbbje falusi fiú, kisfiúkoruk óta kezükben áll a szerszám, kettő-három van közöttük, aki még idegesen bajlódik vele. Ezeket összekötőknek állítja ki, nekik kell a "főhadiszállásra" nyargalni a hírrel, ha valahol látnak valamit. Mert most kiszélesítik a tegnapi kört. Váratlan segédcsapatot kaptak, még egy szélesebb kerületű ellipszist formálhatnak, ahogy Gálfi szerette volna, hogy pontosan megállapíthassa, merre húzódik a már egyszer megbolygatott talaj határa.

Az első csontváznál - ahogy lassan eltakarodik felőle a föld, Imre kis vésője s seprűje nyomán - még riadtak, majdnem babonásak a fiúk. Egyik sem mondaná: "koma", mint az ásó emberek, akik - hogy megriogassák a fiúkat - mindenféle kísértettörténetet mesélnek nekik, hogy már múlt éjjel is megjelentek ezek az "attilás" szellemek. De ahogy Imre mosolyogva hívja maga köré őket, s mutatja, milyen szép egészben fekszik itt a hajdani harcos, s mit vitt magával a hosszú-hosszú útra, lassan enyhül a szorongás, melyet a gyermek érez az ismeretlen titokkal, a halállal szemben. Bizonyára egyikük sem látott még csontvázat, s ahogy a koponya földpárnáján fekszik, félelmes szemgödrével, lehullt állkapcsával, hiányos, előreugró felső fogsorával, sima koponyájával, melyet féloldalt megbarázdál egy horpadás, bizony elhúzódnak az árok széléről; talán van olyan is, aki - ha nem szégyellné - el is osonna.

Az asszisztens embertannal foglalkozik. Egy vázlatpapírra felrajzolja a fiúknak néhány biztos vonással, milyen lehetett az itt fekvő harcos: milyen magas volt, hány esztendős, mikor kapta a vágást koponyáján, ebben halt-e meg... vagy túlélte? Mutatja a hegesedés nyomát, ahogy "ebcsont beforr", s magyarázza, milyenek voltak akkortájt a puszta gyógymódjai, mennyire jutott a törzsi varázslók, sámánok orvostudománya.

- Ez olyan vágás lehetett, mellyel ez az ember élet s halál között feküdt. Erős szervezete volt, adtak neki lázcsillapító füveket, valami írt is a sebére, s főként nem kapott sebfertőzést. Kigyógyult belőle... látjátok... ez mutatja... - S most kicsiben megrajzolja, milyen lehetett a vitéz, milyen köntöst hordott: néhány vonás - kialakul az egykori "Bene-vitéz" képe, felvázolja zömök, széles, erős lovát, fegyvereit, az erősen hajlított íjat, tegzét, lándzsáját, kardját.

Felhangzik a füttyszó, háromszor: minthogy a kis domb eltakarja egymás szeme elől a "partikat", ahogy mondják az ásók csoportjait, Gálfi - régi ásatási tapasztalattal - ezt a sípjelzést vezette be. Ha elhangzik a fütty, a vezetők odagyűlnek: valamit nyilván felvetett a föld.

A tegnap elért legmesszibb ponttól alig tízméternyire feltárul lassan az első valódi lovassír. Nagyon rossz állapotban. Az ősi szokás úgy kívánja, hogy a vitéz kedvenc lovát föléje földeljék el. A talaj lazább szerkezete miatt így a lófej és az emberi koponya majdnem egymás mellett feküdt, összetapadva a nyirkos agyaggal. Egy ezüstlemez kerül elő: zöld rozsda futja be, alighanem a vitéz süvegén lehetett, mert a nagyító alatt világosan látszik az egykori nemez megmaradt foszlánya. Az ezüstlemezen növénydíszek... kissé messzebbről nézve mintha repülő ménekre emlékeztetnének. A ló erősen porló csontváza mellett kengyel, zabla. Egy kardvas maradéka, inkább hajlása mutatja egykori formáját: keleti kard, nem egyenes, mint a germánoké. Kilenc nyílvas; a tegez egészen elporlott. A két nyílvas végén látni a megmaradt vessző egy részét s a bőrszíj maradékát, mely egybeerősítette őket. Néhány ezüst szíjvég.

Ebben a távolságban még három lovassírt találnak; nem lehet eldönteni; régebbiek-e a tegnapi leletek, vagy ugyanannak az ismeretlen nagy szertartásnak részesei, melyet inkább csak sejtenek. Az egyik "kengyelfutó" fiú vágtat feléjük:

- Tanár úr kérem, a bácsi mondja, asszonysírt talált. Tessék jönni!

Gálfi int Graciasnak, nevetve: "Ide szakértőt viszünk" - s megkerülve oldalvást a cserjést, öt-hat perc múlva már ott állnak egy viszonylag épebben maradt csontváz előtt, melynek finomabb arányai a laikusnak is elárulják: asszony lehetett az, aki itt nyugodott hosszú századokon át e pillanatig. Két pár fülbevaló, kettőnek karikája aranysodrony. Két pár ékköves függő. Karperec, lábperec... ahogy óvatos kézzel darabonként kiemelik. Egy aranypénz, hozzáforrasztva a nyakperechez. Ez a legizgalmasabb. Elővillan a nagyítóüveg. II. Theodosius császár érme. Két gyűrű, benne gránátok, rekeszes ötvösmunkával készült. Sebesen kattog a fényképezőgép. Az árok szélén kis haditanács: merre húzódhatott a sírmező? Merre lehet magja? S utána: ki lehetett ez az asszony, akinek ennyi értékes leletét megőrizte a föld? Milyen messze fekszik a többi halottól?

Egy kisfiú áll az árok szélén: sovány, hirtelen nőtt, tizennégy év körüli fiú, szeplős képű, élénk szemű, de most mintha valamiért egészen elszontyolodott volna. Gálfi egy pillantással felméri:

- Mi baj, fiam?

- Bácsi, kérem, ezt én találtam meg, s nem is tetszik észrevenni...

Valóban, a sír nem abba a vonalba esik bele, melyet meghúztak - valamivel kívülebb, már annyira peremén, hogy ilyen távol Gálfi nem akart próbaásatást kezdeni. Figyelmesen nézi a fiút:

- Te miért kezdtél itt?

- Bácsi, kérem, úgy néztem, hogy itt mintha valamilyen dombocska lenne. A többiek, ahogy tetszik látni, csak ásnak, nem találnak semmit. Azt mondták, én rosszul ások; elküldtek, s akkor gondoltam, magam megpróbálom itt. Kicsit lassan ment, de tetszik látni... nem is kellett nagyon mélyre ásni. Ott, ahol gondoltam...

- Hogy hívnak, kisfiam?

Mondja nevét. Gálfi elgondolkozik, előveszi jegyzőkönyvét, felírja a fiú nevét, címét. Apja kovács. Otthon néha beszélgetni szoktak régi dolgokról. Egyik bátyja tanító.

- Mi akarnál lenni?

- Még nem tudom... de ez nagyon tetszik nekem. Ugye, bácsi, ezt én találtam?

- Te találtad, fiam. Ezt most már, mert itt vagyok, nem veheti el tőled senki sem. Jutalmat fogsz kapni érte.

A többi fiú leáll a munkával, kicsit gúnyolódva, kicsit irigykedve nézik. Egyik, erős legény, odaszól:

- Bácsi kérem, nem érdemli meg, nem tartotta be a vonalat, amit Mihály bácsi húzott. Azon kívül van, amit talált. Nem érvényes.

Gálfi nevet, gombjánál fogva odahúzza a fiút.

- Te, ez nem futball! Tudod, volt valami régi nagy-nagy rendjel; ezt csak olyanok kapták, akik csatában harcoltak. Parancs ellenére nagy hőstettet kellett végezniük Ha nem sikerül vállalkozásuk - főbe lövik őket! Látod: ez a fiú parancs ellen ásott itt. Ha nem talál semmit, mondtam volna, mit túrja ott a földet, ha nem tetszik neki a többivel, inkább menjen haza. De neki eszébe jutott, hogy ott furcsa módon dombosodik a föld, megpróbálta. Nem lehet mondani egészen: szerencséje volt... mert gondolt hozzá valamit. Sikerült. Ezért... fiam. Írunk apjának meg az iskolába. Ha kedve van, karácsonyra feljöhet Pestre. Megígértem!

Gracias, mint a lepke, úgy kering a csodálatos női ékszerek közt; a gyanakvó múzeumi altiszt is csodálattal nézi, ahogy finom, óvatos kézzel rendezi, rakosgatja őket. S milyen önfeledt gyönyörűséggel! Gálfi elneveti magát - soha férfi ilyen elragadtatással nem fordul asszonyholmi, régi-régi ékszerek felé.

Tízórai szünet, fél tíztől tíz óráig. Egy kis szalonnasütés, körbejár a boros demizson. Az asszisztens felvázolja az új sírokat, rögtönzött haditanácsot tartanak A kijevi professzor úgy tanácsolja, hogy a legrövidebb oldal, dél felől "támadják" meg azt a magot, melyben a "központi sírleletet" sejtik. Ha nem jön ki semmi onnan, legalább tudják: nem valami "rendszerbe" foglalt, fejedelmi rítusú sírral van dolguk, hanem temetővel, melybe, úgy látszik, a törzs előkelőbb embereit, asszonyait helyezték nyugovóra. Gálfi nézi a vázlatot. Bólint.

- Kartársam vegye át most a vezetést. Visszalépek. - Nevet.

Ülés, szalonnázás után nehezek az első lépések, fájdalmasan emelkedik a guggolástól zsibbadt derék. A déli, rövidebb oldalon kezdik, ahol eddig nem hozott semmit elő a kutatóárokból az ásó. Megfordítják az eddigi irányt, élével törnek előre a képzeletbeli "centrum" felé.

Szűzföld, érintetlen talaj. Gálfi számítja: még hány méternyire kell húzódnia az ároknak, míg eldől, hogy innen, a rövidebb, déli oldalról "megközelíthető"-e valami? A nap szétverte a felhőket, őszi fényével sugárzik szét a tájon; majdnem tavaszi meleg van, lekerülnek a kabátok, ujjasok. Imre átmegy a fiúkhoz, akik valahogy úgy érzik, kihagyták őket a játékból: arrafelé már "úgysem lesz semmi", amerre ők ásnak. Szokásból végigsétál az árok mentén, nézi a föld szerkezetét.

Komor, bronzarcú zapoték indián munkásokra gondol, akiknek arcáról nem olvashat le senki semmiféle érzést vagy gondolatot, hacsak nem azt, hogy mit keresnek itt az idegenek, miért bolygatják a halottak szellemét. Itt a nyüzsgő, élénk, örökmozgó iskolás fiúk közt ő már "bácsi" s "tanár úr"; a fiúk megsejtik, megérzik, hogy közelebb van hozzájuk, mint - mondjuk - Gálfihoz. De a gyerekek leginkább Graciast csodálják: az "indián" képzeletükben, persze, Winnetounak formáiba öltözik, s szinte hihetetlen, hogy ez a különös nyelven beszélő, magas, karcsú, szépen öltözött asszony sötétes-zöldes arcbőrével, sima koromfekete hajával - valódi, valódi indián! S az indián asszony csodálkozva nézi a fiúkat, akik között fekete, barna, szőke, vöröses akad, szemük a szivárványló napsütésben kéken, szürkén, barnán, zöldesen csillog. Milyen másak, milyen élénkek, nem egyformák, hangosak, hirtelen elcsendesednek, nótára gyújtanak, s elbűvölve nézik, aki mesél nekik; feloldódott kezdeti félszegségük, Imrébe csimpaszkodnak, nem engedik, nem engedik, magukhoz lehúzzák, ölelik: mert már tudják, ő is "idevalósi" volt, míg kiment nagy országokba. S Imre boldog: játszik velük egy percre, mutatja a föld szerkezetét, hirtelen mindenki figyelni kezd... valami keménybe ütközik az ásó vasa - Imre átveszi az első arcrándulásra a szerszámot, Gracias ott áll: karcsú, barnás, vázaformájú edényt húznak elő, aránylag ép, csak középen repedt végig. Valami más... egészen más... egy magasabb, polgáriasult, éppen évezredes kultúra gyümölcse. Gracias ajkán különös, spanyolos kádenciával hull ki a latin szó: terra sigillata. A rómaiak nagyszerű kerámiája, melyről annyit tanult, hallott, olvasott, de csak múzeumi anyagban látta, még etruszk sírokból sem került szeme előtt elő. Itt egy barbár temető mélységében kibukkan a római edény, mely talán hosszú nemzedékek óta tartozott a puszta fejedelmeinek kincsanyagához, egy hajdani zsákmány emlékeként. Graciasnak felejthetetlen ez a pillanat. Az első római edény, melyet ő tisztít meg a rátapadt agyagtól. Könnyes lesz a szeme, ahogy Imréhez fordul, nagyon halkan mondja:

- Olyan boldog vagyok...

Ez a muy feliz a maga mély, majdnem zengő spanyolságával olyan ebben a pillanatban, mint boldogan felbúgó orgonaszó.

A fiúk keze lassan ellankad. A római edény újra felgyújtja képzeletüket. Az asszisztens jön Imre segítségére, aki néhány, talán kicsit túl tudományos szóval magyarázza azt a furcsa kapcsolatot, mely egy ilyen barbár fejedelmet hozzáfűzött a címeiben s méltóságában majdnem isteni császárhoz, aki valójában súlyos aranyakért vásárolta meg "ajándék" vagy "zsold" formájában a puszta királyainak támogatását vagy rosszabb esetben semlegességét. A fiúkat ez nem nagyon érdekli. Van, aki ásít, ahogy Imre látja, szeme sarkából. Bezzeg, ha Gálfi kinyitja a száját, menten lángot vet a tekintetük. Eltalálja mindig, mi kell a fiúknak, mit szeretnének hallani.

Két, egymással párhuzamos ellipszist alkotnak az árkok a dombocska körül. A kettőt már több összekötő kapcsolja össze. Nagyjából úgy mondhatják: ismerik azt a leletanyagot, ami itt a föld alá került. Most a "szakmunkások" keze alatt "megfeszül" az ásó. Ez a döntő támadás, a fiúk egyenként leállnak, átsompolyognak arrafelé, ahol az orosz professzor guggol az árok mélyén, s vigyázza a hajlást, a "vonalat". Néhány méternyi árokásás: nincs semmi lelet. A föld sem mutatja, hogy felzaklatták volna valaha is ősi rétegeződését.

Az első csontváz "meztelen": fiatal férfi maradványai, koponyaalkata nem vall nomádra, pusztaira. Itt lakó szolganép fia lehet, mert nincs mellette semmi leletanyag. Az asszisztens ujja rámutat a koponyára: hatalmas vágás ékteleníti az aránylag épen maradt koponyatetőt. Nincs forradás a horpadás körül, mely arra engedne következtetni, hogy "túlélte" a sebesülést. Mellette se kés, se edény, se csat vagy övmaradék. Fejjel a dombközép felé fekszik. Néhány arasznyira tőle - hasonló lehet. Ugyanaz a megállapítás: a koponyán vágott vagy ütött seb, lelet nélküli csontváz, fejjel a dombtető felé.

Legyező alakban tizenkét ilyen csontvázat tár fel az ásó.

A régészekről más szakon dolgozó tudóstársaik gúnyolódva mondják, hogy mindenféle történeteket találnak ki a jámbor halottak rovására, akik ez ellen aligha tudnak tiltakozni. Ám itt aligha lehet más vélemény, mint az, hogy ezek a "nem pusztaiak" szolgák voltak, talán rabszolgák, akiket valamilyen rejtélyesnek látszó rítus kedvéért itt, a helyszínen feláldoztak.

A legyező ágai szűkülnek. Újabb szakaszon semmi. Majd egy lótetem. Aláásnak: nincs embercsont alatta. Izgalmas kutatás - van-e lószerszám mellette s körülötte? Ezüstlapocskák, füstvékony pikkelyek, tört csatmaradékok. Pálmadísz rajtuk. Kengyel és zabla. Most kiszélesedik az árok, minden oldalról elágazásokat próbálnak. A föld itt "nyugtalan", mindenütt mutatja, hogy valamikor, valahol megbontották szerkezetét. A legyező felsőbb szárán így tárnak fel hat lótetemet. Nem kell hozzá állatorvos, maguk is meghatározhatják - ezekkel az állatokkal itt, a helyszínen végeztek, s szabályos rendben helyezték őket el... valamilyen "középpont" köré.

Feljebb, feljebb a legyező szárán. Már csak a régészszerszámok dolgoznak ásó helyett. Keskeny, hosszúkás koponya tűnik elő, még vékony porréteggel álcázva. Asszonyé. A koponyán nem éktelenkedik lyuk, s mégis a csontváz helyzete, fekvése arra vall, hogy vele is, élete virágjában, valami szörnyű sors esett. A leletek aránylag szegényesek: de a majdnem szétporlott ujj alatt egy finom rekeszes ötvösmű, gránátköves aranygyűrű.

- A sírt kirabolták. Ezt a gyűrűt nem találták meg - mondja halkan Gálfi, e súlyos, izgalmas pillanatok nyelvén.

Még két asszonyalak. Egyikén fél fülbevaló gránátmaggal, a másik feje alatt, a nyakcsont irányában egy fibula.

- Sietve fosztották ki a tetemeket. Nem volt idejük mindent alaposan átnézni.

Minden egyes csontváz természetesen megállást, munkát jelent: fényképezni, feljegyezni, felvázolni, embertanilag megejteni a legegyszerűbb méréseket, majd óvatosan kiszedni a csontokat s elcsomagolni őket, gondosan megszámozva a sírt, s ennek számát felírni a földi maradványt rejtő csomagra. Utána tovább... Mindenkin valami fojtott szorongás uralkodik. A halál, az esztelen gyilkolás e néma s tizenhárom század után megelevenedett tragédiája most itt úszik a puszta levegőjében. Furcsa módon - ez a három szomorú asszonytetem az, ami talán a legmegrázóbb: aligha lehet kétséges, hogy ez is hozzátartozott a nagy, fejedelmi rítushoz: a "vezér" mellé, mintegy túlvilági szolgálatra tenni legkedvesebb asszonyait.

A legyező most már egészen összeszűkül. Fél óra legfeljebb, míg a dombocska szívébe fut bele a kutatóárok.

Tizenegy. A párák majdnem egészen eloszlanak, derült, enyhén melegedő legszebb őszi nap, gazdag fényeivel. Hallani a traktorok járását, náddal garmadáig megrakott ökrösszekerek jönnek a halastótól, néha egy-egy csikós átüget a horizont alján. A fiúk - mintha parancsszóra történnék - leteszik szerszámukat, s leülnek, leheverésznek a tegnap nyitott árok partján, s innen, a földhányás magaslatáról nézik feszült figyelemmel, majdnem teljes csendben az "öregek" munkáját.

Most újból Gálfi vezet. Az irány már nem térhet ki, egyenesen szalad. Újból a "holttér", amikor a föld szerkezete mutatja: nem történt semmi változás. Az ásó emberek már tökéletesen beletanultak a mesterségbe.

Az ásó Mihály felemeli fejét. Csak annyit int: "Tanár úr" - s Gálfi elérti szemvillanását, odasiet. Mutatja: itt mintha kezdődnék a bolygatott talaj, vége a szűzföldnek. Nagyon-nagyon óvatosan haladnak; mintha mindenki tudná - most kell eldőlnie annak, hogy... Nem, senki sem meri kimondani a többi szót. Régészek, tudósok, akik nem kergethetnek kincskereső légvárakat, nem futhatnak gyermekmesék után... és mégis...

A márgás erek továbbhúzódnak. Ott, ahol a földtüremlés közepét sejtik, lassan omlósabbá válik a talaj, a régész szeme nem mintha elfáradt volna, de most a tanár úré lent, az árokban a szó. Gálfi gyors, biztos technikával halad. Lehet, a mai fiatalok már műszerekkel, finomabb eszközökkel mennek előre, neki a jó öreg spatni s a seprűcske elég; villámgyorsan dolgozik, mint sebészprofesszor, akit asszisztensek kara vesz körül.

Ezüst tegezváz: ez az első, amit találnak. A tapasztalat diktálja, hogy itt kell lenni, két arasz távolságban a nyílvesszők megmaradt vasának. Nincs elég világos az árok mélyén, Gálfi villanylámpát kér, a zseblámpa erős reflektorfényében emeli ki egyenként a nyílhegyeket: kilenc! A mágikus szám... kilenc. A koponya felmerül homokágyából. Utána a térdkalács, a medence. Szokatlanul hosszú csontváz. Nagyon magas, erős ember lehetett. De már nem fiatal. Sok foga hiányzik, de az alsó állkapcson egy-egy megmaradt a zápfogak közül. S most Gálfi lehajlik: két nyílhegyet talál még - de nem a tegez tájékán, hanem a csontváz törzse körül. A nagyítóüveg villan. Sorban nézi az összeszedett kilenc nyílhegyet: kettőn bizonyosan van famaradék még. S mind a két utóbb, a testnél talált nyílvasnál is látszik a parányi facsonk. Hívja asszisztensét: ez különös vizsgálat, ahogy az árokszélen egy fehér lap papírra kiterítve feküsznek az agyagos, épp hogy letisztított nyílhegyek. A fa nem egyforma. Sem színében, sem anyagában - mások a tegez körül heverők, s mások azok, amelyek...

Mindenkin megint átsuhan a tizenhárom százados tragédia szele. Ezt az embert itt, ezen a helyen érte a halálos nyíltalálat. S eltemették, nem kaparták be. Úri... nemzetségfői temetést kapott. Mellette kardja, ivószerszáma, kova, hogy túlvilági útján tüzet csiholhasson. De ez nem fejedelem... főrangú ember. A sírt nem rabolták ki, övdíszei, egy tartócsat, ezüstlemez - mely alighanem nemezsüvegét díszítette - sorban kikerül a "gyűjtésbe". Imre meglát a közelben egy elég csenevész szilfát, de mégis ez a legmagasabb fa ezen a tenyér földön. Felmászik rá, a fiúk kétkedő tekintetétől ostromolva. De jól mászik, ezt a szokását a világ másik felén eleget gyakorolta, amikor más műszer hiányában így állapíthatták meg a talaj alakulását.

Visszajön - nincs kétség, ez a domb közepe. Ha mindez a nagyon szelíd emelkedés ember műve, akkor itt kell lennie a "központi" sírnak. S mégis... ahogy Gálfi nézi az önmagában nagyon érdekes, figyelemre méltó leletet, csóválja fejét. Nem temetik szolgák hadát, lovakat, asszonyt mind a köré a "kilenc-nyílú" vezér köré, akit - magát is lenyilaztak.

Elkér egy ásót. Gyors, ritmikus vágásokkal aláás a földnek, ott, ahol az épp most kiszedett csontváz feküdt. Régi régészszabály, hogy mindaddig tovább kell folytatni a feltárást, míg szűz talajrétegig nem érnek le. Persze, nagy sírmezőknél, sietős ásatásoknál nem sokat számít ez a szabály. De most Gálfi kezében a szerszám, s ahogy pápaszemét igazítja, ahogy előrehajlik, látni arcán a feszültséget. Homlokáról két vastag verejtékcsepp pereg le. De olyan határozott, erős csapásokkal dolgozik, hogy senki sem meri kivenni kezéből a szerszámot, akármennyire is aggódva nézik: nem erőlteti-e meg magát ezzel a munkával, ami rácáfol korára. Látják, amint önkéntelen mozdulattal megsimogatja csúzos bal vállát, de utána még jobban elmerül az üreg mélységében; már csak feje látszik ki. Halkan szól ki Imrének: ő is hozzon egy ásót, jöjjön le. A kör most összeszűkül, mindenki az üreg köré kerül, már sehol nem folyik máshol munka, a fiúk az árok túlsó peremére kapaszkodva lesnek le.

Mintha leheletükkel takarítanák el a földet, úgy haladnak lefelé a nyirkos, sáros agyagban. A talaj nyugtalan: emberkezek munkájának emlékét őrzi, nagy idők óta. Az első "tárgy", amit Imre észrevesz, tompán, sárgásan válik el a zöldesbarna földrétegtől, melyet itt nem erez a csont közelségét jelző sárgás betüremlés. Óvatosan körülássa, Gálfi emeli ki vigyázó kézzel, a mesterség szabályai szerint. Dísz ivókürt felső tagja: domborművekkel gazdagon kivert, széles aranypánt vagy karika. A csonttest levásott róla, töredékeiben itt hever. A tülök alja megvan: aranymívű, tömör, sima aranygombban végződik.

Hallani a tanya felől a delet jelző szirénaszót. De most nem gondol senki déli pihenésre. Mélységben dolgoznak, a hűvös-nyirkos agyagban; két méter is lehet az árok, a lámpafény nélkülözhetetlen, mert ráesnek az üregre már az árnyékok. Gracias és az asszisztens gépének kattogása hallatszik csak, ahogy minden mozzanatot megörökít a lencse.

Tovább! Gálfi tudja, mit kell találnia. Lassan kiemelkedik a tegez maradványa. A felső, középső és alsó keskenyedő aranypánt s a tartóhurok... mellette, ahogy szokás, hevernek a nyílhegyek... de Gálfi szeme megakad: a tegez derékban mintha ketté lenne törve... A nyílvasak számolását az idős tudós senkinek sem engedi át. Szaporán jár keze, úgy rakja őket, ágaskodva az üreg peremére; a papírlapon - ahogy egyenként kiemeli - húsz sáros, facsonkot rejtő nyílvas hever. Több itt, a tegez körül nem kerül elő. Húsz? Ez nem volt soha a puszta vezéreinek mágikus száma... az eddig ismert legnagyobb nyíl vaslelet huszonötre rúgott. Imre ás és kapar a másik oldalon, fél szemmel vigyázva, nem dől-e ki Gálfi, s nem kell-e félni attól, hogy az üreg valamelyik oldalán beomlik? De szólni Gálfinak? Hisz ez tudós életének nagy-nagy pillanata... a tét...

Most Imre kiált fel. Alig karnyújtásnyira a képzeletbeli középvonaltól - ő is talál egy másik tegezmaradványt... nagyjából hasonlatos a másikhoz, ez mégis gazdagabb mintázású; líra alakú lehetett ép korában - s ez is kettétörve hever, ahogy a maradványok elárulják. Egymásra néznek. Most Imrén a sor, hogy szapora kézzel összeszedegesse a nyílvesszőket... hihetetlenül izgalmas pillanatok ezek, különösen Gálfi szemében... sápadtan figyeli, amint Imre két kézzel emeli ki az alaktalan apró valamit: tíz... tizenkettő... tizennyolc. A huszadik! Egy tegez elbír könnyen ötven nyílvesszőt is, mégsem temettek soha pusztai harcost ennyivel. Miért? Ezt tiltotta valamilyen ősi tabu, a hagyomány mélyéről eredő szokás. Negyven nyílvessző. A görög történetíró azt jegyezte fel - ennyivel temetik a kagánt!

Gálfi felnyúl, asszisztense leadja neki a lapos üveget, lecsavarja kupakját, húz egyet a barackból. Imre kérdően mutatja, milyen különös ez a törés, mindkét tegez középmagasságában.

- Fiam, a pusztaiak... úgy gondolták, hogy a túlvilágon minden fordítva lesz. Ezért... ezért törték sok helyen ketté a kardpengét, mert "odaát" ez a rítus, ha itt csak az ép vasnak van értéke... ugyanez lehet a tegeznél is. A tört tegezből kihullanának a vesszők - a túlvilágon ezért így kell a fejedelemnek megjelennie...

Kínálja a kis üveget Imre felé. Homlokán a lüktető ér mutatja belső feszültségét.

Percek múlva eltakarítják a földet, s lassan kezd előtűnni a koponya körvonala. Ám az ásó helyett dolgozó régészkés valami keménybe... fémbe ütközik, peng. Imre leáll, Gálfi kezdi letisztítani az agyagot. Vaspikkely... még egy... másik... egymásba illesztve. A vezér teljes, feltűnően jó állapotban levő pikkelypáncélja! A szerszám vaspántokat hoz elő. Gálfi bólint: szabályos távolságra találja őket a csontváz körül. A koporsó vasalása volt: most látszik, milyen hatalmas fakoporsó fogadta be a puszta urát.

Egy darab díszes csont... másik, más formájú... s harmadik, mint az első... faragott. Ez volt az íj - a nomádok félelmes harci eszköze, mely irtózatos testi erőt igénylő szerkezetével ötszáz-hatszáz méternyire is lehetővé tette a nyilazást. Egy ilyen pusztai íj rétegekből készült, a csontvégek s az íjmarkolat ellenállt az enyészetnek. A szarurészek szétestek, megsemmisültek. Néhány vékony aranyrozetta arrafelé, lesüllyedve, amerre a tegez előkerült. Alighanem ez díszítette a nyílvesszőtartót, mely finoman munkált fakéreg lehetett... Tovább... most övmaradékok tűnnek elő... az övcsatokból, horgokból látni lehet: két öve volt a halottnak. Egy díszöv... aranyberakású övcsatokkal, s egy harci öv, erre aggatta rá fegyvereit. Itt csak a szíjvégek ékesek. Egymás után kerülnek elő a túlvilági útra szolgáló szerszámok, melyek nélkül nem indulhat el a halott. Kova, lant alakú csiholóvas. S egy kis rozsdamarta csiptetőféle... Gálfi felkiált örömében: ez különleges, de ismert pusztai lelet. Egy forrás leírta, igaz, hogy a hunokról: a vezérek tanácskozás közben ilyen csipeszekkel szokták tépdesni gyér szakálluk makrancos szőrszálait.

Kardpenge. A szablya ép, nem törték ketté, mint a tegezeket. Finom kard... közel jár az acél határához. Az egykori markolat helyén pálmalevélhez hasonló, díszes arany borítólemez.

Minden pillanatban új és új lelet, szerszám, emlék, s a szem mégis mindegyre csak magát az embert, a test maradék emlékét keresi! Ki lehetett a vezér? Akinek kardján, páncélján, csiholóvasán kívül mindene ezüst és arany? Ki lehetett a puszta fejedelmei közül? Egyike vajon azoknak, akik megreszkettették a kelet-római császárt, aranyágyat, elefántot, hajóépítő munkásokat követeltek Bizánctól? Mindenkit most már csak az ember érdekel.

Fekszik lapos földágyán, hisz elkorhadt alóla a koporsó fateste. Lassan tisztítják az utolsó rétegeket... A mell magasságában vékonynak ható aranylánc. Rajta egyetlen bizánci solidus. Már ismerik, három ajakra tolul a szó: Hérakleitosz-érem! A "terminus post quem" törvénye szerint - a halott csak Hérakleitosz kora után térhetett örök nyugovóra, előbb nem.

A csontváz ép. Gálfi fölé hajol, megkapaszkodva két ásó nyelében. Halkan mondja, de úgy, mintha már diktálná a leletről készülő jegyzőkönyvet:

- Nem lehetett magas ember, úgy százhatvanöt centi körül. Ötvenesnek nézem. Nem látok rajta ízületi csúzból eredő, vagy másféle elváltozást. Koponyája ép. Felső fogsorából három, alulról öt foga hiányzik. Ez viszonylag jó testi erőre vall, ha helyes a kormeghatározásom. Benyomásom szerint természetes halállal halt meg.

Körülállják a mélyen fekvő sírt. A munkások egyike sem mondja erre az emberformán elnyúló csontvázra: "koma". Talán azért, mert megmagyarázhatatlanul "épen" fekszik, a bűvös ellipszis metszőpontjában, melynek képzeletbeli sugarait már sorban kijelölték a halotti rendbe fektetett áldozatos koponyák.

A leletek ékesen szólnak, s a sírok nyelvén mondják: a vezér földi maradványai nem kerültek sírrablók kezére. A Hérakleitosz-érem, szőrcsíptető, nyílmaradvány, szablya, övcsatok, kürt - úgy hevernek a csontváz körül, széles körben, ahogy belehulltak az anyaföldbe - amikor már elenyészett a hús, a bőr, a gyapjú, nemez, szaru, kéreg és fa. Bőrfoszlányokat, facsonkokat találnak. A lelet korát majd megpróbálják pontosan meghatározni a Carbon 14-es vizsgálat segítségével.

Gálfi finom kézzel takarítja el a környező földréteget. Ujja megérzi, hogy valami sodrott fémes holmi rejtőzik alatta. Míg tisztítja, arra kell mindig gondolnia, nem "rombol-e akkor, ha szabad levegő éri azt a tárgyat, mely évezrede feküdt a földanya ölelése között. Méternyire tőle a földágyán nyugvó halott, s most lassan, végtelen óvatossággal kiemeli a tárgyat: először egy arany kancsófület... majd néhány mozdulata a szerszámnak, s kint van a szabad levegőn egy remekművű aranyedény.

Kidomborodó hasának két oldalán csodálatos művészi ábrázolások. Egyiken szárnyas paripán vágtató koronás vitéz, amint visszafordul, nyilát ajzza, megcélozza a rá vicsorító bozontos farkú, oroszlánszerű szörnyeteget. A másik oldalon griffmadár tátja szét horgas csőrét, két hatalmas szárnya közül parányi emberalak bontakozik ki. Gálfi magasra emeli a csodálatos edényt, s meghatottságtól remegő hangon mondja:

- Gyönyörű perzsa udvari munka... Ki tudja, hogy került ide, hány nemzedéken át vándorolhatott, míg elnyelte a kagán sírja?!...

Ő az első, aki kimondja a súlyos, meghatározó szót: kagán! Mindnyájan tudják: Gálfi már kiformálta véleményét, eldöntötte, kit takart a pusztai sírvilág. Az aranykorsót odaállítják a koponya mellé. Percekkel ezelőtt még alaktalan, sáros tömeg volt; most egyike lesz a tudomány izgalmas, megoldatlan problémáinak. Hogy került ide... honnan jött, miért temették a fejedelem mellé? Mit mesélne a perzsa Királyok Királyának asztali éke, ha megszólalhatna?...

Kattannak a gépek, s a lencse hirtelen elhajlik a leletektől, s szembefordul az emberek kicsiny csoportjával. Elöl a régészek, ahogy körülveszik Gálfit és Imrét, oldalt az ásóemberek s négy-öt fiú, akiket nem érdekelt az ebéd, helyette makacsul, megbűvölten lesték, hogy mit tár fel a csodálatos sírvilág.

Gálfi leporolja térdét, az arca ünnepélyes lesz, amint lassan, csendesen mondja Imrének, mindenki előtt:

- Neked köszönhetjük, fiam. Te így szolgáltad a földet. Ugye, érzed, hogy mindig ide tartoztál? Most már velünk maradsz!

Szél kerekedik megint a pusztán, érezni lehet: ma már ismét korábban hullajtja kéklő foszlányait az alkonyat, mint tegnap. Az idegen asszony csak annyit lát, hogy az idős férfi leveri tenyeréről a rátapadt földet, majd egyik kezével Imre tenyerét fogja, másik karjával átöleli. Mintha néma, ritka szertartás lenne, senki sem mond egyetlen szót sem. Az árok peremén állnak, melynek mélyében a pusztai nagyúr pihen, a koponyából előugró félelmes kaszásarcával; körülötte lovai, kedves asszonyai, szolgái s szolgáinak szolgái, vezére. Csupa-csupa halott: a hallgatás birodalmában még mindig félelmes, pusztai nagyúr maradt!

Ki volt? Ki lehetett? A szél kergeti a bogáncsokat, maréknyit beszór a sírba. Gracias lemegy az árokba, elsöpri őket a pusztai halott teteméről.

Raj madár száll a tavak felől, idetartoznak a tájhoz, mint a fiatal három fekete puli, amint valami képzeletbeli kör szélén állva rávakkantanak az idegenekre. Az ásómunkások is állnak, szerszámukra támaszkodva. Imre rájuk mosolyog. Már mindegyik arcát ismeri s szereti. Az emlékek mélyén elsüllyedt esztendők szaladnak. Őserdők, óceán, színes emberek...

- Ide tartozol! - mondja könnyes szemmel az asszony, aki már érti Gálfi csendes szavát.


1958. április 9.




Hátra Kezdőlap