NAGY KÉPES VILÁGTÖRTÉNET
IV. KÖTET: A NÉPVÁNDORLÁS KORA – AZ ISZLÁM
IV. RÉSZ: GERMÁNOK
II. SZAKASZ: GERMÁN ÁLLAMALAKULÁSOK
XXI. A germánok térítése és a frank egyház           XXIII. Egyház és közművelődés

XXII. FEJEZET.
Nagy Károly és öröksége.

Pippin fiai, Károly és Karlmann, még atyjok életében viszálkodtak egymással. A mint az uralkodás kezökbe jutott, az egyenetlenség is fokozott mértékben tört ki köztük. A hitbuzgó Karlmann a longobárd királylyal szemben a pápa pártjára állott, Károly ellenben Aistulf segítését határozta el, sőt III. István pápa heves ellenzése ellenére nőül vette a longobárd király leányát, s kitől azonban csakhamar el is vált. Növelte a testvérek közötti ellentétet az is, hogy Karlmann nem állott rá a pártütő aquitaniai herczeg ellen indítandó közös hadjáratra. Károly, ki a lázadást vaskézzel hamarosan elfojtotta, szerfölött megharagudott öcscsére s a nyilt összeütközést közöttük csak az anyakirályné tapintatos föllépése hárította el. Karlmann 711-ben bekövetkezett halála véget vetett a testvéri perpatvarnak s egyszersmind egyesítette Károly kezében az egész frank birodalmat.

Károlyt a történelem a Nagy jelzővel tisztelte meg s neve ezzel a jelzővel elválaszthatatlanul összeforrt. Negyvenhat évig tartott uralkodása megváltoztatta egész Nyugat- és Közép-Európa fejlődési menetét. Éles tekintetével bele látott a jövendőbe s azok a kérdések, melyek a következő századokban napirenden voltak, már őt is élénken foglalkoztatták. Egy hatalmas világbirodalom köszöni létrejöttét az ő lángelméjének. E birodalom határai az Ebrótól az Elbéig és a Tiszáig, a beneventi herczegségtől Dániáig terjedtek.


Nagy Károly ezüstpénzei.

Uralkodásának első nagy ténye a longobárd királyság megsemmisítése volt. Elűzött neje és öcscsének özvegye, valamint gyermekei Desiderius király oltalma alá, Paviába menekültek, hol szíves fogadtatásra találtak. Desiderius, ki a byzanczi udvarral szövetkezett, rá akarta bírni Hadrián pápát, hogy a Karlmann fiait kenje föl frank királyokká. De a pápa hű maradt a multban követett politikához s tagadó választ adott a longobárd királynak. Ez ostrommal fenyegetvén Rómát, Hadrián Károlytól kért segítséget. A frank király, miután hasztalanul próbált közöttük békét létrehozni, arra tökélte el magát, hogy a pápa pártjára áll s véget vet a longobárd királyságnak. A 774. év tavaszán átkelt az Alpokon s egyenesen Pavia alá vezette hadait, hol Desideriust ostrom alá fogta. Maga Károly ez alatt az örök várost látogatta meg, hol példátlan fogadtatásban volt része. Róma főtisztviselői nagy távolságra eléje mentek, a pápa pedig az összes papság élén sz. Péter székesegyházának kapujában várakozott reá. Az «Áldott legyen, ki az Úr nevében jött» kezdetű zsoltár hangjai mellett vonultak a székesegyházba s együtt imádkoztak a szent apostol sírjánál. Épen a husvéti ünnepek következtek, melyeket nagy fénynyel tartottak meg; Károly nemcsak megerősítette, hanem új adományokkal is bővítette atyja kiváltságait, miért is a pápa «az egyház védője» czímmel ruházta fel. Innen visszatérvén Pavia alá, e várost félesztendei erős ostrom után bevette; Desideriust, ki fogságba került, frank kolostorba száműzte. Azután longobárd királylyá koronáztatta meg magát s a longobárdok országát, mint külön államot, birodalmához csatolta. Eleinte csinján bánt a longobárd herczegekkel, megerősítette őket jogaikban és méltóságaikban. De midőn a lázadások, melyeknek Desiderius fiának, a Byzanczba menekült s a beneventi herczegtől segített Adelchisnak trónra emelése lett volna czélja, szűnni nem akartak, Károly végkép eltörölte az összes herczegi méltóságokat, az országot grófságokra osztotta fel s ötéves kis fiát, Pippint Itália királya czimével helyezte élére az új tartománynak.


Keresztyénkori longobárd aranykapocs.
A M. Nemz. Múzeumban. Lelőhelye Duna-Pataj.

Sokkal nagyobb küzdelmekbe kerűlt egy másik hatalmas germán törzs, a szászok megtörése, kik féltékenyen őrizték függetlenségüket, ősi intézményeiket és pogány vallásukat.

A szászok eredetileg az Elbe-torkolat körül elterülő tengerpartnak voltak urai. Mint félelmes tengeri rablók már a régi időkben rettegetté tették nevöket, s midőn a frankok Galliába telepedtek, az ezektől üresen hagyott szállásokat is azonnal birtokukba vették. Ettőlfogva hatalmukat az Elbétől a Weserig, a Wesertől az Emsig s innen egészen a Rajnáig terjesztették. Több népből álló szövetséget alkottak s három osztályra oszlottak: nemesekre, szabadokra és letelepült pórokra. Ezeken kívül voltak a minden jog nélkül való rabszolgák. Mint a többi germánokat, őket is a vérségi és házközösségi kötelék tartotta össze. A politikai hatalom a főnemesség és papság kezében összpontosult. A nemesek csak a maguk osztályából házasodtak s jogaik közé tartozott a kormányzás és a vallás gyakorlása. A Weser partján emelkedett Irminsul temploma; a szászok ez alatt a név alatt imádták Wodant. Voltak papnőik, kik jövendőmondással foglalkoztak s papjaik, kik az áldozatokat intézték. A papok neveztek ki évenként grófokat, vagyis az egyes kerületek élére főnököket, úgyszintén 15 birót, kik a grófoknak segédkeztek s 72 család ügyes-bajos dolgaiban itélkeztek. A nép nagyjai évente április és október havában megjelentek Irminsul templomában s emberáldozatokat mutattak be neki. Háború idején vezérül a nemesség sorából választották ki a legderekabb és leghíresebb embert s képét Irminsul papjai vitték a harcztérre. Évenként egy Marklo nevű helyen, a Weser folyó mellett, gyűlésre jöttek össze s a nép megbizottjai meghányták-vetették az összességet illető ügyeket.


Nagy Károly koronája.
A bécsi császári kincstárban.

Kétségtelen, hogy szászok elleni hadjárat fő indító okát Károly keresztyén gondolkozásában kell keresnünk, mely birodalma tőszomszédságában nem tűrte a pogány vadságot. De a háborúra, mely 722-ben indult meg, tulajdonkép határvillongások adták meg az első lökést. Az ez évben Wormsban tartott birodalmi gyűlésen lelkesedéssel határozták el a rendek a szász háborút. Károly hittérítőkkel és nagyszámú egyházi férfival indult útnak s hadait Mainz mellett vezette át a Rajnán. Egész a Weserig nyomúlt előre s tűzzel-vassal pusztítva tartományukat, hatalmába kerítette főerősségüket, Eresburgot. Országuk belsejében ráakadt a szász törzsektől nagy tiszteletben tartott szent oszlopra, az Irminsulra, melyet könyörtelenül ledöntetett. A megrémült szászok a váratlan támadásra meghódoltak, kezeseket adtak s megigérték, hogy a keresztyén térítőket nem fogják többé akadályozni működésükben. Azonban a hittérítők süket füleknek prédikáltak s a szászok csak kedvező alkalomra várakoztak. Az olaszországi események Károlyt haza szólították s távollétét siettek a szászok felhasználni. 774-ben fellázadtak, elűzték a hittérítőket, betörtek a frank területre s egyik templomot és kolostort a másik után égették föl. Károly ezalatt visszatért Olaszországból s hatalmas sereget küldött ellenök. 775 tavaszán maga is átment a Rajnán s kegyetlenül megtorolta hitszegésüket. Elpusztította országukat egész az Ocker folyóig s újra meghódoltatta daczos törzseiket. De már a következő évben, mikor Károlyt az események újra Olaszországba szólították, a szászok megint fellázadtak s visszavették Eresburgot. Károly erre a hirre gyors menetekben átkelt az Alpokon, s miután Worms mellett a birodalmi gyűlést megtartotta, haladéktalanul a szászok ellen nyomult. Ezek a roppant erőnek ellent nem állhatván, kegyelemért könyörögtek. Károly erősségeket állíttatott fel s maga is huzamos ideig tartózkodott országukban. 777-ben a király szász földön, Paderbornban tartotta meg a birodalmi gyűlést. Itt megjelentek a hűtlen nép fejei és nemesei, s Károly oly kikötéssel, hogy ha parancsolatait még egyszer áthágják, elvesztik szabadságukat és hazájukat, megbocsátott nekik. A szászok erre igéretet tettek, hogy jó keresztyénekké lesznek s tömegesen tartották fejöket keresztvíz alá. Úgy látszott, hogy a hódítás műve teljesen be van fejezve.


Nagy Károly ólombullája.

Azonban a szászok egyik néptörzsének, a westfáloknak vitéz hercege, Widukind, nem hódolt meg; sőt, hogy Károly előtt ne kelljen megjelennie, a dán királyhoz, Sigfridhez, menekült. Innen izgatta a népet, mely 778-ban, midőn Károly hadserege Spanyolországban volt elfoglalva, újra betört a frank területre s a Rajnáig tűzzel-vassal mindent elpusztított. A frank király ismét Szászországban termett, de Widukind megint kitért előle. A szász törzsek újra hűséget fogadtak. Károly most már nem bízott bennök; tömérdek várat emeltetett a frank határon és az Elbe mentén s ezeket válogatott őrcsapatokkal rakta meg. Mint az imént Longobárdországot, a szászok hazáját is újjászervezte s benne frank intézményeket honosított meg. 781-ben, midőn ügyei Olaszországba szólították, azzal a hittel távozott, hogy az ellenséges néptörzs körében a békét és csendet biztosítania sikerült.

E közben a frankokkal szomszédos szláv bodriczok és szorbok, kik az Elbe és Saale közt laktak, fellázadtak s rémítő kegyetlenségeket vittek véghez. Károly legkiválóbb vezérei alatt derék sereget küldött ellenök, mely először is a lázadókhoz csatlakozott szászokkal akart elbánni. A vezérek meggondolatlanul rá támadtak a szászok táborára, melynek Widukind állott az élén; de iszonyú vereséget szenvedtek s velök együtt embereik is egy szálig elhullottak. Károly rettentő dühre lobbant, midőn e szörnyű vereségről értesült; félre tett minden tekintetet s elhatározta, hogy példás boszút fog állani a rakonczátlan néptörzsön, melyet a szelídség fegyvereivel hiába kisérlett meg lecsendesíteni. 782-ben személyesen közöttük termett s puszta megjelenése elégséges volt arra, hogy a lázongó elemek meghódoljanak. Widukind ismét kiszökött az országból s hívei közül mintegy 4500 ember Verden mellett a király kezébe jutott. Károly rettentő bosszúját az elfogottakon töltötte ki; mind a 4500 foglyot egy napon kegyelem nélkül legyilkoltatta. E rémtettel, melyet menteni nem lehet, épen az ellenkező czélt érte el a frank király; a helyett, hogy a szászok megrémültek volna, még jobban neki bőszültek. A kétségbeesés megkettőztette erejöket, s midőn Widukind Dániából újra köztük termett, a lázadás minden eddigit fölülmuló erővel tört ki. A három évtized óta folyó háborúban most először bocsátkoztak nyilt ütközetbe, de nem kedvezett nekik a szerencse. Károly, ki a birodalom összes haderejét vitte ellenük, előbb Detmold, majd Osnabrück mellett teljes győzelmet aratott felettök. Hadai megfékezték az egész népet s Károly 785 tavaszán megtartotta a híres paderborni gyűlést, melyen a keresztyénség és rend biztosítására szigorú intézkedéseket hoztak. Elkárhoztatták a pogányság emlékeit s behozták az egyházi tizedet.

Widukindnak sértetlenséget biztosított a nagy uralkodó, ha meghódol. A nagy hős hite megrendült a nemzeti istenekben, kik nem akadályozták meg népe bukását; elfogadta Károly békét nyújtó jobbját s hű kisérőjével, Abbióval, megjelent szine előtt. Meghódolását csakhamar megkeresztelkedése követte s példájára a szász nép ezrei egymásután hajtották meg fejöket a kereszt jelvénye előtt.


Widukind ereklyetartója és keresztelő csészéje.
Állitólag Nagy Károly ajándéka. (A berlini iparművészeti múzeumban.)

Mintegy nyolcz évig néma csend uralkodott Szászországban. De az idegen uralom súlya, az ellenszenves papi tized s a katonaállítás terhei újra meg újra a nép kezébe adták a lázadás zászlaját. E mozgalmak már nem voltak veszedelmesek s Károly könnyű szerrel véget vetett azoknak. Most már rendezhette az egyházat is s püspökséget állított fel az új területen. 804-ben a szászok területéről tízezer embert családostól együtt a frank birodalom különböző részeire áttelepített s ez időtől fogva Szászország egészen elcsendesült. Lassanként helyreállott a rend és nyugalom s Károly összeiratván a szászok jogszokásait, külön törvényekben biztosította nemzeti intézményeiket. A keresztyénség mindinkább erős gyökereket vert a szászok körében, a viszonyok megállandósultak s a szász néptörzs beleolvadván a frank birodalomba, túlsúlyra juttatta benne a germán elemet, a mi idővel külön német állam megalakulására vezetett.

Azonban nemcsak északon éreztette Nagy Károly fegyvereinek súlyát, hanem délen is.


Nagy Károly márvány trónusa.
Az aacheni dómban.

Spanyolország a saraczén uralom alatt sokat szenvedett belső viszálkodások és polgárháborúk miatt; a nyers erőszak uralkodott mindenütt s a mór tisztviselők teljesen kiszipolyozták a lakosságot. Az előkelő arab főemberek belátták, hogy Spanyolország csak úgy boldogulhat, ha a kalifaságtól elszakad a önálló uralkodó áll az élére. Csakhamar akadt férfiú is, kit e szerepre alkalmasnak találtak. Az Omajjáda-ház utolsó sarjadéka, az üldözött Abdel-Rahman volt ez, kinek a spanyolországi emirséget felajánlották. A bagdadi kalifa embereit egymásután legyőzvén, elfoglalta Cordovát s megalapította a spanyolországi kalifátust. Cordova lett a székhelye s e várost a legfényesb épületekkel diszesítette. Ezek közt a legnevezetesebb volt az Alhambra, melylyel fényre és dicsőségre nézve csak a jeruzsálemi templom vetekedett. Az ellenszegülő főnökök leigázása után a béke áldásait honosította meg országában; nagyszerű vízvezetékeket létesített, előmozdította a földmivelést s gyapot- és selyemszövő gyárakat alapított. Megjavította az igazságszolgáltatást, kiirtotta a tengeri kalózokat s vallásszabadságot biztosított a keresztyéneknek. Iskolák keletkeztek, a tudomány és irodalom virágzott, mindenütt fény és gazdagság honolt.

A paderborni birodalmi gyűlésen 777-ben megjelent Nagy Károly előtt Saragossa emirje, Ibn-al-Arabi, számos társával együtt, hogy segítséget kérjen a cordovai kalifa ellen s felajánlja az ettől még el nem foglalt városokat a frank uralkodónak. Károly figyelmét nem kerülte el az a veszedelem, mely a frank birodalmat az esetre fenyegette, ha Abdel-Rahman hatalmát a határokig kiterjeszti. A spanyolországi keresztyének sorsa is aggasztotta, úgy hogy 778-ban megindította hadait a pyrenaei hegyek felé. Serege két hadoszlopban indult meg; az egyiknek ő maga személyesen, a másiknak egyik legjelesebb hadvezére, Bernard herczeg állott az élén. A roncevali völgyön vonult át s legelőbb Pampelona előtt állapodott meg. De a város ellenállás nélkül megnyitotta kapuit s most Saragossa alá indult, mely nagy készületeket tett a védelemre. Az arabok a közös veszedelem láttára abbahagyták régi ellenségeskedésüket és siettek a város fölmentésére. Azonban Károly visszahelyezte a saragossai emirt méltóságába s az Ebro és a pyrenaei hegyek közt levő arab főnökök kénytelenek voltak kezeseket adni. De a vállalat nem végződött olyan szerencsésen, mint a hogyan megindult. A frank sereget ragadós betegségek támadták meg s a szász lázadásról is rossz híreket kapott Károly, úgy hogy hadjáratát abba kellett hagynia. Előbb széthányatta Pampelona falait s azután megkezdette a visszavonulást. De utócsapatait a roncevali szűk völgyekben megtámadták az aquitaniai herczegtől fölbérelt baskok s híres vezérét, Rolandot, kinek emlékét a középkori lovagélet dalnokai hosszú időn át fentartották, az egész hátvéddel együtt felkonczolták. A zsákmány mind a baskok kezébe került s a frankok vesztesége kiszámíthatatlan volt. Mindamellett a spanyolországi hadjáratnak az a jó következménye lett, hogy Károly a birodalom határait biztosította s hosszú évek során át nem kellett az araboktól tartania.


Nagy Károly életéből vett képekkel diszitett ablak a chartresi dómban.
A XII. század végéről.

Aquitania herczegét hűtlen magatartásáért akként büntette meg, hogy egész családját kiűzte a tartományból s itt azután a frank intézményeket honosította meg. Hogy pedig az aquitánok függetlenségi vágyát is kielégítse, tartományukat Septimaniával s Burgund egy részével egyesítvén, külön királysággá tette s legifjabb fia, az alig három éves Lajos nevében külön grófokkal kormányoztatta. Ekként nemcsak az aquitánok örökös lázadásának vetett véget, hanem e vitéz népben hathatós támasztékot nyert az arabok ellen, kiket lassanként egészen az Ebrón túl visszaszorított s birodalma határait e folyóig terjeszté ki.

Ugyanaz a sors érte Bajorországot is, mint Aquitaniát. Köröskörül a frank birodalomtól körülzárva s csak az avarok felől lévén szabad, nem kerülhette ki, hogy a birodalomba be ne kebeleztessék. Herczege, Tassilo, az utolsó longobárd királynak volt a veje s a longobárdokkal, majd az avarokkal szövetkezett Károly ellen. 787-ben a frank király haddal támadt ellene, s bár Tassilo ekkor hűségesküt tett, később újra elszakadt s ekkor megfosztatván az uralkodástól, kegyelemből kolostorba küldetett. Bajorország beolvadt a birodalomba, királyi hivatalnokok igazgatása alá került s határvédő szerepet töltött be az avarok mindinkább fenyegető föllépése ellen.


Tassilo-kehely.
A kremsmünsteri apátság tulajdona.

A bajor-avar szövetség volt a közvetetlen oka annak, hogy Károly az avar állam megtörését határozta el s ezt a tervét a 791–799. években meg is valósította. Minthogy e nép hazánk területén nemzetünknek közvetetlen megelőzője volt s bennünket rövid, de hatalmas államélete közelebbről érdekel, történetének és bukásának külön részt szentelünk e könyvben.

Azoknak a dicsőséggel teljes háborúknak, melyeket Károly viselt, az eredménye az lett, hogy birodalma az Atlanti-óczeántól a Tiszáig, az Északi-tengertől az Adriai-tengerig s le egészen Calabriáig terjedett. Az Elbén túli szlávok a frank birodalomnak fizettek adót s a kelet-római birodalommal a Duna-Száva közén, az egykori Sirmium vidékén érintkezett Nagy Károly birodalma. A Duna-Száva közét ekkor nevezték el Frankochorionnak, a mely elnevezés a szerémi hegyek Fruskagora (Franska-Gora) nevében még ma is él.

E hatalmas birodalom kiterjedésre nézve vetekedett az egykori nyugat-római birodalommal s most már nem is volt egyéb hátra, mint hogy Károly fölvegye a római császári czímet. Elősegítette e szándékát az új pápa helyzete, ki segítségért volt kénytelen hozzá folyamodni.

Hadrián halála után (795), ki önálló uralkodásra törekedett s nem volt rá vehető, hogy a császári koronát a frank király fejére tegye, III. Leo pápa foglalta el szent Péter székét. Neki az elhunyt pápa rokonaitól szervezett erős párttal kellett mérkőznie s csakhamar belátta, hogy egymaga nem képes Róma ura lenni. Négy évig tartott a küzdelem, midőn egy ünnepélyes felvonulás alkalmával a felizgatott tömeg megtámadta a pápa személyét. A spoletói herczeg segítségével nagynehezen kiszabadult ellenfelei kezéből s egyenesen Nagy Károlyhoz utazott Paderbornba, hol nagy tisztelettel fogadták. Károly megigérte, hogy személyesen fog ellátogatni Rómába; de ezt a szász háború miatt csak a következő évben tehette. A pápa egész nyáron át a frank udvar vendége volt, s mikor visszatért, a király küldöttei helyezték vissza székébe. Talán e találkozás alkalmával határozták el, hogy Károlyt a pápa Rómában császárrá fogja koronázni.


Einhard «Vita Karoli Imperatoris» bécsi codexe két lapjának hasonmása.

Einhard «Vita Caroli Imperatoris» bécsi codexe két lapjának hasonmása.
(A bécsi császári udvari könyvtárban.)

A 21., 22. fejezet és a 23. eleje. Olvasása latinul:

[21. Amabat peregrinos et in eis suscipiendis magnam habebat curam, adeo ut sorum] multitudo non solum palatio, uerum etiam regno non inmerito uideretur onerosa. Ipse tamen prae magnitudine animi huiuscemodi pondere minime grauabatur, cum etiam ingentia incommoda laude liberalitatis ac bonae famae mercede conpensaret.
22. Corpore fuit amplo atque robusto, statura eminenti, quae tamen iustam non excederet (nam septem suorum pedum proceritatem eius constat habuisse mensuram), apice capitis rotundo, oculis praegrandibus ac uegetis, naso paululum mediocritatem excedenti, canitie pulchra, facie laeta et hilari. Vnde formae auctoritas ac dignitas tam stanti quam sedenti plurima adquirebatur; quamquam ceruix obesa et breuior uenterque proiectior uideretur, tamen haec ceterorum membrorum celabat aequalitas. Incessu firmo totaque corporis habitudine uirili; uoce clara quidem, sed quae minus corporis formae conueniret; ualitudine prospera, praeter quod, antequam decederet, per quatuor annos crebro febribus corripiebatur, ad extremum etiam uno pede claudicaeret. Et tunc quidem plura suo arbitratu quam medicorum consilio faciebat; quos pene exosos habebat, quod ei in cibis assa, quibus assuetus erat, dimittere et elixis adsuescere suadebant.
Exercebatur assidue equitando ac uenando; quod illi gentilicium erat, quia uix ulla in terris natio inuenitur, quae in hac arte Francis possit aequari. Delectabatur etiam uaporibus aquarum naturaliter calentium, frequenti natatu corpus exercens; cuius adeo peritus fuit, ut nullus ei iuste ualeat anteferri. Ob hoc etiam Aquisgrani regiam extruxit ibique extremis uitae annis usque ad obitum perpetim habitanit. Et non solum filios ad balneum, uerum optimates et amicos, aliquando etiam satellitum et custodum corporis turbam inuitauit, ita ut nonnumquam centum uel eo amplius homines una lauarentur.
23. Vestitu patrio, id est Francico, utebatur. Ad corpus camisam lineam; et feminalibus iineis induebatur; deinde tunicam, quae limbo serico ambiebatur, et tibialia; tunc fasciolis crura et pedes calciamentis constringebat; et ex pellibus [lutrinis et murinis] thorace confecto umeros ac pectus hieme muniebat; sago Veneto amictus et gladio semper accintus, cuius capulus ac balteus aut aureus aut argen[teus erat].

Károly birodalma határszéleit biztosítván, a 800. év őszén megindult római útjára, miután a mainzi birodalmi gyűlésen nagyjait előkészítette a nagyfontosságú eseményre. Királyt és patriciust illető fényes hódolatnyilvánításokkal fogadták Rómában. A sz. Péter templomában tartott zsinaton a pápának alkalma nyílt, hogy ártatlanságát esküvel tisztázza s kijelentse, hogy az ellene felhozott bűncselekvényeket sem el nem követte, sem el nem rendelte. Ellenségeit hallgatásra itélték, azokat pedig, a kik szentségtörő kezüket ellene fölemelték, száműzték. Karácsony napján, mely az akkori időszámítás szerint az új évnek és az új századnak is első napja volt, megjelent Károly sz. Péter templomában; s hogy a rómaiak hiúságának hízelegjen, egyszerű nemzeti ruháját a patriciusi fényes öltözettel cserélte föl. A szent mise végeztével, melynek folyama alatt Károly az oltár előtt térdelt, a pápa egyszerre csak remek koronát helyezett fejére s a székesegyház csarnokaiban visszhangzott a nép kiáltása: «Hosszú élet és diadal Károlynak, a keresztyénség legfőbb fejének, kit Isten nagy és békeszerető római császárnak koronáz!» Azután fejét és testét a pápa szentelt olajjal kente föl s a caesarok példájára az adoratio (hódolás) jeleivel üdvözölte. Károly koronázási esküjében igéretet tett, hogy a hitet és az egyház jogait épségben meg fogja tartani. A császár bizalmasai körében állítólag azt a kijelentést tette, hogy nem ment volna aznap a templomba, ha előre tudta volna a pápa szándékát; de már maguk az ünnepély nagyszerű előkészületei elárulhatták a titkot s Károly egész utazása rá vallott arra, hogy ez esemény előleges tudatával bírt. S maga a római zsinat is kinyilatkoztatta, hogy a császári czím kiváló tuljadonságainak és érdemeinek egyetlen megfelelő jutalma.

A középkor történetének e nagy eseménye méltó zárköve volt a nagy uralkodó kormányának. Életczélja, hogy a nyugati keresztyénséget a vallás és politika terén egyesítse, ezzel megvalósult. Egészen új alapokon új császárságot alapított, mely nemcsak Európa összes nemzeteinek fejlődésére volt elhatározó befolyással, hanem a pápaság nagyságának is fő tényezőjévé vált. Abból, hogy a császári koronát a pápa tette föl Károly fejére, III. Leo utódai azt magyarázták ki, hogy az újonnan felállított birodalom a pápa és a császár egyenrangúságán alapszik, sőt hogy a pápaság felette áll a császárságnak.

Császárrá koronáztatása új korszakot nyitott meg Nagy Károly uralkodásában. Állameszménye – mint a jeles német történetíró, Giesebrecht mondja – Istennek országa lett, melynek föléje Isten, mint a maga helyettesét, a császárt állította, kinek kötelességévé tette, hogy minden népet Isten parancsai szerint vezessen és kormányozzon. Ekként a császárság szervezete merőben egyházi alapokra helyezkedett. Károly meghagyta ugyan az egyes népfajokat ősi szokásaikban, de az államszervezetet egyöntetűvé tette. Összegyűjttette a birodalom különböző részeiben uralkodó egyházi és világi törvényeket, minők voltak pl. a lex Saxonum, lex Alamannorum stb., s szigorú vizsgálat után töröltetett azokból mindent, a mi ellenkezett az isteni parancscsal. A szövetségi alapokon nyugovó régi germán intézmények helyébe összpontosító kormányzatot léptetett s az államjogot külön törvények, az úgynevezett capitulárék alapján szabályozta, melyek a birodalmi gyűléseken az egyházi és világi nagyok jelenlétében hirdettek ki. A herczegi méltóságot eltörölte s az ispánságokat vagy grófságokat léptette életbe. Kiváló hatáskör jutott az őrgrófoknak, kik a határszéleket igazgatták. A hivatalnokokat egytől-egyig a császár nevezte ki s tetszése szerint bocsáthatta el vagy helyezhette át őket. Egyházi téren a grófoknak megfeleltek a püspökök, kiket a császár szintén maga nevezett ki. Hogy pedig a grófok működését ellenőrizhesse, évenként minden vidékre két megbizottat küldött (missi regis), egy püspököt és egy grófot, kik tapasztalataikról a császárnak jelentést tettek.

A birodalom határszéleinek biztosítására szolgáltak a határgrófságok, u. m. a spanyolországi, britanniai, thüringiai, szászországi, dánországi és avarországi. Ez utóbbi keletire és délire oszlott; a keleti (Ostmark) alá tartoztak a Drávától északra fekvő Alsó-Pannonia, egész Felső-Pannonia és a tulajdonképeni keleti tartomány, melynek jóval később Ausztria lett a neve. Fővárosa Lauriacum (Lorch) volt. A déli őrgrófság Friaul körül csoportosult s rajta kívül ide tartoztak Liburnia, Istria, Dalmácziának frank (északi) része, Alsó-Pannoniának a Száva és Dráva közti része s végül Karantánia (vagyis Styria nyugati fele, Krajna és Tirol keleti fele).

Mint Isten helytartója a földön, Károly az uralma alatt lévő terület legfőbb tulajdonosának tekintette magát. Ennélfogva az egyes birtokosok földjüket csak hűbérképen bírhatták, melylyel – mint alább külön fejezetben látni fogjuk – meghatározott katonai, udvari vagy más polgári szolgálatok teljesítése járt. Hogy magának állandó hadsereget biztosítson, a hűbér fejében Károly az összes birtokos nemességre hadkötelezettséget rótt, olyképen, hogy saját költségükön tartoztak hadba szállani, embereiket fölszerelni és élelmezni. «Parancsoljuk – írja egyik hívének – hogy a mint illik, jól fölfegyverzett embereiddel jelenj meg gyűlésünkön, hogy onnan a hova rendelni fogjuk, hadba indulhass. Minden lovasnak adass pajzsot, lándzsát, kardot, kést, nyilat és tegezt; a szekerekre rakass fejszéket, kapákat, fúrókat, ásókat és egyéb, a háborúban szükséges eszközöket, valamint három hónapra való eleséget s hat hónapra való ruházatot.» Azonban e hadkötelezettség elviselhetetlen súlylyal nehezedett a kisebb nemességre, úgy hogy ez birtokát hatalmasabb egyházi vagy világi úrnak volt kénytelen átadni, a kitől ismét hűbérül fogadta vissza s ekként a katonai szolgálat alól kivonta magát. Ez volt a hűbéri viszony, mely az egész középkor társadalmára rányomta a maga bélyegét.


Az aacheni dóm keresztmetszete.
Építtette N. Károly. A boltozatról lecsüngő csillár Barbarossa Frigyes császár ajándéka.

Nagy Károly székhelyei (palatia) Aachen, Ingelheim és Nymwegen voltak, hol pazar fénynyel rendezte be udvartartását, melyet bámulva csodáltak meg a Harun-al-Rasid bagdadi kalifa követei is, kik urok gazdag ajándékaival kedveskedtek Károlynak. Az udvartartás költségeit a királyi uradalmak jövedelmei, a hűbéri szolgáltatások, a vámok, a birságok és az adók fedezték. A törvénykezésre nagy gondot fordított Károly. Legalsó fokon a gróf törvényszéke biráskodott, ki szabad emberekből választott hét birótárssal itélt s havonként legalább egyszer széket ült. E törvényszéktől a királyi megbizottakhoz lehetett a pöröket feljebb vinni s e szerint ez volt a másodfokú biróság, mely évenként négyszer (január, április, május és június hónapokban) tartott nyilvános törvényszéket. A legfelsőbb biróság a császári udvari törvényszék volt, hol világi ügyekben a palotagróf, egyházi ügyekben pedig az udvari főpap itélt. Ha azonban ezeknek az itélete sem nyugtatta meg a pörlekedő feleket, nyitva volt a császárhoz az út, ki különösen a szegények és elnyomottak ügyeiben szeretett itélkezni.


Nagy Károly kőkoporsója az aacheni dómban.
Római kőfaragó műve s Proserpina elrablását ábrázolja.

Nagy Károly a legszivósabb munkásságot fejtette ki, hogy az emberiség jólétét előmozdítsa. E munkájában hathatós részt vett az egyház, mely a császárságot isteni tekintélylyel ruházta fel, s viszont a császári hatalom részéről a legnagyobb kiváltságokban részesült. Óriási birtokok, teljes adómentesség és a tized voltak azok a kedvezmények, melyek a papságot hivatása teljesítésére képessé tették. E hivatás két irányú volt: hadkötelezettség és a közművelődés terjesztése.

S míg a főpapság rövid idő alatt első rangra emelkedett a hűbérurak sorában, addig a szerzetesek elévülhetetlen érdemeket szereztek az emberi cultura áldásainak megismertetésével s terjesztésével. A birodalomban is ők állították fel az első iskolákat s örök dicsősége marad Károlynak, hogy a népnevelés ügye országos gondjai közt a legelső helyet foglalta el. Maga körébe gyűjtötte a tudósokat s udvarát a hírneves emberek egész testülete díszítette. Bizalmas barátság kötötte a brit Alkuinhoz, a tiszteletes Beda tanítványához, ki szakadatlanul körében élt, s kit mesterének nevezett. A császári akadémia tagjai komoly tanulmányokkal töltötték idejöket, kedélyes lakomákon tudományos feladatokat oldottak meg vagy a dalnokok énekében gyönyörködtek. Irodalmi és tudományos irányuknak megfelelő neveket is választottak; így Károly Dávid király nevén, a költő Alkuin Flaccus, Eginhard történetíró Calliopus, Theodulf orleansi püspök Pindar, Angilbert udvari káplán Homeros, Arno salzburgi érsek, a karantánok és avarok térítője Aquila néven szerepelt. Nem csoda, ha ily tudományos férfiak közreműködése nagy lendületet adott az irodalomnak. S a középkori lovagköltészet dalnokai is Károly alakját tették a hősdalok központjává s hegedőjökön zengették dicsőségét, magasztalták paladinjait (udvari vitézeit), megénekelték Rolandot és a roncevali csatát. A történelem pedig mindenha elismeréssel adózik nagy nevének, mint a ki a frank-germán világ előtt megnyitotta az ókori cultura kapuit s a nyugati emberiség egész művelődésére rá sugároztatta a keresztyénség szellemét.


A párisi St. Geneviève régi templom sírboltja merovingi kőkoporsókkal.

Nagy Károlyt előhaladt korában súlyos családi csapások érték. Két fiát, Károlyt és Pippint felnőtt korukban a halál ragadta el tőle. Midőn már erejét fogyni érezte, 813. tavaszán a szerzetes életre készülő fiát, Lajost uralkodótársául és utódjául jelölte s birodalma nagyjainak jelenlétében ünnepélyesen megkoronáztatta. Lelkére kötötte, hogy szeresse és félje Istent, tartsa meg parancsolatait, védelmezze a templomokat s legyen jóindulattal rokonai iránt. Pippin fiára, Bernhardra bízta Itália kormányzását. Meghalt Aachenben 814. január 28-án, életének hetvenkettedik, uralkodásának negyvenhetedik évében.

Az a hatalmas mű, melynek alapjait Károly erős kezekkel lerakta, halála után csakhamar bomladozni kezdett. A császárság és egyház ugyan századokon át megtartják döntő szerepöket, de a trónviszályok csakhamar megsemmisítik a birodalom egységét.

Nagy Károly fia és utódja, Jámbor Lajos nem volt uralkodásra termett férfiú. Egyházi nevelést kapott és sokkal jobb szeretett zsoltárokat énekelgetni s szent könyveket olvasgatni, mint kormányzati ügyekkel foglalkozni. A hatalmat méltatlan tanácsadói és kegyenczei ragadták magukhoz. Az egyház javára tömérdek alapítványt tett s a papságnak az államügyekbe mind több és több befolyást engedett. A pápa is egyre követelőbb lett, sőt IV. István személyesen Rheimsba ment, hogy a császártól egész Itáliát kieszközölje az apostoli szék részére s a koronát Lajos fejére tegye, mintegy annak jeléül, hogy a császári hatalom forrása kizárólag a pápaság. Ez volt a magva annak az óriási küzdelemnek, mely később a császárság és a pápaság közt kifejlődött.


A Nagy Károly tetemeit rejtő ezüstszekrény.
Az aacheni dóm kincstárában.

Az aacheni birodalmi gyűlésen 817-ben Lajos felosztotta birodalmát három fia közt; Lothár a császári czímmel az olaszországi részeket kapta a Rajna, Rhne és Maas közötti területtel, Pippin Aquitaniát, Lajos pedig Németország többi részét Bajorországgal együtt. Azonban Nagy Károly idősbik unokája, Bernhard longobárd király, ki a császári koronára vágyott, fellázadt e rendelkezés ellen s fegyvert fogott. De hívei cserben hagyták s ő Chlonsban a császár lábai elé vetette magát. Az aacheni birodalmi gyűlés 818-ban felségsértést és halált mondott ki rá s még a császár alá sem írta az ítéletet, mikor Bernhardot a császárné sürgetésére iszonyú kegyetlenséggel megvakították, úgy hogy rövid időre belehalt sérüléseibe. Lajoson lelki fordulás vett erőt, s mikor felesége is meghalt, olyan búskomorság fogta el, hogy le akart mondani a trónról s zárdába készült. A papság azonban mindent elkövetett, hogy e szándéka megváltoztatására bírja. Lelke nyugalmának helyreállítására ünnepélyes bűnbánatnak vetette alá személyét s az udvari párt új házasságra ösztökélte. A császár Welf alamann grófnak cselszövő leányát, Juditot választotta feleségül, ki azután egészen hatalmába keríté Lajost. 823-ban figyermeket szűlt, ki Károly nevet s ehhez idővel Kopasz melléknevet kapott. Az anya kivánsága természetesen az volt, hogy fia az uralkodásból ki ne zárassék s addig mesterkedett, míg kis fiát Párisban királylyá koronáztatta s részére Rhaetia, Alamannia tartományokat, valamint Burgund egy részét örökségűl kihasíttatta. Nevelőjéűl a császár Bernhard barcelonai őrgrófot nevezte ki, a ki azután a császárné hűséges eszközévé vált.


Jámbor Lajos és fia, Lothár pénze.

Minthogy a kis császárfi részére kiszakított birtokrész Lothár területét csonkította meg, az idősb testvérek nyilt lázadásban törtek ki. Pippin sereget gyűjtött s a császári csapatokat is a maga részére nyerte meg; majd Lothár is megérkezett Olaszországból s felszólították a magára maradt császárt, hogy mondjon le a koronáról. Jámbor Lajos Nymwegenbe birodalmi gyűlést hívott egybe s itt sikerült fiait lecsendesítenie. De a béke nem sokáig tartott. A fiúk szövetséget kötöttek egymással s megnyerték ügyüknek IV. Gergely pápát is, ki békeközvetítés ürügye alatt megjelent a wormsi birodalmi gyűlésen. Minthogy azonban a kedélyek nagyon el voltak keseredve a császár gyenge uralkodása miatt, Colmar mellett, a hol a testvérek táboroztak, kevés számú császári sereg jelent meg. Hívei egymásután elpártoltak s a császár kénytelen volt magát kegyelemre megadni. Juditot Tortonába száműzték, Károlyt a prümi kolostorba küldték, maga a császár meg Lothár foglya lett, s később szintén kolostorba került. Lothár galádul bánt atyjával; Ebbo rheimsi püspök utján leköszönésre bírta s vezeklőruhát adatott rá. De a másik két testvérben fölébredt a jobb érzés, kivált mikor már a bajorok, alamannok, keleti frankok és szászok is fölkeltek, hogy a jó császárt kiszabadítsák. Jámbor Lajos visszanyerte szabadságát s Lothár térdre borúlva kért atyjától bocsánatot, mit meg is nyert.


IV. Gergely pápa pénze.
Az első lapon * LVDOVVICVS IMP körirattal s PIVS monogrammal, a hátsó lapon * SCS PETRVS körirattal s a pápa nevének monogrammjával.

A béke most sem tartott sokáig. Judit, hogy fiának örökségét biztosítsa, most Lothárral szövetkezett, s mikor a nagybeteg Pippin meghalt, a wormsi birodalmi gyűlésen keresztülvitték, hogy ennek gyermekei a trónöröklésből kirekesztessenek, Lajosnak csakis Bajorország hagyassék meg, a birodalom többi részei pedig Lothár és Károly közt osztassanak fel. Ez igazságtalan osztály új viszálkodásnak lett a szűlője; Lajos és a Pippin fiaihoz hű aquitánok fegyvert ragadtak. A császár Wormsba gyűlést hirdetett, hogy a zavarokat kiegyenlítse. De ezt nem érhette meg; 840-ben meghalt. Gyászos uralkodása alatt a birodalom alásülyedt, egysége megsemmisült s a közállapotok teljesen megromlottak.


Jámbor Lajos pénzei.

Halálával a testvérharcz újra kitört. Lothár ellen a másik két testvér szövetségre lépett egymással s 841 jun. 25-én Fontanetum (Fontenay, Auxerre vidékén, a Yonne partján) mellett ütközetre került a dolog. A győzelem Lajos és Károly fegyvereit koronázta, de a helyett, hogy azt teljesen kihasználták volna, három napi bőjtöt rendeltek s az alatt Lothár elvonult serege romjaival. A következő évben, szász és normann segítséggel, újra megkezdte a harczot. Károly és Lajos Strassburgban 842. febr. 14-én megújították a szövetséget s arra népeikkel együtt esküt tettek. Az eskü szövege fenmaradt napjainkig s egyik legrégibb emléke a franczia és német nyelv különválásának; Lajos az esküt franczia, Károly pedig német nyelven mondta el. Ezúttal nem került a dolog csatára; hosszas tárgyalások után 843. augusztus havában megkötötték a híres verduni szerződést, mely a frank birodalmat darabokra osztotta. E szerint Lotháré lett Közép-Frankország (vagyis az a terület, melyet nyugatról a Schelde, Maas, Saone és Rhne, kelet felől a Rajna és Alpesek határoltak), továbbá Friesland és Olaszország; – Német Lajos osztályrésze lőn: Keleti-Frankország vagyis a birodalom rajnajobbparti része, Friesland kivételével; a balparton Mainz, Worms és Speier vidéke; – végűl Kopasz Károlynak jutott: Nyugati-Frankország vagyis Neustria, Aquitania, Burgundia északnyugati része, Septimania és a spanyol határgrófság.

Lothár megtartotta a már atyjától rá ruházott császári czímet, Károly frank királynak nevezte magát, a Lajos területéből meg Németország alakult. Így bomlott fel a Nagy Károly császársága három önálló birodalomra s lett három nagy nemzetnek: a francziának, németnek és olasznak hazájává.


Lothár pénze.


Kopasz Károly pénze.

A verduni szerződést esküvel erősítették meg a testvérek, de az esküt egyikök sem tartotta meg. A torzsalkodás tovább tartott s nem irtóztak attól a gondolattól, hogy a normannokat vagy szlávokat egymásra úszítsák, a hűbéreseket egymástól elidegenítsék s a fiúkat atyjok ellen bujtogassák. A három Karoling testvér közt Német Lajos volt a legtehetségesebb, Kopasz Károly a leggyengébb. Jóllehet a két testvér egymás birtokára vágyott, mikor bátyjuk, Lothár betegeskedni kezdett, szövetkeztek egymással. Lothár 855-ben meghalt s legidősb fia, II. Lajos a császári czímmel Olaszországot kapta, II. Lotháré a róla elnevezett Lotharingia, Károlyé pedig a Provence és Burgund egy része lett. De ezek egymásután elhalván, bennök a Lothár ágának 875-ben magva szakadt.

Most Kopasz Károly és Német Lajos versengtek a császári koronáért. Német Lajos hadsereggel ment Francziaországba, de a hűbérurakkal semmire sem mehetett. Maga Németország is a szlávok és normannok pusztításait sínylette; különösen a rabló normannok vittek véghez rettentő kegyetlenségeket, úgy hogy a nép templomi imáiban kérte Istent, hogy a normannok dühétől védelmezze meg. (A furore Normannorum libera nos, Domine!)


Jámbor Lajos képmása.
A párisi nemzeti könyvtár egyik kéziratában.


Német Lajos kezeírásának állítólagos mása.
A «Muspilli» czímű költemény töredéke, a királyné imádságoskönyvében. A müncheni udvari könyvtárban.

Lajos a határszéleket úgy vélte biztosíthatni, hogy újra föléleszté a herczegi méltóságot. A bajor, frank, karantán, sváb, szász és thüringi herczegek idővel örökös fejedelmekké lettek s példájukat követték a többi hűbérurak is, kiknek családjában szintén öröklővé lett a hatalom. Ez lett azután egyik alapja a német királyság későbbi szétdaraboltságának.


I. Paschalis pápa pénze.
Egyik lapján † LVDOVVICVS IMP körirattal s ROMA monogrammal. A másik lapján: † SCS PETRVS körirattal s a pápa nevének monogrammjával.

Német Lajos 876-ban meghalt s ekkor a császári korona Kopasz Károlyra szállott, ki elhalt vetélytársának fiait (Karlmannt, Lajost és Vastag Károlyt) örökségüktől megfosztani törekedett. Az által, hogy a római szék Kopasz Károlyt ajándékozta meg a császári koronával, vége szakadt az örökös császárságnak s meg volt vetve az alapja a pápaság világuralmi hierarchiájának, mit hathatósan előmozdított a frank egyház kebelében keletkezett hamisítvány, az u. n. Isidor-féle gyűtemény. Ez a pápák számára követelte az egész keresztyén egyház fölött való feltétlen uralmat.


Kopasz Károly pecsétje.


Kopasz Károly.
A regensburgi sz. Emmerám-féle Codex aureus-ban levő czímkép. A müncheni udvari könyvtár birtokában.

Kopasz Károly haddal támadta meg Német Lajos fiait, de Andernach mellett csúf vereséget szenvedett, mire ezek 876-ban megosztoztak atyjuk birodalmán. Azonban Karlmann és Lajos elhaltak s ekként Vastag Károly maradt a német tartományok egyedüli uralkodója. 877-ben meghalt Kopasz Károly is; állítólag Zedekiás nevű zsidó orvosa mérgezte meg. Utóda Hebegő Lajos lett, de ő is csak másfél évig uralkodott (†879). Nem voltak hosszú életűek fiai, Karlmann és Lajos sem, kik közül amaz 882-ben, emez 884-ben húnyt el. Népök mélyen gyászolta őket, mert a normannokkal vitézül küzdöttek s visszaszorították őket.

A rabló normannok ekkor Németország ellen intézték támadásukat, s a virágzó városokat, Aachent, Bonnt, Kölnt és Lüttichet egymásután elhamvasztották. A német király, Vastag Károly, ki 881-ben Rómában a császári koronát elnyerte, hatalmas sereggel ment ellenök s visszavonulásra kényszerítette őket. A normannoktól való féltükben a nyugati frank országnagyok is őt kiáltották ki királyuknak, jóllehet Hebegő Lajosnak volt még egy fia, Együgyű Károly, ki apja halála után született. Ekként Nagy Károly birodalma ismét egy hasonnevű karolingi alatt egy kézben egyesült.


I. Lothár király pecsétjei.


II. Lothár pénzei.


Kopasz Károly imádságos könyvének elefántcsont táblája.
A párisi nemzeti könyvtárban.


Lorschi kápolna a Karolingek korából.
(Ujonnan restaurálva.)

De a birodalom már csak árnyéka volt az egykori hatalmas szervezetnek. Bent az egymással viszálkodó hűbérurak, künt a mindenfelől leselkedő ellenségek marczangolták. Keleti tartományait szlávok foglalták el; a morvák önálló államot alkottak külön fejedelmek alatt, a szorbok és csehek elszakadtak. Észak felől a normannok törtek be s pusztítva barangolták be a Rajna vidékét, sőt behatoltak Francziaországba is és Párist ostrom alá fogták. A várost Odo gróf, ki Erős Róbertnek volt a fia s a capetingeket a történelembe bevezette, védelmezte, de a normannok nagy számmal voltak s nem birt velök. Végre megérkezett hadaival a császár, de a helyett, hogy megtámadta volna a normannokat, szégyenteljes békét kötött velök; 750 font ezüstöt fizetett s martalékul a szép Burgundiát engedte át nekik. E csúf alkuval teljesen eljátszotta tekintélyét, testben-lélekben elgyengülve rá unt az uralkodásra s a német hűbérurak forma szerint megfosztották a tróntól, s unokaöcscsét, Arnulf karantán herczeget koronázták meg. Károly a következő 888. év elején meghalt.


Hebegő Lajos pénze.


III. Lajos pénze.

Arnulf, kinek nemzetünk történelmében oly nevezetes szerep jutott, nem törvényes ágyból származott. Német Lajos fiának, Karlmannak volt a természetes fia. Minden törekvését oda irányozta, hogy Németországot megerősítse. A francziaországi zavarokat – Odo gróf és Együgyű Lajos versengését – arra használta fel, hogy fia, Szvendibold számára megszerezte Lotharingiát. Azután nagy győzelmet aratott 891-ben Löwen mellett a normannok fölött, úgy hogy ezek többé Németország belsejét háborgatni nem merték. 892-ben szövetkezett az Atelközben tanyázó magyarokkal s segítségökkel – mint ezt alább részletesebben elbeszéljük – megtörte Szvatopluk morva fejedelem hatalmát. Kétszer járt Olaszországban s 896-ban Rómában császárrá koronáztatott. Három év mulva meghalt s utódja kétéves fia, Gyermek Lajos lett, kinek kiskorúsága alatt a kormányt Hatto mainzi érsek és Ottó szász herczeg vitték. A magyarok évről-évre betörtek s mindannyiszor tömérdek zsákmányt vittek el magukkal. A Lech mellett 910-ben vívott véres ütközetből Lajos is csak futással menthette meg életét s adófizetés árán tudott tőlük szabadulni. De a királyi tekintélynek vége lett s a hatalmat a herczegek ragadták magukhoz. Midőn Lajos 911-ben életét befejezte, az ország szász, frank, bajor, sváb és lotharingiai herczegségre feloszoltnak látszott. Azonban a nemes Ottó szász herczeg tanácsára a Forchheimban egybegyűlt rendek belátták, hogy az ország csak úgy állhat meg, ha a hatalom egy kézben összpontosul s ennélfogva a kiváló tehetségű és vitéz frank herczeget, Konrádot emelték a trónra. E nagyfontosságú esemény megakadályozta Németország végleges szétfoszlását s életbe léptette a választás elvét, mely azután kilenczszáz éven át érvényben maradt.

A német ágat csak néhány évtizeddel élték túl a frank karolingok. Együgyű Károly után (893–923), ki alatt a normannok örökös hűbérül kapták az északi franczia partokat, a róluk elnevezett Normandiát, Burgundi Rudolf viselte a koronát (–936) s mikor ez meghalt az egymásra féltékeny nagyok Együgyű Károlynak Angliába menekült fiát, Tengerentúli vagy IV. Lajost hívták be. A királyi tekintély tovább hanyatlott fia, Lothár alatt is s Lothár fiában, V. vagy Renyhe Lajosban végre kihalt a frank karolingok családja (987). Utánok a capetingek családja emelkedett a trónra s az új dynastia Hugóban tisztelte megalapítóját.

E gyenge uralkodók nem voltak képesek országuk egységét fentartani s a királyi tekintély rovására a hűbérurak hatalma nagyon megnövekedett. A Nagy Károly korabeli műveltség lehanyatlott s az irodalom és tudomány ápolása egészen a kolostorok falai közé szorult.