NAGY KÉPES VILÁGTÖRTÉNET
IX. KÖTET: AZ ABSOLUTISMUS KORA
III. RÉSZ: A FELVILÁGOSODOTT ABSOLUTISMUS KORA
X. A Pragmatica Sanctio.           XII. Oroszország emelkedése és szervezése.

III. RÉSZ.
A FELVILÁGOSODOTT ABSOLUTISMUS KORA.

XI. FEJEZET.
Az északkeleti államrendszer kifejlése, Poroszország emelkedése.

Svédország hegemoniája.A békekötések. A királyi hatalom megszilárdulása Svédországban és Dániában.Brandenburg emelkedése. A nagy választó.III. Fridrik. A porosz királyság megalapítása.A porosz állam szervezése. I. Fridrik Vilmos.A hadsereg és pénzügy szervezése.A közigazgatás. A jobbágyság.A király és fia.Külföldi politika. Fridrik Vilmos halála.

 

Svédország hegemoniája.

A harminczéves háború eredménye Svédországot tette elsőrendű hatalommá a Balti-tenger mellékein. A westfaliai béke svéd területté tette Németország északkeleti partvidékeit és hathatós befolyást biztosított részére a szent birodalomban. Ugyanakkor Svédország javára dőlt el a százados verseny Dániával és a Skandináv-félsziget déli része majdnem egészen svéd kézre jutott. A Francziaországgal és Hollandiával való állandó összeköttetés kilátást nyujtott arra, hogy a Balti-tenger többi mellékei is svéd uralom alá jutnak. Brandenburg, Dánia, Lengyelország és Oroszország egyaránt azon veszedelemben forognak, hogy a hatalmasan feltörekvő katonai állam elzárja őket a tengertől és a nagy politikától.

Ezen az sem igen változtatott, hogy a nagy Gusztáv Adolf után kiskorú leánya, Krisztina ült a svéd trónon. Nevében azon férfiak uralkodtak, kik atyja segédei és támaszai voltak és a külügyeket továbbra is Oxenstjerna Axel igazgatta nagy tekintélylyel is sikerrel. A belső kormányban a nemességnél volt a túlsúly. A külföldi hadjáratok ennek szereztek dicsőséget, vagyont és magas állást, a pórnép nem élvezte azok hasznát, pedig az ő vérén és pénzén viselték azokat. Ez nagy nehézségeket okozott, annál is inkább, mert az uralkodó nemesség egészen a maga részére szerette volna lefoglalni a korona jószágait és jobbágyaivá kivánta volna tenni a szabad parasztokat.

Krisztinát kitünő szellemi tehetségei és korát felülhaladó műveltsége képessé tették volna méltóságának betöltésére, hanem szellemét nem a kormány ügyei érdekelték első sorban. Igen alapos classikus nevelést nyert, még görögül is jól tudott és legfőbb élvezetét tudósok és művészek társaságában találta. Meg kezdé vetni rideg, műveletlen hazáját és Olaszországba, a művészet honába vágyódott. Egyházi tekintetben pedig bántotta a lutheránus papok szigorúsága és szűkkeblűsége; ő, mint maga mondá, inkább volt keresztyén, mint valamely felekezethez tartozó.447 Később a spanyol követ befolyása alatt mindjobban közeledett a katholikus hithez. A kormány gondjait megvetette, annál is inkább, mert a hatalmas és összetartó aristokratia ellenében úgy sem érvényesíthette volna akaratát. Ily viszonyok közt már a westfaliai béke óta megérett benne a gondolat, hogy koronájáról lemondva, szabad életet él Olaszországban. E terv végrehajtására, a tanács ellenzését legyőzve, 1649 elején örököséül fogadta rokonát, Károly Gusztáv zweibrücki herczeget, ki a rajnai palotagrófok családjának egy ágából származott és ki előbb megkérte kezét. Miután Oxenstjerna hosszabb időn át visszatartotta, végre 1654 jun. 6-án ünnepélyesen lemondott a koronáról, nagy jövedelmet tartva fenn magának. Vándoréletet folytatott s később több ízben szerette volna visszafoglalni trónját. Nagy feltünést keltett, hogy Gusztáv Adolf leánya nemsokára katholikus hitre tért. Többnyire Olaszországban tartózkodott; a pápák Rómában kiváló tisztelettel fogadták és megvendégelték. Francziaországban is megfordult és királyi hatalmat gyakorolt a maga módja szerint: a fontainebleaui kastélyban megölette lovászmesterét, Monaldeschi grófot.448 A hiú nő később is különös férfias életmódja és szerelmi kalandjai által, melyekbe még egy bibornok is bebonyolódott, vonta magára a közfigyelmet és azon kor mémoirejai gyakran emlékeznek meg felőle, bár nem épen hizelgően. Csak 1689-ben halt meg Rómában.

Az új király, X. Károly, Gusztáv Adolf nővérének fia, igen erélyes módon kezdte meg uralkodását. Legfőbb feladatául a számos háború és Krisztina meggondolatlan pazarlása által nagyon megapadt királyi jövedelmek emelését tekinté. Noha a nemesség ellenezte, keresztülvitte az 1655-iki országgyűlésen, hogy a volt koronajavak birtokosai aránylag nagy adót fizessenek.449 Hanem az ország belső segédeszközei a leggondosabb kormány mellett sem voltak elegendők a nagyhatalmi állás fentartására és így Svédországnak hódító politikát kellett folytatnia.

A szomszédos államok közt Lengyelország kinálkozott természetes zsákmány gyanánt. Itt is a Wasa-család uralkodott és a dynastia kettészakadása óta szüntelen tartott a vallásos ellentét által élesített viszály, melyet csak néha csillapított le Francziaország közbenjárása. A Visztula alsó folyásának dúsan termő mellékei nagyon kihívták az emberekben és gabonában szegény, de nagy katonai jelentőségre jutott svéd nemzet birvágyát. A lengyel nemzet akkori zilált állapotában, elhanyagolt nemesi seregével nem látszott képesnek birtokai megvédésére. X. Károly egyenesen Lengyelország felosztását tűzte ki czélúl. Magának nyugoti Poroszországot szemelte ki. Már az 1655. év folyamában elfoglalta Lengyelország legnagyobb részét. A nagyszámú lengyel seregek sehol sem állották meg a sarat a kevés, de kitünően fegyelmezett svédek ellen. Az ingadozó Brandenburg kénytelenségből Svédország szövetségese lett és szintén részt remélt a zsákmányból. Hanem csakhamar kitűnt, hogy könnyebb a lengyel hadat legyőzni, mint a nagy kiterjedésű országot fékentartani. Az orosz czár és a császár egyaránt féltek a svéd szomszédságtól és az előbbi hadat izent Károlynak és betört Lengyelországba. Varsó mellett 1656 julius 19–21-én a szövetséges svédek és brandenburgiak háromnapos csatában legyőzték a muszkákat, lengyeleket és tatárokat, de végleges még sem volt a diadal. Nagyobb sikerrel kecsegtette II. Rákóczi Györggyel kötött szövetsége. Hanem tudjuk, hogy a szerencsétlen erdélyi sereg tönkre ment a lengyelek és tatárok ellen vívott csatákban. Károly már nem segíthette szövetségesét. Serege a lengyel táborozásban nagyon megfogyott és, míg ő nagyratörő tervek valósításán fáradott, országát vész fenyegette. Dánia elérkezettnek látta az alkalmat a svéd hatalom megbuktatására. Azt most nem támogatta a franczia, mint a harminczéves háborúban és hódító politikája nemcsak Lengyelországot és a császárt tette ellenségeivé, hanem a protestáns Hollandiát is. A kereskedő köztársaságra nézve életkérdés volt a lengyel gabonával való szabad kereskedés, azt pedig a svéd hódítások gyökerében fenyegették. Hollandus hajóhad indult a fő kereskedő városnak, Danzignak védelmére, a dánok pedig háborút izentek.

Károly azonnal sorsára hagyta addigi diadalainak szinhelyét és egyenesen Dániának indult. A dánok nem vártak támadást és a király ellenállás nélkül foglalhatta el a Jüt-félszigetet. Elhatározta egész Dánia meghódítását és Svédországhoz csatolását. Seregét a dán sereg szeme láttára átvezette a befagyott Belten, nem törődve több századnak elmerülésével és a dán szigetekre is reá tette kezét. Csak az a gondolat birta békekötésre, hogy a császár és a svédek ellen forduló Brandenburg megakadályozhatják Dánia megsemmisítését. A roskildi béke (1658 márcz. 7.) különben igen előnyös volt Svédországra nézve. Dánia elvesztette Skandinávia félszigetén levő utolsó birtokait és a svéd hajóknak szabad átjárást engedett a Sundon.450

Hanem a svéd király helyzete nem volt biztosítva. Dánia még veszélyessé válhatott, ha nem zárja el a hollandi hajóhadnak útját. Ezért Károly Hollandia ellen szövetségre akará kényszeríteni Dániát és midőn ez nem sikerült, öt hónappal a béke után újra megtámadta. Hirtelen akart eljárni, megelőzve minden ellenséges készületet és lehetetlenné akarván tenni a hollandi hajóhad beavatkozását. Augusztus 7-én átszállott Seeland szigetére, négy nap mulva Kopenhága előtt állott. Hanem ezen idő alatt a dán király, III. Fridrik, oly lelkesedést öntött Kopenhága polgárságába, hogy ez, bár előbb megadásra gondolt, szívesen tűrte az ostrom minden fáradalmát. A polgárság vitézségének sikerült meghiusítani a svédek minden támadását. Hollandia, Brandenburg és a császár seregeket küldtek a svédek ellen. A gyengének látszó Dánia független nemzeti állam maradt. A politikájának teljes bukásával fenyegetett svéd király még a háború folyamában meghalt. (1660 febr. 23.) Méltó utódja volt Gusztáv Adolfnak úgy műveltségre és vallásosságra, mint katonai és államférfiúi tehetségre nézve. Hanem ahhoz mégsem volt elég ereje országának, hogy északi Európában egységes evangelikus birodalmat alapítson meg tisztán katonai alapon, annyi ellenkező érdek ellenére.

 

A békekötések. A királyi hatalom megszilárdulása Svédországban és Dániában.

Ismét kiskorú király ült Svédország trónján, az öt éves XI. Károly és a gyámsági kormány az ország teljes megrontására ösztönözhette Svédország ellenségeit. Hanem az európai politika nem engedte Svédország bukását, ép úgy, mint előbb útját állotta hirtelen emelkedésének. Francziaország és Anglia nem hagyták cserben régi szövetségesöket. A béke Dániával a roskildinak alapján köttetett meg, csakhogy Svédország elvesztette Norvégiának imént nyert részét. (Kopenhágai béke 1660 jun. 6.) Tulajdonkép ezen béke által nyert a három északi királyság természetes határokat. Lengyelországgal, a császárral és Brandenburggal már előbb, május 23-án, létrejött a béke Olivában Danzig mellett. E szerint Svédország lemond X. Károly hódításairól, de megtartja régibb birtokait. A czárral is megbékéltek a svédek 1661-ben a régi birtokviszonyok alapján. Károly Gusztáv nagy hadjáratainak tehát csak Dániával szemben volt tartós eredménye.

Ezen ország elvesztett külső birtokaiért jobb berendezésben és belső erejének czélszerűbb kifejtésében talált kárpótlást. Hatalmának sülyedését leginkább a nemesség túlsúlya idézte elő. Ez a rend egyaránt elnyomta a köznépet és a királyt. Minden hivatalt és méltóságot a maga részére foglalt le, s csak nagyon kevéssel járult az állam terheihez. III. Fridrik királyt 1648-ban a következő feltételek alatt ismerték el uralkodóul: meg fogja erősíteni a nemesek jogait az egyházakra, a párbajra és a tengeri zsákmányra nézve; a rendek beleegyezése nélkül nem határoz el semmi országos dolgot. A királyság választás által töltetik be és az országgyűlés a király beleegyezése nélkül is hozhat törvényes határozatot. A nemesség és a papság fel voltak mentve az adó alól s ennek következtében igen zilált volt az ország pénzügyi állapota. A svédekkel viselt háborúk teljesen felfedték a nemesség tehetetlenségét: a birodalom megmentése a király szilárdságának és a polgárság hűségének volt köszönhető. Az olivai béke után elhatározta a király, hogy az állam érdekében véget vet a kiváltságos rendek mindenhatóságának és bár az országos tanács ellenezte, összehívta az országgyűlést. Az országos pénzügy rendezése volt a főfeladat, de a nemesség nem akart újabb terheket elvállalni. Ezért a polgári rend és a papság azt követelte, hogy a király vegye vissza a nemesi kezekbe jutott koronajavakat és azokból fedezze a költségeket. A polgári rend a maga részére kivánván nyerni a még ingadozó királyt, azon indítványnyal lépett fel, hogy a többi jelentős birodalmak példájára mondják ki a királyság örökösödését, A nemesség habozott, de engedett és a királyság férfi- és nőágon örökösnek nyilváníttatott. Azon reményben járult hozzá, hogy ez áron a király fenn fogja tartani az esküje által erősített alkotmányt. Hanem a polgári rend és a papság szükségesnek tartották az alkotmány gyökeres átalakítását és a közvélemény kényszerítő nyomása alatt az országgyűlés e czélból feloldotta a királyt esküje alól. Nem akarták semmiben megszorítani a királyi hatalmat és teljes korlátlanságot engedtek a királynak (1660 okt. 18.). Dánia így valódi példányképe lett a nép által felállított absolut királyságnak és az országnak nem igen volt oka e bizalmát megbánni. A fejlődés oly módon ment végbe, mint Francziaországban. A nemesség udvari méltóságokban, fényűzésben és kéjelgésben keresett és talált kárpótlást elvesztett függetlenségeért, a tényleges hatalom pedig a király gyakran alacsony származású tanácsosainak kezében volt. Az egész revolutio – mert így nevezték – csak a polgári rendnek vált hasznára, a parasztosztály terheit nem csökkentette.

Svédországra, mely szintén nemesi uralom alatt állott, nem mindjárt gyakorolt befolyást a dán példa. Ismét a főnemesek kezébe jutott a hatalom, kik, mint a király gyámjai, saját önző czéljaik előmozdítására használták befolyásukat. Az állam adóssága nőttön-nőtt és a királyi javak mind a nemesek kezébe jutottak és így adómentesekké váltak. Addig nem igen volt különbség nemesek és szabad emberek közt, csak a tengerentúli hódítások és a dominiumok vetették meg alapját az aristokratiának. Ez most mint rend elzárkózik a szabadoktól és nem ismeri el egyenrangúnak az azokkal kötött házasságot. A nagy jószágokon a törvénykezés gyakorlása által jobbágyaivá akarta tenni a parasztokat. Aránylag kevés család uralkodott akkor az országon és osztotta meg egymással a katonai és polgári méltóságokat. Minthogy a külső politikát tisztán az ország tanácsa intézte, csakhamar pártok keletkeztek benne és a Svédország szövetségét kivánó külhatalmak nagy évdíjakkal szokták érdekükhöz csatolni az egyes tanácsosokat.451 Természetes, hogy e viszonyok igen nagy elégedetlenséget idéztek elő a polgárok és parasztok közt és a szegényebb nemesek is irigy szemmel nézték a hatalmasabb családok emelkedését. A tanácsban a franczia párt volt túlsúlyban és a svéd sereg XIV. Lajos érdekében harczolt Brandenburg ellen. E háború igen nagy nyereségeket hozott Svédországra, melyeknek okát az uralkodó hangulat a kormányban látta. Orvoslást csak a királytól lehetett várni, ki 1672 óta maga uralkodott és mind nagyobb tekintélyre tett szert.

A financiák rendezésére a király már 1673 óta foganatosítani kezdte a királyi javaknak 1655-ben megszavazott visszavételét.452 Hanem azok jövedelme nem fedezhette a szerencsétlenül folyó háború költségeit és az 1679-iki béke után összegyűlt országgyűlés gyökeresebb reformot valósított meg. A polgárság, papság és parasztság követei egyértelműlég indítványozták a koronajavak teljes visszavételét. A nemesség ellenállott és a király nem egyezett mindjárt az indítványba, hanem előbb bizottságot küldetett ki a gyámsági kormány tetteinek megvizsgálására. Ez a vizsgálat veszélyessé válhatott volna és így a nemesség lemondott az 1604 óta szerzett koronajószágokról. A király ez által financialis függetlenségre tett szert és minthogy az országgyűlés kimondta, hogy a király akarata szerint járhat el és nincs kötve a rendek hozzájárulásához, tényleg korlátlanná vált itt is a királyság. Az 1682-iki országgyűlésen még erősebb állást foglalt el a király; a nemesek és a többi rendek közti viszályban ő volt a döntő. Az alsóbb rendek sürgették a koronajavak visszavételét; a bosszús nemesség pedig egykedvűen nézte a többi rendnek elnyomását.

Roppant vagyon jutott a korona rendelkezése alá; a koronajavak évi jövedelmét 3 millió tallérra becsülték. Bár a nemesség addig leggazdagabb része elszegényedett, még sem volt általánosabb zavar, mert a visszavételt lassankint hajtották végre és minden egyes nemes bizott a király kegyében. A nagy jövedelem függetlenné tette a királyt a rendek adójától, a nemesség pedig, ha az addigi módon akart élni, udvari méltóságokra és jövedelmekre szorult és a királytól függött. A király kifizette az állam adósságait, jó karba hozta a flottát és hadsereget és sokat tett az ipar és kereskedés felvirágoztatására. Svédországnak X. Károly kalandos politikája és a gyámsági kormány önzése által megrendített tekintélye XI. Károly által újra megszilárdult. A király teljes békében hagyta birodalmát egyetlen fiára, XII. Károlyra.

 

Brandenburg emelkedése. A nagy választó.

Látjuk, hogy északi Európában ugyanazon hatalom érvényesül, mely e kornak megadja sajátos jellemét: az absolut királyi hatalom. Az egyes nemzetek önként hajtják fejöket az egyeduralom alá, mely legalább nemzeti czélra fordítja az ország erejét, hogy megszabaduljanak az önző czélokat követő nemesi rend igája alól. Németország fejlődése más irányt követ. Itt a westfaliai béke megsemmisítette a monarchiát és az egyes területek fejedelmeit, a szent birodalom főnemességét tette a nemzet uraivá.

Ezen területek közül a brandenburgi választó uralma alatt álló volt a legnagyobb. A porosz ág kihalása után János Zsigmond választó ősi birtokához kapcsolta a XVII. század elején a porosz herczegséget, Lengyelország hűbérét és több rajnamelléki tartományt. A harminczéves háború, melynek legnagyobb része alatt a választó ingadozó politikát vitt, még létét is fenyegette. A svédek elfoglalták Pomerániát, melynek öröksége több szerződés alapján Brandenburgot illette meg és a császáriakkal versenyt pusztították az országot. A fiatal választó, Fridrik Vilmos, ki 1640-ben követte gyenge atyját, György Vilmost, nem csatlakozott egyik részhez sem és semlegességét hadi ereje növelésére használta fel. Egy ideig Krisztina svéd királynő kezét remélte elnyerhetni, midőn az nem sikerült, az orániai családdal lépett összeköttetésbe. Ez a házasság megszerezte részére a franczia pártfogást; a westfaliai békében le kellett ugyan mondania Pomerániáról, de bő kárpótlást nyert több szász és westfaliai püspökségek saecularisatiója által.453

Legfontosabb feladatáúl az ország belső segédeszközeinek kifejtését és a fejedelmi hatalomnak a renditől való függetlenségét tekinté. Az első czél elérésére Hollandia példáját tartotta szem előtt. Már ifjúságában beutazta ez országot és később is mindig belső politikai összeköttetésben maradt vele. Gondja volt az adók helyes elosztására, a néptelen vidékek betelepítésére, utak és csatornák építésére, az ipar és kereskedés emelésére. Jobb karba hozta dominiumait és igazságos és erős kormány által annyira védte alattvalói vagyonát és életét, hogy azok képesekké váltak nagyobb terhek elviselésére. Már nemcsak földadót követelt, hanem fogyasztási adót is. Ez utóbbi adónem egyrészt a növekedő gazdagságnak volt jele, másrészt pedig függetlenné segítette tenni a fejedelmet a rendektől, mert azok csak az egyenes adót szavazták meg. Ez magyarázza meg, miért akarta a császári kormány, mint láttuk, minden módon behozni Magyarországba az acciset, valahányszor véget akart vetni az alkotmánynak. Brandenburgban sikerült ez eljárás, a rendek egymásután meghajoltak a fejedelmi hatalom előtt. Eleinte csak azt vitte keresztül, hogy a rendek ne gyűlhessenek össze fejedelmi beleegyezés nélkül, később nem is hivott már össze országgyűlést, csak az egyes rendekkel tanácskozott. Teljesen átlátta, hogy a westfaliai béke Németországban a fejedelmeket tette souverainekké, s el volt határozva arra, hogy országaiban a magáén kívül nem tűr politikai hatalmat.


Frigyes Vilmos, a nagy választó.
Kilian Fülöp (1628–1693) rézmetszetének kisebbített hasonmása. Az eredeti festményt ifj. Merian Mátyás (1621–1687) festette.

Legnagyobb támasza az általa szervezett állandó sereg volt, az biztosította állását kifelé és a rendekkel szemben. Serege fentartására fordította dominiumainak és országainak növekvő jövedelmét, és a brandenburgi sereg, mely 1641-ben 3000 katonából állott, tíz évvel később 16,000-nyire szaporodott. Nagyobb veszélyek esetén, mint p. o. az elbeszéltük lengyel háború alkalmával, általános felkelést rendezett, de béke idején is zászlók alatt tartotta rendes katonaságát. Ennek eltartására most egymásután adót vállaltak a rendek, előbb a cleveiek (a Rajna bal partján), majd 1666-ban a brandenburgiak is. Meg volt valósítva az absolut uralom két alapfeltétele: az állandó sereg és az állandó adó.

A «nagy választó» terveinek leginkább a porosz herczegség rendjei állottak ellen. Ott eleinte mint a lengyel királyság hűbérese uralkodott és herczegi hatalmát nagyon megszorították a rendeknek kiváltságai, melyek itt annál erősebben fejlődhettek ki, mert a rendeket a fejedelem távolléte és a lengyelek közelsége védték meg. Épen ez az ország vált az 1656-iki labiaui szerződés által valódi alattvalójává; ott a svéd királylyal kötött szerződés alapján, melyet később az olivai béke is megerősített, souverain volt, míg a német birodalomban névleg nem szünt meg a császári fenhatóság. A rendek csak kiváltságaik teljes megerősítése alapján akarták őt elfogadni souverain urokul, és nemcsak a nemesek állottak ellene, hanem a büszke városoknak, első sorban Königsbergnek polgársága is. E város polgármestere a lengyeleket hívta segítségre, mint a régi szabadság biztosítóit. Fridrik Vilmos erős sereggel vette körül Königsberget, elfogatta a polgármestert és hódolásra kényszerítette a várost (1662). Egy évvel később a rendek is meghódoltak, miután a fejedelem megerősítette szabadságaikat, a lutheránus rendek pedig nagyobb szabadságot engedtek a fejedelem elnyomott református hitfeleinek.

A sereg egészen a fejedelemnek állott rendelkezése alatt és sohasem vált külön, az állam fejével ellenkező politikát folytató tényezővé; szervezésére maga a nagy választó gyakorolt túlnyomó befolyást. Mint vezér különösen a hires Derfflinger György tünt ki, egy felsőausztriai szabólegény, ki katonának állott be és mint a brandenburgi sereg tábornagya végezte pályáját. A seregnek zöme zsoldosokból állott és az ország népességéhez mérve itt volt legnagyobb állandó sereg. Háború esetén országos felkelés és toborzás egyaránt gyarapította a sereg számát.

Gazdasági tekintetben különösen Berlin emelkedése bir nagy fontossággal. Németország mostani fővárosa a nagy választónak köszöni első felvirágozását. Az ipar és kereskedés előmozdítása számos új telepedőt vont e vidékekre, az udvar pompája sok iparosnak adott keresetet. A hugenottáknak e korban történő kivándorlása az eddigi lakosoknál magasabb műveltségű, munkás és erkölcsös elemmel gyarapította északi Németország lakosságát és különösen Berlin köszönhetett sokat a «réfugié»-knek. Állami intézkedésekben sem volt hiány a közgazdasági viszonyok fejlesztésére. A brandenburgi posta már akkor bejárta Egész Németországot. Brandenburg két főfolyóját, az Elbát és Oderát és általok az északi és keleti tengereket csatorna által kötteté össze a nagy választó, mely mai napig is nevét viseli.

Különösen jellemző vonása volt a brandenburgi-porosz kormánynak vallásos türelmessége. Az uralkodó család református volt, a népesség legnagyobb része lutheránus, a Rajnamelléki tartományokban pedig sok volt a katholikus. Leginkább a lutheránusok türelmetlensége ellen kellett küzdenie a reformátusok érdekében és túlbuzgó lutheránus papok ellen, kik nem akartak elállani a többi felekezet szidalmazásától, többször erélyes rendszabályokhoz kellett nyulni.454 Hanem különben békét és biztosságot élvezett minden felekezet.

Az erősen szervezett, a fejedelem imponáló egyénisége által vezetett Brandenburg csakhamar jelentékeny állást foglalt el az európai államok sorában. Ismerjük már Fridrik Vilmos részvétét a svéd-lengyel háborúban. Korának volt fia ő is, nem nézte a szerződéseket, hanem biztosságát és hasznát. Előbb X. Károlylyal lépett szövetségre és annak köszönheté Poroszországnak független herczegséggé emelkedését és a lengyel hűbéresség alól való menekülését. Később, a mint czélszerűnek látta, elpártolt a svédektől és a császár és a lengyelek részére állott, hogy a nyereséget ne koczkáztassa. Mert a herczegségnek souverainná nyilvánítása több volt puszta szónál. Addig a brandenburgi és porosz fejedelem az akkori közjogi felfogás szerint nem volt független úr, most, mint porosz herczeg, egyaránt független volt a császártól, a lengyelektől és svédektől, kik hatalmok körébe akarták vonni a német lovagrend e régi tartományát.

Még fontosabb állást biztosított Brandenburgnak, hogy uralkodója volt a német protestantismus leghatalmasabb képviselője. A westfaliai béke után a szász választók, nagy részt személyes gyöngeségök miatt, elvesztették előbbi tekintélyöket és a világ megszokta erélyesebb s naponkint gyarapodó szomszédukban látni a német katholikusoknak és a császárnak természetes versenytársát.

A császár irányában általában barátságos politikát követett a nagy választó. Csak 1660–68 közt, midőn közelinek látszott a Habsburgház férfi ágának kihalása, gondolt Szilézia egy részének, melyre jogot tartott, megszerzésére. Politikájának éle egyrészt a svédek, másrészt a francziák ellen irányult, kik sokkal veszedelmesebb szomszédok voltak, mint a törökkel elfoglalt és folytonos támogatásra szoruló császár.

Tizenegy éven át teljes békének örvendett Brandenburg és a választó zavartalanúl készítheté elő egy nagyobbszerű politika eszközeit. Francziaországgal eleinte jó viszonyban állott, csak akkor fordult ezen hatalom ellen, midőn az Hollandia megsemmisítésére tört és a választónak rajnamelléki birtokaira is reá tette kezét. (1672.) Ő egyedül mert szövetségre lépni a végveszélylyel fenyegetett Hollandiával és a Rajna mellett szembe szállott a franczia hadakkal, bár még a császár részéről sem számíthatott támogatásra. Nem csoda, ha sietett ismét kibékülni XIV. Lajossal, sőt szerződésre lépni vele, mely franczia subsidiumokat biztosított részére. Hanem mihelyt a császár és Spanyolország szövetségre léptek Lajos hegemoniája ellen, Fridrik Vilmosban is fölülkerekedett a német érzés és nagy sereget állított a francziaellenes szövetség hadaihoz. Elsass visszafoglalása lebegett szemei előtt és Turenne-el, az akkori vezérek legnagyobbikával nyilt csatában mérkőzni volt legforróbb vágya.455 Hanem a császári vezérek tétovázása meghiusítá messzelátó terveit és a franczia diplomatia csakhamar kényszeríté a támadó háború abbanhagyására.

Francziaország évdíjai által rendelkezett a svéd államtanács többségével. Feuquiéres franczia követ 1674-ben szerződést kötött a svéd kormánynyal, melynek értelmében a svéd seregek bizonyos subsidiumok fejében megtámadják a franczia korona német ellenségeit. Midőn Brandenburg háborút izent XIV. Lajosnak, a svéd seregnek az a feladat jutott, hogy a Rajnától visszatérésre kényszerítse a választó hadait. Wrangel, a harminczéves háború egyik hőse, 16,000-nyi sereg élén 1674 végén benyomult a brandenburgi birtokokba. Eleinte jó rendben maradt a katonaság, de nemsokára szerte pusztított az országban, egész Berlinig és ellenségévé tette a népességet. A választó ezalatt biztosítást nyert szövetségeseitől, hogy ügyét a maguké gyanánt fogják tekinteni és lovassága élén országa védelmére sietett. Intézkedett, hogy az ellenség ne értesüljön megérkezése felől, hirtelen átment az Elbán és meglepte a svédek hadi állásának központját Rathenowban a Havel mellett. Egy svéd ezred tönkre ment, a többi visszavonult. A visszavonulókat Fehrbellin mellett a Rhin folyónál (Berlintől é. ny.-ra) utólérte és csatára kényszerítette. A svédek számra fölülmúlták a választó seregét, de bátorságuk és fegyelmök nem volt a régi és nem a hires Wrangel vezette őket, hanem annak testvére. A választó maga vezette hadát és egyaránt kitünt vezéri tehetsége, mint személyes vitézsége által. Kemény tusa után az övé volt a diadal. Az aránylag új brandenburgi sereg legyőzte Európa leghiresebb seregét, mely negyven év óta nem vesztett nagyobb csatát (1675 jun. 28.). A poroszok méltán ünnepelik e győzelmet, mint országuk hatalomra jutásának egyik alapkövét. Hanem a francziák elérték czéljokat: a Rajna vonalát többé nem fenyegette veszély és a választó ezentúl észak felé fordította fegyverét.

El volt határozva diadala kiaknázására és elérkezettnek látta az alkalmat Pomerániának elfoglalására és a svédeknek kiüzésére Németországból. Hollandián kívül Dánia is hadat izent Svédországnak és a szövetségesek hajóhada elősegíté a választó hadviseletét. Már az 1676. év folyamában hatalmába jutott Pomeránia nagy része, 1677 végén vitéz ellenállás után a főváros, Stettin is meghódolt és 1678 végéig egész Pomerániából ki voltak űzve a svédek.456

Brandenburg képes volt a svédek legyőzésére, hanem a meghódított tartománynak megtartása Svédország hatalmas szövetségesének ellenében túlhaladta erejét. Hollandia már 1678 nyarán békére lépett Francziaországgal. A többi szövetséges is alkudozott. XIV. Lajos elég erős volt annak keresztülvitelére, hogy szövetségesei visszanyerjék minden birtokukat. A császár és Spanyolország megkötötték a békét és a még mindig fegyverben álló, de egyedül maradt választónak westfaliai birtokait franczia sereg fenyegette. Ily viszonyok közt lemondott hódításairól és békére lépett Francziaországgal és a svédekkel. Midőn aláírta a XIV. Lajossal St. Germainban 1679 jun. 29-én kötött békét, e keserű szavakat emlegette: exoriare aliquis nostris ex ossibus ultor (támad még hamvainkból boszuálló). Sohasem birta elfeledni, hogy le kellett mondania diadalainak megérdemelt gyümölcseiről és keserűsége nem annyira a svédek és francziák ellen fordult, mint a császár ellen, ki őt cserben hagyta. Nemsokára a franczia királylyal lépett titkos szövetségre éppen a császár ellen.

Pomeránia meghódításának korában nemcsak szárazföldi hatalmát fejté ki a választó, hanem a flotta alapítására is volt gondja. Afrika nyugoti részén birtokot szerzett és kereskedő társaságot alapított. Halála azonban csakhamar véget vetett e törekvéseknek.

A császárral való egyenetlenségét még élesebbé tette, hogy egyenesen megrövidítve tartotta magát a Habsburg-ház által. Sziléziában 1675-ben kihalt a liegnitzi fejedelmi család, melynek birtokára régibb szerződések értelmében igényt tartott a választó; Leopold császár nem ismerte el az igényt, hanem annyira tartott a választótól, hogy nem fogadta el segítségét, midőn a török Bécs ostromára készült. Félt, hogy a brandenburgiak útközben elfoglalhatnák Sziléziát. Később azonban a választó mindjobban elfordult XIV. Lajostól Strassburg elfoglalása és a hugenották üldözése miatt. Nemsokára 1686 elején egyenesen szövetségre lépett Leopolddal és azóta a brandenburgi vitézek a császáriak mellett harczoltak a török ellen. Buda ostrománál is nagyon kitüntek. A választó lemondott sziléziai igényeiről, melyek fejében azon tartománynak Brandenburggal szomszédos részét, a schwiebusi kerületet igérte neki a császár. A választó fia már előbb kötelezte magát titkos szerződésben azon kerület visszaadására, azon esetre, ha trónra lép. Ezen magában véve jelentéktelen ügy később nagy következéseket vont maga után. Brandenburgnak három sziléziai fejedelemségre való igénye lett később állítólagos jogi alapja Nagy Fridrik támadásának Mária Terézia ellen.

Orániai Vilmosnak vállalata Anglia ellen volt az utolsó nagy politikai terv, mely iránt Fridrik Vilmos érdeklődött. Rendkívül óhajtotta a vállalat sikerét, de már nem érte meg. Hetven éves korában halt meg 1688 május 9-én. A nagy választó személyesen is imponáló és megnyerő férfiú volt. Folytonos munka és fáradság által, súlyos akadályok ellenében vetette meg országa jövendő nagyságának alapját. Dédunokája, Nagy Fridrik legjobban jellemzé őt, midőn sírját e szavakkal mutatá kisérőinek: uraim, ez sokat vitt véghez.

 

III. Fridrik. A porosz királyság megalapítása.

Örökösének politikája nem tért el az atyja által előirt iránytól. De azért gyakran volt félreértés köztök és Fridrik Vilmos végrendelete oly jogokkal ruházta fel második nejétől született gyermekeit, melyek a trónörököst sértették.

A családi béke nemsokára helyreállott, az ország osztatlan maradt és a választó annak egész erejét a külső ügyekre fordíthatta.457 Ő állandóan jó egyetértésben maradt a császárral és mihelyt kiütött a francziák elleni háború, sietett a Rajna védelmére. Első sorban vallásos érzülete vitte a francziák elleni háborúra és Orániai Vilmos terveinek előmozdítására. Később a palotagrófság elpusztítása miatt lángra gyúlt nemzeti érzülete is. Az 1689. év óta Brandenburg kiváló részt vett a XIV. Lajos ellen viselt háborúban és maga a választó vezette a szövetségesek seregét. Sikerült is Mainznak és Bonn városának visszafoglalása. Minthogy a császár hatalma nagy részét még a török ellen fordította, tulajdonkép a brandenburgi választó tünt fel mint a német nemzeti ellenállás feje, annál inkább, mert személyesen is részt vett a háborúban. Északi Németország politikailag összetartott, különösen a brandenburgi és a hannoverai uralkodó házak közötti szoros szövetség következtében. Éppen ezen háború alatt, 1692-ben, nyerte a braunschweig-lüneburgi herczeg a császártól a választói rangot. A császári politikának éppen a protestáns Németország volt most legbiztosabb támasza, míg délen a katholikusok és első sorban az egyházi fejedelmek közt, mindig talált párthíveket a franczia kormány. Annyira ment a választó ragaszkodása a császári politikához, hogy 1695-ben csakugyan visszaadta a schwiebus-i kerületet.


I. Frigyes porosz király.
Desrochers (1693–1741) metszete után. Az eredeti festményt festette Wenczel J. F. (1670–1729.)

Minden csatatéren vérzettek és kitüntek a brandenburgi csapatok, hanem vitézségök uroknak nem szerzett semmi közvetlen hasznot. Sem a török háború, sem a franczia nem növelte a választó hatalmát. A ryswiki békét nélküle kötötte a császár, mi mélyen sértette a hiú fejedelmet. Elbocsátotta addigi első ministerét, Danckelmann Ebenhardot és minden igyekvését arra fordította, hogy magának hatalmához megfelelőbb rangot szerezzen, mint a milyen a választói volt. Már előbb is gyakran volt szó a királyi méltóság megszerzéséről és a császári udvar már 1695-ben kijelenté, hogy e tekintetben nem fog a brandenburginak elébe tenni más udvart. A szász választó 1696-ban elnyerte a lengyel koronát, orániai Vilmos angol király lett, természetes volt a választó azon óhajtása, hogy belépjen Európa egészen független, legmagasabb rangú uralkodóinak sorába. Még nem tünt le a szertartások kora és a hatalmát ismerő fejedelem előtt bántó volt, hogy még a velenczei doget is közjogilag magasabb állás illesse meg, mint őt. Az európai viszonyok igen kedvezően alakultak e terv elérésére nézve. Északkeleti Európát a Svédország elleni nagy háború dúlta és mindkét félnek érdekében állott kedvezni a semleges választónak. Délnyugaton pedig a spanyol örökösödés kérdésének eldöntésére szüksége volt a császárnak a brandenburgi hadakra. A császári ministerek conferentiája kijelenté, hogy a császár Isten nevében enged a brandenburgi választó kivánságának és beleegyezik porosz királyságra való emelkedésébe. A király kötelezi magát a maga és utódjaira nézve, hogy minden birodalmi ügyben a császári ház érdekeit fogják szem előtt tartani. Végre egyenesen kimondatott, hogy a királyi rang elnyerése által a császári jogok Brandenburg fölött nem szenvednek csorbát.458 Egy ideig a császári udvar azt a reményt táplálta, hogy az új porosz király át fog térni a katholikus hitre, úgy, mint a szász választó. Erre azonban komolyan gondolni nem lehetett és a jezsuitáknak erre vonatkozó tervei nem valósultak. Mégis aláirták az erre vonatkozó szerződést, mihelyt bekövetkezett a spanyol trón megüresedése. (1700 nov. 16). Az új királyságot már előre elismerték Anglia és Hollandia. Francziaország csak az utrechti békében ismerte el, a pápa pedig igen erélyesen tiltakozott protestáns hatalomnak e méltóságra jutása ellen.459 Lengyelország is csak «őrgrófnak» czímezte.

Königsbergben, a tulajdonképpeni Poroszország fővárosában, jan. 18-án 1701-ben nagy ünnepélylyel ment végbe a koronázás. Az új király palotájában maga tette fejére a koronát és aztán kenette fel magát a papok által. Koronázása emlékére alapítá a fekete sas rendet, melynek jelmondatául a suum cuique-t választá, annak kifejezésére, hogy a királyi hatalom egyaránt képes büntetni és jutalmazni.

Az első porosz király személyes tulajdonaira nézve egyike volt dynastiája leggyengébb tagjainak. Pompaszerető és fényűző volt és bizonyára e tulajdonainak nagy része volt abban, hogy annyi áldozat árán is megszerezte magának a királyi czímet. Ez által a király társadalmilag egyenlővé válván Európa leghatalmasabb uralkodóival, versenyre kellett lépnie – XIV. Lajos korában – a többi udvarral, mi túlhaladta az ország erejét. Mégis tévednénk, ha e koronázásban tisztán a hiúságnak látnók művét. Az új király igen erősen átérezte a királyi és állami hatalom kellékeit és már a többi hatalom rivalitása is mutatta, hogy a czím elnyerése az államra nézve is több volt puszta külsőségnél. Maga Nagy Fridrik így itél felőle: Fridrik csalétket vetett utódai elé, mely által mintegy így szólott hozzájuk: «Én czímet szereztem, legyetek ahhoz méltók; én megvetettem nagyságtok alapját, nektek be kell fejezni e munkát.»460

 

A porosz állam szervezése. I. Fridrik Vilmos.

Láttuk, hogy az északi államokban mindenütt a királyi hatalom az, mely szervezően lép fel és egyesíti az állam erejét. Ez egyesítést mindenütt az egyre nehezedő állami feladatok terhei tették szükségessé. Azért is e monarchiáknak mindenütt katonai volt a színezetök. De sehol sem vált annyira azzá, mint a legifjabb államalkotásban: Poroszországban.

Az első király uralma ugyan nem mutatta ezt a képet. I. Fridrikre első sorban a versaillesi példa hatott. Ő állama erejét túlhaladó pompában és üres szertartásban keresett kárpótlást még mindig fogyatékos tekintélyeért. Nejében, a hannoverai Zsófia Saroltában meg volt a műveltség s tudomány iránti érzék is, mely az első porosz királynénak előkelő helyet biztosított különben szellemileg nem nagyon kiváló kortársnői között. Különösen általa vált Berlin a franczia szellemnek egyik nagy telepévé, úgy, mint később Pétervár vált azzá. A réfugiék közt sok volt az iró és tudós, kik innét is folytatták a harczot Bossuet és iskolája ellen. Leibnitz megalapította a tudományos akadémiát, a pompaszerető király pedig, ki építkezéseivel meg akarta örökíteni nevét és rangjának fényét, művészakadémiát alapított.

De ha még a gazdag Francziaország is megsinylette Versailles pompáját, mennyivel nagyobb teher volt a királyi ranghoz mért pazarlás a szegény, nagyrészt terméketlen Brandenburgra nézve, melynek ipara csak akkor kezdett fejledezni. A király a közeledő tönk ellen nem talált más orvosságot, mint a fejedelmi javak eladását, vagy elzálogosítását és – aranycsinálóknak alkalmazását.

Már pedig állami függetlenség és hatalom nem lehet meg gazdasági függetlenség nélkül. Az újkornak ezt a nagy eszméjét belátta az első királynak fia és örököse, Fridrik Vilmos, kinek komolysága már atyja életében nagy befolyást biztosított részére. Uralmát (1713) az udvar egyszerűsítésén kezdte. Erkölcsös, takarékos ember volt, elitélte a külföldieskedést, nem találta örömét másban, mint a katonáskodásban, a miben úgy látszik, XII. Károly svéd király volt mintaképe. Az udvari cselédség költségeit 276,000 tallérról 55,000-re szállította alá, munkát követelt mindenkitől és nem sokat törődött vele, ha muszkának, barbárnak tartották. Atyját egyszerűen, katonásan temettette el, de még a temetés előtt szigorúan megvizsgáltatta a pénztárakat. És ez nem volt múló fellobbanás, hanem férfias kitartás műve, melynek nyomai máig sem enyésztek el és melynek nagy része volt Poroszország világtörténeti szerepének előkészítésében.

 

A hadsereg és pénzügy szervezése.

A porosz katonaság már a nagy választó korában és a spanyol örökösödési háborúban kitünt vitézsége, jó rendje és fegyelme által. Már a nagy választó korában némileg katonai színezete volt az államnak; I. Fridrik Vilmos által ez a tényező vált túlnyomóvá. Mindjárt trónralépése után kijelenté, hogy maga lesz magának tábornagya és pénzügyministere; az válik majd javára a porosz királynak. Az országnak takarékosan kezelt és jó gazdálkodás által egyre növekedő jövedelmeit majdnem egészen seregére fordította. Abban látta hatalmának és tekintélyének legbiztosabb alapját. Még nem volt szó nemzeti szerepről, a porosz hadak nagy része az egész német birodalomban toborzott zsoldosokból állott. Ezeket a rendes fizetésen és a szigorú katonai fegyelmen kívül a tisztikar buzgalma és hazaszeretete csatolta a királyhoz. Nem lehetett itt tiszti állást vásárolni: az királyi kinevezéstől függött. A tisztek legnagyobb részét a nemesség szolgáltatta, attól egyenesen megkövetelték, hogy fiait a király szolgálatának szentelje. Itt nem volt fényes udvar, nem döntött a király kegyének hajhászása. A nemesség a seregnél talált rangjához mért foglalkozást, ott, királyának közvetlen felügyelete alatt szolgált. A modern monarchiák egyik legnehezebb feladata: a nemességnek állami felhasználása, előitéleteinek sérelme és az állam károsítása nélkül, így nyert megoldást. A tisztikar, mint olyan, nemes volt, a becsület törvénye alatt álló. Maga a király is hozzá tartozott, 1725 óta mindig katonaruhában járt. Ez is takarékosságának volt kifolyása, mert minek katonának a díszruha? Európa uralkodói az ő és nagy fia példájára öltöttek formaruhát.

A legénységnél is roppant változások állottak be. Az 1733-iki hadikészületek alkalmával kiadott rendeletekben ki van mondva az általános hadi kötelezettség elve: minden alattvaló fegyverre született. Tényleg csak a paraszt lakosságra nehezedett a katonaság terhe, de kivétel nélkül. Addig csak a királyi jószágokon lakó pórokat tartották egész alattvalóknak, most köztük és a nemesi telkeken lakók közt nem volt már különbség. A pór a katonai szolgálatban nagy önérzetet sajátított el, rendet és katonai becsületet tanult és nem volt már, mint régen, az úr egyszerű jószágának tekinthető. E reform által rendkívül emelkedett a hadsereg száma és állandósága. A toborzás nem hozott soha biztos eredményt; most minden ezrednek külön újonczozási terület tűzetett ki (cantonnement). Minden gyalogezred kiegészítésére 5000, minden lovasezredéhez 1800 család (tűzhely) volt rendelve. Béke idején 30, háborúban 100 embert vehettek évenkint.461

A katonaság nem állott folyton szolgálatban. Kikre nem volt szükség, béke idején 10 hónapon át otthon maradhattak a mezei munka ellátására. Szabadságolásuk idejére kapitányuk húzta zsoldjukat, ki ez összeget külföldi katonák toborzására volt köteles fordítani.

Ismeretes a király beteges előszeretete nagytermetű katonák iránt. Egész testőrezredet állított össze belőlük, a külföldi hatalmaktól hosszú legényeket fogadott legszívesebben ajándékul és toborzói, ha alkalmas ember volt szóban, nem kiméltek sem pénzt, sem erőszakot. Az egy ezred költségét 12 millió tallérra tették és a király majdnem minden szomszédjával perbe jutott, mert toborzói nem kiméltek sem állami, sem magánjogot, ha arról volt szó, hogy neki gárdistát szerezzenek. A királynak e túlságos előszeretete a nevetségessel volt határos, de azért nem szabad miatta megfeledkezni országlásának komoly és tiszteletreméltó oldalairól.462


I. Frigyes Vilmos kezeirása.
A general-directorium számára készült utasítás végső mondata. Eredeti nagyság. A berlini kir. titkos levéltárban.

A porosz sereg nemcsak a testőrezred magassága által vált ki, hanem sokkal lényegesebb és fontosabb tulajdonságok által is. Öltözete volt a legegyszerűbb és legolcsóbb mindannyi közt; a régi festői menték helyébe a rövid testhez álló kabát lépett. Tisztnek és közlegénynek egyaránt legkicsinyesebb pontossággal kellett alkalmazkodnia az előirt ruházathoz. Ez magában véve roppant sok időt vett igénybe. A többit a folytonos gyakorlás foglalta el, mely kora reggeltől késő estig szokott tartani. Még nagyon nehézkes volt a puska kezelésének módja, több, mint száz mozdulatra volt szükség. Az ügyetleneken a tisztek és altisztek botja dolgozott, melyet kérlelhetetlen barbársággal suhogtattak. Maga a király és fővezére, dessaui Leopold herczeg, voltak a legkeményebb felügyelők. E szigorúságnak megvolt az eredménye; a porosz katonák addig ismeretlen gyorsasággal és ügyességgel mozogtak és tüzeltek. Lényeges javítása volt a puskának, hogy már nem fa, hanem vas töltővesszőket alkalmaztak.463

Vége volt a katonáskodás régi, félig lovagias, félig rabló módjának. A katonából gép lett, a bot tartotta féken, nem volt más hazája, mint a király szolgálata. Nem csoda, ha e barbár fegyelem és a tisztek kínzása sokat szökésre birt. Csak a desertio ellen hozott embertelenül szigorú törvények tarthatták össze a sereget, melyet Fridrik Vilmos egész uralkodása alatt nem próbált meg nagyobb háborúban.

A szegény nemességről, mely a tisztikart szolgáltatta, a berlini királyi kadetiskola felállítása által gondoskodtak. A katonai pályára készülő nemes ifjak itt egyszerű nevelésben részesültek, mind megtanultak irni, olvasni, számolni és némit a történetből és földrajzból. A tehetségesebbek a franczia nyelvben, a rajzban és a katonai mennyiségtanban is kiképezhették magokat. Derék, kiszolgált tisztek vezetése alatt, mind megtanulták, mi a kötelességük és hozzászoktak a katonai rendhez.464

Az egész porosz sereg, melynek száma 1713-ban 38,000-et tett ki, 1740-ig 89,000-re emelkedett, békelábon.

Csak a pénzügyekben helyreálló rend és a király szigorú gazdálkodása, mely nem engedte, hogy az ország jövedelmeit más czélokra fordítsák, mint államiakra, tette lehetővé a hadsereg számának és minőségének ily rendkívüli emelkedését.

Fridrik Vilmos nem várta országai gazdagodását a nagy kereskedéstől és a nagy ipartól, melyek fejlesztése volt, Colbert óta, az államok főczélja. Valamint saját háztartásában egyszerű volt és a régieshez ragaszkodó, úgy az államháztartásban is többet várt a nagy tömeg takarékosságától és munkájától, mint néhány kevésnek bő nyereségétől. A nagy választó által alapított gyarmatokról lemondott és a belső forgalomra fordította egész gondját. Előbb a posztóipart virágoztatta fel. Főeszközei voltak: saját katonaságának belföldi posztóba öltöztetése, az idegen posztó behozatalának eltiltása és az illető czikkek külföldi keletének biztosítása szerződések által. Oroszország és Svédország porosz posztóba öltöztették seregöket.

Legfőbb kincsét az országnak munkás és számos népességében látta. Kifogyhatatlan volt a telepítések előmozdítására czélzó eszközökben. Minden városba mindenféle kedvezések mellett oda való kézmíveseket keresett. A keleti tartományok, különösen Poroszország, egész néptelenek voltak a pestis miatt, mely 1711-ben csak úgy dühöngött ott, mint hazánkban. A különben oly takarékos király nem kimélt semmi költséget, ha a népesség szaporításáról volt szó. Házat és telket adott az érkezőknek, ellátta őket a földmíveléshez szükséges eszközökkel és több évi adómentességet engedett nekik. Az akkor Magyarországon dívó katholikus reactio azon reménynyel kecsegtette, hogy sok magyar ki fog vándorolni és 1721-ben fel is ajánlotta a kivándorolni szándékozóknak oltalmát. Hanem csak egyesek jöttek, kiknek a huszárezredek alakításánál vette hasznát. Nagyobb emigratio indult meg 1731-ben a salzburgi érsekségből, hol Firmian érsek az evangelikus lakosságot erőszakkal akarta megtéríteni, s csak midőn a protestáns rendek felszólaltak, engedte meg a kivándorlást. Rövid idő alatt 20,000 ember jött Poroszországba. Az ország színe csakhamar megváltozott. Mint a trónörökös 1739-ben írta Voltaire-nek, romba dőlt városok és néptelen falvak helyében most népes városokat és gazdag községeket látni, a művelés oly jó, mint bárhol Németországban és mindez a királynak köszönhető: ő nemcsak parancsolt, hanem fel is ügyelt a végrehajtásra, mindent tervezett és elvégezett, nem kimélt sem fáradságot, sem erőfeszítést és gondot, sem igéretet, sem jutalmat, sem bármily nagy összegeket, hogy egy fél millió gondolkodó lénynek emberi létet és szerencsét szerezzen, melyet egyedül neki köszönhetnek.465 Hasonló emelkedés volt észlelhető az ujonnan szerzett Pomeránia városaiban. Már 1720 óta a király tartományaiba tért a pfalzi és frankóniai üldözött evangelikusok kivándorlásának árja, mely azelőtt leginkább Amerikát népesítette.

A városok és a falvak arányos népesedése lehetővé tette az adórendszernek szigorúvá és egységessé tételét. A városi adó, az accise, már 1720 óta behozatott minden tartományban. A tulajdonképpeni Poroszországban, hol a rendek még birtak némi jogokkal, nem lehetett addig behozni a telekadót. Most, a mint a király bizottságot küldött ki e czélra, a nemesek készeknek nyilatkoztak más módon előteremteni a kivánt összeget. A király ez emlékezetes szavakkal válaszolt: «A telekbizottság csak dolgozzék tovább. Czélomhoz jutok, megvalósítom a felsőséget, megszilárdítom a koronát, mint egy érczsziklát (rocher von bronze) és a junker uraknak csak a gyűlés árnyékát engedem.» Midőn a nemesség tovább is ellenállott és panaszkodott, hogy a király intézkedései tönkre fogják tenni az egész országot, a király így felelt: «Furcsa, az egész ország tönkre megy. Nem hiszem, de azt hiszem, hogy az urak tekintélye és féktelensége megy tönkre.»466 Általában véget akart vetni a hűbériség maradványainak, melyeknek csak addig volt értelme, míg a nemesség katonáskodott. Főczélja volt a nemesi birtokokat terhelő hűbéres kötelességnek pénzzel való megváltása és idő folytán, a nemesek minden ellenállása daczára, keresztül is vitte akaratát.

Többi jövedelmét a dominiumok, melyeket visszaváltott, a bélyeg, a só, a posta és a folyókon szedett vámok szolgáltatták.467

A jövedelmek egyre nagyobbodtak. Míg 1713-ban 3.600,000 tallért tettek ki, 1740-ben már majdnem a kétszeresre, 7 millióra emelkedtek. A király nem elégedett meg elődjei adósságának kifizetésével, a sereg fentartásával, a bevándorlókra fordított gyümölcsöző kiadásokkal: még nagy összegeket tett évről-évre a kincstárba. Halálakor az általa megtakarított készpénz és ezüst 10 millió tallérra ment. A mellett pedig a növekedő adó soha sem vált túlságos teherré, mert a király gondoskodott egyenletes elosztásáról.

 

A közigazgatás. A jobbágyság.

Minthogy a király oly kiváló kedvezésekben részesíté a sereget, a katonai kormány mindenütt szembeszállott a polgári igazgatással és, minthogy annyi téren érintkezett e két hatóság, folytonos volt a súrlódás a legfőbb katonai és polgári kormányszékek közt. A király nem látott orvoslást másban, mint a két hatóság egyesítésében. «Általános pénzügyi-, hadi- és dominiumi igazgatóság»-ot (General-directorium) állított fel, a felség hasznára, a jövedelmek emelésére, az alattvalók fentartására és az azokat fenyegető veszélyek eltávoztatására» (1723 jan.). E téren is megvan a párhuzam Magyarországgal: épen 1723-ban állították fel nálunk a helytartótanácsot. Csakhogy nálunk a helytartótanács nem csak az államnak volt eszköze, hanem az uralkodó osztályoké és gyakran a külső befolyásé is, lefelé pedig a megyékre nagyon csekély volt a hatalma. Itt ellenben a király maga állott élén, és alája volt rendelve az egyes tartományok egész igazgatása.468 Meg volt a hatalom és az akarat is, a közigazgatás útján, az állami élet minden terén megvalósítani a király szándékait, bármennyire ellenkeznek is azok az uralkodó osztályok érdekeivel. Az egyes tartományok igazgatása egy-egy ministerre volt bízva, ki a mellett még szakának is élén állott. A király által gyakorolt személyes ellenőrzés csakhamar kötelességtudó, munkás és belátó hivatalnokosztályt teremtett, mely az egész országban mindenütt egységes elvek után indult.

Az új közigazgatás a jobbágyság sorsának javítását ismerte egyik legfontosabb feladatának. Már 1719-ben kimondatott a dominiumokon lakó nagyszámú parasztság személyes szabadsága, a «Leibeigenschaft» eltörlése. «Nemes dolog, ha az alattvalók a szolgaság helyett szabadsággal dicsekedhetnek, élvezhetik, mi az övék, keresetöket annál nagyobb törekvéssel űzik, mert a magoké és biztosítva vannak házok, tűzhelyök, földjök és vagyonuk birtokáról a jelenben és jövőben.» A többi földesúr birtokán lakó parasztot még nem szabadította fel a király, hanem ott is közbelépett az elnyomott javára. Egy 1738-iki rendelet eltiltá a póroknak korbácscsal és veréssel «istentelen módon, mint a barmot» munkához hajtását. Gondoskodtak arról is, hogy a nemes, elegendő ok nélkül ne űzhesse el telkéről jobbágyát. Egyáltalában a király, mint Droysen mondja, némileg néptribunná lett, az elnyomott osztályok természetes védőjévé.

Nemcsak munkára tanította és kényszerítette népét, hogy adót és katonát szedhessen; gondoskodott annak neveléséről is. Már 1717-ben elrendelte, hogy a szülők kötelesek gyermekeiket iskolába küldeni.


Nagy Frigyes dolgozó szobája a rheinsbergi várban.
Lüders rajza után.

A szegények helyett a község fizette a tanpénzt. Tanítók az imént alapított hallei árvaházból nagy számban kerültek ki és az egyházi hatóságoknak gondoskodniok kellett a jó tanítókról és azok alkalmazásáról. A koronajószágokon a király egy fél telket ajánlott fel a tanítóknak és, minthogy a nemesek nem igen követték példáját, nagy összegekkel járult az iskolák felállításához a nemesi falvakban. A berlini nagy kórház (Charité) szintén az ő alapítása.

Sokat fáradott a bonyolódott igazságszolgáltatás egyszerüsítésén, de neki ép oly kevéssé sikerült a jognak és törvénykezésnek reformja, mint a hozzá annyira hasonló Nagy Péternek. Egy tekintetben azonban szerencsésebb volt Oroszország reformátoránál. Hivatalnokai, bár csekély volt a fizetésök, a király személyes felügyelete és utána nézése alatt megtanulták a pontosságot, a kőtelesség érzését és az állam érdekének első sorba helyezését.

 

A király és fia.

Fridrik Vilmos családjában és udvara körében is az volt, mi országlásában: jóakaró, erkölcsös, de zsarnoki és hatalma teljességét mindenkép érvényesíteni akaró kényúr. Természetében volt valami durva és erőszakos és e jellemvonását még erősité az atyja udvarának finomsága iránti megvetése. Atyja, mint egész kora, tisztelője, utánzója volt az idegen, francziás műveltségnek, Fridrik Vilmos ellenben megvetett mindent, mi külföldről jött, a tudományt és művészetet sem véve ki. Fridrik megalapította az akadémiát, de az új király, annak elnökéről, Leibnitzról azt állította, hogy semmire sem lehet hasznát venni, még őrállásra sem. Udvari bolondját nevezte ki az akadémia elnökévé és az egész tudós társaságot csak azért nem oszlatta fel, mert remélte, hogy az jó katonai sebészeket fog nevelni. Örömét találta udvari bolondjainak a hires tudósokkal való vitatkozásában.469 Nem kímélt semmi philosophiai theoriát, ha az ellenmondani látszott politikai érdekeinek, vagy korlátlan hatalmának és Wolf Krisztiánt, azon kor leghiresebb philosophusát elűzte hallei tanárságáról, mert azzal vádolták, hogy fatalistikus tanaigazolja a desertiót.470 Később visszahívta, mert remélte, hogy miatta idegen deákok jönnek porosz egyetemre és így némi anyagi hasznot várhatott.

Említettük már, mennyire megszoritotta személyes kiadásait, csak 52,000 tallért szánt azokra évenkint. Úgy élt, mint valami köznemes, a királynőnek Zsófia Dorottyának, I. György angol király leányának, gyakran kellett télen fűtetlen szobában tartózkodnia, ebédre csak két tál közönséges ételt kapott a királyi család. Az egész királyi asztal költsége egy napra nem lehetett több hét tallérnál, ebbe az udvari nép élelme is bele volt értve. Ép oly egyszerű volt minden bútor, csak nehéz ezüst készletekre költött sokat a király, mikből szükség esetén könnyen lehet pénzt verni. Mint legidősebb leánya, Wilhelmina mondta, a király szerint a férfiaknak csak katonaságra, a nőknek csak háztartásra volt szabad gondolniok. Megvetett minden nemesebb művészetet, legfölebb kötéltánczosok mutatványait bámulta meg. Egyetlen mulatsága a hires dohány-collegium volt. Minden estéjét abban töltötte, ott jelentek meg előtte fő hivatalnokai és a külföldi követek és a király legnagyobb kegyének tartották, ha valakit oda meghivott. Ott dohányoztak, sört ittak, néha a részegségig és az udvari bolondok élczeit hallgatták. Kik a király e kedves időtöltését megbecsülték és ott kedvében jártak, nála nagy kegybe jutottak. Nagy befolyást gyakorolt reá különösen a császári követ, Seckendorf gróf.471

Családjával egész spartai módon bánt. Gyermekeit igen szigorúan tartotta, a legkisebb okért is verte és gyalázta. Mint a seregben, úgy otthonában is kiméletlen fegyelemnek kellett uralkodnia. Gyermekeit a maga módjára neveltette, azokat is távol akarta tartani mindentől, mi idegen és finomabb műveltségre valló. Ellenmondott ez kora egész irányának, ellenmondott a királyi méltóságnak, melyet csak meg kell különböztetni a káplár tekintélyétől, ellen a királyné műveltségének. Mindenki tudta, hogy a király saját családja körében nem találja azt a vak engedelmességet, melyet általában meg akart és meg is birt valósítani. És, hogy teljes legyen a tragikum, maga a király fia és örököse, kiért fáradt és küzdött, lépett fel, mint az általa képviselt irány határozott ellensége.


Zsófia Dorottya.
Wolffgang 1732-ből való rézmetszete után; az eredeti festményt Antonie Pesne festette.


Frigyes trónörökös.
Thomas Huber (1700–1779) festménye után. Berlinben, a Hohenzollern-múzeumban, a Monbijou-kastélyban.

Fridrik, a trónörökös (szül. 1712 jan. 24-én), atyja akarata szerint gyermeksége óta egészen katonai nevelést nyert. Ez azonban nem elégíté ki a szép és eleven fiút, ki nagy örömet talált az annyira tiltott franczia könyvekben és azok mintájára maga is kezdett verselni.472 Politikailag is, mihelyt ifjúvá fejlődött, anyja befolyása alatt, eltért az atyja által követett iránytól. Épen az Anglia és a császár közti ellentétnek volt kora és míg a király a császárnak volt szövetségese, a királyné családjához hajolt, mely Anglia és Hannovera trónján ült. Legkedvesebb gondolata szerint gyermekei összeházasodtak volna az angol királyi család gyermekeivel. Mind Fridrik, mind nénje sovárogtak e kettős házasság után, melynek nagy volt a politikai jelentősége, mert Poroszországot bizonyára közelebb hozza a nyugoti hatalmakhoz. Utóljára a király, hosszabb ingadozás után, véget vetett az erre vonatkozó alkunak. A trónörökös, megfosztva az önállóságra való kilátástól, nem birván tovább tűrni atyjának őt földig alázó durva bánásmódját, kétségbeesett lépésre határozta el magát. Összeköttetésekre tett szert nemcsak Angliában, hanem Francziaországban is és szökés által akart szabadulni atyja hatalmából. A királynak 1730 nyarán délnyugoti Németországba való utazása, melynél a trónörököst is magával vitte, alkalmat nyujtott a terv végrehajtására. Hanem Fridrik kisérete értesítést nyert és, midőn Mannheim közelében éppen szökni készült Francziaországba, apródja, Keith, bevallott a királynak mindent (1730 aug. 4.). Fridrik Vilmos őrizet alatt tartotta fiát, de csak akkor akart itélni fölötte, ha már porosz területen van. Katonai szökésnek, atyai tekintélye elleni lázadásnak tekintette fia kisérletét, kinek bűne még nagyobbá válik külföldi hatalmasságokkal való cselszövései által. «Mi válik majd ezen fegyelemre, kötelességérzésre, szolgálatra és engedelmességre alapított államból, ha a trónhoz legközelebb álló ily példáját adja a kötelességmulasztásnak és desertiónak, ha az is elcsábítja a tiszteket, kik, mint ő, esküt tettek, hogy mindenben hívek lesznek a királyhoz, hasznát keresik, kárának útját állják.» A haragnak és a sértett önérzetnek forró kitöréseitől eltorzítva, de azért igazán élt a királyban az atyai kötelesség és királyi felelősség ösztöne; ha valaha, most volt szükséges a büntető igazság teljes súlya: «fiat justitia, pereat mundus», irta akkor.473


I. Frigyes Vilmos porosz király.
Wolffgang J. G. (1664–1748) rézmetszete után. Az eredeti festményt Antoine Pesne (1684–1757) festette.

A vezérek közbenjártak a trónörökös érdekében, mert a királyt képesnek tartották arra, hogy fiát is feláldozza a katonai fegyelemnek. Közbenjártak a királylyal szövetséges uralkodók, köztük VI. Károly császár is, bár tudta, hogy a trónörökös politikájának ellensége. Fridrik Vilmos válaszában a császár pártfogásának tulajdonítja, hogy fiának megkegyelmezett. E kegyelemmel oly intézkedéseket kötött össze, melyeknek czélja volt Fridrik kemény, «istentelen szivének meglágyítása». A trónörökös Küstrin várába záratott. A haditörvényszék nem itélte halálra a terv egyik részesét, Katt-ot, – a másik, Keith, szerencsésen elmenekült Angliába – de a király saját hatalmából megváltoztatta az itéletet és a szerencsétlent Küstrinben fejezteté le, fia ablaka alatt, ki elájult a végrehajtás előkészületei alatt. A hozzá küldött pap előtt az ifjú halálos félelmében bevallotta, hogy vétett atyja ellen és ezentúl feltétlen engedelmességet igért. Miután erre esküt tett, a király kibocsátotta a szigorú fogságból és a küstrini kormányhatóságnál dolgoztatta.


Emlékérem Nagy Frigyes születésére.
Ezüst. Berlinben, a királyi éremgyüjteményben.

Ez volt a drámának szerencsés, mindkét részre leghasznosabb megoldása. A királyi és állami tekintély épen maradt, véres tragédia pedig az esetből nem fejlődött. A királynak azt a munkát kellett végeznie, mit Richelieu hajtott végre Francziaországban, meg kellett mutatnia, hogy a királyi család tagjainak érdeke sem jöhet számba a királyi tekintély által képviselt állam érdekei ellenében. Az összeesküvés itt annyiban tragikusabb, mert a királylyal szemben saját fia állott. Csak az előrehaladottabb műveltségnek és a király mély vallásos érzésének volt köszönhető, hogy a királyi család e viszálya nem nyert oly véres megoldást, mint Don Carlos és Alexei esetében.

 

Külföldi politika. Fridrik Vilmos halála.

I. Fridrik Vilmos az utrechti béke óta el volt határozva, hogy seregét nem bocsátja rendelkezésére idegen hatalomnak; az csak országai védelmére és nagyobbítására volt rendelve. Mint láttuk, többnyire szövetségben állott ugyan a császárral, de csak azért, mert e szövetséget tartotta leghasznosabbnak. A császárnak nemcsak tényleges hatalma volt nagy, hanem közjogi tekintélye is, arra pedig nagy szüksége volt Poroszországnak, hogy új szerzeményeit biztosítsa és ismét másokra nyerjen kilátást.

A svéd birodalom hanyatlása a poltavai csata után lehetővé tette Fridrik Vilmosnak, hogy aránylag könnyű szerrel elfoglalja Pomerániát, melynek birtokáért annyit fáradt hiába a nagy választó. E sikert első sorban Oroszországgal való szövetségének köszönheté és ahhoz igyekezett is hű maradni.

A személyes indulatok, a király szenvedélyes természete miatt, nagy befolyással voltak a politikának e korban rendkívül gyorsan változó phasisaira, de állandóan csak az érdekek vezették Poroszországot szövetségei kötésében és felbontásában. Eleinte inkább a császár ellen foglalt állást, mert az nem látta szivesen Poroszország emelkedését és, mert a császári politika akkor határozottan a protestánsok elnyomására törekedett. Egy magyar bujdosó, Klement Mihály, ki ebben az irányban izgatta őt, nagy befolyásra jutott nála, de aztán vérpadra jutott.474 Később, 1725-ben, a herrenhauseni szövetséghez csatlakozott, azon reményben, hogy Francziaország, Anglia és Hollandia támogatják majd a császár ellen is, ha az Poroszoroszág ellen fordul. Szövetségesei egyúttal elismerték jogát a jülichi és bergi örökségre. A neuburgi ház, e tartományok ura, kihalófélben volt és az örökségre a Hohenzollerneken kívül a palotagrófi család sulzbachi ága is tartott jogot. Hanem a szövetségesek természetesen első sorban saját érdeküket nézték és azért a császár könnyen téríthette Poroszországot a maga részére azon igérettel, hogy alkut közvetít közte és a sulzbachiak közt, mély szerint Berg herczegsége porosz birtokba menjen át. Ezt a wusterhauseni szövetség (1726 okt. 12.) erősítette meg, melyben a király elismerte a pragmatica sanctiót. A szövetség igen terhes feladatot rótt a császárra, ki csak néhány hónappal előbb ismerte el a sulzbachiak jogát.475 Az alkudozások Károly egész uralkodásán át folytak és, minthogy eredményre nem vittek, egyik állam se tartotta magát nagyon kötelezve a szövetség által. A porosz király keresztülvitte, hogy a legtöbb német állam elismerte a pragmatica sanctiót. A császár azonban személyes találkozásakor a királylyal Prágában, 1732-ben, csak Bergnek egy részére ismerte el Poroszország jogát és kivette a fővárost, Düsseldorf-ot. «A prágai találkozás lett a császárral való barátság sírja.» Külsőleg szövetségese maradt még a király, de csak igen lanyhán segítette, midőn a császár a következő évben háborúba keveredett a Bourbonokkal. Élete vége felé pedig, látva a császári udvar gyengeségét, titkon Francziaországgal egyezett meg. E szerződés szerint övé lett Berg legnagyobb része, Francziaország pedig a maga részére nyerte nemcsak a porosz királyt, hanem a palotagrófot is.476

Ez volt a betegeskedő király utolsó nagyobb politikai tette. Általa mintegy új irányt ir elő a porosz politikának. Addig a Hohenzollernek, a versengés ritka eseteit kivéve, többnyire összeköttetésben állottak a Habsburgokkal, most, a mint kihalófélben volt a császári ház, ellene kezdett fordulni a leghatalmasabb tiszta német ország. Bármennyire hangoztatta is Fridrik Vilmos nemzeti és császári hűségét, előretörekvő országának érdeke őt lassankint idegenek szövetségesévé, császára ellenévé tette.

Más tekintetben is nagy változáson ment át. Sokat engedett régi durvaságából és önkényéből, el kezdte ismerni fia. jó tulajdonságait, bár az nemcsak katona volt, sőt egy ízben, fia nagy örömére, már dicsérte is a tudományokat.

«Az állam teste, szervezete, szabálya és alakja meg volt: mesteri mű, mint egykor Pygmalion szobra. Hiányzott még az, mit a király nem adhatott: Prometheus szikrája.477


  1. Geyer, Geschichte Schwedens. III. 361. l.[VISSZA]
  2. Memoires de Mad. Montpensier. 279. l. Arvede Barine. Christine de Svède Revue des deux Mondes 1888.[VISSZA]
  3. Carlson, Geschichte Schwedens. I. 69. l.[VISSZA]
  4. Carlson, 301. l.[VISSZA]
  5. Leo, i. m. 279. l.[VISSZA]
  6. Carlson, 581. l.[VISSZA]
  7. Leo, 301.[VISSZA]
  8. Biedermann, Deutschland im XVII. Jahrhundert. II. k. 294. l.[VISSZA]
  9. Ranke, Franz. Gesch.III. 422. l.[VISSZA]
  10. Carlson, i. m. 601–695. l.[VISSZA]
  11. Ranke, Genesis des preussischen Staates 292–301.[VISSZA]
  12. Leo, i. m. 331. l.[VISSZA]
  13. Krones, i. m. IV. k. 39. l.[VISSZA]
  14. Mémoires de Brandenbourg.[VISSZA]
  15. Hoyer, Geschichte der Kriegkunst. II. 76.[VISSZA]
  16. Több levele Pálffy Jánoshoz, melyekben ily rekruták miatt alkudozik, a Pálffy-család pozsonyi levéltárában.[VISSZA]
  17. Hoyer i. m. 91–98. l.[VISSZA]
  18. Mirabeau, de le Monarchie Prussienne I. 84.[VISSZA]
  19. Levele jul. 27. 1739. Insterburgból. I. 419–20. l.[VISSZA]
  20. A király stilusára jellemző megjegyzés így hangzik: Corios tout le pais cera Ruine. Nihil Kredo. Aber das Kredo, das Junker ihr niposwollam wird ruinirt werden. – A ni poz wollam a lengyelek veto-jának formulája. A történetírók rendesen összekeverik e királyi megjegyzést az előbbivel, pedig mint Droysen (i. m. IV. 2. 198. j.) kimutatja, külön alkalommal keletkeztek.[VISSZA]
  21. Mirabeau, i. m. I. 73. l.[VISSZA]
  22. Droysen, i. m. IV. 2. 351. l.[VISSZA]
  23. Biedermann, i. m. II. 161.[VISSZA]
  24. U. o. 406–7. l.[VISSZA]
  25. Arneth, Eugen von Savoyen. III. 201. l.[VISSZA]
  26. Ranke, Friedrich der Grosse. 5. l. Nagy Fridrik ifjúságára nézve legfontosabb kútfő testvérnénjének, Wilhelminak, később bayreuthi herczegnőnek, emlékiratai.[VISSZA]
  27. Droysen, i. m. IV. 3. 109–110.[VISSZA]
  28. Friedberg, Der Ungar Michael von Klement.[VISSZA]
  29. Arneth, i. m. 210. l.[VISSZA]
  30. Droysen, i. m. 362. l.[VISSZA]
  31. Droysen, i. m. 428. l.[VISSZA]