5. fejezet
A rómaiak írása


A latin írás - egyes kutatók szerint - a nyugati görög (dór-khalkidikei) írásból ered. Szerintünk a Latiummal határos Cumae görög gyarmatosai révén került be a rómaiakhoz. A dór-khalkidikei írás 24 betűjéből 21 betűt vett át a latin nyelv, majd később további két betű (G, Y) átvételével 23 betűre bővült a rómaiak ábécéje. Ez a 23 betűből álló ábécé a következő: A B C D E F G H I J K L M N O P Q R S T V Z X Y. Az itt felsorolt betűk közül a Z betű lassanként elmaradt, a K betű alkalmazására csak egészen kivételes esetekben került sor (pl. Kalendae), U betűre nem volt szükségük, mert a V-t és U-t közös betűvel, a V betűvel jelölték. Írásukban nem tettek különbséget a I és J között, ezért a J betűt sem használták.

A korai időkben még merev és szögletes volt a latin betűk alakja. Ezek a minden ritmust nélkülöző betűk láthatók a legrégibb római műemlékeken. A későbbi időkben mindinkább világos és tiszta vonalvezetésű betűk kerülnek a szobrokra, diadalívekre, emlékoszlopokra. Látható rajtuk, hogy a műemléket alkotó művész keze formálta a feliratok betűit is. Az egyhangú, esetlen betűalakokat felváltják a határozott rajzú, finom hajlatú, vastag és vékony vonalak játékából álló ritmikus betűalakok, amelyek nemcsak könnyebben olvashatók, de díszítő elemei is az emlékműnek.

A római betű művészi tökéletességű megnyilvánulása a capitalis. Legszebb formájában a Traian-oszlopon maradt meg, amely a római fórumon ma is hirdeti Traianus császár dáciai hadjáratának dicsőségét. A damaszkuszi Apollodórosz építész alkotása ez a műremek, i.sz. 113-ból. Az oszlopon alkalmazott szövegsorok betűképeiben egyenlő magas és egyenlő értékű elemek sorakoznak, a sorok harmóniáját és ritmusát mi sem zavarja, a betűk magasságának és szélességének arányai finom érzékkel kiegyenlítettek, az egyes betűk közötti beosztás optikai és esztétikai szempontból tökéletes. A betűk szárait talpacskák, serifek (arab eredetű szó) zárják le (8. ábra).

A capitalis betű alakját tulajdonképpen a kőfaragó-technika határozta meg. Szerkezetük is ehhez alkalmazkodik, mert nem írott, hanem tervezett, rajzolt képet nyújtanak. Erre vall egyébként ennek a betűfajtának két másik megnevezése: monumental írás (emlékmű latinul = monumentum) és lapidar írás (kő latinul = lapis).

A capitalis írást papiruszon és pergamenen kezdettől fogva könyvírásra is használták. A szerkezeti formák ugyan a könyv betűinél is megmaradtak, de az íróeszköznek és az írás technológiájának a vésővel merőben ellentétes sajátossága miatt, a betűk alakjai változáson mentek át. A capitalis írás átalakult capitalis quadratára, amelynél a sor betűinek magassága egyenlő, és a betűk körülbelül olyan szélesek, mint amilyen magasak (innen származik a "quadrata" elnevezés) (9. ábra).

A könyvírásra használt másik betűfajta az úgynevezett rustica (rusticus = parasztos, goromba, faragatlan). Keskeny, nyújtott írás, mely esztétikai szempontból messze mögötte marad a capitalis írásnak. Az alapformák ugyan megtalálhatók benne, de az anyag diktálta változások igen nagy mértékűek. Tollal vagy ecsettel írták, a kézírás követelményeihez alkalmazkodott, s ezért a leírás könnyebben és gyorsabban ment (10. ábra).

Időszámításunk szerinti 170 körül kezd kialakulni ennek a korszaknak az írása, az unciális, amely alapjában véve a régi római formából indult ki, de a szélesre vágott hegyű írótoll terméke. Az unciális írásban a betűk egyszerűbbé váltak és kerekdedek lettek. Az egyszerűség az írnivaló gyorsabb iramban történő elvégzésének, a kerekdedség főképpen a papiruszról a pergamenre való áttérésnek tulajdonítható. Az unciális lassanként kiszorította a capitalis quadratát és a rusticát (11. ábra).

Az V. század elejétől kezdve egy újabb betűtípus, a félunciális (semiunciale) alakul ki. Ebben a korszakban mindinkább az volt a törekvés, hogy könnyen és gyorsan végezzék az írást. A félunciális feltűnésével az európai írás fejlődésében nagy jelentőségű változás következett be. Kezdettől fogva egészen az unciális írásig bezárólag a betűk magassága egyenlő volt. A féluncialétól kezdve a betűk már különböző magasak, minthogy egyes betűknek alsó és felső száruk van. Ezeket a betűket minusculáknak nevezzük [literae minusculae (lat.) = kisbetűk]. Felső szára van a b, d, h, k, l, t betűknek, alsó szára az f, g, p, g, betűknek. A felső és alsó szárak beleérnek az írásközökbe, a messze álló sorokat összekötik egymással, s ezzel a sorokba ritmust öntenek (12. ábra).

Nagy Károly, a frankok királya, egyik római utazása alkalmával, 781-ben ismerkedett meg Alkuin szerzetessel, a "Rhetor Brittanicus"-szal, ahogyan kora nevezte. Az angol szerzetes mintaiskolát rendezett be Tours-ban. Ebben az iskolában hallgatta maga az uralkodó és egész családja Alkuin előadásait.

Alkuint más feladattal is megbízta az uralkodó. A nagy kiterjedésű birodalom kormányzásához igen sok írástudó hivatalnokra volt szükség. Ezeknek kiképzése Alkuinra hárult. Alkuin nemcsak hivatalnokokat, hanem könyvmásolókat is nevelt, és ezzel döntő szerepe volt az új betűforma, a karolingi minuscula megteremtésében (13. ábra). Már az uncialéban találunk nyomokat a kisbetű felé, a féluncialé további lépést jelentett, Alkuin pedig végérvényesen kialakította a latin írás kisbetűjét, amelyet nálunk és a latin betűkkel író országokban ma is használnak. Betűi világosak, könnyen és gyorsan írhatók.

Az őskori és ókori nagy kultúrák írástörténetének ismeretével eljutottunk a latin írásig, amelyből a magyar írás is sarjadt. Könyvünk feladata nem az írás történetének kimerítő taglalása, hanem a könyv kialakulásának ismertetése. Éppen ezért nem tértünk ki az előző oldalakon ismertetett írásoktól teljesen függetlenül alakult és önálló útón haladó kínai írásra, a görög írásból sarjadzott másik hajtásra, a cirill írásra, nem ismertettünk a föníciai írásból kialakult héber írást, valamint a karolingi írás artisztikus hajtását, a gót írást, a későbbi schwabacher írást és a fraktúr írást sem. A magyar rovásírás hasonlóképpen nem tartozik tárgyunkhoz, mert a könyvekben használatos magyar betűk kialakulására nem volt hatása.


negyedik fejezet  - kezdőlaphatodik fejezet