KÉNYSZER, JOG, SZABADSÁG

1. A spontaneitás fogalma Bibó dolgozatának kiindulópontja. A fogalom értelmezését és ennek következtében az egész munka megértését hallatlanul megnehezíti, hogy Bibó a spontaneitás fogalmát nem dolgozza ki. E kategóriát Bergsontól (l. a 3. sz. jegyzetet) vette át, aki tagadva a determinizmus egyetemes érvényességét, azt állítja, hogy az ember belső világára nem érvényesek a természeti törvények, az Én (a személyiség) önálló, független a természeti törvényektől. A gondolkodás és az akarat öntörvényű és öntevékeny, s mindkettőnek megvannak a maguk sajátos és csak rájuk jellemző törvényszerűségei (pl. az ok-okozat egyidejűsége). Ez a spontaneitás. Bibó a bergsoni elméletet továbbfejleszti akként, hogy a spontaneitást – tehát a belső tényezők által meghatározott öntevékenységet – összekapcsolja a N. Hartmanntól származó perszonális determinációval.

2. Axiológia (gör.) (axia – érték – szóból) – értéktan. – Az {1-639.} axiológiai determináció és az ebből megérthető perszonális determináció fogalmát Bibó nem közvetlenül N. Hartmanntól (l. az 5. sz. jegyzetet) veszi át, hanem Horváth Barna tanulmányából, amelyet Hartmann Ethik c. művéről írt. A közvetett átvétel ugyanúgy megnehezíti a fogalom értelmezését, mint a spontaneitás esetében.

Hartmann etikája a legszorosabb kapcsolatban van ontológiájával, amely a létnek négy alapvető, egymásra épülő rétegét (szervetlen, szerves, lelki, szellemi) veszi fel, amelyek aztán a maguk részéről – mint látni fogjuk – további rétegekre oszlanak. Hartmann e létrétegek genezisét nem vizsgálja, azokat adottságoknak tekinti, amelyek „olyanok – amilyenek”. Mindazonáltal viszonyukat egymáshoz ún. kategoriális törvényekben fenomenológiailag leírja. Három ilyen alaptörvény van: 1. Az erősség törvénye: az alacsonyabb létréteg az erősebb a felsőbbel szemben. 2. A matéria törvénye: az alacsonyabb létréteg puszta anyag a felsőbb számára, amely forma, s az anyag csupán a határt jelenti számára. 3. A szabadság törvénye: minden felsőbb réteg teljesen új alakzat, kategoriális nóvum, amelynek az alsóbb létrétegen határtalan játéktere van, s így szabad az alacsonyabbal szemben. Hartmann szerint ezeket a kategoriális törvényeket kell alkalmazni az ember erkölcsi szabadságának a problémájára is. Kant a kauzalitás és finalitás (az érték) antinómiáját, amelyet ő állított fel, azzal oldotta meg, hogy kimutatta: a kauzális determináció nyitott, és az értékkomponenseket determinációs többletként magában foglalja. Hartmann szerint azonban ezzel az erkölcsi szabadság problémája nincsen megoldva, mert az autonómiának nemcsak a kauzalitással, hanem az erkölcsi törvénnyel, a normával szemben is fenn kell állnia. Kant abban is tévedett, mondja, hogy pusztán két determinációtípust, a kauzálisat és finálisat vette fel, mert ezek mögött – mint megannyi újabb létréteg – a determinációtípusoknak a pluralitása létezik: logikai, matematikai, organikus, pszichikai és szellemi. Minden létrétegnek megvan a maga determinációtípusa, amelyeknek az alapját a logikai képezi, de a legfelsőbb homályba vész. Mindenesetre, {1-640.} ha van determinációtípus, amely – tér vissza Hartmann a kanti dualitáshoz – a kauzális és az axiológiai determinációtípusok felett helyezkedik el, akkor az erkölcsi szabadság problémája meg van oldva, mert az ember erkölcsi szabadsága csak egy speciális szabadság volna a többi kategoriális szabadság között. Ezt elvileg a szellemi létrétegben és determinációtípusban kell keresnünk, ahol – egyéb alrétegek fölött – megjelenik az ethosz a maga értékvonatkozásával, amelynek az alanya a személy. Hartmann számára a matériát, az anyagot a szubjektum, a tudat jelenti. A személy ontológiai sajátossága, hogy önmagát meghatározza, beszámítható, felelősség viselésére képes, és bűntudata van. A személy áll immár szemben egy második antinómiával, azzal, amely nem a természeti törvény (kauzális determináció) és az akarat, hanem az akarat és az érték között áll fenn: ha az akarat követi az értéket, akkor vele szemben nem szabad, ha pedig nem követi, akkor kauzálisan nem szabad. Ez valódi antinómia, megoldhatatlan. De van e mögött még egy harmadik antinómia is, amely noha pozitív módon nem is oldja meg az antinómiát, de legalább „eldönti”. Ez a harmadik antinómia az Érték és Érték, a Kell és Kell között áll fenn. Ez az igazi morális konfliktus a személy számára, amikor ugyanis az érték ugyanabban a szituációban áll szemben az értékkel, s a személynek mindenek ellenére döntenie kell. Ez azt jelentí, hogy mivel az egyik értékkel szemben kell döntenie, mindenképpen bűnössé válik. Ezáltal azonban a második antinómia megoldódott, mert a személy, bár az érték ellenében cselekedett, mégsem esett vissza a kauzalitás determinációjába, mert egy másik értéket követett, s utóbbi határozta meg. A Kell és Kell antinómiája semmiképpen sem megoldható, de ez teszi lehetővé az ember erkölcsi szabadságát. Kell ugyanis lennie egy képességnek, amely számára a döntést lehetővé teszi. De hogy ez az alapképesség, amellyel az ember bizonyítja erkölcsi szabadságát, miből fakad, mi a „lényege”, ezt – mint Hartmann pár évvel később kifejezi – „mély homály fedi”.

Bibó, Horváth Barna nyomán, a létrétegek kategoriális törvényeit {1-641.} nem fogadja el, ezáltal a perszonális determináció elveszti ontológiai alapját, melyet a hartmanni etikában elfoglalt. Nyilvánvalóan más alapot keresett és vélt megtalálni a perszonális determináció számára a Bergsontól átvett spontaneitás fogalmával. – L. Hartmann, N.: Ethik (Etika). Berlin–Leipzig, 1926; Horváth Barna: A materiális értéketika új iránya. Bp., 1927.

3. Bergson, Henri (1859–1941) – francia idealista filozófus. 1900-tól 1921-ig a Collège de France tanára, 1918-tól a Francia Akadémia tagja. 1928-ban irodalmi Nobel-díjat kapott. Átfogó filozófiai rendszert nem dolgozott ki, elsősorban ismeretelméleti kérdésekkel foglalkozott. Az ún. intuitivizmus, a racionális megismeréssel szemben a „belátás”, a „megértés” segítségével a valóság közvetlen megismerését célzó ismeretelméleti irányzat híve. Befolyást gyakorolt olyan gondolkodókra, mint Sorel, Dilthey és Croce. Bibóra főként azon gondolatai hatottak, amelyekkel a 19. századi determinizmust igyekezett megingatni. Leghíresebb munkája: L’évolution créatrice (Teremtő fejlődés, 1907). Számos könyvét magyarra is lefordították. Rá vonatkozóan lásd: Sándor Pál: Henri Bergson filozófiája. Bp., 1967.

4. Valóságtudomány – normatudomány. – A valóságtudomány a neokantiánus tudományelmélet egyik alapfogalma, mely a Lét (Sein) és a Kellés (Sollen) ellentétére megy vissza. Eszerint abból, ami van, nem vonhatunk le érvényes következtetést arra, amit tenni kell. Ennek megfelelően a tudományok is két nagy csoportra oszlanak: egyrészt a normatudományokra, amelyeknek tárgyát a szellemi létezők (jog, erkölcs stb.) alkotják, másrészt a valóságtudományokra, amelyeknek vizsgálódási köre maga a valóság. A neokantiánus filozófia e felfogása tért hódított a jogelméletben is. A jogtudomány lehet normatudomány, amennyiben a jogfogalmakat vizsgálja szociális valóságuktól függetlenül (l. H. Kelsen ún. tiszta jogtanát, 50. sz. jegyzet), de lehet valóságtudomány, amennyiben a jog társadalmi meghatározottságát vagy érvényesülését tanulmányozza (jogszociológia). – L. Peschka Vilmos: Jog és jogfilozófia. Bp., 1980; Kulcsár Kálmán: A jogszociológia alapjai. Bp., 1976; Sándor Pál: A filozófia története. Bp., 1965. I. kötet 622–668.

{1-642.} 5. Hartmann, Nikolai (1882–1950) – német filozófus. Berlinben és Göttingenben egyetemi tanár. Neokantiánusként indult, de eltávolodott ettől az irányzattól, és a fenomenológiához közeledett. Nálunk főként az utóbbi időben vált ismertté, mivel Lukács György ontológiájának kidolgozásához lételméleti rétegkoncepcióját felhasználta, és egy külön fejezetet is szentelt neki a történeti részben. Fő művei: Grundzüge einer Metaphysik des Erkenntnis (A megismerés metafizikájának alapvonalai, 1921); Ethik (Etika, 1926); Zur Grundlegung der Ontologie (Ontológiai alapvetés, 1935); Der Aufbau der realen Welt (A reális világ felépítése, 1940); Magyarul: Hartmann, Nikolai: Lételméleti vizsgálódások. Bp., 1972.

6. Kvantumelmélet – A múlt század végén és a század elején az atomok szerkezetének vizsgálata során kiderült, hogy az elemi részecskék világát nem lehet a hagyományos, a fizikában addig használatos fogalmakkal leírni. Kiderült pl., hogy az a sugárzás, amely interferenciaképet hoz létre, és ezzel hullámjellegéről tesz tanúságot, egyúttal fényelektromos jelenségeket is okoz, tehát mozgó fénykvantumokból is áll. Hasonló problémák megoldásán számos fizikus munkálkodott. 1927-re dolgozták ki a kvantummechanika elméletét, amelynek egyik központi fogalma a W. Heisenberg által megfogalmazott ún. határozatlansági reláció volt. Ez azt fejezte ki, hogy egy atomi részecske helyét és sebességét nem lehet egyszerre tetszőleges pontossággal megadni. Az elméleti fizikusok mindezek alapján elvetették a 19. századi ún. mechanikus determinizmust, mely szerint a természeti jelenségek és folyamatok szükségszerűen meghatározottak, a véletleneknek nincs szerepük, s a világ egy részét ismerve a jövőt egyértelműen előre lehet látni. Bibó felismerte, hogy a modern természettudományok (nevezetesen a kvantumelmélet) megváltoztatják az ő neokantiánus eredetű okságfogalmát, amely az ok és okozat között merev és egyoldalú kapcsolatot tételez fel, s ráirányítják a figyelmet arra, hogy az oksági viszonyt statisztikai törvényszerűségként is fel lehet fogni. Bibónak át kellett volna értelmeznie az általa használt okságfogalmat, ezt azonban nem {1-643.} tette meg. Csupán a jegyzetben utal arra, hogy ha a természetben és a társadalomban egyaránt statisztikai törvényszerűségek érvényesülnek is, még mindig fennmarad köztük a mennyiségi különbség, ami Bibó számára elegendőnek látszott ahhoz, hogy a kényszerre és szabadságra vonatkozó koncepcióját fenntarthassa. – A kvantumelméletre lásd: A kvantummechanika klasszikusai. Válogatott tanulmányok. Bp., 1966; Heisenberg, Werner: Válogatott tanulmányok. Bp., 1967.

7. Szinopszis (gör.) – együtt nézés. – A Horváth Barna (l. a 8. sz. jegyzetet) által kidolgozott szinoptikus módszer egészen eredeti kísérlet érték és valóság viszonyának kezelésére, ami a magyar jogfilozófia történetében is egy korszak jogelméletének egyik központi kérdése Somló Bódogtól Moór Gyulán keresztül Horváth Barnáig (l. a 62. sz. jegyzetet). Horváth Barna e módszert a jogász tevékenységéből bontja ki. Minden tételes jogászat, azaz jogalkalmazás – mondja – abból áll, hogy a jogász valóságbeli tényállásokat ítél meg jogszabályi tényállások alapján. Ha például valaki mástól valamit elvesz a valóságban, a jogász azt vizsgálja, hogy ez azon jogtétel alá vonható-e, amely szerint a lopás akkor valósul meg, ha valaki ingó idegen dolgot mástól jogtalanul eltulajdonít. A jogásznak tehát egy normatív tényállást kell egybevetnie egy valóságos tényállással: a jogásznak jogszabályokon szelektált tényismeretre és tényállásokon szelektált jogszabályismeretre van szüksége. Ezen belül a gyakorlati jogász inkább a jogesetre, az elméleti jogász pedig a jogszabályra koncentrál, de mindkettőt az jellemzi, hogy – együtt nézi a jogesetet és a jogszabályt. Ez az első szinoptikus módszer, amely azonban latensen még két másik szinopszist is magában rejt. Az első a szociológiai szinopszis, ami azt jelenti, hogy a jogász, mielőtt a jogesetet a jogszabállyal egybenézné, azokat a tényeket is megvizsgálja, amelyek később a jogszabály megvalósulása szempontjából nem relevánsak. Minderre azért van szükség, mert a jogszabálynak a jogalkotó által eredetileg tulajdonított értelme eltérhet a valóságosan érvényesülő értelemtől. A harmadik szinopszis értékeléssel történik, mert dönteni kell a között, hogy a jogalkotó {1-644.} által sugallt értelem és a valóságosan érvényesülő értelem közül melyik immár a jog. Ez pedig értékítélet, mert egy magatartást nyilvánít helyesnek, példaszerűnek, illetve helytelennek, elvetendőnek. A jogász mindig egy konkrét jogtétel értelméhez akar eljutni, míg a jogfilozófus, a jogelmélet művelője „a jogtörténeti valóságára, valamint értékére vonatkozó legáltalánosabb ismeretek összemérése (szinopszisa) útján… a jognak lényegéhez akar eljutni”, mondja Horváth Barna. A szinoptikus módszer azonban nem csupán a jogtudománynak és a jogelméletnek a speciális technikája, hanem – szerzőjének szándéka szerint – az összes szellemtudományoké. Bibó is ebben az értelemben használja fel, amikor a kényszert a kauzalitás és spontaneitás együtt szemléléseként határozza meg. A megértést azonban nehezíti, hogy a szinoptikus módszert Bibó hol ontológiai, hol episztemológiai eljárásként alkalmazza. L. Horváth Barna: Jogbölcseleti jegyzetek. Szent István Társulat. Szeged, 1932; uő.: Rechtssoziologie. Probleme der Gesellschaftslehre und der Geschichtslehre des Rechts. (Jogszociológia. A jog társadalomelméletének és történelemelméletének problémái.) Berlin, 1934.

8. Horváth Barna (1896–1973) – jogfilozófus, szociológus. 1920-ban szerzett jogi doktorátust. 1925-ben Szegeden, 1926-ban Budapesten lett egyetemi magántanár. 1929-től 1949-ig a jogfilozófia professzora Szegeden, majd Kolozsvárott. 1950-től 1956-ig a politikatudomány, a nemzetközi jog és a jogelmélet tanára a Graduate Faculty of Political and Social Science, The New School of Social Researchön. 1945-ben a Magyar Tudományos Akadémia, 1952-ben az Académie Libre International des Sciences et des Arts (Párizs) tagja. Tanít Zürichben (1948, 1964), Bécsben és Berlinben (1962), Freiburgban (1964), Koppenhágában és Genfben (1966). 1973. március 3-án halt meg New Yorkban. Magyarországi működése során nagy hatást gyakorolt Bibóra (és Erdei Ferencre is). Főbb művei: A jogelmélet vázlata (1937); A géniusz pere (Sokrates és Johanna) (1942); A közvélemény vizsgálata (1943); Angol jogelmélet (1943). Rá vonatkozóan lásd: Szászy Stefan: Barna Horváth in memoriam, {1-645.} Österreichische Zeitschrift für Öffentliches Recht. 25. évf. 1–2. sz. 1974. 1–2.

9. Coactus tamen volui (lat.) – kényszerítettek, mégis én akartam.

10. Objektiváció (lat.) – tárgyiasulás. – Az objektiváció fogalmát Bibó szintén Horváth Barnától veszi át, akinek társadalomelméletében e kategória központi helyet foglal el. Horváth Barna szerint alapvető különbség van a társadalom és a társadalmi egység között: míg a társadalom organikus, biológiai és pszichológiai jelenségek aggregátuma, addig a társadalmi egység azáltal keletkezik, hogy ennek az aggregátumnak a folyamataiban komplikáció áll elő, mert az egyéni magatartások egymás feltételeit érintik. Közelebbről ez azt jelenti, hogy a társadalomban tipikus magatartások keletkeznek, amelyek egységet alkotnak. Ez az egység vagy magatartások szabályos hasonlóságából, vagy szabályos különbségéből adódik. Egységhez vagy homogén, vagy heterogén szabályosság vezet. Előbbire példa a népszaporulat növekedése, utóbbira a termelés és a fogyasztás. A szabályos különbözőség komplementer funkciómegosztást jelent. Mármost amennyiben társadalmi egység alakul ki, beszélünk objektivációról. Az objektivációknak két, egymástól mereven el nem határolható, egymással számtalan átmenettel érintkező fajtája van: formális és materiális. Formális objektivációról beszélünk, amikor individuális (pszichikai vagy biológiai) cselekvések hasonlósága áll fenn, de ezekről nem lehet leválasztani valami szilárd, megfogható tartalmat. Így például, ha a népszaporulat megugrik, e mögött nyilván hasonló emberi cselekvések állnak, de nem objektiválódnak egy megragadható és levált tartalomban, mint pl. a nyelv esetében, ahol a nyelvi aktusok hasonlóságát, szabályszerűségeit egy grammatikában össze lehet foglalni. Utóbbi a materiális objektiváció, amelyhez tartozó társadalmi jelenségeket kultúrobjektivációknak is neveznek. A formális és materiális objektivációk ismét két részre oszthatók: amorf és organizált egységekre. A materiális objektivációknak csak kisebb része lehet organizált egység, mivel a materiális objektivációk {1-646.} túlnyomórészt magatartási hasonlóságokból állnak, mint a nyelv grammatikája, ámbár vannak közöttük is szervezett egységek, pl. a vallás mint szervezet. A formális objektivációk azonban többségükben organizáltak, mivel zömmel olyan magatartások halmazából állnak, amelyek szabályos különbözőséget alkotnak. Tipikusan organizált formális objektiváció a hatalom, amelynek esetében valamely magatartás más magatartás feltételeit érinti, s ennyiben a hatalom fogalma egyenlő terjedelmű a társadaloméval, abban azonban eltér ettől, hogy e szóban forgó magatartások közül bizonyos magatartások inkább abba a helyzetbe kerülnek, hogy a többi magatartások eredményeinek feltételét érintik, más magatartások pedig abba a funkcionális helyzetbe kerülnek, hogy ezen előbbi magatartások által feltételeikben érintetnek, röviden: egyesek parancsolnak, mások engedelmeskednek. A hatalom gondolatának a mélyén rejlik a kényszer, ami azt jelenti, hogy a szabadság külső feltételei érintve vannak. A kényszer a társadalomban elvileg kölcsönös, a hatalom viszont egyoldalú kényszer, ami az emberi autonómiát érinti. L. Horváth Barna: Jogbölcseleti jegyzetek. Uő.: Rechtssoziologie. Berlin, 1936.

11. Kritikai empirizmus – Bibó a neorealizmusra (pl. B. Russell korai korszaka) vagy a kritikai realizmusra (Santayana), de legvalószínűbb, hogy az empíriokriticizmusra (Mach) gondol. Ezekben az irányzatokban közös a törekvés a materializmus és idealizmus meghaladására. Általában elismerik a tapasztalttól független valóságot, de a megismerési folyamat eredményét, a „lényeg”-et, a „tény”-t, az „univerzáliá”-t a szubjektum produktumának tekintik.

12. A szankció (lat. – szentesítés) – jogi műszó. A jogszabály három részből áll: 1. a hipotézis (feltétel) a jogszabály ama része, amely az alkalmazás feltételeit foglalja magában (pl. a jogképességre vonatkozó szabályokat); 2. a diszpozíció (rendelkezés) kimondja, hogy a hipotézis fennforgása esetén a jogszabály alanyainak (vagy címzetteinek) a jogi norma tárgyaként meghatározott emberi magatartást kell vagy nem kell tanúsítaniuk (pl. {1-647.} elemi csapás esetén a károsult kárelhárítási és kárenyhítési magatartásra köteles); 3. a szankció a jogszabály azon része, amely a tanúsítandó magatartáshoz a jogkövetkezményeket fűzi hozzá. – L. Peschka Vilmos: A jogszabályok elmélete. Bp., 1979.

13. Jóvátétel – a nemzetközi jogba ütköző felróható magatartás esetén a vétkes állam köteles: 1. a jogsértő cselekmény abbahagyására; 2. a sértett állam követelésére elégtétel adására (bocsánatkérés, sajnálkozás, a sértett állam zászlója előtti tiszteletadás); 3. anyagi kár okozása esetén kártérítésre. – Büntetés – a büntetőjogszabály tényállásának megvalósítása esetén (pl. lopás) érvénybe lépő jogkövetkezmény, szankció (pl. pénzbüntetés). – Retorzió – nemzetközi jogi intézmény, megtorlás, amelyet akkor alkalmaz egy állam, ha őt magát vagy állampolgárait egy más állam részéről jogellenesen méltánytalan elbírálásban vagy bánásmódban részesítik. A sértett állam a maga részéről nem jogellenes megtorlással él amaz állammal vagy állampolgárával szemben. Ha a jogtalan bánásmóddal szemben az eljáró állam szintén egyébként jogtalan viszontintézkedést foganatosít, represszáliának nevezik. Mindkét esetben nemzetközi jogi szankcióról, az ún. önsegélyről van szó.

14. Somló Bódog (1873–1920) – szociológus, jogfilozófus. Pozsonyban és Kolozsvárott végezte egyetemi tanulmányait, 1895-ben jogi, 1896-ban államtudományi doktor. 1903-tól 1918-ig Kolozsvárott, majd 1920-ig Budapesten egyetemi tanár. Részt vesz a Huszadik Század megalapításában és a Társadalomtudományi Társaság munkájában. Pályája két szakaszra oszlik: 1910-ig állam- és jogszociológiát művel pozitivista alapon (ezen belül etnológiát, amelyben több vonatkozásban megelőlegezi a modern gazdasági antropológiát), 1910-től eltávolodik a szociológiától, és – az angol J. Austinra támaszkodva – kidolgozza ún. jogi alaptanát, amely a jog szükségszerű fogalmaival foglalkozik. Az 1917-ben megjelent Jogi Alaptan mind a mai napig hatást gyakorol a nemzetközi jogelméleti irodalomra. Élete vége felé etikával és filozófiával foglalkozott. 1920-ban öngyilkos lett. A két világháború közötti jogelméletünk mértékadó egyénisége {1-648.} maradt, különösen Moór Gyulára (lásd az 51. sz. jegyzetet) hatott. Főbb művei: Állami beavatkozás és individualizmus (1902); Der Güterverkehr in der Urgesellschaft (A javak forgalma az ősi társadalomban, 1909); Juristische Grundlehre (Jogi Alaptan, 1917). Rá vonatkozóan lásd: Litván György: Egy magyar tudós tragikus pályája a század elején. Valóság, 1973. 8. sz. 32–42.; Nagy Endre: Erény és tudomány. Vázlat Somló Bódog gondolkodói pályájáról. Világosság, 1981. 12. sz. 764–772.

15. Binding, Karl (1841–1920) – német jogfilozófus. A klasszikus büntetőjogi iskola feje, a jogpozitivizmus (l. a 48. sz. jegyzetet) vezető képviselője. Bázelban, Freiburgban, Strasbourgban és Lipcsében egyetemi tanár. Fő műve: Die Normen und ihre Übertragung. Eine Untersuchung über die rechtsmässige Handlung und die Arten des Delikts (A normák és átvitelük. Vizsgálat a jogszerű cselekvésről és a bűntett fajairól, 1872–1920).

16. Bierling, E. K. (?–?) – gyakorlati jogász, aki azonban több elméleti munkát is írt. A hazai jogtudományban gyakran idézték.

17. Contradictio in adiecto (lat.) – ellentmondás az állítmányban. Logikai hiba, olyan kijelentés, amelyben a predicatum (logikai állítmány) ellentmond a subjectumnak (logikai alanynak.)

18. Beszámítás (mai kifejezéssel: felróhatóság) – a büntethetőség alapfeltétele a büntetőjogban. Azt jelenti, hogy a bűncselekmény elkövetőjét csak akkor lehet felelősségre vonni, ha az elkövetés idején bizonyos feltételek a felróhatóságot nem zárták ki (pl. gyermekkor). – Jogellenességet kizáró ok – ha valaki megvalósította ugyan a törvényi tényállást, a cselekmény azonban mégsem büntetendő (pl. jogos védelem). – Bűnösséget kizáró ok (mai terminológia szerint: büntethetőséget kizáró ok) – ha az elkövető nem válhat bűncselekmény alanyává (pl. elmebeteg). – Bűnösség alól mentesítő ok (mai szabályozás szerint ugyancsak büntethetőséget kizáró ok) – amikor az elkövető megvalósította ugyan a törvényi tényállást, de valamilyen utólagos körülmény a büntethetőséget kizárja (pl. hamis tanúzás visszavonása). – {1-649.} Beszámíthatóságot kizáró ok – ha az elkövetőt valamely belső (pl. elmebetegség) vagy külső (kényszer, fenyegetés) tényező képtelenné tette arra, hogy cselekményének következményeit felismerje, vagy e felismerésnek megfelelően cselekedjék.

19. Libertas est potestas vivendi, ut velis (lat.) – a szabadság az embernek az a képessége, hogy akarjon.

20. Boutroux, Émile (1845–1921) – francia filozófus, Bergson az ő tanítványa volt. Felfogása szerint a világ egymás fölé folyamatosan elhelyezkedő rétegekre tagolódik (mechanikai, fizikokémiai, biológiai, pszichológiai), amelyek között az alsóbból a felsőbbe való átmenettel irreduktibilis új elv lép fel. Fő műve: A természettörvény fogalma a jelenkor tudományában és filozófiájában. (De l’idée de la loi naturelle dans la science et la philosophie contemporaines.) Ford.: Fogarasi Béla. Bp., 1913.

21. Kant, Immanuel (1724–1804) – német filozófus. Bibó, a szabadságelméleteket áttekintve, Kant felfogását nem a nagy német gondolkodó eredeti írásai alapján ismerteti, hanem főként Bartók György (lásd a 27. sz. jegyzetet) Kant etikája és a német idealizmus erkölcsbölcselete (Bp., 1930) című munkájában található interpretációkat veszi át, amelyek A gyakorlati ész kritikájára és a Die Metaphysik der Sittenre (Az erkölcsök metafizikája, 1797) támaszkodnak. Hasonlóképpen járt el Bibó Hegel, Fichte és Schelling esetében is. – Kantra vonatkozóan l. Heller Ágnes: Portrévázlatok az etika történetéből. Bp., 1976; Hermann István: Kant teológiája. 2. kiad. Bp., 1979.

22. Transzcendentális szabadság (transcendentia) (lat.) – áthágás, átlépés. – A kanti filozófiában különbözik a transzcendens és a transzcendentális fogalma. Az előző azt jelenti, hogy olyan kategóriákat, mint ok és okozat, általánosság stb. az objektumról mondunk ki, azaz a szubjektumból valami másba megyünk át, azaz: transzcendálunk. Ezzel szemben a transzcendentális megközelítés abban áll, hogy a fenti kategóriákat a szubjektumban, a gondolkodásban és szemléletben találjuk meg, hiszen Kant szándékai szerint éppen a megismerést akarja vizsgálni, még mielőtt megismer. Ennek megfelelően a transzcendentális szabadság {1-650.} azt jelenti, hogy miként a megismerés kategóriái a szubjektumban a priori, tapasztalat előtt adva vannak, ugyanúgy a gyakorlati élethez szükséges erkölcsi elvek a priori adva vannak a szubjektumban. Következésképpen, amennyiben az erkölcsi elv, a categoricus imperativus szerint cselekszünk, akkor a transzcendentális szabadság birodalmában vagyunk.

23. Intelligibilis (lat.) – érthető, felfogható. – E kategória a kanti filozófiában azon tárgyakat jelöli, amelyek ésszel, intellektussal megragadhatók. (Vele szemben állnak a szenzibilis, érzékszervekkel felfogható dolgok.) Az intelligibilis szabadság azt jelenti, hogy az ész révén az ember kiemelkedhet a kauzális determinációból, maga elé egy Kellést állít, miáltal szabaddá válik a saját és a külső természettel szemben. – L. Révay József: A megismerés antinómiája Kantnál. Bp., 1936; Alexander Bernát: A tiszta ész kritikájáról; I. Kant: A tiszta ész kritikája. Bp., 1983.

24. Fichte, Johann Gottlieb (1762–1814) – német filozófus. Kant filozófiájának továbbfejlesztője egy radikális idealizmus irányában. Elméletének középponti fogalma az Én, amely eredendően, teljességgel tételezi saját létét, valamint tevékenysége objektumát, a Nem-Ént. A Bibó által hivatkozott helyen Bartók György a következőképpen interpretálja Fichte szabadságfelfogását: „A szabadság általában az öntudatnak, az öntudatos Énnek, az intelligenciának, a fejlett szellemnek a tulajdonsága, s nem csupán a praktikus észnek területén érezteti varázsos hatalmát és erejét, hanem kiterjed érvénye a teoretikus észnek mezejére is, ahol kiindulási pont és célpont is egyszersmind, az öntudatos és intelligens Énnek szabadsága.” – Fichte főbb művei magyarul: Az ember rendeltetése. Bp., 1976; Az erkölcstan rendszere. Bp., 1976; Válogatott írások. Bp., 1981.

25. Schelling, Friedrich Wilhelm Joseph (1775–1854) – német filozófus. Kanthoz és Fichtéhez kapcsolódik. Filozófiájának legnagyobb hatást keltett fogalma az ún. intellektuális szemlélet. Ez azt jelenti, hogy az Abszolútumot, amely mind a megragadható tárgyaktól, mind az ismeret szubjektív módjától (empirikus Én) {1-651.} különbözik, csupán a misztikus tapasztalathoz hasonló aktusban (intellektuális szemlélet) érhetjük el, ami csak képekkel és szimbólumokkal, de nem diszkurzív beszéddel közölhető. – Főbb művei: System des transcendentalen Idealismus (A transzcendentális idealizmus rendszere, 1800). – Bruno, oder über das natürliche und göttliche Prinzip der Dinge (Bruno, avagy a dolgok isteni és természetes elvéről. Magyar Helikon, 1974). Utóbbi művében adja Giordano Bruno szájába azokat a szavakat, amelyeket Bibó beillesztett a maga koncepciójába: „Ha tehát valamennyi világtestről elmondhatjuk, hogy nemcsak igyekszik kifejezni az egész világegyetemet, hanem valóban ki is fejezi, akkor a világtestek, noha ugyanúgy végtelen átalakulásokon mentek keresztül, mint a szerves testek, önmagukban véve mégis romolhatatlanok és maradandók, továbbá szabadok, függetlenek… és eloldozottak, elégségesek önmaguknak.”

26. Hegel, Georg Wilhelm Friedrich (1770–1831) – német filozófus. Magyarországon Hegel főként Lukács György és iskolája munkássága nyomán vált igazán ismertté. Szinte valamennyi munkáját lefordították magyarra. Kevésbé tudott, hogy a magyar jogfilozófiában már a múlt században lezajlott egy Hegelvita, majd a két világháború között – főként a neohegelianizmus hatására – újra felfedezték. Sándor Pál egy szemelvényt adott ki, amelyben a jogfilozófiából is szerepeltek részletek. Horváth Barna is nagy tanulmányt szentelt neki. Bibó ez utóbbi munkára támaszkodik. – L. Szabó Imre: A burzsoá állam- és jogbölcselet Magyarországon. Bp., 1955; Uő.: Hegel jogbölcseletének tanulmányozásához. – Hegel-emlékkönyv (Szerk. Szigeti József). Bp., 1957.

27. Bartók György (1882–1970) – filozófus, református teológus, egyetemi tanár. Az MTA tagja. Teológiai és egyetemi tanulmányait Kolozsvárott, Lipcsében és Heidelbergben végezte. Teológiát tanított Kolozsvárott és Nagyenyeden; egyetemi magántanár Sárospatakon és Kolozsvárott. 1917-től 1922-ig Kolozsvárott, 1921-től 1940-ig Szegeden, 1941-től 1944-ig ismét Kolozsvárott egyetemi tanár. 1944-től Budapesten élt. – Fő {1-652.} művei: Az akaratszabadság problémája (1906); Gr. Széchenyi István gondolkodása (1910); Az erkölcsi érzék philozóphiája (1911); A philozóphia lényege (1924); Történet és értékelés (1939); A filozófia lényege és problémái (1947)

28. Comte, August (1789–1857) – francia filozófus, szociológus. A pozitivista szociológia megalapítója. Bibó itt tudományelméletére utal, amely szerint a tudományok pozitívvá – azaz megfigyelésre és tapasztalatra épülővé – válásuk szerint fejlődési sort alkotnak. Fő műve: Cours de la philosophie positive (Tanulmány a pozitív filozófiáról, 1830–1842). Magyarul: A pozitív szellem. Bp., 1979.

29. „A jogi logizmus az a… melléfogás, amikor azt hisszük, hogy a tapasztalatból nyert fogalmakkal a későbbi tapasztalatnak elébe vághatunk.”

30. Brodmann, Erich (?–?) – német jogász, több elméleti munkát is írt.

31. „Ami a jog eredeti kialakulását illeti, csak két lehetőséget különböztethetünk meg: a jogot tételező és ettől kezdve ugyanakkor a jog által kötöttek megegyezését vagy a hatalom birtokosa általi egyoldalú tételezést az alávetettek akaratával szemben.”

32. A szofisták az i. e. 5. sz. filozófusai Athénben. Legnevesebb képviselőik: Protagorasz (481–411) és Gorgiasz (483–375). A szofisták szkeptikus tanokat hirdettek, pl. semmi sem létezik, s ha léteznék is valami, az nem volna megismerhető; ha léteznék is valami, és megismerhető is volna, nem tudnánk közölni egymással. A később pejoratív kicsengésű szofista elnevezést főleg etikai relativizmusuknak, valamint a vitában alkalmazott dialektikus műfogásaiknak köszönhetik.

33. Bodin, Jean (1530–1596) – francia közgazdász és filozófus. La Républic (A köztársaság, 1576) című munkája, amelyben kifejezésre jutott állásfoglalása az abszolút monarchia mellett, jelentős hatást gyakorolt a jogi gondolkodás fejlődésére.

34. Hobbes, Thomas (1588–1679) – angol filozófus. Felfogása szerint az ősi természeti állapotot a mindenki harca mindenki {1-653.} ellen jellemzi. A természeti állapotból való kikerülés a haláltól való félelem és az értelmi belátás eredménye. Utóbbiból fakadnak a természetjog tételei. A természetjogi tételek betartására az emberek egymással szerződést kötnek, vagyis államot alapítanak. A legjobb államformának a monarchiát tartotta, amely ellen a lázadás nem jogosult. – L. Hobbes, Thomas: Leviathan. Bp., 1970.

35. A természetjogi felfogások előfeltételeznek egy, a tételes jog fölött létező jogot, amelynek a forrása az emberi természet, az isteni akarat vagy az ész. A tételes jognak nem szabad ellentétben állnia a természetjoggal. E gondolat csírája már megtalálható a sztoikus filozófiában, valamint a római jogászoknál, különösen az ún. ius gentium (lat. kb. „a népek joga”) nyomán. Ez utóbbi eredetileg olyan jogot jelentett, amelyet a nem római polgárok egymás közti vitás ügyeiben alkalmaztak. Maga a természetjogi ideológia a 18. században keletkezett, amelynek alapjait H. Grotius rakta le. Követői főként németek (Pufendorf, Wolf, Thomasius) voltak. A természetjog hatására különült el az önálló jogelmélet és jogfilozófia az egyéb társadalmi tanoktól. Ez az irányzat a múlt században a történeti jogi iskola, később a pozitivista szociológiai irányzatok támadása alatt összeomlik, de a második világháború után ismét kísérletek történtek feltámasztására (G. Radbruch). L. Peschka Vilmos: A modern jogfilozófia alapproblémái. Bp., 1972. (A továbbiakban: Peschka: A modern jogfilozófia alapproblémái); H. Kelsen: A jogi pozitivizmus és a természetjog doktrínája. – Jog és jogfilozófia (szerk. Varga Csaba), Bp., 1981. 287–291. (A továbbiakban: Jog és jogfilozófia.)

36. „A természetjog… a szabadság arra, hogy minden ember saját erejével… megvédje saját természetét.”

37. Austin, John (1790–1859) – angol jogbölcselő. Az általa analitikusnak nevezett jogelmélete nálunk különösen Somló Bódogra (l. a 14. sz. jegyzetet) hatott jogi alaptanának kidolgozásában. Legnagyobb hatású a posztumusz műve: Lectures on Jurisprudence: or the Philosophy of Positive Law (Előadások a jogtudományról, avagy a pozitív jog filozófiája, 1863).

{1-654.} 38. „A halálfélelem mellett kizsarolt ígéretek a természeti állapotban érvényesek.”

39. „A szuverén főhatalom nem szüntethető meg azok egyetértésével, akik szerződéssel azt alapították.”

40. „A törvény általában… parancs.” „Csak a törvényhozó a szuverén.”

41. „A biztonsághoz a hatalom közreműködésére van szükség.” „A biztonságról tehát nem megegyezésekkel, hanem a büntetésekkel kell gondoskodni.”

42. „…ha… nem tudják többé… a lojális alattvalók védelmét biztosítani, akkor az állam felbomlott… Mert a szuverén uralkodó jogát ugyan senki cselekedete ki nem olthatja, de az állampolgárok kötelezettségét igen.” Th. Hobbes: Leviathan. Bp., 1970. 282. (Fordította Vámosi Pál.)

43. „A szuverénnek nevezett felsőbbség… különbözik más felsőbbségtől… a következő jegyek és ismérvek szerint: 1. Az adott társadalom zöme egy meghatározott és közhatalmi felsőbbségnek való engedelmesség vagy meghódolás állapotában van. 2. Bizonyos individuumok vagy individuumok bizonyos testülete nincs egy meghatározott emberi felsőbbségnek való engedelmesség állapotában.”

44. „Minden pozitív jogot közvetlenül vagy közvetve egy szuverén egyén vagy testület tételez.”

45. „Minden törvény vagy jogszabály parancs.”

46. „Szoros értelemben véve csak a társadalom egyik szuverén része és nem maga a társadalom független, szuverén vagy legfőbb hatalom.”

47. Thomasius, Johannes (1557–1638) – svájci politikai gondolkodó. Összegezi és rendszerezi kora kálvinista politikai íróinak eredményeit. Már nála megjelenik a társadalmi szerződés gondolata, jóllehet ezt szerinte még nem az individuumok, hanem testületek kötik meg államalapítás céljából. Elméletét áthatja a hasznosság mint alapelv, melynek révén a természetjogot elválasztotta az isteni jogtól. A jogi kötelezettség ismérvét a kényszer felismerésébe helyezte. – L. Kovács István: A szocialista alkotmányfejlődés új elemei. Bp., 1962.

{1-655.} 48. A 19. századi jogi pozitivizmus a természetjogi irányzat ellenhatásaként jött létre. A nemzeti jogok kialakulása és a különböző jogágak fejlődése szülte azt az igényt első kidolgozóinál, hogy a pozitív jogtételekből kiindulva absztrakcióval és általánosítással olyan jogintézményeket dolgozzanak ki, amelyek minden jogrendszer fennállásához nélkülözhetetlenek. Így lettek központi fogalmak: jogviszony, jogforrás, kötelezettség, felelősség, jogrendszer stb. A jogi pozitivizmus egyik megalapítója J. Austin volt (l. a 39. sz. jegyzetet). L. Peschka Vilmos: A modern jogfilozófia alapproblémái; Kelsen, Hans: A jogi pozitivizmus és a természetjog doktrínája. – Jog és jogfilozófia (szerk. Varga Csaba), 287–291.

49. Jhering, Rudolf (1818–1892) – német jogtudós. Főként a római joggal foglalkozott. Fő műve: Der Zweck im Recht (A cél a jogban, 1877–1883), amellyel az ún. finalitási elméletet megalapította. Magyarországon a jogbölcseleti munkákban állandóan idézték.

50. Kelsen, Hans (1881–1973) – osztrák származású jogfilozófus. Egyetemi tanulmányait Heidelbergben, Berlinben és Bécsben végzi. 1911-ben Bécsben magántanár, 1917-től a közjog és jogbölcselet professzora. 1920-ban az osztrák szövetségi alkotmány egyik szerkesztője, 1920–30 között az osztrák alkotmánybíróság tagja. 1940-ben emigrált az Egyesült Államokba, ahol 1942-ig a Harvard Egyetemen, majd 1952-ig a Berkeley Egyetemen tanít. Bécsben professzortársaival kialakítja újkantiánus alapokon nyugvó jogelméletét, amely később a „tiszta jogtan” néven ismeretes. Felfogásában az állam, a jog és a jogalkotás, valamint a jogalkalmazás azonosak. Rendkívül nagy hatást gyakorolt a 20. századi jogi gondolkodásra. – Főbb művei: Reine Rechtslehre (Tiszta jogtan, 1934); General Theory of Law and State (A jog és az állam általános elmélete, 1945). – Magyarul hozzáférhető: Az államelmélet alapvonalai. Szeged, 1927; Az állam és jog azonossága. – Szemelvények állam- és jogelméleti szerzők műveiből (szerk. Antalffy György, Papp Ignác). Bp., 1967. 169–198.; továbbá A tiszta jogtan és az analitikus jogelmélet; {1-656.} Értékítéletek a jogtudományban; Mi az igazságosság?; A jogi pozitivizmus és a természetjog doktrínája; valamennyi a Jog és jogfilozófia (szerk. Varga Csaba) c. kötetben, 237–291. – Rá vonatkozóan 1. Peschka Vilmos: Jog és jogfilozófia. Bp., 1980; uő.: A polgári jogelméleti gondolkodás a XX. század első felében. – Jog és jogfilozófia (szerk. Varga Csaba). 9–52.

51. Moór Gyula (1888–1950) – jogfilozófus. A jogi doktorátus megszerzése után Eperjesen jogakadémiai tanár. 1918-tól kolozsvári, később szegedi, majd 1929-től budapesti egyetemi tanár. 1945–46-ban az egyetem rektora. Somló Bódog tanítványa volt, a két világháború között – Horváth Barnával vitatkozva – a jogszociológia és a jogi értéktan szintézisére törekedett. Polgári demokrata felfogása a fasizmussal szembeállította. A felszabadulás után a Magyar Függetlenségi Párt parlamenti képviselője lett. Főbb művei: Macht, Recht, Moral (Hatalom, Jog, Erkölcs, 1922); Bevezetés a jogfilozófiába (1923); Szociológia és jogbölcselet (1934); A szabad akarat problémája (1943); A fasizmus és a nemzetiszocializmus bírálata (1945); Tegnap és holnap közt (1947).

52. A soron következő jogi terminusokban az a közös, hogy egyes – Bibó által is idézett – felfogások szerint bár jogszabályok, vagy azokból állanak, még sincs szankciójuk. Ezzel egyesek azt akarják bizonyítani, hogy a joghoz a szankció fogalmilag nem tartozik hozzá. – Obligatio naturalis (lat., kb. természetes kötelem) – olyan szerződés, amelynek a teljesítését perrel nem lehet kikényszeríteni, ám ha az adós akár tudatosan, akár a perelhetőség hiányáról nem tudva teljesített, azt utóbb – ún. tartozatlan fizetés címén – bírói úton nem követelheti vissza. Ilyen pl. a becsületbeli kártyaadósság. – Lex imperfecta (lat. kb. nem teljes törvény) – olyan jogszabály, amelynek nincsen szankciója. Ilyen volt az ókori Rómában a Lex Cincia (i. e. 204), amely bizonyos meghatározott mértéken túl tiltotta az ajándékozást, kivéve házasfelek vagy közeli rokonok között. Ha azonban az ajándékozás ezen a tiltott módon megtörtént, az ajándékozás érvényes maradt, azaz a tulajdonjog átszállt a megajándékozottra. Mai felfogás {1-657.} szerint a lex imperfecta vagy nem jogszabály, vagy ún. csonka jogszabály, amelynek a szankciója valamely másik jogtételnél található meg. – Büntetlen kísérlet – Bierling szerint a korabeli német büntetőjogban (1877) a kísérlet büntetése volt a kivételes, büntetlensége az általános. A mai magyar jog az ellenkező állásponton áll. – Egyházjog – korunkban már csak olyan jogtételekből áll, amelyeknek csak diszpozíciójuk van, megsértésük esetén az egyház nem rendelkezik a legitim erőszak eszközével. – Szokásjog – amelyet nem a jogalkotásra felhatalmazott szerv bocsát ki írott formában, hanem az a népnek állandó alkalmazással megerősített jogi meggyőződéséből származik. A szokásjog fennállásának általában elfogadott feltételei: 1. közmeggyőződés; 2. jogi szabályozás alatt lévő tárgyakra vonatkozás; 3. közrendbe vagy államrendbe nem ütközőség; 4. hosszú ideig tartó gyakorlat és folyamatosság; 5. a törvényhozás kifejezetten ne tiltsa, kifejezetten vagy hallgatólag elismerje. – Nemzetközi jog – egyes felfogások abból kiindulva, hogy – szemben a belső állami joggal – a nemzetközi jog érvényesítésére kényszerítő eszközökkel bíró központi apparátus nincs, hanem a jogérvényesítés, illetve jogsértés esetén az ún. állami önsegély áll rendelkezésre, tagadják a nemzetközi jog jogi jellegét. – Uralkodói kötelességek és a legmagasabb alkotmányszabályok – az alkotmányos (parlamentáris) monarchiában a miniszterelnököt (esetleg a minisztereket és más fontos tisztségviselőket is) az uralkodó nevezi ki. Az alkotmányok azonban semmilyen szankciót nem helyeznek kilátásba arra az esetre, ha az uralkodó pl. nem nevez ki miniszterelnököt. Hasonló a helyzet sok alkotmányos szabállyal: pl. a hatályos magyar alkotmány (1972. évi I. törvény) 30. § (3) bekezdés 2. pontja kimondja, hogy az Elnöki Tanács kitűzi a tanácsok általános választását, arról azonban sehol sem rendelkezik, hogy mi történjék akkor, ha e jogkörében az Elnöki Tanács nem intézkedik. – Bűntettes megszökése és sikertelen végrehajtás – ezekben az esetekben természetesen a szankció, a büntetés nem foganatosítható. – Egyszer megsértett jog helyre nem állítható – H. Kelsen (l. az 50. sz. jegyzetet) {1-658.} szerint a büntetés és a végrehajtás csak a jogtalan cselekmény megtörténte után léphet fel, következésképpen a kényszereszközök (büntetés és végrehajtás) már nem a joghoz, hanem a jogon túli államhoz tartoznak, s így nem vehetők fel a jogfogalom tartalmába.

53. Bánatpénz – a foglaló egyik formája; amennyiben a vevő az adásvételtől eláll, a foglaló mint bánatpénz az eladót illeti.

54. Manus iniectio (lat., kb. kézzel megragadás) – a római XII. táblás törvény (i. e. 451–450) szerint az elmarasztalt adósnak 30 nap ideje van arra, hogy tartozását kiegyenlítse. Ha ezen idő alatt nem teljesít, a hitelezőnek joga van adósát fogságba ejteni (formula szerint, amelyet a hitelező a praetor előtt elmondott: ego tibi… manum inicio, azaz: én téged kezemmel megragadlak), hogy ezzel fizetésre kényszerítse, vagy ha ez nem sikerül, rabszolgának eladhatja, s a vételárból magát kielégítse, sőt akár meg is ölje. – Repulsio – visszautasítás, visszavetés. – Outlawry – közösségből kitaszítás, kiközösítés.

55. Exterritorialitás (lat. – területenkívüliség) – azt jelenti, hogy a diplomáciai képviselőket úgy kell tekinteni, mintha a küldő állam területét el sem hagyták volna. Az újabb nemzetközi jog a területenkívüliség fikcióját nem fogadja el, hanem ehelyett diplomáciai mentességről és kiváltságról beszél, mely abban áll, hogy a küldő állam külképviseletének és konzulátusának személyzete, épületei és a kapcsolattartás eszközei a fogadó állam különleges védelme alatt állnak.

56. A Nemzetek Szövetsége Egyezségokmányában (1919) a tagországok kötelezettséget vállaltak arra, hogy egymás területi épségét és politikai függetlenségét tiszteletben tartják, s viszályaik esetén azokat békés úton rendezik, és csak kivételes esetben fordulnak a fegyveres döntés eszközéhez. – A Kellogg- (ismertebben: Briand-Kellogg-paktum, más néven: párizsi) paktum (1929) értelmében a szerződő felek elítélték a háborúnak mint a nemzetközi viszályok elintézésének eszközét. Ez ugyanakkor nem akadályozta az önvédelem gyakorlását, valamint az agresszorral szembeni kollektív fellépést. E paktummal az agresszív {1-659.} háború feltétlen tilalma a nemzetközi jog általánosan elismert elvévé vált. Hibája, hogy nem írta elő az agresszorral szembeni kollektív fellépés kötelezettségét, és nem tartalmazott konkrét szankciókat a szerződés megsértőivel szemben. – A locarnói szerződések (1925) kinyilvánítják a háború tilalmát Németország és Franciaország, valamint Németország és Belgium között, és a felmerülő vitás kérdések rendezésére békés eljárást (választott bíróság) írnak elő. A szerződő felek vállalták, hogy amennyiben a Nemzetek Szövetségének Tanácsa a szerződésszegést megállapította, azonnal segítséget nyújtanak annak a hatalomnak, amely ellen a sérelmezett cselekmény irányul.

57. Quis custodiet custodes? (helyesen: quis custodiet ipsos custodes?) (lat. – ki őrzi magukat az őrzőket? Azaz: ki jogosult gyakorolni az ellenőrzést a legfelsőbb állami szervek felett?) Utalás Platónra, aki az állam vezetőit őröknek nevezi.

58. A hatalmak elválasztásának elméleti gyökerei az angol J. Locke-hoz (1632–1704) nyúlnak vissza, de az elmélet a kontinensen főként Montesquieu (1689–1755) nyomán terjedt el. Lényege az, hogy a zsarnoki hatalomkoncentráció elkerülésére a törvényhozó, végrehajtó és bírói hatalmat nem szabad koncentrálni, hanem egymástól el kell őket választani. (L. még Bibónak Az államhatalmak elválasztása egykor és most c. tanulmányát, továbbá a Jogszerű közigazgatás, eredményes közigazgatás, erős végrehajtó hatalom 6. sz. jegyzetét.) – A hatalmak egyensúlyáról a Bibó által idézett helyen Moór Gyula azt mondja: „A nemzetközi hatalmi egyensúly a legerősebb fizikai hatalom a földön. Módjában van az egyes államokkal szemben is kényszert alkalmazni, és a kényszer egészen az állami lét megsemmisítéséig terjedhet.”

59. Kopula (lat. – kb. kapocs) – a logikai állítmány igei része. Pl. ebben az állítmányban: a rózsa piros, a kopula a van, amelyet azonban magyarul nem mondunk ki.

60. A pártok összefogásának megjelölésére szolgáló kifejezés a Horthy-korszakban.

61. Stammler, Rudolf (1856–1938) – német jogfilozófus. Egyetemi {1-660.} tanár Marburgban, Giessenben, Halléban, Berlinben. Főként a jog és gazdaság viszonyáról írott munkája, valamint a helyes jogról szóló tana gyakorolt nagy hatást a jogfejlődésre. Bibó utóbbihoz kapcsolódik. Fő művei: Wirtschaft und Recht nach der materialistischen Geschichtsauffassung (Gazdaság és jog a materialista történelemfelfogás szerint, 1896); Die Lehre von dem richtigen Rechte (A helyes jogról szóló tan, 1902). Magyarul: Helyes jog. Magyar Jogászegyleti Értekezések, 1908. máj.; A jogtudomány elmélete. – Modern polgári jogelméleti tanulmányok (szerk. Varga Csaba), MTA Állam- és Jogtudományi Intézet, Bp., 1977. – L. még Moór Gyula: Stammler „helyes jogról szóló tana”. Magyar Jogászegyleti Értekezések, 1911. nov.

62. A helyes jog problémája a jogfilozófiában – mint a neokantiánus Lét és Kellés közötti különbségtevés konkretizálása – R. Stammler munkásságában fogalmazódott meg. Az ő gondolatmenete röviden a következő: tapasztalatunkban egyedi benyomásokkal találkozunk, nem őriznénk azonban meg ezeket, ha nem volna meg bennünk az egységesítésre való törekvés. Az egységet maga a fogalom jelenti, amelyet a maga tökéletességében Platón és Arisztotelész nyomán ideálnak képzelünk, amely sohasem valósul meg, de mindenesetre a helyesség gondolatát juttatja kifejezésre. „A helyesség annyi, mint egységes rendezettség. Valamely egyediség tehát akkor lesz alapvetően jogossá, ha végső lényegi sajátossága a feltétlen harmonikus egész ideális elképzeléséhez igazodik.” Stammler úgy gondolja, hogy ez a gondolati műveletekre vonatkozó helyességi mérce átvihető a valóságos cselekvés mezejére is, ahol szintén a különössel szemben álló egységesítés, harmonizáció a helyes, ennélfogva a helyes jog az ezt elősegítő, megvalósító jog.

Ezáltal a helyes jog pozitív jogtételekből áll, változékony, s mindenütt csak viszonylagosan érvényes. De e viszonylagosság nem jelent szubjektivizmust (ami pl. akkor forog fenn, ha egy jogszabály, egy ember, egy embercsoport vagy egy osztály kedvére tesz), hanem objektivitást, mert tartalmát a harmonikus {1-661.} egészre, azaz – mint másutt kifejti – a szabadon akaró emberek közösségére vonatkoztatja, s ezáltal „a jogeszméhez igazítja, és törekvése legmagasabb szempontjául a különös élmények feltétlen harmóniájának vezérlőcsillagát választja”.

Magyarországon R. Stammler nyomán, de vele vitatkozva a helyes jog elméleti alapjait Somló Bódog rakja le.

Bibó nyilvánvalóan tudott Stammlerről, és Horváth Barna előadásain megismerhette az egyéb felfogásokat, köztük Somlóét is. Ezt az is megerősíti, hogy Ottlik László is vitatkozik Bibó által hivatkozott munkájában Somlónak a jog értékmérőiről németül megjelent verziójában képviselt álláspontjával (Társadalomtudomány, 1925. 3–4. sz. 33.) – L. Stammler, Rudolf: A helyes jog. – Jog és jogfilozófia (szerk. Varga Csaba), 53–71.; Somló Bódog: A jog értékmérői. Huszadik Század, 1910. 2. sz. 1–14.; Rónai Zoltán: A helyes jog tudománya. Huszadik Század, 1910. 2. sz. 269–283.

63. In fraudem legis actio (lat. – kereset csalárdság miatt.) – A római jog az adósnak a hitelezőket még a tényleges végrehajtás előtt megkárosító vagyonelidegenítéseivel (eladás, elajándékozás stb.) szemben lehetőséget adott arra, hogy attól a vétkes féltől azt visszakövetelje, aki az adóssal összejátszva vagy legalább az adós károsító célját ismerve (qui fraudem non ignoravit, azaz: aki a csalárdságról tudott) kötötte meg az ügyletet, sőt később azzal szemben is, aki az adós szándékáról nem tudott, de ingyenesen szerzett. Az ilyen keresetet nevezték actio Paulianának. Bibó tévesen nevezi in fraudem legis actiónak, mert a végrehajtás kikényszerítésére a római jog csak két legis actiót ismert: legis actio per manus inectionem, legis actio per pignoris capionem. – L. Brósz Róbert–Pólay Elemér: Római jog. Bp., 1974. 101–102., 110., 123–126.