A VÁLSÁG ÉS EURÓPAI HELYZETÜNK

Sorra vettük a magyar demokrácia válságos problémáit, és úgy találtuk, hogy a helyzet súlyos, de nem reménytelen, mert mindenütt van a megoldásnak egy keskeny, de járható ösvénye. Tudnunk kell azonban, hogy az egész kérdéskomplexumnak van külpolitikai vonatkozása is. Ezzel is szembe kell néznünk.

A külpolitikai vonatkozás a megszállás válságának és a kommunista pártakciók válságának az együtt hatása folytán válik kritikussá. Mindkettő nyomában egy egységes félelem kelt fel, mely a megszállás válságos hatásait a szovjet tagállamiság tudatos előkészítésének, a kommunista pártakciók támadó szellemét a proletárdiktatúra tudatos előkészítésének véli, és a kettőt egyugyanazon tervnek tulajdonítja. Aki egy kicsit számot vet az európai és világhelyzettel és egy kicsit ismeri az érdekelt döntő tényezők szándékait és gondjait, az nyilván látja, hogy ilyen terv nincsen. Van ezzel szemben egy világkonstelláció és azon belül Magyarországnak egy bizonyos helyzete, amely különösen veszedelmessé teszi azt, hogy a magyar közélet ilyenfajta félelmekkel teljék el. Ma a győztes szövetségesek csoportján belül bizonyos feszültség van az angolszász hatalmak és a Szovjetunió között. Hogy ez a feszültség a békekötések függő kérdései miatt éleződött-e ki, vagy fennmarad majd a békekötések után is, azt {2-71.} ma még nem tudhatjuk. Tény az, hogy a két oldal között ma bizonyos pozícióharc folyik, és tény az is, hogy ebben a harcban Magyarország is egy pozíció. Magyarországnak, mint pozíciónak a helyzetét az határozza meg, hogy azok közé az országok közé tartozik, melyekre nézve az angolszász hatalmak is elismerik a Szovjetuniónak azt a biztonsági igényét, hogy ott bizalmát élvező kormányzati rendszerek és módszerek uralmát kívánja; viszont az angolszász hatalmak ezekre az országokra nézve sem szűnnek meg bizonyos meghatározott s közösen elfogadott, de különbözően értelmezett demokratikus alapelvek elfogadását és biztosítását kívánni.38

Ha a Szovjetunió biztonsági igényeit helyesen akarjuk számba venni, akkor tudnunk kell, hogy a Szovjetunió külpolitikáját legalább egynemzedéknyi időig annak a támadásnak és pusztításnak az emléke fogja determinálni, melyet 1941-ben szenvedett. Számára tehát a határán fekvő országokban nem az a fontos, hogy ott vele az övével azonos politikai rendszer uralkodjék, hanem az, hogy ezek az országok a Szovjetunió elleni támadásnak kiindulópontjai ne lehessenek. Ebből a szempontból olyan kormány, mely eltérő politikai berendezkedés mellett teljes mértékben fel tudja kelteni a Szovjetunió bizalmát, és ugyanakkor az illető ország stabil többségére támaszkodik, a Szovjetunió számára többet jelent, mint olyan kormány, melynek politikai rendszere a Szovjetunióéval azonos, vagy hozzá közel áll, azonban az illető országon belül kisebbségben van, tehát fennmaradása beavatkozást vagy legalábbis állandó gondot kíván. Ebből a szempontból Magyarország e pillanatban szomszédaihoz képest kiemelkedően jól áll, tudnunk kell azonban, hogy ez a szerencsés konstelláció ma még nem nyugszik az ország egészének a szilárd és egészséges politikai judíciumán, hanem elsősorban bizonyos szerencsétlenségben is szerencsés előzményeken, néhány ember felelősségérzetén és bizonyos kisebb esetlegességeken. Az előzmény az volt, hogy azok az előző kormányzásban részt vevő erők, melyek iránt a Szovjetunió bizalmatlan lehetett, egész Délkelet-Európában Magyarországon omlottak össze leginkább, {2-72.} ugyanakkor azonban maradt egy politikailag és erkölcsileg komoly tőkével rendelkező párt, a kisgazdapárt, melyben az ország nem radikális demokratikus erői mégis megfelelő politikai kerethez jutottak. Döntő volt azonfelül annak a néhány embernek a felelősségérzete, akiken a koalíció eddigi működése is múlott: a kisgazdapártnak akadtak vezetői, akik bizalmat tudtak kelteni a Szovjetunióban, és a kommunista párt vezetői távol tudták magukat tartani a denunciálásnak attól a gyászos emlékű formájától, mely a többi pártokkal szemben a saját nagyobb fokú szovjetbarátságát igyekszik hangsúlyozni. Mindehhez járult a választást közvetlenül megelőzően a helyzet kiéleződésének, majd a megriadásnak s végül a nekibátorodásnak egy olyan egymásutánja, mely lehetővé tette a legkényesebb kérdéseknek még a választások előtt való tisztázását s ezután egy komoly, mondhatni tompított hangulatú, zavarmentes választást. Mindez azt eredményezte, hogy a demokratikus koalíció egyesztendei kormányzás után elérte azt, hogy Magyarország az egyetlen ország Délkelet-Európában, melyet a Szovjetunió és az angolszász hatalmak nemcsak a diplomáciai elismerés,39 hanem a demokráciaként való elfogadás síkján is egyaránt elismertek. A legégetőbb feladat azonban Magyarországnak ezt a megszilárdult politikai helyzetét emberek és esetlegességek helyett a világos politikai köztudat szilárd védelme alá helyezni. Ma ugyanis még az a helyzet, hogy Magyarországnak ez a szerencsés konstellációja nagyon könnyen kompromittálódhatik. Kompromittálódhatik éppen a politikai köztudatnak ama polarizálódása folytán, melyet az előző fejezetekben felvázoltunk. Ha ez a polarizálódás tovább folytatódik és tovább éleződik, ez annyit jelent, hogy a választásoknál többséget nyert kisgazdapártban, mely egyúttal az a politikai alakulat, mely köré, akár tetszik neki, akár nem, a kommunistáktól való félelem csoportosul, tartóssá válik a párt eredeti magja és az odasereglett reakció közötti kapcsolat, azon az alapon, hogy közelinek és fenyegetőnek fogadják el azt a veszedelmet, mely az egész összesereglést létrehozta. Ha pedig a kisgazdapárt elfogadná e veszedelem létezését kiindulópontnak, {2-73.} ez súlyosan megnehezítené számára a Szovjetunióval való bizalmi állapot fenntartását. Ekkor pedig kialakul az a katasztrofális helyzet, hogy a magyarországi politikai feszültség a világhatalmak politikai feszültségének egyszerű vetületévé válik, s a magyar politikai élet egyszerűen kettészakad angolpártiakra és oroszpártiakra. Az egyik oldal a konszolidációt, a jogbiztonságot és a parlamentáris demokrácia játékszabályainak biztosítását angol intervencióktól, a másik oldal a társadalmi átalakulás forradalmi lendületének a fennmaradását orosz intervencióktól fogja várni. Ez annyit jelentene, hogy Magyarország belpolitikai fejlődése ismét teljes mértékben a külpolitikai alakulás függvényévé válik, s belpolitikai válságainkat a nagyhatalmak minisztereinek, megbízottjainak és utazó nagyköveteinek mellékes megnyilatkozásai fogják determinálni. Erre hiába mondjuk azt, hogy „kis nemzet vagyunk”, vagy azt, hogy „szerencsétlen földrajzi helyzetünk folytán a nagyhatalmak érdek-összeütközéseinek a gyújtópontjában vagyunk”. Ezek mind üres beszédek. Ha így alakul, akkor azért fog a helyzetünk így alakulni, mert megint nem tudunk a saját talpunkra állni, és politikánkat megint vágyálmok és rémképek vezércsillagai jegyében akarjuk folytatni. Magyarország ezen az úton afelé tart, ahol tartott már egyszer 1944-ben, ha nem is azok felé a mélységek felé, de a súlytalanságnak ugyanolyan állapota felé: egy számításba nem vehető és számításba vételre nem érdemes tényezővé, egy semmit érő nemzetté válik, melynek belső életében minden hatalmasság provokálhat neki tetsző fordulatot, de egyik sem számíthat arra a belső folytonosságra és önmagához való hűségre, amely nemzeteknek, nagyoknak és kicsiknek, egyedül tud súlyt adni a nemzetközi életben.

De vajon mit jelentene konkrétan ez a belső kettészakadás különféle lehetséges külpolitikai változások szempontjából? Abban az esetben, ha az angolszász–szovjetorosz pozícióharc bármi okból kiélesednék, és ugyanakkor a magyarországi politikai élet polarizálódása tovább folynék, ez okot és indítékot adhatna Magyarországon nem éppen egy proletárdiktatúra, de egy baloldali kisebbségi kormányzás kísérletére, amely, ha nem is helyezkednék {2-74.} a teljes diktatúra álláspontjára, de legalábbis hangsúlyozottabb továbbfolytatását jelentené mindazoknak az akcióknak, amelyeknek olyan nagy részük van a Magyarországon ma domináló félelmi állapot kialakításában.

Mit jelentene viszont egy ellenkező irányú külpolitikai fordulat? Bármennyire is valószínűtlen, hogy az angolszászok speciálisan Magyarországért mint pozícióért fognak olyan erőteljes akciót kezdeni, mely eredményre vezethet, mindamellett fel kell vetnünk ezt az eshetőséget is. Egyrészt azért, mert a magyar közvéleménynek egy részét ez az eshetőség foglalkoztatja. Másrészt azért, mert végeredményben az angolszász–szovjet viszony olyan egyszerre folyó, több sakkjátszmából tevődik össze, amelyekben a legkülönbözőbb húzások, előrelépések és visszalépések alkotnak összefüggő rendszert, s egy-egy húzás tíz más húzás esetleges együtt hatása alatt áll. Vessük fel tehát nyíltan, mit jelentene ma Magyarországon az „angolszász hegemónia”. Azok, akik egy ilyen fordulattal jóhiszeműen foglalkoznak, azt képzelik, hogy ennek megtörténte után nincs más dolgunk, mint élvezni azt a kifinomult angolszász politikai bölcsességet, mely a hegemóniája alá került s nem túl renitens népeket kevés emberrel, kevés zajjal és kevés súrlódással tartja befolyás alatt, presztízsére, anyagi erejére, politikai biztonságérzetére és dogmatizmustól mentes józan eszére támaszkodva. A dolog azonban nem ilyen egyszerű. A sok vágykép között nem vesszük észre, hogy már ahhoz magához, hogy Magyarországnak bármiféle elképzelhető külpolitikai fordulat ne okozzon bajt, nem is beszélve arról, hogy hasznára váljék, a mainál sokkalta mélyebben fundált belső egyensúlyra van szükség. A leghiúbb elképzelés az, hogy Magyarország bármiféle, saját erőfeszítésétől függetlenül beálló fordulattal egyszerre könnyebben kormányozható országgá válhatik. Ha a fentebb említett fordulat politikai lelki egyensúlyunk mai állapotában következnék be, általa nem a szabályos és korrekt demokráciának a zavartalan apparátusa indulna itt meg egyik napról a másikra, hanem a Magyarországban már eddig is nagy szerepet játszó félelem menne át védekezésből {2-75.} támadásba. A hangsúly nem a szabályos demokrácián, hanem a reformszándék elakadásán, a társadalmi erőviszonyok megmerevedésén, az 1945-ért való kiadós visszaütésen lenne, melynek során – a nyugat-európai stílusú demokrácia híveinek nem nagy örömére – nemcsak a bethleni Magyarország, hanem a gömbösi Magyarország bizonyos jelenségei is újból napvilágra bukkannának. A dolgok ilyetén fejlődése magukat az angolszászokat is meghökkentené, azonkívül egészen heves visszahatást váltana ki a munkáspárti baloldal részéről, és egészében azt a meggyőződést érlelné meg, hogy Magyarország demokratikus politikai vonalat kilengések nélkül önmaga erejéből fenntartani nem képes. Minthogy pedig közvetlen közelünkben előbb-utóbb könnyen kiderülhet Ausztria önálló államiságának törékeny volta is, nagy valószínűséggel számíthatunk arra, hogy a monarchikus megoldásoktól amúgy sem idegenkedő angolszász világ előbb-utóbb – nem lelkesen, inkább vélt kényszerből és két lehetséges rossz között ingadozva – egyenesen beleerőltetne bennünket a harmadik, legrosszabb megoldás zsákutcájába: az egykori Monarchia osztrák és magyar csökevényéből álló demokratikus, keresztény és szociális alapszínezetű Habsburg-restaurációba; egy olyan államalakulatba, mely Közép-Európa politikai struktúráját nemzedékekkel vetné vissza. Nem kételkedem benne, hogy ha a magyar politikai közhangulat még sokáig él jelenlegi félelem gyötörte állapotában, meg fog jelenni egy ismerősen csengő, rosszhiszemű kérdésfeltevés. Pár évvel ezelőtt azt kérdezték: „Mit akarsz, Hitlert vagy Sztálint?”, most azt fogják kérdezni: „Mit akarsz, Ottót40 vagy Sztálint?”, és ez a kérdésfeltevés nem kevésbé veszélyes, mint az a régebbi, amely Magyarországot pár évvel ezelőtt katasztrófába vitte. Nem azért, minthogyha a maradék Ausztriával való kapcsolat abban az értelemben volna a magyar függetlenség halála s a magyarság elnyomása, ahogyan azt Hitler jelentette: egy hétmilliós Ausztria részéről a komolyanvétel igényével nem állíthatjuk, hogy az majd csizmája alá tapodja a kilencmilliós Magyarországot. A veszedelem ennél sokkalta nagyobb; Magyarországon magában kerül majd {2-76.} újból előtérbe az a jellegzetes, hamis politikai helyzetekben hamis formulákat kiagyaló, problémákat elkerülő, álmegoldásokkal megelégedő, következményeket le nem vonó, gyógyíthatatlanul beteg, adott helyzetben realizmust hangoztató, egyszóval: hatvanhetes emberfajta, mely a kiegyezés óta tartó magyarországi politikai és közéleti kontraszelekció legvégzetesebb jelensége volt.

A baloldali kisebbségi diktatúra és a szovjet „gleichschaltolás” veszedelmével szemben tehát egyenrangú veszedelemként áll ott a Habsburg-restauráció veszedelme. Ezt az utóbbi lehetőséget azonban ma nem lehet komolyan veszedelemként emlegetni azok számára, akik a másik veszedelmet ennél közvetlenebbnek és konkrétebbnek érzik. Ha ma ennek a társadalomnak a Habsburg-restauráció veszedelmét kezdjük felvázolni, azt nem fogja másnak érezni, mint elterelési manővernek. Aki a hitel reményében vissza akarja utasítani a Habsburg-restaurációt mint a magyar függetlenség és a politikai fejlődés végzetes veszedelmét, annak ugyanolyan erővel és a nyilvánosság színe előtt vissza kell utasítani a másik, az ország bizonyos része által e pillanatban aktuálisabbnak tartott veszedelmet, a szovjet tagállamiságot is. Kétségtelenül igen kínos ilyen deklarációkat tenni a Szovjetunióval, egy olyan partnerrel szemben, aki ilyen nyilatkozatokra okot nem adott, s azt esetleg provokációnak is érezheti. Mégis meg kell ezt tenni, mert semmi sem veszedelmesebb, mint aktuális problémákat realizmusnak álcázott politikai gyávaságból kimondatlanul hagyni és ezáltal a föloldódást akadályozni. Különben is a magyar politikai életnek van egy olyan orgánuma, amely ezt a nyilatkozatot megteheti anélkül, hogy rosszhiszemű szovjetellenesség gyanújába esnék: a kommunista párt. Bár egyébként nem célszerű külhatalom és belső politikai párt világnézeti azonosságára apellálni, ezúttal ennek komoly jelentősége volna, már csak azért is, mert az ezzel kapcsolatos félelem sokkal inkább fél e vonatkozásban a kommunista párttól, mint magától a Szovjetuniótól, és igen sok jóhiszemű, radikálisan haladó magyar van, aki főleg a nemzeti függetlenség gondolata jegyében {2-77.} áll szemben a kommunista párttal. Ők csodálkoznának a legjobban, ha tudnák, hogy a kommunista párton belül milyen óriási azok száma, akik egy ilyen nyilatkozatot a magyar függetlenségi gondolat legteljesebb és legőszintébb átérzésével tudnának megtenni. S csak ezzel egyidejűleg lehetne azután teljes hitellel és teljes erővel leszögezni Magyarország külpolitikai elhelyezkedésének a végleges jelszavait, kimondván, hogy: aki Magyarországból szovjet tagállamot akar csinálni, az hazaáruló, aki Magyarországon Habsburgot akar restaurálni, az is hazaáruló, aki pedig Magyarországot az elé a hamis alternatíva elé próbálja állítani, hogy csak e kettő között választhat, az kétszeresen hazaáruló, mert e kettő között ott van a harmadik, egyedül helyes út, a belsőleg egyensúlyozott, de radikális reformpolitikát folytató, demokratikus, független szabad Magyarország lehetősége.

A magyar demokrácia válságáról felvett pillanatfelvételnek tehát azzal a tanulsággal kell végződnie, hogy bármennyire is nem tudunk rajtunk kívül álló erőkön és terheken könnyedén változtatni, a magunk politikai életének a belső egyensúlya mindenekelőtt rajtunk múlik, nem pedig rajtunk kívül álló fordulatokon. Fordulatokat csak az tud hasznára fordítani, akinek belső egyensúlya a fordulatoktól független. Erre a belső egyensúlyra pedig Magyarországnak nemcsak azért van szüksége, mert egyensúlyban élni jó és termékeny állapot, hanem azért is, mert ez az egyensúly Magyarország európai helyzetében az egyetlen és eddig el nem játszott ütőkártya. Legyünk tisztában azzal, hogy Magyarország politikai ütőkártyák szempontjából lényegesen rosszabb helyzetben van, mint bármelyik kelet-közép-európai állam. Nem vagyunk hős szabadságharcosok, mint a jugoszlávok, nincs mögöttünk a húszéves demokrácia presztízse, mint a csehek mögött, nincs olajunk és utunk a Dardanellák felé, mint a románoknak és a bolgároknak, és a háborúból való kilépés senkinek sem sikerült olyan rosszul, mint nekünk. Az elkövetkezendő béketárgyalásokon, ahol nemzedékekre el fog dőlni, hogy nyomasztó és szűk vagy pedig elfogadható és megszokható határok közé kerülünk-e, egyetlen ütőkártyánk van, ami azonban {2-78.} adott esetben minden mással egyenértékű, sőt minden másnál nagyobb értékű lehet: egy konszolidált, de ugyanakkor egy radikális reformpolitika lendítőerejétől éltetett belpolitikai fejlődés. Né felejtsük el, hogy a legsúlyosabb fordulat, mely bennünket a béketárgyalásokon érhet, az, hogy a nagyhatalmak végül is hozzájárulnak a magyarság rovására történő egyoldalú és brutális kitelepítési tervekhez.41 Egy ilyen igazságtalanság bizonyára súlyosan visszahatna a magyar demokrácia fejlődésére és a magyar nemzetnek a demokráciába vetett bizalmára. Ahhoz azonban, hogy e visszahatás hátrányaira a siker reményében lehessen hivatkozni, kell, hogy Magyarországon mutatkozzék a demokrácia terén egy olyan biztató kezdet, melyet kár legyen válságba dönteni!

Túl azonban a béketárgyalás szempontjain, a magyar demokrácia függő kérdéseinek a megoldásával olyan kérdéseket oldunk meg, melyek nemcsak a magunkéi, hanem az egész lázbeteg Európa kérdései. Ha a demokratikus koalíció működni képes Magyarországon, akkor ez, az angolszász és szovjet-orosz stílusú demokrácia szintéziseként, gyakorlati mintául szolgálhat az Európa-szerte nehézségekkel küzdő demokratikus koalíciók számára. Ezáltal, bármily nagyigényűen hangzik is, Magyarország fontos és pozitív tényezőjévé válhatik az angolszász–szovjet-orosz viszony szerencsés és biztató alakulásának is; hosszú távlatban pedig a demokratikus konszolidáció, a szocializmusra való átmenet és egy új, harmonikus társadalmi értékelési rendszer kiépítésének a műhelyévé is kinőheti magát. A mai Európában valamely kis nemzetre vár az a szerep, mely a francia forradalmat követő reakció után Belgium szerepe volt:42 termékeny példát és mintát adni a világot gyötrő ellentétek feloldása számára. Amely kis nemzet erre az útra lép, a nagyhatalmi sakkjátszmák és esetleges fordulatok között vergődő tehetetlen bábból az egész világban uralkodó feszültségek termékeny és szerencsés feloldódásának az eszközévé válhatik.

A végső tanulság tehát az, hogy belső fejlődésünk nem feltétlenül függvénye külpolitikai helyzetünk alakulásának, hanem a {2-79.} kettő kölcsönhatásban áll egymással, s tőlünk függ, hogy a belpolitikai fejlődést tegyük egyensúlyosabbá, öntörvényűbbé és külső helyzetünket is meghatározóvá. Minden felelősséget ennek a felismerésnek és az ebben rejlő lehetőségeknek a tudatában kell vállalnunk és viselnünk.

1945