4. Közép- és Kelet-Európa politikai kultúrájának deformálódása


FEJEZETEK

Közkeletű ma az a nézet, hogy Közép- és Kelet-Európát, pontosabban azt az egész területet, mely a Rajnától keletre, Franciaország és Oroszország között elterül, a politikai kultúra terén valami eredendő elmaradottság jellemzi. Utalnak e területek társadalmi viszonyainak elmaradt, antidemokratikus jellegére, politikai módszereik durvaságára, nacionalizmusuk szűk, kicsinyes és erőszakos voltára; utalnak arra, hogy e területen a politikai hatalom arisztokrata nagybirtokosok, monopolkapitalisták és katonai klikkek kezében van, melyektől ezek az országok nem képesek a maguk erejéből megszabadulni; utalnak arra, hogy e terület melegágya mindenféle zűrzavaros, homályos és hazug politikai filozófiának. Mindez azt látszik valószínűvé tenni, hogy e terület népei és országai nyugat-európai típusú demokratikus fejlődésre alkatilag képtelenek.

Ez az egész beállítás bizonyos való tényekből indul ki, viszont végső következtetésében súlyosan félrevezető. Arra azonban kiválóan {2-213.} alkalmas, hogy ennek alapján egy kézlegyintéssel ki lehessen térni e terület konszolidálásának fáradságos és kényelmetlen kérdései elől s indokolni lehessen a legellentétesebb megoldási javaslatokat, melyek abban az egyben egyeznek, hogy felületesek és veszedelmesek.

EREDENDŐ ELMARADOTTSÁG VAGY TÖRTÉNETI ZSÁKUTCA?

Semmi kétség, hogy ezek az országok a nyugat- és észak-európai kész, érett demokráciáktól igen messze esnek. Nem kétséges az sem, hogy ebben társadalmi szerkezetük adottságainak komoly része van. Azok az intézmények, melyek Nyugat-Európában a demokrácia előiskoláját alkották, Közép- és Kelet-Európa társadalmát sokkal kevésbé intenzíven dolgozták át. A nyugati értelemben vett, személyes, szerződésszerű relációkon alapuló hűbériség területe csak az Elbáig terjedt, azon túl a rideg, uniformizált jobbágyság túlnyomó uralma kezdődött. A polgári életforma és a kereszténység és humanizmus által megszelídített társadalmi módszerek és érintkezési formák uralma nyugatról keletre csökkenő mértékben ért el a legalsó rétegekig. Ennek megfelelően az újkori forradalmakat hordozó városi polgárság, majd a nyomában feltörő ipari munkásság ezekben az országokban sokkal kevésbé szervesen fejlődött, s számban is kisebb és izoláltabb volt, mint Nyugat-Európában. Mindezzel szemben viszont komoly előnyös tételek is állanak. Mindenekelőtt az, hogy a modern társadalomfejlődés keresztény, humanista, polgári és munkásmozgalmi előzményei, ha kisebb mértékben is, de megvoltak ezen a területen is. Közép- és Kelet-Európa népeit évszázadokon keresztül társadalmi, politikai és gazdasági szempontból fokozati különbségek választották el Nyugat-Európától, és Nyugat-Európához nemcsak területileg, de alkatilag is legközelebb estek. A szabad paraszti életformának és a politikai szabadságnak egészen figyelemreméltó előzményei léteztek a kelet-európai országokban, s a 19. század Európájának egyik legnagyobb reménysége éppen az a hatalmas visszhang volt, melyet az európai {2-214.} szabadságeszme Kelet-Európában kiváltott. Ez a reménység Oroszországtól eltekintve nem vált be, de az, hogy miért maradt le ez a terület jobban Nyugat-Európától, mint azelőtt volt, merőben társadalmi okokkal meg nem magyarázható. Kétségtelenül akadtak már ötven évvel ezelőtt is olyan jószemű nyugat-európai megfigyelők, akik észrevették Olaszország politikai kultúrájának stagnálását és élettelenségét; akik felismerték Németország európai kulturális és tudományos teljesítményei mögött a társadalmi szerkezet nagymértékű elmaradottságát; s meglátták azt is, hogy Kelet-Európa „szabadságszerető” kis nemzeteiben a szabadságeszme uralma nem olyan mély és nem olyan gyökeres, mint ahogyan az messziről látszik. Azonban nem akadhatott olyan, aki alkati okok alapján előre láthatta volna, hogy a 20. század közepére nemcsak Oroszország, de Törökország is a társadalmi fejlődésnek egyenesebb vonalában lesz, mint pl. Lengyelország vagy Magyarország. Ezt a helyzetet mással, mint a fejlődésnek történeti megrázkódtatásokból támadt megakadásával nem lehet magyarázni.

REAKCIÓS ÉRDEKEK ÉS NEMZETI ÉRZÉS

Nincs kétség abban sem, hogy ezekben az országokban arisztokrata nagybirtokosok, monopolkapitalisták s katonai klikkek olyan hatalmat és befolyást gyakoroltak, melyet szabad szellemű és egészséges fejlődésű ország el nem viselne. De rettenetesen felületes az a közkeletű vélekedés, hogy e terület kicsinyes, szűk, erőszakos és antidemokratikus nacionalizmusát a hatalmat birtokló vagy befolyással bíró arisztokrata nagybirtokosok, monopolkapitalisták és katonai klikkek abbeli érdeke magyarázza, hogy ez országok népeit rabszolgai engedelmességben tartsák s figyelmüket a társadalmi kérdésekről eltereljék. Ez így nonszensz. Ezek az érdekek valahol hátul valóban meghúzódnak, és nagyon örülnek, ha akad olyan politikai mozgalom, mely engedelmes tömegeket szállít nekik. Azonban, ha ez a tényező volna a döntő, akkor itt nem agresszív nacionalizmus, hanem egyszerű szolgaság és állati elmaradottság volna. A nemzeti érzés, még ha {2-215.} szűk és kicsinyes is, a demokratizmussal egytestvér komoly tömegérzelem, márpedig érdekviszonyokba szilárdan beleágyazott emberek és csoportok komoly tömegérzelmet sem stimulálni, sem átélni nem tudnak. Legfeljebb igyekeznek kihasználni és a maguk szempontjából erősíteni azt a félrevezető és zsákutcába terelő hatást, melyet a különféle történeti megrázkódtatások és félelmek egyes országok politikai fejlődésére gyakoroltak.

ZAVAROS FILOZÓFIÁK ÉS HAZUG PROPAGANDA

Az is igaz, hogy ezen a területen szerteburjánoznak a legzűrzavarosabb politikai filozófiák s legotrombább politikai hazugságok, amilyeneket egészséges fejlődésű társadalomban még megfogalmazni sem igen lehet, nemhogy elhitetni. Gyerekes dolog azonban azt képzelni, hogy a politikai kultúra fejlődésének eltorzulását okozhatják zavaros filozófiák vagy egy rosszindulatú propaganda izgatása. Komoly tömegérzelem csak indulatból származhatik, indulat pedig csak valóságos élményből. A zavaros filozófiák féligazságai és a propaganda hazugságai csak akkor hatnak egyénekre vagy közösségekre, ha azokat nagy intenzitással átélt félelmes és félrevezető élmények hajlamossá teszik féligazságok és hazugságok elhivésére, mert azok alapján öncsalásaikat igazolhatják, hiú reményeiket táplálhatják, hamis képzeteikben megrögződhetnek, és bizonyos indulataiknak kielégülést szerezhetnek. Egyensúlyozott lélekről a féligazságok és propaganda hazugságai lepattannak. A kérdés az, hogy mi tette Közép- és Kelet-Európa népeit egyensúlyozatlanná.

A NEMZETI KERETEK BIZONYTALANSÁGA

Minden szál a politikai hisztéria valamiféle fajtája felé mutat, politikai hisztériák felgöngyölítésénél pedig első feladat felfedni azokat a történeti megrázkódtatásokat, melyek ezeknek az országoknak a fejlődését s az egyensúlyát megzavarták. E megrázkódtatások a nemzetté alakulás kínos és nehéz voltából származtak Közép- és Kelet-Európában. Leírtuk, hogy Németország és Olaszország széttöredezése s a Habsburg és oszmán birodalmak {2-216.} megalakulása folytán hogyan váltak el egymástól ezen a területen az állami és nemzeti határok, s hogyan vezetett ez a nyelvi nacionalizmus megszületésére és az összes itteni nemzeti keretek összezavarodására. Ez pedig azt jelentette, hogy az itt élő nemzetek számára hiányzott az, ami a nyugat-európai nemzeteknél mind a valóságban, mind a közösség tudatában olyan magától értetődően, világosan, körülhatároltan, kézzelfoghatóan megvolt: a saját nemzeti és állami keret realitása, a főváros, a gazdasági és politikai összeszokottság, az egységes társadalmi elit stb. stb. Nyugat- és Észak-Európában az ország politikai felemelkedése és lehanyatlása, nagyhatalmi szerepe vagy összezsugorodása, gyarmatbirodalmak szerzése vagy elvesztése maradhatott merő epizód, távoli kaland, szép vagy szomorú emlék, mindezeket azonban végeredményben alapvető megrázkódtatás nélkül el lehetett viselni, mert volt valami, amit nem lehetett elvenni, nem lehetett vitássá tenni. Ezzel szemben Kelet-Európában a nemzeti keret valami olyan dolog volt, amit meg kellett csinálni, helyre kellett állítani, ki kellett harcolni, és állandóan félteni kellett, nemcsak a meglévő dinasztikus állami keretek hatalmi eszközeitől, hanem a saját népesség egy részének a közönyétől s a nemzeti tudat ingadozó voltától is.

A KÖZÖSSÉGÉRT VALÓ EGZISZTENCIÁLIS FÉLELEM

Ebből a helyzetből ered az egyensúlytalan közép- és kelet-európai politikai lelkiség legjellemzőbb vonása: a közösségért való egzisztenciális félelem. Mindnyájuk életét beárnyékolta egy hol európai formák között, hol elviselhetetlen nyomással jelentkező idegen, gyökértelen államhatalom, mely – nevezték légyen azt császárnak, cárnak vagy szultánnak – megfosztotta őket legjobb fiaiktól, mert karriert kínált a legtehetségesebbeknek, és börtönt és akasztófát a legigazabbaknak. A történeti s etnikai határok háborúsága hamar rávitte a népeket az egymással való acsarkodásra is, s ha alkalmuk volt rá, egymáson is kipróbálták, amit a császároktól, cároktól és szultánoktól tanultak. Mindnyájan megismerték azt az érzést, mit jelent veszélyben tudni, elveszíteni {2-217.} vagy ellenséges, idegen kézen tudni a nemzeti történelem megszentelt helyeit és idegen uralom vagy elnyomás alatt népük egészét vagy egy részét. Mindegyik számára voltak területek, melyeket okkal féltettek, vagy jogosan követeltek, s egy sem volt közöttük, mely nem állt volna közel a részleges vagy teljes megsemmisüléshez. Nyugat-európai ember számára üres frázis, ahogyan bármely kelet-európai kis nemzet államférfia a „nemzet haláláról”, a „nemzet megsemmisüléséről” beszél: nyugat-európai ember el tud képzelni kiirtást, leigázást vagy lassú beolvadást, de az egyik napról a másikra történő merőben politikai „megsemmisülés” számukra csak fellengző kép, a kelet-európai nemzetek számára érezhető realitás. Itt nem kell kiirtani vagy kitelepíteni egy nemzetet, itt esetleg ahhoz, hogy veszélyben érezze magát, elég nagy erővel és nagy erőszakkal kétségbe vonni, hogy létezik.

A NEMZETI ÖNTUDAT „FELÉBRESZTÉSE”

Ezt meg lehetett tenni a siker reményében azért, mert e nemzetek mögött ingadozó tömegek állottak, melyeket a nemzeti eszme számára meg kellett nyerni, vagy ahogy errefelé mondják, nemzeti öntudatra kellett ébreszteni.

Mi értelme volt ennek pl. Franciaországban vagy Angliában? Az emberek 90 százaléka éppúgy nem tudatosan angol vagy francia, ahogyan nem tudatosan apa vagy tudatosan férj, nem tudatosan burzsoá, nem tudatosan proletár, és nem tudatosan ember; csak kritikus pillanatokban válik élesen tudatossá, hogy hová tartozik, s mi dolga ezen a világon. Angol vagy francia vonatkozásban a nemzeti öntudat szüntelen ébren tartásának nem is volna semmi értelme, mert hiszen az, ha kell, úgyis felébred, s ha felébred, úgysem vitás, hogy angol vagy francia tudat ébred fel; mi más is ébredhetne fel? Ezzel szemben Közép- és Kelet-Európában vitás volt minden: először a dinasztikus keretek vívták meg csatáikat, majd a nemzeti keretek csatáztak egymással minden egyes ember lelkéért. A vitába belekapcsolódott a maga érzelmei, a maga érdekei vagy a maga rögeszméi {2-218.} szerint a földesúr, a járási főnök, a pap, a tanító, a bíró és a helybeli újságolvasó iparos, s volt úgy, hogy mindegyik mást mondott. Egy-egy magyar vagy szlovák parasztnak a közösségi lét olyan végső rébuszait adták fel néha naponta, amilyeneket a francia parasztnak jó, ha egyszer egy évszázadban kell megválaszolnia. Szembeállítva a bizonytalan öntudatú kelet-európai néptömeget az ágáló hazafiakkal, a sokat hangoztatott nemzeti eszme ezen a területen néha egész groteszk módon szűk körre szorítkozónak tűnhetett fel. Innen van az, hogy a vulgáris marxizmusnak a nemzeti eszmével szemben elfoglalt tagadó álláspontja olyan más visszhangot váltott ki Közép- és Kelet-Európában, mint Nyugat-Európában. Nyugaton, ahol a nemzeti keret egy hosszú időre visszanyúló folytonos reális valóságot jelentett, a marxizmus álláspontja egyszerűen egy lehetséges, kissé dogmatikus, de igen instruktív elmélet volt. Ezzel szemben Közép- és Kelet-Európában az a gondolat, hogy a nemzeti eszme egy szűk tőkés csoport érdekeit fedező ideológia, a nemzeti lét halálos veszedelmeként tűnt fel, éppen azért, mert e területen valóban volt benne valami. Nem azért, mintha ezekben az országokban valóban a tőkés polgárság lett volna a nemzeti eszme elsőrendű érdekeltje és hordozója: elsősorban nem ő volt, hanem az ún. nemzeti intelligencia, s ez éppen ezeken a területeken egyáltalán nem esett össze, sőt nem is volt olyan nagyon összekapcsolódva a tőkés polgársággal. Az azonban valóban igaz volt, hogy ezekben az országokban a nép nagy tömegei, amelyek számára a kialakuló új nemzeti keret nem esett egybe a dinasztikus állam történetileg ismert realitásával, kezdetben bizonyos passzivitással állottak a nemzeti eszmével szemben, a nemzeti intelligencia tehát óriási erőfeszítéseket tett, hogy a népet „megtanítsa” a nemzet leckéjére. Persze valójában ezt a tanítást csak a történelem végezhette el, de addig is a vulgáris marxizmusnak az a felfogása, hogy a nemzeti eszme mögött szűk csoportok érdeke áll, halálos veszedelemmel fenyegette a nemzeti intelligenciának ezt a „megtanító” erőfeszítéseit. Ezért volt lehetséges ez országok jó részében a marxista szocializmussal szemben valóságos pszichotikus {2-219.} félelmet elültetni az intelligenciának oly rétegeiben is, melyeket az égvilágon semmi komoly érdekkapcsolat a kapitalista rendszerhez nem fűzött.

AZ ANTIDEMOKRATIKUS NACIONALIZMUS

A közösségért való egzisztenciális félelem volt az a döntő tényező, mely ezekben az országokban a demokrácia és a demokratikus fejlődés helyzetét ingadozóvá tette.

Ahhoz, hogy egy európai közösség modern politikai fejlődése harmonikus és egyenes vonalú legyen, lényegileg egy dolog szükséges: az, hogy a közösség ügye és a szabadság ügye egy ügy legyen. Vagyis az kell, hogy midőn bekövetkezik az a forradalmi pillanat, mikor az egyes ember hatalmas forradalmi rázkódtatások által felszabadul a felette Isten kegyelméből hatalmaskodó társadalmi erők lélektani nyomása alól, akkor világos és kézzelfogható legyen, hogy az egyes embernek ez a felszabadulása egyben az egész közösségnek a felszabadulását, kitágulását és külső és belső meggazdagodását jelenti.

Demokratizmus és nacionalizmus két közös gyökerű mozgalom, melyek mély összefüggésben vannak, s ha ez megbillen, súlyos zavarokra vezethet. Ez történt Közép- és Kelet-Európában, ahol a nemzeti közösség birtokbavétele és az ember felszabadulása nem kapcsolódtak össze, sőt ellenkezőleg: ezek a nemzetek olyan történelmi pillanatokat éltek meg, melyek azt látszottak bizonyítani, hogy a múlt nyomasztó politikai és társadalmi hatalmasságainak az összeomlása s a demokráciának végső konzekvenciákig való vállalása a nemzeti közösséget súlyos kockázatoknak, sőt katasztrófáknak teszik ki. Ebből a megrázkódtatásból születik a modern európai politikai fejlődés legfélelmetesebb monstruma: az antidemokratikus nacionalizmus. Sajnos, annyira megszoktuk már, hogy észre sem vesszük, micsoda szörnyű fából vaskarika ez: elvárni és kifejleszteni a szabad ember jellegzetes erényeit, a spontán lelkesedést, a tudatos önfeláldozást és a felelős aktivitást egy olyan közösségért, mely nem biztosítja a szabad ember kifejlődésének az elemi feltételeit.

{2-220.} A DEMOKRÁCIA MEGHAMISÍTÁSA

Abban a görcsös félelmi állapotban, mely elhiszi, hogy a szabadság előrehaladása veszélyezteti a nemzet ügyét, nem lehet élni a demokrácia javaival. Demokratának lenni mindenekelőtt annyit tesz, mint nem félni: nem félni a más véleményűektől, a más nyelvűektől, a más fajúaktól, a forradalomtól, az összeesküvésektől, az ellenség ismeretlen gonosz szándékaitól, az ellenséges propagandától, a lekicsinyléstől és egyáltalán mindazoktól az imaginárius veszedelmektől, melyek azáltal válnak valódi veszedelmekké, hogy félünk tőlük. Közép- és Kelet-Európa országai azért féltek, mert nem voltak kész, érett demokráciák, s minthogy féltek, nem is tudtak azokká válni. A zavartalanul szabad, félelemmentes politikai élet kibontakozása a legkülönbözőbb pontokon beleütközött volna ezeknek a nemzeteknek a félelmi komplexumaiba; vagy valami háborús összeszedelőzködést tett volna bizonytalanná, vagy megnehezítette volna valamilyen félelemben fogant agresszív külpolitika továbbfolytatását, vagy labilissá tett volna valamilyen hamis politikai konstrukciót, melynek hamisságát a nemzeti félelem nem engedte leleplezni, vagy túl nagy lehetőséget adott volna a nemzeti egységet fenyegető s a nemzeti kerettel szemben idegen, közönyös vagy ellenséges nemzeti kisebbségeknek stb. stb.

Így a félelem, a veszély állandó érzésében szabállyá vált mindaz, amit az igazi demokráciák csak az igazi veszély órájában ismernek: a közszabadságok megkurtítása, a cenzúra, az ellenség „bérenc”-einek, az „áruló”-nak a keresése, a mindenáron való rendnek vagy a rend látszatának s a nemzeti egységnek a szabadság rovására való erőltetése. A demokrácia meghamisításának és korrumpálásának a legváltozatosabb formái jelentek meg, a legszubtilisabb, gyakran nem is tudatos módszerektől egészen a legdurvábbakig: az általános választójognak a demokratikus fejlődés ellen való kijátszása, egészségtelen és nem tiszta szempontokon nyugvó koalíciók és kompromisszumok rendszere, az egészséges közösségi akaratképződést meggátló vagy meghamisító választási rendszerek vagy választási visszaélések, puccsok és átmeneti diktatúrák.

{2-221.} A HAMIS REALISTA

E fejlődés során Közép- és Kelet-Európa politikai életére a politikusnak egy sajátos típusa vált jellemzővé: a hamis realista típusa. E típusnak, mely hol arisztokratikus környezetből ereszkedett le, hol népképviseleti, demokratikus erők szárnyán emelkedett fel a politikába, kétségtelen tehetség mellett bizonyos ravaszság és bizonyos erőszakosság volt a jellemzője, ami kiválóan alkalmassá tette arra, hogy a demokrácia meghamisításának, a demokratikus formák között folyó antidemokratikus kormányzásnak vagy valamely erőszakos politikai álkonstrukciónak a kezelőivé és letéteményeseivé váljon. Ennek révén megszerezték a „nagy realista” renoméját, s a nyugat-európai típusú politikusokat mint „doktrinér”-eket és „idealistá”-kat sikeresen háttérbe szorították. Bismarck volt ennek a típusnak a nagy példaképe, és a Tiszák, a Brătianuk, Pašić, Bethlen, Venizelosz stb. a jellegzetesebb képviselői. Mindez érdekes, de logikus módon arra vezetett, hogy ezekben az országokban az államfői hatalom, melyet a demokratizmus előretörése itt is kezdett háttérbe szorítani, ismét megerősödött. A kormányok ereje ugyanis abból áll, hogy egyensúlyt tudnak tartani két tényező között, minthogy azonban az egyiket, a népképviseletet rendszeresen korrumpálták, ezzel megerősítették a másikat. Sőt éppen az államfői hatalom lett az a fórum, amelytől a hű alattvalók az éppen garázdálkodó kormányhatalomtól való megmentésüket várták. Ez pedig a meglévő demokratikus erők szétszórását jelentette, és visszaesést abba a demokrácia előtti állapotba, amikor a társadalom a bajoktól való megmenekülését nem a törvényektől, a kormány hatékony ellenőrzésétől és az állampolgárok politikai értelmességétől várja, hanem az államfő, a személyes hatalom kegyes jóakaratától és bölcs elhatározásától.

A TÁRSADALMI VEZETÉS PROBLÉMÁI

A nemzetté alakulás nehéz volta okozta azt is, hogy Közép- és Kelet-Európában a társadalmi vezetés terén olyan tényezők jutottak szerephez, vagy nyerték vissza szerepüket, melyek azután {2-222.} nagymértékben hozzájárultak a politikai fejlődés egészséges és demokratikus vonalának az elhajlásához. Nyugaton a demokratikus és nemzeti fejlődés mozgató elitje elsősorban jogászokból, közigazgatási emberekből, politikai írókból, a gazdasági élet vezetőiből, szabad foglalkozású értelmiségiekből és szakszervezeti vezetőkből tevődött össze. Közép- és Kelet-Európában ezzel szemben kétirányú eltolódás is történt: egyrészt – a demokrácia szellemével szöges ellentétben – újból döntő szerephez jutott az uralkodó, a nemes és a katona, másrészt egészen különleges szerepet kapott az ún. nemzeti intelligencia.

A MONARCHA, A NEMES ÉS A KATONA

Az uralkodót, a nemest s a katonát az juttatta szerephez, hogy Közép- és Kelet-Európában a nemzeti keretek kialakítása nemcsak belső politikai mozgalmat kívánt, hanem területi átrendeződést, az európai államrendszert érintő változást is. Az a dinasztia, az az arisztokrácia, az a hadsereg tehát, mely a nemzeti egység, a nemzeti függetlenség ügyében szerepet vállalt, ezzel bizonyos fokig vagy bizonyos időre kivonta magát a monarchia, az arisztokrácia és a katonai szellem kijelölt sorsa, a fokozatos vagy hirtelen dekadencia alól, és abban a harcban, melyet a demokrácia mindenféle személyes uralmi helyzetek ellen folytatni szokott, egy bizonyos kivételes, „noli me tangere” helyzetet tudott biztosítani magának. Ilyen nemzeti alapon hallgatott el a közvélemény kritikája bizonyos dinasztiákkal (pl. a Hohenzollern-, a Savoyai-, a Karagyorgyevics-házzal),13 bizonyos arisztokráciákkal (pl. a porosz, lengyel, erdélyi arisztokráciával), valamint minden nemzeti hadsereggel szemben. Ez vezetett arra, hogy a nemzeti érzés két komponense közül ezekben az országokban a nemesi-katonai, vagyis az uralmi, agresszív és reprezentatív érzelmek túlsúlyra jutottak a polgári, vagyis civilizált, bensőséges, békeszerető érzelmek felett.

{2-223.} A NEMZETI INTELLIGENCIA SZEREPE

A nemzeti intelligenciának ugyan sokkalta kisebb volt a társadalmi presztízse és sokkal kevesebb volt a múltja, hagyománya és politikai kultúrája, mint a nyugat-európai értelmiségnek, ugyanakkor azonban sokkal nagyobb volt a fontossága és felelőssége a nemzeti lét szempontjából. Különösen megnövekedett a jelentősége azoknak az értelmiségi foglalkozásoknak, melyek a nemzeti közösség megkülönböztető sajátosságaival foglalkoztak, s azokat ápolták; íróknak, nyelvészeknek, történészeknek, papoknak, tanítóknak, etnográfusoknak. Ezért lett a „kultúra” ezekben az országokban olyan óriási politikai jelentőségű momentum, ami azonban nem annyira a kultúra virágzását jelentette, mint inkább elpolitizálódását. Minthogy ugyanis ezek az országok nem „léteztek” a megszakítatlan történeti folytonosság nyugat-európai értelmében, a nemzeti intelligenciára hárult az a feladat, hogy feltárják és ápolják az új vagy újjászülető nemzet megkülönböztető és különálló nyelvi, népi individualitását, és igazolják – ami valóban igaz is volt –, hogy ezek az új népi keretek a maguk nemzeti életének minden hiányossága ellenére is gyökeresebbek és elevenebbek, mint az itt meglévő dinasztikus állami keretek. Ezen az úton született meg, mint azt már mondottuk, a nyelvi nacionalizmus ideológiája. Mindez magában véve nem veszélyeztette volna a demokratikus fejlődést, sőt ezek az értelmiségi rétegek kezdetben gyakran lényegesen demokratikusabbak voltak, mint a Nyugat-Európában szerepet vivő tőkés polgárok és jogászok.

Ez a fejlődés azáltal vált egy végzetes elhajlás kiindulópontjává, mert innen indultak ki azok a zavaros politikai elméletek és filozófiák, melyek utóbb elborították e félelemmel terhelt közösségek politikai életét. A legkevésbé sem azt jelentette tehát ez, hogy ezen a területen tovább folytatódott a dinasztikus, arisztokratikus és a szó klasszikus értelmében vett katonai-lovagi világ. A dinasztikus, arisztokratikus és katonai erőknek csak a hatalma és a társadalomra gyakorolt nyomása maradt meg, ellenben politikai értékelésükben teljesen átvették a nemzeti intelligencia {2-224.} értékeit, céljait, félelmeit és vágyait. A maguk értékvilágából ezekhez legfeljebb annyit adtak hozzá, amennyire a félelem lelkiállapotának szüksége van bizonyos monarchikus, arisztokratikus és katonai tendenciákra: egységre, fegyelemre, rendre, forradalomellenességre és tekintélytiszteletre.

A POLITIKAI JELLEM DEFORMÁLÓDÁSA

A társadalmi szerkezet deformálódását nyomon követte a politikai jellem deformálódása is, s kialakult az a hisztérikus lelkiállapot, melyben nincs egészséges egyensúly a valóságos, a lehetséges és a kívánatos dolgok között. A vágyak és a realitás összhangtalanságának jellegzetes ellentétes lélektani tünetei a legátlátszóbban felismerhetők mindezeknél a népeknél: túlzott öndokumentálás és belső bizonytalanság, túlméretezett nemzeti hiúság és váratlan meghunyászkodás, teljesítmények állandó hangoztatása és teljesítmények valódi értékének feltűnő csökkenése, morális igények és morális felelőtlenség. E nemzetek legtöbbje egykori vagy lehetséges nagyhatalmi helyzeteken rágódik, ugyanakkor azonban oly csüggedten tudja magára alkalmazni a „kis nemzet” megjelölést, ami például egy holland vagy dán számára teljesen érthetetlen volna. Ha egyik-másik vágyálmuk területben, hatalomban, presztízsben egy időre megvalósul, a hazaárulás ordító vádja nélkül senki sem merhet azoknak ingatag és elégtelen voltára rámutatni, még kevésbé engedik be nem teljesült vágyképeiktől megfosztani magukat.

A NEMZETI MATERIALIZMUS

Ebben a lelkiállapotban a politikai értékek iránti érzék megzavarodik: az értékek háttérbe szorulása közös vonása mindazoknak a primitív lelkiállapotoknak, melyeket a létért való harc dominál, a lét állandó és kiút nélküli bizonytalansága pedig az értékvilág teljes megzavarodását idézi elő. Ezért nagyon veszedelmes az egzisztenciálfilozófiának az a vulgáris bölcsessége, mely szerint a veszély állapota termékeny, s csak a megsemmisüléssel való szembenézés ébreszti az egyént és a közösséget az élet igazi {2-225.} értelmére, és teszi képessé a teremtő erők összeszedésére („Stirb und werde!”, „Vivere pericolosamente!”). Mindez csak az érett, egyensúlyozott, felnőtt jellemre áll, az éretlen, kamasz egyénben vagy közösségben a lét bizonytalansága az értékek bizonytalanságát váltja ki.

Így alakult ki ezekben az országokban egy furcsa nemzeti materializmus, mely távoli deformációja a marxizmus szociális materializmusának. Ahogyan az osztályharc lázában élő ipari munkásság sokáig kevésbé érzékeny volt azokkal a finomabb értékekkel szemben, melyeket a birtokló osztályok éppen a birtoklás nyugalma folytán ki tudtak fejleszteni, ugyanígy a megalakulás lázában élő nemzetek sem vették észre, hogy a nyugati nemzetek teljesítményeinek nagysága éppen abban áll, hogy magától értetődő nyugalommal élik nemzeti életüket anélkül, hogy mint nemzet mindenáron felmutatni akarnának valamit. Míg azonban az osztályharcos munkásság értékvilága abban az arányban, amilyen arányban politikai súlyuk megnövekedett, politikai lehetőségeik kitágultak és reményeik megvalósultak, minden vonalon elmélyülésre és gazdagodásra képesnek bizonyult, addig a legtöbb közép- és kelet-európai nép nemzeti eszmevilága a sorozatos történeti katasztrófák és zsákutcák hatására mindjobban összeszűkült, és súlyos közösségi hisztériákba bonyolódott. Így azután nemzeti materializmusuk is a legnagyobb mértékben értékpusztítónak bizonyult. A nemzeti élet minden megnyilvánulása a legádázabb nemzeti célszerűség alá rendelődött, s mind reális, mind képzelt teljesítményük – a Nobel-díjtól kezdve az olimpiai rekordokig – elvesztette spontán, öncélú jellegét, és belekerült a nemzeti öndokumentáció szolgálatába. A hamisítástól a gyilkosságig minden szent és sérthetetlen lett, ha „a nemzet nevében”, „a nemzet érdekében” történt. Hogy mindez végsőleg a nemzet alapvető morális tartalékait emészti fel, azt – jó materialistákhoz illően – nem akarták észrevenni. Masaryk Tamásnak egyik legnagyobb cselekedete volt, hogy egy ízben – évtizedekkel elnökké választása előtt – fel merte tárni egy olyan nemzeti történelmi dokumentum hamisságát, {2-226.} melynek tartalma a romantikus nemzeti öntetszelgés kedvelt forrása volt.14 Sajnos, kevés követője akadt a többi kelet-európai országban.

ZŰRZAVAROS PUBLICISZTIKA ÉS „NEMZETI TUDOMÁNY”

Így nőtt nagyra ezekben az országokban, Német- és Olaszországban csakúgy, mint az összes kelet-európai kis országokban egy zűrzavaros és hamis kategóriákkal dolgozó politikai publicisztika, melynek keretein belül az európai politikai gondolkodás összes közkeletű fogalmai belekerültek az öndokumentációnak és az önigazolásnak ebbe a fegyvertárába. Ennek folytán egyszerű gondolatokból és többé-kevésbé helyes általánosításokból átalakultak az Abszolút Jónak vagy az Abszolút Rossznak metafizikai rangra emelt megnyilvánulásaivá, misztikus lényegekké, mágikus varázsigékké, melyeknek az a legfőbb feladatuk, hogy vágyképeket megelevenítsenek, és olyan egyszerű tényeket, melyekkel ez vagy az a közösség nem óhajt szembenézni, elködösítsenek. A „nemzeti” tudományok művelői kezdték kidolgozni „tudományos” alapon a nemzeti lét történelmi, vagy ha az nem volt, őstörténelmi jogosultságát, a területi viták „tudományos” alátámasztását, a nemzeti történelem alapgondolatát, az önálló nemzeti létet igazoló nemzeti hivatást, sőt – horribile dictu – azt a külpolitikai koncepciót is, melyet a nemzetnek a történelem „tudományosan” felderített koncepciója szerint követnie kell.

Az ilyenfajta eszközként használt, nem önmagáért való tudomány pedig, azonfelül, hogy ezeknek az országoknak tudományosságát nagymértékben korrumpálta, e nemzetek elitjét is radikálisan hamis viszonyba hozta a valósággal: arra szoktatta, hogy valóság helyett követelésekre, teljesítmények helyett igényekre építsen, és az okok és okozatok egyszerű láncolatán kívül gondolkozzék.

Ha szembe kellett nézni azzal a ténnyel, hogy egyikük a másikkal nem képes megférni egy államtestben, akkor geopolitikai adottságokra mutattak rá, melyek előírják az együttélést, sőt {2-227.} közvetve azt is, hogy kié legyen a vezető szerep ebben az együttélésben. Ha megkérdezték őket, hogy miért akarnak uralmat gyakorolni olyan népeken, melyek ezt nem kívánják, s miért akarnak többek lenni azoknál, akiknél nem többek, akkor régészeti leletekre, népdalokra, népművészeti motívumokra, szókölcsönzésekre, szárnyas oltárokra, könyveik és intézményeik hatására mutattak rá, melyek mind azt bizonyítják, hogy az illető nép őnélkülük még ma is a legsötétebb barbárságban sínylődnék. Ha számot kellett adni belső rendetlenségekről, diktatúrákról és elnyomásról, akkor sebeiket mutatták, melyeket Attilával szemben, a törökkel szemben vagy az európai szabadság vagy demokrácia védelmében kaptak. Ha esztelen és hiú külpolitikájukat hányta valaki szemükre, akkor történelmüknek évszázadokra visszanyúló vagy pláne időtlen metafizikai „értelmé”-re mutattak rá, mely nekik ezt vagy amazt a politikát fatálisan megszabja. Ne gondoljuk, hogy ezek merő extravaganciák maradtak: kevésbé durva formában, a legszakszerűbb, legtárgyilagosabb, legmodernebb gondolatmeneteket is átszőtték és végsőleg meghamisították.

Mindezeknek a tényezőknek az együttes hatása volt azután, hogy ezeknek az országoknak a társadalmi és politikai fejlődése megakadt, vagy ha tovább folyt is, nem tudta felmutatni azt az egyenesvonalúságot és belső hitelt, mely egyrészt Nyugat- és Észak-Európa, másrészt a Szovjetunió fejlődését jellemzi.