{2-814.} A MAGYAR DEMOKRÁCIA VÁLSÁGA

1. Az 1945. jan. 20-án Moszkvában aláírt fegyverszüneti egyezmény értelmében Magyarország, mint a háborúban vesztes, legyőzött ország, a békeszerződés megkötéséig, ill. életbelépéséig nemzetközi ellenőrzés alá került. Az ellenőrzést egy nemzetközi testület, a Szövetséges Ellenőrző Bizottság gyakorolta, amelynek élén K. J. Vorosilov marsall állt. Ezzel összefüggésben a hazánkat felszabadító Vörös Hadsereg – a békeszerződés életbelépéséig, 1947. szept. 15-ig – katonai megszállással összefüggő feladatokat is ellátott. – A „megszállás” kifejezést Gerő Ernő 1944. nov. 7-én Szegeden elmondott ünnepi beszédében is használta. A horthysta politikusok és a nyilasok felelősségéről szólva kijelentette: „Elsősorban az ő bűnük, hogy a Vörös Hadsereg nem mint a magyar nép és a honvédség fegyvertársa jött az országba, hanem úgy kénytelen megszállni Magyarországot, mint ellenséges országot.” Majd leszögezte: „Magyarország újjászületése függ attól is, hogy a megszállt területen a lakosság teljes mértékben segítse és támogassa a Vörös Hadsereget, hogy a szovjet katonák minden lépésüknél érezzék, hogy nem ellenséges országban vannak.” (A kiem. tőlünk. A szerk.) (Gerő Ernő: Harcban a szocialista népgazdaságért. Bp., 1950. 11., 13.) A későbbiekben, főként 1945. ápr. 4-e után a kommunisták ritkán használták a katonai megszállás fogalmát, az ország felszabadítására helyezték a hangsúlyt, míg más demokratikus pártok szótárában megmaradt a „megszállás” kifejezés. A nyugati szövetséges hatalmak – nemzetközi szinten – Magyarországot 1947. szept. 15-ig megszállt országként kezelték.

2. A szerző nyilván az 1792-ben a forradalmi kormány által megszervezett, önkéntesekből álló népi hadseregre gondol, amely szept. 20-án Valmynál megállította a porosz–osztrák inváziós hadsereget.

3. A Napóleon elleni spanyolországi (1808) és tiroli (1809–10) nemzeti, ill. parasztfelkelésre l. Georges Lefebvre: Napóleon. Bp., 1975. 314–321., 361–362. és 365.

{2-815.} 4. Komitácsik – a 19. sz. végén alakult szerb nacionalista szervezet (a komita) tagjai, akik fegyveres harcot folytattak a török és az osztrák–magyar uralom alatt élő szerbek felszabadításáért. Részt vettek a Balkán-háborúkban (1912–13), s az első világháború alatt sikeres gerillaharcot folytattak a Szerbiát megszálló osztrák–magyar, ill. német hadsereg ellen.

5. Maquisard-ok – a második világháború idején Franciaországban a német megszálló csapatok ellen fegyveres harcot folytató partizánok, ill. ellenállók.

6. A Magyar Kommunista Párt (MKP) Ideiglenes Központi Vezetőségét 1944. nov. 5-én alakították meg Szegeden a Moszkvából hazaérkezett kommunista vezetők (Farkas Mihály, Gerő Ernő, Nagy Imre és Révai József). A párt nov. 30-án a debreceni Néplapban Magyarország demokratikus újjáépítésének és felemelkedésének programja címmel közzétette javaslatát, amely többek között követelte az azonnali szakítást a náci Németországgal; sürgette a politikai viszonyok demokratizálását, többek között a háborús bűnösök felelősségre vonását, a fasiszta szervezetek feloszlatását, az emberi és polgári szabadságjogok helyreállítását; kívánatosnak tartotta a legégetőbb társadalmi-gazdasági reformok, mindenekelőtt a földreform végrehajtását; javaslatokat tett erőteljes iparosítás megindítására, a nyersanyagforrások és biztosítóintézetek államosítására, a kartellek és nagybankok állami ellenőrzés alá helyezésére; intézkedéseket óhajtott a munkásság szociális helyzetének javítására; követelte a korábbi németbarát külpolitika felszámolását s a baráti kapcsolatok kialakítását a szövetséges nagyhatalmakkal és a környező országokkal; indítványozta, hogy mielőbb hívják össze az alkotmányozó nemzetgyűlést, és alakítsanak új, demokratikus kormányt. L. bővebben: Korom Mihály: Magyarország Ideiglenes Nemzeti Kormánya és a fegyverszünet (1944–1945). Bp., 1981. 235–308. (A továbbiakban: Korom M.: Magyarország Ideiglenes Nemzeti Kormánya.)

7. 1944. dec. 2-án Szegeden a Magyar Kommunista Párt, a Szociáldemokrata Párt (SZDP), a Nemzeti Parasztpárt (NPP), {2-816.} a Független Kisgazdapárt (FKgP) és Polgári Demokrata Párt (PDP), valamint a Szabad Szakszervezetek vezetésével megalakult a Magyar Nemzeti Függetlenségi Front. Programja – nem lényeges eltérésekkel – megegyezett az MKP 1944. nov. 30-án nyilvánosságra hozott programjával. Az Ideiglenes Nemzeti Kormányt – a Függetlenségi Front kormányát – 1944. dec. 22-én választotta meg az Ideiglenes Nemzetgyűlés. Elnöke Dálnoki Miklós Béla vezérezredes lett; a 12 miniszter közül hárman az MKP-hoz, hárman az FKgP-hez, ketten az SZDP-hez tartoztak, az NPP egy minisztert delegált, míg a három horthysta katonatiszt (Dálnoki Miklós Béla, Faragho Gábor és Vörös János), valamint Teleki Géza – Teleki Pál fia – pártonkívüliek voltak. (L. Korom M.: Magyarország Ideiglenes Nemzeti Kormánya, 308–403.)

8. Az 1945. okt. 7-én megtartott budapesti törvényhatósági választásokon a leadott 584 044 érvényes szavazat közül a kisgazdapárt 295 187-et, a szavazatok 50,54%-át kapta, míg a Dolgozók Egységfrontja (DEF) néven közös listán induló két munkáspárt, az MKP és az SZDP 249 711 szavazattal a szavazatok 42,7%-át szerezte meg. A Polgári Demokrata Pártra 22 392-en, a Nemzeti Parasztpártra 11 741-en szavaztak. A Magyar Radikális Párt szavazóinak száma mindössze 5013-at tett ki. A mandátumok a következőképpen oszlottak meg: FKgP 121, DEF 103, PDP 9, NPP 5 és MRP 2. (L. Balogh Sándor: Parlamenti és pártharcok Magyarországon 1945–1947. Bp., 1975. 95–111.)

9. A történetírás 1935-től, a Komintern VII. kongresszusától számítja a nemzetközi kommunista és munkásmozgalomban bekövetkezett stratégiai irányváltást, a népfrontpolitika meghirdetését.

10. A felszabadulás után természetesen az MKP-n belül is voltak éles viták és nézeteltérések a belpolitikai, a gazdasági, a taktikai és módszerbeli kérdésekben, külön politikai irányzatok és önálló politikai csoportok, pláne frakciók azonban a pártban nem alakultak ki. Az MKP-nak nem létezett sem bal-, sem jobboldala. Bibó nyilván a régi, 1919-es kommunistákra gondolt, {2-817.} akik az első hónapokban nem értve meg a párt politikáját, azt hitték, hogy a proletárdiktatúra azonnali bevezetéséért kell harcolniok. A „tizenkilencesség” inkább egyfajta beállítódást, reagálásmódot jelentett a pártban, mintsem önálló, szervezett politikai csoportosulást.

11. Az igazolóbizottságok felállítását 1945 januárjában az Ideiglenes Kormány 15/1945. M. E. sz. rendelete írta elő. Feladatuk kezdetben az állami, majd később a magánalkalmazottak háború alatti politikai magatartásának felülvizsgálata volt. Tagjait a koalíciós pártok és a szakszervezetek delegálták; egy jogi képesítésű személyt a főispán, ill. a nemzeti bizottság nevezett ki; képviseltette magát bennük az érintett hivatal, ill. vállalat is. Az igazolóbizottságnak jogában állt fegyelmi intézkedéseket hozni, nyugdíjazást rendelhetett el, állásvesztést mondhatott ki, internálhatott, sőt bűncselekmény elkövetése esetében az illető tisztviselő ügyét áttehette a népügyészségre. Változó összetételben és hatáskörrel 1948 végéig működtek, tevékenységük érdemi része azonban 1945–46-ra esett. Az igazolóbizottságok döntéseiről összefoglaló országos adatok nem állnak rendelkezésünkre. Egy Budapestre vonatkozó, 1946 januárjában készült összesítés szerint 42 136 tisztviselő és alkalmazott közül 37 351 főt, az eljárás alá vontak 88,6%-át igazolták. A 4785 nem igazolt közül azonban csak 828 főt bocsátottak el, és csak 264 főt nyugdíjaztak. Népügyészség elé 63-an kerültek. Az igazoltatási eljárás valóban nem váltotta be a hozzáfűzött reményeket, de a közigazgatást és az állami üzemeket megtisztította a nyilas, nemzetiszocialista és németbarát elemektől. (L. bővebben: Zinner Tibor: A Horthy-Magyarország fasiszta maradványainak felszámolása az 1940-es évek második felében, különös tekintettel az ország fővárosára. Kézirat. 96–122. – A továbbiakban: Zinner T.: A Horthy-Magyarország fasiszta maradványainak felszámolása.)

12. Bethlen István, gróf (1874–1947) – erdélyi nagybirtokos, konzervatív politikus, a Horthy-korszak egyik legbefolyásosabb közéleti alakja. 1921. ápr. 14-től 1931. aug. 24-ig miniszterelnök. {2-818.} Ő dolgozta ki és hajtotta végre az ellenforradalmi rendszer konszolidálásának programját. (L. Magyarország története. 8. k. 1918–1919, 1919–1945. Főszerk. Ránki György. Bp., 1976. 435. és köv. lapok. – A továbbiakban: Magyarország története. 8. k.)

13. Erdei Ferenc belügyminiszter 1945 júniusában bizalmas – nyilvánosságra nem került – rendeletben szabályozta az internálásnál, a rendőrségi őrizetbe vételnél és felügyelet alá helyezésnél követendő eljárást. E szerint internálni kellett mindazokat, akik ugyan háborús és népellenes bűncselekményeket nem követtek el, de magatartásukkal veszélyeztetik a demokratikus átalakulást, és gátolni igyekeznek az ország újjáépítését. Közéjük sorolták többek között a volt kormánypárt (a Magyar Élet Pártja), a szélsőjobboldali nyilas és nemzetiszocialista pártok, ill. egyesületek tagjainak, aktivistáinak és vezetőinek, valamint tisztségviselőinek jó részét, a besúgókat és feljelentőket, a háborús és fasiszta propaganda terjesztőit s utoljára, de nem utolsósorban a németbarát, volksbundista elemeket. Internálást – mint büntetési formát – meghatározott időre a népbíróságok is elrendelhettek, sőt az igazolóbizottságok is kezdeményezhettek, de a letartóztatásokat a rendőrség politikai rendészeti osztályai hajtották végre. A belügyminiszteri rendelet után a politikai rendőrség hatásköre bővült, s bírósági ítélet nélkül is internálhatott embereket. A Budapesti Rendőr-főkapitányság Politikai Rendészeti Osztálya egy év alatt (1945 februárjától 1946 februárjáig) 33 960 főt vett őrizetbe, közülük 16 949 főt internált, és 9156 főt rendőri felügyelet alá helyezett. (Zinner T.: A Horthy-Magyarország fasiszta maradványainak felszámolása, 7–37.) – Az internálásokat a Minisztertanács 1953. július 25-én szüntette meg.

14. A népbíróságok és népügyészségek létrehozását a háborús bűnösök és a népellenes bűncselekményeket elkövetők felelősségre vonására az Ideiglenes Kormány 81/1945. M. E. sz. rendelete tette lehetővé, amelyet 1945. január 25-én hoztak nyilvánosságra. A népbírósági tanács laikus tagjait a koalíciós pártok jelöltjei közül a főispán bízta meg, mellé a szakképzett tanácsvezető bírót az Igazságügyi Minisztérium nevezte ki. Az ország {2-819.} területén összesen 24 népbíróságot szerveztek, amelyek különböző időtartammal 1950 áprilisáig működtek. A legújabb adatok szerint 1945 és 1950 között 58 388 háborús bűnös került népbíróság elé, közülük 476 főt ítéltek halálra, de csak 189-et végeztek ki. (Zinner T.: A Horthy-Magyarország fasiszta maradványainak felszámolása, 37–59.)

15. A korabeli köznyelv azokat nevezte „kisnyilasnak”, akik a háború előtt vagy alatt különböző tényezők, mindenekelőtt a szociális demagógia hatására egy időre beléptek a nyilaskeresztes és más nemzetiszocialista pártokba, de azokban semmilyen tisztséget nem vállaltak, tényleges tevékenységet nem fejtettek ki, s a fasiszta ideológia nem fertőzte meg tartósan gondolkodásukat.

16. Valóban, a rendőrség vezető pozícióinak többsége 1945-ben már a kommunisták kezében volt. A Belügyminisztériumban a rendőrség szervezetét és felügyeletét ellátó személyek – BM-államtitkár (Farkas Mihály), Közrendészeti Főosztályának vezetője és alá tartozó rendőrségi ügyosztály főnöke – valamennyien az MKP tagjai voltak. A rendőrkapitányságok politikai rendészeti osztályainak élén (36 közül 34-en) szintén kommunisták álltak. A nyomozók túlnyomó többsége ugyancsak a kommunisták közül került ki. A rendőrkapitányi posztok szintén nem paritásos alapon oszlottak meg, a kommunista rendőrkapitányok voltak a legtöbben, de sokan tartoztak az SZDP-hez és az NPP-hez is. A három baloldali párthoz tartozó rendőrkapitányok abszolút többségben voltak a kisgazdapártiakhoz képest. Hasonlóképpen alakult a rendőrtisztek és a legénység pártok szerinti megoszlása is. (L. Rácz Béla: A Magyar Kommunista Párt harca a demokratikus rendőrség megteremtéséért. [1944. október–1945. október.] Belügyi Szemle, 1974. 5. sz. 8.)

17. Szálasi Ferenc (1897–1946) – katonatiszt, szélsőjobboldali politikus, pártvezér. Részt vett az első világháborúban, 1935. máj. 1-jéig aktív katonatisztként szolgált; 38 éves korában – saját kérésére – nyugdíjazták. 1933-ban jelentette meg „Magyar Állam felépítési terve” c. művét, amelyben kifejti a fasiszta típusú „hungarista” állam megteremtésének koncepcióját. 1935. márc. {2-820.} 4-én megalakította a szélsőjobboldali Nemzet Akaratának Pártját (NAP). 1936 áprilisában az időközi választásokon fellépett képviselőjelöltként, de csúfosan megbukott. 1937. ápr. 15-én az állami és társadalmi rend elleni felforgatás vádjával letartóztatták, és 10 napig őrizetben tartották; a NAP-ot betiltották. 1937 októberében a NAP egyesült több szélsőjobboldali csoporttal, és megalakult a Magyar Nemzeti Szocialista Párt (MNSZP), amelynek vezére lett. 1938. febr. 21-én a belügyminiszter az MNSZP-t betiltotta; márciusban azonban – Szálasi vezetésével – megalakul a Magyar Nemzeti Szocialista Párt – Hungarista Mozgalom. Szélsőjobboldali tevékenysége miatt letartóztatták, s 1938. aug. 16-án háromévi fogházra ítélték; Teleki – kormánypártját 1939. febr. 24-én feloszlatta. Távollétében Hubay Kálmán újjászervezi a mozgalmat, és megalakította a Nyilaskeresztes Pártot (1939. márc. 15.), amely a májusi parlamenti választásokon 31 mandátumot szerzett. 1940. szept. 17-én amnesztiával szabadult, 27-én átvette a Nyilaskeresztes Párt irányítását. A német megszállás után felajánlotta szolgálatait Sztójaynak, és máj. 3-án Horthy is fogadja, de nem kapott politikai szerepet; a németek sem támogatták. 1944. aug. 24-én feloszlatták a politikai pártokat, közöttük a Nyilaskeresztes Pártot is, amely 1944. okt. 15-ig illegalitásban működött. Az okt. 15-i puccs során – a németek segítségével – hatalomra jutott, 16-án – ha zsarolásra is – Horthy aláírta miniszterelnökké történő kinevezését. Nov. 4-én az országgyűlés „nemzetvezetővé” választotta; dec. 4-én meglátogatta Hitlert. Magyarországot teljesen kiszolgáltatta a német hadigépezetnek; a nyilas rémuralom ártatlan emberek ezreinek életét oltotta ki. Vezérkarával együtt a visszavonuló német csapatok oltalma alatt hagyta el az országot. 1945 tavaszán angol–amerikai fogságba esett. A felszabadulás után mint háborús főbűnöst a népbíróság halálra ítélte, s 1946. márc. 12-én kivégezték. – Szálasira és a nyilas uralomra lásd: Rozsnyói Ágnes: A Szálasi-puccs. 2., átdolg. kiadás. Bp., 1977; Vigh Károly: Ugrás a sötétbe. 1944. október 15. Bp., 1984; Teleki Éva: Nyilas uralom Magyarországon. 1944. október 15.–1945. április 4. Bp., 1973.

{2-821.} 18. Sztójay Döme (1883–1946) – hivatásos katonatiszt, altábornagy. 1935. dec. 10-től 1944. márc. 22-ig berlini magyar követ. A német megszállás idején 1944. márc. 22-től 1944. aug. 29-ig miniszterelnök. – A Sztójay-uralom a totális fasiszta diktatúra egyik változata volt a német megszállás körülményei között. A baloldali és angolszász orientációjú politikusokat, újságírókat, gazdasági vezetőket letartóztatták, az SZDP-t, a kisgazdapártot, valamint más ellenzéki pártokat és lapjaikat betiltották. Ugyan egységes fasiszta tömegpártot nem tudtak létrehozni, de a kormányzat teljesen a szélsőjobboldal kezébe került. Az államapparátus érintetlen maradt, felső szintjén azonban személycseréket hajtottak végre. A hadseregben megnőtt a német befolyás. A megszálló német hadsereg, a Gestapo és más német biztonsági szervek a magyar csendőrséggel és rendőrséggel karöltve a politikai elnyomásnak minden korábbinál szélsőségesebb, terrorisztikusabb formáit gyakorolták, a politikai szabadságjogokat felfüggesztették, és megkezdődött a zsidók üldözése és tömeges deportálása. Mindezt súlyosbította, hogy a magyar gazdaságot teljesen alárendelték a német hadigépezet érdekeinek. – Sztójayt, mint háborús főbűnöst, a felszabadulás után, 1946. márc. 22-én a népbíróság golyó általi halálra ítélte, s aug. 24-én kivégezték.

19. Keresztes-Fischer Ferenc (1881–1948) – ügyvéd, kormánypárti politikus. 1931. aug. 24-től 1935. márc. 4-ig, majd 1938. máj. 14-től 1944. márc. 22-ig belügyminiszter. Mint az angol orientációjú uralkodó körök egyik kulcsemberét, a német megszálláskor, 1944. márc. 19-én a Gestapo letartóztatta és elhurcolta. Belügyminiszterségének első időszakában rendkívül keményen lépett fel a kommunista és szociáldemokrata munkásmozgalom, valamint az ellenzéki demokratikus parasztmozgalom ellen, a háború alatt azonban a jobb- és szélsőjobboldal támadásaival szemben megvédte az SZDP és a szakszervezetek legalitását, s megakadályozta betiltásukat.

20. A nemzeti bizottságok – 1944 őszén, 1945 tavaszán részben spontán, részben az Ideiglenes Kormány és a demokratikus pártok kezdeményezésére létrejött népi forradalmi szervek; összesen {2-822.} 3000–3200 nemzeti bizottság alakult. Elvileg mind az öt demokratikus pártnak képviseltetnie kellett volna magát bennük, de a PDP szervezeti gyengesége miatt tagjait legtöbbször a négy nagyobb párt és a szakszervezetek delegálták. Kezdetben – 1944 karácsonyáig, az Ideiglenes Kormány létrejöttéig – államhatalmi szervként működtek, s közigazgatási jogkört gyakoroltak. Központi utasítás és irányítás nélkül újraszervezték a helyi közigazgatást, a kompromittálódott tisztviselőket, elöljárókat leváltották. Hozzáláttak a romok eltakarításához, a gyárak, üzemek, lakóházak és középületek helyreállításához. Megszervezték az őszi betakarítást, az iparvállalatokhoz megbízottakat küldtek a termelés beindítására. Gondoskodtak a lakosság élelemmel, gyógyszerrel és fűtőanyaggal való ellátásáról. A községek, városok védelmére népőrséget állítottak fel. Intézkedtek, hogy az iskolákban újra kezdjék meg a tanítást, s a templomokban ismét tartsanak istentiszteleteket. Lapokat adtak ki. 1945 januárjában azonban az Ideiglenes Kormány a helyi önkormányzati testületek újjászervezésével (14/1945. M. E. sz. rendelet) megfosztotta a nemzeti bizottságokat közigazgatási jogkörüktől. Szerepük ettől kezdve fokozatosan csökkent, bár részt vállaltak a földreform és az igazoltatások lebonyolításában, a háborús bűnösök felelősségre vonásában, s tevékenyen közreműködtek az 1946. tavaszi népmozgalmakban. 1946 nyarától már csak formális politikai ellenőrző funkciót láttak el, s önálló kezdeményezésekkel nem jelentkeztek. 1949 elején szűntek meg. (L. Balázs Béla: Népmozgalom és nemzeti bizottságok 1945–1946. Bp., 1961.)

21. A községi termelési bizottságok országszerte Nagy Imre földművelésügyi miniszter 30 300/1945. F. M. sz. rendelete (1945. febr. 17.) nyomán alakultak meg. Feladatuk a tavaszi mezőgazdasági munkák beindítása és irányítása, ellenőrzése volt. Képviseltették magukat benne a községi elöljáróság, a különböző falusi szakbizottságok, a dolgozó parasztok, valamint a mezőgazdasági munkások. Önállóan tevékenykedtek, de szorosan együttműködtek a helyi és a felsőbb (járási, megyei) állami {2-823.} szervekkel. Részük volt abban, hogy a háborús pusztulás és a rendkívüli nehézségek ellenére a tavaszi mezőgazdasági munkákat az ország területének nagy részén elvégezték.

22. A földigénylő bizottságok létrehozását az Ideiglenes Kormány földreformról szóló rendelete (600/1945. M. E. sz.) írta elő. Tagjaikat az igénylők saját soraikból választották. 1945 tavaszán országosan mintegy 3200 földigénylő bizottság alakult, több mint 30 ezer taggal. Feladatuk közé tartozott többek között az igényjogosultak nyilvántartásba vétele, az elkobzandó vagy a megváltás alá kerülő földbirtokok összeírása, a juttatottak birtokba helyezése és az újgazdák érdekeinek képviselete. A földigénylő bizottságok révén a földreform végrehajtása gyakorlatilag a leginkább érdekeltek, a falusi nincselenek, földmunkások és szegényparasztok kezébe került.

23. Svájc – a kantonok szövetségi rendszerének kiépülése; szabadságharc az ausztriai Habsburg-ház ellen; Svájc állami önállóságának megteremtése (1291–1511); Hollandia – a német-alföldi polgári forradalom (1566–1609); Anglia – az angol polgári forradalom (1640–1660); Amerika – a függetlenségi háború, az Egyesült Államok megalakulása (1775–1783); Franciaország – a nagy francia forradalom (1789–1799); Oroszország – a nagy októberi szocialista forradalom (1917).

24. A nagybirtokok feloszlatásáról kezdetben nem törvény, hanem az Ideiglenes Kormány említett 600/1945. M. E. számú rendelete intézkedett, amelyet utóbb 1945. szept. 13-án az Ideiglenes Nemzetgyűlés törvényerőre emelt. (1945. VI. tc.)

25. Üzemi bizottságok – a felszabadított területeken 1944 őszén–1945 tavaszán a szervezett munkások kezdeményezésére, az MKP és az SZDP támogatásával létrejött üzemi tanácsok, amelyek nagy szerepet játszottak a termelés beindításában, a dolgozók gazdasági és politikai érdekeinek védelmében és életkörülményeinek jobbításában, valamint a tőke munkásellenőrzésének megteremtésében. Működésüket az Iparügyi Minisztérium 1945. februári, 50 100/1945. Ip. M. sz., majd 1945. júniusi, 50 499/1945. Ip. M. sz. rendelete szabályozta; az utóbbi kötelezővé {2-824.} tette minden húsznál több alkalmazottat foglalkoztató iparvállalatnál az üzemi bizottságok létrehozását. Számuk 4000–4200-ra tehető, 15–20 ezer választott taggal. Többségük a kvalifikált munkások, jobbára a régi dolgozók közül került ki, bár voltak közöttük műszaki értelmiségiek és alkalmazottak is. Politikailag a két munkáspárt befolyása alatt állottak, de egyben rivalizálásuk színterét is alkották. Tevékenységükkel elősegítették a munkáshatalom megteremtését Magyarországon. 1948 őszén üzemi szakszervezeti bizottságokká alakultak át. (L.: Rácz János: Az üzemi bizottságok a magyar népi demokratikus átalakulásban [1944–1948]. Bp., 1971.)

26. Goebbels, Joseph (1897–1945) – német fasiszta politikus. 1922-ben lépett be Hitler Nemzetiszocialista Pártjába. Hitler és a nácik hatalomra jutása után, 1933. márc. 13-tól 1945. ápr. 30-ig propagandaügyi miniszter.

27. Gömbös Gyula (1886–1936) – hivatásos katonatiszt, fajvédő, szélsőjobboldali politikus. 1932. okt. 1-jétől 1936. okt. 6-ig miniszterelnök. A német típusú totális fasiszta rendszer bevezetésére tett – sikertelen – kísérletet.

28. Imrédy Béla (1891–1946) – pénzügyi szakember, szélsőjobboldali politikus. 1938. máj. 14-től 1939. febr. 16-ig miniszterelnök. 1940. okt. 19-én megalapította a fasiszta jellegű Magyar Megújulás Pártját. A német megszállás idején 1944. máj. 23-tól 1944. aug. 7-ig a Sztójay-kormányban gazdasági csúcsminiszter. A felszabadulás után mint háborús bűnöst a népbíróság halálra ítélte, és kivégezték.

29. Tisza Kálmán (1830–1902) – nagybirtokos, liberális politikus. 1875. okt. 20-tól 1890. márc. 13-ig miniszterelnök. A Szabadelvű Párt (1875–1906) megalapítója, majd vezére.

30. Tisza István, gróf (1861–1918) – nagybirtokos, konzervatív liberális politikus. Tisza Kálmán fia. 1903. szept. 3-tól 1905. jún. 18-ig, majd 1913. jún. 10-től 1917. jún. 15-ig miniszterelnök. A Nemzeti Munkapárt (1910–1918) megalapítója és vezetője.

31. Az Egységes Párt – teljes nevén a Keresztény (Keresztyén), {2-825.} Kisgazda-, Földmíves és Polgári Párt – 1922-ben alakult meg. Vezére és tényleges irányítója mindvégig (1932-ig) gr. Bethlen István volt.

32. A NEP – a Nemzeti Egység Pártja (1932–1939), a Gömbös Gyula által hatalomra jutása után létrehozott új kormánypárt.

33. Teleki Pál, gróf (1879–1941) – erdélyi nagybirtokos, földrajztudós, konzervatív-liberális politikus. 1920. júl. 19-től 1921. ápr. 14-ig, majd 1939. febr. 16-tól 1941. ápr. 3-ig miniszterelnök. Az ellenforradalmi rendszer egyik vezető közéleti személyisége. 1939-ben ő hozta létre a Magyar Élet Pártját.

34. Kállay Miklós (1887–1967) – földbirtokos, kormánypárti politikus. 1942. márc. 9-től 1944. márc. 22-ig miniszterelnök.

35. A budapesti községi választások után (1945. okt. 7.) merült fel az a terv, hogy a nov. 4-re kiírt országos választásokon a koalíciós pártok közös listán induljanak, együttesen állítsanak jelölteket, s előre állapodjanak meg a mandátumok pártok szerinti szétosztásának arányában, valamint az új kormány összetételében. Ellene a nyugati hatalmak, elsősorban Anglia élesen tiltakoztak, de nem járult hozzá a kisgazdapárt vezetősége sem, s a munkáspártok is tartózkodóan fogadták. Így a közös lista ötlete október végén lekerült a napirendről.

36. Rákosi Mátyás (1892–1971) – magántisztviselő, kommunista politikus. 1910 óta vett részt a szociáldemokrata munkásmozgalomban. Az I. világháború idején hadifogságba került, 1918 májusában érkezett haza. 1918 novemberében csatlakozott a KMP-hez, s a párt vidéki titkára lett. 1919. febr. 20-án letartóztatták. A Tanácsköztársaság idején kereskedelemügyi népbiztoshelyettes (1919. márc. 21-től ápr. 3-ig), majd a szociális termelés egyik népbiztosa (1919. ápr. 3-tól jún. 24-ig); júl. 20-tól a Vörös Őrség országos parancsnoka. A proletárdiktatúra leverése után Bécsbe emigrált, majd Oroszországba ment. 1920–24 között a Komintern Végrehajtó Bizottságának munkatársa, 1921-től titkára. 1924 végén illegális pártmunkára Magyarországra küldték. 1925. szept. 22-én a horthysta rendőrség letartóztatta. 1926. aug. 4-én nyolc és fél évi fegyházbüntetésre ítélték; {2-826.} büntetésének letelte után a Tanácsköztársaság alatti népbiztosi tevékenységéért újból bíróság elé állították, s 1935. febr. 4-én életfogytiglani fegyházbüntetéssel sújtották. 1940. okt. 31-én a szovjet kormány kezdeményezésére, a cári orosz csapatok által 1849-ben zsákmányolt magyar zászlók visszaadása után, a Szovjetunióba távozhatott. 1941–44-ben a moszkvai magyar kommunista emigráció vezetője, a Kossuth rádió egyik szerkesztője. 1945. február elején tért haza Magyarországra. 1945-től a két munkáspárt egyesüléséig az MKP, 1948. jún. 13-tól Magyar Dolgozók Pártja főtitkára, majd 1953 júniusától a párt első titkára. 1945. nov. 15-től 1949. szept. 5-ig miniszterelnökhelyettes–államminiszter. 1949. szept. 5-től a Minisztertanács elnökhelyettese, 1952. aug. 14-től miniszterelnök. Az MDP KV 1953. jún. 27–28-i ülésén élesen megbírálták a szocialista építés során elkövetett hibákért és a törvényesség, valamint a pártnormák megsértéséért, s leváltották a kormány éléről. 1955 márciusában megkísérelte felújítani a már egyszer kudarcot vallott szektás-dogmatikus politikát. Az MDP KV 1956. júl. 2-i ülésén leváltották első titkári tisztségéből, és kimaradt a Politikai Bizottságból is. 1956 júliusától haláláig a Szovjetunióban élt. Az MSZMP Központi Bizottságának 1962. aug. 14–16-i ülése, felelőssé téve a személyi kultusz időszakában elkövetett hibákért, torzulásokért, önkényeskedésekért s a törvényesség súlyos megsértéséért, kizárta a párt tagjai sorából.

37. Tildy Zoltán (1889–1961) – ref. lelkész, kisgazdapárti politikus. 1916-tól helyettes tanár, majd Szennán (Somogy m.) segédlelkész. 1919. márciustól Orczon, 1921. novembertől 1929. júliusig Tahitótfalun lelkész. 1929. júliustól 1932-ig a Magyar Traktátus Társaság igazgató lelkészi tisztét töltötte be, majd 1932-től 1945-ig a szeghalmi ref. egyház lelkésze. 1917-ben belépett Nagyatádi Szabó István Országos Függetlenségi és 48-as Gazdapártjába, 1922-ben vele együtt csatlakozott az Egységes Párthoz, amelynek 1929-ig tagja maradt. 1930-ban Nagy Ferenccel és másokkal együtt egyik kezdeményezője és alapító tagja a Független Kisgazdapártnak, amelynek kezdettől fogva {2-827.} ügyvezető alelnöke, 1940. januártól – Eckhardt Tibor külföldre távozása után – ideiglenes pártvezére. 1936-tól 1944-ig parlamenti képviselő kisgazdapárti programmal. A világháború alatt a nemzeti függetlenségi és népfrontmozgalom, majd az ellenállás egyik vezetője. 1942 márciusában részt vett a Magyar Történelmi Emlékbizottság létrehozásában, aláírta annak felhívását. 1944. márc. 19-e után, a német megszállás alatt bujdosni kényszerült. A Magyar Frontban vállalta a harci szövetséget az illegális KMP-vel; 1944 szeptemberében hozzájárult a Nemzeti Parasztpárt felvételéhez. Részt vett a Magyar Front 1944. szept. 20-i memorandumának kidolgozásában, okt. 11-én Szakasits Árpáddal együtt tárgyalt Horthyval. A felszabadulás után (1945. jan. 16.) nyomban bekapcsolódott a politikai életbe. A Bp.-i Nemzeti Bizottság alapító tagja. Bekerült az Ideiglenes Nemzetgyűlésbe. 1945. aug. 20-tól a Független Kisgazdapárt vezére. 1945. nov. 4-től ismét parlamenti képviselő. 1945. nov. 15-től 1946. febr. 1-jéig miniszterelnök. 1946. febr. 1-jétől köztársasági elnök. 1948. júl. 30-án veje, Csornoky Viktor kémkedési ügye miatt lemondásra kényszerül. 1948. aug.-tól 1956. máj. 1-jéig családjával házi őrizetben tartották. Az októberi események idején okt. 25-től nov. 4-ig államminiszter a Nagy Imre-kormányban. Az ellenforradalom leverése után pár hónappal letartóztatták, a Legfelsőbb Bíróság 6 évre ítélte. 1959. ápr.-ban magas korára és egészségi állapotára való tekintettel szabadlábra helyezték.

38. Utalás az 1945 februárjában a krími konferencián „Nyilatkozat a felszabadított Európáról” címmel elfogadott határozatra, amelyben a szövetséges nagyhatalmak vállalták, hogy „egybehangolt politikával” segítik a német fasizmus uralma alól felszabadult európai népeket, valamint Németország korábbi szövetséges államai népeit abban, hogy „…sürgős megoldásra váró politikai és gazdasági kérdéseiket demokratikus eszközökkel oldják meg”. Kiálltak amellett, hogy a fasizmus megsemmisítése után mindenütt „vissza kell állítani mindazoknak a népeknek szuverén jogait és önkormányzatát, amely népeket ettől az agresszív {2-828.} nemzetek erőszakkal megfosztottak”. Az Atlanti Charta szellemében elismerték: „minden népnek joga van arra, hogy megválassza azt a kormányformát, amelyben élni akar.” Támogatást ígértek az európai államoknak és a fasiszta tengelyhatalmak volt csatlós országainak abban, hogy „megteremtsék a belső béke feltételeit”, hozzákezdjenek az „ínséget szenvedő népek megsegítéséhez”, a lakosság összes demokratikus elemeit képviselő ideiglenes kormányhatalmat létesítsenek, amely „köteles minél előbb a szabad választások útján a nép akaratának megfelelő kormányt alakítani”, s mindenütt megtarthassák a szabad választásokat. (L. Teherán, Jalta, Potsdam. Dokumentumgyűjtemény. Bp., 1969. 164–166.)

39. A Szovjetunió 1945. szept. 25-én, az Egyesült Államok 1945. nov. 2-án, Anglia 1945. nov. 18-án vette fel a diplomáciai kapcsolatokat Magyarországgal.

40. Habsburg Ottó (1912–) – 1930-tól a Habsburg-ház feje. Ma az NSZK-ban él.

41. A csehszlovák polgári emigráció már a második világháború alatt elhatározta, hogy a németeket és a magyarokat a háború után eltávolítja Csehszlovákiából. Azt tervezték, hogy kb. 600 ezer felvidéki magyart telepítenek át Magyarországra, cserébe mintegy 300 ezer magyarországi szlovákért. A felszabadulás után a csehszlovák kormány erősen nacionalista, a nemzeti állam megteremtését célul tűző nemzetiségi politikája következményeként már 1945 nyarán, őszén számos magyarellenes intézkedés született. Elnöki dekrétummal megfosztották csehszlovák állampolgárságuktól a magyarokat (és a németeket), majd elkobozták vagyonukat, emberi és polgári szabadságjogaikat semmibe véve sokukat internálták, vagy kiutasították az országból. Kivételt az antifasiszta múlttal rendelkezők képeztek. Az erőszakos kitelepítések 1945 májusában kezdődtek, és az ősz folyamán tömegméretűvé váltak. Összesen mintegy 20 ezer embert tettek át így a magyar határon. A magyar kormány, a demokratikus pártok – az MKP is! – az első perctől kezdve tiltakoztak a csehszlovákiai magyar kisebbség jogfosztása és üldözése ellen. A csehszlovák {2-829.} kormány kezdeményezésére – a Szovjetunió és az Egyesült Államok támogatásával – 1945 decemberében kétoldalú tárgyalások kezdődtek, amelyek 1946. febr. 27-én az ún. lakosságcsere-egyezmény megkötéséhez vezettek. Az egyezmény értelmében 1948 áprilisáig az eredetileg jelentkezett 92 390 szlovák nemzetiségű személyből 73 273 fő hagyta el Magyarországot, míg az eredetileg kijelölt 105 047 felvidéki magyar közül 68 407 költözött Magyarországra. Tehát a háború alatti csehszlovák emigráció kitelepítésekre vonatkozó nagyszabású terveiből kevés valósult meg. (Balogh Sándor: A népi demokratikus Magyarország külpolitikája 1945–1947. A fegyverszünettől a békeszerződésig. Bp., 1982. 103–133. A továbbiakban: Balogh S.: A népi demokratikus Magyarország külpolitikája.) Az ún. lakosságcsere-egyezmény aláírásával a csehszlovákiai magyar kisebbség kérdése nem jutott nyugvópontra, s mint Bibó előre látta, a párizsi béketárgyalásokon ismét előkerült. L. e kötetben A békeszerződés és a magyar demokrácia c. cikk 2. sz. jegyzetét.

42. Belgiumot 1795-ben Franciaország bekebelezte, 1815-ben a bécsi kongresszus Hollandiához csatolta, megalapítván a Németalföldi Királyságot. 1830 augusztusában Belgiumban nemzeti felkelés, szabadságharc robbant ki; a forradalmi kormány okt. 4-én kikiáltotta az ország függetlenségét, amelyet a parlament is jóváhagyott. A nagyhatalmak londoni konferenciája 1831. jan. 20-án elismerte Belgium függetlenségét és semlegességét. Belgium a német származású Coburg-dinasztia uralma alatt alkotmányos monarchia lett; a nemzeti függetlenség és a hosszan tartó semlegesség, valamint belső politikai berendezkedése (parlamentarizmus, kétpártrendszer) kedvező feltételeket teremtett a polgári gazdasági, társadalmi fejlődés számára.