III.

1944–45 sorsforduló az ország és Bibó István életében is. A közvetlen előzmények: október 19-én – azt követően, hogy a Fő utcában lévő katonai fogházból a németek kiengedték – felkeresi Majláth Jolán, és tolmácsolja a Nemzeti Parasztpárt leendő vezető magjának elhatározását: a két Erdei testvér – Ferenc és Sándor – kapcsolatteremtés céljából megkísérlik a fronton való átszökést. Kérdésük: velük tart-e Bibó István?62 Válasza részben családi okból – felesége gyermeket várt –, részben politikai megfontolásból akkor még nemleges. Bibó István az ország jövőjét hosszú távon meghatározó realitásként vette tudomásul, hogy Magyarországot a szovjet csapatok szabadítják fel, és hogy e tény mélyenszántó társadalmi átalakulások kiindulásául szolgál. Amitől függővé kívánta tenni saját szerepvállalását, az ezen átalakulás intézményes formája, üteme volt.

{3-423.} A nyilas rémuralom és az ostrom napjait illegalitásban Budapesten élte át; a református teológia óvóhelye biztosított számára viszonylagos védelmet. A Vörös Hadsereg katonáival itt találkozott először: „Én vártam az oroszokat mint felszabadítókat, borzadállyal néztem azt, ami a nyilas uralom alatt zajlott, és reszketve vártam, hogy ennek már legyen vége. A megszállás kevésbé örvendetes jelenségeit észleltem, de nem voltak olyan végletes személyes élményeim, melyek nyugodt ítéleteim megzavarták volna. Csak éppen politikai várakozásaim szempontjából egész mást jelentett számomra a proletárdiktatúra, mint a népfront. Teljes mértékben híve voltam egy kommunistákkal erősen összedolgozó népfrontnak, és mikor kiderült, hogy ott erről lesz szó, akkor teljes mértékben benne is voltam a dologban, és annyi energiát fektettem bele, amennyit csak bírtam.”63

E megfontolások ismeretében érthető, hogy amikor Majláth Jolán 1945. február utolsó napjaiban ismét felkereste a belügyminiszter Erdei Ferenc hívó szavát tolmácsolva, válasza pozitív: egykori szegedi diáktársával, Szebenyi Endrével elindul Debrecenbe, ahol március 21-én a közigazgatási osztály vezetőjeként kapcsolódik be a Belügyminisztérium munkájába.

A Debrecenben eltöltött, eseményekben gazdag néhány hónap mélyen impresszionálja. Mindenekelőtt az Ideiglenes Nemzetgyűlés és az Ideiglenes Nemzeti Kormány megalakulásának körülményei ébresztenek benne reményeket. „Bizonyos távlatból azonban meg kell állapítanunk – írja A magyar demokrácia mérlege című írásában –, hogy egy olyan méretű morális és materiális összeomlás után, ami 1944. október 15-én történt, s olyan politikai és fizikai feltételek mellett, amelyek akkor Magyarországon, a hadak országútján uralkodtak, két hónap alatt nemzetközi tárgyalásokra képes kormányt és egy hét alatt komolyan vehető népképviseletet a szó legszorosabb értelmében vett semmiből előteremteni: olyan komoly teljesítmény, mely a pillanat minden nyomorúsága s a látható politikai változások külsőségei mögött egy mélyebben fekvő egészségnek és felszabadulásnak a tünete.”64 Hasonlóan mély nyomot hagy benne a földreform {3-424.} előkészítése és gyors lebonyolítása és a népi demokrácia ősszerveiként jellemzett nemzeti bizottságok tevékenysége.

Debrecenben, ahol több törvénytervezet előkészítésén és vitáján vett részt, személyesen is megismerkedett a koalíció pártjainak vezetőivel, az akkor még kis létszámú minisztériumok főtisztviselőivel.

(A kapcsolatok közvetlenségét, személyességét és egy kicsit az erőviszonyokat is jellemzi a következő anekdotikus történet: „Emlékszem, hogy a miniszterek egyetlen folyosón voltak, mindegyiknek volt egy szobája és egy titkársága, s pillanatokon belül be lehetett jutni hozzájuk. Egyszer megesett, hogy egy jó barátunk, Baróti Dezső szegedi irodalomtörténész felesége, aki teherben volt, föltétlenül haza akart jutni Szegedre a férjéhez, és az a teherautó, amellyel el akart menni, oly tömött volt, hogy már nem tudott felférni. És akkor ott állt a járda szélén [?] Dálnoki Miklós Béla miniszterelnök, akit megszólítottam, hogy intézkedjék, hogy ezt az állapotos nőt engedjék föl az autóra. És a miniszterelnök intézkedett: ez beletartozott még a hatalmi körébe.”65 A Belügyminisztérium „törzsét” egyébként – e névsor önmagában is tanulságos – a következők alkották: Szebenyi Endre, a Györffy-kollégista Tőkés Ottó és Komlós László, Lengyel Balázs irodalmár, Márkus István szociográfus, valamint a koalíciós pártokat képviselő államtitkárok: a szociáldemokrata Kiss Roland, a kisgazdapárti Kovács Béla és a kommunista Zöld Sándor államtitkár.)

Az Ideiglenes Nemzeti Kormány Budapestre költözését követően, 1945. április 16-án a Törvényelőkészítő Osztály vezetését veszi át. Jóllehet csak négy hónapig áll e fontos hivatal élén, munkássága jelentős: egyik megalkotója a választások demokratikus lebonyolítását szavatoló, 1945. VIII. tc.-nek, a választójogi törvénynek.66 A koalíciós csatározásokkal összefüggésben átszervezik a Belügyminisztérium belső rendjét, új módon osztják el a hatásköröket, és Bibót kinevezik (1945. augusztus 15-től) a Közigazgatási Főosztály vezetőjének. Ez idő tájt dolgoznak Erdei Ferenccel a közigazgatás területi reformprogramján, s indítják el {3-425.} a munkás- és parasztkáderek számára az ún. „gyorstalpaló” tanfolyamokat.

Az 1945. november 4-i nemzetgyűlési választásokat követően Nagy Imre kerül a Belügyminisztérium élére. Tőle néhány hónap múltán Rajk László veszi át a tárca vezetését. Bibó István ekkor még a helyén marad; a káderképző tanfolyamok folytatódnak, szerepe irányításukban változatlan; 1946 márciusában őt nevezik ki a Közigazgatási Vizsgabizottság elnökévé.

Ugyanakkor fokozatosan érzékelhető, hogy a közigazgatással kapcsolatos – Erdeivel közösen kialakított – reformelképzelések nem valósíthatók meg, hogy a nemzeti bizottságok szerepe egyre inkább formálissá válik.67 Hivatalában már korábban ellentétek forrásául szolgáltak a volt volksbundisták, illetve az 1939-ben magukat német anyanyelvűeknek vallók kitelepítése körüli viták.68 1946 tavaszán a politikai szempontok alapján végrehajtott létszámcsökkentéssel, az ún. bélistázással kapcsolatos álláspontja vált ki ellenállást. E konfliktusok is magyarázzák, hogy 1946 júliusában megválik hivatalától, egyidejűleg kérve felmentését a Közigazgatási Vizsgabizottság elnöki teendői alól.

A személye körüli feszültségek azonban elsősorban publicisztikai tevékenységével függtek össze. Bibó István még 1945 májusában belépett a Nemzeti Parasztpártba, de nem tartozott annak vezető csoportjához.69 Politikai személyiséggé írásai tették, mindenekelőtt a Valóság című folyóirat nyitó számában – 1945. október-december – közzétett, A magyar demokrácia válsága című cikke s annak nyilvános vitája.

A koalíciós időszakban betöltött politikai státusát visszaemlékezéseiben így jellemzi: „…1945–1948 között csak szorosan vett szakkérdésekhez szóltam hozzá, egyetlen politikai jellegű értekezleten nem vettem részt. Igaz, hogy mikor 45 végétől elkezdtem cikkezni, ezzel a parasztpárton belül is egy politikai hanggá lettem. Ugyanakkor Erdei is tisztába jött azzal, hogy abban a harcban, amelyet ő a párton belül elindítani készült, rám nem számíthat.”70

S valóban: Bibó 1946 nyarán csak hivatali „kötelmeitől” szabadul {3-426.} meg, s nem vonul ki a közéletből; ellenkezőleg, szellemi jelenléte 1948 tavaszáig – ha lehet – még hatványozottabb. Ezen rövid időszak alatt jelenteti meg A kelet-európai kisállamok nyomorúsága, A magyar közigazgatásról, A magyar társadalomfejlődés és az 1945. évi változás értelme, az Eltorzult magyar alkat, zsákutcás magyar történelem, a Zsidókérdés Magyarországon 1944 után című politikai-történeti esszéit s programadó vitacikkek egész sorát. Értékvonatkozásaikról külön szólunk, az adott összefüggésben a tudatos közéleti-politikai szerepvállalás dokumentumaiként említjük őket.

De nemcsak írásaival van jelen a közéletben, a nyilvánosság fórumain. 1946 júliusában kinevezik egyetemi nyilvános rendes tanárrá71: a szegedi egyetem Jog- és Államtudományi Kara Alkotmánytani és Közigazgatási Tanszékén ad elő politikatudományt és szociológiát. Még ugyanebben a hónapban a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagjává választja. 1946 augusztusában Keresztury Dezső, a kultusztárca irányítója a több kisebb tagintézményt tömörítő Teleki Pál Tudományos Intézet kormánybiztosává nevezi ki. Szegeden ezért folyamatosan csak az 1946/47-es tanév idején tartózkodik – e tanévben egyébként rendkívül intenzíven dolgozik: heti 17 órában ad elő, proszemináriumokat, szakkollégiumokat is meghirdet. 1947 szeptemberében Ortutay Gyula – az új vallás- és közoktatásügyi miniszter – ügyvezető alelnökként megbízza a Teleki Pál (később Kelet-európai) Tudományos Intézet vezetésével, és egyidejűleg kinevezi az egyik tagintézmény, a Társadalomtudományi Intézet igazgatójának.

Az 1947-es nemzetgyűlési választásokon nem kerül fel a Nemzeti Parasztpárt jelöltlistájára, más területeken azonban még számítanak közreműködésére: részt vesz a magyar UNESCO-bizottság előkészítő testületének munkájában; 1948 tavaszán bekapcsolódik a Tanya Tanács munkájába, s ugyanez év nyarán az Országos Ösztöndíj Tanács tagja lesz. E megbízatások társadalmi presztízse jelentős, de észlelhetően egyre távolabb esnek a politikai döntések központjaitól.

{3-427.} Az 1945 és 1948 közötti közéleti-politikai tevékenységét mérlegelve – Bibó István a magyar progresszió, a történelmi baloldal centrumához sorolható.72 A történelmi baloldalhoz, mert következetes és radikális volt szembenállása az úri Magyarország minden intézményével, mert vállalta a szocializmus „fájdalommentesebb megvalósításának” alternatíváját, mert ezekben az években minden restaurációs csoportosulástól, kommunistaellenes, szovjetellenes irányzattól elhatárolta magát. A centrumhoz, mert – a kommunista párt hegemóniáját, illetve a jobboldali, reakciós csoportosulások kijegecesedési pontjává váló kisgazdapárt befolyását ellensúlyozandó – a „virtuális közép”: a kommunista párttal szövetséges, de markáns egyéni arculattal rendelkező parasztpárt és a szociáldemokrata párt megerősödését szorgalmazta, s azokat tekintette a demokratikus vívmányok konszolidálása, a reformfolyamatok elmélyülése szempontjából megnyugtató biztosítéknak.

Egyébként a Nemzeti Parasztpárton belüli pozícióját jellemezve Bibó István is a centrumhoz, pontosabban annak baloldali szárnyához sorolta magát. Álláspontját jól tükrözi a vele készített interjú egy részlete:

„Bibó István: …Én a parasztpárt centrumára szerettem volna alapozni a további fejleményeket.

Huszár Tibor: Kit sorolsz a jobb-, illetve a baloldalhoz?

Bibó István: Kovács Imrét jobbnak, Veres Pétert, Farkas Ferencet centrumnak, Erdei Ferencet, Darvas Józsefet balnak.

Huszár Tibor: A parasztpárt elitjében ott volt Illyés Gyula is.

Bibó István: Ő is inkább a centrum lett volna, vagy egy olyan bal, aki a maga szellemi és döntési függetlenségét fenntartja. Darvas és Erdei egyértelműen olyan balszárnyat képezett, mely személyes kérdésben nem vállalta a kommunistákkal való nézeteltérés kockázatát. Farkas Ferenc volt a tipikus centrum, én – akárcsak Illyés Gyula – a centrumtól baloldalra álltam. Persze az így felvázolt színképben két elosztó szempont keveredik: egyrészt a polgári állásponttól a szocialista álláspontig terjedő elárnyalódás, másrészt a szovjet-kommunista komplexumtól {3-428.} való nagyobb vagy kisebb függetlenségi igény, s ez a két szempont nem teljesen ugyanaz. Én például a szocialista fertőzöttség tekintetében a középtől »balra« állottam, a függetlenségi igény szempontjából »jobbra«. Valójában azonban a közös parasztpárti álláspontnak volt egy mindezeknél mélyebb igazsága, s csak a történelmi szituáció volt az, ami a parasztpártot belekényszerítette a megmerevedett, polgári-szocialista és amerikai-szovjet ellentétek Prokrusztész-ágyába.”73

Az 1945–1948 közötti korszak vitathatatlanul Bibó legtermékenyebb alkotói időszaka. Beértek a több mint egy évtizedes műhelymunka eredményei; politikai esszéi, vitairatai Eötvös József-i, Kemény Zsigmond-i mércével mérhetők; az, amit bibói stílusként jellemeztünk, ezen írásaiban teljesedett ki. Az intellektuális teljesítményt egyaránt tanúsítja az elemzések finom árnyaltsága, az évszázadok és régiók meghatározó történéseit sűrítő fejtegetések gondos bizonyítása.

A részletekre kiterjedő elemzés meghaladja lehetőségeinket, csak néhány – olvasatunkban lényeginek tetsző – összefüggés jelzésére vállalkozhatunk. Az esszéiben vissza-visszatérő problémakör durva leegyszerűsítéssel így összegezhető: milyen történelmi sajátosságok, külső és belső adottságok jelölik ki a demokratikus politika mozgásterét a felszabadult Magyarországon? Vagyis bármilyen idősíkot, régiót érint is az elemzés, bármely szaktudomány nyelvén szól is a szerző, ami igazán érdekli, nem a probléma „scientikus” vonatkozása, hanem a cselekvési alternatívák történelmi megalapozottsága, a „mit tegyünk?” klasszikus problémája.

Az európai egyensúlyról és békéről című tanulmány egyik töredékes szövegrészletében – melyet feltételezhetően a szerző előszónak szánt készülő művéhez – aforisztikus tömörséggel így foglalta össze politikai programját: „E sorok írója magyar, s hazáját forrón szereti, de nem tudja azonosítani magát azokkal az uralmi igényekkel, melyeket egyes honfitársai a környező népekkel szemben támasztanak; demokrata, s leghőbb vágya, hogy Kelet-Európa népei is a demokratikus fejlődés útjára kerüljenek; {3-429.} mindamellett nem átall e könyvben több ország számára monarchikus megoldást javasolni, ugyanakkor azonban elveti a leginkább javasolt monarchikus megoldást, a dunai Habsburg-monarchiát; szocialistának vallja magát, s hívője a jövő osztály nélküli és kizsákmányolásmentes társadalmának, de mégis azt állítja, hogy e háború befejezése nem a szocialista berendezések egyszerre való megvalósításának pillanata kell hogy legyen, hanem mindenekelőtt a stabilitás, törvényesség és az európai módszerek uralma helyreállításának pillanata; végül híve az európai államszövetségnek, de mégsem tágít attól, hogy e könyv hatvan százalékában a régi önálló államokra szabdalt Európa területi kérdéseit taglalja, mert szilárdan meg van győződve, hogy az európai államszövetség nem teszi feleslegessé a területi kérdések megoldását, sőt ellenkezőleg: a területi kérdések stabilizálása előfeltétele az európai államszövetség működésének.”74

Ezen összegező igényű mondatok – összhangban személyes hitvallásával – hűen tükrözik felfogását a népfrontpolitikán alapuló új rend stratégiai alapképletéről, s 1945–48 közötti írásainak is vezérmotívumául szolgáltak. Érdemben változatlanok értékvilágának főbb jellemzői is, akárcsak társadalom- és történelemfelfogásának legfőbb rendező elvei: a fejlődés szervességének kritériuma, a hatalom koncentrációjának ellenzése, a politikum és a tömeglélektani hatások primátusa stb. A demokratikus átalakulás eleven áramköre, a cselekvő ember megszenvedett tapasztalatai ugyanakkor programcélkitűzéseit konkrétabbá, életesebbé teszik.

E korszakának legjelentősebb szellemi teljesítményei a politikatörténeti esszék. E műfajnak az okok és cselekvési programok módszeres kifejtése szempontjából vannak korlátai (erre később még visszatérünk), ám nagy előnye, hogy a cselekvő szubjektum látószögéből jeleníti meg a kérdéseket. Bibó klasszikus módon aknázza ki az esszéműfaj lehetőségeit: írásainak sodró erejét nem utolsósorban ez a körülmény magyarázza.

A különböző részletkérdéseket is érintő, sokféle irányba elágazó írások lényege a történések két, egymással kölcsönhatásban {3-430.} álló, mégis elkülöníthető síkján ragadható meg: az egyik a mélyben zajló, történelmi tényezők által is meghatározott szerkezeti összefüggések, illetve az általuk kiváltott folyamatok, a másik: az időszerű politikai vitákkal kapcsolatos alkuk: a térnyerések és engedmények szférája.

Ami a szerkezeti meghatározottságokat illeti, Bibó 1945 előtti tanulmányait is – mint láthattuk – a történetiség elvének tudatos alkalmazása jellemzi. Egyszerűen szólva ez azt jelenti, hogy magától értetődő szabályszerűségként kezeli a „tegnapi” ellentmondások újratermelődését az alapvető strukturális adottságok változatlansága esetén. Ez a megfontolás aktuálpolitikai írásaiból is kibogozható, történeti stúdiumaiban azonban meghatározó érvényű.

Az országalapításig gombolyítja vissza a történések szálait. A magyar társadalom felszabadulás előtti történetét – a szerkezeti határok szempontjából lényeges összefüggéseket taglalva – két nagyobb időegységre tagolja. Hajnal István és Szabó István kutatási eredményeire támaszkodó hipotézise szerint: „…a magyar társadalmi és politikai fejlődés hazai történelmünk első ötszáz esztendejében együtt haladt a Nyugattal, a 16. század elején azonban megakadt, s azóta egészen a legutóbbi időkig nem tudta a fejlődés egyenes útját megtalálni.”75 E tételt bizonyítva felvázolja a feudalizmus, a hűbériség és rendiség „nyugatias”, illetve kelet-európai kifejlődésének és alakváltozásainak általa legtipikusabbnak tekintett jellemzőit.

A „nyugati értelmű társadalomfejlődés”-ben Bibó szerint az emberek életét nem a „központosított uralmak vagy uniformizált jogi intézmények”, hanem a „személyes, emberi közvetlenséggel kialakított kapcsolatok szabták meg”. Ez a rendszer „az egymást egyensúlyban tartó társadalomszervezeti viszonyoknak végtelen sokaságán épült”, amely nem ismerte a „szabadságnak és egyenlőségnek nagy összefogó intézményeit”, hanem „kis körökben megvalósuló, biztosított és kölcsönös személyes szolgáltatásoknak, kötelezettségeknek, jogoknak és szabadságoknak a sokaságában élt”, amelyekbe nem egy-egy uniformizált társadalmi {3-431.} rend vagy osztály tagjaiként, hanem személyükkel, családjukkal, munkájukkal, szakmájukkal, birtokukkal tartoztak bele az emberek”. E szerkezeti jelenségek magyarázzák, hogy a jobbágyságnak az a típusa, amely a kelet-európai régiókban ismert, Nyugaton megszűnt, és átalakult különféle szolgáltatásokkal tartozó, de földjéről ki nem mozdítható paraszttá, későbben pedig szabad és szakszerű földművessé. Hasonló strukturális adottságok jellemzik a kézművesek céhszerű szerveződését: munkaszervezetük személyi kapcsolatokon és „szakszerű elmélyedésen”, magas szaktudáson alapult.

E fejlődésben meghatározó szerepet játszott a 11. századtól kezdve egész Európában elterjedő írásbeliség, „mely az egyházi eredetű, de hamarosan nagymértékben elvilágiasodó értedmiségigazgatási réteg kifejlődéséhez vezetett”. Ezen jogtudó értelmiség oklevelekben rögzítette és racionalizálta „a szolgáltatásoknak, szabadságoknak és kötelezettségeknek” évszázadok során kialakult „bonyolult hálózatát”.

Bibó hipotézise szerint „ez a gazdagon tagolt, földjéhez, munkájához, szakmájához, szabadságához erősen hozzákapcsolódó társadalom” sikeresen szállt szembe a „hatalomkoncentráció”, az „egyoldalú alávetés” kísérleteivel, mindenekelőtt azokkal, amelyek a nagy hűbérurak, a földesúri nagybirtokosok oldaláról indultak ki. Ebben az évszázados küzdelemben Nyugat-Európa királyi udvarai sikeresen tömörítették maguk körül „a szabadságaikat biztosítani akaró” polgári, kézműves, paraszti és értelmiségi rétegeket, s ez az összeműködés törte meg Nyugat-Európában a feudális hűbéri és földesúri hatalmat. A modern állam – mely maga is e fejlődés produktuma – Nyugat-Európában ugyanis még abszolutisztikus formában sem arra irányult, hogy a szabadság ezen kis köreit felmorzsolja, hanem elsősorban a „…nagy hűbérurak elvett hatalmait összegezte központi hatalommá, míg a céhek, városok és testületek s más társadalomszervezetek változatos világát inkább csak együvé adminisztrálta, mintsem megszüntette.” (Kiemelés: H. T.)

A „legmodernebb társadalomfejlődés” ezen előzmények {3-432.} szerves folytatása. A fordulópont „a francia forradalom és a vele párhuzamos átalakulások”, melyek lehetővé tették, hogy „ez a sokféle, kisszerű, de biztosított szabadságokkal élő s erre ránevelt társadalom” hozzákezdjen a „kisszerű korlátok” lebontásához, és a szabadságok kis köreit „egyetemes érvényű, egyenlő emberi szabadsággá” összegezze.

Tágabb összefüggésben a modern szocializmus ennek a folyamatnak a teljessé tétele: azoknak a társadalmi rétegeknek, elsősorban a bérmunkásoknak a szabadságigényét hivatott kielégíteni, akik „a középkori szűk, de biztosított keretek lebontásával nem az egyetemes szabadság javaihoz jutottak, hanem a modern kapitalizmus egyoldalú kiszolgáltatottságot jelentő és éppen ezért elviselhetetlen feltételei közé”.

A nyugat-európai fejlődés e vázlatos rajzában az alapvető értékvonatkozások a korábbi munkákhoz viszonyítva nem módosulnak, de a hangsúlyváltozások még e tömör, de reményünk szerint Bibó intencióit hűen felidéző rekonstrukcióban is érzékelhetők. Ennek oka megítélésünk szerint kettős: míg korábbi tanulmányaiban a társadalomtörténeti összefüggések a politika- és jogtörténet (diplomáciatörténet) vonatkozási keretéül szolgáltak, e történeti elemzésekben a szerkezeti kapcsolatok feltárása érdekében a társadalomtörténet tényei és hosszú távon ható folyamatai állnak az elemzés homlokterében.

Másrészt Bibó a nyugat-európai fejlődés diszharmonikus jelenségeit e tanulmányában zárójelben hagyja, illetve csak a kapitalizmus kései fejlődési szakaszával kapcsolatban nyomatékosítja. Példaként utalunk a francia forradalomnak és következményeinek elemzésére. A hangsúlyeltolódások magyarázata meggyőződésünk szerint nem álláspontjának módosulása, hanem az idézett történeti tanulmányok funkciója. Bibó – mint erre utaltunk – ez esetben sem történeti szociográfiát kívánt írni, hanem történelmileg értelmezte a szerkezeti adottságok által behatárolt cselekvési lehetőségeket. Más szavakkal: e történeti stúdiumok elsődleges feladata nem az oknyomozás – e szempontból kivételnek tekinthetjük A kelet-európai kisállamok nyomorúságá-t, illetve {3-433.} a zsidókérdésről írt tanulmányát –, hanem a modellalkotás. E modellekben a szerkezeti összefüggések ideáltipikusan jelennek meg, mintákat kínálnak, vagy – negatív lenyomatok esetén – a felzárkózásra, a megújulást elősegítő meghonosításra ösztönöznek.

A feladat szigorúan funkcionális értelmezéséből következik, hogy ideáltipikus a kelet-európai régió rajza is. Az alaptézis – Hajnal István nyomán –: „A társadalomfejlődésnek ez a szabadság kis köreire felépített és a szabadság felé haladó jellege a középkorban és az újkorban nyugatról keletre haladva csökken.”76

A feudalizmus korai korszakaiban a kelet-európai régió nem egynemű: északon – az Elba vonalától keletre –, a német rablólovagok államában az „egyoldalú kiszolgáltatottság”, a „kasztszerűen elválasztott úri rend” és az uniformizáltan kiszolgáltatott jobbágyság a jellemző; délebbre nem ilyen éles az átmenet: Ausztria, Csehország, Magyarország, Lengyelország egyaránt mutatnak társadalomfejlődésükben „nyugatias és kevésbe nyugatias vonásokat”. A középkor végétől és az újkor elejétől kezdve azonban egész Kelet-Európában kialakult az a világ, amely „…a kasztszerűen zárt földesúri nemességből, ridegen uniformizált, a földesúri önkénynek egyoldalúan kiszolgáltatott kelet-európai jobbágyságból, ezzel párhuzamosan szűk körre szorított, politikai öntudatra nem ébredő polgárságból és a hatalommal szemben merőben szolgáló beállítású értelmiségből áll. Amíg Nyugat-Európában a társadalmi fejlődés előrehaladt, a kelet-európai országokat „a társadalmi erőviszonyok mozdulatlan megmerevedése jellemezte”. Bibó az utóbbiak történelme meghatározó mozzanatának tartja a „folyamatos és kétségbeesett” erőfeszítést a Nyugathoz való kapcsolatok megszilárdítására, a „közéjük és az igazi Nyugat közé ékelődött félnyugati Németország hatásának kiküszöbölésére”. Végül is szerinte a különböző hatások eredőjeként Ausztria és Csehország „egészben a nyugati, Magyarország, Lengyelország és Poroszország egészben a keleti társadalomfejlődés útjára léptek”.

A „kelet-európai társadalomfejlődés zsákutcájába” beszorult {3-434.} országok közül – Bibó vélekedése szerint – Magyarországnak volt a legtöbb esélye, hogy benn maradjon „a szabadság kibontakozásának abban a folyamatában, mely a nyugati fejlődést jellemezte, s később a modern civilizáció és társadalmi mozgalmak középpontjává tette”. Erről tanúskodnak a hűbériség meghonosodásának első dokumentumai; az írásbeliség viszonylag korai térhódítása; a 13. századtól a szabadokból és szolgákból kialakuló nagyszámú köznemesség; a 15. században már országos tényezővé váló városi polgárság s nem utolsósorban a 15–16. század nagy királyainak politikája.77 E tendenciák meglétét a történetírás újabb eredményei megerősítik, de Bibó Istvánnál zárójelben maradnak azok a tények – utaltunk a familiaritás intézményének specifikus vonásaira –, amelyekre visszavezethetően a hűbériség, rendiség hazai alakzatai „hol némileg szervetlenül csonkák vagy nyersek, hol viszont tagolatlanul elnagyoltak vagy hibridek maradtak, hol váltig átütődtek rajtuk az archaikus vonások, vagy egymáshoz való nagyságrendi arányaikban ütöttek el mintáitól.”78

Bibó István a hangsúlyok ilyetén arányosításával azt kívánta dokumentálni, hogy a demokratikus társadalomszerveződésnek a magyar társadalomtestben vannak előzményei, s hogy a törést nem, vagy nem csak endogén tényezők magyarázzák. E tézis megerősítését és egyidejűleg a kontraszthatás előkészítését szolgálja az az állítás is, mely szerint: „A magyar történelem első századait a társadalmi csoportoknak és helyzeteknek a semmilyen irányban meg nem merevedett folyékony változatossága jellemzi…”79 A jelenbe torkolló dilemmák látószögéből e kezdetek felidézése azt a felismerést volt hivatott erősíteni, hogy Magyarország eredendően nem Kelet-Európa nyugati, hanem – mivel szervesen kapcsolódott a szabadság kibontakozásának nyugati folyamatába – Nyugat-Európa keleti pereme volt.

A Nyugattól való elfordulás Bibó István véleménye szerint Mátyás halálával, a nagybirtokos főnemesség felülkerekedésével kezdődött, a Dózsa-forradalommal fokozódott, a mohácsi vésszel s a Habsburgok előretörésével pecsételődött meg. E megállapítás {3-435.} a magyar történeti irodalomban korántsem egyedülálló. Ami az alapvető szerkezeti összefüggések bibói értelmezése szempontjából jelentős: e történelmi események és folyamatok egymást erősítő hatása. A parasztforradalmakat ugyanis ezekben az évtizedekben Európa más térségeiben is leverték, a „nyugati fejlődésű társadalmakban” azonban – mint Bibó írja – a levert parasztlázadás is „a szabadabb társadalomfejlődés irányában hatott”; a földesúri réteg Csehországban és Ausztriában is megerősödött, a Habsburgok és a polgárok szövetsége azonban ezekben az országokban is biztosítani tudta „a nyugatias fejlődés” elemi feltételeit. A kérdés Bibó István számára éppen ezért így definiálódik: miért váltak ezen események „a magyar politikai és társadalmi fejlődés megzavarodásának kezdő időpontjául”?

Bibó két összefüggést tekint négy évszázad története szempontjából meghatározó jelentőségűnek, közvetlenül is kapcsolatba hozva azokat a felszabadulás kínálta történelmi lehetőségekkel, az új Magyarország előtt álló elodázhatatlan társadalmi változások jellegével.

Az első azzal a ténnyel kapcsolatos, hogy a Bibó által parasztforradalomnak nevezett Dózsa-féle parasztháború leverése Magyarországon összekapcsolódott a nemesség politikai öntudatra ébredésével. A Werbőczy-féle Hármaskönyv-ben ugyanis tartós formát kapott és megszilárdult „az a négyszáz esztendeig szétszakíthatatlannak bizonyult érdekkapcsolat, amely a nagyszámú középnemességnek a kis szabadságát nem a polgárok és parasztok kis szabadságaival együttesen akarta biztosítani; ahogyan az Mátyás politikájának folytatásából következett volna, hanem a földesurak nagy szabadságaival való azonosulásban”.80 Továbbá ekkor lép színre a „paraszttól alig különböző és mégis uralmi szellemmel és társadalmi kiváltságigénnyel telített, parasztgyűlölő kisnemes”, akit Bibó István „az újkori magyar társadalomfejlődés legkártékonyabb jelenségeként” jellemez.81

A másik körülmény: Magyarországon a parasztfelkelés leverését a mohácsi csatavesztés és a Habsburg-ház hatalomra kerülése követte, „a rideg, uniformizált elnyomáson alapuló kelet-európai {3-436.} úr-jobbágy világba végleg ez a fordulat taszította bele…” az országot.

A mohácsi csatavesztés természetesen önmagában is súlyos vérveszteségeket okozott: a nagy kereskedelmi utak – nem függetlenül a török előretörésétől – „elfordulnak” Magyarországtól, s a városi polgárság is hanyatlásnak indul. E folyamatok hosszú távon észlelhető szerkezeti hatását Bibó István is megerősíti. A társadalmi struktúra hierarchikus megmerevedése szempontjából azonban döntőnek a Habsburg-hegemóniát tartja. Nem azért, mert általában monarchiaellenes volt, vagy mert – in principo – e nyugat-európai dinasztiát kormányzásképtelennek tartotta, hanem mert a Habsburgok Magyarországot külső védelmi vonalnak tekintvén – rövid intervallumoktól eltekintve – nem végeztek intenzív társadalomszervező munkát. Kormányzati stratégiájuk ezért vált a hierarchikus társadalomszerkezet mozdulatlanná merevedésének tényezőjévé.82

A magyar társadalomfejlődés zavarai természetesen csak az egész régió egyetemesnek tekinthető problémáival összefüggésben értelmezhetők. A kapcsolódási pontokat a legrészletesebben A kelet-európai kisállamok nyomorúsága című írásában elemzi. E drámai erejű vitairattal – melyet az Új Magyarország című külpolitikai hetilapban publikált először – közvetlenül is szolgálni kívánta az ország felkészülését a párizsi béketárgyalásokra.

A történelem sajátos paradoxona, hogy e térség külső expanziós törekvéseknek kiszolgáltatott országai közül azok is, amelyek már az ezredfordulón szilárd államkeretekkel rendelkeztek, a modern nemzetté válás folyamatában szembekerültek azzal a ténnyel, hogy az állami és a nemzeti határok elváltak egymástól, s az örökölt történeti területeket, melyekhez érzelmileg ragaszkodtak, az itt élő népek soknyelvűsége és a feléledő nacionalizmus miatt nem tudták „egységes nemzeti tudattal” megtölteni. Azon kohéziós erők ugyanis, amelyek Nyugat-Európában az egységes polgári nemzetállam kialakulásához vezettek, itt nem {3-437.} vagy csak részlegesen fejtették ki hatásukat, a „népi” tényezők felé fordulás pedig e soknemzetiségű államokban egyszerre hozott működésbe centrifugális és centripetális erőket.

E folyamatok a történelmi irodalomból ismertek, Az európai egyensúlyról és békéről című tanulmányában Bibó maga is részletesen elemzi őket. A tágabb társadalomtörténeti összefüggések megvilágítása érdekében azonban e művében új hangsúlyokat kap az a gondolat, hogy „A demokratizmus és a nacionalizmus két közös gyökerű mozgalom, melyek mély összefüggésben vannak, s ha ez megbillen, súlyos zavarokra vezethet. Ez történt Közép- és Kelet-Európában, ahol a nemzeti közösség birtokbavétele és az emberek felszabadulása nem kapcsolódtak össze, sőt ellenkezőleg: ezek a nemzetek olyan történelmi pillanatokat éltek meg, melyek azt látszottak bizonyítani, hogy a múlt nyomasztó politikai és társadalmi hatalmasságainak az összeomlása s a demokráciának végső konzekvenciákig való vállalása a nemzeti közösséget súlyos kockázatoknak, sőt katasztrófáknak teszik ki.”83

Valamennyi történelmi vonatkozású tanulmányában visszatér e motívum mint a közösségi hisztériáknak, az alkatok eltorzulásának egyik legfőbb indítéka. Értelmezésében e tünetegyüttes elválaszthatatlanul összekapcsolódik a félelmi komplexusok széles körű elterjedtségével: „A zavartalanul szabad, félelemmentes politikai élet kibontakozása a legkülönbözőbb pontokon beleütközött volna ezeknek a nemzeteknek a félelmi komplexumaiba… Így a félelem, a veszély állandó érzésében szabállyá vált mindaz, amit az igazi demokráciák csak az igazi veszély órájában ismernek: a közszabadságok megkurtítása, a cenzúra, az ellenség »bérenc«-einek, az »áruló«-nak a keresése, a mindenáron való rendnek vagy a rend látszatának s a nemzeti egységnek a szabadság rovására való erőltetése.”84

A „nemzeti közösség és az emberi szabadság” diszharmonikus fejlődésének ténye magyarázza, hogy nemcsak a retrográd erők, de a progresszió egyes képviselői is megalkuvásra kényszerültek a döntő pillanatokban. A reformkor hazai története és az 1848–49-es {3-438.} szabadságharc is kínál e szempontból fontos tanulságokat. Az említett csapdahelyzet következményei azonban a legnyilvánvalóbban a kiegyezés aktusában dokumentálódtak. Bibó István Deák Ferenc, Eötvös József, Kemény Zsigmond közszereplését is e konfliktus tudatosításával hozza kapcsolatba. Ők – mint írja – őszintén akarták, hogy Magyarország független, szabadon kormányzott ország legyen, de az alkotmányos monarchiának is meggyőződéses hívei voltak, s feltétlenül szavatolni kívánták a történeti Magyarország területi épségét is. A helyzet tragikuma abban rejlett, hogy ezen elvi megfontolások az adott történelmi feltételek között nem voltak összeegyeztethetők: a 19. század második felében a birodalom már öt történelmi nemzetből s hat önállóságra törő etnikumból állott. A magyar államférfiak többsége – s ezek sorában olyan szellemek is, mint Deák, Eötvös és Kemény – azért „nem tudott, nem mert szembenézni” ezen princípiumok „kibékíthetetlen ellentétével”, mert túlontúl félt a Habsburgok hatalmától és a nemzetiségek elszakadási szándékától. Döntésük klasszikus példája annak, „hogyan nyűgözi le a politikában a félelem mechanizmusa az értelem mechanizmusát”.85

Az 1867-es kiegyezést alapvetően hazug politikai konstrukciónak tartotta, mely a nemzetiségi kérdésben sem tudta feloldani „a nemzeti közösség birtokbavételének és az emberi felszabadulásnak” e térségben kialakult kettősségét. Sőt, az e korszakot jellemző „belső megrekedés” sehol sem mutatkozott meg olyan élességgel, mint éppen azon a területen, „ahonnan az egész zsákutca mögött álló félelem kibontakozott: a nemzetiségi politika és a nemzetiségi asszimiláció területér.”86

Deák nemzetiségi törvénye szándéka szerint szabadelvű, liberális törvényalkotásnak készült. A többnyelvű, de egyérzésű magyar nemzet eszménye azonban már a törvény születése pillanatában puszta illúzió volt, utódai gyakorlatában a Szent Istváni állameszmény viszont már a nemzetiségek asszimilációjának ideológiai fedezetéül szolgált. Ám e távlati elképzelés azért is volt kudarcra ítélve, mert a magyar társadalom „úgy, ahogy {3-439.} 1867-ben minden téren mozdulatlanná merevedett, szerkezetének alapjellegében, ha jogi intézményeiben nem is, feudális, pontosabban rendi társadalom volt. A rendi társadalom pedig általában nem asszimilál, pontosabban nem az egész közösséghez asszimilál, hanem egyes kasztokhoz, csoportokhoz.”87

S ha a történelmi szituáció a dualizmus jelentős politikusainak cselekvési lehetőségeit korlátozta, ez a torzító hatás a Horthy-rendszer vezetőinél hatványozottabban jelentkezett. Bibó különleges jelentőséget tulajdonít annak a ténynek, hogy a „proletárforradalomtól való félelem” közös platformja alapján az ún. úriemberréteg a „keresztény középosztály” közös neve alatt társadalmi síkon „további polgári elemeket asszimilál magához”, s ez a középosztály a dzsentrirétegek „mozdulatlan, hierarchikus társadalomszemléletét” elszántabban és nyíltabban képviselte. Az ellenforradalmi garnitúrának nemcsak a reakciós, de a fasiszta árnyalata is, sőt a gyér számú européer irányzata is „…elszakíthatatlanul el volt kötelezve ennek a mozdulatlanságnak”. E tényen az álreformok és álforradalmak jottányit sem módosítottak, demokratikus irányba pedig az ellenforradalom platformját nem lehetett fejleszteni, mert „éppen az volt a lényege”, hogy eltorlaszoljon minden ilyen irányú társadalmi mozgást. E mozdulatlanság tette lehetővé, hogy a húszesztendős trianoni revizionizmus ideje alatt a magyar társadalom vezető rétege „a kiegyezés nemzetiségi szemléletét is a maga teljes megkövültségében” megőrizze. A „területi viták nyomorúsága” így konzerválódott a két világháború közötti magyar politika realitásaiban.88

Az illúziók betetőzését a Hitler által felkínált revízió euforikus elfogadása jelentette: a saját jelszavaitól is elbódult vezető réteg felmentve érezte magát minden európai kötelezettség alól, és „tovább kergette a történeti nagy Magyarország ábrándképét, egyenes úton haladva az 1944. évi katasztrófa felé”.89

E drámaian őszinte látlelet a politikai önismeret dokumentumaként a „jó békekötést” kívánta szolgálni. Szólt Trianon igazságtalanságairól is, 1946-ban az önkényes népcserék brutalitásait {3-440.} sem hallgatta el, mindenekelőtt azonban saját felelősségünket kívánta tisztázni. Nem voltak illúziói: tudta, hogy az évszázadok során tartósult és strukturálisan is rögzült torzulások rövid idő alatt nem oldhatók fel, s azt sem remélte, hogy az új békeszerződés – tekintettel háborús felelősségünkre – Magyarország szempontjából megnyugtató megoldást eredményezhet, jóllehet a kedvezőbb kimenetel érdekében egész gondolkodói arzenálját latba vetette. Rövid távon – a heveny tünetek gyógyítása érdekében – azt javasolta, hogy Kelet-Közép-Európa országaiban – ha kell, drasztikus eszközökkel – akadályozzák meg a „megcsonkított államokban” az irredenta agitációt, a „birtokló államokban” pedig a kisebbségek elnyomását. A félelem- és hisztériaforrások tartós megoldását azonban, túl a „megszokható határokon”, csak a mozdulatlan struktúrák mobillá tételétől, a politikai kultúra magasabb rendű mintáinak meghonosításától remélte.

Bibó egy 1946-ban írt tanulmányában a felszabadulást megelőző négy évszázad szerkezeti alapképletét így jellemzi: „Szemben a mai napig szüntelenül termékeny mozgásban lévő nyugati társadalomfejlődéssel, a magyar társadalmi rétegek egymás közötti erőviszonyai 1514 óta mozdulatlanul állottak, vagy ha mozdultak, visszafelé, a szabadság összezsugorodása irányában mozdultak.”90

A Horthy-rendszer összeomlásának gyászos körülményei érthetően szükségessé tették a társadalmi viszonyok szigorú önvizsgálatát. A mai olvasóban mégis felvetődhet a kérdés: a Werbőczy-féle Hármaskönyv jogerőre emelkedését, a Habsburgok trónra kerülését követő századok értékelése nem túl sommás-e? Vagy másképp megfogalmazva: nem ábrázolja-e Bibó leegyszerűsítve, csak fekete-fehér színekkel e korszak, különösen az 1867 utáni kor magyar szereplőit?

Bibó egész életműve ismeretében nem lehet kérdéses, hogy hazája történelméhez mély érzelmi szálakkal kötődött. Az e válogatásban olvasható írások is tanúsítják, hogy minden progresszív {3-441.} mozgalmat – a Rákóczi vezette szabadságharctól a Márciusi Front kísérletéig – megbecsült és jelentőségének megfelelően értékelt. Annak is tudatában volt, milyen sokat köszönhet a magyar kultúra a műpártoló nemeseknek, hogy a középnemesség legjobbjai, a honorácior értelmiségiek milyen szerepet játszottak a reformkorban. Ezen programot adó esszék célja azonban mindenekelőtt annak gondolati bizonyítása volt, hogy e heroikus vállalkozások az adott strukturális feltételek között vereségre voltak kárhoztatva, s hogy ebből következően azoknak, akik Magyarországot „az európai fejlődés fő vonulatához” kívánják felzárkóztatni, az összeomlást követően nincs más választásuk, mint e struktúra és az arra alapozott politikai és társadalmi konstrukció teljes széttörése. Az 1526-ot követő történelmi időszak sarkított jellemzését e felismerés parancsa motiválta.

S ez a meggyőződés motiválta azon intézmények és osztályok felelősségének dokumentálását is, amelyek e szerkezet tartósításában érdekelve voltak, függetlenül attól, hogy egyes képviselőik korábbi korszakokban milyen érdemeket szereztek, milyen hagyományok folytonosságát biztosították. Mert meggyőződéssel vallotta: a társadalmi átalakulás csak akkor lehet eredményes, a szerkezet akkor tehető mobillá, ha ezen intézményeket és társadalmi szubjektumokat létalapjuktól fosztják meg: megszüntetik a királyság intézményét, véglegesen felszámolják a nagybirtokot, a nemesi vármegyét, a közigazgatásban az uralmi szakszerűség dominanciáját, s minden területen leküzdik a kiváltságokon alapuló úri mentalitást.

A szociális válságtünetek pszichikus következményeinek leírása nem kevésbé rusztikus. E szempontból talán a legszemléletesebb a kiegyezés hatásának: a társas együttélés elformátlanodásának, az álformák kialakulásának, a formák rákos túlburjánzásának plasztikus jellemzése, a hamis realizmus és a túlfeszített lényeglátás tünettanának, valamint a felszínes asszimilációnak és az antiszemitizmus kórtanának jellemzése.

Négy évtized távlatából is érzékelhető, mennyi indulatot, szenvedélyt sűrítettek e diszkurzív elemzések. De Bibó István {3-442.} nemcsak sűrített, ébreszteni is kívánt érzelmeket. Az 1526-ot követő négy évszázad sarkított ábrázolását a katartikus hatás előidézésének szükséglete is motiválta: „a valóság érzékelésének közvetlenségét”, „a veszedelmek leméréseinek a félelemmentességét”, „az erkölcsi mértékek tisztaságát” valóban csak így lehetett kiküzdeni.

E történelmi esszék vitairatok. A programadás igényével nemcsak a jelenben tovább élő, örökölt társadalmi szerkezeteket, előítéleteket kívántak megvilágítani, de a levés állapotában lévő új struktúrák létét és jelentőségét is dokumentálni kívánták. Címzettjei egyrészt azok a rétegek voltak, amelyek a történtekben csak a „zűrzavart”, az „összeomlást”, a „megszállást” észlelték, és nem tudták vagy nem akarták észrevenni, hogy 1945 minden tehertétel és megrázkódtatás ellenére mégis felszabadulás, hogy „a magyar társadalom mozdulatlanná merevedett erőviszonyai 1514 óta most mozdultak meg először, éspedig a nagyobb szabadság irányában”.91

E történelmi-politikai esszék, vitairatok Bibó István gondolati hagyatékának legértékesebb vonulatához sorolandók. Plebejus kötődése, úrellenessége, antifeudális ethosza, romantikus antikapitalizmusa, idegenkedése a rideg érdekviszonyoktól, fájdalmasan őszinte szembenézése a zsákutcás magyar és kelet-európai történelem tüneteivel ezen írásaiban a legkövetkezetesebb. E kétségtelenül progresszív vitairatok is tartalmaznak ugyanakkor problematikus vagy az újabb kutatások ismeretében legalábbis pontosítandó állításokat. Az általunk vitatandónak tartott társadalom-, illetve tudományelméleti megfontolásokra, melyek érdemi végiggondolása túlmutat a korszak problematikáján, írásunk későbbi fejezeteiben kívánunk visszatérni. Itt – tévesztve szem elől Bibó írásainak műfaji jellemzőit – néhány problematikus ténymegállapítás jelzésére korlátozódunk. Így jelezzük: a történettudomány újabb eredményei szerint 1526-ot nem olyan egyértelműen minősíthetjük cezúrának, mint az Bibó István műveiből kitetszik, s ezzel összefüggésben az is megkérdőjeleződik, hogy a nemzeti monarchia lehetőségétől {3-443.} Mohács fosztotta meg a magyarságot.92 Számos kutató a „keleties” elemek dominanciáját 1526 után sem tekinti olyan egyértelműen meghatározónak. Úgy ítélik meg, hogy a Habsburgok által létrehozott „integrációs keret”, miközben konzerválta a feudális rendi-uralmi-hatalmi viszonyokat, és lassította vagy „egyoldalasan” engedte kibontakoztatni a hazai termelői potenciált „az európai államrendszerek nyugati és keleti prototípusai között”, hosszabb távon egy felemás helyzetet konszolidált, és a monarchia keretei között valósította meg a gazdasági munkamegosztás azon közép-kelet-európai változatát, amelyet újabban a centrum és a periféria ellentéteként jellemeznek, jóllehet e munkamegosztásban Ausztria képviselte a nyugati (ipari), Magyarország a keleti (agrár) gazdaságszerkezet komponenseit.93 A „hosszú 18. század” és a reformkor is többsíkú, ellentmondásokban gazdagabb, mint azt Bibó történelemábrázolása sugallja.94

A struktúra mozdulatlanságát tartósító osztályok között Bibó István konzekvensen nem említi a tőkésosztályt, pedig a múlt század nyolcvanas-kilencvenes éveitől nyilvánvalóan fontos tényezője az általa érdekszövetségként jellemzett hatalmi blokknak, s szerepe a Horthy-rendszerben is változatlan maradt. E tény mellőzése annál is figyelemreméltóbb, mert az uralmi-hatalmi megoszlás és kombináció szempontjából mellékszereplőnek számító rétegek – például az értelmiség és a kispolgárság – szerepelnek definitív igényű felsorolásában.

Vajon mi magyarázhatja e sajátos jelenséget? Azt a feltételezést eleve zárjuk ki, hogy Bibó István azért nem szerepelteti a burzsoáziát a zsákutcás helyzet kialakulásában szerepet játszó érdekszövetségben, mert „titkon” rokonszenvezett ezen osztályok képviselőivel.

Két feltételezést valószínűsíthetünk: Bibó, aki oly nagy jelentőséget tulajdonított a citoyen eszméknek, ezeket következetesen elhatárolta a polgárságtól. Az a meggyőződése, hogy az ezeken az elveken alapuló „technikák” az emberiség egyetemes vívmányaiként túlélik a kapitalizmust, s a szocializmus viszonyai között elengedhetetlen feltételei az ember teljes felszabadulásának, {3-444.} életműve egyik – ha nem legfontosabb – szellemi hagyatéka. A citoyen eszmék és a burzsoá ideológiák elválasztásának lehetősége és szükségessége azonban nem szünteti meg azt a tényt, hogy a tőkésosztály – e technikákkal élve és visszaélve – változatlanul korunk egyik meghatározó tényezője. Tartalékai – a marxista prognózisokat is cáfolva – változatlanul jelentősek. Bibó – mint ez Az európai egyensúlyról és békéről című munkájából is kitűnik – alábecsülte a létező kapitalizmus világháború utáni szerepét s a polgárság jelentőségét.

Meghatározóbb azonban a másik feltételezésünk: Bibó a dualista „konstrukció” értékelésében figyelmét elsősorban a kiegyezéssel kapcsolatos társaslélektani jelenségekre, elvtelenségekre, megalkuvásokra összpontosította, Így váltak a kor főszereplőivé a „hamis realisták”, reprezentánsává pedig Tisza István.

E meghatározónak ítélt tény szempontjából – úgy tetszik – esetlegesnek tűnt a magyar gyáripar, bankrendszer, az akkori európai mércével is korszerű közlekedés és infrastruktúra erőteljes fejlődése, az a pezsgés, amit Halász Gábor a magyar viktoriánusok korszakaként jellemezett.95 S ebben az összefüggésben nemcsak azt tartjuk kérdésesnek, hogy a dualizmus korszakát valóban csak a hibásan feltett kérdések és válaszok jellemzik-e, vagy hogy a választott műfaj jellegzetességeit is figyelembe véve igazolható-e Deák Ferenc, Kemény Zsigmond, Eötvös József sommás értékelése, hanem azt is, hogy a „keleties” szerkezetekből való kilépés, illetve a felzárkózás a „nyugatias” mintákhoz valóban ilyen egyértelműséggel választható-e el a 19. század hetvenes éveiben a tőkés struktúrák meghonosításától.96 S hogy a modernizáció nem tette-e meghatározott korlátok között mobillá a magyar társadalom szerkezetét.

Hogy e gazdaság modernizálása önmagában nem elégséges, úgy véljük, nem vitatható. Ám ha a 16. században elmarasztaljuk a Habsburg királyokat, mert nem támaszkodtak a középkori polgárságra, amely „intenzívebb és eredményesebb hatalomszervező munkára” képes, akkor nem hagyható figyelmen kívül a modern tőkés polgárság szerepe a kiegyezést követő korszakban. {3-445.} Még akkor sem, ha az elvtelen kompromisszumoknak, a felfelé asszimilálódásnak a nagypolgárság volt az első számú reprezentánsa.

A szükséges pontosításokat el fogja végezni a szaktudomány. Ám történeti írásainak mély felelősségtudattól áthatott ethoszát e korrekciók nem csökkenthetik. S a tárgyilagosság érdekében azt se felejtsük: abban a közegben, amelyben Bibó élt, mi sem volt népszerűbb, mint a tőkések, különösen a zsidó kapitalisták történelmi bűneit bizonygatni. Ezzel szemben illúziónak nevezni a történeti Magyarország visszaperlését s a bibliai prófétákra jellemző szenvedéllyel mutatni ki az úri közigazgatás szakmai alkalmatlanságát, idolumnak minősíteni a politikai nemzet konstrukcióját, a Szent István-i állameszményt, vagyis korábban szakrálisnak tekintett jelenségeket a maguk földi valóságában felmutatni, olyan gondolkodói és morális tett volt, amelyre hasonló szellemi poggyásszal érkezők kevesen vállalkoztak.

Bibó 1945–48 közötti politikai helyzetelemzései szervesen következnek e történelmi diagnózisból, s anélkül nem is értelmezhetők. Ugyancsak közvetlenek a kapcsolódások Az európai egyensúlyról és békéről című tanulmányában megfogalmazott értékvonatkozásokhoz. Ezek summája: a kialakult világpolitikai és történelmi helyzetben a Márciusi Front örökségét megvalósító népfrontos politika biztosíthatja az elodázhatatlan társadalmi változások politikai feltételeit. S nemcsak aktuálpolitikai megfontolásból. Bibó úgy ítéli meg, hogy azzal a kommunista párttal, amelynek az Ideiglenes Nemzetgyűlésben az volt az első szava a nemzethez, hogy „politikája magyar, demokratikus, nemzeti politika”,97 annak a lehetősége is kirajzolódott, hogy a magyar progressziót tartósan megosztó alapvető dilemmákat, így az ún. harmadik utas szocializmus problematikáját is meghaladják. „A magyar politikában ma nem arról van szó, hogy akár elvileg szembeállított eszmék és világnézetek között ingadozzunk, és ha netán úgy találjuk, hogy hamisan vannak szembeállítva, {3-446.} akkor tetszés szerint válasszunk egy harmadik helyesnek vélt irányt. Hanem arról van szó, hogy van előttünk egy reális lehetőség, amit ki kell tölteni mind szélesebb körű, mind radikálisabb, mind teljesebb felszabadulással.”98

A népfrontpolitika nem jelenti a koalíciós pártok teljes nézetazonosságát; a kormányzáshoz elégséges az egyetértés a legfontosabb stratégiai kérdésekben. Egyik legjelentősebb gondolkodói feladatának tekintette ezen stratégiai célkitűzések viták közbeni kimunkálását. Az 1945-ben újjáalakult demokratikus és szocialista pártok együttműködésének híveként ugyanakkor megőrizte a maga szuverén gondolkodói pozícióját. Nemcsak a két szélső pólust képviselő kommunista párttal, illetve a kisgazdapárttal szemben, hanem a szociáldemokratákkal szemben is – velük elsősorban a népi irodalom, a nemzeti múlt értékelése kapcsán volt vitája. És polemizált saját pártjának, a Nemzeti Parasztpártnak egyes vezetőivel. Az Erdei Ferenc vezette balszárnyat a kommunisták irányában tanúsított engedékenység miatt bírálta, más csoportokkal való vitájának tárgya pedig a paraszti életforma, a népi kultúra megítélése. A párt válságos helyzetében – 1947 első felében – a Szabad Szó-ban közölt cikksorozatban vázolta fel a Nemzeti Parasztpárt önálló arculatát markánsabban kirajzoló leendő programot.

Összhangban társadalomfelfogásával, az egyensúly megteremtését, a félelmek és hisztériák fokozatos feloldását csak a „szélsőséges” megoldások kizárásával tartotta lehetségesnek.

Ez magyarázza, hogy támogat minden, a társadalom demokratikus megújítására irányuló radikális reformot, sőt a „határolt”, és a „tervezett” forradalomnak a híve. Ugyanakkor szüntelenül az ország nagyfokú konszolidációs szükségletére figyelmeztet, ellenezve minden „elsietett változtatást”, mert az „idő előtti robbanásszerű fejlődés” konzervatív reflexeket indukál, a demokrácia keretei között a szocialisztikus kezdemények bátorítását ösztönzi, de az adott feltételek között elengedhetetlennek tartja, hogy ezek a „gazdasági élet egészébe a kapitalizmus szabályai szerint illeszkedjenek bele”. Veszélyes szellemi mérgező {3-447.} anyagnak tartja az antikommunizmust, de radikálisan ellenzi a proletárdiktatúra minden formáját. Kritikai nézeteit a leglényegesebbnek ítélt kérdésekben is kifejtette: Zsidókérdés Magyarországon 1944 után című tanulmánya e gondolkodói magatartás meggyőző példája.

Bibó István 1945–48 közötti politikai vitairataiban leginkább a koalíció pártjainak konfliktusaival, a nemzetgyűlési és törvényhatósági választásokkal, a közigazgatás és a társadalompolitika reformjával, a békeszerződés politikai következményeivel, illetve az e történések által indukált „félelmi komplexumokkal” foglalkozott. Egyes kommunista kritikusai a népi demokratikus út jobboldali ellenzőjének attitűdjét vélték írásaiban felfedezni, mások – diametrálisan ellentétes eszmei, politikai pozícióból – életútjának ezt a szakaszát ítélik meg a legnegatívabban. A kommunista bírálatokra még visszatérünk, itt most közelebbről e másik vélekedést kívánjuk értelmezni.

Az említett álláspont képviselői szerint Bibó István 1945–48 között egy önmaga által gerjesztett illúzió foglya volt, amikor reális történelmi alternatívaként elfogadta a demokratikus pártok létével hosszabb távon számoló, a szocializmushoz fájdalommentesebb átmenetet biztosító népfrontpolitikát. Illúziója – vallják – azon a hibás feltételezésen alapult, hogy az összeomlás a magyarság felszabadulásaként értelmezhető, s hogy a pluralizmus – bármely okra visszavezethetően – korlátozható.

Polemikus írásai – ebben az olvasatban – az indirekt apológia funkcióját töltötték be, mert erősítették a látszatot: a népi demokrácia valóban demokrácia, a válságjelenségek a kommunistákkal együttműködve leküzdhetők, jóllehet a valóságban a plebejus demokraták, a demokratikus szocializmus hívei csak két lehetőség között választhattak: támogathatták a kommunisták álcázott egyeduralmi törekvéseit, vagy vállalták a közéletből való teljes kivonulást: a belső vagy a külső emigrációt.

Elhibázott döntését – hangzik a verdikt – reálpolitikai megfontolások nem magyarázhatják. Ha ugyanis Bibó az általa érvényesnek tartott értékek és jogi elvek szempontjából mérlegeli a {3-448.} világban végbemenő folyamatokat, az országban kialakult valóságos erőviszonyokat, akkor fel kellett volna ismernie, hogy épp a realitások nem kedveznek a népi demokrácia és a szocializmus bibói programjának, hogy e helyzetben nem időszerű a történelmi bal- és jobboldal szembeállítása, a demokratikus-szocialista erők és a kommunisták szövetsége. Ha ugyanis a demokrácia játékszabályait betartó magyar „tradicionalizmus” – értsd: a történelmi osztályok kevésbé kompromittált csoportjai, a középrétegek és a gazdaparasztság – és a „diktatúrára törő baloldali blokk” között kellett választani, demokrataként és magyar politikusként az előbbi mellett kellett volna magát elköteleznie. Bibó István írásaival azonban 1948-ig nemcsak hogy nem tette egyértelművé a magyar helyzet ilyen irányú meghatározottságát, állítják eme kritikusai, ellenkezőleg: a Szovjetunió iránt lojalitást szorgalmazó, a reakciót ostorozó, a kommunistákat méltányosan bíráló cikkeivel maga vált egy ravaszul megszerkesztett forgatókönyv alapján vezérelt kommunista manőver igazolójává.

Hasonlóan megkérdőjeleződnek ebben az olvasatban az eltorzult magyar alkatról, a zsákutcás magyar történelemről, a zsidókérdésről írt, egyébként „gondolatébresztőnek” minősített írásai. Kíméletlen önbírálata ugyanis – e vélekedések szerint – a „magyar tradicionalizmus” hazai és nemzetközi pozícióját gyengítette.

Az idézett álláspont képviselői jelen idejű – vélt vagy valós – konfliktusokat vetítenek vissza. Tételeik alkalmasak arra, hogy igazolják a rendszerrel való szembenállás mai gyakorlatát, de konstruáltak, s idegenek attól a valóságtól, amelyben Bibó István választásra kényszerült. Így 1945-ben adottnak veszik a plebejus demokrácia híveinek erőfölényét s a „magyar tradicionalizmussal” való szövetségének lehetőségét. 1944–45 fordulóján azonban a demokrácia erői csak toborzódtak, mozgalmaikba életet lehelni csak a kommunista párt közreműködésével lehetett, a pillanatnyilag bénult, de jelentős tartalékokkal rendelkező, ún. történeti osztályok ellenére.

A háború befejezését követően az összeomlás totális volt. {3-449.} A közigazgatás megbénult, az ország gazdasági helyzete reménytelennek látszott: a városokban nem volt biztosítva a közellátás, az ország nemzeti vagyonának negyven százaléka elpusztult, a közlekedés megbénult. Ráadásul a fegyverszüneti megállapodás nyolc év alatt 300 millió dollár jóvátétel megfizetésére kötelezte Magyarországot. Az országban – 1944–45 fordulóján – az egyetlen cselekvőképes erő a kommunista párt volt. Ilyen körülmények között felelős gondolkodó csak az újjáépítés vagy a nemzetvesztéssel egyenértékű obstrukció között választhatott, az újjáépítés feltétele pedig az antifasiszta erők legszélesebb alapokon nyugvó s a Szovjetunió bizalmát élvező koalíciója volt.

A helyzet reális értékeléséhez az is hozzátartozott, hogy az angolszász nagyhatalmak 1945-ben nyilvánosan, sőt a kommunikáció bizalmas csatornáin is még megerősítették: a Szovjetunió meghatározó katonai és politikai befolyását e régióban rövid távon nem megváltoztatható politikai realitásnak tekintik.99

A feltételek 1945 őszén részlegesen módosultak: kiépültek az új népi demokratikus politikai rendszer intézményei, beleértve a közigazgatást, az ország termelői potenciálja is részben működőképessé vált, az ún. tradicionális erők szembenállása az elodázhatatlan strukturális változásokkal a kisgazdapártiak választási győzelmét követően nemhogy csökkent, hanem erősödött. S e harcoknak sem az SZDP, sem a Nemzeti Parasztpárt nem váltak meghatározó tényezőivé.100 Bibó, miközben egyértelműen megfogalmazza elvi fenntartásait a „koalíció balra szűkítésének” lehetséges alternatívájával szemben, mely érdemben a kommunista párt egyeduralmát eredményezheti, 1946-ban is úgy ítéli meg a helyzetet, hogy „ma Magyarországon az alapvető társadalmi változások szükségességét elegendő tudatossággal és elegendő erővel a kommunisták képviselik, ezért van mélyen fekvő összefüggés a szovjetbarát politika és a kommunisták részvételével folyó kormányzás szükségessége között; ez azonban olyan szükségesség, mely minden külső szemponttól függetlenül a magyar politikai és társadalmi fejlődés érdekében is folyik. Nem volna az sem {3-450.} külső, sem belső szempontból ilyen szükségesség, ha léteznének Magyarországon hatalmas politikai tényezők, amelyek a kommunistákétól eltérő ideológiával és más technikával, de ugyanakkora erővel törnének a szükséges társadalmi változások felé; ilyen tényezők azonban ma Magyarországon nincsenek, és kicsi a valószínűsége annak, hogy ha meg is nőnek, ezt a feladatot egymagukban el tudnák végezni.”101 (Kiemelés: H. T.) Történeti tanulmányainak ismeretében érthető csak igazán, mennyire nem taktikai megfontolások motiválták e megállapítást.

Bibó István konkrét társadalmi célkitűzések, akcióprogramok és a politikai gyakorlat alapján alkotta meg véleményét. A „földreform, az általános titkos, egyenlő, községenkénti, arányos, nőkre is kiterjedő választójog a parlamenti és önkormányzati választásoknál”; „a fogyasztók millióit és az egész nemzetgazdaságot károsító egykéz-vállalatok” megszüntetése, a „kartellek és nagybankok állami ellenőrzés alá helyezése”, a villanytelepek, kőolajforrások, a szén- és ércbányák, valamint a biztosítás államosítása és egyidejűleg „a magánkezdeményezésnek és magánvállalkozásnak az egész nép érdekeinek javára” történő fejlesztése; a háború által elpusztított lakóházak, gyárak, közlekedés „egységes, központi terv alapján állami támogatás és irányítás melletti újjáépítése”; a nyolcórás munkanap bevezetése, az évenként biztosított szabadság, a női és gyermekmunka védelme, a kollektív szerződés, „a munkásbiztosítás önkormányzata és kiterjesztése a mezőgazdasági munkásokra, a tanoncok védelme, a munkanélküliség megelőzése érdekében munkaalkalmak megteremtése”, „azon törvények eltörlése, amelyek a mezőgazdasági munkások szabad munkavállalását korlátozzák”, „a törvényben biztosított sztrájkjog és érdekvédelem olyan programkitűzések voltak, amelyek legbensőbb meggyőződésével találkoztak. E követeléseket a Magyar Kommunista Párt 1944. november 30-án közzétett javaslata tartalmazta, amelyet – kisebb módosításokkal – az Ideiglenes Nemzeti Kormány kormányprogram rangra {3-451.} emelt.102 Ezen elvek konkretizálási szándékát olvashatta ki az MKP 1946 kora őszén megtartott kongresszusának határozataiból is.103

A kommunista párt számos javaslatával vagy azok megvalósítási módjával ugyanakkor nem értett egyet. Így ellenezte a tömegakciókat; a reakció és a fasizmus elleni harc programját nem tartotta elég differenciáltnak, nem szólva a világnézeti-elvi jellegű nézetkülönbségekről. S a támogatandó követelésekre sem egyszerűen igent mondott, hanem saját programelképzeléseivel összhangban értelmezte azokat, folyamatosan szóvá téve a kinyilvánított követelések és a politikai gyakorlat általa észlelt ellentmondásait. E tiltakozások különösen olyan történésekkel voltak kapcsolatban, amelyekből a „hatalomkoncentráció” tendenciájára következtetett.

S végül voltak olyan területek, ahol maga dolgozott ki részletesebb javaslatokat a demokratikus átalakulás, a reformfolyamatok elmélyítése érdekében. E kérdések közül a legfontosabbak az államhatalom szféráinak: törvényhozás, végrehajtás, igazságszolgáltatás szétválasztásával, a közszolgálat megújításával, a szövetkezetesítés programjával kapcsolatosak.

A közszolgálat – közelebbről a magyar közigazgatás – reformkérdéseinek felvázolása e javaslatok sorában kitüntetett jelentőségű. A magyar közigazgatás örökletes betegségeiről írt fragmentuma, az „eredményességgel”, illetve a „szakszerűséggel” kapcsolatos meditációi, a közigazgatási feladatkör ellátását alakító magatartásmódok tipológiája: a „Hatalom” a „Hivatal”, az „Élet” attitűdjének eredeti jellemzése, a hivatalnok értelmiségi genealógiájának vizsgálata – lásd az Értelmiség és szakszerűség című írását – szerves folytatása társadalomtörténeti elemzéseinek.104

Bibó István nemcsak elvek, jelszavak mellett kötelezte el magát, azok hitelét sorsfordító történések bizonyították számára. Ezen változások korántsem voltak egyértelműen szocialista jellegűek, fermentáló hatásuk azonban vitathatatlan volt: felgyorsult a társadalomszerkezet átalakulása, a mobilitás. E folyamatok a {3-452.} társadalmi tudat mélyebb rétegeiben is nyomokat hagytak. Különösen a demokratikus közérzület erősödése szempontjából voltak számottevőek a változások: a proletár, a paraszt szó megújult jelentéstartalma ugyanúgy legitimáló tényezővé vált, mint az ún. történelmi osztályok és a pénzarisztokrácia előjogainak devalválódása. A demokrácia a tömegek tapasztalatává ezekben az években vált, minden későbbi pozitív irányú társadalmi mozgás erkölcsi-érzületi tartalékait ezeknek az éveknek nagy, felszabadító erejű élményéből merítette. Ez a tény ihlette Bibó emelkedett sorait, amikor az 1945. évi változások értelmét elemezve vízválasztó jelentőségűnek minősítette, hogy a nagybirtokrendszer összeomlásával, a régi vármegye eljelentéktelenedésével, az urak futásával „valami olyan tűnt el a magyar társadalom életéből, amely mind a mai napig a legdöntőbb szabályozó tényező volt mindenben, ami az emberi lehetőségeket és emberi szabadságokat eloszlatta, Olyan szabályozó tényező, amelynek hatalmi helyzete négyszáz esztendős mozdulatlansága folytán tökéletesen örökkévalónak tűnt fel a társadalom összes rétegei előtt, és ennek megfelelően azok társadalmi beidegződéseit teljességgel meghatározta.”105

Ugyanakkor az is tény, hogy a többpártrendszeren alapuló parlamentáris kormányzati forma átmenetinek bizonyult, hogy a közigazgatási reformterv számos eleme nem valósult meg, mint ahogy köztudottan az 1945-ben elindult megújulási folyamat sem volt töretlen. A folyamatosság megszakadását, akárcsak a kataklizmaszerű megrázkódtatásokat, különböző előjelű okok idézték elő. Bibó István 1945–1948 közötti szerepvállalásának megítélése szempontjából elengedhetetlen, hogy az alternatív lehetőségeket, a történelmileg elkerülhetetlen változtatásokat, illetve azokat a történéseket, amelyeket elméleti tévedések vagy politikai vezetők – a történelmi folyamatoktól teljesen nem függetleníthető – önkényes lépései magyaráznak, mai ismereteink szerint elhatároljuk egymástól.

Ebben az összefüggésben kulcsjelentőségű annak mérlegelése, hogy milyen mértékben voltak valós esélyei a népfrontpolitikának, {3-453.} illetve mennyire kötelezte el magát 1944–45 fordulóján e politika mellett a Magyar Kommunista Párt. E kérdés érdemi elemzésére – akármennyire felismerjük jelentőségét – ezen utószó keretében nem vállalkozhatunk; nem e tanulmány feladata, hogy rajzot adjon az 1945-ben kialakult világpolitikai helyzetről, a Szovjetunió stratégiai elképzeléseiről, vagy jellemezze az MKP történetének e szakaszát. Csak utalhatunk azokra a monográfiákra, amelyek napjainkban már a hozzáférhető forrásanyagok alapján sokoldalúan argumentálják, hogy az 1945 utáni első években minden kelet-európai országban a kommunista pártok a népfrontpolitikát a hivatalos politika rangjára emelték, hosszú távra gondolták, s hogy e stratégia összhangban volt a világháború mérhetetlen sebeit gyógyítani kívánó Szovjetunió világpolitikai elképzeléseivel. Az MSZMP 1962. júniusi határozata nem hagy kétséget afelől, hogy Rákosi Mátyásban és szűkebb környezetében már Magyarországra visszatértükkor erőteljes volt a bizalmatlanság a szövetséges pártok vezetői és az illegalitás éveiben Magyarországon tevékenykedő kommunisták iránt – az újabban megjelent visszaemlékezések e vonatkozásban is fontos adalékokkal szolgálnak. 1945–47-ben azonban még Rákosi is nyilvánosan a népi demokratikus út mellett kötelezte el magát, s a párt éppen e politikának köszönhette gyors növekedését.106

A kommunista párt vezetői a népi demokratikus út történelmi szükségességét 1937–1948 között teoretikusan is igazolták. E megnyilatkozásokat Bibó pontosan regisztrálta, és a vitákban hasznosította. Révai Józsefnek a Fórum című lapban megjelent cikkét például, amelyben a népi demokráciát a szocializmushoz való átmenet új, fájdalommentesebb változataként jellemezte 1947-ben, a Németh László személye körül kirobbant polémiában, saját álláspontját erősítendő, maga citálta.107 Gondolatmenete – túl a vita konkrét indítékán – azért is figyelemre méltó, mert ebben az írásában fogalmazza meg, hogy a népfrontstratégia következetes vállalása esetén a harmadik úttal kapcsolatos álláspontok történelmileg meghaladhatók: „…nemrégen – írta Összeesküvés és köztársasági évforduló című cikkében – Révai {3-454.} József mutatott rá arra, hogy demokráciánk mai formája bizonyos értelemben valóban harmadik út, nem úgy, hogy el akarna kanyarodni a szocializmus felé való fejlődéstől, mint Röpke harmadik útja, hanem a szocializmusra való átmenet simább útját jelenti. Ha valaki ezt Szárszón így meg tudta volna fogalmazni, akkor nem lett volna nehéz a búsmagyarok csoportjáról leválasztani Németh Lászlót, akinek nem a szocializmus kikerülése, hanem a szocializmusra való átmenet a központi problémája.”108

Révai József még 1948-ban is – igaz, csak utóvédharcokat folytatva, mert a hidegháború és a jugoszláv kommunisták ellen kibontakozó kampány már érdemben módosította a feltételeket – a többpártrendszer időleges megőrzésének szükségességét indokolta, álradikalizmusként és öncsalásként minősítve a pártok felszámolását „az osztálykülönbségek felszámolása vagy elmosódása előtt”.109

Ha Révai József és azok, akik az illegalitásban a Komintern VII. kongresszusának szellemében vettek részt a Márciusi Front, majd a Történelmi Emlékbizottság létrehozásában, ha a fiatalabbak, akik velük vállvetve a felszabadulás után maguk segítették a szövetséges pártok talpra állítását, ha azok, akiket a szakszervezeti és demokratikus ifjúsági mozgalmakban, a népi kollégiumokban a népfrontpolitika szellemében neveltek, s akiknek céljaival és érzéseivel ez a politika állt összhangban – csak szerepjátszásból színlelték volna a népfronteszme iránti elkötelezettségüket, nem lett volna szükség arra, hogy Rákosi és köre teoretikusan is bírálja e politikát, s nem késztették volna magát Révai Józsefet is 1949. március 5-én az MDP központi vezetőségi ülésén nyilvános önbírálatra.110

A helyes képhez hozzátartozik, hogy Rákosi Mátyás 1952-ben tartott „teoretikus igényű” előadásában,111 amelyben a fordulat egész folyamatát a szövetséges pártokat lefejező hírhedt szalámitaktika jegyében jellemezte, utólag igazolta mindazokat, akik a koalíciós intervallumot történelmi színjátéknak igyekeztek ábrázolni, s puszta taktikázásnak tekintik napjainkban is.

{3-455.} A népfront azonban – bárhogyan alakultak is később a körülmények – reális történelmi alternatíva volt, s a koalíciós pártok, a népi szervek és más demokratikus formák és intézmények felszámolása korántsem volt történelmileg elkerülhetetlen.

A konfliktusok felerősödésének lehetőségét Bibó István a kezdetektől érzékelte, de azt – összhangban teoretikus álláspontjával –, elsődlegesen a bizalom hiányára, a világnézeti kérdések „erőltetett” napirenden tartására vezette vissza. A strukturális okokkal kapcsolatos feszültségforrások szerepe ily módon alárendelt jelentőségű maradt. Így Bibó írásaiban többször figyelmeztette a kisgazdapárt vezetőit, hogy határolják el magukat a rájuk szavazó, de tőlük jobbra forduló elemektől, mert a párt lényeg szerinti politikai feladata „a társadalom konszolidált és szerényen birtokló, de a feudális-úri-nagytőkés világgal határozottan szemben álló demokratikus rétegeinek a politikai megformálása”.112 E javaslatok építő jellege vitathatatlan. Ám Bibó teljesen figyelmen kívül hagyta azt a tényt, hogy 1945 őszén a kisgazdapárt mellé sodródott rétegeket nem egyszerűen konjunkturális hatások, hanem a párt programja és politikája kapcsolta össze. A kisgazdapárt a magántulajdon, a paraszti-polgári demokrácia, a polgári életforma és a szabadságjogok elve alapján állt, inkább Nyugat felé orientálódott, s a szocializmus alternatíváját csak 1948 őszén, az ún. második balatonkenesei értekezleten fogadta el.113

Általában W. Churchill 1946. március 5-én Fultonban elmondott beszédét szokták a hidegháború kezdetének tekinteni. Napjainkban már tudjuk, hogy e folyamat, bár a felszínen nem látszott, korábban elkezdődött, a volt angol miniszterelnök csak hangot adott ilyenfajta nézeteknek. A fordulat a nemzetközi viszonyokban 1947 tavaszán-nyarán következett be, s a szövetséges nagyhatalmak közötti együttműködést felváltotta az Egyesült Államok és Anglia, valamint a Szovjetunió közötti konfrontáció. Hogy ezen fordulat milyen következményekkel járt, mennyire érintette a nagyhatalmak globális stratégiai elképzeléseit és az európai koalíciós kormányzati rendszereket, természetesen {3-456.} szintén nem vált azonnal sem köztudottá, sem felismerhetővé. Igaz, a Szovjetunió már 1946-ban reagált az első élesebb megnyilatkozásokra,114 a hidegháború kifejezés azonban csak 1947-ben vált használatossá. 1947. március 12-én hirdette meg Truman amerikai elnök a később róla elnevezett doktrínát, amelyben az USA, saját „biztonsága érdekében”, vállalta, hogy a jövőben támogatást nyújt a kommunizmus ellen küzdő államoknak, különösen a Szovjetunióhoz közel eső térségekben. Ez a lépés, amit a Marshall-terv115 követett, valamint a kommunista miniszterek kiszorítása a francia és az olasz kormányból már bizonyossá tette, hogy – rövidebb vagy hosszabb időszakra – a Nyugat- és Kelet-Európa közötti normális érintkezés folytathatatlan.

1947. szeptember 30-án, a Kommunista Pártok Tájékoztató Irodájának varsói ülésén Zsdanov előadói beszédében egyértelműen megfogalmazta, hogy a Szovjetunió értékelése szerint a második világháborút követően kialakult helyzet, így a stratégiai alapképlet is megváltozott, s a meghatározó politikai erőket tekintve a világ két táborra szakadt.116 A Tájékoztatási Irodának a jugoszláv kommunista pártot elítélő állásfoglalása 1948 júniusának végén látott napvilágot.

Bibó István aktuális kérdésekkel foglalkozó – e korszakát záró – politikai elemzései 1947 januárja és augusztusa között jelentek meg. Ezekben alapvetően kitart azon meggyőződése mellett, hogy mind a nemzetközi folyamatok szempontjából – tudniillik hogy egy magyarországi fordulat ne gerjesszen kiszámíthatatlan következményekkel járó nemzetközi bonyodalmakat –, mind a belső fejlődés szükségleteit szem előtt tartva egyetlen racionális megoldás a „széles alapú koalíció” megőrzése. Bibó természetesen számolt más alternatívákkal is, ezeket azonban a negatív végkifejlet szempontjából ítélte meg, s nemcsak ésszerűnek, de reálisnak is ítélte a népi demokratikus út folytatását.

A történelmi folyamatok jelen idejű megfejtése és utólagos értelmezése nem azonos nehézségfokú műveletek. A ma látószögéből nem alaptalan ezeknek az írásoknak egyes megállapításait {3-457.} illuzórikusnak minősíteni, jóllehet – mint utaltunk rá – a többpártrendszerrel kapcsolatos viták a magyar kommunista pártban is csak 1948–49-ben zárultak le. Ám a megváltozott helyzetben „a fájdalommentesebb átmenet” esélyei nyilvánvalóan csökkentek, illetve részben lehetetlenné váltak; a nemzetközi osztálykonfliktusok kiéleződése következtében a magyar belpolitika feltételrendszerei is módosultak: az új feltételek – akkor úgy tetszett – egyértelműen megkövetelték az átmeneti időszak lerövidítését. Bibó a helyzet módosulását későn ismerte fel, igaz, az új kondíciókból adódó vélt vagy valós következtetésekkel pedig – elvi okokból – nem azonosult.

Mert a fordulat évével megkezdődött folyamatot nemcsak a külső és belső erőtér átrendeződéseiből szükségszerűen következő események jellemzik. A nagy- és középüzemek államosítása, a gazdasági potenciál átcsoportosítása az ország iparosítása jegyében és egy sor más döntés, amely a munkásosztály hegemóniáját volt hivatott biztosítani, történelmileg indokolható, mint ahogy egy bizonyos mértékű hatalomkoncentráció is elkerülhetetlen volt.

Nem volt azonban szükségszerű a kisipar és a kiskereskedelem államosítása, a kollektivizálás mindenáron való erőltetése, a mezőgazdasági szaktudást leginkább transzferálni tudó – bérmunkást rendszeresen nem foglalkoztató – gazdaparaszti réteg árutermelő potenciáljának elsorvasztása, mint ahogy csak e hibás döntések következtében vált elkerülhetetlenné az ún. középrétegekkel való totális konfrontáció.

S nem volt indokolt az állambiztonsági szervek korlátlan hatalmának meghonosítása, az egykori szövetséges pártok nemcsak jobboldali vagy centrista, hanem baloldali vezetőinek, régi, illegális párttagoknak alaptalan megvádolása, félreállítása, a törvénysértő perek sorozata, az emberekkel szembeni egyetemes bizalmatlanság, a „munkaerő”-t a munkahelyhez kötő tervtörvény, a begyűjtéssel kapcsolatos drasztikus intézkedések stb.

A torzulások és bűnök beárnyékolják azt a tényt, hogy Magyarország ezekben az években elmaradott agrár-ipari országból {3-458.} ipari országgá fejlődött, hogy – ha egyenetlenül is s nem azonos dinamikával – folytatódott a kulturális forradalom, és hogy e folyamatokkal összhangban felgyorsult a nincsteleneket emancipáló társadalmi mobilitás, és számos, 1945–48 között megfogalmazott szociálpolitikai követelés ekkor valósult meg.

Ily módon nemcsak azt kell megállapítanunk, hogy Bibó István nem súlyuknak megfelelően értékelte az osztályharc tényeit, hanem azt is, hogy 1947–48-ban megfogalmazott figyelmeztetése, hogy tudniillik a koalíciós pártok megbénítása esetén a partner politikusok nem kis hányada „saját tömegei felé is tekintélyét veszti a kommunistákkal való sikertelen együttműködés miatt”, s ebből következően beszűkül a rendszer politikai bázisa – nem volt alaptalan.

Vitathatjuk Bibó kiindulópontját, megkérdőjelezhetjük azon megállapításainak megalapozottságát, hogy a felhalmozott ellentmondások „a határolt és tervezett forradalom” keretei között feloldhatók lettek volna, ugyanakkor azt is el kell ismernünk, hogy az erőltetett ütemű iparosítás s mindazon lépések következtében, amelyek „a hatalom túlzott koncentrációjához” vezettek, a kormányzatban valóban megnőtt a hajlam arra, hogy az elégedetlenség minden formájában a reakció erősödésének jelét lássa. Más szóval: Bibó azon figyelmeztetése – lásd A koalíció válaszúton című tanulmányát –, hogy a kormányzat ily módon „hamar belejutna abba a reménytelen circulusba, amelyben minden sikertelenségét szervezett aknamunkának tulajdonítja, viszont azokkal a módokkal, amelyekkel ezt megtorolni és megelőzni igyekszik, halálos bizonyossággal még sűrűbbé teszi az ellenségesség atmoszféráját és még valószínűbbé az újabb sikertelenségeket”,117 nem volt alap nélküli.

„Az emberi méltóság egyetlen forradalma” – ott és ahol a forradalmi helyzet létrejön – bizonyosan együtt jár a gazdaságiuralmi viszonyok radikális átalakulásával, ám az is tény, hogy ha a munkáshatalom legitimitását elsődlegesen nem a tömegek aktivitására, javuló életfeltételekre, hanem az erőszakszervezetek mindenhatóságára alapozza, saját tömegével kerül szembe, {3-459.} s az általa létrehozott népi szervek elsorvadására kényszerül. E szempontból különösen tanulságos az üzemi bizottságok 1948 őszén történt felszámolása, majd a szakszervezetek s minden érdekvédelmi szerv működési területének beszűkülése, illetve teljes megszüntetése. (Más kérdés, hogy Bibó e történéseket a proletárdiktatúra velejárójaként írta le, azonosítva a hadikommunizmust vagy annak változatait a proletárhatalommal, míg Lenin a néphatalmi szervek meghatározó befolyását tekintette a proletárdiktatúra attribútumának.)

Az MSZMP megerősítette a törvényességet, szövetségi politikája a közmegegyezés kialakítását célozta, megváltozott a rendszer legitimációs mechanizmusa. Ugyanakkor tudjuk, az 1949–53 között kialakult intézményrendszer számos elemének reformja még előttünk áll.