VI.

A MAGYAR PARASZTSÁG belső törtnetét a XVIII. század folyamán két döntő jelentőségű folyamat jellemzi. Egyik a jobbágylakosságnak az a hullámzása, sőt szinte kicserélődése, amely a szökések és lázongások, a vándorlások és telepítések, valamint a katonáskodás nyomán állott elő. Másik a jobbágytársadalomnak az a differenciálódása, belső rétegeződése, mely már ebben a korban, ha nem is e társadalmi osztály szerkezetének felbomlásához, de jelentékeny mérvű meglazulásához, bomlásának megindulásához vezetett. Nézzük e folyamatokat egyenként.

Már a XVII. században, az örökös röghözkötés rendszere idején szembetűnő s mind szembetűnőbbé válik, hogy a jobbágylakosság lélekszáma egyes területeken rendkívüli ingadozásokat mutat, sokszor egyik évről a másikra is; s Tagányi Károly kétségtelennek látja, hogy „ezen szakadatlan ingadozásnak fő mozgató eleme a szökés.”138-30 A XVIII. század első évtizedeiben, nevezetesen 1710 óta ez a népességmozgalom valósággal „nagy belső népvándorlás” jellegét öltötte fel. A nép „nagy bódulása és fészkiből való kimozdulása” Erdélyben éppoly általános tünetté vált, mint a Felvidéken. „A szökések – írja Szabó István – valósággal fellazították a röghözkötöttség talaját s az egész rendszert válságba kellett, hogy vigyék.”138-31 Különösen jelentős, hogy e vándorlások iránya más 1710 és 1730 között jelentékeny részben a Nagy Alföld. A hegyvidék nehezen élő népe tódul itt a ritka lakosságú s a török uralom megszűnésével hozzáférhetőbbé vált Alföldra. Szabó valósággal a magyar parasztság honfoglalását, az Alföld Magyar megszállását látja e mozgalomban.138-32 Tény, hogy a felvidéki megyék földesurai már 1729-ben visszakövetelik {139.} az Alföldre szökött jobbágyaikat, velük szemben az alföldi megyék követeinek kell kijelenteniök, hogy ha e szökött jobbágyokat visszaviszik, a némileg megnépesedett vidékek ismég pusztasággá válnak.139-33 De nyilvánvaló, hogy a vándorlás iránya nemcsak az Alföld volt, hanem jóformán minden terület, ahol a szegényparasztság enyhülést, szabadulást remélhetett a reá nehezedő nyomás alól. A császári udvar adományozó és telepítő politikája nyomán „egész idegen és elidegenedett nagybirtokos osztály alakult, mely nemcsak politikailag állt föltétlenül rendelkezésre a császári udvarnak, hanem valóságos istencsapássá vált a jobbágyságra… Szere-száma sem volt a sok pörnek, sőt néhol fegyveres ellenállás támadt, másutt a nép szétfutott, sokan lengyel földre, a szepesi városokba, a határőrvidékekre, török területre szöktek, az a rész pedig, amely telkein maradt, egyre jobban elkeseredett gyűlölt idegen urai ellen.”139-34 „A Székelyföldről az oláh vajdaságokba, a vármegyékből a kincstári uradalmakra, Magyarországba, 1717 után az akkor visszaszerzett s külön katonai kormányzat alatt álló Temesközbe” folyt a kivándolás;139-35 s ugyancsak Erdélyből írja száz esztendővel később, 1823-ban Cserei Miklós Kazinczynak, hogy a nép csoportosan szökik Moldvába, mert „a régi kötelékek el vannak szaggatva – az erőszakos tilalom keveset fog”.139-36

És erőszakos tilalomban valóban nem volt hiány. A vármegyék 1711 óta sietnek megújítani a szabad költözés tilalmát. „Bihar 1711-ben megtiltotta a jobbágynak az egyik faluból a másikba való költözést, elrendelte, hogy mindenki ott maradjon, ahol most lakik, különben mindenét elveszti. Békés 1715-ben a lakosok költözését egyik helyről vagy vármegyéből az illető összes javainak elvesztése mellett tiltotta meg, kimondván, hoy a falvak kötelesek elfogni a költözőt… 1716-ban több vármegye elrendelte, hogy a szökevények vetései a vármegye számára lefoglaltassanak… Nógrád 1722-ben a parasztvármegyére bízta, hogy azokat, kik szökésre készülnek, ebben megakadályozza… Zólyom 1727-ben egyetemlegesen tette felelőssé a községet egyes jobbágyok szökéséért.”139-37 „Az 1715. évi 101. t.-cikk azért, mert igen sok jobbágy földesura tudta nélkül s akarata ellenére más megyékbe szökött és szökik, kimondta, hogy a jobbágyok a földesúr passzuslevele nélkül nem engedhetők át más megyékbe s erre őrködnie kell a katonaságnak.”139-38 Különösen tanulságos ez olyan esetekben, ahol nem is a vármegye, hanem maga a földesúr tiltja el a jobbágyok költözését, mint a dombóvári uradalomban, 1729-ben.139-39 De, mondottuk, mindezek a tilalmak nem használnak, az adóteher, az elemi csapások, a földhiány és a rossz termés, végül nem utolsó sorban a katonaszállásolás oly nyomasztó, kérlelhetetlen súllyal nehezednek a jobbágy életére, hogy szökésszerűen menekül régi otthonából. Az okmányokban szereplő számadatok már az 1710-es években meglepően nagyarányúnak mutatják ezt a vándorlást. Liptó megye 1717-ben elpanaszolja, hogy majdnem teljes parasztnépe szétszóródott a szomszédos megyékben; Máramaros 1540, Kraszna 1428, Középszolnok 927 szökött jobbágyot jelent be 1724-ben, Abaúj 1719-ben 1089 szökött jobbágyot ír össze.139-40 Szabolcsból 1724 és 1735 között 1055 jobbágy- és 292 zsellércsalád, Középszolnokból. 1725 és 1731 között 1278 jobbágy költözött el.139-41 „Míg Abaúj eltávozott jobbágyai nagy részét Borsodtól és a déli Zempléntől követelte, addig Borsod {140.} megye a Jászkúnságon, Hont megye Pest és Esztergom megyékben kereste hűtlen jobbágyait s Szabolcs is azt panaszolta, hogy jobbágyai „legbűvebben” Bihar megyébe, a déli szomszédba keltek át.”140-42 Az erdélyi kormányszék sem panaszolta alaptalanul 1718-ban, hogy a nép innen éjjel-nappal szökik, bár Erdélyből sokkal kevesebb számbeli adat áll rendelkezésünkre. Maga az országszerte folyó telepítés is „eleinte inkább belső vándorlás volt”, csak később vezetett külföldiek erős beözönlésére. A szökött és másutt letelepített jobbágyok sokáig új földesurukban láthatták legfőbb védőjüket, hiszen neki is érdekében állott, hogy puszta jószágai benépesüljenek.140-43

Itt azután egyre világosabbá válik, mily rendkívüli pozitívumot jelentett ez a hatalmas népesség-mozgalom a benépesülő új területekre. Az Alföldet és határszéleit illetően főleg a Szabó István és Acsády Ignác közölte adatok figyelemre méltók. Kiskúnhalas túlnyomórészt Baranyából, a bácsmegyei Pacsér, Ómoravica és Bácsfeketehegy jórészt Kisújszállásról, Karcagról és Kúnmadarasról népesült be, „az új Arad megye magyar helységei közül Zimándújfalu, Nógrádból, Zimándköz Hevesből, Mácsa Szatmárból, Máramarosból és Erdélyből, Nagyzerénd Biharból, Szabolcsból és Beregből, Pécska Gömörből, Borsodból és Hevesből, Selénd többek között Hont megyéből, Újvarsánd a Dunántúlról és a csak néhány évtizede meggyarapodott Orosházáról kapta magyar parasztjait. Az Alföldre települt magyar jobbágyok tehát kis területen is különféle vidékekről tevődtek össze s ebben az összetorlódásban hamar egybeolvadtak azon jellegzetéssegek is, melyeket a föld és népe hosszú idők során kölcsönösen adnak egymásnak. Míg a török uralom alatt a régi földjén maradt magyarság általában szűksugarú körben hányódott ide-oda, addig most elsősorban a magyar települési terület peremének különböző pontjairól keveredett szét távoli vidékekre az új otthont kereső nép”.140-44 A jövevények nemcsak benépesítették, hanem sokszor egészen új községeket is alapítottak. Mikor például az 1831-i felvidéki „kolera-lázadás” véres elfojtása nyomán egész falvak menekültek más vármegyékbe, ilyen zempléni emigránsok alapították a mai Szilágyban, a Réz alján Hármaspatak és Magyarpatak községeket.140-45

Ehhez a rendkívül erős belső mozgalomhoz, a lakosságnak e sokhelyütt radikális kicserélődéséhez, az ország különböző területeiről jött magyar népelemeknek e belső keveredéséhez hozzá kell vennünk két nagyjelentőségű mozzanatot. Egyik a régi nemzetiségi területhatárok erős eltolódása, beljebbnyomulása a XVIII. században, részben a telepítések, részben spontán népmozgalom nyomán, szlovák és kárpátukrán, román, szerb és német részről egyaránt,140-46 másik a katonáskodás, mely 1715-től kezdve, az állandó hadsereg felállítása, a toborzások és katonafogdosások rendszeresebb megindulása óta mind nagyobb jelentőségre emelkedett a nép életében; hiszen ez a hadsereg kül- és belföldön egyaránt táborozott s kezdetben nem kevesebbet jelentett, mint élethossziglan való – még jóval utóbb, a XIX. század derekán is 8–16–20 évre terjedő – katonai szolgálatot.140-47 Ez a két mozzanat egyaránt magával hozta az idegen népelemekkel való közelebbi megismerkedést, sőt az előbbi jóval többet is, mint megismerkedést, – bizonyos értelemben különböző gazdasági formák mérkőzését. Itt ugyanis – erre Mérei Gyula hívja fel a {141.} figyelmet – „a gazdálkodás és a társadalomfejlődés különböző fokain álló népek kerültek egymás mellé a mesterséges telepítés vagy az önkéntes betelepülés útján létesült telepeken és amíg az alacsonyabb fejlettségi fokon levő el nem sajátította a fejlettebb technikát, addig megvolt közöttük az eltérés…”141-48 Ha most mindezt egybevetjük azzal a már említett ténnyel, hogy „egy-egy vidék szomszédos helységeinek magyar jobbágyai igen gyakran távoli vidékekről kerültek egymás mellé”, – hogy „kis területen is különféle vidékekről tevődtek össze” (Szabó I.), – ha tehát megállapítjuk, hogy a XVIII. század jobbágyságának belső mozgalma a különböző népelemek, nemzetiségek és gazdasági formák nagyarányú, szinte földrengésszerű találkozását és keveredését vonta maga után, tisztán áll előttünk ennek a népességmozgalomnak társadalomalakító, egyben műveltségformáló jelentősége.

És hogy a jobbágytársadalom már e mozgalmak idején, de még inkább a nyomukban, valóban belsőleg is átalakult, arról a XVIII. század magyar gazdaságtörténetének adatai győznek meg.

A jobbágytársadalom e korban szerkezetileg bomladozni kezd, – voltaképp nem is egységes osztály többé. Helyzetét nemcsak törvényes rendelkezések alakították és módosították; még döntőbben hatottak a termelési viszonyok, melyek között – többé-kevésbbé kiszolgáltatottan – élt és dolgozott. Kötötte a viszony, melyben földesurával állott; az általa megművelt földterület nagysága, szolgáltatásokkal való terheltsége, vagy azoktól való mentessége, de termékenysége s a megművelés módja is; kötötte a mód és a mérték, mely szerint munkaerejével, idejével és produktumával rendelkezett. Bármelyiket fogadjuk el döntő történelmi kritériumnak, legkivált pedig ha valamennyit nézzük: kétségtelen, hogy a jobbágytársadalom viszonylagos egysége 1740, főleg pedig 1767 óta bomlásnak indult. Az utóbbi dátum Mária Terézia úrbéri pátensének évszáma. Ez a rendelkezés, mint ismeretes, államgazdasági és adópolitikai szempontok alapján sokban javított volna a jobbágyság helyzetén s talán szélesebbkörű javulást is eredményez, ha érdeme szerint végrehajtják s ha épp maga a végrehajtás módja nem vezetett volna sokhelyütt a helyzet romlásához. Gazdaságtörténészeink így azt állapítják meg, hogy a jobbágyság sorsa a XVIII. század közepétől kezdve háromféle irányzatot mutat: egyik rétege, a kisebbség, emelkedik, egy másik, a többség, lesüllyed, egy harmadik pedig kiszakad a régi közösségből és új, sajátos életformát alakít ki.

Az első csoport, az „emelkedők” csoportja a szerződéses vagy szegődményes telepes jobbágyokból, telkes jobbágyokból, hatőrőrökből, libertinusokból és mezővárosi parasztpolgárokból kerül ki. Egyideig közéjük tartoznak azok a szegényjobbágyok, akik munkavállalásukkal irtásföldet szereztek, tehát telkes gazdákká, szabad bérlőkké, „a rendiségből kiválni készülő és a polgári társadalmi rend felé elindulóban levő egzisztenciákká”141-49 váltak, – mindaddig, míg ezeket az irtásföldeket a földesurak erőszakkal vissza nem veszik tőlük. Az itt felsorolt társadalmi formák már jóformán kivétel nélkül megindulást jelentenek a polgári életforma felé.

A társadalmilag „süllyedők” csoportját a zsellérség megdöbbentően megnövekedő létszáma jelzi. E réteg süllyedéséhez sok minden hozzájárult: {142.} a telekaprózódás, a falus földközösség felszámolása,142-50 az irtásföldek elvétele, az önkényes allodizálás, a robot kíméletlen megnövelése. A földfogyás, a férőhelyek megszűkülése e korban mind szembetűnőbb; „a XVIII. század második felében még bővében levő szabad szántóföld a XIX. századra már igen kis területre zsugorodott össze.”142-51 Egyes példák mindennél többet mondanak. „Szolnokon a XVIII. században az 1/4 telkes birtoktípus volt az uralkodó. A század végén meginduló és a XIX. században folytatódó telekelaprózódás következtében az egytelkesesk 1/2 és 1/4 telkesekké, az 1/4 telkesek 1/8-as telkesekké hanyatlottak. A telekállomány alig nőtt, a zsellérek száma viszont jelentősen meggyarapodott. 1771-ben még feleannyi zsellér sincs, mint telkes gazda és a zsellérek 1/5-e házatlan. 1828-ban már csaknem kétszerannyi a zsellér, mint a telkes… A Felvidéken a földfeldarabolás annyira haladt, hogy sok helyen egy-egy paraszttelek 32, 64, sőt 128 részre is oszlott, és olyan helyeken, ahol egy családnak is alig volt megélhetése, 30–40 szlovák család lakott… Több magyarlakta helységben fordult elő, hogy 3/4 telken, 18 hold földön egy család helyett 3–4–5 család azaz 20–25 ember is élt. Pest megyében, Foktő községben 1/4 telek 6–9 darabra oszlott szét… Hódmezővásárhelyt 1759-ben még 2228 telkes gazda és 725 zsellér élt. 1789-ben már csak 2052 a telkes gazdák száma, míg a házas zselléreké 2133-ra ugrott fel… és volt még 3 házatlan zsellér is.” 1813-ban „már 2268 házas és 725 házatlan zsellér élt a mezővároban… Dunántúl egyes népesebb községeiben átlagosan csupán minden második telkes egyúttal gazda is: a jobbágyság másik felének nem volt úrbéri telke. Kisebb falvakban viszont csak minden harmadik családra jutott egy-egy telek.142-52 A zsellérségnek ez az erős, szinte ugrásszerű növekedése magyarázza a társadalmi elégületlenség látható fokozódását is; megmagyarázza, miért érzi Hajnóczy József már 1785-ben, hogy „az országban negyvenezer nemes törvényhozó és ötmillió rabszolga él”142-53, s még világosabbá válik a kép az 1847-es statisztikából: Magyarország mezőgazdasági dolgozóinak „majdnem 60%-a nincstelen zsellér, s alig 40%-a telkes gazda, az utóbbiaknak is csaknem a fele félteleknél kevesebb földdel rendelkezik csupán.”142-54

Külön említendő a jobbágyságnak az a része, mely a XVIII. század közepe táján, a majorsági üzemek létesítésekor új viszonyok közé kerül s megváltozott életet kezd. A majorsági, uradalmi cselédség, a „puszták népe” ez, melynek számát Bereg megye követe már 1791-ben mintegy félmillióra becsüli.142-55 Ennek az új parasztrétegnek a keletkezéséről idézzük itt Erdei Ferenc megállapításait: „Korábban a rendi társadalom szerkezetében alárendelt jelentősége volt a földesúri házi gazdálkodásnak, az allodiális mezei üzemnek. A földesúri birtok számottevő része jobbágytelep volt, amelyen úrbéri kötelezettséggel a jobbágyság dolgozott. A földesúr allodiális telke mindenütt területre is kisebb volt, hacsak nem legelő és erdőföldként használták s ezen szinte kizárólag az úri háztartás szükségletére termelt a földesúr házi cselédsége a jobbágyság robotmunkájának segítségével. Megváltozott a helyzet a XVIII. században. Ekkor ugyanis konjunktúrája nyílt a gabonatermelésnek, megindulván a fokozott áruforgalom nyugat felé, másrészt pedig megnövekedvén a földesúr pénzsükséglete, mind nagyobb terüetre terjesztették ki a földesúri {143.} üzemet, úgyannyira, hogy kialakultak a mai uradalmi nagygazdaságok. Ebben a keretben pedig már nem volt elegendő a régi házi cselédség munkája és a jobbágyok robotja, tehát újabb munkaerőforrásra lett szükség. Aránylag nagy tömegű nép szerződött így uradalmi cselédnek, most már nem házi szolgálatra, hanem mezőgazdasági munkára. Az a „népfölösleg”, amely így uradalmi cselédnek szerződött, a zsellérség felduzzadt tömegéből került ki. Nevezetesen a jobbágyi faluközösségben egyre növekedett a jobbágytelkekről kiszoruló jobbágynép s miután sem a városbaköltözés, sem újabb jobbágytelkek kiszakítása nem könnyített helyzetükön, életlehetőségük egyedüli biztosítását látták az uradalmi munkában. Az uradalomba való elszegődés pedig gyökeres változást jelentett addigi életükkel szemben. A falusi jobbágyközösségekből, ahol bizonyos haszonvételek mindig megillették őket, most már kiszakadtak, az uradalom területére költöztek, az ekkor megépülő majorokba és itt az oly különös pusztai-uradalmi parasztközösségeket alakították ki. – A parasztság ez újabbkeletű csoportjának további történeti alakulása is a parasztság régebbi rendjétől eltérően folyt.” A falusi jobbágyság életét ugyanis a reformkor, az úrbéri terhek megszűnése, újabb munkalehetőségek támadása, megnövekedett mozgási lehetőség stb. jelentékenyen megváltoztatta, tágította; az uradalmi parasztok társadalmi helyzete viszont alapjában változatlan maradt. „Mindössze a cselédtörvények szóltak bele életük alakulásába, ezek pedig gyökeres változást semmiképpen nem jelentettek.”143-56

Mind e parasztrétegeknek: a „felemelkedők”-nek, a „lesüllyedők”-nek és a „kiszakadók”-nak sorsára döntő, bár sokszor ellentétes hatást gyakoroltak azok az inflációs konjunktúrák (előbb a gabonáé, majd a gyapjúé), melyek a századvégi török és francia háborúk óta bontakoztak ki egész Közép-Európában. Egyes folyamatokat meggyorsítottak, másokat meglassítottak, de a gazdasági élet egyetlen területét sem hagyták érintetlenül, s a maguk módján bizonyos fokig előkészítették a kapitalista gazdálkodásra való áttérést. Azonban maga ez az áttérés a XVIII. században, sőt a XIX.-nek első felében is csak csekély részben indult meg, vagy pedig épp csak hogy megkezdődött Magyarországon. Igaz, hogy az állattenyésztés és vele kapcsolatban a régi községi földek átalakítása uradalmi legelőkké erősen kiterjedt, de „maga a termelési mód alapvető formája egész 1848-ig a robotmunka marad. A bérmunkára való áttérés az uradalmakban csak a szőlőművelésben játszik jelentősebb szerepet.”143-57 A jobbágyi társadalmi forma általában még nem bomlott fel „csupán a kisebb birtokos jobbágyok és a zsellérek száma nőtt meg ijesztő mértékben és ezzel egyenes arányban halmozódott a tömegekben a forradalmi feszültség is, amely hamarosan elfojtott kisebb-nagyobb megmozdulások formájában hol itt, hol ott, de kirobbant. A fokozódó zselléresedés növelte ugyan a szabad bérmunkaerők számát, de a jobbágyok mégsem lettek osztálytársadalmi értelemben vett proletárokká, mert munkaerejük felhasználása általában nem a szabad munkaerő megállapodás szerinti bérbeadásának formájában történt, mint a kapitalista módra gazdálkodó nagybirtokon általában, hanem leginkább feudális jobbágyerő-igénybevétel kereteiben: a munkerővásárlás és egyéb úri jogok jegyében, vagy robotelőleg kikényszerítse formájában stb. {144.} Csak kapitalista módra gazdálkodó nagybirtoküzemek elterjedése segítette elő nagyobb mértékben a zselléreknek proletárokká, mezőgazdasági szabad bérmunkásokká alakulását, de az ilyenfajta üzemeknek aránylagosan kis számánál fogva az átalakító hatás csak csekély mértékben érvényesült.”144-58

Zsellér, bérmunkás, uradalmi cseléd – azért mind a három életforma változtatott valamit a régi jobbágyi kereten. Még jobban látható ez a változás a negyedik „kivezető úton”, a társadalmilag felemelkedők útján, a paraszt polgári típuson. „A paraszt csak akkor formálódott mássá és lett rendi-társadalmi képletből, jobbágyból nemcsak jogilag, hanem társadalmi forma szempontjából is osztálytársadalmi polgári képződmény, ha termelési módszerei megváltoztak és kapitalista gazdálkodásba fogott.”144-59 Ebben az esetben azonban a régi életforma levetkezése, a polgárosulás aránylag gyors folyamatnak bizonyult. Ilyen szempontból különösen tanulságos, mily rendkívüli életszínvonalkülönbséget állapítanak meg a parasztság különböző rétegei között a XIX. sázad első felének írói. Virágzó falvakról hallunk a Dunántúl nyugati részén (és részben a Maros mentén), jómódúan berendezett házakkal, a házakban tágas lakószobával, mennyezetes ággyal, a falakon díszelgő korsókkal, teli éléskamrával, pincével, istállóval; bácsmegyei falvakról, ahol kétszobás házak állnak ízléses bútorral, a parasztok újságot járatnak s büszkén hivatkoznak nemesített borukra, juhukra, sertésükre és marhájukra; s míg a csáktornyai uradalom „szerződéses” falvaiban „rend, külcsín, tisztaság, cseréppel födött téglaházak, pajták és más jól rendezett gazdasághoz szükséges épületek a legjobb karban találhatók”, lakosaik pedig „izmosak, erőteljesek, egészségesek, jókedvűek és tehetősek”, addig ugyanott „az úrbéres községek jobbágyai többhelyütt marhájukkal laknak egy kunyhóban, legalább is télen, házuk sövényvfalait néhány cövek óvja az eldőléstől, száraz gyümölcs, aludttej és kukoricakenyér a napi eledelük, főtt étel csak ünnapnap kerül asztalukra.”144-60 Ezek a leírások az 1840-es évekből valók; de kétségtelen, hogy jónéhány évtizeddel korábbra is érvényeseknek tekinthetők. Az a mind láthatóbb különbség, mely a tehetős parasztpolgárt a szegény zsellérparaszttól elválasztja a XVIII. század vége óta otthagyja nyomát a régebben kétségkívül sokkal egységesebb jobbágyság egész életének alakulásán.

Ezek a mind élesebb különbségek alkalmasak rá, hogy megérleljék és kiélesítsék a társadalmi öntudatot is. Kérdezhetjük persze, hol van nyoma e korban az ilyen ébredező társadalmi tudatnak s bármifajta szellemi igénynek a parasztság között. A felelet nem oly negatív, mint első pillanatra gondolnók. „A paraszt reális, józaneszű s az egész éven át künnlakó pásztorokat kivéve, erkölcsös is… szívesebben olvas, mint gondolják, főleg a protestánsok” – írja Almási Pál, II. József császár biztosa, 1787-i jelentésében.144-61 Fáy Andrásnak egy 1842-ben közzétett visszaemlékezéséből tudjuk, hogy őt az 1790-es években atyjának öreg jobbágyai latinból vizsgáztatták, tehát tanultságban nem igen maradtak el uraik mögött,144-62 s csak az imént idéztünk egy 1845-i leírásból (Királyi Pál: Robot és dézma), mely az újságot járató bácsmegyei parasztokról értekezik. Mindez persze nem jelent túl sokat; de érthetőbbé teszi például, hogy a testi és lelki ellenállás, a lázdás, a felkelés – tehát tudatos és cselekvő társadalmi állásfoglalás – mint verhet gyökeret, {145.} mint kaphat lábra ebben a nehezen eszmélő rétegben. Gondoljuk meg, hogy a kisebb-nagyobb lázongások sora hogyan vonul végig a XVIII. századon s a XIX. első felén; hogyan követi Péró 1735-i lázadását már 1753-ban a vásárhelyi és mezőtúri (Bujdosó-, Pető- és Törő-féle) lázongás, 1755-ben a kőrösi és varasdi zendülés, 1766-ban a sopronvárosi jobbágyfalvak ellenszegülése, 1782-ben az aradi és zarándi zavargások, 1784-ben a Hóra-féle felkelés, 1785-ben a liptói, 1802-ben a dunántúli tüntetések, 1831-ben a felvidéki „koleralázadás”. A jobbágyforradalomtól, a „belső veszedelemtől”, a „Hóravilágtól” való rettegés nemesi körökben már az 1790-es években általános; „attól inkább tartunk, mintsem a franciától” – írja egyikük 1797-ben.145-63 Az ellenállást persze mindig a szinte fizikai végszükség váltotta ki, – de kétségtelenül ott dolgozott már benne és mögötte az öntudatraeszmélés is, a magatartás élesebb, konokabb, támadóbb, – újabb formája.

Híven tükrözi ezt a folyamatot a korszak magyar irodalma is. Kevésel azután, hogy Orczy Lőrinc patriárkális énekei a „szelíd ártatlanságban” élő dolgos (vagy rest) parasztság idillikus életéről elhangzottak, feltűnik egy kolozsvári iskolai színpadon Botfalvai Gazsi, a furfangos szolgalegény Plautusból ideplántált alakja, aki túljár az urak eszén,145-64 s újabb néhány évtizeddel utóbb (1815) egy másik népi figura, Ludas Matyié, a parasztfiúé, aki már vissza mer ütni földesurára; ekkor születnek Dubinszky Mátyás rigmusai (1787), melyekben „nincs boldogtalanabb a parasztembernél”, pedig „ha paraszt nem volna, kenyerünk sem volna” hiszen „a paraszt tartja az urakat, a papokat, tartja katonákat és a koldusokat.” (Bizonyára nem véletlen, hogy Dubinszky szövegének másfélszáz év múlva Bartók Bélában támad megzenésítője.) Ez a kor, melyben először mondja magyar költő a nép dalára, hogy „bárcsak ő tuda olyat írni” (Pálóczi Horváth Ádám, 1789.) S ugyanezek az évek azok, melyekben bátor kezdeményezőknek már vizsgálódniok lehet „a parasztok állapotáról és természetéről Magyarországon”, – amelyekben már fel lehet vetni a kérdést, „a parasztember Magyarországban micsoda és mi lehetne” –, egyszóval Berzeviczy Gergely és Tessedik Sámuel, Martinovics Ignác, Bacsányi János és Fazekas Mihály évei.

Mindezek a művek, mindezek a kérdések, mindezek a jelszavak, amint feltűnnek a nemesség haladó részében, már elképzelhetetlenek volnának egy merőben megváltozott történelmi helyzet, egy megváltozott társadalmi magatartás nélkül.

S mi más maga az új magyar népdal is, mint e változott történelmi helyzet legszélesebbkörű, legmesszebbreható művészi kifejezése?