KASSA (1828–1840)

Az északkeleti régió színházi vezetőszerepét 1828-tól Kassa vette át, miután az Erdélyi Énekes Társaság ideérkező egyik részlege (18 férfi, 9 nő, karmester, táncmester) már nagyrészt rendelkezett azokkal a művészi tapasztalatokkal és tárgyiasult lehetőségekkel, amelyeknek hiánya egy évtizeddel korábban megakadályozta a kassai pártolás tartósabb megszervezését. Most kialakult operaműsorral érkeztek, az erdélyi évek lemásolt teljes könyv- és kottatári anyagával, köztük 18 új daljátékkal, valamint saját tulajdonú díszlet- és jelmeztárral. A társulat vezértagjai (Déryné, Szentpétery Zsigmond, Pály Elek, Szerdahelyi József, Szilágyi Pál, Megyeri Károly) a vándorszínészetben eleddig páratlan módon évek óta játszottak együtt, produkcióik begyakorlottsága felülhaladta a korábban látottakat. A jól felszerelt társulatnak már Miskolc bérleti díj nélkül engedte át új színházát, 3300 forint segélypénzt ígérve a téli hónapokra. „Ezen társaság mind az énekes, mint a nézőjátékokra nézve az, mely minden hazafi várakozását felülhaladja”*A vándorszínészettől 134. – ajánlhatta a színházügytől visszavonuló, elöregedett Miskolczy György borsodi főperceptor Fischer Károly kassai főbírónak a társulatot, 1828. április 5-i levelében. A létrejött vendégjáték 25 előadása (április 28. és május 28. között) a társulat színvonaláról győzte meg a közönséget, a felszerelés megléte pedig a felkínált igazgatás anyagi realitásáról Abaúj vármegyét; kivált, hogy szakmai vezetésükre is akadt megfelelő ember, br. Berzeviczy Vince személyében, aki 1829 és 1833 között igazgatta őket, tekintélyes összegekkel támogatva is a társulatot. Az arisztokrata művészeti vezetés és a vármegyei testületi pártolás mellől ezúttal – először a magyar színháztörténetben – nem hiányzott a város részvétele sem: 1829. május 14-én August Voltz, a „városi kávéház, redout és színházépület” bérlője ingyen engedte át az épületet berendezéseivel együtt (egyelőre 1830. július 31-ig) a magyar társulatnak. A vezértagok aláírta kontraktust Berzeviczy záradékolta, Kassa város tanácsülése pedig 2765/1829. szám alatt hagyta jóvá.

{167.} A szerződést kétszer hosszabbították meg: 1830-ban három, 1833-ban pedig hét esztendőre. A két „Bérlő-Levél”, „amely egy részről Tekintetes, Nemes Abaúj Vármegye, másrészről pedig Szabad Királyi Kassa Városa”*Abaúj vármegye Levéltára. Košice-Kassa, közgyűlési iratok. 1171/1833. között köttetett, szövegében csaknem teljesen azonos. Az igazgatóságban – a létrejött kulturális érdekegyesítést szemléltetendő – egyenlő arányban vettek részt („páholytartók” megjelöléssel) a zenés műsor játszásában első fokon érdekelt, azt támogatásuk és jelenlétük miatt elváró főrangúak, a vármegye konkrét igazgatási (például gazdasági-felügyeleti) feladatokat is ellátó tisztségviselői és a város küldöttei. A művészeti vezetés mindvégig arisztokrata kézben volt, az anyagilag és erkölcsileg belefáradó Berzeviczy helyét gr. Csáky Tivadar foglalta el. Az igazgatóság 1833-as névsora így alakult:

„A felvigyázó fő-igazgatóság tagjai.

M. Gr. Csáky Tivadar elölülő és művészeti igazgató
M. Gr. Dessewffy Sámuel
M. Gr. Dessewffy József
Méltós. Semsey Lajos cs. kir. kamarás

Tekintetes Szulyovszky Menyhért táblabíró
Tekintetes Zombory Pál cs. kir. fő-mester
Tekintetes Patay Sámuel táblabíró
Tekintetes Tóth Sigmond főadószedő és játékszíni pénztárnok
Tekintetes Péchy János főszolgabíró

Nemzetes Haske Sándor Kassa városa tanácsosa és kapitánya
Nemzetes Styller Leó Kassa város főjegyzője
Nemzetes Farkas Sándor Kassa város szószólója
Nemzetes Schihulszky Friedrich főorvos és a külső tanács tagja.”*Uo. 224/1829. gyűjtőszám. Nyomtatott jelentésükben is.

Ugyanezt a pártolást fogalmazza meg – színházi helyfajták szerint – a társulat 1837-re kiadott zsebkönyve: „A páholyokból a méltóságok és címek nimbusza veti jóltevőleg sugárait a színpadra – földszint – az esztétikai érzetek felfogására világosodott lélek – s a nemzetnek áldozó szív, a karzaton a formálódó polgári indulat kéjelegve jelen meg a mutatványok nézésére, és a minden nagyot, szépet s jót érezve felfogó – a szívet szelíden kormányzó szépnem, mely Kassa fényét boldogítva emeli...”*Játékszíni zsebkönyv... Kassa, 1837. OSzK Színháztörténeti Tár, 505. sz. zsebkönyv

A szervezett pártolás eredményeként a helyárak éveken át változatlanok voltak. (L. 3. sz. táblázatunkat a 168. oldalon!)

1831-ben – Berzeviczy kérésére – Kassa városa kisebb felújítást is végrehajtott színházán.

{168.} 3. táblázat

Kassai helyártáblázat

Bérlet
Egy estére 12 előadásra
(1829–1831)
13 előadásra
(1831-től)
I. rendű (földszinti) páholy 5 vft 26 vft 31
II. rendű (emeleti) páholy 4 vft 20 vft 24
Zártszék (emeleti) 1 vft 4,50 vft 6
Első hely (földszint) 50 kr. 3 vft 4
Nobelgaléria = II. hely 30 kr. megszüntetve 1831-ben
Galéria 15 kr. nem bérletezhető

Annak ellenére, hogy a működési feltételek rendkívül kedvezőek voltak, a kb. 12 000 lakosú Kassán a vállalkozás változatlanul veszteséges. 1830. október 30. és december 31. között a 40 előadás bevétele mindössze 5661 forint 2 krajcár, a költségek viszont 10 215 forint 29 krajcárt tettek ki. Az öt járásból befolyt 1626 forint 25 krajcár segélyösszeg, valamint az 1810-es években a pesti színházépítésre gyűjtött és most kamataival együtt idefordított summa (4076 forint 35 krajcár) biztosította a mérleg időleges egyensúlyát. S bár egy-egy 12, utóbb 13 előadásos bérlet mutathatott fel alkalmanként nyereséget, a tartós fejlesztésekre (könyvtár, díszlet- és jelmeztár), valamint a veszteséges periódusok pótlására fordított összegek miatt eladósodásuk fokozódott. Az 1833. október 1. és az 1834. május 31. közötti időszak példáján:

Pénzmaradvány 60 ft 54 kr.
109 előadás bevétele 12 119 6
Vendégművészek felléptéből 225
A Kolozsvárra haszonbérbe kiadott könyv- és jelmeztárból 500
Segélypénz 5 966
Hátralékos segélypénz 1 534 5
Kölcsön a nemesi pénztárból 750
21 155 ft 5 kr.
Kiadások 18 461 31
Maradvány 2 693 ft 34 kr.

Ugyanakkor azonban a vármegye nemesi pénztárának – 1831 óta húzódó adósságok törlesztése fejében – 3750 forintot fizettek ki, így a hiány: 1056 forint 26 krajcár. A vállalkozás és a pártolás mozzanatai ezúttal is feltételezik egymást.

A pártolók három, markánsan elkülönülő rétege, a közönség vegyes nemzetiségi összetétele, ugyanakkor a törzsközönség viszonylag csekély létszáma nagy bemutatószámú, változatos, állandóan és tudatosan gyarapított műsort kívánt meg a társulattól.

{169.} Két-három alkalomnál többször még zenés előadást sem lehetett ismételni, s kellő szünetet is kellett tartani, ellenkező esetben a biztos bukás várt a produkcióra, amint az Mozart operájával, a Titus kegyességével történt: „Közönségünk rövid idő alatt csak kétszer sem kedvel egy darabot (...) Titust egy hónap múlva, de nem oly hamar, bérletszűnésbe’ ismét lehetett volna adni...”*Nemzeti Játékszíni Tudósítás. Bp. 1979. (Színháztörténeti Könyvtár 10.) [hasonmás kiadás] 7.

A fordítók és másolók javadalmazására, a darabszövegek, elsősorban a nehezen érthető operalibrettók megjelentetésére az igazgatóság jelentős összegeket költött; bő egy év alatt (1831. április 1.–1832. április 30.) 1512 forint 54 krajcárt. Korszakunk végére, 1840-re a vármegye játékszíni könyvtára 189 prózadrámát és 52 daljátékot tartalmazott. Ez az arány azonban csalóka, a valóságban a zenés színjátéktípusok uralták a műsort. 1829. november 1. és 1830. december 21. között az általuk felkeresett városokban (Kassán kívül Eperjesen, Ungvárott, Beregszászon, Máramarosszigeten, Kolozsvárott és Debrecenben) 261 előadáson adtak operát, énekesjátékot, zenés bohózatot, balettet vagy quodlibetet – s ezzel csak 142 prózai előadás állítható szembe.

Az arisztokrata művészeti vezetés és a tervezhető jövedelem zömét kitevő, főrangúaktól származó páholybérleti díjak egyértelműen átrendezték a színjátéktípusok hierarchiáját. Kassa ezért elsősorban az opera, a szcenika és az együttesjáték terén jelentett előrelépést. Mindezt jól mutatják a zsebkönyvekben publikált társulati névsorok: mindvégig foglalkoztattak karmestert (Heinisch Józsefet, majd Heszmann Károlyt, végül Ellinger Jánost), táncmestert (Farkas Józsefet, Szőllősy Lajost, Uhlich Józsefet) és színmestert (Simonfi Györgyöt, Vándza Mihályt, Telepi Györgyöt, Török Károlyt, Völgyi Józsefet). Mindez – immár szavakban, frazeológiában is – a színház már-már konvencionális, nyelvművelő funkciója ellen hatott. Itt rejlik az elvi oka annak az ellenszenvnek, amellyel Bajza József és a pesti liberálisok köre a kassai színházkritikai és sajtópróbálkozásokat fogadta; Csáky Tivadar Nemzeti Játékszíni Tudósításának 16 számát éppúgy (1830. december 11. – 1831. március 26.), mint a Kovacsóczy Mihály szerkesztette Szemlélőt (1833, 1836–38). Jelképesnek tekinthető az a Déryné megörökítette eset, amely szerint az elszerződni kívánó primadonnát az igazgatóság nevében az agg Szulyovszky Menyhért, a Martinovics-per hajdani vádlottja régi érvekkel, a nemzeti nyelvre hivatkozva hatja meg és bírja maradásra.

Kassa műsorán az opera színjátéktípusa dominált. Noha a recitativókat változatlanul prózában adták elő, a megkomponált zenei anyag zárt számainak megtartása már elfogadhatóvá teszi ezt a minősítést, mint ahogyan a művelt és világlátott Csáky is megkülönböztette az operajátszást az alkalmi betétezéstől, és meg is rótta a társulatot az ilyen reklámfogásokért: „Jóllehet ezen játék [az Arsenius, az asszonygyűlölő 1830. január 25-i előadásáról van szó] a cédulán daljátéknak hirdettetett, ezt eddig csak mint nézőjátékot egypár előforduló kardalokkal ösmértük, és így inkább ezt nézőjátéknak dalokkal lehetett kihirdetni, mert daljáték nevezett {170.} alatt operát értünk, mint Othello, Titus, a Tolvaj szarka s. a. t. ...”*Uo. 34. Hasonlóan vélekedett Pály Elek tenorista, a társulat szorgalmas librettó-fordítója: „... ilyes nyomtatásba levő énekesjátékokat (amelyek eddig előadattak), Csörgősapka, Formentérai remete, Aranyidő, még talán József és testvéreit is, nem lehet igazi értelembe’ daljátékoknak nevezni”.*BOIELDIEU–SCRIBE–PÁLY. A fejér asszony. Kassa, 1830. Végszó

Az évtized a zenei ízlésváltozás időszaka: noha a társulat nem tudta nélkülözni az énekesjáték darabjait az első műsorrétegből (még a Csörgősapka is műsoron volt), játszották a Singspiel és az opéra comique korai darabjait, sikerszerzőjük azonban Rossini, akinek egyszerre hat műve szerepelt játékrendjükön. Berzeviczy, de főleg Csáky Rossini, Boieldieu, továbbá Auber, Mercandante játszását támogatta – Gyrowetz, Dalayrac, Weigl, Méhul, sőt Mozart ellenében. Figyelemre méltó, hogy lecsökkent az ősbemutatótól eltelt idő: Bellini Romeo és Júliája hat (1830–1836), Auber Kőműves és lakatosa öt (1825–30), Boieldieu A fejér asszonya három év alatt (1826–1829) jutott – librettójának tanúsága szerint német közvetítéssel – Kassa magyar színpadára. Nagy ügyszeretettel játszotta a társulat a többféle igényt is kielégítő magyar történelmi daljátékokat, ideértve persze saját karmesterének, Heinisch Józsefnek zenésítéseit is. A Kotzebue-darabra írott Ruzitska-mű, a Béla futása köszöntötte br. Eötvös Ignác főispánt és nejét 1829-ben; Kisfaludy Károly Kemény Simon c. vitézi játékának pedig mindkét zenésítését eljátszották, előbb (1830. január 21-én) Ruzitskáét, 1833-ban az Arnold György-féle változatot is. De eljátszották Heinisch másik énekesjátékát is, a Szentjóbi Szabó László érzékenyjátékára írott Mátyás király választását is, a szopránhangra komponált női főszerepet Déryné alakította (1829. december 1.).

Az opera- és énekesjátékműsor mennyiségi felfutása előlegezte Kassán a minőségi változást, az új, romantikus nagyopera megjelenését. Bellini-operarészleteket (quodlibetek részeként) már 1834-ben előadtak, 1836-ban került sor a Romeo és Júlia és a Norma magyar nyelvű bemutatójára. A fejlődés hatására azonban plasztikusabban bontakoztak ki az operajátszás tárgyi és személyi feltételeinek ellentmondásai is. A kassai társulat központi figurája az énekesszínész volt, a vezértagok Kolozsvárott összeszokott együttesében: Déryné (szoprán), Pály (tenor), Szerdahelyi (bariton), Szilágyi (basszus). Az új kiegészítő tagok őhozzájuk csatlakoztak: Kubayné (szoprán), Bartha (basszus). A prózai előadásokon is foglalkoztatott énekesszínészek képzetlensége, csupán ösztönös tehetsége azonban mind több probléma forrása lett: Déryné gyakori rekedtsége éppúgy idevonható, mint a gyönyörű basszushanggal rendelkező Bartha gyenge énektechnikája vagy Pály alakítókészségének teljes hiánya. Ezért vetődött fel ismételten Kassán egy konzervatórium felállításának gondolata. S noha egy-egy opera előadásán az egész társulat közreműködött (ideértve Megyeri Károlyt, továbbá a fiatal Egressy Gábort is, aki másolóként, sőt operasúgóként is részt vett a zenés műsor realizálásában), például a 14 énekest kívánó Varázsfuvola kiosztása már kényszermegoldásokat {171.} eredményezett. Az énekesszínész vezetőszerepe a zenei megvalósításban is érvényesült, hiszen csak a karmester volt adott, a zenekart helyben kellett biztosítani. (Először az 1837-re kiadott zsebkönyv sorol fel szerződtetett zenészeket, 9 főt, de megjegyzi, hogy esténként 6 muzsikus erősítette őket a helyi ezred zenekarából.) A Varázsfuvola bemutatóját el kellett halasztani a katonazenészek távolléte miatt, a Titus kegyessége esetében is csupán a második előadásra sikerült a zenekar előírt létszámát biztosítani. Az alkalmi összetételű, kevés próbával játszó zenekar és az énekesszínészek együtt alakították ki az opera helyi változatát. Az az eset, amelyet a szorgalmas librettó-fordító tenorista, Pály Elek rögzített A fejér asszony utószavában (Kassa 1830), tipikusnak számított: „... hogyha az orchestrum ingadoz is, azt éneklő beléhozhatja a taktus-tartásba (...) számtalanszor történt velem, mint hogy az egész muzsikát, minden muzsika-szernek magános hangjait (szóló) tudván, el kellett feledkezni a játékba’ viselt személyemről, és mintegy szemmel vagy valami jellel kellett figyelmetessé tenni a bámuló és magát elfelejtő muzsikust következendő magányhangra, vagy sokszor hosszú kótám kitartásával (Aushaltung) addig kellett nyújtanom az éneket, míg szememmel meg nem győződtem arról, hogy már azok, kiknek lapjokat fordítani kellett, megcselekedték.”*Uo.

Összegezve az operajátszásra vonatkozó forrásaink tapasztalatait, megállapítható, hogy Kassa műsora folytatta és kiteljesítette az 1820-as évek kolozsvári fejlődését, de eredményei csak ahhoz viszonyítva jelentősek, egyébként viszonylagosak. Csáky, miközben kellemesen meglepődik a Varázsfuvola előadásán, mindazonáltal megjegyzi: „A szerénység a magyar játékszín elkerülhetetlenül szükséges virtusa, mely még sok ideig meg nem engedé, hogy akárminő tárgyra nézve a bécsi daljátékszínt a miénkkel együtt csak említsük, vagy előhozzuk is.”*Nemzeti Játékszíni Tudósítás 63. Ennek áttekintése – idevonva még néhány részkérdést, mint a Déryné és Kubayné közötti primadonna-vetélkedést – vezethet el bennünket a később tárgyalandó „operaháború” kérdéskörének jobb megértéséhez.

Az opera- és énekesjáték-műsor együtt részesedett a többi színjátéktípussal a közönség látványosságigényét kielégítő szcenika fejlődésében. Ha tematikailag tekintjük át a repertoárt, nagy számban találunk varázsoperákat, -énekesjátékokat (a Varázsfuvolától A bűvös vadászon át a Csörgősapkáig és az Éder-Ernyi feldolgozta Árgirus-históriáig), ahol a színpadi masinéria, a díszletek látványa és gyors változása volt a siker egyik feltétele. Berzeviczy 1831. április 15-i kérvényében Kassa városától nemcsak a zenekar gyarapítását, az öltözőszobák megnagyobbítását kérte, hanem a díszletek újrafestését, sőt a színpadon egy-egy oldalkulisszapár kiiktatását, „hogy ezáltal a játszó tagok és a színmester szabadabban művészkedhessenek”.*A vándorszínészettől 153–4. A kassai színmesterek koruk legjobb szakemberei voltak magyar viszonylatban, akik a körülményekhez képest mindent megtettek a látványosságigény kielégítésére. (A színlapok következetesen jelölték is az új díszlet, jelmez vagy technikai elem készítését, mint például Rossini Tolvaj szarka c. operája esetében, {172.} ahol az 1829. május 12-i előadáson „A beszélő, repülő, pénzt és kalánt lopó szarkát Simonfi úr fogja igazgatni, melynek machináit ő is készítette.”*OSzK Színháztörténeti Tár, Színlapgyűjtemény) Vándza és Telepi, nem elégedve meg a darabok adta feladatokkal, alkalmi produkciókat is készítettek, kimondottan a szcenikai látványosság szándékával. Ilyen volt Vándza „dekorációs machineriás optikai ábrázolat”-a, A teremtés, „melyben előadódik, az első embernek paradicsomba lett helyheztetése: – a kígyó incselkedése által lett megkísértése, és az emberiség eleste”.*Uo. (1830. február 19.) Telepi pedig kompilált egy vitézi játékot, Az anvaui klastrom omladéka címen, hogy függőlegesen osztott, szimultán színpadot készíthessen (1832. április 26. és november 15.).

Az operaműsor említett tematikájához kapcsolódott a több közönségréteg igényeit kielégítő zenés bohózatok néhány színjátéktípusa, elsősorban a tündérbohózat (Zauberposse) és a paródia (Parodie), továbbá a helyi főszereplőt felléptető bohózat (Localposse). A bécsi népszínpad e kedvelt darabjai – Meisl életművétől Raimund művein át Johann Nepomuk Nestroy felé haladva – fokozottan veszítettek morális tartalmukból, erkölcsi mondanivalójuk hovatovább a kispolgári élet-maximák néhány tételére korlátozódott. Amíg azonban a bohózatok természetfölötti szereplői (tündérek, manók) a színpadi csoda világához tartoztak, a valós szereplőket (mesterembereket, korhelyeket, parasztokat) már magyarítani kellett, utalásaikat, aktuális célzásaikat hazaira cseréli. A paródiajelleg eredetileg általában konkrét műre vonatkozott. Az érzékenyjáték alapműveire több paródia is készült: Bäuerle paródiája, a Leopoldstag még alcímében utalt mintájára (Mátyás napja Soroksárott, vagy sem embergyűlölés, sem megbánás), de a kassai sikerdarabok már csak az embergyűlölés komikumát hangsúlyozzák, mint Rajmund–Telepi A havasi rémkirály és az embergyűlölő c. tündérbohózata vagy Meisl-Szerdahelyi Franciaországi tündére, vagy egy asszonygyűlölőnek szerelmi gyötrelmei c. „dalos paródiá”-ja. Igaz, Kassán van példánk a parodizált és a paródia egymást követő játszására (Boieldieu A fejér asszony c. operája és paródiája, A fekete asszony), de az utóbbi önálló életre is kelt, magyarított és tollhegyre tűzött kisvárosa Ludas – az említett Soroksárral és Kotzebue lefordított Krähwinkelével=Hollózugolyával együtt – a nyárspolgári életmód jelképes színtere lett.

A zenés bohózatok hatásmechanizmusa összetett: minden színpadi csodája a nyílt színen történik; varázsszerszámok a földön, szárnyas lovak és vadkecskék vonta szekér, felhőfal a levegőben éppúgy eszköztárához tartozott, mint a francia melodrámából ismert viharábrázolás, zenekari aláfestéssel; tűzvész, vízömlés vagy más természeti katasztrófa látványa. A mesebeli környezet mindig díszlet- és jelmezpompájával tűnt ki: Astragallus, „a havasi rémkirály” jégpalotájában jégkék görög öltözetben jelent meg, palásttal, smaragd koronával; életkorát szakáll és fehér paróka jelezte. A havasi rémek kara ugyanakkor „ideális öltözetben” volt, rövid fehér ruhát viseltek, zöld szegéssel, míg a halandók között sürgölődve szürke vadászköntöst viseltek. Rappelkopf, az embergyűlölő menekülésvágyát jól jelképezte {173.} útiköntöse, de álcázta magát a világ elől szénégetőnek is (parasztköntös és kerek parasztkalap). Lánya, Máli világoskék nyári ruhát viselt, szalmakalappal. Mindez nem változtatott a gyakorlaton: némileg módosítva-felújítva használták a korábbiakat (mint a havasi rémek görög-római jelmezei esetében), az új díszletek és jelmezek pedig más színjátéktípusok előadásain is segítették a szcenikát. Az a „fejér fátyol firhang” (tüllfüggöny), amely a tündérbohózatok és a varázsoperák szokott kelléke volt mesebeli környezet érzékeltetésére, a vitézi játékok előadásain a múltidéző látomások ábrázolására is szolgálhatott.

A zenekíséret rendszeressé vált a melodrámák és bohózatok előadásain. Az utóbbiak vegyes zeneisége nem törekedett intonációs jellemzésre vagy konfliktus kialakítására, inkább ismert zenei idézeteket vagy szövegrészleteket alkalmazott a színpadi helyzetre. Nagyjelenete rendszerint quodlibet, de bekerülhetett – mint A havasi rémkirályba Wilhelm festő dalaként Mignon dala – akár egy megzenésített Goethe-románc is. A melodráma (a szó „hangszerkíséretes szavalás” értelmében) egyszerű fogásként is élt, mint ahogyan a tabló is – több mozzanatban, jelmezben, díszletben, zenekíséretes vagy szavalt magyarázattal – egyszerre szerepelt önállóan, színjátéktípust pótló szerepben és egyszerű rendezői megoldásként, a néző emlékezetébe bevésni kívánt jelenet kimerevítéseként.

A színpadi hatásmechanizmus eszköztárának bővülése felveti a rendezés kérdését. A két főrangú igazgató közül Berzeviczy figyelme a játékfolyamat egészére kiterjedt; „...akár a színdarabok választása, akár szerepek kiosztásában, akár a színészek és színésznéknek személyes példamutatással, helyesebb szavatolás [ = szavalás] és arc- meg tag-jártatásra célzó vezérletében, akár a színhelyzetek könnyeded s célirányos változataiban, ékesítvények, orchestra illesztvényében; akár a ruházatok időszerűi alkalmazásában”*GR. DESSEWFFY JÓZSEF emlékbeszéde. In: A Magyar Tudós Társaság évkönyvei. Buda. 1837. III:177. igyekezett befolyását és véleményét érzékeltetni. Mindez – amint arról maga mesélt anekdotákat az emlékbeszédében ezeket is idéző Dessewffynek – csak tendenciaszerűen érvényesülhetett: Déryné maga szabta meg (és szabatta ki) jelmezeit, a látványelemek gyarapításának pedig nemcsak a színházi kassza, hanem Berzeviczy magánpénztára is megálljt parancsolt. Az idézett gr. Dessewffy József egy korábbi, 1830. február 5-én Széchenyi Istvánnak írott leveléből az tűnik ki, hogy Berzeviczy legfőbb érdemének a „conversatio-tónus” terjesztése és tanítása, azaz a síró-éneklő iskola oldása tekinthető. (Így válik érthetővé, miért választotta őt a Tudós Társaság tiszteleti tagjává.) Csáky rendezői ambíciói – Nemzeti Játékszíni Tudósításának megjegyzései is erre utalnak – főként a historikus díszlet- és jelmezhasználatot célozták. „Ha olyas darab adatott elé, melyben megkívántatott a pompa, fény, elegáns bútorok, ezüst teríték, szőnyegek, a nagy virág-vázák stb. mind-mind tőle vitettek föl s ő maga is rendezte el” – emlékezik Déryné.*Déryné III:50. Az arisztokrata művészeti vezetés után a rendezés visszakerült a színészek kezébe: zsebkönyvükben először 1836-ról szólva tüntettek föl „rendelők”-et, az operaelőadásokon Szerdahelyi Józsefet, prózai produkciók alkalmával pedig a {174.} Budát is megjárt fiatal hősszínészt, Tóth Istvánt. A következő évben Komlóssy Ferenc, illetve Pály Elek látta el a feladatkört.

Minthogy a zenés színjátéktípusok álltak előtérben, a prózai repertoár elavult. Ezt a társulat még zömében Kolozsvárról hozta magával, a színlapokon is ismétlődik a megjegyzés: „Fordíttatott Erdélyben.” (Ugyanezt mutatta a játékszíni könyvtár töredékesen fennmaradt szövegkönyv-állományának tételes vizsgálata is.) Változatlanul színpadon voltak az első műsorréteg olyan, már parodizált érzékenyjátékai, mint az Embergyűlölés és megbánás vagy Dugonics Andrástól a Bátori Mária; szomorújátékai (a Kazinczy fordította Hamlet, a pályakezdő Bartha Jánossal a címszerepben, Collin Regulusa vagy Horatiusok és Curiatiusok c. tragédiája). A prózaműsor legjátszottabb szerzője változatlanul August Kotzebue; epigonjai azonban már kissé hosszadalmasnak tűnnek: „Ezen szerző (Ziegler) munkáiban az a közönséges hiba, hogy hosszasak lévén, és majdnem 4 óráig tartván; a legszebb tárgyú darabot unalmassá teszik a néző előtt ...”*Nemzeti Játékszíni Tudósítás 18. Továbbra is népszerűségnek örvendtek a második műsorréteg vitézi játékai és végzetdrámái (Frigyesi Elek, Az ősanya, Körner Zrínyije és Hedvigje stb.). A világszínpad nagy klasszikusait egy-egy előadásra rendszerint a prózai szerepkörökben foglalkoztatott színészek ambíciója segítette színpadra, gyakran jutalomjátéki választásként. Kántorné, a társulat tragikája és heroinája régi nagy sikerében, Kotzebue Octaviájának címszerepében mutatkozott be 1829. december 5-én. Az ő jutalomjátéka volt Schiller Stuart Máriája (Erzsébetet játszotta), de sikerrel alakította Az orleánsi szűsz és a Turandot címszerepét. (A Don Carlost szerepköri utóda, Újfalussyné választotta jutalomjátékul, Valois Erzsébet szerepe miatt.) Déryné – 40. életéve táján is – őrizte, sőt bővítette naiva-szerepkörét: a Stuart Mária és a Heilbronni Katalin (Kleist-Holbein) címszerepét éppúgy eljátszotta, mint Goldoni Mirandolináját vagy (saját fordításában) Krisztina királynőt A 16 évű királyné c. Hell-drámában. Mellette Lendvayné tűnik fel, és pályakezdőként 1834-ben Benke Rozália, a későbbi Laborfalvi Róza. Szentpétery Zsigmond ekkoriban kezdett szerepkört váltani: Stibor vajdától, a Haramiák Moór Károlyától, Körner Zrínyijétől, az Embergyűlölés Mainau bárójától és Regulustól útban van A kérők Baltafy kapitánya felé. Az új hősszerelmes előbb Bartha János, majd Lendvay Márton. Megyeri Károly a komikus figurák és a karakterszerepek egész sorát alakította: repertoárján a Haramiák Moór Ference éppúgy megtalálható, mint a Hamlet Oldenholmja (= Polonius), a Stibor vajda Beckója, a Csalódások Lombai inspektora vagy A kérők Perföldyje. De ellátott komikusi feladatokat Szerdahelyi József és Telepi György is; utóbbi például a magyarított Két úr szolgája címszerepében. Nem alakult ki még egyértelmű szerepköre a sokféle epizódban foglalkoztatott Egressy Gábornak.

Az eredeti magyar műsorban Kassa elsőrendű színháztörténeti érdeme a Bánk bán 1833. február 15-i ősbemutatója. Ez is színészi választás volt, Udvarhelyi Miklós jutalomjátéka, akit Katona még a második pesti társaságból ismert, és akinek a drámát 1816 nyarán maga a szerző olvasta fel Kecskeméten. A vitézi {175.} játéknak tekintett és kiosztott Bánk bán címszerepét így alakította – kézenfekvően – Bartha, Gertrudist Kántorné, míg Melinda eleve neki írt naiva-szerepét Déryné játszotta. Petur Szentpétery, Biberach Megyeri, Ottó Egressy, Tiborc pedig Szilágyi Pál volt; a jutalmazott maga Mikhál bán epizódját választotta.

Kassa kedvelt szerzője azonban Kisfaludy Károly volt, akinek valóságos kultusza indult az 1829–30-as évadban; csaknem teljes életművével, 10 darabjával szerepelt, a korai vitézi játékokkal (Ilka, A tatárok Magyarországban) éppúgy, mint az 1820-as évek egy- és többfelvonásos vígjátékaival. Darabjai több előadást is megértek az évek folyamán. 1831. június 9-én a társulat emlékünnepélyt is rendezett a drámaíró halálát követően, ahol egy magát Sz-n szignóval jelölő szerző alkalmi egyfelvonásost szerkesztett Kisfaludy különböző darabjaiból vett hősökkel. Új díszletek készültek ehhez Telepitől, a szerzőt a színlapon szép, őszintén átélt szöveg búcsúztatta. S noha az évek során természetesen játszottak más hazai szerzőket is (Szentmiklóssy Alajos: Hunyadi László, 1830; Kovács Pál: Magának akart, másnak kért, 1829; Kovács Pál: A .szomorújáték, 1831; Gombos Imre: Az esküvés, 1832; gr. Mailáth János: Zelmira, 1834; Vörösmarty Mihály: Vérnász, 1835 stb.) – ezek együttes bemutató- és előadásszáma sem közelítette meg Kisfaludy Károly népszerűségét.

Külön, kiemelten kell szólnunk Kassának a magyar színpadi tánc történetében betöltött szerepéről. Mindhárom, egymást váltó táncmester nevéhez fűződik ugyanis táncjáték. 1829. december 8-án mutatták be Fray Károly zenei összeállítására Farkas József A véletlen vőlegény c., 17 megnevezett szereplőt felvonultató táncjátékát, amely december 20-án egy második, sőt 1830. február 10-én egy harmadik előadást is megért. Fray töredékes partitúrájában németes közhelyzene váltakozik olaszos operamelódiákkal és markáns verbunkosképletekkel. A cselekményben Farkas olasz vígjátéki epizódszerepeinek gyakorlatát összegezte. A női főszereplő neve (Ilka) Kisfaludy Károlytól származott, Csicsó Péter korcsmáros Balog István Angyal Bandijában szerepelt, a komikus jegyzőfigura (Lákostói Timotheus) családnevét egy Kotzebue-magyarításból „kölcsönözte”. A véletlen vőlegény nem lépett túl az eddigi táncdramaturgiai sémán: cselekményét némajáték ábrázolta, 18 zárt számából négy volt a tényleges tánc. Szőllősy Lajos 1831. április 8-án mutatta be A nagyidai lakodalomi c. egyfelvonásos táncjátékot, amely 24 személyt vonultatott fel, Herfurth Károly zenéjére. A helyszín egybefogta divertissement-sorozatban tudatosan törekedtek különböző társadalmi állású rétegek karaktertáncainak bemutatására: a főrangú Zápolyáék mellett lakodalmasok, gyermekek, cigányok és zsidók szerepelnek a színlapon.

Míg Farkas és Szőllősy érthetően a verbunkos színpadi táncformákká fejlesztésén fáradoztak, a társulat őket követő német táncmestere, Uhlich József semlegesebb és beváltabb műfajokkal kísérletezett. A chinai csengőjáték c. egyfelvonásosa (Traugott Maximilian Eberwein zenéjére) egy egzotikus szigeten játszódott, amelynek uralkodóját Kalibánnak (!) hívták; a 12 szólótáncos és a tánckar kínai és indus karaktertáncokat adhatott elő, míg a fináléban egy tündér teremtett békét. A kétszer is eljátszott Az őrtündér, vagy a varázsrózsa tündérbohózati kerettel ellátott {176.} szabályos arlekinád; A moszkaui nagy égés, vagy az elrablott orosznő oroszok és haramiák konfliktusát bemutató, nagy fegyvertánccal lezárt egyfelvonásos; a Fenella, a portici halásznő 2 felvonásos táncjátékváltozat Auber operájára. (Az utóbbi három Köpf zenéjére készült.) E táncprodukciókban a főszerepet maga Uhlich táncolta, de részt vett bennük – a prózai műsorban betöltött szerepkörök alapján – a társulat egésze. Déryné például eltáncolta Columbinát és Fenellát; Egressy volt Kalibán és Arlekin: Lendvayné alakította az igazságtevő tündért stb.

Kassa magyar színészete nyaranta általában szünetelt, a közönség falura vonulásához igazodva. Kirajzásaikon Arad, Torontál, Temes vármegyébe is eljutott a „tekintetes nemes Abaúj vármegye és szabad királyi Kassa városa által, egyesülve pártfogolt dalszínésztársaság”. A prózai részleg azonban 1833 nyarán – jobb játéklehetőség reményében – Budán maradt, a német színészettől elhagyott Várszínházban. A helyzet anyagilag sem javult, a bizottság 1833. decemberi elszámolásában az 1833. március 5.–november 26. közötti időszakban megint csak az egyéb bevételek teremtettek egyensúlyt: a 3 576 váltóforint 20 krajcár játékjövedelmet felülhaladta a 3 728 váltóforint 40 krajcár adakozásból befolyt összeg. (Ez utóbbiak viszonylagos rendszerességét a március 4-i megyei közgyűlésén szervezték meg, amikor 29-en azonnal adakoztak; 14-en három esztendőre, 8-an pedig a társulat fennállásának idejére tettek felajánlást.) 1834-től a vármegye, Csáky lemondását követően, vegyítette a pártolás és a vállalkozás elemeit: Komlóssy Ferenc színigazgatónak éves szerződéssel adta ki a színházat, meghatározott összegű évi segélypénz megajánlásával. A színi évad rövidebbé vált: a társulat nyaranta rendszeresen ellátta Balatonfüredet, és a nyári kirajzás során bejárta a dunántúli színi kerület városait is. A vármegyei vezetésű, széles bázison nyugvó pártolás időszaka 1839; 40-ben ért véget: 1839. augusztus 26-i közgyűlésén Abaúj úgy határozott, hogy a vármegyei pénztárnok helyett önálló gazdálkodású részvénytársaság vigye a színészet pénzügyeit. 1840 februárjában Kassa város visszavette színházát saját kezelésébe. A játékszíni könyvtár és a 248 darabból álló jelmeztár megőrzése mellett a díszlettár eladását határozták el. E felszerelések birtokában a magyar és német társulatok ezentúl szabad és közvetlen megállapodást köthettek a várossal – azaz Kassát ezentúl a színházügy második, alacsonyabb szintjén tarthatjuk számon.