BEVEZETÉS

1997 szeptemberében jelent meg a Bereginfo első száma. Kezdetben a tévéműsorokon kívül főleg csak kereskedelmi reklámokat közölt, de később egyre több érdekes cikk, tudósítás jelent meg oldalain. Főszerkesztője Szoboszlai István és Galajda József, a Beregszász 900 éves városvédő-, szépítő és kulturális alapítvány elnöke azzal az ajánlattal kerestek fel, írjak az egykori Bereg vármegye és székhelye, Beregszász múltjáról, híres embereiről. Régi vágyam volt ez, évtizedeken át gyűjtöttem az ehhez szükséges adatokat, így rövid töprengés után két cikksorozatot ajánlottam fel. Fejezetek vidékünk történelmi múltjából rovatcím alatt Bereg vármegye legfontosabb történelmi eseményeit igyekeztem feldolgozni időrendi sorrendben, de a teljesség igénye nélkül a kőkorszaktól kezdődően napjainkig. Egyidejűleg Régi beregszásziak rovatcím alatt azokról az emberekről írtam, akik életüket, tehetségüket ennek a vidéknek szentelték, sokat tettek Beregszászért, híressé tették ezt a kis Vérke-parti várost, nevük, tetteik azonban mégis lassan a feledés homályába vesznek.

Őszintén szólva, az utóbbi cikksorozatban összesen körülbelül 30-40 híres beregszásziról számítottam írni, főleg édesapám 35 éven át vezetett naplója alapján. Azonban a levéltárban egy éven át folytatott kutatómunkám során folyamatosan bővült azoknak a száma, akikről véleményem szerint meg kellett emlékeznem. Sokat segítettek ismerőseim, egyre több régi beregszászira hívták fel a figyelmemet. A Bereginfo és vele együtt természetesen mindkét cikksorozatom rövidesen az Interneten Beregszász honlapjára került, így külföldről is kaptam visszajelzéseket, bíztatást. Sokan egészítették ki cikkeimet, felhívták figyelmemet egyes tévedéseimre, pontatlanságaimra. Mentségemül szolgáljon, hogy a felhasznált forrásokban, főleg a korabeli lapokban, a közéleti személyiségeket különbözőképpen, gyakran ellentmondásosan ítélték meg, az idők távlatából nehéz volt néha megállapítani, kinek volt igaza és kinek nem. Az olvasók észrevételeit könyvem sajtó alá rendezése során természetesen figyelembe vettem. Köszönettel tartozom mindenkinek, akik segítettek kutatómunkámban, mindenekelőtt a Megyei Állami Levéltár munkatársainak, Haba Tibor nyugdíjas agrármérnöknek, Finta Béláné Répay Klára tanárnőnek, sok régi híres beregszászi városunkban és külföldön élő leszármazottainak. Cikksorozatomat folytatni kívánom, továbbra is számítok tehát az olvasók segítségére.

Köszönettel tartozom mindazoknak, akik anyagilag támogatták könyvem kiadását: az Ecotradeinform Vállalatnak és igazgatójának Pfeifauf Józsefnek, a Bereginfo szerkesztőségének, főszerkesztőjének, Szoboszlai Istvánnak, aki vállalta könyvem sajtó alá rendezését.




NEMZETÜKET, NÉPÜKET SZOLGÁLTÁK

Vármegyénk területén az államrendezéskor katonai várispánság működött, melyet a Mezővári tőszomszédságában, a Borzsa és a Tisza között fekvő borzsovai várról Borsova vármegyének neveztek. Megyénk ezen első királyi székvára központjául szolgált a területén tartózkodó haderőnek, elöljárója borsovai főispáni rangot kapott.

Beregszász mostani helye már jóval a honfoglalás előtt benépesedett. 1048 táján e vidék Béla herceg, Endre király testvérének birtokába jutott, halála után az fiaira: Gézára, Lászlóra és Lampertre szállt. A néphagyomány az utóbbit tartja a város alapítójának, emlékét a római katolikus templom falán elhelyezett emléktábla őrzi (Ortutay Zsuzsa szobrászművésznő alkotása).

Beregszász 1261-ben lett Bereg vármegye székhelye. Elöljárói mindenkor a főispánok voltak, akiket a király, később az államfő nevezett ki. A főispán volt a kormány képviselője a törvényhatósági igazgatóságban. Az 1920-40-es években az államfő nevezte ki a belügyminiszter előterjesztésére. Állása bizalmi, politikai természetű volt. A közigazgatási teendőket nem ő, hanem az alispán végezte, akit a képviselőtestület választott hat évre.

A legrégibb említést a főispánról a XIII. század elején, II. András király korában (1205-1235) találjuk. Egy 1205-ben kelt okmány szerint egy Mesku nevű főúr volt akkor a főispán. Lehoczky Tivadar Bereg vármegye monográfiája című műve szerint "ez kétségtelenül azon Mihály (Mikova fia), ki e század elején a szentmiklósi jószágot bírta s okmányilag beregi főispánnak említtetik".

1273-ban a Tornai-családból származó István mester, egy évvel később Miklós királyi főpincemester volt vármegyénk főispánja. Ettől kezdve elég sűrűn váltogatták egymást vidékünk főurai a főispáni székben, többségük csak egy-két évig töltötte be tisztségét.

A Rákóczi-szabadságarc bukása után 1740-ben a király gróf Schönborn Frigyesnek és leszármazottainak örökös főispáni méltóságot adományozott, mivel azonban a gróf és későbbi utódai ritkán tartózkodtak Bereg vármegye területén, helyettük tulajdonképpen királyi helytartók látták el a főispáni teendőket.

1741-ben Mária Terézia Péchy Zsigmondot nevezte ki Bereg megye helytartójává és egyúttal a munkácsi uradalom teljhatalmú intézőjévé, aki ezért az uradalmi főpénztártól évi 600 forintot kapott.

1748. augusztus 13-án nevezték ki főispánná gróf Schönborn Bucheim Ervin Jenőt, aki hosszú ideig, egészen 1801-ig töltötte be ezt a tisztséget. Helytartói Szentiványi József (1748), Kapy József (1778), báró Révay Simon (1783), Pogány Lajos (1790), báró Vécsey Miklós (1794-1803) voltak.

1801-ben gróf Schönborn Bucheim Fülöp Ferenc vette át a főispáni tisztséget, akinek helytartói gróf Vay Ágoston (1803), idősebb Lónyai Gábor (1820), gróf Rédey Lajos (1824), gróf Vay Ábrahám (1830), báró Perényi Gábor (1836), idősebb Lónyai János (1845) voltak.

Id. Lónyay János 1796. december 15-én Vásárosnaményban született. 1829-től 1832-ig Bereg vármegye első alispánja, az 1830-ik évi rövid ideig működő országgyűlésen a vármegye egyik követe, később helytartósági, majd udvari kancellári előadó volt. Mint királyi biztos részt vett az 1838. évi pesti árvíz mentési munkálataiban, kiváló tevékenységet fejtett ki a lakosság élelmezésének megszervezésében, a rend fenntartásában. Ennek elismeréséül a király belső titkos tanácsossá nevezte ki, később Bereg vármegye főispáni helytartója lett.

Különösen nevezetes volt az 1847. évi országgyűlésen játszott szerepe. Úgy vélte, hogy az ország érdekei megkívánják, hogy a magyar sérelmeket a császári udvarral folytatandó tárgyalások útján orvosolják, nehogy a szenvedélyek végső veszélybe sodorják az országot. Ennek módját abban látta, hogy a király megnyugtató leiratot intézzen az országgyűléshez. Céljának több befolyásos politikust nyert meg, többek között Szentkirályi Móricot, Pázmándy Pétert, apját Lónyay Gábort és fiát Lónyay Menyhértet. Amikor a siker biztosnak látszott, velük együtt jelent meg a nádor előtt és megállapodott vele. A nádor vállalta a királyi leirat kieszközlését, Lónyay és három híve pedig azt, hogy kihirdetik azt az alsóházban és javasolni fogják tudomásul vételét. Lónyay János azt várta ettől, hogy az országgyűlés megmenekül egy véres forradalom rémétől. Terve azonban meghiúsult, mert amikor a leiratot felolvasták, a képviselők többsége viharos ellenzéssel fogadta azt. Szentkirályi Móric és Lónyai Gábor jobbnak látták ilyen körülmények között hallgatni, Pázmándy Péter pedig maga is a leirat ellen szólalt fel, egyedül fia, Lónyay Menyhért tartotta magát a megállapodáshoz, de őt lehurrogták.

Ez az eset nagyon megviselte, visszavonult a politikai élettől, sőt távol tartotta magát az 1848-as forradalomtól is. Ugyanakkor megmaradt hű magyarnak. 1849 elején, amikor Windischgrätz herceg bevonult Pestre, Lónyay Jánost azok között emlegették, akit a szabadságharc leverése után császári biztosnak lehet kinevezni. Ő azonban felháborodottan utasította vissza ezt az ajánlatot.

Visszavonultságából csak egyszer lépett ki, amikor 1857-ben a protestáns sérelmek orvoslására kérte a császárt, de sajnos eredménytelenül.

Lónyay János alapító tagja volt a Beregmegyei Kaszinónak, sokat tett fejlesztése, felvirágoztatása érdekében. Amikor anyagi nehézségekkel küzdött, Eötvös Tamással, Dessewffy Jánossal és másokkal együtt magára vállalta a kaszinó valamennyi költségét, gyakran könyvadományokkal gyarapította könyvtárát.

1859. december 19-én Nagylónyán halt meg.

A szabadságharc győzelme után 1848-ban a magyar kormány eltörölte a Schönbornok örökös főispánságát, és 1849-ben Eötvös Tamást nevezte ki Bereg vármegye főispánjává. 1849. május 26-án iktatták be tisztségébe a Beregszászban összehívott bizottmányi gyűlésen. Róla részletesebben is meg kell emlékeznünk.

1800. május 26-án Vásárosnaményban született nemesi családban. Fiatal korától részt vett a vármegye közéletében, aktívan kapcsolódott be gróf Széchenyi István reformmozgalmába. 1832-ben főszolgabíróságot vállalt, a vármegye négy évre képviselőjévé választotta a pozsonyi országgyűlésbe. 1835-ben másodalispánná választották, ekkor alapította meg a Beregmegyei Kaszinót, amely rövidesen a kulturális élet központja lett nemcsak Beregszászban, de az egész Bereg megyében.

1841-ben visszaköltözött Vásárosnaményba, ahol táblabíróként dolgozott. 1848-ban a forradalom győzelme után azonnal kardot kötött és megszervezte a vármegyei nemzetőrséget, annak őrnagy-parancsnoka volt. Először Beregszászban, majd Munkácson, Mezőváriban, Tarpán és Nagyberegen alakította meg a nemzetőrséget, gondoskodott annak felszereléséről, kiképzéséről. Csakhamar 1800 fegyveres nemzetőr állt parancsnoksága alatt.

1848 októberében Munkácsra összpontosította a vármegyei nemzetőrséget. A munkácsi vár császárhű helyőrsége erős és jól felfegyverzett volt, Eötvös Tamásnak azonban ügyes taktikával a rendelkezésére álló nemzetőrökkel sikerült olyan erőt demonstrálni, hogy a várparancsnok végül is kiürítette a várat és elvonult seregével Munkács környékéről. A várat Eötvös Tamás vette át, kitűzte arra a magyar lobogót. Ezért a tettéért Ung vármegye honvédelmi bizottmányának kormánybiztosává nevezték ki. Lázár Vilmos, az északi hadsereg dandárparancsnoka, későbbi aradi vértanú, így írt róla: "Ungváron megismerkedtem Eötvös kormánybiztossal, akinek megjelenése nálam bizalmat keltett... Tevékeny, kellemes társalgású ember. Tizennégy nap alatt legalább tizenötször értesített az ellenség közeledéséről és midőn Barkó valóban támadást intézett Munkács felé Podheringre, utamban Varannótól Ungvárig hat gyorspostát kaptam, ügetve, vágtatva. Ezen levelekben még rajzok és egész hadirendelkezések (dizpositiók) is voltak."

Eötvös Tamásnak nagy érdeme volt a podheringi csatában kivívott győzelemben. Kierőszakolta, hogy a 106. honvédzászlóaljat a turja-remetei vashámor védésére vezényeljék, annak ellenére, hogy Lázár Vilmos nem értett ezzel egyet. Ha ez a zászlóalj nem lett volna a Turja völgyében, az 1849. április 22-i podheringi csata csak hősi fegyvertényként került volna a történelembe, de nem vált volna döntő győzelemmé. A vereséget szenvedett császári csapatok ugyanis így nem tudták kierőszakolni az átkelést a Latorcán, mivel hírt kaptak arról, hogy a 106. honvédzászlóalj elindult Turja-Remetéről és a császári sereg hátába kerülhetett. Kénytelenek voltak tehát menekülésszerűen visszavonulni.

1849 májusában Eötvös Tamás nagy ünnepséget rendezett Ungváron a Függetlenségi Nyilatkozat kikiáltásának alkalmából, ünnepi beszédében lelkesítette a férfiakat, kérte őket, álljanak zászlaja alá.

A magyar kormány érdemei elismeréséül 1849 májusában Bereg vármegye főispánjává nevezte ki. Nagy erővel indította meg a honvédek toborzását, különös gondot fordított a munkácsi vár megerősítésére. A szabadságharc csillaga azonban akkor már leáldozóban volt...

Bereg vármegyében 1849. augusztus 18-án Vásárosnaménynál jelentek meg az első orosz csapatok. Eötvös Tamás a végsőkig kitartott posztján, de már nem maradhatott a megyében, bujdosni kényszerült Erdélyben. 1850 tavaszáig élt elrejtőzve, akkor már nem bírta elviselni ezt az állapotot, Haynaunál feladta magát. 1850 júniusában a pesti börtönbe szállították, feleségének kiszabadítására irányuló törekvései eredménytelenek maradtak. 1851. október 11-én a császári haditörvényszék kötél általi halálra és vagyonelkobzásra ítélte, amit 1852. május 5-én hat és fél évi várfogságra változtattak. Büntetését a csehországi Josephstadt várában kellett letöltenie. Nem sokáig maradt azonban ott, rövid idő múlva a munkácsi vár börtönébe vitték át, abba a várba, melynek parancsnoka volt és amelyre főispán korában oly sok gondot fordított. Minden este ugyanaz a börtönőr csukta rá az ajtót, akit ő nevezett ki várparancsnok korában.

A vásárosnaményi Eötvös-kúriát a császári végrehajtó lefoglaltatta. Amíg felesége Pesten ura kimentésén fáradozott, két kis gyermeküket özv. Bay Józsefné Pósa Zsuzsanna vette gondjaiba a ma is álló beregsurányi Bay-kúrián.

Erős lélekkel viselte sorsát, feleségének egészségét azonban az izgalmak és megpróbáltatások aláásták. Várpalánkról rövidesen Beregsurányba költözött, ott halt meg 1853. október 9-én. Két kisgyermekét a beregsurányiak vették gondjaikba.

1856. április 3-án Eötvös Tamást kegyelemben részesítették, tehát összesen hat évet raboskodott, csak fél esztendőt engedtek el neki "jó magaviseletéért".

A börtönből kiszabadulva Beregsurányba ment, ahol felesége révén volt egy kis kúriája. Amikor híre ment szabadulásának, Szőgyén József jékei földesúr és felesége Eötvös Mária minden jóval megrakott szekerek sokaságát indították el Beregsurányba, hogy semmiben sem szenvedjenek szükséget.

1856. július 12-én mentesítették a vagyonelkobzás alól, ennek ellenére nem költözött vissza Vásárosnaményba, ottani birtokát bérbe adta. Gyakran látogatott el a Tisza-parti városba, lakói ujjongva fogadták egykori földesurukat.

1860-ban Bereg vármegye főispáni helytartójává gróf Sztáray Viktort nevezték ki, aki elődjét Eötvös Tamást kérte fel a vármegye újjászervezési munkálatainak megindítására. Vállalta a feladatot. 1861. április 2-án a munkácsi kerület országgyűlési képviselőjévé választotta. Deák Ferenchez csatlakozott, 1861. május 28-án nagy beszédet mondott mellette az országgyűlésben.

Amikor a császár feloszlatta az országgyűlést, hazatért Beregsurányba, egyelőre várakozó álláspontra helyezkedett. 1865-ben, amikor az uralkodó ismét összehívta az országgyűlést, Eötvös Tamás a munkácsi választókerülettől ismét mandátumot kapott. Deák Ferenc táborában végtelen örömmel érte meg a haza bölcsének teljes győzelmét, a király és a nemzet kiegyezését. 1867-ben részt vett I. Ferenc József koronázási ünnepségén. Sajnos ez volt az utolsó közéleti szereplése. Megfázott az ünnepségen, tüdőgyulladást kapott és 1867. szeptember 16-án elhunyt. A beregsurányi templom alatti sírboltban temették el a vármegye és az ország osztatlan részvéte mellett.

A vármegye szoborral akarta leróni kegyeletét iránta, de ebből sajnos semmi sem lett.

Beregszászban a Beregvidéki Magyar Kulturális Szövetség jóvoltából egy utca és egy emléktábla őrzi vidékünk e nagyszerű emberének emlékét.

A szabadságharc bukása után Fehérváry István munkácsi császári és királyi kormánybiztost nevezték ki Bereg vármegye főispánjává. Mivel az 1848-49-es években nem vett részt sem a politikai életben, sem a szabadságharcban, úgy vélték, hogy megbízhatnak benne, hűen fogja szolgálni a császári udvart. Kiderült azonban, hogy nem volt hajlandó feltétel nélkül kiszolgálni az új rendszert, így rövidesen menesztették. Megüresedett tisztségét rövid ideig gróf Forgács Antal kassakerületi főispán, majd 1851-től 1860-ig Tabódi Pál cs.k. bereg-ugocsamegyei főnök foglalta el. Ekkor történt az első kísérlet arra, hogy Beregszász helyett Munkácsot tegyék meg Bereg vármegye székvárosává. A képviselő testület azonban határozottan tiltakozott ez ellen. Végre az 1860. október 20-i császári és királyi leirat visszaállította a korábbi állapotokat, Ugocsát elválasztották Bereg megyétől és élére főispáni helyettesül gróf Sztáray Antalt nevezték ki. A megyének ismét négy járása volt - a tiszaháti, a kaszonyi, a munkácsi és a felvidéki. 1862-ben a megye élére ideiglenes megyei kormányt neveztek ki, amely 1866-ig működött Buday Sándor főispán helyettes vezetésével. Ekkor vette át a megye vezetését ifj. Lónyai János főispáni helytartó. Az örökös főispáni rangot azonban ismét a Schönborn-család leszármazottai vették át. A főispán gróf Schönborn Bucheim Ervin lett.

Gróf Schönborn Bucheim Ervin sokat tett Beregszász és vidéke szőlészetének, borászatának fejlesztése érdekében. Szőlőgazdasága, a kisebb parcellákat nem számítva, 135 holdas volt. A Kerekhegy Kalmár nevű dűlőjében 60, a Bocskor dűlőben 60, a Hágcsó dűlőben 15 hold szőlője volt. A Kerekhegyen láttak hozzá elsőként a filoxéra által elpusztított szőlők újra telepítéséhez, e közben sikerrel alkalmazták a Czeiner-féle zöldoltást. Az uradalmi szőlőgazdaság kétharmad részben bortermelésre, egyharmad részben csemegeszőlő termelésre volt berendezkedve. A szőlők holdanként átlag 600 forint bruttójövedelmet biztosítottak. Az uradalmi pincegazdaság magas nívójú volt, tapasztalatát később széleskörűen alkalmazták. Ennek köszönhető, hogy a beregszászi borok rövidesen világhírnévre tettek szert.

Az 1880. szeptember 16-20-án Kassán megrendezett első borkiállításon Bereg megye részéről 15 szőlőbirtokos állított ki borokat, mégpedig 25 asztali, 12 pecsenye, 3 szamorodni és 1 vörös fajtát, melyekért a bíráló bizottság 23 dicsérő oklevelet, 4 arany és 14 ezüst érmet ítélt meg. Ezekből gróf Schönborn Bucheim Ervin borai 3 arany, 10 ezüst- érmet és 8 dicsérő oklevelet kaptak.

Az első világháború éveiben Buttykay Ferenc volt Bereg vármegye főispánja. Leveldi Kozma György A Beregmegyei Kaszinó százéves története c. könyvében így írt róla:

"Buttykay Ferenc elsősorban gazda volt, s ha életének legnagyobb sikerét keressük, ezen a téren találjuk meg azt. Mezőkaszonyi ezer holdas gazdasága és 50 holdas szőlője mintagazdaság volt. Nagy dolog ez Bereg megyében, a beregi nehéz művelésű földeken és az itteni kedvezőtlen időjárási viszonyok között. A gazdálkodást 1913-ban cserélte fel a főispánsággal, s a megyeházára magával hozta a régi vágású falusi magyar úr minden kedvességét és hagyományos vendégszeretetét. Derű költözött a vármegyeháza ódon falai közé. Egy ideig titkára voltam, első szolgálati utasítása ez volt: "Kedves öcsém, holnap disznóölést tartunk, el ne felejts lesipecsenyére eljönni; aztán hetenként kétszer nálam vacsorázol, s ha vendégeim vannak, ne várd, hogy szóljak, te ilyenkor mindig hivatalos vagy asztalomnál". A reális gondolkodás és a derűs kedély igazán nagyszerűen egyesült benne s jó barát volt a szó legteljesebb értelmében. A legkisebb figyelem is jól esett neki, s barátságosan viszonozta, pedig magas állásában bőven részesült belőle."

Nehéz időszakban állt a vármegye élén. 1913-ban, tehát nem sokkal az első világháború kitörése előtt, nevezték ki főispánnak, több mint 60 éves korában. Minden erejét arra összpontosította, hogy enyhítse a háború okozta nehézségeket, ínséget. Nagy figyelmet fordított a hadiözvegyek, hadiárvák megsegítésére, feleségével együtt számtalan jótékony akció kezdeményezője volt. Az egyre súlyosabbá váló gazdasági helyzet közepette megszervezte a megye élelmiszerellátását. Ahányszor az orosz csapatok betörtek Kárpátaljára, Buttykay Ferenc mindig azonnal a hadszíntérre sietett, közreműködött a védelmi vonalak megerősítésében. Rendszeresen felkereste a hadicselekmények következtében lerombolt falvakat, azonnali segélyben részesítette az éhezőket, megszervezte a túlnyomó többségükben ruszinok által lakott falvak újjáépítését.

Kimagasló szerepet játszott a Beregmegyei Kaszinó tevékenységében, aktívan közreműködött új székháza felépítésében. Az 1914. évi közgyűlésen a kaszinó választmányának tagjává választották. A háború következtében súlyos anyagi helyzetbe került a kaszinó. Elnöke, Lónyai Sándor elkeseredett, úgy érezte, nem tud megbirkózni a nehézségekkel, ezért 1916. végén írásban kérte felmentését az elnöki teendők alól. A választmány tudomásul vette ugyan lemondását, de nem törölte nevét a tisztikar névjegyzékéből. Ideiglenesen Szép Géza alelnök vette át a kaszinó irányítását, aki azonban 1917-ben váratlanul elhunyt. A választmány ekkor ideiglenesen Buttykay Ferencet bízta meg az elnöki teendők ellátásával.

1918-ban egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy az Osztrák-Magyar Monarchia elvesztette a háborút. Ez súlyos lelki válságot idézett elő Buttykay Ferencnél. 1918 áprilisában idős korára hivatkozva lemondott főispáni tisztségéről, teendőit ideiglenesen Csuha István Ung megyei főispán látta el.

Az őszirózsás forradalom kitörése után 1918. november végén kérte a kaszinó rendkívüli közgyűlésének összehívását. Véleménye szerint ugyanis a kaszinónak a forradalmi eseményekkel kapcsolatban valamiféle állást kellett elfoglalnia. Az volt a terve, hogy intézzenek levelet gróf Károlyi Mihály miniszterelnökhöz, és biztosítsák őt abban, hogy a nemzet fennmaradásának érdekében a kaszinó választmánya kész támogatni munkáját. Indítványa azonban nem talált egyöntetű támogatásra a közgyűlésen. Annyiban maradtak, hogy táviratot intéznek a miniszterelnökhöz, amelyben a köztársasági államforma kikiáltása mellett foglalnak állást. Buttykay Ferenc azonban nem volt hajlandó aláírni ezt a levelet. Ennek ellenére az 1918. december 2-án megtartott közgyűlésen őt választották meg a kaszinó elnökévé.

1919. március 21-én Magyarországon kikiáltották a Tanácsköztársaságot, a beregszászi direktórium lefoglalta a kaszinó épületét és helyiségeit saját céljaira használta. Ezzel kapcsolatban Buttykay Ferenc március 24-re választmányi gyűlést hívott össze, amely a következő határozatot hozta: "A Választmány többek hozzászólása után abban állapodik meg, hogy a direktórium határozatát kénytelen tudomásul venni, a Beregmegyei Kaszinót azonban továbbra is létezőnek tekinti és addig is, míg a kaszinó helyiségeihez hozzájuthat, köszönettel veszi a Beregszászi Társaskörnek azon szíves ajánlatát, miszerint a Beregmegyei Kaszinó tagjait vendégül szívesen látja, s hogy teljesen otthonosan érezhessék magukat, a vendégektől 5 korona havi tagsági díjat is elfogad."

Ez a határozat tehát megtagadta a Tanácsköztársaság elismerését! A direktórium részéről a bosszú nem is maradt el. Leveldi Kozma György fent említett könyvében így írta meg Buttykay Ferenc halálának körülményeit:

"A Buttykay-palotába éjnek idején törtek be a katonák, hogy elhurcolják magukkal az öreg, 70 éven felüli Buttykay Ferencet. Az öregúrnak volt ideje egész nap készülni erre, el is készült, eldöntötte magában, hogy élve nem kerülhet a katonák kezébe. Mikor hálószobája ajtaját kezdték döngetni, odakiáltott nekik: "Engem nem fogtok elhurcolni!" - s azzal azonmód, ágyában fekve, főbelőtte magát. Így fejezte be életét Buttykay Ferenc, Bereg vármegye egyik legtekintélyesebb földesura, négy éven át a vármegye főispánja, a Beregmegyei Kaszinó elnöke."

Szutor Zoltán alelnök, a kaszinó 1920. évi közgyűlésén így emlékezett vissza reá:

"A munkás férfi szívós kitartásával egyesült benne a szív jósága s a lélek derűje, s ezeket a nagy emberi tulajdonságokat méltó keretbe foglalta nemes, magyar gondolkodása."

Családtagjain kívül senki nem kísérhette el koporsóját a beregszászi római katolikus temetőbe. Síremléket is csak évek múlva állíthattak neki.

Kárpátalja a trianoni békeszerződés értelmében Csehszlovákiához került. A cseh hatóságok megszűntették a megyei közigazgatási rendet, Beregszászt nem csak megyeszékhelyi, de városi rangjától is megfosztották. Természetesen ezzel megszűnt a főispáni tisztség is.

Kárpátaljának Magyarországhoz való visszacsatolása után a magyar kormány először dr. Korláth Endrét nevezte ki főispánná, aki a csehszlovák megszállás éveiben kimagasló szerepet játszott a politikai életben, következetesen képviselte a magyarok érdekeit a prágai parlamentben, az Egyesült Magyar Párt alapítója, elnöke volt. A 40-es években azonban alaptalan vádakkal lehetetlenné tették tevékenységét, kénytelen volt eladni ungvári házát és elhagyni Kárpátalját.

Utána dr. Siménfalvy Árpád, végül dr. Péchy Szabolcs töltötte be a főispáni tisztséget. A háborús évek nehézségei ellenére becsületesen, tisztességesen végezték nem könnyű munkájukat, igyekeztek mindent megtenni annak érdekében, hogy munkát, keresetet biztosítsanak az embereknek, a súlyos anyagi körülmények ellenére sokat tettek Beregszász fejlesztése, közművesítése érdekében, számtalan jótékony akciót kezdeményeztek a hadiözvegyek, hadiárvák, a fronton lévő katonák családtagjainak megsegítése érdekében.

Dr. Péchy Szabolcs volt Bereg vármegye utolsó főispánja. Nagy műveltségű emberként, kiváló szónokként emlékeznek még ma is rá az idősebb korú beregszásziak. Magas beosztása ellenére közvetlen, szerény ember maradt, szívesen találkozott az egyszerű emberekkel, meghallgatta panaszaikat, javaslataikat, segített, ahol tudott. Bátran, néha keményen képviselte a megye érdekeit a kormány előtt.

1939-1940-ben Kárpátalja kormányzói biztosa báró Perényi Zsigmond volt. 1870. november 25-én Pesten született. 1903-tól Máramaros vármegye főispánja, majd 1913-tól 1917-ig a Tisza-kormány belügyi államtitkára volt. A Tanácsköztársaság idején letartóztatták és bíróság elé állították, de 1919 augusztusában kiszabadult. A második Freidrich-kormányban 1919. augusztus 15-től 1919. szeptember 11-ig a belügyi tárcát irányította, 1920-ban a Magyar Nemzeti Szövetség országos elnökévé választották. 1927-től 1933-ig a komáromi, majd a szepsi választókerület országgyűlési képviselője volt, amikor is koronaőrré történt megválasztása után kénytelen volt lemondani mandátumáról. Mint koronaőr hivatalból a felsőház tagja, később alelnöke lett. 1939-ben nevezték ki Kárpátalja kormányzói biztosává, egy éven át töltötte be ezt a tisztséget. Nem értett egyet az akkori kormány antiszemita politikájával, a zsidótörvényekkel, ezért meg kellett válnia kormánybiztosi megbízatásától. Randolph L. Braham A magyar holokaust című kétkötetes művében a nagyszőlősi zsidók deportálásának leírásában megemlíti, hogy "Perényi Zsigmond báró, Kárpátalja volt kormányzói biztosa, a parlament felsőházának elnöke és fia, akiknek birtokai ebben a megyében voltak, minden tőlük telhetőt elkövettek, hogy enyhítsék a gettóba zárt zsidók szenvedéseit, élelmiszert küldtek nekik".

A Perényi-család egyébként kimagasló szerepet játszott Kárpátalja történetében, különösen az Ardóban született báró Perényi Zsigmond. 1805-ben Bereg vármegye főjegyzőjeként kezdte pályafutását, majd alispán, 1830-ban királyi tanácsos, 1833-ban Ugocsa vármegye főispánja lett. 1807-től részt vett az országgyűléseken, 1825 után a főrendi ellenzék egyik vezéralakja lett. A szabadságharc idején, 1848 május-júniusában a magyar kormány képviselője volt az erdélyi országgyűlésen, 1848. július 14-től az országgyűlés felsőházának másodelnöke, majd elnöke. 1848. október 3-tól az Országos Honvédelmi Bizottmány tagja. A Függetlenségi Nyilatkozat elfogadása után a hétszemélyes tábla elnöke lett. A szabadságharc bukása után az osztrák hatóságok elfogták, kötél általi halálra ítélték és kivégeztették. Az 1848-49-es magyar forradalom és szabadságharc vértanújának emlékét emléktábla őrzi az ardói Perényi-kúria falán.

Az alispánok általában hatévenként tisztújító választásnak voltak alávetve, ennek következtében túlnyomó többségük csak néhány évig töltötte be ezt a tisztséget. A kevés kivételhez tartozott Jobszty Gyula, aki huszonnégy évig volt Bereg vármegye alispánja. Ennyi ideig senki nem állt a megye közigazgatásának élén!

Dr. Bori Horváth Dezső, Bereg vármegye egykori főjegyzője 1964-ben Hetén részletes tanulmányt írt a Jobszty-családról, melyben részletesen foglalkozott Jobszty Gyula életútjával is. Köszönettel tartozom Finta Béláné Répay Klára tanárnőnek, aki rendelkezésemre bocsátotta ezt a rendkívül érdekes és gazdag tanulmányt.

Jobszty Gyula 1842-ben a munkácsi járási Beregalmáson született ősi nemesi családban. Jogot végzett, államtudományi oklevelét Budapesten szerezte. Mindig a 48-as Független Párthoz tartozott, gróf Apponyi Albertet tekintette politikai vezérének.

1867-től aljegyzője, 1871-től közigazgatási szolgabírája, 1875-től főjegyzője volt Bereg vármegyének, majd 1882-től 1905-ig töltötte be az alispáni tisztséget.

Magas, szikár, rövid vöröses szakállt és bajuszt viselő, igen elegánsan öltözködő férfi volt. Nőtlen maradt, de igen kedvelte a társaságot. Fiatal korában, főleg a másokért való jótállásai és váltó aláírásai miatt, tetemes adósságba keveredett, ami idegileg erősen megviselte. Akkoriban ugyanis nem illett egy barát váltójának aláírását megtagadni, és Jobszty Gyula nem is tett ilyet, emiatt sok váltókötelezettséget kellett kifizetnie, különösen egy Lenkey nevű barátja után. Végül is kénytelen volt eladni atyai házát, ami lehetővé tette, hogy úgy-ahogy rendezze anyagi körülményeit.

1882. március 21-én választották meg a vármegye alispánjává. Szerénységére jellemző volt, hogy ebből az alkalomból egyik tisztviselője saját szerzeményű verssel akarta őt köszönteni, de ő elhárította magától ezt.

Atyjától örökölt szőlőjében a Rigó dűlőben minőségi bortermelést folytatott, kitűnő aszúborai nagy közkedveltségnek örvendtek, akárcsak finom, édes "passzatuti" csemegeszőlője, melyet vagonszámra szállított Lengyelországba.

Egyesek különc, rideg embernek tartották, pedig csak a megszokott életmódjához szigorúan ragaszkodó agglegényember volt, aki krónikus gyomorbaja miatt kénytelen volt sokat foglalkozni egészségével, évente legalább hat hetet fürdőhelyeken, főleg Karlsbadban tölteni. Sokat törődött családjával, anyagilag segítette rokonait, figyelemmel kísérte a fiatalok tanulmányait.

Minden idejét munkájának szentelte. A megyeháza, miután a régi leégett, az ő alispánsága alatt épült fel Bakula János műegyetemi tanár tervei szerint.

Huszonnégy éve volt Bereg vármegye alispánja, amikor anélkül, hogy szándékát bárkivel előre közölte volna, 1905 egyik koratavaszi napján bement az iktató hivatalba és személyesen benyújtotta sajátkezűleg írt nyugdíjazási kérelmét iktatás végett. Nem akarta megvárni alispánságának 25. évfordulóját és az azzal járó ünneplést, amitől mindig viszolygott. De lehet, hogy nem akart együttműködni Beőthy Pállal, az új főispánnal, aki egy másik párt híve volt.

Amikor nyugalomba vonult, a Bethlen utcán vett egy házat, amit előzőleg nem is látott, csak inasával nézetett meg, hogy megfelelő lesz-e. Négyszobás lakása volt, egy inasházaspár - Maris és András - szolgálta ki, meg egy fiatal istállólegény, ugyanis két svájci tehenet tartott, hogy állandóan friss, megbízható tej, vaj, túró legyen a háznál. Jelentős értékű részvényei voltak a Beregszászi Takarékpénztárban, melynek éveken át elnöke volt.

Pontosan beosztott napirend szerint élt, minden este felkereste a kaszinót, ahol állandó kártyapartnereivel - Lónyai Sándor árvaszéki elnökkel, Schürger Ferenc gimnáziumi igazgatóval, Schwartzer Ödön közjegyzővel és telesi Nemes József járásbíróval wistezett.

1927. január 24-én halt meg Beregszászban. Leveldi Kozma György A Beregmegyei Kaszinó százéves története című könyvében így emlékezett meg róla: "1927. január 24-én a beregi magyarságnak és kaszinójának megint nagy halottja van: Jobszty Gyula, a vármegye egykori alispánja... Kristálytiszta, puritán jellem volt, a kötelességteljesítés példaképe. 85 éves korában végelgyengülés vitte el és vele kihalt a Jobszty-család is, mely Bereg vármegyében a 18. század első felében tűnt fel, s három utolsó nemzedékében három alispánt adott a vármegyének. Jobszty Gyula temetésén megint összegyűlt az egész vármegye, a trianoni határtól innen és túlról. E krónika írója - akkor vásárosnaményi főszolgabíró - a vármegye alispánjának megadta azt a hagyományos tiszteletet, hogy ravatalához odaállította díszőrségül megyei hajdúját régi beregi egyenruhában... A csehek nem hagyták annyiban. A temetés után csendőrök keresték a megyei huszárt, akinek futnia kellett. Szerencsére sikerült bántatlanul megmenekülnie, miután gyorsan levetette a díszruhát, s civilben nem ismertek rá. A csehszlovák kormány így kénytelen volt megelégedni azzal, hogy a magyar kormánynál tiltakozást jelentsen be. Ennek következtében a magyar kir. minisztérium ki is adta a rendeletet, hogy külföldi útra egyenruhás hajdút vinni tilos."

Jobszty Gyula a megyei képviselőtestület 1905. évi tavaszi közgyűlésén adta át az alispáni tisztséget és a vármegye aranyba foglalt színarany pecsétjét Gulácsy Istvánnak, aki 19 éven át volt Bereg vármegye alispánja.

22 éves korában cserélte fel szolyvai szolgabírói állását a megyei másod aljegyzőséggel, azonnal aktívan bekapcsolódott Beregszász társadalmi életébe. Amikor a Beregmegyei Kaszinó súlyos anyagi helyzetbe került, három jótékony célú műkedvelő előadás megrendezésére vállalkozott. Nem a fiatalos szórakozási vágy vezette, kötelességének tartotta, hogy minden eszközzel támogassa Beregszász kulturális életének e fontos központját. Az első előadást 1891 január 29-én az Oroszlán dísztermében tartották, Az ajánlott levél című vígjátékot adták elő, a főszerepet maga Gulácsy István játszotta. A második előadás február 25-én folyt le, Pool János "Pryl Pál" című vígjátéka került színre, a főszerepet itt is Gulácsy játszotta. A harmadik előadás május 2-án volt, amikor is Berczik Árpád Bálkirálynő című vígjátékát adták elő a műkedvelők.

Az előadások tiszta jövedelmét Gulácsy István a kaszinónak ajánlotta fel, ebből vásárolták meg a berendezéséhez szükséges bútorokat 1400 forint erejéig.

Gulácsy István alispán Bereg vármegye egyik legkiválóbb elméje, legnagyobb alakja volt. Trianon után következetesen kiállt a magyarság érdekei mellett, a politikai élet egyik vezéralakja volt.

A csehszlovák uralom éveiben felszámolták Bereg vármegyét, mint közigazgatási egységet, és ezzel természetesen megszűnt a főispáni és alispáni tisztség is.

Kárpátalja Magyarországhoz való visszacsatolása után Fekésházy Zoltánt nevezték ki alispánnak. Botfalván 1881-ben született. Jogot végzett. 1901-től 1902-ig Szerednyén volt segédjegyző. 1901-től 1906-ig a 66. gyalogezred önkéntese volt. 1908-tól közigazgatási gyakornok Ungváron, majd ugyanott 1909. december 3-ig aljegyző. 1910. január 1-től helyettes szolgabíró, 1917-től főszolgabíró Szobráncon. Részt vett Bosznia és Hercergovina annektálásában, bronzéremmel lett kitüntetve. Az első világháborúban polgári biztosként részt vett a takcsányi harcokban, amiért Kisezüst Vitézségi Éremmel tüntették ki.

1920-ban lépett be az Egyesült Magyar Pártba. A cseh megszállás alatt minden hazafias mozgalom irányítója és vezetője volt a megyében. Elérte, hogy Beregszászban sem Masaryk, sem Benes köztársasági elnök nem lett a város díszpolgára.

Mint alispán sokat tett a háború okozta ínség enyhítése érdekében, a hadiözvegyek, hadiárvák, a fronton harcoló katonák családtagjainak megsegítésében. Minden lehetséges eszközzel igyekezett enyhíteni a fajvédő törvények hatását. 1942-ben nyugdíjba ment. Munkáját dr. Halmos alpolgármester és dr. Horváth Dezső vármegyei főjegyző köszönte meg.

Mindenki szerette a városban ezt a nagyszerű, végtelenül kedves és vidám természetű, sokat anekdotázó embert. Nem látta értelmét annak, hogy 1944-ben elhagyja a várost, Magyarországon élő rokonainál keressen menedéket. Úgy vélte, nincs ellensége a városban, hiszen mindig az emberek érdekeit szolgálta. Sajnos csalódnia kellett. 1945 tavaszán letartóztatták, koholt vádak alapján hadbíróság elé állították. Egy rabtársa szerint valahol Lemberg közelében az elitélteket szállító vonaton halt meg, sírhelye máig ismeretlen.

Fekésházy Zoltán után Tatár Gézát választotta meg Bereg vármegye törvényhatósága hat évre alispánná. Messzemenőn megfelelt az előtte álló nem könnyű feladatoknak, akárcsak elődje, ő is óriási népszerűségnek örvendett a megyében, különösen Beregszászon.

A vármegye harmadik, az alispán után következő tisztviselője a főjegyző volt. Ezt a tisztséget az 1940-1944-es években dr. Horváth Dezső töltötte be. Nyugdíjas éveit Hetén élte le, itt írta a Jobszty-családról szóló tanulmányát, amelyben közölte, hogy Bereg vármegye színaranyból készült, elefántcsont nyelű pecsétnyomóját 1944-ben ő mentette meg. Hogy biztonságos helyen legyen, mint a vármegye főjegyzője, a Magyar Nemzeti Múzeumban helyezte letétbe. Így tett eleget a pecsétnyomó díszes kivitelű rézdobozára vésett utasításnak: "Tiszta kezek között legyen őrizve mindég!".

A vármegyei törvényhatóság járásainak élén a főszolgabírók álltak, ők gondoskodtak a törvényhatósági rendeletek végrehajtásáról. A főszolgabírói állás betöltése jogi végzettséghez volt kötve. Beregszászban dr. Gulácsy Ferenc volt a főszolgabíró. Feddhetetlen jellemű, nagy tekintélynek örvendő tisztviselője volt a városnak.

Az idősebbek még jól emlékeznek Beregszász legendás hírű polgármesterére dr. Hubay Kálmánra. A háború éveiben Beregszász nem volt gazdag város, kevés pénz jutott rendbentartására. Dr. Hubay Kálmán polgármesternek köszönhetően Beregszász mégis mindig tiszta, rendezett város maradt. Nap mint nap bejárta fiákeren a várost, a legkisebb rendetlenség sem kerülte el figyelmét, azonnal intézkedett, ha szükség volt, büntetett. Megkövetelte a rendőrségtől, hogy minden nap ellenőrizze az utcák tisztaságát, szabjon ki bírságot a szemetelőkre. Reggel 8 óráig minden háztulajdonos köteles volt felseperni a háza előtti járdát és az előtte fekvő úttestet. Bizony akkor senkinek nem jutott az eszébe, hogy háza elé, az utcára hordja ki háztartási hulladékait, mint ez az utóbbi években sajnos szokássá vált. Dr. Hubay Kálmán nem csak a város tisztaságával törődött, a háború éveiben számtalan gyűjtést, segélyakciót szervezett a hadiárvák, hadiözvegyek megsegítésére. Szerette a sportot, ő volt a BFTC elnöke.

Munkáját nagy mértékben segítette dr. Halmos László, Beregszász főjegyzője.

1938. november 16-án dr. Polchy Istvánt nevezték ki Beregszász közjegyzőjévé. Beregszászon 1885-ben született. A Beregszászi Főgimnázium elvégzése után Budapesten, majd Kolozsváron folytatott jogi tanulmányokat. 1910-ben doktorált. 1913-tól 1923-ig ügyvédi gyakorlatot folytatott Beregszászban. Sokak a "szegények ügyvédjének" nevezték, hiszen számtalan nincstelen embernek vállalta el ingyen a perét. A csehszlovák uralom első éveiben ellenzéki programmal Beregszász polgármesterévé választották. Nem sokáig tölthette be azonban ezt a tisztséget, a csehszlovák hatóságok zaklatása miatt 1925-ben lemondásra kényszerült.

A csehszlovák uralom éveiben szinte kizárólag a kárpátaljai magyarság ügyeivel foglalkozott, széleskörű egyházi és kulturális tevékenységet fejtett ki. Az Egyesült Magyar Párt körzeti elnöke, a Polgári Olvasó Egylet elnöke, a Kárpátaljai Református Egyházkerület főgondnoka volt. Számtalan társadalmi és kulturális esemény szervezésében vett részt. A helyi sajtóban megjelent cikkeiben tárgyilagosan, ugyanakkor élesen vetette fel Beregszász problémáit, kitartóan kereste azok megoldásának módjait és lehetőségeit.

Mint közjegyző, a háború éveiben mindent megtett annak érdekében, hogy enyhítse a város dolgozóinak gondjait. Segélyegyleteket hozott létre a munkanélküliek, a hadiözvegyek és hadiárvák megsegítésére, anyagilag támogatta a Beregszászi Főgimnázium szegény sorsú diákjait, aktív részt vett a cserkészmozgalomban. Közjegyzői irodája mindig nyitva állt az emberek előtt, széleskörű ismereteivel, jogi tudásával néha erején felül szolgálta a beregszásziak érdekeit.

Abban, hogy a legnehezebb háborús években sem fordultak elő a vármegyében járványok, nagy érdeme volt dr. Dinnyés Pál tiszti főorvosnak. Elsősorban a Vérke tisztántartására fordított figyelmet, megkövetelte, hogy medrét tavasszal mindig kitisztítsák, kikotorják, az iszapot elszállítsák. Az ő kezdeményezésére építették meg a vasúti hídnál a strandfürdőt, amely sok éven át a beregszásziak kedvelt pihenőhelye volt. De nemcsak a strandon lehetett fürödni akkor a Vérke kristálytiszta vizében, hanem a csatorna teljes hosszán. Dr. Dinnyés Pál kezdeményezésére Beregszászban maláriakutató állomás létesült, mivel a környék mocsaraiban rengeteg volt a szúnyog és azok csípése gyakran vezetett maláriás megbetegedéshez. A maláriakutató állomásnak köszönhetően sikerült megfékezni a járványt, a minimálisra csökkenteni a megbetegedések számát.

Benda Kálmán, a Beregmegyei Vízszabályozó és Ármentesítő Társulat főmérnöke, majd igazgatója kezdeményezte még a 30-as években a Vérke szabályozását, az ő irányítása alatt készült el a várost kettészelő, fehér terméskővel kikövezett medre.

Középiskolai tanulmányait a beregszászi reáliskolában kezdte, majd a negyedik osztály után a sárospataki református kollégiumban folytatta. Mérnöki oklevelét a Budapesti Műszaki Egyetemen szerezte.

A cseh uralom éveiben elnöke volt a Podkarpatszka Ruszi Magyar Kultúregyesületnek, a Beregmegyei Kaszinónak, részt vett a Csehszlovákiában működő Egyesült Magyar Párt munkájában, a Tiszaháti Magyar Fogyasztási Szövetkezet, a Tiszaháti Magyar Bank, a Magyar Internátus Egyesület megszervezésében.

1939-ben beválasztották Bereg vármegye közigazgatási és törvényhatósági bizottságába, a megye negyedmagával az Országgyűlés felsőházába delegálta.

1944 novemberében a szovjet hatóságok 62 éves korában letartóztatták, elhurcolták, haditörvényszék elé állították és Ungváron kivégezték. Beregszászi házát elkobozták, családja kénytelen volt elhagyni szülővárosát, ennek ellenére minden leszármazottja hű maradt ahhoz, máig sokat tesz a beregszászi magyarság érdekében. Fia Benda István a Kárpátaljai Szövetség társelnöke, számtalan esetben juttatott humanitárius segélyt Beregszásznak, a nyugdíjasoknak, a magyar gimnáziumnak. Leánya dr. Benda Mária dr. Fedinecz Sándorral és dr. Kállai Gyuláné Polónyi Margittal együtt feldolgozta Bereg vármegye egészségügyének történetét, részletes tanulmányt írt Beregszász társadalmi és kulturális életéről. Unokája, Szepesi Attila József Attila-, Weöres Sándor-díjas magyar költő, számos műve, verse tanúsítja, hogy ma is szorosan kötődik Beregszászhoz. Másik unokája, Benda László a Magyar Televízió egyik legnépszerűbb külpolitikai szerkesztő-riportere.

A beregszászi Vérke-parti öregdiákok emléktáblát avattak Benda Kálmán tiszteletére szülőháza falán.

Évtizedeken át volt bankigazgató Beregszászban Hrabár Gyula. Mint szakmájának kiváló szakértője gazdagon kamatoztatta tudását, tapasztalatát a város javára.

Ősrégi magyar család sarja. A Hrabár-család nevével már 1213-ban találkozhatunk levéltári okmányokban. IV. Béla magyar király Johannes Hrabart Mezőkaszonyba helytartójának nevezte ki. A család birtokai Nagymuzsaly, Bene és Halábor környékén terültek el. Sok neves katonát, hivatalnokot, lelkészt adott vidékünknek.

1897. április 28-án Alsóvereckén született. Végigharcolta az első világháborút. 1915. júliusában vonult be a 65. gyalogezredhez, rövid kiképzés után az orosz harctérre került, ahol 18 hónapon át az első vonalban harcolt. II. osztályú ezüst vitézségi éremmel, Károly csapatkereszttel tüntették ki. Hadnagyként 1917-ben esett orosz hadifogságba, csak 40 hónap múlva került haza.

1921-től volt bankigazgató Beregszászban. Kedvező hitelek folyósításával nagy mértékben segítette elő városunk gazdasági fejlődését.

A csehszlovák uralom alatt a magyar-ruszin barátság és testvériség eszméit ápolta. Végtelenül művelt, ugyanakkor nagyon szerény ember volt, Beregszászban nagy tisztelet övezte haláláig.

Leánya, Hrabár (Oniszkó) Judit a Beregszászi Zeneiskola zongoratanárnője volt. Vásárosnaményban hunyt el. Fia, Hrabár Tamás a Lembergi Mezőgazdasági Főiskola tudományos munkatársa volt, ahonnan Ungvárra került. A rendszerváltás után sikerült megvalósítani régi vágyát: görög katolikus lelkésszé szentelték, jelenleg Kovászón szolgál.




VÉRTANÚSÁGOT SZENVEDTEK HITÜKÉRT

A XVI. században a hitújítás vidékünkön termékeny talajra talált, egyre mélyebb gyökereket vert a protestánsság, annak dacára, hogy még 1523-ban annak meggátlására az országgyűlés szigorú ellenintézkedéseket tett, a lutheránusokat, mint eretnekeket, fejvesztéssel és vagyonelkobzással büntette. A Rákoson tartott gyűlés a Luther tanát vallókat az országból való kiűzéssel fenyegette. Ennek ellenére az új tan tevékeny pártfogókra talált és feltartóztathatatlanul terjedt.

Bereg megyében Beregszász volt az első város, amely Kálvin tanát elfogadta. Itt kezdett szolgálni esperesi minőségben 1548-ban Radán Balázs, aki nagy sikereket ért el az új vallás terjesztésében, sőt püspök módjára papokat is szentelt. Ő írta a régi énekes könyvben a 280. zsoltárt. Hívei elfoglalták a római katolikus templomot, amit sokan ellenszenvvel fogadtak. 1552 végén egy római katolikus szerzetes nyíllal lelőtte a templomban az igét hirdető Radán Balázst. Emlékét a református templom falán elhelyezett emléktábla örökítette meg. Ő volt az első lelkész, aki hitéért városunkban vértanúhalált szenvedett. Sajnos nem az utolsó...

A második világháború folyamán és az azt követő években Beregszász négy főpapja szenvedett mártírhalált hitéért: Pásztor Ferenc római katolikus plébános, pápai prelátus, Ortutay Jenő görög katolikus kanonok, Szutor Jenő református tiszteletes és Hirsch Salamon főrabbi.

Az első ezek sorában Hirsch Salamon főrabbi volt.

1891-ben Egerben született mélyen vallásos zsidó, de magyar érzelmű családban. Az érettségi után a pozsonyi rabbiképző főiskolán folytatta tanulmányait. 1914-től 1916-ig a pozsonyi rabbiságnál működött, majd rövid időre Budapestre került.

1916. októberében mint tábori lelkész századosi rangban az orosz, majd az olasz frontra került. 26 hónapon át teljesített frontszolgálatot, nyújtott lelki vigaszt a katonáknak. Az olasz fronton többször került pergőtűzbe, ilyenkor mindig személyes bátorságot tanúsított, amiért magas katonai kitűntetésekben részesült. Kitüntetései: Koronás arany érdemkereszt a vitézségi érem szalagján kardokkal, bolgár hadi érem, Signum Laudis.

A háború után a Csehszlovákiához került Beregszászban telepedett le, ahol főrabbi helyettesnek, 1931-ben főrabbinak választották. Kiváló hitszónok, igen tekintélyes megjelenésű, végtelenül művelt ember volt. Aktív részt vett Beregszász társadalmi és kulturális életében, a csehszlovák uralom éveiben sokat tett azért, hogy hívei megtartsák magyar identitástudatukat. A Magyar Norma, az Iskolánkívüli Népművelési Egyesület, a Talmud iskola elnöke volt.

Súlyos aggodalmakkal fogadta az 1938-1941-es években hozott három zsidótörvényt, melyekkel korlátozták a zsidók arányát a sajtó-, a film-, a színművészet terén, az ügyvédi, mérnöki, orvosi kamarákban, az iparengedélyek kiadásánál pedig a zsidók arányát 6 százalékban állapították meg, megtiltották a zsidók házasságát más felekezetbeliekkel stb.

Hirsch Salamonnak elévülhetetlen érdemei voltak abban, hogy ezeket a törvényeket Beregszászban tulajdonképpen nem hajtották végre, magyarán "elszabotálták" azokat. Ez nagyrészt annak volt köszönhető, hogy kiváló kapcsolatai voltak többek között Fekésházy Zoltán alispánnal, dr. Hubay Kálmán polgármesterrel, a megye, a város sok más tisztviselőjével.

A zsidók 1944 májusában történt deportálását azonban nem akadályozhatták meg, mivel a belügyminisztérium 1944. április 7-én kelt 61/1944. számú rendelete értelmében a zsidó kérdés "végső megoldását" kivették a helyi hatóságok kezéből és a csendőrség hatáskörébe helyezték azt.

Hirsch Salamonnak többen is felajánlották segítségüket, ő azonban nem fogadta el a megmentésére törekvők jó szándékát, úgy vélte, ebben a nehéz időben bármilyen körülmények között hívei között a helye, hogy lelki vigaszt nyújtson nekik, ébren tartsa bennük a reményt. A Beregszászról és környékéről elhurcolt mintegy 8000 zsidóval együtt ő is a Kassa felé induló halálvonatok egyikére került. Egyesek szerint Auschwitzba, mások szerint Buchenwaldba került. Soha nem tért vissza Beregszászba.

Ortutay Jenő görög katolikus kanonok, szentszéki tanácsos, magyar országgyűlési képviselő nevével a 20-30-as években gyakran találkozunk a kárpátaljai, különösen a beregszászi magyarság társadalmi, politikai, kulturális eseményeinek krónikáiban. 1928-tól 1938-ig Beregszász városbírója (polgármestere) volt.

1889. május 3-án Tarnán (Szlovákia) született Ortutay István görög katolikus lelkész családjában. A gimnáziumot Ungváron, a teológiát ugyancsak Ungváron, majd Budapesten végezte. 1912. december 22-én Papp Antal munkácsi püspök szentelte pappá. 1913-ban a Zemplén megyei Cséke községben segédlelkészként kezdett működni. 1914-től 1915-ig Beregpapfalván volt lelkész, majd 1915-től 1918-ig az ungvári püspöki székesegyház hitszónoka és segédlelkésze volt. 1918. július 1-től 1919. december 31-ig Ökörmezőn paróchus.

A trianoni békeszerződés után, amikor Kárpátalja Csehszlovákiához került, a cseh légionisták halálosan megfenyegették, majd internálták. Később a román megszállás alatt lévő Kövesligetre nevezték ki, ahol 1925. március 1-ig működött. Kemény harcot vívott itt a környéken dühöngő pravoszláv mozgalom ellen, amiért 1923. januárjában merényletet követtek el ellene. A görög katolikus egyház fennmaradásáért, megszilárdításáért tanúsított érdemeiért Papp Antal megyéspüspök 1923-ban tiszteletbeli esperessé nevezte ki.

1925-ben került Beregszászra, tevékeny részt vett a katolikus hitélet és a város társadalmi-kulturális életének irányításában. Lelkipásztori működésének elismeréseként Gépe Péter püspök 1925-ben kerületi esperessé, majd 1929-től szentszéki tanácsossá nevezte ki.

A Keresztény Szocialista Párt női szakosztályának díszelnöke, a Katolikus Legényegylet védnöke volt.

Az 1927. évi városi képviselőtestületi választások alkalmával az általa megalapított Katolikus Községi Párt élén másodmagával, majd a választások megismétlése után az 1928. évi általános községi választások során a Keresztény Szocialista Párttal együttműködve negyedmagával mandátumot kapott a városi képviselő testületbe, amely egyhangúan városbíróvá (polgármesterré) választotta. Tíz éven át töltötte be ezt a magas tisztséget!

A magyar ajkú katolikusok részére 1930-ban lapot indított Kárpátaljai Figyelő címen, ám a csehszlovák hatóságok hamarosan megszüntették azt.

Mint odaadó lelkipásztori munkát végző lelkészt és kerületi esperest Sztojka Sándor püspök 1935-ben tiszteletbeli főesperes címmel tüntette ki.

A korabeli sajtó számos felszólalását örökített meg. Azok mindegyike Ortutay Jenő nagy bölcsességéről, szinte látnoki képességeiről tanúskodott.

1937. szeptember 5-én Beregszászban tartotta meg az Egyesült Magyar Párt (a volt Magyar Nemzeti Párt és a Keresztényszocialista Párt) országos gyűlését, amelyen felszólalt Ortutay Jenő is. A Kárpáti Magyar Hírlap, amely a magyar egység gyönyörű megnyilvánulásának nevezte ezt az eseményt, teljes terjedelmében közölte beszédét. Témája meglepő volt a hallgatóság számára, ugyanis az igazságos szocializmusról beszélt. Minden szava ma is megszívlelendő! Íme egy rövid részlet felszólalásából: "Egyesek állítják, hogy az egész mai élet-berendezési törekvés a szocializmus jegyében áll és ettől függ... Mi elfogadjuk a szociális ember ideálját és eszményét, de csak abban a feltevésben, hogy szellemi életét sem hanyagolja el... Ebben a célkitűzésben kezet fogunk mi, a polgári gondolat képviselői, az úgynevezett szocializmussal. De az eszközök megválasztásában már nagy különbség van közöttünk. A szocializmus cégére alatt működő törekvések az osztályharc kiélesítésével és egyes társadalmi osztályok közé ék és harc beállításával akarják céljaikat megvalósítani. Le akarnak rombolni mindent és a romokon akarnak egy új, szerintük boldogabb jövőt biztosítani az emberiségnek. Máról holnapra földi paradicsomot ígérnek, de gondosan vigyáznak arra, hogy a szegény ember a földről valahogy az Ég felé ne emelje tekintetét. A fokozatos fejlődés és az emberszeretet alapján kell törekedni a szocializmus igazságos érvényesítésére. Mi, a polgári rend képviselői és a kisebbségi magyar sors hordozói, a társadalom fokozatos fejlődése által törekszünk a szociális igazságosság érvényesítésére... Az osztályharc semmi jót nem eredményezhet, legfeljebb csak az egyik vagy a másik osztály kerekedik felül és jut némi előnyhöz időszerűleg. Már pedig ez nem az igazi szocializmus, amely csak a társadalom egyik vagy másik osztályát juttatja gazdasági vagy szellemi előnyökhöz. Ha pedig egy osztály győz, akár a kommunizmust, akár a nemzeti szocializmust nézzük, ott a győzedelmes osztály korlátlanul rendelkezik minden joggal és szabadsággal, a többi osztályokat pedig saját érdekeinek szolgálatába kényszeríti vagy pedig kíméletlenül elnyomja. Ez igazán nem lehet szociális eszménye senkinek!".

Ne feledjük: több mint 63 évvel ezelőtt hangzottak el Beregszászban ezek a szavak, akkor, amikor még senki nem is sejthette, hova fog vezetni a nemzeti szocializmus uralomra jutása Németországban és a szocializmus "végső" győzelme a Szovjetunióban. Ortutay Jenő városbíró, görög katolikus főesperes, az Egyesült Magyar Párt egyik vezéregyénisége valóban látnoki képességekkel rendelkezett!

Az 1935. évi májusi tartománygyűlési választáson, mint az Országos Keresztényszocialista Párt listavezetője, mandátumot kapott a ruszinszkói tartománygyűlésbe.

A csehszlovák csapatok kivonulásakor mindent megtett annak érdekében, hogy megvédje Beregszász polgárait a cseh terror erőszakoskodásaitól. Mint a városi nemzeti tanács elnöke aktív részt vett a konszolidációs munkában.

Az 1938. évi XXXIV. törvény 2. paragrafusa alapján, mint tartománygyűlési képviselő, meghívást kapott a magyar Országgyűlésbe. 1942-ben Nemzetvédelmi Kereszttel tűntették ki.

1945-ben Sztojka Sándor püspök kinevezte ungvár-ceholnyai paróchusnak és ungvári kerületi esperesnek. De a szovjet hatóságok rövidesen letartóztatták és koholt vádak alapján 10 évi javító munkatáborra, 5 évi polgári jogfosztásra és vagyonelkobzásra ítélték. 1950. december 24-én Ábeszben (Komi Autonóm Köztársaság) halt meg.

1990 augusztusában a beregszászi temetőben leánya sírjánál emléktáblát avattak az egykori lelkésznek, városbírónak, aki szülőföldjétől távol, valahol egy jeltelen sírban nyugszik.

Sok beregszászi úgy véli, Ortutay Jenő megérdemelné, hogy posztumusz Beregszász díszpolgára címmel tűntessék ki.

Fia dr. Ortutay Elemér apja hivatását követte. 1934-ben Beregszászon érettségizett, teológiai tanulmányait Ungváron, Olmützben, Budapesten folytatta. 1941-ben szentelték pappá, 1945-ig az ungvári leány- és fiúgimnázium hittantanára volt. 1942-ben teológiai doktorrá avatták. 1945-től 1949-ig az ungvári papi szeminárium teológia tanára volt. 1949-ben letartóztatták, 25 évi javító munkatáborra, 5 évi polgári jogfosztottságra ítélték. Csak 1956-ban szabadult, titokban folytatta görög katolikus lelkészi hivatását, misézett, keresztelt, esketett és főképpen tanított. 21 tanítványa működik ma is a munkácsi egyházmegyében!

Szutor Jenő beregszászi református lelkész 1890-ben Kölcsén született, gimnáziumi tanulmányait Szatmáron, teológiai tanulmányait Debrecenben, Halleban és Bázelben végezte. 1916-ban avatták református lelkésszé.

Pályáját mint segédlelkész Nagykikindán kezdte, majd Nagybányán és Beregszászban volt segédlelkész. Innen hívták meg Nagylónyára rendes lelkésznek, ahol három éven át teljesített szolgálatot.

1919 végén a beregszászi református gyülekezet visszahívta rendes lelkésznek. Munkáját a hívek legnagyobb megelégedésére végezte. 1923 áprilisában azonban, mivel megtagadta a csehszlovák állampolgári eskü letételét, a hatóságok eltávolították gyülekezete éléről, ami a hívek jogos tiltakozását váltotta ki, akik számtalan beadvánnyal fordultak ez ügyben az illetékes hatóságokhoz. Végül is a református egyházközösség egyöntetű követelésére nyolc hónap múlva, 1923 decemberében ismét elfoglalhatta Beregszászban lelkészi állását.

Rendkívül képzett, művelt hitszónok volt, minden igehirdetése élményszámba ment. Végtelen szeretetnek és megbecsülésnek örvendett a hívek körében.

Lelkészi munkája mellett aktív részt vállalt a beregszászi magyarság kulturális életének megszervezésében. Több vallási és valláskulturális egyesület elnöke volt.

Mint a Beregmegyei Kaszinó alelnöke elévülhetetlen érdemeket szerzett a város kulturális élete felvirágoztatásában, számos rendezvény kezdeményezője, szervezője volt.

1936. szeptember 2-án felavatták a beregszászi gimnázium magyar internátusát. A felépítéséhez szükséges pénzt túlnyomórészt adományok útján gyűjtötték össze és ebben a beregszászi református egyházközösség Szutor Jenő lelkész vezetésével oroszlánrészt vállalt. Érdemei elismeréséül a Magyar Internátus Egyesület alelnökévé választották.

Mindig szoros kapcsolatot tartott fenn Pásztor Ferenc római katolikus plébánossal, pápai prelátussal, Ortutay Jenő görög katolikus kanonokkal, Hirsch Salamon főrabbival, mindig az egyházak és vallási felekezetek közötti egyetértés és együttműködés szellemében cselekedett.

Mint Beregszász más főpapjai, ő sem kerülte el sorsát, a sztálini terror áldozata lett. A beregszászi református templom bejáratánál emléktáblát avattak tiszteletére.

A sztálini terror áldozatává vált Pásztor Ferenc beregszászi plébános, pápai prelátus is. Kimagasló szerepet játszott városunk hitéletében, igen művelt hitszónok volt. Nagy figyelmet fordított a kulturális élet fejlesztésére, katolikus kultúrházat létesített Beregszászban, mély és gazdag tartalommal töltötte meg annak tevékenységét.

A 1944-ben a magyar hatóságok őt bízták meg két elfogott és kivégzésre ítélt partizán meggyóntatásával, megáldoztatásával. Megpróbált közbenjárni a két szerencsétlen ember érdekében, sajnos eredménytelenül. Szerette volna megmenteni a koncentrációs táborba hurcolástól Hirsch Salamon főrabbit, de az elhárította segítségét azzal, hogy osztozni kíván hívei sorsában.

Mint az egyházi és kulturális élet egyik kimagasló személyiségét a szovjet hatóságok 1948-ban letartóztatták, koholt vádak alapján elítélték. Hetényi Varga Károly Papi sorsok a horogkereszt és a vörös csillag árnyékában című könyvéből tudjuk, hogy együtt raboskodott többek között Harangozó Ferenc szombathelyi szemináriumi vicerektorral. 1950-ben egy sztálini munkatáborban halt meg. A római katolikus templom falán fehér márványtábla őrzi emlékét.

Hitéért, a görög katolikus egyházhoz való hűségéért hurcolták el Paszulyka Jenő beregszászi lelkészt is, akinek sorsáról az ugyancsak elítélt Bendász István és fia Bendász Dániel Helytállás és tanúságtétel című könyvéből tudunk.

Paszulyka Jenő Dobóruszkán (Szlovákia) 1904. január 18-án született Paszulyka János görög katolikus kántortanító családjában. 1923-ban végezte el a Beregszászi Állami Főgimnáziumot, tanulmányait a Prágai Károly Egyetem jogi karán folytatta, de két év múlva édesapja ösztönzésére a papi hivatást választotta. Felvételt nyert az ungvári papi szemináriumba. Gebé Péter munkácsi püspök szentelte pappá 1931. július 12-én. Huszton kezdett működni segédlelkészként, majd 1933-tól 1945-ig Terebesfehérpatak görög katolikus lelkésze volt.

A rövid életű Kárpát-Ukrajnai Köztársaság ideje alatt letartóztatták és a rahói Dumen koncentrációs táborban tartották fogva, ahonnan Volosin Ágoston közbenjárására szabadult. 1939-ben pedig a magyar hatóságok tanúsítottak bizalmatlanságot iránta amiatt, hogy jó együttműködést alakított ki a ruszinokkal. Zaklatta a csendőrség, többször is meghurcolták. 1944. októberében viszont a szovjet hatóságok tartóztatták le azzal a váddal, hogy állítólag az ő feljelentése alapján egy magyar terrorista csoport öt ruszint végzett ki, ami természetesen nem volt igaz. Ezért több mint 50 napon át ült teljesen ártatlanul a rahói börtönben.

1946 decemberében került Beregszászra segédlelkészként. Budapesten élő György fia a fent említett könyvben így írta le édesapja életének ezt követő nagyon nehéz korszakát:

"Az akkori nehéz megélhetés miatt szabad idejében magán zeneórákat adott, amit főleg az orosz tisztek gyermekei vettek igénybe. Egy ideig a helybeli zeneiskolában is oktatott zenét, feleségével együtt. Miután kialakult és véglegessé vált a szovjet vezetőség megsemmisítő szándéka a görög katolikus papság vonatkozásában, ami főleg a pravoszláv vallásra való erőszakos áttérésre irányult a római pápa egyidejű megtagadásával, Paszulyka Jenőt szinte az elsők között szemelték ki erre, mivel jól ismerték művészi hajlamait és szerény lelkületét. Azt hitték, vele igen könnyű dolguk lesz. Papi hivatásának igazi kálváriája, Istenhez való hűségének nagy próbatétele az 1947-es esztendőben kezdődött meg. Szinte egész éven keresztül gyakran behívták a helyi Beszpekára, gyúrták, ígérgettek neki jó állást, keresetet és gondtalan életet, csak írja alá az áttérést. Felajánlották neki a paróchusi állást is. Mivel a szép szó nem használt, áttértek a terror eszközeire. Közel másfél éves idegőrlő, de eredménytelen zaklatás után 1948. március 8-án letartóztatták és bekísérték a beregszászi Beszpekára, ahol 2 hónapig tartották fogva, utána átvitték az ungvári börtönbe. Itt három és fél hónapig tartózkodott. Heti egy alkalommal a bebörtönzöttek hozzátartozóinak lehetőséget adtak arra, hogy főleg élelmiszercsomagot vigyenek a letartóztatottaknak, amivel mindenki élt is. Sok papi család találkozott ilyenkor a szűk, bekerített börtön-előtéren. Reménykedtünk, hogy bűntettek hiányában felmentik és hazaengedik. Fölösleges leírni azt az érzést, amikor a tárgyalás után az államhatóság által kijelölt Judkovics nevű ügyvéd közölte, hogy 25 évi száműzetésre és teljes vagyonelkobzásra ítélték az akkori szovjet törvénykönyv 54. paragrafusának 10. pontja alapján. A későbbiekben megismert vádak szerint 1939-ben megöletett öt ukrán embert (ismeretes, hogy Horthyék előrenyomuló, szélsőséges "rongyos" alakulata valóban kivégzett a környéken öt szicsgárdista ellenállót), prédikációiban a híveket a szovjetek ellen uszította, Horthy Miklós névnapján róla is prédikált, imperialista ügynök volt, meg akarta dönteni a szovjet rendszert Kárpátalján, stb. 1948. augusztus 8-án Lembergbe szállították, innen két nap múlva Szibériába internálták, ahonnan két és fél évig nem írhatott. 1950 karácsonyára érkezett meg első levele Norilszkból, az Északi Jeges-tenger partján lévő nagy településről, ahol a Jeniszej folyó ömlik a tengerbe. Norilszkban erdőirtáson dolgoztatták. 1953-ban megrokkant egészségi állapota miatt a tajseti táborba szállították, onnan néhány hónap múlva tovább vitték Novo-Csunkába. 1955. évi levelei már Csunkából érkeztek, onnan, ahová azok a foglyok kerültek, akiknek ügyét Sztálin halála után felülvizsgálták... 1956. március 3-án érkezett haza Beregszászra. 1981 elején a tüdejét támadta meg a gyilkos kór, két és fél hónapos gondos hazai ápolás ellenére otthonában, március 18-án lelkét visszaadta Teremtőjének, felesége közelében.

Temetése előestéjén, éjszaka, titokban összejöttek a görög katolikus papok, Bendász István, Medveczky Pál és Vaszócsik Miklós, elvégezték fölötte az egyházi temetési szertartást. Március 20-án kísérték utolsó útjára a beregszászi temetőbe".




MESSZE FÖLDÖN HÍRESSÉ TETTÉK BEREGSZÁSZT

Beregszász kis város, lakosainak száma ma sem haladja meg a 32-33 ezret, mégis mennyi nagyszerű embert adott a világnak!

Három olyan beregszásziról tudunk, akik munkájukkal, tudásukkal, tehetségükkel kiérdemelték a Kossuth-díjat, a legnagyobb magyarországi elismerést.

Dr. Jantsky Béla 1927-ben érettségizett a Beregszászi Állami Főgimnáziumban. Főiskolai tanulmányainak elvégzése után 1934-től 1939-ig vegytant, természetrajzot tanított a gimnáziumban. A fiú-cserkészcsapat parancsnoka, a Magyar Internátus igazgatója volt. Javaslatára "Internátusi Hónap" elnevezéssel a Prágai Magyar Hírlapban felhívás jelent meg és gyűjtés indult a beregszászi internátus anyagi támogatására. Ez az akció nemcsak Beregszász, de az egész Kárpátalja magyar társadalmát megmozgatta, az erre a célra megnyitott számlára többszáz adomány érkezett.

1930-ban megvédte "A Teletin (Közép-Csehország) környéki granodiorit zárványainak genetikája" című doktori értekezését. 1939-től kezdődően szoros kapcsolatban állt a Magyar Állami Földtani Intézettel, megbízásából Kárpátalja vulkáni kőzeteit tanulmányozta. A Velencei-hegység földtana c. monográfiája 1957-ben jelent meg. Nyolc évi ottani kutatásainak eredményeiért 1953-ban Kossuth-díjjal tüntették ki.

Mint a Földtani Intézet osztályvezető geológusa a mátrai és recski ércföldtani kutatásokat irányította. 1956-tól kezdődően tíz éven át az uránérckutatás minisztériumi főgeológusaként működött. Erről a munkájáról jelent meg 1966-ban Az uránérc c. tanulmánya, amely szakmai körökben nagy feltűnést keltett.

A Magyar Földtani Intézet egy mongóliai expedíció vezetésével bízta meg. A 16 tagú kutató csoport több mint 17 ezer négyzetkilométernyi területet kutatott át és térképezett fel a távoli országban. Az expedíció kutatási eredményeiről 7500 oldalas jelentésben számolt be, amiért a Mongol Köztársaság legmagasabb kormánykitűntetésével, a Mongol Sarkcsillag érdemrenddel jutalmazták.

1970-től nyugdíjasként is tovább folytatta tudományos kutató munkáját. "A mecseki gránitosodott kristályos alaphegység földtana" című monográfiája 1979-ben jelent meg. A Magyar Földtani Társulat Szabó József-emlékéremmel tüntette ki, melyet csak öt évenként ítélnek oda. Tudományos publikációinak, könyveinek száma meghaladja az ötvenet.

Soha nem feledkezett meg beregszászi származásáról, élete végéig szoros kapcsolatban állt egykori tanáraival, osztálytársaival, míg egészségi állapota megengedte, részt vett találkozóikon.

A Vérke-parti öregdiákok emléktáblát helyeztek el tiszteletére az egykori Magyar Internátus (ma: Beregszászi Bethlen Gábor Magyar Gimnázium) falán.

Szabó Imre Kossuth-díjas egyetemi tanár, az állam- és jogelmélet kimagasló tudású művelője, akadémikus is Beregszászban született 1912-ben. 1930-ban érettségizett a Beregszászi Állami Reálgimnáziumban. A prágai Károly Egyetem jog- és államtudományi karán szerzett diplomát.

1945-től Budapesten élt. Akadémikus, egyetemi tanár, a Magyar Tudományos Akadémia főtitkár-helyettese, az MTA Jogtudományi Intézetének igazgatója volt. Számtalan tudományos publikáció, könyv, monográfia szerzője. Főbb művei: Az emberi jogok mai értelme (1948), Népi demokráciánk jogi feladatai (1949), A burzsoá állam- és jogbölcselet Magyarországon (1949), A jogszabályok értelmezése (1960).

Báthy Anna Kossuth-díjas operaénekesnő 1901. június 13-án született Beregszászban. Gyönyörű hangjára már korán felfigyeltek. Budapesten Maleczky Blanka tanítványa volt. 1927-ben került a Budapesti Városi Színházhoz, ahol három évig énekelt. 1930-ban lett az Állami Operaház tagja, ahol 28 éven át sikert sikerre halmozott. 1950-ben Kiváló Művész címmel tüntették ki, 1954-ben kapta meg a Kossuth-díjat. 1955-ben a Magyar Állami Operaház örökös tagjává választották.

Gyakran és nagy sikerrel szerepelt külföldön: Bécsben, Barcelonában, Hamburgban, Párizsban, Brüsszelben, Berlinben, Münchenben, Firenzében, Bayreuthban.

Mint dalénekes főleg Bartók Béla és Kodály Zoltán műveinek művészi tolmácsolásával tűnt ki. Énekelt Bach, Beethoven, Mozart misékben, oratóriumokban is.

Legnagyobb sikereit azonban mint operaénekesnő aratta. Sok felejthetetlen alakítással tette emlékezetessé nevét. Ő énekelte Donna Anna szerepét Mozart Don Juanjában, Elzáét Wagner Lohengrinjében, Fideliót Beethoven Fideliójában, Sieglindet Wagner Walkürjében, a Császárnét Kodály Háry Jánosában.

Nagy elfoglaltsága miatt ritkán tudott ellátogatni szülővárosába, Beregszászba. De mikor módja nyílt erre, jött és szívesen lépett fel jótékonysági célú estéken a beregszászi közönség előtt. Sok kaszinói bálnak, műsoros estének Báthy Anna fellépése volt a fénypontja.

1962. május 1-jén Budapesten hunyt el. Nádasy Kálmán terjedelmes cikkben méltatta elévülhetetlen érdemeit a Magyar Zene 1962. évi 3. számában.

2001 júniusában Budapesten emléktáblát avattak Báthy Anna egykori otthonának falán.

Nem kevés azoknak a beregszásziaknak száma, akik nem kaptak ugyan Kossuth-díjat, de tudásukkal, munkájukkal, felfedezéseikkel, találmányaikkal beírták nevüket a magyarság történetébe.

Ezek közé tartozik Szabó István, a görgős eke feltalálója.

1911-ben született Beregszászon, itt érettségizett. A mezőgazdasági főiskola elvégzése után gépészmérnöki diplomát szerzett. 1944-ben Debrecenbe települt át. Számos találmány szerzője a mezőgazdaság gépesítése terén. A legjelentősebb ezek között az úgynevezett görgős eke volt.

A szántás, mint ismeretes, a legnehezebb mezőgazdasági gépmunkálatok egyike, nagyon megviseli az erőgépeket, különösen aszályos években. Szabó István éveken át dolgozott egy olyan eke feltalálásán, amely megkönnyítené ezt a nehéz mezőgazdasági munkát, csökkentené az üzemanyagfogyasztást, óvná a gépeket a törésektől. Találmányának lényege az, hogy az ekevasra görgőket szerelt, ezekre nehezedik rá a földből kihasított és kifordított föld. Tehát nem az ekevason csúszik és fordul át, hanem csapágyakon könnyen forgó görgőkön. A kísérletek egyértelműen bebizonyították, hogy a görgős eke könnyen halad előre még a legnehezebb talajon is. Gyorsabban megy a szántás, ritkán fordul elő törés, jelentős az üzemanyag megtakarítás.

Sajnos találmányának Magyarországon nem volt sikere, annak ellenére, hogy külföldön nagy volt az érdeklődés iránta. A 80-as években Vitray Tamás TV-filmet készített róla Nehéz ember címmel, melyet bemutatott a Magyar Televízió. Majd könyv is jelent meg Szabó Istvánról "Olyan gazdagok vagyunk?" címmel.

A mai napig sem gyártják sehol a Szabó-féle görgős ekét. Rosszindulatú, irigy emberek megakadályozták a feltaláló érvényesülését, lebeszélték támogatásáról a külföldi befektetőket.

Exner Kornél 1867. július 3-án született Beregszászon. Hazai és külföldi tanulmányainak befejezése után 1891-ben Budapesten a pénzügyminisztériumban helyezkedett el. 1899-től a budapesti egyetem jogtudományi karának magántanára, 1907-től címzetes rendkívüli tanára volt. A jogtudományok kiváló ismerőjeként tartották számon. 1913-tól néhány évig a közigazgatási bíróságon dolgozott, majd újból a Pénzügyminisztériumban teljesített szolgálatot. 1920-ban pénzügyminisztériumi államtitkárként ment nyugdíjba. 1895-től 1920-ig ő szerkesztette a Pénzügyigazgatás című szakfolyóiratot, számtalan könyve, tanulmánya jelent meg, többek között "Az egyenes adók reformja" (Budapest, 1907), "A magyar pénzügyi jog" (1910), "Adóügyi politikánk" (1918), "Az új magyar adórendszer" (1920), "Az államháztartás egyensúlya" (1926) és mások. Fiatal korában színműírással is megpróbálkozott. Pozsonyban 1890-ben jelent meg Színésznő és kritikus c. vígjátéka. 1938. november 16-án Budapesten hunyt el.

Beregszász szülöttje volt Kontz Endre neves közlekedésrendészeti író. 1873. október 26-án született városunkban. 1895-ben a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztériumban kezdte munkásságát. 1896-ban a Belügyminisztériumba került, rövidesen az igazgatási rendszer osztályvezetőjévé nevezték ki. 1929-ben ő alapította a Közlekedés c. folyóiratot, melynek 1938. október 15-ig, haláláig szerkesztője volt. Főbb művei: "Automobil közlekedési rendészet" (Budapest, 1926), "Az adománygyűjtés szabályai" (1927).

Mados László talajvegyész, műegyetemi tanár 1901. február 26-án született Beregszászban. 1926-ban vegyészmérnöki, 1929-ben műszaki doktori oklevelet nyert. Sigmond Elek neves tudós mellett tanársegédként, majd adjunktusként dolgozott. 1935-1936-ban az egyiptomi kormány meghívására Kairóban dolgozott, megszervezte az egyiptomi főváros mezőgazdasági, ipari és talajtani osztályát, behatóan tanulmányozta az egyiptomi talajviszonyokat és öntözési eljárásokat. Hazatérése után a Budapesti Műegyetem magántanára volt, 1943-tól ő vezette az egyetem újonnan szervezett talajtani tanszékét. Tudományos munkássága a talajtan szinte minden területére kiterjedt, de főleg a humusz sajátosságaival foglalkozott, módszert dolgozott ki a talajok adszorbciós telítettségének meghatározására. Részt vett Magyarország talajtani térképének elkészítésében, sokat foglalkozott a talajok vízháztartásának vizsgálatával. Fontos összefüggéseket tárt fel a talaj hidroszkóposságával kapcsolatban, aminek nagy jelentősége volt az öntözés és a lecsapolás szempontjából. Behatóan tanulmányozta a talaj fajsúlya, térfogata és hézagtérfogata közötti összefüggéseket. A Magyar Talajtani Társaság egyik alapítója és első elnöke volt. Számtalan tudományos mű szerzője. Főbb művei: A humusz szerepe az adszorbciós komplexusban (Bp., 1929), Adatok a magyarországi főbb talajtípusok dinamikai jellemzéséhez (1935), Alföldi talajaink fajsúlya, térfogatsúlya és hézagtérfogata (1939), Általános talajtani ismeretek (1941), Talajvizsgálati módszerkönyv (1944). A neves tudós 1945. január 2-án Budapesten halt meg.

Lajta Edit művészettörténész 1926. június 23-án született Beregszászban. A Budapesti Tudományegyetem bölcsészeti karán végezte tanulmányait, majd muzeológiai szakon közép- és újkori művészettörténetet hallgatott. 1951-ben szerezte meg muzeológusi diplomáját, majd a Szépművészeti Múzeumba került. Később a Művészettörténeti Dokumentációs Központ munkatársa lett. Ő szerkesztette a Művészeti Lexikon első négy kötetét. Mint tudományos kutató elsősorban Magyarország középkori művészetével, majd a XIX. század magyar festészetével foglalkozott. Középkori kutatásainak homlokterében az ikonográfiai problémák álltak. Munkatársa volt csaknem minden magyar művészeti folyóiratnak. Főbb művei: Adalékok a jakabfalvi oltár ikonográfiájához, A Nagy Szent Család ikonográfiája, Két adalék a magyarországi középkori festészet ikonográfiájához, Az Ecclesia Synagoga a középkori művészetben, A besztercebányai Thurzó-ház falképei. Tudományos ismeretterjesztőként is közismert volt, előadásai mindenütt nagy érdeklődést keltettek. 1970. november 26-án Budapesten hunyt el.

A második világháború, a holokaust, a sztálini terror sok beregszászit kényszerített arra, hogy örökre elhagyják szülőföldjüket és a világ más tájain keressék boldogulásukat. Közéjük tartozott Kaszab Judit ma Sydneyben élő festőművésznő is.

1938-ban érettségizett a Beregszászi Állami Főgimnáziumban. 1944-ben származása miatt veszélybe került, először Ausztriába, majd Londonba menekült, ahol rövidesen felfigyeltek kiváló portréfestő tehetségére. Az angol királyi ház udvari festője lett, elkészítette az uralkodó ház csaknem valamennyi tagjának portréját. Később Ausztráliába telepedett át férjével, ott folytatta művészi pályafutását. Néhány évvel ezelőtt Vitray Tamás portréfilmet készített róla, melyet a Magyar Televízió nagy sikerrel mutatott be.

Kaszab Judit tehetségét Haba Ferenc, a Beregszászi Állami Főgimnázium rajztanára fedezte fel. Felesége, Haba Eleonóra festőművész és zongoratanárnő is pártfogásába vette, meghívta otthonába, megtanította a rajzolás, a festés alapvető fogásaira. Mint Kaszab Judit 1970. augusztus 1-én kelt levele tanúsítja, a neves, világhírű festőművésznő nem feledkezett meg erről. Íme mit írt :

"Hogy emlékezem-e Rád? Milyen kérdés! Elevenebben emlékezem Rád, mint akármire, ami az utóbbi 20 évben történt velem. Cleopátrára, akinek a kígyó a mellébe mar: nálatok másoltam le. És az olajfesték szagára, amit Nálatok szagoltam először. Egy bársonyos drapériára, citrommal az előtérben. A Te pasztelljeidre, amelyek oly finomak voltak, biztosan ma is kijönnek valamelyik rekeszéből az agyamnak, amikor pasztellel dolgozom...

Fiam Londonban él, angol kislányt vett el, akit úgy szeretünk, mint sajátunkat. Ez a fiúnk, Johnny, szobrász lett. Sydneyben volt kiállítása... Jancsi, a férjem, éppen olyan lelkesedéssel támogatja festészetemet, mint mikor hozzámentem. Neki köszönhetem, hogy Neked nem volt okod megrémülni, hogy 18 éves koromban férjhez mentem... Mikor a gyerekek megszülettek, mindenki azt mondta: No de most vége, most abba fogja hagyni! De mindent lehet, ha az ember nagyon akarja. Egy szobánk volt, ott szoptattam 9 hónapig, ott száradtak a pelenkák, ott festettem. Mikor a második is megszületett, minden nyáron kiköltöztünk Szentendrére, a művésztelepre. Reggel 5-kor megszoptattam a kicsit, fél hatkor már úton voltam, felpakolva vászonnal, állvánnyal, 8-ra jöttem haza reggelizni a másikkal. Mikor kijöttünk Sydneybe, vagy öt évig nem tudtam semmit eladni, az volt az érzésem, csak kölönc vagyok szegény Jancsi nyakán, minden feleség gyárba járt dolgozni, csak az én munkám alacsonyodott le "hobby"-vá. De ő csak nem engedett mást csinálni. "Nem akarok elégedetlen feleséget", mondta. Hát így kínlódtam állandó bűntudattal, míg aztán három díjat nyertem két év alatt és kezdtek elismerni. 15 gyűjteményes kiállításom volt, ebből kettő Londonban. Lassan áttértem az absztrakt látásra, de ez is mindig a természeten alapszik. A skiccek mindig természethűek, aztán, ahogy feldolgozom őket, a kép veszi át a kommandót. De a portrénál végig megmaradtam..."

Haba Ferencné élete végéig megmaradt a hagyományos klasszikus festészeti stílus mellett, nyilván nem igazán kedvelte az absztraktot és válaszlevelében bizonyára nem rejtette véka alá ezt, mint ahogy azt sem, hogy idős koránál fogva már nem nagyon fest.

Kaszab Judit nem hagyta ezt válasz nélkül, megpróbálta meggyőzni idős mesterét arról, hogy ne hagyja abba az alkotást:

"Azt írod, hogy már nem festesz. Ezt nagyon sajnálom, mert egy festőnél igazán nincs korhatár és akadály, ha az akarat megvan. Emlékszel, Renoirnak olyan arthrítis volt a kezében, hogy nem tudta az ecsetet fogni, hát csuklójára kötötte és legszebb képeit úgy festette. Matisse pedig súlyos betegen a hátán feküdt egy évig, a plafonra erősített papírt, hosszú bambusznyélre ecsetet, és úgy festett... Neked nem kellene semmit elrakni, hagyd egy állandó helyen állványodat és festékeidet, nyugodj bele a rendetlenségbe. Az nem olyan fontos, mint a festés."

Arra is megpróbálta rábeszélni idős mesterét, hogy próbálja ki az absztrakt festészetet, igyekezett megmagyarázni annak lényegét. És milyen meggyőzően, képletesen, milyen érdekesen! Íme:

"Kezdd el úgy, hogy skicceld fel a témát, mint rendesen, aztán fordítsd a képet fejjel lefelé. Eltűnik a fa és az ég, vagy a váza és az asztal, nem marad csak a forma és a szín. Tudod milyen élvezet elhatározni, hogy a kép alsó részébe tulajdonképpen sárga kéne és oda tenni? És két vonalat összekötni, ha a konstrukció úgy kívánja? Egy új világ nyílik meg! Aztán ha visszafordítod a képet az eredeti oldalára, meglepődsz hogy milyen új és eredeti minden és persze most már sokkal inkább Te vagy a képen mint azelőtt, mert most már Te voltál az úr és nem a természet."

Soós Magda, az Ország-Világ c. folyóiratban megjelent Ajándék a Föld túlsó részéről című cikkében így írt Kaszab Juditról:

"A világ nagy részén ismerik. Harminc év alatt félszáz kiállítása volt, igaz tőlünk kissé távol, a föld túlsó felén, Sydneyben, Melbourne-ben, Brisbaneben, Canverrában, New Castle-ban, Perthben, de Európában is, Londonban és Párizsban... A díjakat, amelyekkel kitüntették, nem sorolom fel, hiszen az értéküket kifejező jelentésüket nem ismerjük, ahogy Sydneyben sem tudják, mit jelent, ha valaki Erkel-díjas zeneművész, vagy Munkácsy-díjas festő. De ha ezek súlyát nem is ismerjük, mindenesetre elgondolkoztató, hogy annak idején fiatalon, idegenként, a semmiből "csupán" művei erejével vált egy földrész legismertebb és legnépszerűbb festőművészévé... Sok vonatkozásban diszharmonikus világban, melyben a művészek - hol őszinte vészjelzésként, hol divatból - saját nyelvükre fordítják és ábrázolják a diszharmóniát, Judy Cassab e művészet modern és klasszikus lehetőségeit szintetizáló képességével nem fél a harmóniától. Nem fél attól, hogy ne csak érdekes, hanem igaz is legyen. Nyugodtan festi a maga eszközeivel a táj lelkét, az ember lelkét, ahogyan egyszer, amikor megkérdeztem, mi teszi igazán boldoggá, arra is nyugodtan válaszolta: "Talán ha terpentint szagolok és ujjammal megérintek egy szép, japán rizspapírt".

Lengyel Vlagyimír professzor, Állami-díjas atomfizikus, a fizika-matematikai tudományok doktora, a Főiskolai Akadémia tagja, az Ungvári Állami Egyetem egykori rektora 1934. április 17-én Ilosván született pedagógus családban. Édesapját Lengyel Jánost Nagyberegre, majd Beregszászba helyezték át, a Kossuth Lajos Középiskolában dolgozott tanítóként, sok tanítványa ma is nagy szeretettel és tisztelettel emlékezik rá.

Fiát Vlagyimírt szorgalmas tanulásra ösztönözte, 1950-ben aranyérmes kitüntetéssel érettségizett a Beregszászi 1. Számú Középiskolában.

Sajnos, diákkorában súlyos balesetet szenvedett, egy röplabda mérkőzés közben megsérült a szeme, majd síelés közben ez rövidesen megismétlődött. Látása fokozatosan romlott, szemét csak a neves Vlagyimír Filatov akadémikus, a világhírű Odesszai Szemészeti Intézet igazgatója tudta volna megmenteni. Osztálytársai mindent megtettek annak érdekében, hogy Vologya meggyógyuljon, gyűjtést rendeztek, összeszedték az utazáshoz és a műtéthez szükséges pénzt. Ezt soha nem felejtette el, élete végéig ragaszkodott barátaihoz, osztálytársaihoz, szoros kapcsolatot tartott fenn velük, gyakran felkereste őket, amikor a Beregszászban, a Vörösmarty utcán élő özvegy édesanyjához látogatott.

Érdekes, hogy diákkorában inkább az irodalomhoz vonzódott, sokat olvasott, különösen kiválóan ismerte a klasszikus orosz írókat. A középiskola elvégzése után először az Ungvári Állami Egyetem orvosi karára iratkozott be, de rövidesen meggondolta magát és a fizika-matematikai karra lépett át. Már akkor eldöntötte, hogy a fizika legfiatalabb és legígéretesebb ágának - az elemi részecskék fizikájának - szenteli tudományos tevékenységét. Kutatómunkájának első szakaszában a gerjesztett állapotban lévő elemi részecskék szóródásának folyamatait és törvényszerűségeit vizsgálta.

Az első fizikus volt Kárpátalján, aki lehetőséget kapott arra, hogy az USA-ban, a Kaliforniai Technológiai Egyetemen folytassa kutatásait. Hell-Mann professzor, a későbbi Nobel-díjas tudós vezetésével itt fektette le későbbi kutató munkájának alapjait. Közben tökéletesen elsajátította az angol nyelvet, így módja nyílt a külföldi tudományos szakirodalom elmélyült tanulmányozására.

1962-ben védte meg kandidátusi értekezését. Két év múlva a fiatal tudóst meghívták Ghanába a Kein-Cost Egyetem fizikai karára, ahol angol nyelven egy éven át kvantummechanikát tanított. A trópusi éghajlat hatására azonban újra rohamosan romlani kezdett látása, így 1965-ben kénytelen volt visszatérni Ungvárra. Az általános mérnöki kar tanszékvezető tanárává majd dékánjává, végül az elméleti fizikai tanszék vezetőjévé nevezték ki.

Oktatói munkája mellett folytatta tudományos kutatásait, kísérleteit, azok eredményeinek ellenőrzését a Dubnói Atomkutató Intézetben végezte. 1975-ben védte meg doktori értekezését a nukleonok kölcsönhatásáról.

1980-ban nevezték ki az Ungvári Állami Egyetem rektorává, nyolc éven át állt megyénk főiskolájának élén. Erre az időszakra esett az egyetem, különösen annak fizikai kara műszaki fejlesztésének legeredményesebb szakasza. Rektori munkája mellett tovább folytatta előadói tevékenységét, irányításával 15 tanítványa védte meg kandidátusi, négy pedig doktori értekezését.

Tudományos érdeklődése az atomfizika szinte minden ágára kiterjedt. Az elektronok, fotonok és ionok szóródása rezonanciás folyamatainak tanulmányozása során számtalan kísérleti kutatás eredményeit sikerült elméletileg megmagyarázni, tudományosan értékelni. Kutatásainak eredményeit több mint 200 tudományos cikkben és 5 monográfiában tette közzé, az utóbbiak közül az egyik Németországban jelent meg, egy másik az Egyesült Államokban. Sok nemzetközi fizikai konferencia munkájában vett részt, az Ukrajnai Fizikai Folyóirat külső tudományos munkatársa volt.

Sokéves tanári és kutatómunkáját magasra értékelték. Megválasztották a Ukrán Főiskolai Akadémia tagjává, elnyerte az Ukrajna Érdemes Tudósa címet; Állami-díjjal tüntették ki.

Magánéletében megmaradt egyszerű, közvetlen embernek, beregszászi barátairól soha nem feledkezett meg, ötévenként mindig részt vett osztálytársai hagyományos érettségi találkozóin.

2000 január 21-én, 66 éves korában ragadta el a halál.

A múlt században szokássá vált, hogy azokat a személyeket, akik nagy mértékben segítették elő a város fejlődését, díszpolgárrá választották.

Beregszász első díszpolgára Kossuth Lajos volt. A város képviselőtestülete 1886. december 3-án hozott erről határozatot, ezzel kívánt tisztelegni az 1848-1849-es forradalom és szabadságharc vezérének, a magyar történelem kimagasló személyének elévülhetetlen érdemei előtt.

Kossuth Lajos akkor az észak-olaszországi Turinban élt száműzetésben. Meghatódva értesült arról, hogy Beregszász díszpolgárává választotta.

A beregszásziak ma is tisztelettel adóznak Kossuth Lajos emlékének, az ő nevét viseli a város központi tere, a 4. számú középiskola, melynek bejárata előtt 1991-ben felavatták a nagy magyar államférfi mellszobrát, Somogyi Árpád budapesti szobrászművész alkotását. Az egykori megyei törvényszék homlokzatán pedig emléktáblát avattak tiszteletére.

A város másik díszpolgára Wlassits Gyula vallás- és közoktatási miniszter volt, aki elévülhetetlen érdemeket szerzett abban, hogy Beregszászban felépült a magyar gimnázium Vérke-parti gyönyörű épülete. A város képviselőtestülete 1895. augusztus 23-án hozott határozatot díszpolgárrá választásáról. Az erről szóló oklevelet 1895. november 20-án nyújtották át a miniszternek, aki lakásán fogadta a város küldöttségét és köszönetét fejezte ki a megtiszteltetésért.

Ugyancsak a gimnázium építésében szerzett érdemeiért választották Beregszász díszpolgárává Halász Ferenc vallás- és közoktatásügyi miniszteri osztálytanácsost. Városunk szülötte volt, 1888-ban azonban Heves megyébe helyezték át, innen került 1895-ben a minisztériumba. 1887. áprilisában Halász Ferenc memorandumot intézett báró Perényi Zsigmond főispánhoz, amelyben részletesen megindokolta, miért van szükség Beregszászban gimnáziumra. A továbbiakban is aktívan közreműködött abban, hogy minél előbb felépüljön a Vérke partján városunk egyik legszebb és legpatinásabb épülete. Érdemei elismeréséül a városi képviselőtestület 1904. július 5-én díszpolgárrá választotta. Válaszlevelében többek között a következőket írta: "Az a kitüntető elismerés, amellyel engem szülővárosom mélyen megtisztelt, a polgári erények legszebb dísze, legnagyobb jutalma. Mélyen meghatva mondok ezen kitüntető elismerésért Beregszász város mélyen tisztelt közönségének hálás köszönetet".

1914. június 16-án Beregszász képviselőtestülete ünnepi közgyűlésén gróf Tisza Istvánt, Magyarország miniszterelnökét választotta meg a város díszpolgárává. Ezt a kitüntető címet államférfiúi és politikai tevékenységéért érdemelte ki. Gáthy Zsigmond polgármester erről értesítő levelére válaszolva, gróf Tisza István így foglalta össze köszönetét:

"Fogadja kérem köszönetemet szíves értesítéséért, és az engem ért megtiszteltetésért tolmácsolja Beregszász mélyen tisztelt közönsége előtt hálás köszönetemet".

Beregszász díszpolgára volt Jókai Mór is. Beregszász képviselőtestülete 1893. november 20-án hozott erről határozatot a nagy író születésének ötvenedik évfordulója alkalmából. Az erről szóló díszoklevelet 1894. március 6-án nyújtották át az írónak, aki meghatott szavakkal mondott köszönetet az elismerésért.

A beregszászi városi tanács 1990-ben határozatot hozott a díszpolgári cím visszaállításáról és ezzel egy nagyon szép és nemes hagyományt újított fel.

Elsőnek dr. Szűrös Mátyás országgyűlési képviselőt, az Interparlamentáris Unió magyar tagozatának akkori elnökét tartották érdemesnek erre a kitüntető címre. Ugyanis, mint Magyarország egykori moszkvai nagykövete, az első volt a magyar diplomaták között, aki még a rendszerváltás előtt felvette a kapcsolatot Kárpátaljával, különösképpen a túlnyomórészt magyarok lakta Beregszásszal. Mint az Illyés Gyula Magyar Nemzeti Színházért Alapítvány kuratóriumának elnöke sokat tett a színház megnyitása érdekében. Ő avatta fel Beregszászban Illyés Gyula mellszobrát.

Beregszász díszpolgárává választotta a városi tanács Boráros Jánost, a Kőbányai Sörgyár Illyés Gyula Irodalmi Körének elnökét is. Amikor Beregszászban Dalmay Árpád vezetésével megalakult az Illyés Gyula Irodalmi Kör, Boráros János azonnal felvette tagjaival a kapcsolatot, felajánlotta segítségét. Kezdeményezésére a Kőbányai Sörgyár dolgozói gyűjtés indítottak Illyés Gyula Beregszászon felállítandó mellszobrának költségeire. Ez a mellszobor tehát, amely egyébként a nagy magyar író egyetlen köztéri szobra, a Kőbányai Sörgyár dolgozóinak ajándéka.

Boráros János gyakori vendége Beregszásznak, részt vesz a hagyományos őszi fesztiválokon, a Beregi Hét rendezvényein. Igyekezett enyhíteni gazdasági gondjainkon, közreműködni gyümölcsöző kapcsolatok kiépítésében. Nem rajta múlott, hogy ez a törekvése nem mindig járt sikerrel.

Beregszász díszpolgárai Benda István és dr. Báthory Katalin egykori Vérke-parti öregdiákok is. Mint a Budapesten létrehozott Kárpátaljai Szövetség vezetői, sokat tettek annak érdekében, hogy a vidékünkről elszármazott egykori gimnazisták és az itt élő magyarok között szoros kapcsolat álljon fenn. Tankönyvekkel, iskolai eszközökkel, térképekkel, könyvekkel támogatták a Bethlen Gábor Magyar Gimnáziumot, sok esetben szerveztek gyűjtést a beregszászi nyugdíjasok anyagi támogatására, gyógyszerekkel való ellátására. Minden évben részt vesznek a Vérke-parti öregdiákok beregszászi és balatonföldvári találkozóinak megszervezésében.

1998. őszén a veterán sportolók kezdeményezésére dr. Kalocsay Gézát választotta a város képviselőtestülete Beregszász díszpolgárává. A többszörös magyar és csehszlovák válogatott labdarúgó, a BFTC egykori legendás játékosa sokat tett az 1944-45-ös években Beregszász labdarúgásának újjászervezése érdekében.

1913-ban Beregszászban született, diákkorában atletizált, egészen fiatalon került be a gimnázium válogatott labdarúgó csapatába, majd a BFTC-be. Budapesten a Kispest, a Ferencváros, az Újpest csapatában játszott, a Ferencváros szélsőjeként egy bajnoki aranyérmet nyert. Később a Fradiban, az Újpestben, az MTK-ban, a Pécsi Dózsában és a Videotonnál edzősködött. Külföldön a Górnik Zabrze csapatával érte el a legnagyobb sikert: irányításával csapata bajnokságot, majd kupát nyert Lengyelországban.

Beregszász szülötte volt Fedák Sári, a magyar operett csillaga is. 1879. október 26-án született Fedák István orvos családjában, aki, mivel maga is bohém természetű ember volt, nem ellenezte, amikor alig 16 éves leánya elhatározta: színésznő, operett-primadonna lesz. Budapesten Rákosi Szidi színésziskolájába iratkozott be, elvégzése után 20 éves korában Jones Gésák c. operettjében debütált a Magyar Színházban. A rendkívül szép és csinos, sudár termetű, kiválóan táncoló fiatal színésznőt hamar felfedezték színházi berkekben, rövidesen a pozsonyi színház szerződtette, de nem sokáig maradt ott, Porzsolt Kálmán, a Népszínház igazgatója előnyös szerződéssel visszacsalta a fővárosba. Huszka Jenő Bob herceg c. operettjében hatalmas sikert aratott, egycsapásra ünnepelt színésznő lett.

Pályájának csúcsát Kacsóh Pongrác János vitézében érte el a Király Színházban. Először két szerepet is felajánlottak neki a népszerű daljátékban: Iluskáét és a francia királykisasszonyét, akik a három felvonás során egyszer sem találkoznak a színpadon. Fedák Sári viszont makacsul ragaszkodott ahhoz, hogy a címszerepet játssza, vagyis nő létére Kukorica Jancsi szerepét alakítsa. (Egyébként a század elején gyakran előfordult, hogy férfi szerepeket színésznők alakítottak).

A darab óriási sikert aratott, századik előadását Ady Endre is megtekintette, aki másnap a Budapesti Naplóban tőle szokatlanul lelkes hangon írt a darabról, különösen Fedák Sáriról.

Soha senkit addig nem részesített akkora ünneplésben a fővárosi közönség, mint őt, az előadások után a lelkes fiatalok kifogták hintója elől a lovakat, kézzel vontatták azt a színésznőnek Rókus kórházzal szembeni lakásához.

1906-ban Vidor Pál, a Népszínház igazgatója öngyilkos lett, állítólag Fedák Sári iránt érzett viszonzatlan szerelme miatt. Az eset megdöbbentette a színésznőt, Berlinbe, majd Bécsbe ment, megtanult németül. Csak 1912-ben tért vissza Budapestre Jacobi Leányvásár című operettjébe. Rövidesen férjhez ment az első feleségétől elvált Molnár Ferenc színműíróhoz, a pesti bohémvilág kiemelkedő egyéniségéhez. Házasságuk nem volt szerencsés, kapcsolatuk mindvégig furcsa maradt, mindketten fenntartották önállóságukat, ugyanakkor szükségük volt egymásra, a kettőjük között zajló, néha botrányokba csúcsosodó versengés hozzájárult pályájuk alakulásához.

Fedák Sári soha nem törődött a politikával, mégis belesodródott a politikai életbe, a tanácsköztársaság idején fellépéseivel katonákat toborzott a hadseregbe. Ezért később sok kellemetlensége volt.

1922-ben mutatta be a Király Színház Kálmán Imre Bajadér című operettjét. A címszerepet Fedák Sári játszotta, a szubrettét - Honthy Hanna. Az akkor már több mint 40 éves Zsazsa egyre nehezebben versenghetett a fiatal, nagyon tehetséges, ráadásul nála jobb hanggal rendelkező Honthy Hannával. A viszony közöttük mindvégig feszült volt, ez azonban soha nem látszott meg fellépéseiken.

A János vitéz hatszázötvenedik előadásán búcsúzott a Király Színháztól. Párizsba ment, elvált férjétől, a film felé fordult, a Rab lélek, a Három hét, A szerető, A nőstény farkas, Iza néni, Mámi, Az örök titok, Érik a búzakalász, Hazafelé, Tokaji aszú című filmekben vállalt kisebb-nagyobb szerepeket. Egy maga szervezte társulattal bejárta az Egyesült Államokat, a magyar emigránsok előtt lépett fel műsorával.

A második világháború idején több esetben szerepelt a Donausender német rádióban, amiért a Rákosi-rendszer egy évi börtönbüntetésre ítélte, amit Márianosztrán töltött le. Soha többé nem léphetett színpadra, élete utolsó kilenc esztendejét a Pest-megyei Nyáregyházán töltötte teljes visszavonultságban.

1955. május 5-én hunyt el. Többezren kísérték utolsó útjára, egykori színésztársai nevében Medgyasszay Vilma búcsúzott tőle, aki Iluska szerepét játszotta a János vitézben. Koszorújának szalagjára a következő szavakat írta: Jancsikának örökké, sírig szerető Iluskája.

Színésznői pályafutása során sokszor megfordult Beregszászban, több jótékonysági célú esten lépett fel a vármegyeháza dísztermében, az Oroszlánban, a kaszinóban. Szenvedélyesen szerette a lovassportot, versenyló-istállót tartott fenn városunkban, lóversenyeket rendezett, melyeken maga is részt vett.

Születésének 120. évfordulóján a Munkácsi utcán lévő háza, a Fedák-kastély falán emléktáblát avattak tiszteletére.

Fontos helyet foglal el azon tudósok sorában, akik munkásságukkal, műveikkel híressé tették városunkat, Beregszászi Nagy Pál.

1750-ben Nagymuzsalyban született tehetős középbirtokos családban. Szülei hamar felfedezték gyermekük tehetségét, nem sajnálták a költségeket taníttatására. Beregszászi Nagy Pál Sárospatakon végezte középiskolai tanulmányait, kitűnt tudásával, szorgalmával osztálytársai között. Különböző külföldi egyetemeken folytatta tanulmányait, egyre inkább a nyelvtudományok, különösen a keleti nyelvek iránt tanúsított érdeklődést. A latinon és a németen kívül több keleti nyelvet sajátított el.

Főiskolai tanulmányainak befejezése után az erlangeni egyetemen maradt, rövidesen annak rendes tanára lett. Keleti nyelveket tanított.

1789-ben visszatért Sárospatakra, diákévei városába, teológiát és keleti nyelveket tanított. 1800-ban a Sárospataki Egyetem rektorává választották. Egyidejűleg tagja lett az igen tekintélyes göttingeni tudós társaságnak.

1803-ban ismeretlen okból lemondott rektori és tanári állásáról és egy ideig Kazinczy Ferenc fiának, Istvánnak a nevelője volt.

1806-ban visszatért szülőföldjére, nyolc éven át tudósi tevékenysége mellett gazdálkodással foglalkozott. 1822-ben Pest megyébe költözött és néhány éven át ott élt.

Életének utolsó éveit Beregvégardóban, a Perényi-család birtokán töltötte. Máramaros, Zemplén és Ugocsa vármegyék táblabírójává választották. Mindennapi teendői mellett élete végéig folytatta tudományos munkásságát, több könyvet, értekezést írt.

Beregszászi Nagy Pál megkérdőjelezte a finn-ugor nyelvrokonságot. Latin és német nyelvű értekezéseiben a magyar nyelvet a keleti nyelvekkel, elsősorban a török és a perzsa nyelvvel igyekezett rokonítni.

Érdekes, hogy életének utolsó éveiben ugyanez a probléma foglalkoztatta vidékünk nagy magyar költőjét és prózaíróját, az alkotó ereje teljében elhunyt Kovács Vilmost is. (Ebben a témakörben írt értekezései sajnos mindmáig kiadatlanok). Akárcsak Beregszászi Nagy Pál, Kovács Vilmos is a perzsa, a török és az oszét nyelvben vélte felfedezni a magyarok nyelvrokonait.

Beregszászi Nagy Pál legismertebb művei: A perzsa és a magyar nyelv közötti párhuzamok (Erlangen, 1794), A török és a magyar nyelv összefüggései (Erlangen, 1794), Egy magyar nyelvtanár kísérletei, különös tekintettel a török nyelvre és más keleti nyelvekre (Leipzig, 1797), Pennaháború (Sárospatak, 1820), Értekezés a magyar nyelv természetéről, hovatartozásáról és minőségéről (Pest, 1828).

Beregszászi Nagy Pál 1828. május 18-án Beregvégardóban hunyt el. A KMKSZ járási szervezete 1990-ben kopjafát állított ott emlékére, amely Schmidt Sándor vásárosnaményi népművész, fafaragó mester alkotása.

Jóval kevesebbet tudnánk Bereg vármegyéről, Beregszászról, falvainkról, ha nem állna rendelkezésünkre Lehoczky Tivadar Bereg vármegye monográfiája című háromkötetes műve.

1830. október 5-én a Fiume (ma: Rieka) közelében fekvő Fuzsinéban született erdész családjában. Iskoláit Rózsahegyen (ma: Ruzsomberok, Szlovákia), Rozsnyón és Kassán végezte. Már diákéveiben nagy érdeklődést tanúsított a történelem, a néprajz, a régészet iránt.

1848-ban önként jelentkezett a haza szabadságáért harcoló honvédség soraiba, tűzérhadnagyként több ütközetben vett részt. A kassai jogi akadémia elvégzése után 1855-ben Munkácson telepedett le, élete végéig ott dolgozott mint a Schönborn-uradalom ügyésze.

1850-től kezdte rendszeresen publikáltatni történelmi tárgyú cikkeit, tanulmányait. Kezdetben különösen a régészet érdekelte. 1863-ban jelent meg első tanulmánya a Királyháza közelében fekvő Nyalábvár területén végzett ásatásairól.

Sokat foglalkozott a ruszinok néprajzával, hatalmas gyűjtőmunkát végzett, melynek eredményeit az 1864-ben megjelent Magyar-orosz népdalok című kötetében adta közre. Kiváló nyelvtudása lehetővé tette, hogy behatóan tanulmányozza a középkori írásos forrásokat a bereg megyei levéltárban. A magyar, a ruszin és a szlovák nyelven kívül jól beszélte a németet, a latint és a görögöt.

Legnagyobb, legismertebb műve azonban Bereg vármegye monográfiája, amely 1881-1882-ben Ungváron jelent meg Pollacsek Miksa könyvnyomdájában. A mű három vaskos kötetből áll. Az első kötet ismerteti Bereg vármegye földrajzát, történetét az őskortól 1880-ig. A második kötet egyházi ügyekkel foglalkozik, ismerteti a közoktatás és a kultúra történetét, részletesen ír a megyéből származott írókról, művészekről, ünnepi szokásokról, a gazdaságról, iparról, kereskedelemről majd a megye növény- és állati világát ismerteti. A harmadik kötet a megye településeinek történetét taglalja.

Kevésbé ismertek más monográfiái, többek között a következők: Bereg megye és a Munkácsi vár 1848-1849-ben, A Bereg megyei görög szertartású katolikus lelkészség története a XIX. század végéig, Munkács város új monográfiája, stb.

Kimagasló eredményeket hoztak régészeti kutatásai. Ő tárta fel 1870-ben a Szolyva környéki honfoglaláskori magyar harcos sírját, melynek leletei a Magyar Nemzeti Múzeumban vannak. Európai hírű régészeti gyűjteménye nagyon népszerű volt. 1907-ben megalapította a Lehoczky Egyesületet, gyűjteményéből Munkácson múzeumot akart nyitni, de sajnos helyiséget ehhez csak halála után, 1929-ben jelöltek ki. Múzeumának történetét, annak további sorsát Valerij Razgulov dolgozta fel A Lehoczky-múzeum című könyvében. Mint a Területi Történelmi-Honismereti Bródy András Társaság elnöke, ugyancsak Valerij Razgulov kezdeményezte Lehoczky Tivadar Bereg vármegye monográfiája című művének újrakiadását. A mű négy kötetben jelent meg az Ungvári Patent Kiadó gondozásában, mégpedig az eredetivel teljesen megegyező hasonmás (reprint) kiadásban.

1995-ben a Beregvidéki Magyar Kulturális Szövetség Beregszászon, az egykor megyeháza falán emléktáblát avatott Lehoczky Tivadar tiszteletére.




ÍRÓK, KÖLTŐK BEREGSZÁSZRÓL

Valószínűleg mindenki ismeri vidékünkön a Beregszász keletkezéséről szóló regét, melyet Tompa Mihály dolgozott fel. A rege arról szól, hogy egy Szász nevű pásztorember ezen a tájon legeltette gulyáját, amikor előtört a szomszéd kormos bikája és rátámadt nyájának vezérbikájára. A két hatalmas állat élet-halál harcot vívott egymással, patáikkal feltúrták a gyepet, míg:

Szász a bikára sujtá
A görbe sombotot,
Mely megcsördülve szarván,
Lassan elballagott.
Szász fejcsóválva állt meg
Most a gödör felett,
S mi volt, mit oldalában
Egyszerre észre vett?
Széles, rozsdás vasabroncs, -
Szásznak se' kelle több,
Nagy kése hasgatásán
Tágula szét a gyöp.

A gödörben egy kádban rengeteg arany hevert. Szász pásztor a kincsből templomot építetett, s körülötte lassan benépesült a környék...

És a vének beszéde
Maradt firól fira,
Miként épült a város
A Borzsa partira;
Mely, minthogy Szász a kincset
Berekben lelte fel:
Emlék gyanánt, Beregszász
Nevet kapott s visel.

Nem tudjuk kitől hallotta Tompa Mihály ezt a regét, nincs tudomásunk arról sem, járt-e valaha is városunkban. Beregszász című költeményével azonban örökre beírta nevét történelmünkbe. Még a XIX. század végén, közvetlenül a költő halála után utcát neveztek el róla Beregszászban.

1945-ben a város akkori vezetői új neveket adtak Beregszász utcáinak. A Tompa utca neve azonban megmaradt. Ezt egy véletlennek, pontosabban az akkori vezetők műveletlenségének, mondhatnánk, ostobaságának köszönhetjük. Az "illetékesek" ugyanis bizonyára soha nem hallottak Tompa Mihályról, a "tompa" melléknévből származtatták az utca nevét és így nem változtatták azt meg, minden beregszászi őszinte örömére, akik között egy sem akadt, aki felhívta volna az akkori városatyák figyelmét tévedésükre.

Beregszászban az első szerény kivitelű, de számunkra mégis nagyon becses emléktáblát Tompa Mihály tiszteletére avatták a róla elnevezett utca sarkán még jóval a rendszerváltozás előtt.

Minden beregszászi büszke arra, hogy 1847. nyarán városunkban járt Petőfi Sándor, az 1848-1849-es forradalom és szabadságharc költője. 1847. július 10-én Miskolcon és Sárospatakon keresztül érkezett Ungvárra, innen írta Kerényi Frigyes barátjához intézett XII. levelét, amelyben bizony nem nagyon hízelgően nyilatkozott az Ung-parti városról:

"Ungvár egyébiránt nagyon komisz város. Piszkos és rendetlen. Éppen olyan, mint a részeg ember, ki pocsétába bukott, s most sárosan tántorog hazafelé".

Ungvárról útban Beregszász felé Munkácson rövid pihenőt tartott.

"Míg kocsisom megkapatta lovait, én hirtelen megebédeltem, s siettem ki a státusbörtönné alakult várat megtekinteni, mely a várostól jó negyedórányira fekszik a róna közepén. A domb oldalán szőlőt termesztenek... nem szeretnék a borából inni... azt gondolnám, hogy a rabok könnyét iszom".

Munkácson írta Petőfi "A munkácsi várban" című költeményét. Igaz, egyes irodalomtörténészek úgy vélik, hogy ezt a versét nem Munkácson, hanem már Beregszászban, esetleg még később írta, s ez a valószínűbb, ha figyelembe vesszük, hogy Munkácson csak rövid pihenőt tartott és éjszakára már Beregszászban szállt meg.

Július 12-én valószínűleg a délutáni órákban érkezett meg Beregszászra. Erre így emlékezett: "Munkácstól egy jó etetés Beregszász. Közönséges mezőváros, van benne gót templom, megyeháza és magyar kocsmáros."

Beregszászban írta Petőfi "Meleg dél van" című költeményét. Méltán lehetünk büszkék erre a kevésbé ismert, mindössze 12 soros, de számunkra nagyon kedves versre:

Meleg dél van itt kinn a mezőben.
Rakja a nap a tüzet erősen.
Meleg dél van, meglippen a madár,
A fáradt eb kiöltött nyelvvel jár.

Két lány gyűjti a széna rendjét,
Két siheder hordja a petrencét,
Hej de nem telik nagy kedvök benne,
Mert ilyenkor súlyos a petrence.
Legjobb dolga van most a királynak
Vagy ott annak a gulyásbojtárnak;
Király pihen aranyos karszéken,
Gulyásbojtár kedvese ölében.

Másnap, 1847. július 13-án a költő tovább indult Koltóra menyasszonyához Szendrey Júliához. Hogy miképp, erről a már Szatmáron írt XIV. útileveléből szerezhetünk tudomást:

"Folyó hó 13-án indultam el Beregszászról oly rossz lovakon, amilyeneken még nem jártam idei utamban. Hajam fölmeredt a borzalom miatt, mikor e szerencsétlen gebéket megpillantám, de válogatnom nem lehetett, mert dolog ideje lévén, az egész városban nem kaptam más lovakat. Kétségbeesve ültem a szekérre; az igaz, hogy csak szeptemberben esküszöm, de azt hittem, hogy akkorára ide nem érek az élő csontvázakon. Hanem, barátom, a kétségbeesés csakúgy csal, mint a remény. E rossz csikók úgy idetettek Szatmárba, hogy szénán-zabon telelt arisztokratikus lovaknak is becsületére vált volna. Bizony-bizony mondom tinéktek, ne ítéljetek a külszínről, mert történni fog, hogy nem lesz igazságtok. Badaló mellett, Bereg és Szatmár megye közt jöttem át a Tiszán, a szép Tiszán. Úgy szeretem e folyót!".

Petőfi útja tehát 1847. július 1-től 13-ig, vagyis 13 napig tartott Pestről Koltóig. Ebből Kárpátalján két éjszakát és egy napot töltött, egyre nagyobb tempót diktálva magának. Hiszen július 12-én szekéren több mint 83 kilométert tett meg. S közben szakított időt arra, hogy megírjon két verset és két úti levelet.

Beregszászról a költő valószínűleg Búcsút, Asztélyt, Macsolát és Csomát érintve jutott el a badalói révig. Badaló református templomának falán egy 30-as években avatott emléktábla őrzi ennek az eseménynek az emlékét.

Beregszászban 1987. november 28-án az egykori Oroszlán szálló falán emléktáblát avattak Petőfi itt-tartózkodása emlékére, majd 1991-ben a Rákóczi-téren felavatták a költő szobrát is (Körösényi Tamás budapesti szobrászművész alkotását).

Az emléktáblánál és a szobornál kezdődnek minden évben Beregszászon a március 15-i ünnepségek, a város lakói minden év január elsején, a költő születésnapján, megkoszorúzzák azokat.

Több olyan íróval, költővel büszkélkedhetünk, akik vagy Beregszászon születtek, vagy műveikben szorosan kötődtek ehhez a kis Vérke-parti városhoz.

Tamás (Tvaroska) Mihály 1897. március 1-én született Beregszászban. Az elemi iskola elvégzése után 1906-ban iratkozott be a Beregszászi Állami Főgimnáziumba, 1914-ben, az első világháború kitörésének küszöbén érettségizett jelesen. A beregszászi gimnázium már akkor messze földön híres volt kiváló tanárairól, akik között számos neves irodalomtörténész, természettudós volt. A tanári kar nagy figyelmet fordított a diákok önképző köreire.

Tamás (Tvaroska) Mihály már diákkorában előadásokat tartott a Szabad Líceumban, gyakran írt a sajtóba, főleg a liberális, szabadkőműves hátterű Beregi Hírlapba. A lap szerkesztősége 1914-ben 40 koronát adományozott a Petőfi Önképzőkör díjaként a fiatal diáknak, a nyolcadik osztály jeles tanulójának az újságban megjelent írásaiért.

Érettségi után a Budapesti József nádor Műegyetem építészmérnöki karára iratkozott be, de rövidesen önkéntesként, zászlósi rangban a frontra került. Háborús éveiről szinte semmit nem tudunk, annál többet a trianoni békeszerződést, a rendszerváltást követő éveiről. Súlyos tragédiaként élte át Kárpátalja csehszlovák megszállását. A Két part között fut a víz című regényében sok az életrajzi motívum, nem nehéz felfedezni az író alakját Bodak Iván személyében. Elítéli Kárpátalja csehszlovák megszállását, ugyanakkor nem azonosul az irredenta, magyarkodó mozgalommal, a magyar kisebbség fennmaradásának lehetőségeit keresi írásaiban.

1921-ben építészmérnöki diplomát szerez a Budapesti József nádor Műegyetemen, szülővárosában Beregszászon lát munkához. Az egykori Gyermekáruház kétemeletes gyönyörű épülete például az ő tervei alapján épült. Brünnben folytatta tanulmányait, ahol 1928-ban útépítész-mérnöki diplomát szerzett. 1934-től egy angol útépítő cég kassai mérnöke, ahonnan 1939-ben Budapestre helyezik át.

Mégis elsősorban nem képzett, tehetséges mérnökként, hanem kiváló regényíróként, novellistaként tartjuk számon. Diákkori próbálkozásai után 1923-ban Kassán jelenteti meg első novellás kötetét, majd 1926-ban Berlinben Tavaszi vallomás c. kisregényét. Realizmusa, könyörtelen ábrázolásmódja ellenére a korabeli irodalomkritikusok, Féja Géza kivételével, azonban akkor még nem fedezik fel.

Szép Angéla háza című kisregénye sorsdöntő szerepet játszott életében, későbbi sorsának alakulásában. A kisregényben ugyanis egy vidéki református pap családi tragédiáját, egy fiatal, szinte még gyermek asszony törvénytelen szerelmét és halálát írta meg. A kisregény hősei egytől egyig valóban élő emberek voltak. Tamás Mihály megváltoztatta ugyan neveiket, de sokan magukra ismertek a kisregényben, éveken át pereskedtek az íróval, sőt tettlegesen inzultálták, majd kiközösítették a város úri társadalmából. Tamás Mihály kénytelen volt elköltözni Beregszászból, mint később kiderült örökre.

Kassán 1936-ban jelent meg Két part közt fut a víz című regénye, amely sok életrajzi motívumot tartalmaz. Képei mozaikszerűek, hitelesek, pontosan ábrázolják a felvidéki magyar kisebbség sorsát, fennmaradásáért vívott küzdelmét.

Kassán irodalomszervező, szerkesztő, könyvkiadó tevékenységet folytatott, ő indította útjára és szerkesztette a csehszlovákiai kisebbségi magyar irodalom legszínvonalasabb irodalmi folyóiratát, a Tátrát.

"A mi ideálunk: dúsan termő irodalmi élet Szlovenszkón, melynek eredményei, ha magukon hordják is a szlovenszkói magyarság kisebbségi sorsának, az együtt élő népek egymásra hatásának lelki és szellemi nyomait, mégis osztatlan részei a velük kiteljesedő magyar irodalomnak" - írta a Tátra első számában megjelent cikkében.

1939-től 1949-ig Budapesten dolgozott, a Rákosi-rendszer üldözte, megalázta írásai miatt. Ezért 1949-ben Londonba emigrált, majd 1951-ben Ausztráliába települt át. A Melbournei Egyetem tanáraként dolgozott, irodalmi munkásságával felhagyott. 1967. augusztus 27-én hunyt el.

A Beregvidéki Magyar Kulturális Szövetség emléktáblát avatott az író szülőházán, amely a Széchenyi és Zrínyi utcák sarkán áll. Születésének 100. évfordulója alkalmából emlékkonferenciát, könyvkiállítást rendeztek tiszteletére. A református temetőben lévő családi sír fekete márványára rávésték nevét, születésének és halálának dátumait.

Szorosan kötődik városunk múltjához Győri Dezső József Attila-díjas író életének egy jelentős szakasza is.

Rimaszombaton 1900. március 18-án született, a gimnáziumot szülővárosában végezte el. Első verse 1917-ben jelent meg. A halléi, majd a hamburgi kereskedelmi akadémián szerzett oklevelet. 1921-től rendszeresen jelentek meg versei a csehszlovákiai magyar sajtóban, többek között a Mi lapunk, a Kassai Újság, a Színházi Újság, a Losonci Újság hasábjain, később a Prágai Magyar Hírlapban. 1925-től a Kassai Újság felelős szerkesztője, egyidejűleg a Prágai Magyar Hírlap irodalmi mellékletének szerkesztője.

Baloldali, antifasiszta nézeteiért többször is elbocsátották állásából. Első verseskötete (Hangulatok) Galántán 1921-ben jelent meg, azt hét további verseskötet követte.

Mindig keményen kiállt a csehszlovákiai magyar kisebbség érdekei mellett, cikkeivel nagy hatást gyakorolt az akkori társadalomra. 1932-ben a Csehszlovákiai Magyar Tudományos és Művészeti Társaság nagydíjával tüntették ki. 1933-tól 1938-ig a Kassán megjelenő Magyar Újság felelős szerkesztője, a Csehszlovákiai Magyar Demokrata Írókör elnöke.

Magyar hegyibeszéd című lírai költeménye 1939-ben Budapesten jelent meg. Háborúellenes, antifasiszta tartalmáért háttérbe szorították, állást sehol nem kapott, ezért 1941-ben Beregszászra költözött. Műveit a korabeli sajtó nem publikálta, tulajdonképpen teljes visszavonultságban élt a mostani zeneiskola épületében lévő lakásán, csak íróasztala fiókja számára dolgozott.

Városunkban ebben az időben írta Emberi Hang című verseskötetének jelentős részét, amelyben hiteles képet rajzolt a háborús és a háború utáni évek Beregszászáról (Bombák a Tiszában, Óvóhely a kertben, A Tiszahát kiürítésekor, Háború az utcánkban stb.). Beregszászban kezdte írni honvéd nagyapjának naplója alapján az azóta több kiadást megért, az 1848-1849-es szabadságharcról szóló regénytrilógiáját (Viharvirág, Sorsvirág, Tűzvirág). Nem tudott és nyilván nem is akart beilleszkedni a háború utáni beregszászi életbe, 1949-ben Budapestre települt át. Vérehulló szerelem címmel több kisebb történelmi regényt adott ki (1957). Önéletrajzi regénytrilógiájának csak az első része készült el és Újarcú magyarok címmel folytatásokban jelent meg.

1974. február 1-én hunyt el Budapesten.

A beregszászi zeneiskola falán 1989-ben emléktáblát avattak Győri Dezsőnek (Ortutay Zsuzsa alkotása). Beregszászban minden évben megrendezik emlékére a Győri Dezső vers- és prózamondó versenyt.

Baloldali elkötelezettségű író volt Czabán Samu is.

Rozsnyón 1878. február 17-én született. Pedagógusi pályára lépett, rövidesen a századforduló után kibontakozott szocialista tanítói mozgalom élére állt. Tanítói oklevelét 1897-ben Eperjesen szerezte. Több helyen tanítóskodott, többek között Miaván, Nagyszénáson. Tanulmányai, cikkei különböző pedagógiai szaklapokban jelentek meg, egyre jobban felkeltették a tanítók figyelmét. Aktív tevékenységet bontakoztatott ki az Állami Tanítók Országos Egyesületében. 1912-ben az egyesület elnökévé választották. Rövidesen belépett a Szociáldemokrata Pártba, fellépett a felekezeti és községi iskolák államosítása mellett. Baloldali nézetei miatt egyre gyakrabban került összetűzésbe feletteseivel, a közoktatási minisztériummal, elveihez azonban szigorúan ragaszkodott. Ezért 1914-ben elbocsátották állásából, hosszú ideig csak mint óraadó tanár dolgozhatott Budapesten.

Lelkesen üdvözölte az 1918. évi őszirózsás forradalmat, a polgári demokratikus kormányzat megalakulását, melyhez nagy reményeket fűzött. A közoktatási minisztériumban kapott munkát. Belesodródott a Kun Béla vezette forradalomba, bár annak túlzott radikalizmusával nem értett egyet. A Tanácsköztársaság idején a budapesti III. kerületi munkástanács elnökévé választották. Később a Közoktatási Népbizottságon az elemi iskolák személyi és pedagógiai ügyeinek osztályvezetőjeként dolgozott.

A Tanácsköztársaság bukása után letartóztatták, de rövidesen szabadlábra helyezték, Magyarországot azonban el kellett hagynia. Csehszlovákiába emigrált, Beregszászban telepedett le. Lakása az egykori Bank-udvarban volt, ott, ahol ma a ruhagyár van.

Beregszász több iskolájában tanított, egyidejűleg folytatta szakírói tevékenységét. 1933-tól 1936-ig ő szerkesztette az Új Korszak című tanügyi lapot. Gyermeklapot indított Jó Barátom címmel, majd kiadta annak kiskönyvtárát.

Prágában jelent meg Kertfalu című olvasókönyve. 1932-ben A főpróba címmel egyfelvonásos színdarabot írt iskolás gyerekek számára. Egy évvel később Mese az erdőben címmel színdarabot írt ugyancsak gyermekek számára.

Szakmai körökben nagyra értékelték tudását, tapasztalatát, különösen Utasítás a fonomimikai módszer alapján történő olvasás és írás című tanulmányát.

Győri Dezső A veszedelmes ember címmel regényt írt Czabán Samu életéről. 1938-ban beregszászi barátai tanácsára Nagyszőlősre költözött át, ott halt meg 1942. december 16-án.

Beregszászban utcát neveztek el róla.

Illés Béla ugyancsak baloldali elkötelezettségű politikus, író, közéleti személyiség volt, tevékenységét ma messzemenőén nem egyértelműen értékelik, mégis szót kell ejtenünk róla.

Kassán 1895. március 22-én született, gyermekkorát Beregszászon töltötte. A Budapesti Tudományegyetemen folytatott jogi tanulmányokat, ott is doktorált 1916-ban. Első írásait Ady Endre közbenjárására a Nyugat közölte (1916). Doktor Utrius Pál honvédbaka hátrahagyott írásai című munkája (1917) humanista tiltakozás a háború ellen. 1918-ban A szellemi munkások és a szocializmus, valamint Szpartakusz élete c. írásaiban már szocialista nézeteket hangoztatott. Bekapcsolódott a munkásmozgalomba, a polgári demokratikus forradalom idején a Katonatanács tagja lett. A Tanácsköztársaság idején Újpest politikai életét irányította, majd az újpesti fegyveres erők politikai parancsnoka volt. A Tanácsköztársaság bukása után Bécsbe emigrált, 1920-21-ben Kárpátalján illegális pártmunkát végzett, a Munkás Újság munkatársa volt. Riportjait a csehszlovák cenzúra betiltotta, ezért azok anyagait novellákban dolgozta fel. 1921-ben Pozsonyban jelent meg Ruszin Petra temetése c. elbeszéléskötete, amiért letartóztatták és kiutasították Csehszlovákiából. 1921-22-ben Bécsben élt mint alkalmi munkás és filmstatiszta. Novelláit a bécsi kommunista Rote Fahne és a reichenbergi Vorwarts, valamint az amerikai Új Előre közölte. 1923-ban kiutasították Ausztriából, a Szovjetunióban kért menedéket. A Sarló és Kalapács gyár munkása volt. 1924-ben orosz nyelven novelláskötete jelent meg, a művelődésügyi népbizottság sajtóosztályának munkatársa lett. 1927-ben a Szovjet Írók Szövetsége titkárságának tagja, később főtitkára, majd a Proletár Írók Világszervezetének titkára.

Számunkra, beregszásziak számára, különösen a Kárpáti rapszódia c. regénye érdekes, amelynek első részében hiteles képet festett a századeleji Beregszászról, cselekménye az író ifjúságának éveit dolgozza fel.

A második világháborúban őrnagyként a magyar hadifoglyok ügyeit intézte, nem sok sikerrel. Nem tisztázottak 1944. évi kárpátaljai tartózkodásának körülményei. Amikor 1954 végén Beregszászra látogatott, szűk baráti körben azt állította, hogy felemelte szavát a magyar férfiak "háromnapos malenykij robotja" ellen, de ennek eddig nem kerültek elő bizonyítékai.

1950-től 1956-ig az Irodalmi Újság főszerkesztője volt. 1954-ben adta közre Honfoglalás c. regénytrilógiáját, melyben Bálint őrnagy alakjában önmagát mintázta meg.

1974. január 5-én Budapesten hunyt el.

Czabán Samu és Illés Béla után a harmadik baloldali elkötelezettségű politikus és író Ilku Pál volt.

1912. október 8-án Búcsúban született sokgyermekes családban. Mivel már kisiskolás korában kitűnt eszességével, szorgalmával, szülei az anyagi nehézségek ellenére úgy döntöttek, hogy taníttatni fogják, tanítót faragnak belőle. 1923-ban iratkozott be a Beregszászi Állami Főgimnázium I. B. osztályába, 1931-ben érettségizett, többek között olyan később közismerté vált osztálytársaival együtt, mint Forgon Pál későbbi református püspök, Katz Miksa orvos, Ragyóczi Sándor neves sportszervező, Rozenfeld András orvos, Svéd Ármin újságíró-szerkesztő és másokkal.

Diákkorában belesodródott a Beregszászban azokban az időkben egyre nagyobb méreteket öltő baloldali munkásmozgalomba. Ezeknek az időknek, diákéveinek élményeit dolgozta fel Lendület c. regényében, amely 1936-ban Pozsonyban jelent meg, majd 1949-ben Az osztály zendülői címen Budapesten átdolgozott kiadásban adták ki újra.

1935-ben a pozsonyi tanítóképzőben szerzett tanítói oklevelet. Beregszászon Czabán Samuval együtt szerkesztette az Új Korszak c. baloldali pedagógiai lapot, gyakran írt az Ungváron megjelenő Munkás Újságba, az osztravai Magyar Napba és más lapokba.

A háború végén hívták be a magyar hadseregbe, de 1944 őszén hadifogságba esett. 1945 januárjától Debrecenben élt, tervet készített az elemi iskolai oktatás megreformálására. 1946-tól 1948-ig országgyűlési képviselő volt. 1948 őszén nevezték ki a Honvédelmi Minisztérium agitációs és propaganda osztályának vezetőjévé, 1952-től a Magyar Néphadsereg vezérőrnagya volt. 1957-ben rövid ideig honvédelmi miniszterhelyettesként is dolgozott.

1961. szeptember 14-én nevezték ki művelődésügyi miniszternek. Ebben a beosztásában dolgozott egészen 1973. július 13-án bekövetkezett váratlan haláláig. A Moszkvai Állami Lomonoszov Egyetem 1971-ben díszdoktorává avatta.

Oktatásügyünk továbbfejlesztéséről címen könyvet írt a szocialista iskolai rendszer megreformálásának szükségességéről.

A Kádár-rendszer rendkívül óvatosan és tartózkodóan viselkedett a határon túli magyarokkal szemben. Ilku Pál művelődésügyi miniszter hivatalosan egyszer sem járhatott szülőföldjén, Kárpátalján. Mégsem feledkezett meg földijeiről, itt élő rokonairól, barátairól, osztálytársairól. Magánemberként többször járt Beregszászban, felkereste Búcsúban élő édesanyját, testvéreit, barátait. 1971-ben Borzsován, a Borzsa folyó partján részt vett osztálytársai 40 éves érettségi találkozóján. Jellemző az akkori kor szellemére, hogy erről annak idején egy sor sem láthatott napvilágot a sajtóban. Akárcsak akkor sem, amikor Búcsúban részt vett édesanyja temetésén.

Még jól emlékezünk arra, hogy a 60-70-es években Kárpátalján minden magyarországi újságot, folyóiratot nagyon olcsó áron meg lehetett rendelni, a könyvesboltok polcai pedig roskadoztak a magyar könyvek alatt. Ilku Pál magyar művelődésügyi miniszternek ebben, vagyis az akkori magyar-szovjet könyvkereskedelmi szerződés megkötésében nem kis szerepe volt!

Beregszász tragikus sorsú prózaírója volt Ják Sándor. 1909-ben Homonnán (ma: Szlovákia) született kereskedő családban. Szülei rövidesen Beregszászra telepedtek át, fiúkat a magyar elemi iskolába, elvégzése után a Beregszászi Állami Főgimnáziumba íratták be, 1929-ben érettségizett. Tanulmányait a prágai Károly Egyetem jogi karán folytatta. Elvégzése után visszatért Beregszászba, újságíróként, lapszerkesztőként kamatoztatta tudását, több Kárpátalján megjelenő újság külső munkatársa volt.

1944-ben zsidó származása miatt feleségével együtt elhurcolták. Súlyos tüdőbetegként került a bergen-belseni koncentrációs táborba, de túlélte a megpróbáltatásokat, hazakerült. Beregszászi házát kifosztva, kirabolva találta, rokonainak, barátainak többsége a holokaust áldozata lett. Sorra járta azokat, akik hazakerültek, sorsukról később több Magyarországon megjelent cikkében számolt be. Nagyon megviselte mindaz, ami vele és sokszáz sorstársával történt, nem tudott beilleszkedni a város életébe, feleségével együtt Budapestre költözött.

A beregszászi zsidók elhurcolásáról, a német haláltáborok borzalmairól szól Emberek a máglyán c. regénye, amely a Táncsics Kiadó gondozásában 1959-ben jelent meg. A kötetet Szász Endre neves grafikusművész illusztrálta.

Megrázó képet festett a Beregszászról elhurcoltak szenvedéseiről, értelmetlen haláláról. Nem változtatta meg hőseinek neveit, így sokuk sorsáról csak ebből a dokumentális értékű regényből szerezhettünk tudomást.

Ugyanakkor megemlékezett azokról is, akik azokban az években emberek maradtak, enyhíteni igyekeztek az üldözöttek sorsát, többek között Orosz tanár úrról, aki a csendőrök szeme láttára mélyen megemelte kalapját a gyűjtőtábor felé tartó deportáltak menetoszlopa előtt, Kluknavszy Gizella városi könyvtárosról, aki feleségének, a városházáról kitiltott Piroskának azt mondta: "Szégyellem magam a többiek helyett!", majd visszatérésük után konyhai edényeket ajándékozott nekik, hogy legyen miben főzni.

De nevén nevezte könyveiben, elbeszéléseiben azokat is, akik beültek a deportáltak elkobzott lakásaiba, és eszük ágában sem volt visszaadni azok ingóságait!

Üldöztetésnek volt kitéve származása miatt Reichard Piroska neves költő és műfordító is.

1884. szeptember 26-án született Beregszászban. Gimnáziumi tanulmányai után elvégezte a budapesti egyetemet, gimnáziumi tanárként dolgozott a fővárosban. Első versei a Nyugatban jelentek meg. Tanulmányain, elbeszélésein, versein kívül angol műfordításaival is nevet szerzett magának. 1932-ben Baumgartner-díjjal tüntették ki, az egyetlen beregszászi, akinek irodalmi munkásságát ilyen nagyra értékelték.

Első verseskötete Az életen kívül címmel Budapesten 1911-ben jelent meg. Őszi üdvözlet című 1922-ben megjelent verseskötetét Füst Milán a Nyugat hasábjain igen nagyra értékelte. 1936-ban jelent meg harmadik és egyben utolsó verseskötete A változó napok címmel.

Származása miatt üldöztetésnek volt kitéve. 1943. január elsején öngyilkos lett.

A Beregvidéki Magyar Kulturális Szövetség emléktáblát avatott a beregszászi vasútállomás épületén Dsida Jenő költő tiszteletére. 1914-től 1918-ig, tehát négy éven át lakott ebben az épületben.

Dsida Jenő erdélyi magyar író 1907. május 17-én Szatmárban született. Nagyapja a beregszászi vasútállomás főnöke volt, gyermekkorában édesanyjával együtt hozzá került. 1917-ben iratkozott be a Beregszászi Állami Főgimnázium első osztályába Binder Jenő néven. Beregszászban eltöltött diákévei meghatározó szerepet játszottak életében, itt írta első verseit, melyeket Benedek Elek azonnal közzé is tett a Cimbora c. gyermekfolyóiratban.

Az érettségi után Kolozsvárott jogot tanult, az egyetem elvégzése után ügyvédi irodában dolgozott. Munkája közben egyre több időt szentelt az írásnak. Nem felejtette el beregszászi gyermek- és diákéveit, melyekre már akkor árnyékot vetett az első világháború. Súlyos tragédiaként élte át Trianont, Felvidék és Erdély elszakítását az anyaországtól, mint költő, a magyar kisebbség szószólója lett. Fájdalmát távoli képzettársításokkal átszőtt expresszionisztikus szabad versekbe öntötte. Versei finom halk hangúak, apró élményekről, néha csak egy faágról, egy hegyi vendéglő békés környezetéről, egy verandai beszélgetésről, kutyájával való sétáiról szólnak, s nem utolsó sorban súlyos szívbetegsége következtében az elkerülhetetlen elmúlásról. A kis emberben keresi verseinek hőseit, a hétköznapokban a csodát, titkos szépségeket fedez fel az egyszerűség mögött. Néha verseinek egy része az irrealitás felé lendül ugyan, a befejező sorokban azonban szinte mindig a végtelenség felé ível.

Szerelmi lírájában a halálfélelemmel küzdő beteg test az asszonyi meleget keresi. De nemcsak a maga fájdalmát érzi, részvétet tanúsít "a bénák, özvegyek, árvák, s minden rangú nyűtt nyomorultak" iránt, műveiben néha már a szociális lázadás is hangot kap.

Első kötete (Leselkedő magány) Kolozsvárott 1928-ban jelent meg. Ezt a Nagycsütörtök (1933), Angyalok citeráján (1938) c. kötetei követték.

1927-ben ő indította útjára Kolozsvárott a Pásztortűz című irodalmi folyóiratot, melyet 1937-ig, tehát csaknem haláláig szerkesztett. Egyidejűleg 1935-től a Kolozsvárott megjelenő Keleti Újság szerkesztője. A romániai Pen Club magyar osztálya Dsida Jenőt választotta titkárává.

Elhatalmasodó szívbetegsége egyre jobban akadályozta munkájában. Dsida Jenő, az erdélyi magyar irodalom egyik legígéretesebb tehetsége mindössze 31 évesen 1938. június 7-én Kolozsvárott hunyt el.

A beregszásziak küldöttsége évről-évre részt vesz a kolozsvári Dsida-ünnepségen, a költő sírjának megkoszorúzásában.

Beregszász Trianon előtti és utáni életét a legteljesebben és leghitelesebben talán Pálóczi Horváth Lajos ábrázolta műveiben.

Tősgyökeres magyar nemesi család sarja, édesapja törvényszéki bíró volt Beregszászban.

1917-ben érettségizett a Beregszászi Állami Főgimnáziumban. Az érettségi után huszár önkéntesként azonnal Budapestre került tisztképző iskolába, de csak már a világháború végén került az orosz frontra. Az Osztrák-Magyar Monarchia hadseregének felbomlása után visszakerült Beregszászba. Mint 12 nyelvet beszélő személyt a város vezetősége őt küldte követként az előrenyomuló román csapatok parancsnokságához, később ő tárgyalt a Kárpátalját megszálló csehszlovák katonaság vezetőivel is. Mélységesen megdöbbentette, hogy Kárpátalja és színtiszta magyar szülővárosa a trianoni békeszerződés értelmében Csehszlovákiához került. El is hagyta Beregszászt, a Sopron környékén megalakult Ostenburg-különítmény tagjaként a betolakodó osztrák csapatok ellen harcolt. Hamarosan felismerte azonban parancsnokának királypártiságát és mint a Horthy-család rokona hátat fordított annak. Rövidesen azonban kiábrándult a kormányzó politikájából is.

A Budapesti Közgazdasági Egyetem elvégzése után a Kárpát-medence népeinek történelmével, irodalmával, zenéjével, kultúrájával foglalkozott. Németh László, Bartók Béla, Veres Péter barátja volt.

A második világháború éveiben a Magyar Távirati Irodánál dolgozott, a külföldi adások anyagait fordította magyarra és juttatta el ifj. Horthy Miklós "kiugrási irodájához" és az illegális kommunista párt tagjaként tevékenykedő Vitányi Ivánhoz. Budai házában a nyilasuralom idején menekülteket rejtegetett, többek között Veres Péter írót is. Ennek ellenére a Rákosi-rendszer idején menekülni kényszerült, a tőlünk nem messze fekvő Vitkán rejtőzött el. Kétévi bujkálás után azonban nyomára bukkantak, 1951-ben halálra ítélték, amit később kegyelemből 12 évi börtönre változtattak.

A börtönben kezdte írni Beregszászról szóló regény-trilógiáját, amelynek azonban sajnos csak két kötete készült el - az Álompákász és a Két világ határán címmel.

1974-ben halt meg. Önéletrajzi regényét Szunyogh Szabolcs rendezte sajtó alá, akinek Pálóczi Horváth Lajos a nagybátyja volt.

Az Álompákász (Egy dzsentri gyerekkora) 1986-ban jelent meg. A regényben az író Beregszász úri társadalmának hétköznapjait, társasági életét, politikai nézeteit ábrázolja az első világháború kitöréséig.

A Két világ határán c. kötet 1993-ban jelent meg a Hatodik Síp Alapítvány anyagi támogatásával. Ebben az író az első világháború kezdetétől Kárpátalja csehszlovák megszállásáig ismerteti hitelesen, lebilincselően és izgalmasan városunk úri társadalmának életét.

Míg Illés Béla a Kárpáti rapszódiában, Ilku Pál a Zendül az osztály c. regényében a munkásság, a baloldali érzelmű diákság szemszögéből taglalja Beregszász társadalmi életét, addig Pálóczi Horváth Lajos a dzsentrik világát vetíti elénk. Belülről ábrázolja az uralkodó osztály életét, személyes élményeit eleveníti fel.

A regényeiben szerepelő családok, személyek valóban léteztek, igaz a szerző megváltoztatta neveiket, de így is könnyű azonosítani azokat. A Pálóczi Horváthok a Forbáth, a Horthy-család a Kürthy, a Kölcseyek a Koltay, a Gulácsyak a Gálszécsy, a Vitányiak a Batári, a Bendák a Gunda nevet kapták. Beregszász is Porogjász néven szerepel regényeiben. Érdekes viszont, hogy a környező falvak (Nagymuzsaly, Mezővári, Macsola stb.) neveit nem változtatta meg, akárcsak a városunkat körülölelő szőlőhegyek, dűlők (Nagyhegy, Kishegy, Kerekhegy, Tórafüggő, Csipás stb.) neveit sem.

Megrázók a Két világ határán c. kötet utolsó sorai. Amikor ugyanis Hennoque francia tábornok a vármegyeháza dísztermében bejelentette, hogy az antanthatalmak Kárpátalját Csehszlovákiához csatolták, a teremben lévők felálltak és a magyar Himnuszt kezdték énekelni. A tábornok az ének hangjaira megállt az ajtóban:

" - Mi ez a gyászos ének? - kérdezte, Kürthy Bélához fordulva.

- Ez a magyar nemzeti Himnusz, tábornok úr, - felelte az öreg bohém, könnyeit törölgetve.

- Á, úgy! - bólintott a tábornok. Paszományos fövegét kezével melle magasságához emelte, balját pedig nadrágja varrásához szorítva, vigyázzállásban hallgatta végig a nemzeti éneket."

Pálóczi Horváth Lajos őseinek sírja a református temetőben van, sajnos illetéktelenek rátemetkeztek, sőt megpróbálták eltüntetni a fehér márványra vésett betűket is (szerencsére sikertelenül). Széchenyi utcai szülőházát évtizedekkel ezelőtt lebontották, telkére más építményt emeltek. Ebben van jelenleg a beregszászi járási rendőrkapitányság. Falán a Beregvidéki Magyar Kulturális Szövetség emléktáblát avatott.

A Beregszászi Állami Főgimnázium diákja volt Lator László költő.

1927. november 19-én az Ugocsa megyei Tiszasásváron született, középiskolai tanulmányait magántanulóként kezdte. 1939-től 1944-ig volt nyilvános tanulója a beregszászi gimnáziumnak. A háború akadályozta meg abban, hogy városunkban érettségizzen. Beregszászban a VII. osztályt végezte el, majd Makón fejezte be középiskolai tanulmányait.

1950-ben magyar-német szakos tanári diplomát szerzett a budapesti Eötvös Lóránd Tudományegyetem bölcsészeti karán. 1955-ig a körmendi gimnáziumban tanított, majd az Európa Könyvkiadó lektora, később főszerkesztője lett.

Folyamatosan jelentek meg versei a Magyarok, a Válasz, az Új Hang c. folyóiratokban, az Élet és Irodalom hasábjain.

1972-ben József Attila-díjjal, 1982-ben Radnóti-díjjal, 1990-ben Kortárs-díjjal, 1991-ben Artisjus-díjjal tüntették ki. 1982-ben Déry Tibor-jutalomban, 1992-ben Füst Milán-jutalomban részesítették. Az osztrák-magyar kapcsolatok ápolásáért megkapta a Tudományért és Művészetért osztrák rendjelet.

Első verseskötete Őserdő címmel 1948-ban jelent meg. Következő kötetére Kalandok és szenvedélyek címmel 1969-ig kellett várni. Ezt követték a Sárangyal (1969), Az egyetlen lehetőség (1976), Fellobban, elhomályosúl (1986), Sötétben, fényben (1994) c. verseskötetei.

A második világháború szorongásai, a történelmi iszonyatokon kívül, a saját sorsára, önmegvalósításra, formaalkotásra vágyó lélek tiltakozását is fölkeltették benne.

1982-ben jelent meg Domokos Mátyással együtt kiadott esszés kötete Versekről költőkkel címen.

Mint műfordító sokat tett annak érdekében, hogy a magyar olvasó megismerhesse a legkiválóbb külföldi költők műveit. Shakespeare, Burns, Heine, Hugo, Montale, La Fontaine, Si King, Trakl, Ungaretti, Vergilus számos költeményét ültette át magyar nyelvre. Fordításai több önálló kötetben jelentek meg (Pratolini: A városnegyed (1957), Lessing: Bölcs Náthán (1958), Blokk válogatott versei (1959), Lermontov válogatott versei (1961) stb.)

Az Európa Könyvkiadó főszerkesztőjeként ment nyugdíjba. Alapító tagja a Beregszászi Öregdiákok Körének, részt vett osztálytársai, tanárai első találkozóin, többször járt Beregszászban.

Osztálytársai, többek között a Kijevben élő Szopkó László akadémikus, szeretettel emlékeznek rá.

A 80-90-es években gyakran láttuk a Ki mit tud? vetélkedők, szavalóversenyek zsűrijében, bátorította a versenyzőket, a tiszta magyar beszéd, a szép szó, a vers szeretetére bíztatta őket. Érdekesek voltak a TV irodalmi műsoraiban elhangzott előadásai, csak sajnálni tudjuk, hogy az utóbbi években nem látjuk őt a képernyőn.

Lator László aktív részt vett a Beregszászi Állami Főgimnázium Együtt c. ifjúsági lapjának szerkesztésében, több írása jelent meg benne, többek között az 1942-ben írt a háború borzalmait idéző Falusi kép című verse, melyet most az olvasó figyelmébe ajánlunk.

Falusi táj. Tél.
Árokparton szánkázó gyerekek.
Keze már kérges,
Arcáról furcsa, bús közöny mered:
nem tudja,
hogy a Sors vén motorja
vért és pusztítást zenél,
hogy ölik egymást
a testvér-emberek
és vér, vér hull a hóra.

Megy, megy a Golgotáján,
míg a Halál a keresztről
egy fáradt testet letép:
míg olvadni kezd a hó
és elszánkázza az életét,
s marad a sáncon
egy hervadt virág,
egy csukott szemű lélek:
meg nem értett Titok.

Neki nem nyílnak meg
a boldogság-hegyek,
csak itt szánkázott
a Szegénység Sáncán...
...de lassan nőtt a vetés
s sok-sok gondbarázdán
lassan pattant a feltámadás
az élet kiszáradt ágán:
míg a Világ rohant
a bűnbe, vérbe, szennybe,
tisztára mosta őt a könny
és beszánkázott a Mennybe.




Kezdőlap Előre