SZŐLÉSZETÜNK, BORÁSZATUNK JÖVŐJÉN MUNKÁLKODTAK

Beregszász és vidéke évszázadokon át híres volt szőlészetéről, borászatáról. Az első szőlővesszőket vidékünkre valószínűleg a II. Géza által a XII. század közepén ide telepített szászok hozták be. Az első utalást arra, hogy a XIII. század közepén itt már szőlőt termesztettek, IV. Béla 1247-ben kelt kiváltságlevelében találjuk, aki kötelezte a beregszászi polgárokat, hogy a szőlő és bor tizedét a papnak adják és a vámszedőket ebéddel és vacsorával vendégeljék meg. Nagy Lajos 1342-ben kiadott levele pedig arra kötelezte a beregszászi szőlőbirtokosokat, hogy a munkácsi várnak minden évben tíz ötvenköbös hordó bort szállítsanak.

A XIV. században már Beregsom, Nagymuzsaly, Bene és Beregvégardó környékére is kiterjedt a szőlőtermesztés. II. Lajos 1518-ban arra kötelezte a beregszászi elöljáróságot, ne engedje, hogy Munkácson és Mezőváriban a szerzetesek bormérettetés alkalmával boraikat titokban vagy nyilvánosan kimérjék.

Bethlen Gábor fejedelem, aki Beregszászban udvarházat tartott fenn, 1625-ben 12 évre felmentette az új szőlők tulajdonosait a bortized fizetése alól, és ezzel nagy mértékben járult hozzá a szőlészet és borászat fejlődéséhez vidékünkön. 1630. január 15-én a fejedelem italmérési joggal ruházta fel Beregszászt, és egyúttal megtiltotta, hogy más tájakról bort hozzanak be erre a vidékre.

Thököly Imre 1684. július 10-én kiadott utasításával elkötelezte a szőlőbirtokosokat, hogy ültetvényeiket példás rendben tartsák, érett trágyával rendszeresen feljavítsák, a mustot és a bort megfelelően kezeljék.

Azokat, akik szőlőjüket elhanyagolták, szigorúan megbüntették, ültetvényeiket akár el is kobozhatták.

A Rákóczi-szabadságharc leverése után a beregszászi szőlők nagy része a Schönborn-család birtokába jutott. Uradalmuk 1765-ben 187, három évvel később már 446 hordó bort termelt, szőlőiben 220 bor- és csemegeszőlő fajtát honosított meg.

Különösen nagy érdemeket szerzett a szőlészet és borászat fejlesztésében vidékünkön gróf Schönborn-Bucheim Ervin, akinek borai az 1880. szeptember 16-20-án Kassán megrendezett I. Felvidéki Borkiállításon 3 arany, 10 ezüstérmet és 8 dicsérő oklevelet nyertek.

1881 tavaszán érte el a beregszászi borvidéket a filoxéra, a szőlő legveszedelmesebb kártevője, amely egy év alatt teljesen elpusztította a szőlőket.

Kiderült, hogy az amerikai származású fajták gyökereinek vastag szöveti szerkezetét a kártevő lárvái nem tudják átrágni, vagyis azokat a nemes fajták alanyául lehet használni.

1883-ban kísérletezte ki Czeiner Nándor a róla elnevezett zöldoltást. Módszerének alkalmazásával néhány év alatt teljes egészében sikerült újratelepíteni a kipusztult szőlőültetvényeket.

Czeiner Nándor 1850. május 25-én Zircen született, oklevelét az Országos Magyar Gazdasági Egyesület budai vincellérképezdéjében szerezte 1872-ben. 1873-ban lépett a Schönborn-uradalom alkalmazásába. Kezdetben Munkácson, majd 1881-től Beregszászon vezette annak szőlészetét.

A filoxéra által okozott pusztítások ellen sokáig teljesen eredménytelenül küzdöttek a szőlészek. Megpróbálkoztak a szőlőalanyok szénkénegezésével, a fertőzött területek elárasztásával, magántermő fajták telepítésével, de sajnos eredménytelenül.

Czeiner Nándor 1883-ban látott hozzá a probléma megoldásához. Kezdetben fásoltással próbálkozott, de teljesen sikertelenül. 1885-1886-ban kezdett kísérletezni a zöldoltás különböző módozataival, és rövidesen szép eredményeket ért el. 1886-tól kezdődően már szinte kizárólag a róla elnevezett zöldoltást (egyszemes ékoltást) alkalmazták. A szakirodalomban, lexikonokban ma is Czeiner-féle zöldoltásnak nevezik ezt a műveletet.

Alapítója és első elnöke volt a Beregszászi Hegyközségnek és a Beregszászi Szőlőexport Szövetkezetnek. Alapító tagja a Magyar Szőlőgazdák Egyesületének, sok cikke jelent meg a Borászati Lapokban, a Köztelekben. Legfontosabb tanulmányai: Az amerikai ellenálló szőlőfajok nemesítése zöldoltással (Budapest, 1893), Vázlat a hegyvidéki oltott szőlők metszésmódozatairól (Budapest, 1893).

Czeiner Nándor 1928. május 21-én Budapesten hunyt el. Nevét ma már csak az idős szőlész szakemberek ismerik, lexikonok, szakkönyvek őrzik.

Abban, hogy a 20-as-40-es években vidékünk magas színvonalú, fejlett szőlészettel, gyümölcskertészettel büszkélkedhetett, nagy érdeme volt Hrimuth László gyümölcs- és szőlőoltványtelepesnek.

Ökörmezőn 1897-ben született, tanulmányait a bécsújhelyi gazdasági iskolában végezte.

Az első világháború alatt 1915-től 1918-ig harctéri szolgálatot teljesített, kétszer sebesült meg. II. osztályú vitézségi éremmel, bronz vitézségi éremmel, Károly-csapatkereszttel tüntették ki.

1921-ben részt vett az osztrákok elleni nyugat-magyarországi felkelésben. A trianoni békeszerződés értelmében ugyanis Sopront és környékét Ausztriához akarták csatolni, amivel az ott élő lakosság zöme nem értett egyet. A felkelést követően 1921. december 4-én Sopronban népszavazást tartottak. A lakosság elsöprő többséggel arra szavazott, hogy a város Magyarországhoz tartozzon. Ekkor nyerte el Sopron a Civitas Fidelissima (Leghűségesebb Város) címet. (Nagy kár, hogy akkor nem tartottak hasonló népszavazást az anyaországtól elcsatolt más vidékeken, többek között Kárpátalján is!).

Hrimuth László a felkelés során hadifogságba került, négy hónapon át raboskodott Bécsben a Landesgericht-börtönben.

Visszatérve Beregszászba, faiskolát alapított, amely párját ritkította Kárpátalján. Sok új gyümölcsfajtát nemesített és szaporított. Gazdaságát messze földről felkeresték facsemetékért, szőlőoltványokért.

Gazdasági tevékenysége mellett aktív szerepet vállalt a közéletben, a magyarok és a ruszinok barátságáért, együttműködéséért küzdött, ezért a csehszlovák hatóságok kétszer helyezték vád alá.

1946-ban faiskoláját államosították, néhány év alatt teljesen tönkretették. Nagy veszteség volt ez szőlészetünk, gyümölcskertészetünk számára!

Mosánszky Béla Kárpátalja szőlészeti és borászati felügyelője, az állami pincegazdaság vezetője, a beregszászi vadásztársulat elnöke volt. Nagy tiszteletnek és megbecsülésnek, megérdemelt tekintélynek örvendett, sok régi beregszászi ma is jól emlékezik reá.

1884-ben a Kassa közelében fekvő Garbócbogdányban született, Budapesten szerzett gazdasági főiskolai diplomát. Mint szőlészeti és borászati gyakornokot Tarcalra helyezték, ahol a helyi gazdasági iskola borászati felügyelőjeként dolgozott. 1910-ben helyezték át Beregszászba, ahol a magyar királyi állami pince felügyelőjeként tevékenykedett.

A trianoni békeszerződés után a Kárpátalján maradt állami tisztviselők csak akkor folytathatták munkájukat, ha hivatalosan letették a csehszlovák állampolgári hűségesküt. Sokan, közöttük Mosánszky Béla is, megtagadták ezt, nem adták fel magyarságukat. Ezért 1934-ben kitoloncolták Beregszászból, családjával együtt kénytelen volt Sátoraljaújhelyre költözni.

1939-ben Pécsre akarták kinevezni, de ő ragaszkodott ahhoz, hogy visszatérjen Beregszászra. Rövidesen országos borászati felügyelőnek nevezték ki Kárpátalján. Szakmájának kiváló ismerője volt, ma is legendákat mesélnek szakértelméről, gyakorlati és elméleti tudásáról. Az, hogy a beregszászi, benei, muzsalyi borok rövidesen országos hírnévre tettek szert, nagyrészt neki is köszönhető. Szigorú, de mindig segítőkész volt beosztottjaival szemben, semmi sem kerülte el a figyelmét. Gyakran tartott háromhetes borászati tanfolyamokat Tarcalon, Gyöngyösön. 1944-ben Szabolcs, Szatmár, Bereg és Ugocsa vármegyék borászati főfelügyelőjévé nevezték ki.

A háború után a 30 hektáros egykori Schönborn-uradalmi szőlők és a városi pincegazdaság vezetésével bízták meg, szakszerű irányításának köszönhetően azok nagy jövedelmet hoztak a városnak. 1955-ben vonult nyugdíjba.

Fekésházy Zoltán alispánnal együtt ő dolgozta ki a Beregszászi Vadásztársulat alapszabályzatát, melyben pontosan, a legapróbb részletekig megfogalmazták a tagok jogait, kötelezettségeit, a vadászatok lebonyolításának rendjét. Szigorúan meghatározták a felvehető tagok számát, hogy egy-egy vadászra legalább 500 katasztrális hold bérelt vadászterület jusson. A vadásztársulat tagjai évente legfeljebb háromszor hívhattak meg egy-egy vendéget, amit a vadászat előtt 24 órával az elnöknek be kellett jelenteni. Az alapszabályzat részletesen rendelkezett a vadállomány megőrzéséről, takarmányozásáról, a kilőhető vadak számáról.

Mosánszky Béla sokat tett szőlészetünk, borászatunk fejlesztése, vadállományunk megőrzése és gyarapítása érdekében. 1961. január 21-én hunyt el.

A háború utáni időkben jelentős szerepet játszott borászatunk fejlesztésében Almásy Kálmán, a műszaki tudományok kandidátusa.

1935-ben Beregszászban született. A középiskola elvégzése után 1952-ben beiratkozott az Ungvári Állami Egyetem vegytani karára, diplomáját 1957-ben szerezte.

Először a muzsalyi, majd a beregszászi szőlőgazdaságokban dolgozott analitikus vegyészként. 1962-ben a Jaltai Maharacs Borászati és Szőlészeti Országos Tudományos Kutató Intézet aspiránsa lett, Moszkvában védte meg "A tokaji borok aromája és íze vegyi természetének elemzése" témájú kandidátusi értekezését. 1964-ben visszatért Kárpátaljára a Kárpátontúli Állami Mezőgazdasági Tudományos-Kutató Intézet borászati laboratóriumának vezetőjeként dolgozott élete végéig.

Mint tudós, nagymértékben járult hozzá Kárpátalja borászatának fejlesztéséhez, tudományos alapjai megteremtéséhez. Több új márkás bor technológiáját dolgozta ki, többek között a "Nektár" márkanevű tokaji bortípust, amely négy aranyérmet nyert nemzetközi borversenyeken. Ő alkotta meg az "Alikante Busche", a "Caberne Savignon" vörös desszert borokat, a Madeira-típusú "Szilodart", a "Baktjanszkoje" vörös szárazbort, a "Bakta" portwein-típusú vörös bort, az édes és félédes muskotály borokat, a félszáraz "Leánykát" stb.

Ezek a borok a Kárpátaljai Mezőgazdasági Tudományos-Kutató Intézet borászatának több mint húsz arany, ezüst- és bronzérmet hoztak!

A borászat egyik legnagyobb és legfontosabb problémája a bor íze és zamata természetének feltárása. Almásy Kálmán elsőként kezdte tanulmányozni a bor minősége és vegyi összetétele közötti összefüggéseket. Egyedülálló módszert dolgozott ki a borban felfedezhető több mint 700 vegyi anyag organoleptikus mennyiségi elemzésére, melyek összességükben közvetlen hatást gyakorolnak annak ízére és zamatára. Jelenleg több külföldi kutató dolgozik ennek a módszernek a tökéletesítésén.

Almásy Kálmán elsőként látott hozzá a bor érzékszervi (szenzori) elemzésének tudományos tanulmányozásához. Az ezen a téren végzett kutatásai annyira eredetiek és újak voltak, hogy azok felkeltették az amerikai tudósok figyelmét is. M. Amerine professzor, a Chicagói Egyetem tanára levelet intézett a nagybaktai tudományos kutató állomáshoz, kérte küldjék el neki ezeknek a kutatásoknak eredményeit. A professzor nem tudta, milyen nagy kellemetlenséget okozott levelével a tudósnak. Abban az időben nem volt ildomos amerikai tudósokkal levelezni, még kevésbé kutatási eredményeket küldeni azoknak...

Végül is kutatásainak eredményeit Moszkvában 1979-ben megjelent "Borkóstolás" című könyvében foglalta össze. Ma ez a könyv tankönyvként szerepel a szőlészeti és borászati főiskolákon, bolgár nyelvre is lefordították.

Számos meghívást kapott jaltai, kijevi, odesszai, kisinyevi főiskoláktól, de nem volt hajlandó elhagyni szülőföldjét, Kárpátalját. "Napsugár a pohárban" című könyve két kiadást ért meg 1967-ben és 1975-ben, összesen 1 millió példányban kelt el. Nagy népszerűsége ellenére az akkori ostoba alkoholellenes kampánykörülményei közepette akadtak olyanok, akik kemény bírálatnak vetették alá ezt a kiadványt. L.N. Kiszeljov az iszákosság és az alkoholizmus elleni állami bizottság elnöke például a Rabocsaja Gazeta c. központi újságban a következőket írta róla:

A szerző, akárcsak minden borász, csak azért istenítik a bort, mert a kommunizmusban, ahol nem lesz borászat, következésképpen iszákosság sem, a borászok munka nélkül maradnak, ettől félnek.

Almásy Kálmán végtelenül művelt és sokoldalú ember volt, előadásai rendkívül érdekesek voltak. Mindemellett kitűnően zongorázott, sok éven át a nagybaktai énekkar tagja volt, Tbilisziben egy nemzetközi borászati konferencia alkalmából rendezett műsoros esten Petőfi Sándor verseinek tolmácsolásáért különdíjban részesítették. Gyermekkorától élete végéig részt vett szinte minden beregszászi, ungvári sakkversenyen. Szerette a sportot, jaltai tanulmányai idején kétszer nyerte meg Krím teniszbajnokságát.

Munkáját felesége Almásy-Nijazbekova Ljudmila, a műszaki tudományok kandidátusa folytatta, akinek a szerző háláját fejezi ki az adatok közléséért.

Fia, László a Eötvös Loránd Tudományegyetem fizikai karának elvégzése után meghívást kapott a franciaországi Nukleáris Fizikai Kutatóintézettől, egy évi ott végzett kutatómunkája után jelenleg a Budapesti Központi Fizikai Kutató Intézet aspiránsa. Timur fia Lengyelországban él, a Biala Podlaska-i BLAWENA textilgyár igazgatója.




KULTURÁLIS ÉLETÜNK KIMAGASLÓ EGYÉNISÉGEI

Beregszásznak mindig élénk kulturális élete volt, a háború előtt központjai a Beregmegyei Kaszinóban, a különböző társadalmi szervezetek, egyházak klubjaiban voltak, sok rendezvénynek adott otthont az Oroszlán szálló nagyterme.

Könyvünkben már írtunk a beregszászi születésű Fedák Sáriról, a magyar operett csillagáról. Kevesen tudják, hogy személyes barátság fűzte Beregszász kulturális életének egy másik nagy egyéniségéhez, Nádas Annához.

Schober Ottó, a járási kultúrház egykori igazgatója, a Beregszászi Amatőr Népszínház főrendezője Színfalak előtt, mögött, nélkül című könyvében írta róla: "ha abban az időben nincs közöttünk Anna néni, akkor ma nem beszélhetnénk szép eredményekről."

Nádas Anna Brassóban született, a század elején szüleivel együtt Aradon élt, zenét tanult, hegedűművésznek készült, ám később mégis színészi pályára lépett. Tizenhat évesen már az aradi színtársulat tagja volt, rövidesen a közönség kedvence lett. Színházával együtt bejárta Erdélyt, majd Szlovenszkót is. Lőcsén ismerkedett meg férjével, a tiszaújlaki születésű Nádas Józseffel. A fiatal házaspár Beregszászon telepedett le. Mivel a városban nem működött sem hivatásos, sem amatőr színtársulat, férje lapjánál helyezkedett el, kiváló újságíró lett, tudósításait fővárosi lapok is közölték. A 30-as évek végén alapította a Kárpátalja c. hetilapot, amely rövidesen vidékünk egyik legolvasottabb újsága lett, következetesen kiállt a magyarság érdekei mellett.

Megpróbálkozott színdarabok írásával is, Farizeusok c. drámáját és Slágerkirály című operettjét sikerrel mutatták be Kassán és Beregszászban. Utóbbi operettjével a Színházi Élet c. folyóirat pályázatának díjnyertese lett.

Fedák Sári volt a példaképe, a nagy színésznő Lehár Ferenc Víg özvegy c. operettjében használt legyezőjét ereklyeként haláláig megőrizte.

Sajnos, a sors súlyos megpróbáltatások elé állította, meghalt egyetlen lánya, férjét származása miatt 1944 májusában internálták, soha többé nem tért haza. Nádas Anna özvegyként élte le hátralévő évtizedeit.

1945-ben ő rendezte meg Beregszászban az első magyar műsoros estet, műsorát ő maga konferálta, mégpedig elegáns nagyestélyi ruhában, ami már magában véve is kihívás volt a rendszer ellen. Szeretett volna kizárólag kulturális szervezőmunkával foglalkozni, de ehhez megbízhatatlannak tartották az akkori hatóságok. Így kénytelen volt ápolónőként dolgozni a járási kórházban. Kulturális ambícióit azonban nem adta fel, amatőr színjátszó csoportot szervezett az egészségügyi dolgozókból, több kabaréműsort vitt színpadra. Kicsiny és szűk volt a kórház klubjának színpada, de Nádas Annát ez nem zavarta. Elhatározta, hogy színre viszi Kacsóh Pongrác János vitéz című daljátékát! Ne feledjük, ez a sztálini terror éveiben volt, amikor a hatóságok minden magyar kulturális eseményt bizalmatlanul fogadtak, szigorúan cenzúráztak. Merész, sőt vakmerő tett volt ilyen körülmények között előadni Beregszászban a János vitézt!

Bemutatójának sikere városszerte elterjedt, zsúfolásig megtelt minden előadáson a kórház klubterme. Bemutatták a darabot Bátyúban, Nagyberegen, Tiszaújlakon is, Ungváron pedig a megyei filharmónia nagytermében az előadás két telt házat ért meg. Érdemes megörökíteni az utókor számára e kis amatőr színjátszó csoport tagjait, akik később aztán nagy sikerrel szerepeltek az 1952-ben megalakult Beregszászi Amatőr Népszínház darabjaiban is. Jancsi szerepét Palocsai József, Juliskáét a gyönyörű hangú Dolgosné Kovács Erzsébet, Bagóét Uszkay István, a francia királyét Thill Gyula, a francia királylányét Székely Margit, a huszárét Rózsa Pál játszotta, a Boszorkány szerepét pedig maga Nádas Anna vállalta el.

1953-ban Nádas Anna lett a Beregszászi Amatőr Népszínház főrendezője, őt 1957-ben Schober Ottó váltotta fel, de Anna néni haláláig nem vált meg ettől a nagyon lelkes amatőr színtársulattól, annak szinte minden darabjában elvállalt egy-egy kisebb-nagyobb szerepet.

Nádas Anna rendezte A. Szimukov Nyugalmazott kapitány c. vígjátékát, Alekszandrov-Matvejev Veled együtt c. operettjét, Szigligeti Ede Liliomfi c. vígjátékát, Csizmarek Mátyás Bújócska c. operettjét, majd Szirmai Albert Mágnás Miska c. operettjét, melyet a társulat huszonhatszor adott elő óriási sikerrel.

Milyen volt mint színésznő? Lenyűgöző! Mindig nagy figyelmet fordított belépőjére, azonnal felhívta magára a nézők figyelmét, amikor megjelent a színpadon, néha perceken át nem lehetett folytatni az előadást, mert zúgott a teremben a taps, a nézők hosszan és lelkesen ünnepelték kedvencüket.

Milyen volt mint rendező? Rendkívül igényes! Elsősorban a tiszta magyar beszédre, kifejező kiejtésre tanította az amatőr színészeket, néha perceken át gyakorolta velük egy-egy szó vagy mondat kiejtését. Soha nem tűrte a pongyolaságot, szorgalmasan nyesegette a szereplők hibás, néha túlzottan beregies kiejtését, ugyanakkor nem volt idegen tőle az ízes, népies beszédmód sem, amit különösen a népszínművekben kamatoztatott nagy sikerrel.

Azokban az időkben az "illetékes" hatóságok megkövetelték, hogy a színház magyar színdarabok mellett szovjet írók műveit is bemutassa. Nádas Anna megértette ezt, annak ellenére, hogy néha bizony nem voltak ínyére a bemutatásra ajánlott színművek. Nem nagyon törődött azok "eszmei" mondanivalójának kidomborításával, inkább magára a cselekményre, a szatirikus helyzetek kiélezésére fektette a hangsúlyt, ami természetesen nem nyerte el egyes "illetékesek" tetszését. Schober Ottó már említett könyvében ezzel kapcsolatban egy érdekes esetet örökített meg. Csizmarek Mátyás Bújócska című operettjében Nádas Anna a jóságos mama szerepét alakította. Az egyik jelenetben, kissé eltérve a darab szövegétől, így dicsérte Göncöl Ferit, az értelmiségi családból származó tehetséges mérnököt: "...olyan káder, aki álmában is Marx Károllyal beszélget." Természetesen ez a mondat nagy derültséget keltett a teremben, ami nem kerülte el az ügyeletes "illetékesek" figyelmét.

- Marx Károllyal még álmában se merjen viccelni senki! - mondták ki a verdiktet, egyszersmind a főrendező szemére hányva, hogy nem a darab "eszmei" mondanivalójának kidomborítására, hanem szatirikus oldala kihangsúlyozására törekedett. A darabot levették a műsorról, pedig még több előadást megért volna.

1957-ben Ortutay Tibor vette át Nádas Annától a főrendezői teendőket, és segítségével mindjárt sikeresen mutatkozott be Cézár Szolodár Orgonakertben c. vígjátékának rendezésével. Később a már említett Schober Ottó lett a népszínház főrendezője. Nádas Anna 1985 végéig hű segítőtársa maradt, szinte minden darabban elvállalt egy kisebb-nagyobb szerepet. Csak betegsége, hajlott kora akadályozta meg abban, hogy továbbra is amatőr színházunk rendelkezésére álljon.

1990-ben kísérték utolsó útjára barátai, Beregszász egész színházkedvelő társadalma.

A Beregszászi Amatőr Népszínház kimagasló szerepet játszott a város, a járás, sőt, nyugodtan mondhatjuk, egész Kárpátalja magyar kulturális életében. Schober Ottó, a színház főrendezője Színfalak előtt, mögött, nélkül című könyvében végigkísérte történetét 1952-től, vagyis megalakulásától kezdődően, egészen 1995-ben látott utolsó bemutatójáig.

A könyv szerzőjének alkalma volt megtekinteni a színház mind a 41 bemutatóját, ismerte valamennyi színészét. Természetesen nem vállalkozhatott arra, hogy valamennyiükről szót ejtsen, ezt már megtette az imént említett Schober Ottó. Róla csak annyit szeretnék elmondani, hogy nélküle a Beregszászi Amatőr Népszínház aligha vált volna Kárpátalja legismertebb magyar színtársulatává, méltán tüntették ki Ukrajna Érdemes Művelődési Dolgozója címmel, Sylvánia-díjjal.

A színház első rendezője azonban nem ő, hanem a felejthetetlen Ortutay Tibor volt. Mint a járási művelődési osztály módszerésze, 1951 őszén toborozta össze néhány lelkes fiatalból az első darab szereplőit, zenekarát. Természetesen fizetést, bármilyen anyagi juttatást nem ígérhetett, csak a fiatalok lelkesedésére, önzetlenségére számíthatott. És ez így volt mindvégig, amatőr színészeink estéiket, szabadnapjaikat önzetlenül áldozták fel azért, hogy Beregszász színházkedvelő közönsége magyar szót halljon a színpadról.

A rendszerváltás után egyesek fanyalogva beszéltek arról, hogy a népszínház először nem magyar, hanem egy szovjet szerző darabját mutatta be, nevezetesen Dunajevszkij Szabad szél című operettjét. Talán nem felesleges emlékeztetni őket arra, hogy 1951-ben még élt Sztálin, már egy magyar amatőr színháznak a megalapítása is abban az időben bátor tettnek számított.

Ortutay Tibor bohém természetű ember volt, rengeteg vidám történet, eset fűződik több évtizedes tevékenységéhez. Munkáját azonban nagyon komolyan vette, szabadnapjai szinte soha nem voltak, állandóan járta a járás falvait, mindenben segítségére volt az alakuló műkedvelő együtteseknek, támogatta a klubvezetők munkáját, szívesen osztotta meg velük gazdag tapasztalatát. Jó ízlése volt, nem tűrte a színpadon a giccset.

Mint rendező is kiváló volt, barátainak tekintette az amatőr színészeket, tudta, hogyan lehet szorgalmas, önzetlen munkára buzdítani őket.

Végtelenül lelkes volt az első bemutató gárdája, megérdemlik, hogy felsoroljuk valamennyiüket, még akkor is, ha többen közülük soha többé nem léptek színpadra.

Dunajevszkij Szabad szél c. operettjének 1952. május 28-án megtartott premierjén a következők léptek színpadra: Antal Magda, File Magdolna, Csanádi György, Sarkadi Lajos, Jakubek Károly (ő tervezte és készítette a díszleteket is), Rácz Miklós, Vovkánics György, Bimba Miklós, Schubert Gyula, Csági Ilona, Eckmann Margit, Meszárcsek Sándor, Veress Zoltán, Zsurki Ferenc, Lénert István, Laskuti Zoltán, Major Angyal, Kovács Mária, Kiss Imre.

A dalokat Czikajló Pál tanította be, aki még sok éven át volt Beregszász kiemelkedő kulturális tényezője, nemcsak mint kiváló zenetanár, előadóművész, de mint zeneszerző és orgonista is.

A zenekar karmestere Novák Viktor, a zeneiskola akkori igazgatója volt, később is önzetlenül vállalta ezt a sok munkával és vesződséggel járó feladatot. Ő szervezte meg a város első negyven tagú (!) szimfonikus zenekarát, amely sokszor végzett dobogós helyen a megyei műkedvelő szemléken.

A zenekar tagjai főleg a zeneiskola tanáraiból tevődtek össze, de ott volt közöttük Csűri Sándor, Beregszász híres prímása is, akinek felejthetetlenül szép hegedűjátékát, dalait máig sem felejtették el az idősebbek, Lehullott a kék ibolya szirma című dala ma is népszerű sláger.

A zenekar tagjai - Péntek Béla, Varga Sándor, Konik János, Varsányi István, Gönczi Sándor, Harsányi Ferenc, Balogh Béla, Henter Ervin, Homoki József, Huszti József és mások - később egy kisebb együttest alakítottak, vidám műsorral keresték fel a falvakat.

Antal Magda, az első operett-bemutató primadonnája kiváló hanggal rendelkezett, később még sok operettben, daljátékban lépett fel. Beregvégardóból, mintegy öt kilométernyi távolságból járt be esténként a próbákra. Kissé molett alakú volt, ezért később, amikor szerepe ezt megkívánta, heteken át volt képes koplalni, hogy minden szempontból megfeleljen feladatának.

Méltó párja volt a bonviván szerepében Sarkadi Lajos, aki szintén még több darabban, számtalan műsoros esten lépett fel.

Lénert Istvánnak mindig csak epizódszerep jutott, ennek ellenére évtizedeken át kitartott a népszínház mellett, mint kiváló asztalosmester, ő készítette a díszleteket, kellékeket. Kevés olyan hűséges tagja volt a színháznak mint ő.

Amatőr népszínházunk egyik legnépszerűbb tagja volt Uszkay István. Már gyerekkorában színésznek készült, állandóan ott lábatlankodott a várost néha felkereső színtársulatok körül, segített a díszletek felállításában, statiszta szerepeket vállalt előadásaikban. Az egyikben egy Larry nevű cowboyt alakított, rajta maradt ez a név, mindenki Larry-nak szólította a városban. Gyönyörű hangja volt, elegánsan mozgott a színpadon. Sajnos gyakran betegeskedett, ez azonban soha nem akadályozta meg abban, hogy ha kell, színpadra lépjen. Néha súlyos vesegörccsel játszotta végig szerepét. Belekóstolt a hivatásos előadóművészek életébe is, éveken át járta az országot a Megyei Filharmónia "Magyar melódiák" együttesével. Éveken át lépett fel magyar nótákkal, operett-dalokkal, bűvészmutatványaival Arnóczky Zoltán zenekarával együtt a Fehér Kő étteremben. Haláláig a Petőfi nyugdíjas klub énekkarának szólistája volt. 1999-ben kísértük nagy részvéttel utolsó útjára.

Az első premiertől az utolsó előadásig színházunk meghatározó egyénisége volt Thill Gyula. Nemcsak mint kiváló karakterszínész halmozott sikert sikerre, hanem karmesterként is mindig maradandót alkotott. Vezetésével a nagyberegi, a bótrágyi, a borzsovai dal- és táncegyüttesek kimagasló sikereket értek el. Néhány évvel ezelőtt vette át a Petőfi nyugdíjas klub énekkarának vezetését, irányításával az rövidesen a város legnépszerűbb együttese lett, nincs olyan ünnep Beregszászban, melyen ne venne részt, de sikerrel szerepel évről évre a técsői Arany Ősz Fesztiválon is.

Az első években felbecsülhetetlen segítséget nyújtott a színház rendezőinek, színészeinek, zenekarának Seregi Jenő, a területi Népművészeti Ház egykori módszerésze. Jenő bácsi (így hívták őt színészeink) mindig szót tudott érteni a szereplőkkel, tudta, hogyan kell őket minél jobb teljesítményre buzdítani. Ungvárról járt a próbákra, néha késő éjszakáig dolgozott a színészekkel, nemcsak jó tanácsokat adott nekik, de be is tudta mutatni, hogyan kell eljátszani szerepüket. Sztaniszlavszkij rendezői módszerének híve volt. Egyébként ő volt az egyik kezdeményezője és megszervezője az első járási dal- és táncünnepnek 1952-ben, amely aztán Barátság fesztivál néven hagyományossá vált, mindig hatalmas közönséget vonzott a Vérke partjára, majd később a közben felépült szabadtéri színpadra. Népszínházunk, műkedvelő együtteseink, a közönség sokat köszönhet neki! Sajnos már ő sincs közöttünk.

Homoki Erzsébet Alekszandrov-Matvejev Veled együtt című operettjében lépett először színpadra, mindjárt a primadonna szerepében. Macsoláról járt be a próbákra, különösen télen nagy problémát jelentett hazautazása, ezért a járási kultúrház lakást bérelt számára. Ragyogóan tiszta, gyönyörű szoprán hangja volt, sok felejthetetlen alakítással szerettette meg magát a közönséggel. Később, mint a macsolai falusi klub vezetője, ő szervezte meg a beregszászi járásban az első Röpülj páva! kört, mellyel sok sikert aratott úgy a járási, mint a megyei műkedvelő szemléken.

Elválaszthatatlan népszínházunk sikereitől Pógárné Bani Jolán neve is. Először Szirmai Albert-Bakonyi Gábor-Gábor Andor Mágnás Miska című operettjében lépett színpadra Marcsa szerepében. Rögtön belopta magát a közönség szívébe, a társulat kedvencévé vált. Nagy kár, hogy egy tragikus autóbaleset áldozata lett, pótolhatatlan veszteség volt ez színházunk számára.

Ugyancsak a Mágnás Miskában mutatkozott be a közönség előtt Pixi gróf szerepében Novakovszky György. Rövidesen ő is az együttes meghatározó egyéniségévé vált. Nagymuzsalyban mozigépészként dolgozott, imádta a színházat, szeretett szerepelni, vérbő humorával, szellemességével segített áthidalni a fárasztó utazások, próbák nehézségeit. A Mágnás Miska egész librettóját kívülről tudta, egyszer Nagymuzsalyban a falu klubjában tréfából egyedül lejátszotta a darabot az ámuló közönség előtt, ugyanis remek hangutánzó képességgel rendelkezett, Rolla dalát például csengő szopránhangon kitűnően el tudta énekelni.

Méltó partnere volt ebben az operettben Mosánszky Zoltán (Mixi gróf szerepében). Már korábban is szerepelt a népszínház darabjaiban, jobbnál jobb alakításokat nyújtott, az utolsó bemutatóig hű maradt a társulathoz. Akárcsak Major Miklós, aki főleg komikus, vidám figurák alakításában volt kitűnő.

Cezar Szolodar Orgonakert című zenés vígjátékában debütált a színpadon Vaszilné Masley Erzsébet, aki korábban a kultúrház tánccsoportjának egyik legtehetségesebb tagja volt. "Tánctehetségét későbbi operettjeinkben nagyszerűen kamatoztatta, akárcsak kitűnő szopránját, - írta róla Schober Ottó Színfalak előtt, mögött, nélkül című könyvében. - Erzsike népszínházunk egyik legtehetségesebb oszlopos tagja volt." Hosszabb szünet után újra visszatért a színpadra és még sokáig maradt a beregszászi színházkedvelő közönség kedvence. Később férjével együtt Kisvárdára költözött át.

Faragó István Baróthy G.-Dékány L.-Dalos L. Zeng az erdő című daljátékában mutatkozott be. Kellemes bariton hangjával nagyszerű partnere volt Homoki Erzsébetnek. Később Magyarországra települt át, a beregszászi népszínházról azonban soha nem feledkezett meg. 1992 decemberében például az ő kezdeményezésére és a Beregszászból elszármazott Ijjártó István akkori kormányfőtanácsos közreműködésével hívták meg Budapestre a társulatot Nagy Zoltán Mihály A sátán fattya című drámájának bemutatására.

1963-ban Novák Viktortól Huszti József vette át a zenekar karmesteri tisztségét. Az ötvenes években ő szervezte meg a járás első magyar népi együttesét Csonkapapiban. Ugyancsak az ő nevéhez fűződik a nagyberegi hagyományőrző folklór együttes megszervezése. Elsősorban neki köszönhetők a járási kultúrház mellett sok éven át működött Bokréta Dal- és Táncegyüttes sikerei. Kitűnő zenész volt, a zongora mellett több más hangszeren játszott, a színház zenés darabjainak túlnyomó részét ő hangszerelte és tanította be. Mint a járási kultúrház művészeti vezetője felbecsülhetetlenül nagy segítséget nyújtott a fúvószenekaroknak, az ő idejében több mint húsz ilyen zenekar működött a járásban.

Lelkes munkájával sokat segített a színháznak Lizák Dezső koreográfus, a táncokat ő tanította be. Alapítója és sok éven át vezetője volt a megyeszerte ismert Barátság Dal- és Táncegyüttesnek.

Önzetlenül végezték nemes munkájukat az operetteket, daljátékokat kísérő zenekar tagjai: Smer Ferenc, Feldmann Sándor, Szécsi Éva (első hegedű), Paszulyka-Bárdos György, Feldmann László, Holovács Mária, Papp Zita, Románszky Géza, Kovács Gábor (második hegedű), Gross Magda, Sechter Miklós (harmadik hegedű), Varga Sándor, Boldizsár Károly, Pileczky József, Orosz József (trombita), Arnóczky Zoltán (trombon), Varsányi István, Kovács György (klarinét), Zichermann Béla (fagott), Henter Ervin (zongora), Harsányi Ferenc (ütőhangszerek), Balogh Károly (nagybőgő), Ruszin Tibor (harmonika) és sokan mások. Az ezekből a kitűnő zenészekből álló beregszászi szimfonikus zenekar Novák Viktor karmester vezetésével sikert sikerre halmozott, évről évre győztesként került ki a megyei műkedvelő szemléken.

A díszleteket az első években Jakubek Károly tervezte és készítette, majd Deli Miklós vállalta el ezt a nagy szakértelmet igénylő feladatot (róla még külön is megemlékezünk később). Több darab díszletét Horváth Anna Ukrajna Érdemes Művésznője készítette. Ebben a számára ismeretlen műfajban is kiválót alkotott, díszletei mindig szépek, a célnak megfelelőek voltak. Az utolsó években Nagy Béla volt népszínházunk díszlettervezője. Emellett a színpadon is megállta a helyét, az első karakterszerepek után egyre komolyabb feladatokra vállalkozott. Örkény István 1995-ben bemutatott Tóték c. tragikomédiájában kiválóan alakította az őrnagy szerepét, Békés József: Sándor, József, Benedek c. vásári komédiájában és több más darabban pedig bebizonyította, hogy nagyszerűen tudja megjeleníteni a tréfás, humoros szerepeket is.

1964-ben lett tagja a beregszászi amatőr népszínháznak Tóthné Rácz Márta. A Marica grófnőben mutatkozott be Lotti szerepében. Akkor már nem volt kezdő a pályán, hiszen diáklány korában a Beregszászi Állami Főgimnázium színjátszó körének egyik oszlopos tagja volt, színésznői pályára készült. Örömmel kapcsolódott be színházunk munkájába, felejthetetlen alakításokat nyújtott Móricz Zsigmond Sári bírójában, Illyés Gyula Bolhabáljában, Gyárfás Miklós Egérútjában, Tabi László Különleges világnapjában, Zilahy Lajos Süt a nap c. színművében. Harminc éven át volt a népszínház tagja, utolsó éveiben leányával Maloványné Tóth Mártával együtt szerepelt a színpadon.

A színjátszók idősebb nemzedékéhez tartozott Leszkovné Nonó Magda is. Remekül játszott, a közönség nagyon szerette. Mint a Petőfi nyugdíjas klub egyik legaktívabb tagja elvállalta az idős emberek ügyes-bajos dolgainak intézését.

Éveken át volt népszínházunk egyik legtehetségesebb színésznője Weinrauch Katalin. Hét darabban szerepelt, érdekes módon elsősorban negatív hősnőket alakított. Mindig nagy gonddal készült minden fellépésére, nagyszerűen mozgott a színpadon, beszédtechnikája egyszerűen lenyűgöző volt. Férjét, a sajnos tragikus körülmények között lehunyt Weinrauch Károlyt is a színpadra csábította, több darabban együtt léptek fel.

Weinrauch Katalin az utóbbi években gyermekverseket, meséket ír, Magyarországon már hét kötete jelent meg, verseit, meséit gyakran közli a Penczkoferné Punykó Mária által szerkesztett Irka, több anyaországi gyermekfolyóiratban is gyakran találkozunk a nevével.

Galántháné Zrínyi Margit első sikerét a Zeng az erdő című színműben aratta. Rendkívül jó színésznői adottságokkal rendelkezett. Három darabban szerepelt, nagy szeretetnek és tiszteletnek örvendett a társulatban.

Tizenhárom darabban lépett fel Bocskai Erzsébet, több mint másfél évtizeden át játszott nagy sikerrel, tehetségesen birkózott meg minden rábízott feladattal. Emellett, mint fodrásznő, ő készítette kolléganőinek a darabokhoz illő frizurákat. Kalocsai Magda pedig a jelmezek tervezésében és elkészítésében jeleskedett, de mint színésznő is megállta a helyét.

Traxler András több éven át volt a népszínház törzsgárdájának tagja, öt darabban játszott, mindig emlékezetes alakítást nyújtott, akárcsak Béres István, aki különösen a negatív hősök alakításában mozgott otthonosan a színpadon.

Balázsiné Lengyel Rozália túlnyomórészt epizódszerepeket kapott, de ezért soha nem sértődött meg, úgy vélte, a színpadon nincsenek kis és nagy szerepek. A Petőfi nyugdíjas klub megalakulása óta énekkarának műsorvezetője, szellemes, mindennapi életünk kisebb-nagyobb bosszúságait kipellengérező versei színessé teszik a nyugdíjasok ünnepeit, báljait.

Összesen több mint száznyolcvanan szerepeltek fennállásának ötven éve alatt népszínházunk színpadán. Nincs mód arra, hogy valamennyiüket megemlítsük, bár kétségtelenül megérdemelnék ezt. Hiszen elévülhetetlen érdemeket szereztek járásunk magyar kulturális életében, nélkülük soha nem lett volna Beregszászban hivatásos magyar színház.

Sajnos a rendszerváltás után súlyos helyzetbe jutott a kultúra, fűtetlenek, sivárak, barátságtalanok a klubok, könyvtárak, mostoha körülmények között tengődik a járási kultúrház. Szünetel népszínházunk munkája, 1995-től egyetlen új bemutatóra sem került sor. Bízzunk abban, hogy egyszer mégis csak jobb napok köszöntenek kultúránkra és a nagy hagyományokkal rendelkező népszínházunk is felújítja tevékenységét.

Ricsey György orgonaművészre is már legfeljebb a nyugdíjaskorúak emlékezhetnek. Beregszász kimagasló művészegyénisége volt, amikor az utcán feltűnt magas, szikár alakja, mindenki tisztelettel utat nyitott előtte és szeretettel köszöntötte. Mindenkit felismert hangjáról, udvariasan válaszolt az üdvözlésekre, rögtön elmondott legalább egy friss, nagyon szellemes viccet, majd tovább lépkedett, meg-megkoccantva fehér botjával a házak oldalát. Ricsey György ugyanis ... vak volt!

1891. július 11-én Beregszászban született Ricsey Samu rendőrfőkapitány családjában. 1900. szeptemberében iratkozott be a Beregszászi Magyar Állami Főgimnáziumba, 1908-ban érettségizett. Középiskolai tanulmányainak elvégzése után a Budapesti Zeneakadémián tanult zongora, orgona és zeneszerzői szakon, tanárai a 30-as években az Amerikába kivándorolt Antallfy-Zsíross Dezső, Zalánffy Aladár voltak, zeneszerzést pedig Kodály Zoltántól és Hubay Jenőtől tanult. Mint kimagasló tehetséget, a Zeneakadémia elvégzése után bécsi, majd prágai tanulmányútra küldték, mindkét fővárosban több orgonahangversenyt adott.

A 20-as években a közismert tanárral és zeneszerzővel, Varga Józseffel együtt a Nagykőrösi Felsőfokú Református Kántorképző Intézet tanára lett. 1923-ban azonban visszatelepedett szülővárosába, zenét és éneket oktatott a gimnáziumban.

1925-ben ő tervezte a beregszászi református templom ma is működő kiváló kétmanuálos, 24 regiszteres orgonájának diszpozícióját, melyet aztán a cseh Rieger-orgonagyár épített meg.

Az orgonaművész nem vetette meg a szebbik nemet és ez okozta tragédiáját. 1926 telén egy korosodó hajadon féltékenységből kénsavval arcon öntötte. Örökre elveszítette szeme világát, arcát elcsúfították a vitriolmarta hegek. Sajnos Európa leghíresebb szemorvosai sem tudtak segíteni rajta, vakon folytatta tanári és művészi pályáját. Főleg zongoraleckékből tartotta fenn magát, a városi moziban zongorán kísérte a némafilmeket, de éjjeli mulatókban és bárokban is fellépett. Mindezek mellett tovább tanított, mindenkit a zene szeretetére oktatott. Élete végéig a református templom tiszteletbeli orgonistája volt, tevékenyen részt vett az egyházzenei életben, több helyen tervezett és építtetett orgonát, többek között Bilkén is, avatásakor ő játszott először rajta.

Vakon nem tudott kottát olvasni, emlékezetből játszotta tehát az orgonamuzsika legnagyobb mestereinek műveit, mégpedig csodálatosan szépen, szívbemarkolóan. Akik látták és hallották játszani, elmondták, hogy szinte együtt élt a hangszerek királyával, arca átszellemült, megszépült. És a templomot megtöltő hívek áhítattal hallgatták a vak mester játékát. Igaz, csak a legnagyobb egyházi ünnepeken ült az orgona mellé, ez mindig kiemelkedő eseménynek számított a város zenei életében.

Legkedvesebb tanítványa, az 1995-ben sajnos alkotó erejének teljében elhunyt Malovány József, a református templom későbbi karnagya és orgonistája, így emlékezett vissza egy ilyen csodálatos játékára:

"Sokan gyűltek össze a református templomban. Bűnbánati hét volt, ilyenkor és más nagy ünnepeken Ricsey György játszott az orgonán. Már várták. Végre megjelent. Karjánál fogva én kísértem fel az orgonához... Megszólalt az orgona. A feszült csendbe egy bánatos a-moll akkorddal jajdult bele, amely azonban pillanatokon belül ragyogó futamokká változott. A Mester rögtönzött, az Uram, a töredelmes c. korál dallamát építette be a prelúdiumba... Az istentisztelet végén felbúgott J.S. Bach c-moll Passacagliájának basszus dallama, amely kitartóan ismétlődött, míg a többi szólam változott, fejlődött. Hol erősödött, hol pedig szubtilis finomságú csengettyűhangon csilingelt a dallam és a többi szólamok, hogy aztán egyre szélesedve, gyönyörűségesen hömpölygő hangfolyammá változzon... Játékával odaidézte a templomba a nagy Bach szellemét... A Nagy Géniusz, aki Ricsey György orgonajátéka révén ezen az estén leszállott küzdelmeink színterére, a Földre, most összeszedte lelkünk sóhajait és felvitte az Úr zsámolya elé!".

Sok tanítványa volt, de csak a legtehetségesebbek előtt nyílt meg igazán. Orgonán játszani keveseket tanított, de azoknak aztán a maga teljességében adta át zseniális zenei tudását.

Mint zeneszerző is kiváló volt, korálfeldolgozásai ragyogóak, modern hangvételűek voltak. Sajnos azok legnagyobb részét senki nem kottázta le.

Végtelenül művelt, udvarias, jómodorú, szellemes ember volt, tragikus sorsa ellenére vidám és jókedvű maradt, veleszületett humorérzéke soha nem hagyta el. Rengeteg szellemes viccet tudott, sőt ezek nagy részét vakon le is gépelte. Ránk hagyott viccgyűjteménye közel ezer viccet tartalmaz.

1950. április 8-án egy rosszul sikerült műtét után hunyt el. Édesapja Ricsey Samu rendőrfőkapitány sírjába helyezték örök nyugalomra, a síremléken még a neve sincs feltűntetve. A református egyházközösség gyűjtést indított annak érdekében, hogy legalább egy szerény emlékművet emeljenek sírjára, a B. Hmelnyickij utca 67. szám alatti egykori házának falára pedig emléktáblát helyezzenek.

Kiemelkedő egyénisége volt Beregszász zenei életének Ladányi Irén zongoraművész, zenetanárnő, a zeneiskola egykori igazgatója.

1897-ben Debrecenben született. A Budapesti Liszt Ferenc Zeneakadémián olyan neves híres zeneszerzők voltak a tanárai, mint Hegyi Emánuel, Weiner Leó, Kodály Zoltán, Dohnányi Ernő és mások. Főiskolai tanulmányai után Svédországban, Dániában, Olaszországban, Ausztriában, Hollandiában adott zongorahangversenyeket, kritikusai kiemelték magas technikai tudását, kifinomult előadásmódját, nagy karriert jósoltak neki. De ő 1924-ben, visszautasítva egy kecsegtető londoni meghívást, Beregszászba költözött, zongoraórákat adott.

1946 őszén őt nevezték ki az akkor újra megnyitott Beregszászi Zeneiskola igazgatójává, törékeny nő létére sikeresen leküzdötte a kezdeti nehézségeket, megszervezte az oktatást, kiváló zenepedagógusokat gyűjtött maga köré. Életének 46 esztendejét szentelte a gyermekek zenei oktatásának, tanítványaiból sok olyan nagyszerű zenepedagógus lett, mint Gedeon Ágnes, Koszej Gabriella, Zsurki Edit, Eckmann Margit, Toldy György és mások.

1978-ban 81 éves korában hunyt el.

Közismert zeneszerzője, zenepedagógusa, zongora- és orgonaművésze volt Beregszásznak Czikajló Pál is. Magas, szikár alakja valahogy hozzátartozott Beregszászhoz, rengeteg jó ismerőse, barátja volt, szívesen beszélgetett el mindenkivel a reá jellemző szellemes, humoros, néha csipkelődős modorban, sokan szerettek gyönyörködni páratlanul szép orgonamuzsikájában. Amikor nem egészen 70 évesen váratlanul elragadta a könyörtelen halál, mindannyian egy nagyon tehetséges emberrel, kiváló zenésszel, jó baráttal lettünk szegényebbek.

Beregszászban 1928-ban született, szülei már gyerekkorában felfedezték a zene iránti vonzódását, tehetségét, költségeket nem kímélve, magántanárnál taníttatták zongorázni.

Még gimnazista korában eldöntötte, hogy zenei pályára lép. A Beregszászi Állami Főgimnázium negyedik osztályának elvégzése után a Szatmárnémeti Tanítóképzőbe iratkozott át, kántortanítói szakon folytatta tanulmányait. Sajnos a háború miatt nem tudta azokat befejezni, 1944-ben visszatért Beregszászban lakó szüleihez. Tizenhat évesen kántori állást vállalt a római katolikus templomban, ahol hét éven át szolgált eredményesen. Énekkart szervezett a fiatalokból, a miséken mindenkit elbűvölt kifinomult orgonajátékával.

Ricsey György orgonaművész vette pártfogásába, szívesen tanította, szorgalmasan nyesegette játékának kezdeti vadhajtásait, majd bevezette a zeneszerzés rejtelmeibe is, aminek később nagy hasznát látta.

1953-ban kezdett tanítani a Beregszászi Zeneiskolában. Csaknem öt évtizeden át volt egyik kiemelkedő, meghatározó egyénisége a pedagógus kollektívának. Soha nem kímélte erejét, nem sajnálta idejét arra, hogy kedvenc és legtehetségesebb tanítványaival külön foglalkozzon. Közben maga is tanult, magánúton elvégezte az Ungvári Zeneművészeti Szakközépiskolát.

Fiatal korától részt vett Beregszász zenei életében, alapítója, majd 34 éven át oszlopos tagja volt a város szimfonikus zenekarának, műsorának szinte valamennyi számát ő hangszerelte és kottázta le minden zenész számára.

Tanítványai szerint szigorú pedagógus volt, nem tűrte a felületességet, lazaságot, mindenkiből a maximumot igyekezett kihozni, a zenében, ahogy gyakran mondogatta, nem ismert tréfát.

Fiatalon kezdett zeneszerzéssel foglalkozni. A beregszászi szimfonikus zenekar 1977-ben a köztársasági szemlén sikerrel mutatta be három művét (Románc, Prelúdium, Keleti melódiák). Az első helyen végzett, elnyerte a Kiváló Együttes címet.

Végtelenül boldog volt, amikor a zeneiskola orgonát vásárolt. Sok felejthetetlen orgonahangversenyt rendezett a tanintézet dísztermében, nemcsak az idősebbek, de a fiatalok is csodálattal hallgatták játékát. Igényes volt nemcsak tanítványaihoz, de önmagához is, csakis a legkiválóbb belföldi és külföldi zeneszerzők darabjait szólaltatta meg, kedvence J. S. Bach volt, akinek több fúgáját, prelúdiumát kívülről tudta. Rengeteg hívet szerzett Beregszászban a komoly zenének.

Segítségére sietett az 1952-ben megalakult Beregszászi Amatőr Népszínháznak, koncertmestere lett, ő tanította be a dalokat az operettekhez, zeneszerzőként dalokat komponált Csizmarek Mátyás Bújócska című vígjátékához, a színház zongoristája volt.

1996-ban meghívást kapott Nyíregyházára az egykori beregszászi törvényszék épületének restaurálására meghirdetett jótékonysági hangversenyre. Erre az evangelikus templomban került sor. A Nyíregyházán megjelenő Kelet-Magyarország c. napilap nagyra értékelte orgonajátékát

A Beregszászi Zeneiskola fennállásának 50. évfordulója alkalmából a református templomban egész estét betöltő orgonahangversenyt adott, amely a jubileumi ünnepségsorozat kiemelkedő eseménye volt. A zenepedagógia terén kifejtett sok évtizedes munkájáért a megyei művelődési főosztály díszoklevelével tüntette ki.

Életének utolsó másfél évtizedében megvalósíthatta régi vágyát: akárcsak fiatal korában, ismét az egyházat szolgálhatta. Kántori szolgálatot vállalt a beregvégardói és búcsúi református templomban, fáradhatatlanul és hűségesen végezte feladatát, számos zsoltárt dolgozott fel orgonára. Kottáit, füzeteit a búcsúi református templomban őrzik, Pocsai Vince tiszteletes sokszorosította azokat a kántorok számára.

Életműve - szerzeményeinek kottái - özvegyénél, Czikajló Irénnél vannak. Talán érdemes volna elővenni azokat...

Beregszász mindig sok tehetséges festőművésszel büszkélkedhetett, Garanyi József, Varga János, Joanovitsh Pál, Veress Péter, Benkő György, Kádas Katalin képei, Horváth Anna, Ortutay Zsuzsa szobrai, kerámiái évről évre sok látogatót vonzottak és vonzanak mai is képzőművészeink tárlataira. Sajnos már nem lehetnek közöttük Deli Miklós festményei.

1925. december 11-én Beregszászban vasutas családban született. 1944-ben érettségizett a Beregszászi Állami Főgimnázium VIII. A osztályában. Rajztanárai - Buczkó Géza, Haba Ferenc, Halász Bernát, Nagy Aladár, Polgáry Miklós - már a gimnázium első osztályaiban felfigyeltek nem mindennapi rajztehetségére, megkülönböztetett figyelemmel foglalkoztak vele. Akvarelljeire, csendéleteire a gimnáziumban rendezett képkiállításokon hamarosan felfigyeltek a szakértők is, nagy jövőt jósoltak a fiatal művésznek. A gimnázium rajzkörének legaktívabb tagja volt.

Ötven diák érettségizett 1944-ben a VIII. A osztályban, többek között jó barátai: Tárczy László, Zloczky Sándor, Scheffer Jenő és mások. Az utolsó érettségizői voltak ők az 1944 őszén megszűnt magyar gimnáziumnak, a háború szétszórta az osztályt, többen bevonultak, mások a sztálini munkatáborok rabjai lettek. Nem kerülte el ezt a keserű sorsot Deli Miklós sem, de túlélte a megpróbáltatásokat.

Hazatérése után különböző helyeken dolgozott, többek között a kommunális hivatal műszaki osztályán, melynek feladata a város telkeinek, ingatlanjainak feltérképezése volt. Nagy szükség volt itt rajztehetségére!

Szabad idejében sokat rajzolgatott, festegetett. Garanyi Józseffel, Varga Jánossal, Joanovitsh Pállal együtt részt vett az ötvenes évek elején megrendezett első városi képzőművészeti kiállításon, majd a hagyományos őszi képtárlatok állandó résztvevője lett. Képei, különösen csendéletei, mindig kivívták a szakmai zsűri elismerését. De maradandó értékűeknek bizonyultak tájképei, portréi is. Sőt a szobrászattal is megpróbálkozott, méghozzá nem is akármilyen sikerrel!

Büszkén vallotta magát Erdélyi Béla, Boksay József tanítványának, akiket gyakran keresett fel Ungváron, de többször ők is ellátogattak hozzá.

Közben elvégezte az Ungvári Állami Egyetem történelmi karának levelező tagozatát, történelemtanári képesítést nyert. Diploma szakdolgozatát Bereg vármegye pecsétjeiről írta, ehhez hosszú és alapos kutatómunkát végzett a Kárpátaljai Megyei Állami Levéltárban.

Rövidesen a Kisbégányi Általános Iskola igazgatójává nevezték ki. Az ő nevéhez fűződik az új iskola felépítése. Nehéz körülmények között folytak az építkezési munkálatok, de Deli Miklósnak sikerült gyümölcsöző kapcsolatokat kiépíteni a helyi gazdaság vezetőivel, a szülőkkel. Az új iskolaépület átadása életének talán egyik legnagyobb sikerélménye volt.

A Beregszászi 7. Számú Általános Iskola mindig városunk legproblémásabb tanintézetei közé tartozott, növendékeinek zöme ugyanis roma nemzetiségű. Nem szívesen vállalta senki ennek az iskolának az igazgatói beosztását. Rövid gondolkodás után Deli Miklós elvállalta! Sikerült hivatásuknak elkötelezett pedagógusokat találni, olyan tanítókat, akik vállalták a cigány gyerekek oktatásával, nevelésével, fegyelmezésével kapcsolatos többletmunkát. Nap mint nap tanártársaival együtt bejárta a súlyos anyagi körülmények, néha elképesztő lakásviszonyok között élő roma családokat, hogy meggyőzze őket gyermekeik tanulásának fontosságáról, szükségességéről. Igazgatósága alatt jelentősen javult az iskola látogatottsága, a tanulók előmenetele, egyre több végzős folytatta tanulmányait szakközépiskolában, sokan közülük jó szakemberek lettek, igazgatójukat mindig nagy tisztelettel és szeretettel köszöntötték, hálásak voltak neki.

Új tantermekkel bővült az iskola, beindították a központi fűtést, javultak az oktatási körülmények.

Kerámia szakkört nyitott az iskolában, maga köré gyűjtötte a tehetséges gyerekeket, tanította őket, átadta nekik gazdag tapasztalatát.

Mindig érdekelte városunk, vidékünk történelmi múltja. Kis múzeumot rendezett be Horváth Annával, városunk neves festő- és szobrászművésznőjével együtt az iskolában, megszerezte ahhoz Horváth Ferenc régiség- és éremgyűjteményét. Később ez a gyűjtemény lett az alapja a Beregszász központjában megnyílt Barátság Múzeumnak. Nagy kár, hogy kiállítási tárgyait a rendszerváltást követően elkótyavetyélték, s így jelenleg városunknak mindannyiunk szégyenére nincs múzeuma.

Pedagógusi munkája mellett soha nem hagyott fel a festészettel, szobrászattal. Képei mindig ott voltak a hagyományos őszi tárlatokon.

Szoros baráti kapcsolatokat tartott fenn népszínházunk amatőr művészeivel. Ő tervezte és kivitelezte Szigligeti Ede Liliomfi című vígjátékának, Csizmarek Mátyás Bújócska, Szirmai Albert-Bakonyi Gábor-Gábor Andor Mágnás Miska című operettjeinek, Cezar Szolodar Orgonakertben című vígjátékának díszleteit, bebizonyítva, hogy otthonosan mozog ebben a nem könnyű műfajban is. Később Horváth Anna vette át tőle ezt a feladatot.

Sok barátja volt Beregszászban. Mindig érdekes volt beszélgetni, vitatkozni vele, széles látóköre, műveltsége vonzotta a hozzá hasonló érdeklődésű embereket.

Sajnos túl korán, 1995. október 29-én hetven éves korában hunyt el, még alkotó ereje teljében. Képei sok beregszászi otthonának méltó díszei.

Beregszász könyvtári kultúrája messzi időkre nyúlik vissza. Levéltárunkban az első könyvtárról 1489-ben találunk említést, amely az akkori dominikánus kolostorban volt Besztercei Balázs szerzetes kezelésében. Könyvállománya nyilván szerény lehetett, csak néhány Bibliáról, breviáriumról és egy Antonius in Stampius című könyvről történik említés, melyet a szerzetes egyik római útja során szerzett be.

A következő évszázadokban Bereg megyében nem találunk említést könyvtárról, egészen a XIX. század elejéig, amikor Keszler József egy 400 kötetből álló kölcsönkönyvtárt nyitott, melyet tőle Fried Salamon, attól Démán Samu, majd Pinkász Samu vett át.

Az első könyvnyomdát Beregszászban Deák György alapította, később azt Nagy Lajos és Sallay Gyula működtette.

1896-ban városunkban egy 2000 koronát érő népkönyvtár működött 1747 olvasóval. Sajnos akkori könyvállományáról nincsenek hiteles adataink. 1906-ban azonban a Múzeumok és Könyvtárak Országos Tanácsa kiadta a könyvtárban található művek jegyzékét. A könyvek magas irodalmi értéket képviseltek, közöttük megtalálhatók voltak Arany János, Benedek Elek, Bródy Sándor, Czuczor Gergely, Eötvös József, Gárdonyi Géza, Gyulai Pál, Herceg Ferenc, Jósika Miklós, Jókai Mór, Kazinczy Ferenc, Kossuth Lajos, Mikszáth Kálmán, Petőfi Sándor, Szigligeti Ede, Tompa Mihály, Tömörkény István, Vas Gereben, Zrínyi Miklós, Moliere, Shakespeare, Verne Gyula művei.

Többet tudunk a Polgári Olvasó Egyletről, melynek 1903-ban 420 tagja volt. Az 1907-ben megtartott tisztújító közgyűlésen Nagy Lajos nyomdatulajdonost választották elnöknek. Az alelnök Lengyel Pál, a jegyző Enghy József, a rendező Kovács Ferenc, a pénztáros Gyüre Albin, a könyvtárosok Nagy Kálmán és Nyegre István lettek. A vezetőség munkáját tíztagú választmány segítette, melynek tagjai Nagy János, Smidle György, Cseh Sándor, Tóth Károly, Csigás István, Ködöböcz Mihály, Sípos József, Jóny Ferenc, Gáthy György, Cseh Pál voltak.

Nagy figyelmet fordított a könyvtárak létesítésére az 1883-ban alapított Beregvármegyei Magyar Közművelődési Egyesület, melynek védnöke gróf Schönborn-Bucheim Ervin, elnöke báró Perényi Zsigmond főispán volt. Az egyesület Badalóban, Kajdanón, Szolyván népkönyvtárakat, Bilkén, Mezőkaszonyban, Nagydobronyban, Nagylucskán nép- és ifjúsági könyvtárakat létesített, Nagylónyán, Csongorban, Vásárosnaményban, Bátyúban, Barkaszón pedig vándor népkönyvtárakat működtetett.

Támogatta a könyvtárakat a Beregmegyei Irodalmi és Műpártoló Egyesület is.

Gazdag könyvtárral rendelkezett a Beregmegyei Kaszinó. Könyvtárosai Bary Sándor, Hézser Sándor, Kiss Gyula, Benécs Gusztáv, Rhédey János, Daempf István, Sípos Géza Dezső, Balogh Gyula, id. Tóth Géza voltak. A könyvtárosokat a kaszinó évi közgyűlésein mindig újraválasztották, tevékenységüket társadalmi munkában végezték.

Sokat tett Beregszász közkönyvtárának gyarapítása érdekében Krokovay Károly, a városháza kultúrreferense. Több mint 300 kötetet ajándékozott a könyvtárnak, köztük családja teljes Jókai, Mikszáth, Gárdonyi sorozatát. Az volt az elve, hogy a könyveknek akkor van igazi értékük, ha minél többen olvassák azokat. Megengedte, hogy bárki feljöhessen az utcáról városháza kultúrtermébe, kedvére válogasson a könyvek között, elolvashassa a Prágai Magyar Hírlapot, vagy éppen azt a Kárpáti Magyar Hírlapot, melynek szerkesztésében Kovátsh Bélával együtt maga is részt vállalt.

A csehszlovák uralom éveiben a magyar könyvtárak elég nehéz helyzetbe kerültek. Az "irredentának" minősített könyveket ki kellett vonni a használatból, mégis a város és a Podkarpatszka Ruszi Magyar Kultúregyesület (PRMKE) jóvoltából Beregszászban viszonylag jól működött a városi könyvtár, kölcsönözhetők voltak a legjelesebb magyar és külföldi írók művei. Könyvtárosa Vizauer Andorné Kluknavszky Gizella volt.

1904-ben Túrja Remetén született, szülei azonban rövidesen Beregszászba költöztek. Édesapja, Kluknavszky Jakab a csehszlovák uralom éveiben megtagadta a kötelező hűségeskü letételét, különböző beadványok megfogalmazásával, német tolmácsolással tartotta fenn családját. Leánya, Gizella 1937-ben lett a város könyvtárosa. Rengeteg emlékezetes irodalmi estet rendezett a könyvtárban és a kaszinóban, többek között Eötvös József irodalmi tevékenységéről, Berzsenyi Dániel költészetéről, az Erdélyi Szépműves Céh íróinak munkásságáról. Kedvenc költője Ady Endre volt, számtalan versét kívülről tudta és nagyszerűen tolmácsolta. Barátnőjével, Drávainé Legeza Gizellával együtt Ady Endre költészetének leglelkesebb és legszakavatottabb népszerűsítője volt városunkban.

A csehszlovák uralom éveiben tagja volt a város amatőr színjátszó csoportjának, több színműben lépett színpadra.

Férje hat évig volt távol családjától a fronton, majd a hadifogságban. Ez alatt az idő alatt ő tartotta el szerény könyvtárosi fizetéséből szüleit, két gyermekét, sőt családjuk több ismerősét, barátját is támogatta.

1945-ben tovább dolgozott a városi könyvtárban, felleltározta a meglévő könyvállományt (gyöngybetűkkel írt könyvjegyzékei ma is megtalálhatók a járási könyvtárban), az Oroszlán második emeletén megnyitotta az olvasótermet, a könyvkölcsönzőt. A könyvtárat azonban rövidesen bezárták, háromtagú bizottságot neveztek ki könyvállománya átvizsgálására, az "eszmeileg károsnak" minősített művek kiselejtezésére.

Nehéz hetek, hónapok voltak ezek. Többezer magyar könyv esett akkor az elfogult cenzorok áldozatául, megsemmisítésre kerültek a nagy értékű Pallas, Révai lexikonok, a legjobb külföldi és magyar írók művei. Több kellemetlensége volt amiatt, hogy a könyvtár megnyitása után sok olyan korábban kikölcsönzött könyv került vissza az olvasóktól, melyek közben a tiltott könyvek listájára kerültek. Minden ilyen esetben elsősorban őt vonták felelősségre. A legemlékezetesebb esete Herceg Ferenc Északi fény című regényével volt. Herceg Ferenc minden műve a tiltott könyvek jegyzékén szerepelt. Egy olvasó azonban visszahozta az író fent említett, korábban kikölcsönzött művét, amiből nagy botrány kerekedett. Alig ült el az eset körüli vihar, amikor hasonló módon még egy Herceg Ferenc mű került elő. Az illetékes hatóságok most már a legkeményebb megtorlást helyezték kilátásba. Véletlen szerencse mentette meg, a visszahozott könyv tüzetesebb megvizsgálása során ugyanis kiderült, hogy azon rajta volt a cenzori bizottság pecsétje, mindhárom tagjának aláírása, így az ügyet az illetők saját érdekükben eltussolták.

Szoros barátság fűzte Győri Dezső, Ják Sándor írókhoz. Ják Sándor Visszatérés című elbeszélésében meleg szavakkal emlékezett meg róla, megírta, hogy amikor feleségével együtt visszatértek a koncentrációs táborból Beregszászra, Gizi néni látta el őket a legszükségesebbel, sőt konyhai edényekkel is.

Beregszász és a járás szinte minden könyvtárosa Gizi nénit tekintette tanítómesterének. Ő vezette be a szakma rejtelmeibe Szatmári Rozáliát, Gerzsenyi Irént, Szenik Irént, Hegedűs Zsuzsannát, Kovács Magdát és a járás sok más könyvtárosát.

Többszázan kísérték 1983-ban utolsó útjára, sírjára ma is sokan helyezik el a kegyelet virágait. Halálának tíz éves évfordulóján a járási könyvtárban emlékünnepséget rendeztek tiszteletére, amelyen posztumusz a Kárpátaljai Magyar Könyvtárosok Szövetsége örökös tiszteletbeli tagjává választották.

A Harkovi Egyetem elvégzése után került a járási könyvtárba Dancs Galina. Ó volt az első a járásban, aki könyvtárosi főiskolai végzettséggel rendelkezett. Rövidesen átvette a járási könyvtár vezetését. Szakavatottan szervezte át a járás könyvtárhálózatát, a könyvtárosok szakmai továbbképzését, számos újítást vezetett be, de ugyanakkor nem szakított a régi hagyományokkal sem. Vezetésével a járás könyvtárhálózata előkelő helyet vívott ki magának egész Kárpátalján.

Lőrincz Lívia nevéhez fűződik ennek a munkának a folytatása, a járási központosított könyvtárhálózat végleges kiépítése. Alapítója, majd elnöke volt a Kárpátaljai Magyar Könyvtárosok Szövetségének, amely ma is gyümölcsöző munkát végez vidékünk magyar könyvtárosai között. Szoros kapcsolatokat alakított ki a Magyar Könyvtárosok Egyesületével, számtalan magyarországi könyvtárral, közöttük az Országos Széchenyi Könyvtárral. Ennek révén könyvtáraink sok esetben gyarapodtak jelentős könyvadományokkal. Súlyos betegen, élete utolsó napjáig folytatta munkáját. Városunk társadalma nagy részvéttel kísérte nemrégen utolsó útjára.

Sajnos könyvtáraink jelenleg súlyos anyagi gondokkal küzdenek. Könyvtárosaink fűtetlen helyiségekben dolgoznak, negyed- és félállásban végzik munkájukat, mégis folytatják nemes hivatásukat. Nincs pénz új könyvek beszerzésére, újságok, folyóiratok előfizetésére, a könyvállomány túlnyomórészt adományok révén gyarapszik. Munkájuk, a közművelődésben játszott, felbecsülhetetlen szerepük több figyelmet érdemelne!




TISZTESSÉGESEN SZOLGÁLTÁK VÁROSUKAT, EMBERTÁRSAIKAT

Beregszász tisztviselői becsületesen, tisztességesen látták el néha nem könnyű feladataikat, emberségesen szolgálták polgártársaikat. Nagy tudású, gazdag élettapasztalattal rendelkező, becsületes és tisztességes emberek voltak.

Dr. Csánk Béla 1918-ban érettségizett a Beregszászi Állami Főgimnáziumban, mindig szorosan kötődött az Alma Materhez, tanáraihoz, osztálytársaihoz. A Beregszászi Magyar Gimnázium története című könyvben, amelyet Budapesten a Magyarságkutató Intézet gondozásában 1990-ben adtak ki a Vérke-parti öregdiákok hatékony közreműködésével, így vallott erről:

"Ha számba akarom venni életemnek rám nézve jelentős eredményeit, akkor mindezeket nemcsak jogi ismereteimnek, hanem jórészben gimnáziumi tanulmányaimnak és főképpen nyelvtudásomnak köszönhetem. Családomban ugyanis az volt a szokás, hogy jóformán csecsemőkortól kezdve a körülöttünk sürgölődő német kisasszonyoktól németül kellett tanulnunk (hárman voltunk testvérek). Emellett már hatéves koromtól kezdve édesapám a nyári szünidőben két hónapra külföldre vitt, egy-egy családnál elhelyezve, először Ausztriába és Németországba, majd Franciaországba. A gimnáziumban előszeretettel foglalkoztam a latinnal, és ez jó alapul szolgált a későbbiekben a francia, az olasz és a spanyol nyelv elsajátításánál."

Ezek mellett a nyelvek mellett kitűnően beszélt angolul, a harmincas években megtanult oroszul is. Sőt egy kis román nyelvtudást is szerzett.

Az angol nyelvet Charlotte Ruttertől sajátította el, aki Buttykai Ferenc főispán leányait tanította magánnevelő tanárnőként. 1914-től 1919-ig Charlotte Rutter a Csánk-családnál lakott, ő vitte először tanítványát Angliába.

Dr. Csánk Béla az érettségi után beiratkozott a Budapesti Tudományegyetem jogi karára. 1919-ben azonban rövid időre visszatért Beregszászba, itt élte át szülővárosa román megszállását. Két román tisztet szállásoltak el szüleinél, ezektől tanult románul. Ennek később jó hasznát vette a magyar-román jogsegélyegyezmény bukaresti tárgyalásain.

A húszas évek elején elvégezte a Berlini Kereskedelmi Főiskolát, a következő években több ízben és hosszabb ideig tartózkodott Párizsban, ahol a Sorbonne Egyetem előadásait hallgatta. Jogi diplomáját végül is 1927-ben szerezte meg. Egy év múlva elnyerte az államtudományi doktori fokozatot, vasgyűrűvel tüntették ki, ami a vasszorgalom jelképének számított.

A Pestvidéki Törvényszék titkáraként kezdte jogi gyakorlatát, 1934-ig dolgozott ott. Báró Perényi Zsigmond belügyminiszter ajánlására lord Rothermere Budapestre látogató fiának személyi titkára, levelezője, tolmácsa lett. Meghívására Angliába utazott, ahol a Közgazdasági és Politikai Tudományos Tanintézet előadásait hallgatta. Könyvet írt az angol sajtójogról.

1934-ben dr. Lázár Andor igazságügyminiszter több nyelven beszélő jogvégzett fiatalembert keresett személyi titkárának, választása dr. Csánk Bélára esett.

Nagyon szerette az orosz klasszikus írókat, hogy eredetiben olvashassa műveiket, megtanult oroszul. Orosz hasonlósági szótárt szerkesztett, azt az egyik beregszászi nyomdában adta ki.

1939-ben sikerrel pályázott meg egy külföldi ösztöndíjat, két évet Rómában töltött. Több tanulmányt írt az olasz jogrendszerről, összeállította az olasz-magyar szólásgyűjteményt, melyet Budapesten ki is adott.

Magyarországra visszatérve az Igazságügyi Minisztériumban folytatta munkáját. Osztályvezetője dr. Vladár Gábor, a későbbi igazságügyi miniszter, azzal bízta meg, hogy dolgozza ki lehetőleg minél több ország jogrendszerének figyelembevételével a bírói függetlenség intézményét. Kutatásait a Bírói függetlenség hazánkban és külföldön című könyvében adta közre.

A háború után is megmaradt az Igazságügyi Minisztériumnál, a nemzetközi osztály vezetésével bízták meg. 1950-ig dolgozott ebben a magas beosztásban, sok nemzetközi konferencián, kongresszuson vett részt, gazdagon kamatoztatta különböző jogi egyezmények megkötésénél páratlan nyelvtudását, széleskörű jogi ismereteit.

Szerényebb körülmények között, de kitartóan, lelkesen szolgálta egész életében Beregszász polgárainak érdekeit Kerényi Gyula építészmérnök, a KMKSZ, majd a BMKSZ alapító tagja, a Petőfi Sándor nyugdíjas klub létrehozója és elnöke, az egész város felejthetetlen Gyuszi bácsija.

1921. augusztus 11-én született Beregszászban, 1943-ban érettségizett a Főgimnáziumban, majd beiratkozott a Budapesti Műszaki Egyetemre. A háború azonban akkor sajnos megszakította tanulmányait.

1960-ig volt a városi kommunális gazdaság vezetője, sokat tett abban az időben azért, hogy Beregszász megőrizze háború előtti rendezettségét, arculatát. Később az Építő-Javító Vállalat, majd a Gazdaságközi Építővállalat főmérnökeként, városi építészként dolgozott. Több éven át volt a Városi Kereskedelmi Vállalat főépítésze, sok üzlet, áruház őrzi keze munkájának nyomát. Tulajdonképpen ő irányította a járási kultúrház, a sportcsarnok, a szabadtéri színpad építését is. Egyszer kiszámította: ha az irányításával épült létesítményeket földszintes házsorba számítanák át, annak hossza meghaladná a 40 kilométert! Érdemei elismeréséül a Beregszászi Városi tanács Pro Urbe-díjjal jutalmazta.

De nemcsak szakmájának volt kiváló művelője, aktív szerepet vállalt a közéletben is.

A Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetségnek a területi TIT-szervezet ungvári székházában megtartott alakuló gyűlésén 1989. február 26-án hangzott el azóta szinte szállóigévé vált mondata: "A szekér elindult, a mi gondunk, hogy átsegítsük minden akadályon, buktatón, zökkenőn!".

Nagy reményeket fűzött ehhez az első kárpátaljai magyar érdekvédelmi szervezethez, lelkesen dolgozott, szervezett, lelkesített. Oroszlánrészt vállalt emléktábláink elhelyezésében, szobraink felállításában, avatásában. Több mint negyven emléktábla, négy köztéri szobor őrzi a magyar történelem azon nagyjainak emlékét, akik valamikor és valamilyen vonatkozásban kapcsolatba kerültek Beregszásszal, Kerényi Gyulának valamennyihez köze volt, ő szervezte meg elhelyezésüket, építésüket. Egyik szorgalmazója volt a sztálini lágerek emlékműve megépítésének is, avatását azonban sajnos nem érte meg. Ő gondozta elsősorban a gimnázium egykori tanárainak, diákjainak sírjait. Évtizedeken át szervezte a Vérke-parti öregdiákok találkozóit, először külföldön, majd 1989-től Beregszászban is. Több mint 400 egykori beregszászi gimnazistával vette fel a kapcsolatot levelezés útján, mindannyiuknak elküldte a gimnázium előtt álló öreg platánfa egy-egy levelét.

Alapítója volt a Petőfi Sándor nyugdíjas klubnak, melynek ma már több mint félezer tagja van, több mint 20 kárpátaljai és magyarországi rokonszervezettel vette fel a kapcsolatokat. Amikor megromlott egészségi állapota miatt már nem vállalhatta az elnöki tisztséggel járó feladatokat, a klub tagsága örökös tiszteletbeli elnöknek választotta.

Személyes ismeretséget kötött Göncz Árpáddal, Magyarország egykori köztársasági elnökével, Szabad Györggyel, az országgyűlés volt elnökével, Für Lajos akkori honvédelmi miniszterrel, Katona Tamással, Budapest I. kerületének polgármesterével, Szűrös Mátyás országgyűlési képviselővel, sok más neves magyar politikussal és közéleti személyiséggel, hozzá intézett leveleik hagyatékának felbecsülhetetlenül értékes részét képezik.

Apjától örökölt szeretettel és szorgalommal művelte kertjét, több mint húsz nemes szőlőfajtát gondozott abban. Sok barátját, ismerősét ajándékozta meg kiváló fajtájú, magas terméshozamú paradicsomfajtájának magvaival.

1998-ban hunyt el, több mint ezren kísérték el utolsó útjára.

Az 1944. október 7-i bombázás romba döntötte Beregszász vasútállomását, néhány nap múlva a németek felrobbantották a Vérkén át vezető vasúti hidat. A Csap-Királyháza vonalon megszűnt a vasúti közlekedés. Az állomás, a vasúti pályák, a hidak újjáépítése nehéz feladatnak bizonyult. Rövid idő alatt azonban rendbehozták azokat, és már 1945 tavaszán megindulhatott a vasúti forgalom. Fontos szerepet játszottak ebben a Beregszászban maradt vasúti szakemberek: Lacz Ferenc állomásfőnök, Csanádi Béla vasúti műszaki tanácsos és Horváth Ferenc fűtőházi művezető.

Lacz Ferenc vasúti főtiszt 1897. december 5-én Beregszászban született. 1916-ban érettségizett a Beregszászi Állami Főgimnáziumban. Több különböző tanfolyam elvégzése után 1921-ben lépett a Csehszlovák Állami Vasutak szolgálatába és nyugdíjas koráig hű maradt hivatásához. Sikeresen tette le a kötelező vizsgákat, és így gyorsan haladt előre a ranglétrán.

1928-ban megszerezte az államvasutak adjunktusa, 1930-ban főadjunktusa rangot. 1938-ban a Magyar Állami Vasutak főtisztjévé, 1940-ben MÁV-intézővé nevezték ki.

A beregszászi, majd a csapi állomáson dolgozott felelős beosztásokban. Csapról 1944 októberében tért vissza Beregszászon élő családjához, ugyancsak kalandos úton, akkor, amikor a frontvonal még Bátyú és Csap között húzódott.

Főleg az ő érdeme, hogy a vasúti állomás épületét eredeti, századeleji formájában építették újjá, még a megsérült vasból öntött perontartó oszlopokat is kiásták a romok alól, rendbehozták és helyükre állították. Ennek köszönhető, hogy a beregszászi vasúti állomás épülete tulajdonképpen pontosan olyan, mint amilyen a XX. század elején volt.

Lacz Ferenc a továbbiakban is sokat tett a vasúti közlekedés fejlesztése, tökéletesítése érdekében, sok forgalmistát, vonatszerelvény-összeállítót, teherpénztárost, váltókezelőt és más szakembert képzett ki, tanított meg mesterségére.

Horváth Ferenc vasúti tiszt vállalta el 1944-ben a romba döntött fűtőház újjáépítésének irányítását. Néhány hónap alatt mindent rendbehozatott, rövidesen megindulhatott a személy- és teherforgalom a Beregszász-Kovácsrét keskenypályás vasútvonalon. Kiváló szervezőnek bizonyult, éveken át ő volt a beregszászi fűtőház főnöke, nagyszerű szakembereket - esztergályosokat, géplakatosokat, mozdonyvezetőket - képezett ki.

Szenvedélyes régiséggyűjtő volt, rengeteg régészeti leletet mentett meg, éremgyűjteménye párját ritkította. Amikor a 7. sz. általános iskola, majd az egykori beregszászi legényegylet épületében létrehozták városunk múzeumát, önzetlenül felajánlotta gazdag gyűjteményét. Nagy kár, hogy a rendszerváltás után széthordták, megsemmisítették annak anyagát, nyomtalanul elveszett Horváth Ferenc gyűjteménye is. És Beregszásznak, ennek a gazdag történelmi múlttal rendelkező városnak, jelenleg nincs múzeuma!

Csanádi Béla 1893-ban az észak-nyugat szlovákiai Csaczán született vasúti pályamester családjában. 1917-ben elvégezte a Budapesti József Nádor Műegyetem víz-, vasút- és hídépítő mérnöki karát, a Kassa-Oderbergi Vasúton dolgozott mérnöki beosztásban, 1936-ig a ruzsomberoki (rózsahegyi) pályaszakasz osztálymérnöke volt, majd a beregszászi osztálymérnökségre helyezték át. 1938. november 9-én a Csehszlovák Államvasút megbízásából ő adta át a Csap-Királyháza vasútvonalat a MÁV-nak. Közel negyven éven át vezetett naplójában így örökítette meg ezt az eseményt: "November 9-én reggel 6 órakor motorosvonattal Hábával, Szvobodával, Veverkóval (csehszlovák vasúti tisztviselők - Cs.Gy.) elindultunk Csap irányába, majd átmentünk Záhonyba. A hídon Csánk István őrnagy fogadott. Megvártuk a debreceni gyorsvonatot, azzal visszatértünk Csapra, majd Bátyúba utaztunk, melyet a csehek akkor még nem ürítettek ki. Innen Bótrágyra mentünk, itt történt a vasútvonal első jelképes átadása a MÁV birtokába. Előhozták az új állomástáblát és a zászlót, a Himnusz eléneklése közben kifüggesztettek azokat az állomás épületére. Igy ment ez egészen Tiszaújlakig".

1940-ben a MÁV debreceni üzletvezetőségére helyezték át műszaki tanácsosi beosztásba. 1944 szeptemberében költözött vissza családjával Beregszászra. A front átvonulása után, mint Kárpátalja egyetlen itt maradt hídépítő mérnökét, a felrobbantott hidak újjáépítésével bízták meg. Rövid idő alatt megoldotta ezt a nem könnyű feladatot, biztosította a forgalom megindulását minden vonalszakaszon. Nem sokáig maradt azonban a vasút alkalmazásában, nem tudott beilleszkedni az új rendbe, a városi telekkönyvi hivatalban, majd a téglagyárak igazgatóságán dolgozott mérnöki beosztásban. Tanácsosi címe miatt és a MÁV-nál ledolgozott évtizedeit nem ismerték el, szerény járulékkal ment nyugdíjba. 1961-ben hunyt el.

Winkler Lajos 1897-ben Beregszászon született. A gimnázium 6. osztályának elvégzése után édesapjának téglagyárában kezdett dolgozni, melyet még nagyatyja Winkler Hermann alapított 1888-ban. 1915-ben bevonult a 65. gyalogezredbe. Bronz vitézségi éremmel, Károly-csapatkereszttel tüntették ki. 1917. június 8-án Stanislaw mellett orosz hadifogságba esett, egy év múlva megszökött táborából és szerencsésen hazajutott. 1928-ban apjának halála után László öccsével együtt ő vette át a téglagyárat és egészen 1944-ig irányította azt.

Dr. Meisels Viktor ügyvéd 1895-ben Beregszászon született. A gimnázium elvégzése után egyetemi tanulmányait Budapesten, majd Pécsett végezte, 1924-ben tette le a jogi doktorátust, a budapesti Kúrián ügyvédi és bírói vizsgát tett. Magyar diplomáját a prágai német egyetemen honosította. 1933-ban ügyvédi irodát nyitott Beregszászban, a csehszlovák megszállás alatt belépett az Egyesült Magyar Pártba, az "Őslakos" csoport választmányának vezetője volt. Beregszászban "a szegények ügyvédjének" nevezték, sok nehéz anyagi helyzetben lévő embernek vállalta el ingyen a perét. Ennek ellenére 1944-ben őt is elhurcolták a németek, de túlélte a megpróbáltatásokat.

Nevezetes személyisége volt Beregszásznak Kiss János számtiszt, vágóhídi felügyelő. Beregszászban 1897-ben született, 1916-ban érettségizett. Azonnal bevonult a 11. sz. gyalogezredhez. A tartalékos tiszti iskola elvégzése után a frontra irányították, de rövidesen súlyos izületi gyulladást kapott, mellyel Budapesten megoperálták, hadirokkanttá nyilvánították és meghatározatlan időre szabadságoltatták. 1917 májusában azonban mégis újra behívták és csak a háború befejezése után szerelték le hadapród őrmesteri rangban. Beregszászban 1921-ben alapító tagja volt a Magyar Pártnak, sokat tett a magyarság érdekében. Édesapja Kiss György a párt beregszászi szervezetének elnöke volt 1928. december 18-án történt elhalálozásáig. Legidősebb fivére Kiss Sámuel az első világháború alatt a 65. közös gyalogezred kötelékében az orosz fronton tanúsított hősiességéért és bátorságáért az ezred első arany vitézségi érmét kapta.

Még a fiatalabbak is bizonyára jól emlékeznek Revacsko József bankigazgatóra, aki több évtizeden át töltötte be ezt a nehéz és felelősségteljes tisztséget.

1913. augusztus 14-én az ungvári járási Felsődomonyán (Onokivcin) született. Az ungvári Drugeth Gimnázium elvégzése után az ungvári bankban kezdett dolgozni, hamarosan megérdemelt tekintélyt szerzett szakmájában.

1946 októberében a Beregszászi Állami Bank igazgatójává nevezték ki. 35 éven át töltötte be ezt a felelősségteljes beosztást, sem előtte, sem utána senki ennyi ideig nem állt a járás legnagyobb pénzintézetének élén. Becsületességével, szakértelmével, segítőkészségével általános megbecsülésnek és szeretetnek örvendett nemcsak a városban, hanem a járásban, sőt egész Kárpátalján is. A tapasztalt banktisztviselők hada tanulta meg irányítása alatt nem könnyű szakmáját, legtöbbjük ma is őt tartja tanítómesterének.

Beregszászban 1946-48-ban új üzemek, vállalatok nyíltak, majd egymás után alakultak a kolhozok, állami gazdaságok, szakképzett és tapasztalt könyvelő viszont nagyon kevés volt. Az első években sok képzetlen ember dolgozott a könyvelőségeken, Revacsko József türelmes munkája, segítőkészsége nélkül aligha boldogulhattak volna. Pedig pontos és szakszerű könyvelés nélkül egyetlen vállalat vagy gazdaság sem működhetett. A bankigazgató segítségére mindig számíthattak.

A járás gazdasági életében játszott rendkívül fontos szerepe ellenére megmaradt szerény embernek, soha nem helyezte előtérbe érdemeit, egyszerűen legjobb tudása szerint végezte munkáját.

Nem volt könnyű dolga. Nem egyszer előfordult, hogy egyes vállalati igazgatók, gazdasági vezetők pénzügyi nehézségeiket a bankra igyekeztek hárítani. Ettől mi sem volt könnyebb! Revacsko József azonban nem ijedt meg ezektől a nehézségektől, kérlelhetetlen maradt minden olyan esetben, amikor szabálytalan banki műveletekre akarták rávenni (sajnos ilyesmik abban az időben bizony előfordultak), nem egyszer kockáztatva ezzel nemcsak állását, hanem néha bizony személyi szabadságát is.

Fia, Revacsko Mihály mondta el róla a következő esetet. 1947 őszén leégett a beregszászi 2. számú téglagyár, szárítóiból, műhelyeiből csak egy füstölgő romhalmaz maradt. A tűz oka az elemi tűzvédelmi szabályok durva megszegése volt. Az üzem igazgatóját letartóztatták, de a hatóságok további bűnbakokat kerestek. Ugyan mi köze lehetett a bank igazgatójának ehhez az esethez? Nyilván semmi. Egyesek azonban másként gondolkodtak, Revacsko Józsefet azzal vádolták, hogy visszatartott bizonyos kifizetéseket, ezért nem volt elegendő pénz a tűzvédelmi szabályok finanszírozására stb. Nehéz napokat élt át családjával együtt, de végül is bebizonyította, hogy a legcsekélyebb szabálytalanságot sem követte el. Hasonló esetek sajnos máskor is előfordultak, ilyenkor rosszindulatú ellenőrök hadának kellett bebizonyítania, hogy ő a törvényeknek, rendelkezéseknek, szabályoknak megfelelően járt el minden esetben. Soha nem merült fel kifogás munkája ellen!

Revacsko Józsefet Beregszászban azonban nemcsak mint bankigazgatót ismerték, hanem mint kiváló amatőr fotóművészt is.

1934-ben 21 éves korában egy régi típusú lemezes fényképezőgéppel kezdett fényképezni, kezdetben persze csak a maga szórakozására. Aztán a hobbyból hivatás lett. Rengeteg fényképészeti szakkönyvet olvasott el, tudatosan fejlesztette műszaki tudását, esztétikai érzékét. Vonzódott az emberekhez, szerette ellesni, megörökíteni életük legérdekesebb pillanatait. Érdekelte az emberek lelkivilága, portréin nemcsak boldogságtól sugárzó arcú emberek szerepeltek, hanem közönyös, életunt, csüggedő sorstársai is. Nem sajnálta az időt és a fáradságot egy jó kép elkészítéséhez, igényes volt önmaga iránt, sok száz felvétel közül választotta ki azt az egyetlent, amely szerinte megérdemelte, hogy kiállításra kerüljön.

Szerette a természetet, nemcsak Kárpátalját járta be, hanem szinte az egész országot. Fényképezőgépe mindig hű útitársa volt. Csak az, aki már megpróbálta lefényképezni a természetet, tudja, milyen nehéz egy jó természetfotót készíteni. A csodálatos táj egyhangúvá, érdektelenné szürkül a fekete-fehér fényképen. Nehéz ellesni azt a pillanatot, fényhatást, hangulatot, amikor minden együtt van egy jó felvétel elkészítéséhez, ehhez néha órákat, napokat kell várni. Természetfotói dinamikusak, derűt, hitet sugároznak. Csodálatosan szépek gyermekfotói is.

1957-ben alapító tagja volt a beregszászi amatőr fotóklubnak, szinte azonnal annak vezéregyéniségévé vált. A bank sarkán lévő vitrint állandó fényképkiállításnak rendezte be, itt mutathatták be első munkáikat Toldy György, Rojkó Károly, Haszics János, Szabó Sándor és sok más amatőr fotós.

Nem hajszolta a drága gépeket, nemegyszer mondta: a legolcsóbb és a legegyszerűbb géppel is lehet jó képet készíteni. Persze ehhez nemcsak tehetségre, széleskörű szakmai és műszaki ismeretekre van szükség, hanem türelmes laboratóriumi munkára is. Fényképei tökéletes kidolgozására, nagyítására mindig nagy figyelmet fordított.

Egyszerű FED-2 márkájú fényképezőgépével ott volt a város legfontosabb rendezvényein, minden ünnepén, a kultúrház, a szabadtéri színpad, a sportcsarnok építésénél, fesztiváljainkon, legfontosabb sporteseményeinken. Archívuma elképesztő terjedelmű, sok száz negatív, dia, mozgófilm és gondosan tárolt, kinagyított felvétel őrzi több évtizedes fotós munkásságának eredményeit. Nemcsak művészi, hanem történelmi értéket is képez ez a páratlan gyűjtemény!

Számtalan diploma, dicsérő oklevél tanúskodik munkássága sikereiről, közöttük az Országos Amatőr Művészeti Fesztivál 1985-ben kiadott díszoklevele is.

1991. június 3-án hunyt el. Az egész város részvéte kísérte utolsó útjára.




IPAROSOK, KERESKEDŐK, MESTEREK, VÁLLALKOZÓK

A háború előtt Beregszász polgárainak jelentős része szőlőtermesztésből, gazdálkodásból tartotta fenn magát. Kont Manó, Vári Sándor, Winkler József téglagyárai, a dohánybeváltó, az állami pincegazdaság és szeszfőzde, a szappangyár, a vasút többszáz embernek adtak ugyan munkát és biztosítottak jó keresetet, jelentős volt a tisztviselők, tanítók, orvosok, ügyvédek, orvosok száma is, a lakosság zöme azonban mégis különböző iparok űzéséből, kereskedelemből élt.

Jelentős szerepet játszottak a város gazdasági és társadalmi életében az iparos testületek és azok tisztségviselői, akik valamennyien szakmájuk kiváló mesterei voltak. Közéjük tartozott id. Thill Gyula fodrászmester, a Csehszlovák Iparos és Kereskedelmi Középosztály Párt beregszászi szervezetének alelnöke, az Ipartanonc Iskola egyik alapítója, bizottsági tagja és szakoktatója is. 1890. november 30-án Királyházán született. 1905. június 10-én, 15 éves korában, mint a Nagyszőlősi Ipartanonc Iskola jeles előmenetelű növendéke, ezüstérmes kitüntetéssel nyerte el a mesterfodrász címet. Szakmája még alaposabb elsajátítása céljából Németországba ment. A világháború kitörése Drezdában érte. Azonnal hazautazott szülőföldjére, önként jelentkezett az osztrák-magyar hadseregbe, rövidesen az orosz frontra került. Kolomea közelében hadifogságba esett. Öt éven át raboskodott a szibériai Krasznojarszk mellett lévő hadifogolytáborban. Az oroszországi forradalom kitörése után kalandos úton jutott el Vlagyivosztokba, ahol sikerült felkéredzkednie egy Fiúméba tartó teherhajóra. A Japán, a Kelet-Indiai, a Dél-Kínai tengereken, az Indiai-óceánon, a Vörös-tengeren, a Szuezi-csatornán, a Földközi-, végül az Adriai-tengeren át jutott végül Fiúméba, onnan vonaton, szekereken, gyalog érkezett haza Beregszászba. 1924-ben nyitotta meg a Zrínyi és a Bocskai utcák sarkán fodrászüzletét. Abban az időben a borbélyüzletek amolyan találkozóhelyek voltak, tulajdonosaik újságokat járattak, a vendégeknek volt idejük elbeszélgetni egymással, elolvasni, megvitatni a legfrissebb híreket, sőt akár egy sakkpartit is lejátszhattak, amíg a sorukra vártak. Id. Thill Gyula sokszor emlegette, hogy gyakran találkoztak nála Pásztor Ferenc római katolikus, Szutor Jenő református lelkészek, Hirsch Salamon főrabbi. Városunk három főpapja mindig barátságosan elbeszélgetett egymással. 1936-ban a Csehszlovák Iparos és Kereskedelmi Középosztály Párt beregszászi városi szervezete alelnökévé, az iparos testület ellenőrző bizottságának elnökévé választotta. Egyik alapítója volt a Beregszászi Magyar Ipartanonc Iskolának (ma: 18. sz. Szakipari Középiskola), melynek felépítéséhez sikerült elnyerni az állam támogatását. A vezetése alatt álló ellenőrző bizottság figyelemmel kísérte az építkezést, a legcsekélyebb mulasztás, hanyagság sem kerülte el figyelmét. A több mint 60 évvel ezelőtt emelt épület most is megállja a helyét közintézményeink, tanintézeteink között, máig a Munkácsi utca egyik legszebb épülete. Több éven át tanította mesterségére a tanonciskola növendékeit. A mindig elegáns megjelenésű, művelt, jómodorú, tekintélyt parancsoló ősz bajuszú fodrászmester nagy tiszteletnek és tekintélynek örvendett Beregszászban. 1961-ben hunyt el. Sok olyan kisiparost ismertünk Beregszászban, akiknek egyénisége elválaszthatatlan volt a várostól, akikkel mindig megálltunk elbeszélgetni legalább néhány percre. És amikor eltávoztak tőlünk, pótolhatatlan űrt hagytak maguk után, hosszú évek múltán is hiányoznak nekünk, szeretettel gondolunk rájuk. Gácsy Béla is közéjük tartozott. 1921. augusztus 20-án Beregszászban született. Édesapja Gácsy István kiváló gépjavító mester volt, műhelye, vasöntödéje fogalom volt a városban, nem volt olyan gép, amit ne tudtak volna megjavítani abban. Gyermekeit - Bélát, Józsefet, Jánost, Istvánt, Ferencet, Ernőt, Margitot - becsületes munkára nevelte, arra, hogy bármilyen körülmények között megállják helyüket az életben. Súlyos veszteség volt számára, hogy Ferenc fia 1944-ben elesett a fronton. Gácsy Bélát is behívták katonának a polgári iskola elvégzése után, fegyvermesterként szolgált a Don-kanyarban harcoló tragikus sorsú II. magyar hadseregben, csak szerencsés véletlen folytán maradt életben. 1942 decemberében ugyanis több bajtársával együtt karácsonyi szabadságra engedték. 1943. január közepén kellett volna visszatérni alakulatához. 1943. január 12-én hajnalban azonban a szovjet hadsereg széles frontszakaszon támadást indított a Don-kanyart védő II. magyar hadsereg ellen. Este a rádióban közleményt olvastak be, amelyben arról értesítették a karácsonyi szabadságon lévő tiszteket, katonákat, hogy további parancsig ne induljanak vissza alakulataikhoz, egyelőre maradjanak otthon... A gyengén felfegyverzett, ruházatban, élelmezésben, szállítóeszközökben nagy hiányt szenvedő, a németek által teljesen sorsára hagyott II. magyar hadsereg szinte teljesen felmorzsolódott a -38-fokos hidegben napokon át szakadatlanul tartó támadásban, akik életben maradtak, hadifogságba estek, többségük soha nem került haza. Valószínűleg ez lett volna a sorsa Gácsy Bélának is. Rövidesen újra behívták és a frontra küldték, Csak 1945 tavaszán került haza.

A Gácsy-család gépjavító műhelyét, vasöntödéjét, cséplőgépét, terménydaráló malmát államosították, vagyis elkobozták. Éveken át egykori saját műhelyeikben dolgoztak a Gácsy-testvérek, szorgalmasan, becsületesen, úgy, ahogy azt szüleiktől tanulták. Gácsy Béla például nyáron Asztélyban édesapja cséplőgépén dolgozott, munkájára soha senkinek nem lehetett panasza.

Diákkorától kezdve imádta a labdarúgást. Játékos karrierje 1933-ban az Előre ifjúsági csapatban kezdődött, majd a Juventusban és a BFTC-ben játszott. Kalocsay Gézával, Váradi Lajossal, Erbach Gézával, Noszál Jánossal együtt alapítója volt a háború utáni első beregszászi labdarúgócsapatnak, a Verhovinának, majd több éven át vezéregyénisége volt a Bolseviknak, Kolhozistának. Többnyire hátvédként vagy középpályásként játszott, de szükség esetén megállta a helyét a csatársorban is. Sziklakemény, de mindig sportszerű, rendkívül technikás, jó fizikai képességekkel megáldott labdarúgó volt. 1948-ban tagja volt annak a csapatnak, amely elnyerte a Bolsevik Országos Sportegyesület bajnoki címét. 1952-ben a beregszászi csapat a Kolhozista Falusi Sportegyesület országos kupájával tért haza. Gácsy Béla egyik kovácsa volt ennek a mai napig páratlan sportsikernek!

Nem lett hűtlen a labdarúgáshoz azután sem, amikor koránál fogva kénytelen volt szögre akasztani "csukáját". Több éven át volt a Kolhozista, majd a Kooperátor vezető edzője, irányításával az utóbbi 1961-ben és 1967-ben Kárpátalja bajnoka lett.

Rendkívül igényes edző volt, a labdarúgásban nem ismert tréfát, szigorú fegyelmet követelt játékosaitól, legjobb barátait, sőt öccsét Jánost, az ugyancsak nagyszerű és városunkban nagyon népszerű labdarúgót is kihagyta a csapatból, ha úgy vélte nincsenek csúcsformában, még akkor is, ha emiatt gyakran lelkiismeretfurdalást érzett. Barátként viszonyult játékosaihoz, gyakran látta őket vendégül pincéjében egy-egy pohár borra. Kalocsay Gézával, Beregszász ma is élő magyar és csehszlovák válogatott labdarúgójával, városunk díszpolgárával élete végéig ápolta baráti kapcsolatait.

A rendszerváltást követően az elsők között volt, aki vállalkozásba mert fogni, ő nyitotta meg Beregszászban a Széna-téren az első magánpékséget. Rengeteg bürokratikus akadállyal, gáncsoskodással, rosszindulattal, irigységgel kellett megküzdenie, amíg ki nem vették a kemencéből az első "szerb" kenyeret. Végtelenül boldog és büszke volt azon a napon, minden barátját, közöttük e könyv szerzőjét is, megajándékozott egy-egy frissen sült veknivel.

Gácsy Béla személyisége hozzátartozott Beregszászhoz, rengeteg barátja volt a városban, mindenki ismerte és szerette őt. 1994. november 26-án kísértük utolsó útjára a beregszászi temetőbe.

Nagy népszerűségnek örvendett a városban Sáradi László fényképész. Szakmájának igazi mestere volt. Magas, szikár alakjával, kissé hajlott hátú járásával, jó humorával közismert volt a városban.

Már diákkorában fényképezgetett, majd örökre eljegyezte magát szakmájával. Mindig rendkívül precízen dolgozott, soha nem sietett, néha bizony alaposan próbára tette vendégei türelmét, mindent átgondolt, mielőtt exponált volna, néha hosszú perceken át állítgatta a reflektorokat, egy-két centiméternyire mozdítva el azokat ide-oda mindaddig, amíg a megvilágítás nem lett tökéletes. Hosszasan tanulmányozta az arcot, igyekezett megismerni vendége jellemét, visszaadni azt a felvételen. Nem sablonos képeket, hanem igazi művészfotókat készített, ügyelt tökéletes technikai kidolgozásukra. Dr. Linner Bertalan sebészfőorvosról ő készítette a legjobb portrét.

Szellemes ember volt, mindenről megvolt a maga véleménye, szerette ironikusan kigúnyolni életünk árnyékos oldalait. Nagyon hiányzik városunkból.

Beregszászban sok üzlet volt. A CADEAU RT, a STÜHMER RT, a Szerencsi Csokoládégyár, a Tiszaháti Magyar Bolt, a Hangya Szövetkezet boltjainak kirakatai csábítóan szépek és gazdagok voltak, de sok magánüzlet is eredményesen működött, állandó vevőkörrel rendelkezett. Mintegy húsz üzlet volt például az egykori Bank-udvarban (ma: a Beregszászi Ruhagyár udvara). Kellemes volt végigsétálni ezen az üzletsoron.

A kereskedők között egészséges verseny alakult ki a vásárlókért. Az állandó vevők keménykötésű vásárlókönyvet kaptak a boltostól, amelybe bejegyezték a vásárolt árut, elegendő volt havonta egyszer elszámolni azért. Karácsonykor és húsvétkor, Mikulás napján a boltosok ajándékokkal kedveskedtek a gyerekeknek, ilyenkor különös gonddal díszítették ki kirakataikat. Mindenütt udvarias, előzékeny volt a kiszolgálás.

Az idősebbek bizonyára még emlékeznek Cséke Sándor, Egri Györgyné, Gergely Györgyné, Komáromi Gyuláné, Simon Pálné Fő-utcai, Richter Pál, Háda Andrásné, Waldmann Náthán Kossuth-téri, Liszkay Istvánné, Volcsányi Jánosné Széchenyi-utcai csemegeüzleteire, Belián Sándor, Erben Miklós, Kishegyi Gáspár, Preznánszky Lajosné, Spiegel Ábrahám fűszer- és vegyeskereskedéseire, Farkas és Földes Kossuth-téri magyar könyvesboltjára.

Divatárut Gelb Farkas és Gelb Ignác, Mándy Kálmán, Szabó Kálmán Kálvin-téri, Grünwald Miklós, Klein Vilmos Verbőczy-téri, Taub Ede Kossuth-téri üzleteiben lehetett nagy választékban vásárolni. Hentesáru Angalét Sándornál, Bazán Bélánál, Fazekas Pálnál, Kerekes Bertalannál, Lizák Jánosnál, Uszkay Bélánál volt kapható.

Beregszászban sok kiváló asztalos volt, a legkényesebb igényeket is ki tudták elégíteni. Sok családban ma is használják azokat a bútorokat, melyeket ezek a nagyszerű mesterek készítettek. Hosszan sorolhatnám neveiket, helyszűke miatt, a teljesség igénye nélkül, csak néhányat említenék meg. Gaál Géza, Lakatos Sándor Bocskai utcai, Lisztmann Menyhért, Tóth Ferenc Fő utcai, Milán Mátyás Tinódi utcai, Pauschwein György, Posztler Vilmos Attila-utcai, Pobránszky András Vörösmarty-utcai, Rácz Sándor, Szabó Endre Batthyányi-utcai, Varga István Zrínyi utcai műhelyeiben bármilyen asztalosmunkát elvállaltak.

Híres volt Szircsák Endre Bocskai utcai géplakatos és autójavító műhelye, kiváló, korszerű munkapadokkal volt felszerelve. Sokan tanulták meg ettől a kiváló mestertől a gépjavító szakmát, műhelyében mindig dolgozott néhány fiatal. Éppen ez okozta Szircsák Endre tragédiáját! 1945-ben "kizsákmányolónak" minősítették, műhelyét, házát elkobozták, lakásából kilakoltatták. Az ő műhelyében működött több éven át a Beregszászi Gép- és Traktorállomás javítóműhelye, háza a GTÁ igazgatóságának irodája lett. A mester pedig földönfutóvá vált! Sok beregszászit ért azokban az években hasonló sors.

Szakmájuk kiváló mesterei voltak Sebestyén Gyula és Sebestyén Kálmán Rozsoskert-utcai ácsok. Az utóbbi nemcsak szakmájához értett, hanem az építkezési munkálatok szervezéséhez is, Kijevben például ő irányította a Cservonoarmijszka utcán megnyitott "Trojanda Zakarpattya" borszaküzlet építését Homoki József műépítészmérnök és Horváth Anna, Ukrajna Érdemes Képzőművésze tervei alapján.

Cipészeink nemcsak a lábbelik javításához értettek, méretre is készítettek cipőt, akár ortopéd cipőket is. Háy Gáspár, Kovács Sándor, Tomcsik János, Száraz József, Birta Kálmán, Kilb Antal, Kopperdák Gyula, Neumann József cipészmesterekre még sokan emlékeznek.

Mandel Vilmos, Reismann Ignác, Reismann József bádogosmesterek keze alól művészi kivitelű munkák kerültek ki. Évtizedeken át dolgoztak szorgalmasan Beregszászban Bani János, Benkő István, Kardos Pál, Szabó Pál szobafestők és mázolók, Inglik László, Kun Ignác, Popil Zsigmond, Schwartz Dezsőné szűcsök, Inglik Sándor, Katz Herman, Klein Ignác, Östreicher Samu, Stern Ignác szabók, Friedmann Dezső, Varga Györgyné, Vass Béla, Webermann Márton szíkvízgyárosok, Ködöböc Ferenc, Margitics László, Oszák Péter, Stojanovitsch Sándor pékek, az utóbbi egykori Széna-téri műhelyében sütött kenyeret ma is szerbkenyérnek hívják a beregszásziak.

Gelbermann Ignác, Roóz Lipót, Schreck Lajos, Zupkó Béla órásokra is szívesen emlékeznek a régi beregszásziak.

Szinte hihetetlennek tűnik, hogy 1942-ben Beregszászban még négy nyomda működött: az Árpád utcai Haladás, a Bocskai utcai Bocskai, a Rákóczi-téri Szatmár és Bereg Nyomda, valamint Juhász Béla Bocskai utcai nyomdája. Az utóbbi a háború után a járási nyomda igazgatója lett, de mint egykori nyomdatulajdonost nem tartották megbízhatónak, leváltották. Gépszedőként folytatta munkáját, évtizedeken át ő szedte a járási magyar nyelvű újságot, sok fiatalt vezetett be szakmája rejtelmeibe.

Hangulatos cukrászdák kínálták süteményeiket, tortáikat, fagylatjaikat a városban. A leglátogatottabbak Inglik Pál, Vaszil Jánosné Fő utcai, Lóga Jenő Verbőczy téri és a Pazar-család Rákóczi téri cukrászdái voltak.

Aligha van Beregszászban olyan család, amely ne készíttetett volna valamikor fényképet Bogdán József Fő utcai, Ignáczy Géza Bank-udvari, Locker István Árpád utcai fotószalonjaiban.

Ignáczy Géza 1880-ban Ungváron született. 1903-ban önállósította magát Kisvárdán. 1907-ben nyitotta meg fotószalonját Beregszászban. Az első világháborúban az olasz fronton harcolt, mint őrvezető. A Károly-csapatkereszttel tüntették ki. Beregszászban ő volt az elnöke a Keresztényszocialista Pártnak, egyik alapítója a Katolikus Legényegyletnek. Szakkönyvet írt a fényképezésről. Szakmájának igazi mestere volt, csak kiváló minőségű képeket készített, portréi művészi színvonalúak voltak. Feleségével együtt ő működtette az Uránia Filmszínházat. A városról készített képei ma történelmi értékűek.

Locker István 1900-ban Eperjesen született, szülei 1905-ben Munkácsra költöztek, ahol apja a városháza épületében fotószalont nyitott. Az első világháborúban hadiérettségivel fejezte be középiskolai tanulmányait. A frontra került, rövidesen hadifogságba esett. 1937-ben költözött Beregszászba, rövidesen megnősült és az Árpád utcán fotószalont nyitott, melyet egészen 1945-ig sikeresen működtetett. Üzletét természetesen elkobozták, szakmáját állami fotószalonokban folytatta egészen 82 éves koráig. 1996-ban Beregszászban hunyt el.

Megbecsült iparosai voltak a városnak fodrászaink - Pfeifauf Sándor, György István, Schütz Emil - kellemes volt elbeszélgetni velük nyiratkozás, borotválkozás közben, vendégeiknek újságokat járattak, udvariasan, előzékenyen szolgálták ki őket. 1945 után államosították üzleteiket, igaz, megengedték, hogy egyszerű alkalmazottakként tovább dolgozzanak azokban.

Pfeifauf Sándor Mezőkaszonyban 1909-ben született. Iskolái elvégzése után Aradon tanulta ki szakmáját. Több évi gyakorlat után 1936-ban önállósította magát. Üzlete modernül volt berendezve, két alkalmazottat foglalkoztatott. A cseh megszállás alatt tagja volt a Magyar Nemzeti Pártnak, anyagilag támogatott minden magyar mozgalmat. Állandó vendégeivel baráti kapcsolatokat ápolt, igényesen szolgálta ki őket, mindig kellemes volt elbeszélgetni vele.

Népszerűek voltak a Donáth, Royal, Rákóczi éttermek, esténként zene szólt termeikben, vendégeik étel- és italkülönlegességekben válogathattak.

A kéményeket Balázs György, Limbach Emanuel kéményseprő mesterek és alkalmazottaik tartották rendben. Gyümölcsfacsemetéket Hrimuth László, virágpalántákat Rabovszky György kertészeteiben vásárolhattunk.

Ugyancsak népszerűek voltak Ackermann Gizella, Lisztmann Amália, Felzmann Teréz, Wolczovitsch Margit kalapszalonjai.

Almásyné Szappanos Mária divatszalonjában 10-12 varrónőt foglalkoztatott. Itt készültek Beregszászban a legdivatosabb női ruhák. Gyönyörűen rajzolt, festett, képei ma is sok családban megtalálhatók. Sok megrendelőjük volt Bakos Erzsébet, György Istvánné, Halász Edit, Thill Gyuláné varrónőknek is.

A kovácsműhelyek között Kiss Albert, Koczka János Bocskai utcai, Orgoványi János Árpád utcai műhelyei voltak talán a legismertebbek. Kályhákat Szabó Lászlóval, Szűcs Imrével rakattak a beregszásziak, kádármunkát Balder Márton, Kupin Károly, Neufeld Miklós, Reismann Péter, Valálik Endre vállaltak.

Faárut a Bartha-testvérek Árpád utcai, a Fusch-testvérek Bocskai utcai fatelepén, File Pál, Kurmay Sándor, Szabó János fakereskedőknél lehetett rendelni.

Ismert és megbecsült építkezési vállalkozóik voltak a városnak Balogh Lajos, Fekete Imre, Győry Sándor, Kiss József, Beregszászban ma is sok szép épület dicséri munkájukat.

Krajnik Ferenc tánciskolájában tanult meg táncolni a fél város. A mindig elegáns tánctanár úri viselkedésre, udvariasságra is oktatta tanítványait.

Nem volt gond mestereket találni a városban bármilyen munka elvégzésére, iparosaink kiválóan, gyorsan, precízen dolgoztak, adóikkal gyarapították Beregszászt, jutott tehát pénz a közművesítésre, az utcák, terek, parkok fenntartására, gondozására, a város szépítésére.

A rendszerváltás után egyre többen mernek vállalkozásba fogni, műhelyeket, kisvállalatokat, üzleteket nyitni. Lőrincz András Kastély-sörözője, Oázis-parkja, Pecsora Elek Diana KFT-je, Cseh Piroska női fodrászata, Zelenyák István Gabi-cukrászdája, a Pfeifauf József vezette EcotradeInform Vállalat, a Szilágyi Sándor vezette "Agrarnyik" KFT, Erdődy Leontin Numinátor Vállalata, Sass Károly farmergazdasága és kígyósi Sasfészek vendéglője, a városban egyre szaporodó magánüzletek, az Aisberg Vegyesvállalat, a Beregszászi Húskombinát RT, a Havasi Gyopár RT már-már a régi idők hangulatát varázsolják vissza a városba, még akkor is, ha egyelőre a lakosság súlyos anyagi helyzete miatt nem rendelkezhetnek széles vásárlóközönséggel, sok megrendelővel.

Beregszászban mindig sok háziasszony foglalkozott hímzéssel, kézimunkázással, hogy szebbé, otthonosabbá tegyék környezetüket. Többségük nem hivatásszerűen foglalkozott ezzel a nem lebecsülendő alkotó tevékenységgel, amelyben az az átalakító erő a lényeges, amellyel az egyéni alkotó egységes, szerves egészé forrasztotta, a maga sajátos ízlésének megfelelően formálta a különböző eredetű hímző elemeket. A hímzés, mint a népművészet egyik meghatározó ágazata, mindig termékenyítően visszahatott és ma is hat a hivatásos művészetre. A hímzésnek, akárcsak a népművészetnek egészben véve, mindig a népi hagyomány volt az alapja, amely azonban nem változatlan, hanem az egymást követő nemzedékek tehetséges népművészeinek tevékenysége folytán állandóan változik, új formákkal gazdagodik, de bármilyen változásokon megy át, alapformáiban megőrzi a maga sajátos jellegét. A hímzések századokon át megőrizték szépségüket, mivel alkotóik mindig a legszebb, legjellegzetesebb motívumokat, színeket használták fel. Néha heteket, hónapokat, sőt éveket fordítottak egy-egy darab elkészítésére.

Járásunkban reneszánszát éli a beregi szőttes. Nagyberegen Antonik Tiborné Polónyi Katalin, a népművészet mestere kezdte elsőként gyűjteni az ősrégi, csodálatosan szép farkasnyomos, makkos beregi szőttes-mintákat, szorgalmas munkája nyomán rengeteg szebbnél szebb szőttes került elő a falu asszonyainak szekrényeiből, komódjaiból, majd lekerültek a padokról az évtizedeken át porosodó szövőszékek is, és Nagybereg, Kígyós, Beregújfalu asszonyai, leányai munkához láttak. Nekik köszönhető, hogy ma már ismét messze földön híresek a beregi szőttesek!

Derceni Ibolya, a Ukrajna Érdemes Népművészeti Mestere 1934-ben Kígyóson született, a 60-as években kezdett komolyan foglalkozni szövéssel. Több kollektív kiállításon vett részt Ungváron, Kijevben, Moszkvában, Magyarországon, Romániában, Csehszlovákiában. Önálló kiállításai voltak 1995-ben Beregszászban és Budapesten, a Magyar Kultúra Házában.

Leánya Kovácsné Derceni Ibolya 1957-ben született, elvégezte az Ungvári Állami Egyetem biológiai karát, a kígyósi általános iskola tanárnője. Pedagógusi munkája mellett, akárcsak édesanyja, szövéssel foglalkozik, a Népművészet Mestere. Ungváron és Beregszászban édesanyjával együtt mutatkozott be, de kiállították szőtteseit Kijevben, Moszkvában, több külföldi országban is.

Prófusz Marianna szőttesei méltán keltenek feltűnést minden kiállításon. A Beregi Középiskolában szövőműhelyt rendezett be, szorgalmasan tanította a leányokat a szövés mesterfogásaira.

Minden kiállításon feltűnést keltenek Mester Irén, Bakó Olga iparművészek alkotásai.

Ami azonban a hímzést illeti, sajnos mintha visszaesett volna a népművészt e valamikor rendkívül termékeny ága. A piacot, az üzleteket elárasztották a ízléstelen, rikító színű, jellegtelen motívumú hímzések. Pedig Beregszászban mindig nagy hagyományai voltak a hímzésnek, sok művelőjét tartjuk ma is számon.

Hiányoznak az egykori kézimunka szaküzletek, nehéz beszerezni a hímzéshez szükséges anyagokat, színes fonalakat, mintákat. Ma tulajdonképpen csak néhányan, főleg az idősebbek foglalkoznak hímzéssel. Az üzletek polcain tömegesen gyártott, gyakran nagyon ízléstelen terítők, függönyök, díszpárnák kelletik magukat.

Beregszászban a háború előtt több kézimunka-szaküzlet volt, azokban be lehetett szerezni a hímzéshez szükséges kellékeket, vásárlóik szakszerű tanácsokat kaphattak tulajdonosaiktól.

A Bank-udvarban (a mostani ruhagyár udvarán) volt Románszky Emma (Románszky Géza zenetanár édesanyjának) kézimunka üzlete. Csodálatosan hímzett, előrajzolt (drukkolt), montírozott. Akkor a fehér fonállal hímzett ágynemű, a dupla ágyon átvethető díszpárna volt divatban. Ezekből mindig nagy választék volt üzletében. Borsótüllre gyönyörű pasztellszínű fonállal terítőket, függönyöket, díszpárna-huzatokat hímzett, sok beregszászi családban ma is megtalálhatók ezek a páratlanul szép kézimunkák.

Üzletében színes pamutfonalat, gobelin képek készítéséhez szükséges "Willer-mintákat" lehetett rendelni. Emma néni szívesen osztotta meg gazdag tapasztalatát vevőivel, sokan tőle tanultak meg hímezni Beregszászban.

A háború után, amikor kézimunka üzletét elkobozták, Munkácsi-utcai otthonában folytatta a hímzést, előrajzolást. Halála után budapesti születésű menye, Ilike egészítette ki főleg előrajzolással csekélyke nyugdíját. Leánya Katalin hegedűtanárnő lett, Királyházán él, szabadidejében hímez, megőrizte édesanyja páratlanul értékes kézimunkaminta-gyűjteményét.

A református templom melletti üzletsoron volt Németh Józsefné Varga Irén kézimunka üzlete. Nagyváradon, majd Budapesten tanult iparművészetet. Mintákat Budapestről a Kossuth-utcai kézimunka szaküzletből rendelt. A háború után húga, Almásy Gézáné Varga Júlia folytatta ezt a szép családi hagyományt. Özvegyi nyugdíját előrajzolással egészítette ki, felhasználva ehhez nővére mintáit, de újakat is rajzolt. Főleg a kalocsai, matyó, sárközi, taracközi mintákat kedvelte, valamint a piros-fekete buzsáki, valamint az írásos és úrihímzést.

Répay Annának fehérnemű kézimunka szaküzlete volt. A háború után Attila utcai házában sógornőjével, Margittal együtt ágynemű varrással, monogramozással egészítették ki nyugdíjukat.

Kameneczky Berta 1918-ban született, 13 éves volt, amikor elveszítette édesapját. Hat testvérével együtt maradt árván. Németh Józsefné Varga Irén kézimunka szaküzletében kezdett dolgozni, 1940-ben iparigazolványt szerzett, felvették a képesítéshez kötött iparosok névjegyzékébe. Az üzletet a már említett Almásy Gézáné Varga Júlia vezette, de később átadta azt üzlettársának. 1941-ben férjével feladták fűszeresüzletüket és csak a kézimunka szaküzletet tartották fenn. Sajnos férjét 1945-ben elhurcolták, három gyermekével egyedül maradt. Mivel üzletét elvették, állami munkát vállalt, éjszakánként kézimunkázott, művirágot készített, applikált, előrajzolt, díványpárnákat montírozott, sőt még bőrdíszművességgel is megpróbálkozott. Sokoldalú tehetségét leánya Ortutay Tamásné Décsei Zsuzsa szobrászművésznő, Beregszász számos emléktáblájának tervezője és alkotója örökölte.

Benkő Istvánné Szabó Ágnes 1911-ben Tiszaújlakon született, ott végezte el jeles eredménnyel az általános iskolát. Gyermekkorától kézimunkázott, hímzett. Minden stílust és irányzatot szeretett, de mindig gondosan ügyelt az adott tájegységre, vidékre jellemző motívumok, színek ízléses és igényes összeválogatására. Kézimunkái mindig sikert arattak a járási, megyei, sőt országos kiállításokon. Mestere volt az erdélyi, mezőségi, palóc és természetesen a beregi mintáknak. Fia Benkő György Beregszász elismert festőművésze lett.

Balogh Sándorné annak a Balogh Sándornak volt a felesége, akinek nevéhez a híres szernyei Gyöngykaláris népi együttes megalakítása, több évtizedes tevékenysége fűződik. Balogh Sándor 27 éven át volt a szernyei iskola igazgatója, 1941-ben telepedett át családjával együtt Beregszászra, ahol a Beregvármegyei Közjóléti Szövetkezet igazgatójává választották. Szernyével azonban nem szakította meg kapcsolatait, 1943-ban részt vett az első világháború hősi halottjai emlékművének avatásán. Feleségét mindenki Marcsa néninek szólította Beregszászban. Kézimunkázással, kötéssel pótolta családja szerény jövedelmét leányával, Évával együtt. Rengetegen keresték fel, mindenkinek szívesen adott tanácsot a nehéz háború utáni időkben szvetterek átkötéséhez, mintájuk kiválasztásához.

Messzemenően nem tudtunk szólni mindenkiről, akik hímzéseikkel elismerést, tiszteletet vívtak ki maguknak Beregszászban. Kézimunkáikat féltve őrzik ma is sok családban.




UTÓSZÓ

Könyvemben, az azt megelőző, a Bereginfóban több mint három éven át publikált Régi beregszásziak c. cikksorozatomban igyekeztem felidézni mindazok emlékét, akik életüket a Vérke-parti városnak szentelték, maradandó nyomot hagytak maguk után szülőföldjükön. Természetesen nem írhattam mindenkiről, akik ezt megérdemelték volna. Sajnos komoly nehézségeim akadtak az anyag gyűjtése, feldolgozása során, sok híres beregszásziról nem sikerült megszereznem a szükséges adatokat.

Örvendetes, hogy cikksorozatom az Internet világhálóján eljutott sok külföldön élő honfitársunkhoz, többen közülük kiegészítették, helyesbítették anyagaimat, sok jó ötlettel segítették kutatómunkámat. Hálás vagyok mindazoknak, akik leveleikkel, e-mail-üzeneteikkel felkerestek, bíztattak.

Egy ilyen cikksorozatot nem lehet soha lezárni. Vannak még olyan híres régi beregszásziak, akikről nem volt módom írni. Szívesen fogadok a továbbiakban is észrevételeket, kiegészítéseket, helyesbítéseket, új ötleteket a Bereginfó e-mail címén: binfo@bereg.uzhgorod.ua.




Hátra Kezdőlap