A MŰFAJ ÁLTALÁNOS FEJLŐDÉSTÖRTÉNETE

A paraszti közösség egyébként nem akkor találkozott először a históriával, amikor azt pl. a vásáron megvehette. Jóval korábban, a históriás énekek virágzása idején is lehetett alkalma azokat hallani, mégpedig főúri, nemesi körökben, ahol az énekek előadásának ünnepi aktusain a paraszti nép is – akár mint szolgaszemélyzet – szórványosan megjelenhetett. De ekkor számára a história csak ének volt, olyan ének, amelynek tárgya is idegenül hatott rá olykor. A história ekkor még a nemesi rétegek műfaja, és az, ami belőle az alsó rétegekhez eljutott, nem lehetett több, mint töredék. Csak arra szolgálhatott, hogy egyes paraszti személyek hozzászokjanak a műfajhoz, értesüljenek bizonyos hírekről, és ismerkedjenek pl. a dallamaival.

A műfaj a paraszti rétegekhez valójában csak akkor juthatott el, amikor a parasztság körében is adva voltak a műfaj fenntartásának feltételei, így az írás ismerete, ugyanakkor a műfaj is oly mértékben átalakult, hogy a paraszti rétegek számára is érthetővé és élvezhetővé vált. Ez a folyamat kb. a 18. század végén kezdődött, és a múlt század második felében terebélyesedett ki.

Erre az időre maga a műfaj nagyot változott: nagymértékben popularizálódott. A nemesi, főúri rétegek szűk köréből kiszabadulva, főleg a városi és mezővárosi polgárság műfajává vált, ami egyúttal lényeges tartalmi és formai átalakításokkal járt együtt. A hősi harcok, eszményi történetek helyett egyre több helyet kaptak bennük a köznapok eseményei, azok a váratlan, olykor rémisztő esetek, szerencsétlenségek, amelyek a békés városlakók nyugalmát leginkább megzavarták. De tárgykörük nemcsak témában bővült, hanem földrajzilag is: a külföldi háborús események, természeti csapások, véres történetek éppúgy helyet kaptak a hazai históriákban, mint valamivel korábban nyugati párjaikban a magyarországi török harcok vagy egyéb véres események. A polgári közönség szélesebb érdeklődését speciális műfajának tárgyköre is jól tükrözte.

Ugyanakkor a históriák a históriás énekekhez képest lényegesen lerövidültek. A Tinódi-féle hosszadalmas leírások, részletező bemutatások helyett a hírek tömör összefoglalása került előtérbe, olyan rövidebb bemutatás, amely a megrendítő részleteket azért kellően kiemelte. Mindez a jobb, célratörőbb szerkesztéssel járt együtt, azzal a tömör fogalmazással, amely a népi szövegekben található tökéletesebb formában. Mindenesetre az efféle formai változások lehetővé tették, hogy a históriák közönsége körébe a parasztság is minél nagyobb számban bekapcsolódjék.

{5-383.} Ennek egyik fontos feltétele viszont az volt, hogy az új közönség ismerje az írást-olvasást. A paraszti írásbeliség megvalósulása, mint ismeretes, igen hosszú folyamat, és több szakaszra tagolódik. Hogy a parasztság közül valaki kiemelkedett és írni-olvasni megtanult, többször is előfordult a középkor óta. Az ilyen személyeknek azonban csekély hatásuk lehetett régi osztályuk kultúrájának átalakításában. Jelentősebb változás csak akkor következett be, amikor egyes csoportok, rétegek köznapi tevékenysége során is fontossá, szükségessé vált az írás ismerete. Ez pedig főleg akkor történt, ha a parasztitól eltérő tevékenységben is részt vettek, pl. piacra jártak, kereskedtek, más szóval: ha a paraszti polgárosodás némi jelei mutatkoztak. Ez többnyire a paraszti lakosságú mezővárosokban történt meg vagy a speciális termelőkultúrát folytató lakosság körében, így pl. fejlett bortermelés, dohány- vagy gyümölcstermesztés esetén, vagy szabadabb irtásvidékeken.

Jó példát találhatunk erre már a 17. századtól kezdve – a mezővárosok mellett – azokban az északnyugat-magyarországi falvakban, melyek szabad művelésű és az árugazdálkodásra több lehetőséget adó bőséges irtásföldekkel rendelkeztek, mely földeket szabadon adták-vették, és az ezzel kapcsolatos szerződéseket a kis falvak lakói többnyire saját hatáskörükben állították ki. A korabeli adatok szerint e falvak paraszti vezetői között több írástudó személy is működött. Más adatok pedig arról tanúskodnak, hogy ezen időszaktól kezdve e falvakban is igényelték a rendszeres iskolai oktatást, és az írástudó falusi személyek pl. közügyekben Pesten és Bécsben is eljártak. Ennek az igénynek aztán a 18. század második felében hozott állami rendelkezés (Ratio Educationis) adott megfelelő formát és ösztönzést, amikor az oktatást kötelezővé tette. Ennek hatása lényegében a következő század elején jelentkezett, akkor tehát, amikortól kezdve megszaporodtak azok a históriák, amelyek már a paraszti ízlést is figyelembe vették. Ez időtől fogva a históriák között gyakoribbak a balladaszerű elbeszélések, tömör szövegű történeti leírások vagy a népies-vallásos történetek.

Mindez a fejlődésnek csak egyik feltétele, egyik ága. A paraszti história létrejöttének további feltételét jelentette az olcsó ár és a gyors előállítás, ami csak a helyi nyomdák jelentős fejlődése és megszaporodása révén volt elképzelhető. Ez pedig lényegében a múlt század második felében következett be. Nem csodálható tehát, hogy a paraszti históriaköltészet ugyancsak e korban virágzott fel. Ez időre különben a műfaj lényegében kikopott a városi polgárság köréből, viszont a paraszti írásbeliség igen kiterebélyesedett, és a műfaj – mint az írással ismerkedő rétegek egyik első olvasmánya vagy helyesebben: az olvasásra vezető eszköze – a parasztságnál is jelentkezett és erőteljesen kibontakozott. Erre az időre a história jellegzetes paraszti színezetet nyert. Országosan tekintve, először a mezővárosokban és a fejlettebb dunántúli falvakban terjedt el, a nagy vásárhelyek és búcsújáró helyek közelében, majd fokozatosan az ország egyéb részeiben. Legutoljára, úgy tűnik, Kelet-Magyarországon, ahol legtovább maradt életben, még akkor is, amikor másutt a gyakorlata megszűnt, és a históriás elnevezés is – mint a Dunántúl egyes helyein – erősen degradálódott: az énekes előadó helyett már csak a vásári árusokat és azoknak is mozgékonyabb, könnyebb fajsúlyú rétegét jelölte: a köszörűst, a kujtorgót és a kéregető cigánynépet.