HISTÓRIÁK


FEJEZETEK

HISTÓRIAI TÉMÁK

A históriákra jellemző az aktualitás, a friss alkalmazkodás és ezzel összefüggően a témák változatossága. Mindez a műfaj jellegéből, életkörülményeiből jól magyarázható: a vásárok, búcsúk zajló tömegében nem annyira a szépen komponált ének, művészi előadás volt a fontos, hanem az érdekes téma, a szenzációs hír és a harsogó, rikító tónusú előadás. Még a vallásos énekekben is, melyek tárgya leginkább állandó, és melyeket búcsúkban olykor szent énekként is zengedeztek, igyekeztek a versbe szedett történetet valamely ismert helyhez – többnyire búcsújáró helyhez – és közeli időponthoz rögzíteni, melynek aztán az lett a következménye, hogy régtől ismert csodatörténetek újabb és újabb köntösben, megfogalmazásban láttak napvilágot.

De milyenek is voltak a históriai történetek? Valójában mindenféle történet a históriába {5-390.} kerülhetett, ami a köznapi emberrel megtörtént, csak az kellett, hogy érdekes legyen, újszerű, szenzációs vagy elborzasztó. Olyan tehát, ami azonnal magára vonta a figyelmet, és amivel meg lehetett ragadni a gyanútlan embert. Ezért a história témája többnyire gyilkosság, halál, verekedés, betörés vagy a hajdani időkben oly félelmetes tűzeset. Az ún. országos események is helyet kaphattak benne – így pl. háború, árvíz vagy aszály –, de korántsem országos, szélesebb vonatkozásban, hanem úgy, ahogy ezek egy-egy ember életére hatottak, vagy éppen egyéni tragédiát okoztak. Ilyen értelemben a históriák az eseményeket az egyes emberek szemszögéből mutatták be, olykor igen leszűkült, szinte torz szemszögből. A zajló események között egyedül maradt és az emberi gonoszságnak, kegyetlenségnek vagy az elemeknek egyaránt kiszolgáltatott szegény ember szemszögéből, aki csak rémüldözik a rendkívüli és elsöprő árként rázúduló eseményeken.

Az események „emberi oldalról” való értékelése jellemző egyébként a balladákra is, melyekben ugyancsak emberi sorsokat, tragédiákat láthatunk – csak éppen magas művészi fokon, harsogó színektől és szenzációhajhászástól mentesen. Mindenesetre az alapszemlélet, az emberi sors iránti érdeklődés hasonló, és ez a szemléleti hasonlóság ugyancsak megkönnyítette a kölcsönhatást, és főleg azt, hogy a históriát a balladafenntartó közösség megtanulta, énekei közé iktatta és közben „balladásíthatta”.

A história témáinak változatossága, egyben leszűkülése és a szenzációs hírek felé való eltolódása még elődéhez, a históriás énekhez képest is szembeszökő. Ebben még több olyan téma is akadt – pl. a török elleni harc –, amely országos érdekű, és az egész népet lelkesítette. De ezt a harcot éppen a históriás éneket is fenntartó felső, nemesi rétegek vezették. A históriák fenntartója, a polgárosodó parasztság viszont ez időre egyre jobban elszigetelődött, s ezzel együtt érdeklődése is szűkebb körre szorult.

A históriai témák leszűkülése végül is annak a fejlődésnek az eredménye, amely a parasztság életviszonyaiban és a többi társadalmi réteghez való kapcsolatában végbement, és amelynek révén érzéketlenné vált „az országos témák” iránt, vagy ahogy Arany János megfogalmazta, nem érdekelte „sorsa a nemzetnek, mely őt századokon keresztül dolog (res) gyanánt tekintette”.

A HISTÓRIÁK KOMPOZÍCIÓJA

A históriát, mint láttuk, vásárban, búcsúban adták elő, olyan nyitott térségeken, ahol szabadon járt-kelt, mozgott a nép, hullámzott a sokaság, és ahol éppen ezért a históriásnak nem kis erőfeszítéssel kellett megküzdenie a közönség figyelméért.

A históriás erőfeszítését segítette a szöveg némely formai eleme, a verskezdet és záróvers éppúgy, mint a speciális szerkesztésmód. A históriák ugyanis nagyrészt úgy voltak megszerkesztve, hogy az esetet, amit bemutatni kívántak, tömören, drámai módon foglalták össze, mégpedig oly módon, hogy a figyelmet felkeltsék, megtartsák vagy éppen fokozzák. Ezt szolgálta a szerkesztésben az a fokozatosság, amely a verset általában három részre tagolta. Az első rész, mely rendszerint a legterjedelmesebb lehetett, az alaphelyzetet vázolta, míg a másodikban előtűntek a problémák, ellentétek, melyek végül a harmadik részben súlyos konfliktusban vagy tragédiában robbantak ki.

Ezt a hármas tagolódású szöveget fogta közre a kezdő-, illetve a záróstrófa, melyről még külön fogunk szólni. A hármas tagolódás pl. Labanc egyik históriájában a következőképpen tapasztalható. Az első szakasznak az alaphelyzetet felvázoló strófája a következő:

{5-391.} Varjasfalván történt ez a nagy eset,
Kardos Péter ott egy leányt szeretett,
Kádár Marcsa volt a szép leány neve,
Kardos Péter tiszta szívből szerette.

De a fiút besorozták katonának, mielőtt elment, egymásnak hűséget fogadtak. A lány azonban megszegte a hűséget, és mással jegyezte el magát. A második szakasz így kezdődött:

Kardos Péter hazajött szabadságra,
Édesanyja szomorúan fogadta.
Miért olyan szomorú édesanyám,
Talán beteg az én kedves Mariskám?

Megtudta aztán, hogy a lány nem tartotta meg szavát, most lesz az esküvője. A fiú is elment. A harmadik, legdrámaibb szakasz pedig:

Amikor az esküvőnek vége lett,
Kardos Péter az oltár elé lépett,
Elővette hatlövetű pisztolyát,
Kádár Marcsa szívét golyó járta át.
Kardos Péter mikor eztet megtette,
Gyilkos fegyvert önmagára szegezte,
Egy dörrenés és ő neki is vége,
Ő is halva rogyott szegény a földre.
Vértócsában áll az oltár zsámolya,
Megdermedve áll ott a lelkiatya,
A szülője jajszavakkal siratja,
Kardos Péter, Kádár Marcsa meghalva.

Ez a szerkesztésmód egyébként nemcsak a históriáknál fedezhető fel, hanem – tömörebb, költőibb formában – a balladákban, különösen az újabb balladákban is. Nyilván nemcsak arról van szó, hogy rájuk a história szerkesztésmódja hatott, hanem arról is, hogy a balladai, drámai előadásmód bizonyos fokú példát jelentett a históriák írásánál, tehát a hatás kölcsönös.

ÉNEKKEZDŐ SOROK

A történet tényleges bemutatása előtt a históriában rendszerint található egy vagy két strófa, melyek közvetlenül a közönséghez szólnak: figyelemre, meghallgatásra szólítanak fel, mivel rendkívüli esemény az, ami hallható. Némelykor e strófa csak az eset rendkívüliségére utal és a korra, amelyben mindez a szörnyűség megtalálható. Ilyen pl. a fenti história kezdőstrófája is:

{5-392.} Én Istenem, miket kell még megérni,
Nem lehet most egyebet se hallani,
Napról napra betörések, lopások,
Mindenfelé csak a nagy gyilkosságok.

Máskor kifejezetten a figyelmes hallgatásra szólítanak fel, a téma rendkívülisége következtében. E verskezdetek egyébként meglepő egyezést mutatnak a históriás énekek kezdősoraival, sőt azon túlmenően, sok más epikus ének kezdetével is. Csak mutatóban közlünk ezek közül párat. Vajkai Bánk bánról szóló énekének kezdősorai:

Egy régi dologról én mostan szólok
Kérlek, hogy fejenként rá hallgassatok.

Az egyik históriának pedig ezek a kezdősorai:

Jöjjetek közelebb, hallgasson mindenki
Midőn ajkam a bús történetet zengi.

S hogy az efféle verskezdetnek milyen szívós hagyománya lehetett, azt abból is megítélhetjük, hogy még a pusztán olvasmánynak szánt, az énektőt függetlenedett hírversekben is megtaláljuk a következő formában:

Jertek ki szegények, jószívű polgárok
Megírtam a versem, csak azt olvassátok.

Érdekes viszont, hogy a rendkívüli eseményre való utalás, figyelemfelhívás némely balladánkban is megtalálható:

Hallottátok hírét a híres Szebennek,
A híres Szebennek, s a híres Mohának?

ZÁRÓ VERS

A históriai történeteket rendszerint záróvers fejezi be, mely összefoglalja és magyarázza a történetet, levonja a szükséges tanulságot. A versíró többnyire itt lép újra elő, és nemcsak véleményének ad hangot, hanem olykor magáról is ejt egy-két szót, így pl. Tinódi a versírás körülményeiről.

A záróversnek ez a különálló szerepe a históriákban is megmaradt, és itt a történet befejezése után a históriás, mint a közhangulat kifejezője, a tanulságra figyelmeztet, Kardos Péter fenti históriájában pl. a következőképpen:

Fiatalok ezekből tanuljatok,
Ily rossz tettre soha ne gondoljatok,
Tanuljatok e szomorú példából,
Kardos Péter, Kádár Marcsa sorsából.

{5-393.} S minthogy a záróversek általában a versszerzők külön véleményét tartalmazzák, azt gondolhatnánk, hogy e példázatok a versíró személyének háttérbe szorulásával ugyancsak eltűnhetnek. Ezzel szemben azt tapasztalhatjuk, hogy a históriák, ha a szóbeliségbe kerülnek, ezt a strófát is gyakran megtartják.

Sőt, azt is tapasztalhatjuk, hogy egyes hagyományos népballadákban, melyek mögül, ha volt is, az egyéni szerző személye teljesen elenyészett, a balladai hangtól egészen idegen, históriai példázat ugyancsak megtalálható. Így pl. Bethlen Anna balladája, melyet még Kriza János jegyzett le (MNGy III. 18–20), a következő példázattal zárul:

Vegyen minden példát róla
Az árváknak hogy megy dolga.

Hozzá hasonlókat mind régebbi, mind pedig újabb típusú balladáinkból szép számmal idézhetnénk.

Mindezeket látva, óhatatlanul felötlik bennünk az a kérdés, ami a história tárgyalása során már oly gyakran megfogalmazódott: a história és a ballada szoros kapcsolata, mely úgy tűnik, jóval erősebb, állandóbb és hatásában is tartósabb, mint ahogy azt eddig feltételeztük, és aminek adatszerű feltárása a ballada életének, történeti rétegeinek pontosabb megismerését is elősegíthetné.