MÓDSZERTANI BEVEZETÉS

A siratót vagy siratóéneket zene- és szövegfolklór-kutatásunk szinte kizárólag történeti vagy poétikai értékelés alapján tartja számon. Kodály Zoltán klasszikussá vált megfogalmazása szerint „A sirató… jelentősége nálunk: egyetlen példája a prózai recitáló éneknek és szinte egyedüli tere a rögtönzésnek… zenei próza, a zene és beszéd határán” (Kodály–Vargyas 1952: 38–39). Vargyas Lajos (1966: 40–41, 131. kk.) verstani összefoglalásában pedig ezt írja: „a sirató… kötetlen, rögtönzött, de formulákkal teli, prózai szövege… a vers előtti énekszöveg típusát egyedül képviseli népköltészetünkben”. Fejlődéstörténetileg pedig „valószínűleg az ugor korba nyúlik vissza”. Voigt Vilmos (1972b: 246. kk.) folklóresztétikai kézikönyve a siratót a „folklór líra” „történetileg első osztálya” kategóriába sorolja, megjegyzi azonban, hogy „ezt a hagyományt voltaképpen nem is volna szabad a folklór többi területe között és azokkal egyenrangú formában említeni”. – Az idézett megállapítások már sejtetik, hogy a siratóének vizsgálata a klasszikusnak számító folklórkategóriákétól (mint mese, monda, balladafajták) lényegesen eltérő módszertani problémák elé állítja a kutatót. (A továbbiakban az ugyancsak vitatható „műfaj” fogalom helyett a „folklórkategória” megjelölést fogom használni.)

A siratóének semmi esetre sem fogható fel olyan esztétikailag megformált (szöveg)egésznek, amelyet eredeti funkciójától függetlenül vethetünk vizsgálat alá. Jól szemlélteti ezt, hogy a nyomtatásban összefüggő alkotásként megjelentetett szövegek – sokkal inkább, mint más kategóriák esetében – többnyire teljesen megtévesztő képet adnak a siratóról. Ez már abból is következik, hogy eredeti funkcióban a siratásrészletek nem folyamatosan hangzottak el, hanem több alkalommal, jelentős megszakításokkal, másmás szertartási mozzanathoz kapcsolódva. A felgyűjtött és különböző célú kiadványokban közzétett siratók zöme viszont nem az élő helyzetben megmutatkozó jelenséget tárja elénk, hanem egy művileg, mintegy „kísérletileg” létrehozott, egységesnek látszó végeredménnyel ismertet meg bennünket (lásd pl. Ortutay–Katona 1970: II. 165–189). Mindenekelőtt az tisztázandó tehát, hogy a funkciótávolság – C. Brăiloiu találó elnevezésével a „valóság-fok” – szempontjából milyen szövegfajták állnak rendelkezésünkre. Ezek összefoglalóan, némi egyszerűsítéssel, a következők:

A) Eredeti funkcióban (haláleset és temetés alkalmával) rögzített (fonográfra, hangszalagra, filmre vett, esetleg gyorsírással lejegyzett) siratóének.

B) Emlékezetből felidézett (rekonstruált), valamikor valóban elhangzott, saját sirató. E csoporton belül megkülönböztetendő (vagy külön válfajnak is tekinthető) az a siratás, amikor nem az egykor elhangzott siratót próbálják több-kevesebb hűséggel visszaidézni, {5-612.} hanem a halottra emlékezvén felidézik a halála óta történteket, s elbeszélik a hátramaradottak helyzetét, lelkiállapotát; ezt a válfajt leginkább emlékező siratónak nevezhetnénk. Néhány darab tisztán önsirató, így szintén külön csoportnak tekinthető (szép példája: Székely M. 1978).

C) Más személy emlékezetből reprodukált siratója, ún. „másodkéz” (az idesorolható daraboknál minden esetben külön kell eldönteni, hogy valóban elhangzott siratásról van-e szó; vö. alább a paródiák problémáját).

D) Modellszerű, adott helyzetben lehetséges (de nem konkrét alkalommal elhangzott) siratóvázlat. (Pl. „Mit mondanak apa vagy testvér halálakor?” Lásd MNT V. 88., 151. [„Az édesanyámnak óhaja vót meghallani, hogy hogy siratom el őtet, hogyha meghal…”], 157., 208., 208 A. sz. jegyzetét.)

E) Külön csoportot alkotnak a töredéknek minősülő, valamint a paródiának számító darabok (bár némelykor mindkettő kritériumai vitathatók).

Módszertani szempontból feltétlenül figyelembe kell vennünk a következő gyűjtés-, illetve publikációtechnikai tényezőket. A régebbi (19. századi) gyűjtések szükségszerűen kizárólag szövegek lejegyzésére szorítkoztak, ami nyilván nem közömbös az ilyen rögtönzött énekszövegek esetében. Ezek a helyszíni megfigyelés vagy – többnyire – diktálás alapján készült lejegyzések nyilvánvalóan főként a hagyományosan rögzült, formulaszerű, többé-kevésbé sztereotipizálódott szövegelemekre szorítkoztak (vö. De Martino 1958: 75). Az újabb gyűjtések a hangzó jelenséget rögzítették ugyan, de egyrészt döntően zenei, dallamközpontú indíttatásúak, másrészt technikai problémák miatt igen gyakran hiányosak, töredékesek (vö. Kodály–Vargyas 1952: 38. l., 5–6. bekezdés). A dallamszempontú közlésmódról pedig tudnunk kell, hogy az – a maga szempontjából részben joggal – igyekszik semlegesíteni az átélt előadás vagy a körülmények folytán fellépő „torzulásokat” (MNT V. 53. l.).

Mindennek ellenére az ily módon felgyűlt anyagot egészében hitelesnek fogadják el a kutatók. De ez a mintegy kísérletileg létrejött anyag nyilván más ismertetőjegyekkel rendelkezik, mint az eredeti funkcióban megjelenő, a formálódás folyamatában keletkező siratóének. A felidézett siratásból egyrészt „hiányzik a siratótársaktól, a környezettől, a szertartás menetétől származó impulzusok sora, mely a mondanivaló sorrendjét és részben tartalmát is meghatározza”, másrészt „a 2–3 napos, ismétlésekkel, megszakításokkal teli, gyakran formáját vesztő mondanivaló helyett zártabb, összefogottabb szöveget kapunk. Az alkalmi szövegek hiányoznak ugyan…” (MNT V. 53. l.; kiemelés tőlem – K. S. L.). Ez pedig funkcionális szempontból nem nagy nyereség egy kifejezetten „alkalmi” jellegű folklórkategória esetében. Az ilyen siratók szövegei, bár gyakran megformáltabbak, mint az eredeti lenne, ugyanakkor jóval színtelenebbek is, és semmiképpen sem adnak hű képet az elevenen formálódó szövegről, amint arra már Kodály Zoltán – idézett munkájában – nyomatékosan figyelmeztetett.

Mivel további vizsgálódásunk szükségszerűen a vázolt anyagból kell kiinduljon, ajánlatos összefoglalnunk az eddig mondottak főbb módszertani tanulságait:

a) tárgyunk egy erősen redukált, töredékes, történetileg utolsó fázisában megragadott (részben csak felélesztett) anyag;

b) ennek következtében nagyobb része sztenderdizált (formulás, sztereotip jellegű), lényegében csak alkotóelemeket tartalmaz, amelyek különféle módon épülhettek bele az eleven siratásba;

{5-613.} c) néhány darab figyelmet keltő költői (poétikai-esztétikai) megformáltsága minden bizonnyal nem volt e folklórkategória feltétlen és szükséges jellemzője;

d) a töredékek és az eredeti összefüggésükből kihullott alkotóelemek értelmezése csak a hitvilág (hiedelemrendszer) és a szokásrend segítségével lehetséges;

e) a szertartási (rituális) halottsirató jellemzőit, egész megjelenésmódját csak rekonstrukciós kísérlet alapján írhatnánk le.

Itt kell még megjegyeznünk, hogy a siratóének pontosan megkülönböztetendő a kántori búcsúztatótól, valamint a virrasztáskor énekelt egyházi népénekektől, a virrasztóénekektől.