A HIEDELEMMONDA HAGYOMÁNYOZÁSA

Az aktív mesemondás a népi kultúrában egyre inkább háttérbe szorul, míg – legalábbis Magyarországon – a hiedelemmondák napjainkban is élnek. Természetesen nem minden falusi közösségben egyforma intenzitással, és nem olyan elevenen, mint akár ötven évvel ezelőtt.

A hiedelemmonda a többi mondacsoporthoz képest is életképesebbnek bizonyul. Elmondása nem igényel olyan művészi tehetséget, mint a mesemondás. Bár mesemondók repertoárjában is szerepelnek hiedelemmondák, az igazi specialisták mégsem ők, hanem olyan egyének, akiket a természetfeletti jobban vonz, mint az átlagembert. A mondahagyomány {5-145.} fenntartása nekik tulajdonítható (Dégh 1965: 82). Bár a hagyományos kultúrát őrző közösség minden tagjáról elmondható, hogy élete során hallott több-kevesebb hiedelemmondát, felidézni, reprodukálni nem mindenki tudja, még kevésbé olyan formában, amely a monda művészi formájának tökéletes megvalósulását eredményezné. Ez csak azoknak sikerül, akik elbeszélőtehetségük révén erre képesek, és érdeklődésük, fogékonyságuk ebbe az irányba tereli alkotókészségüket.

A személyes érdeklődés fontossága a hiedelemmondák esetében is éppoly serkentő tényező, mint maguknak a hiedelmeknek a fenntartásában. Granberg terminusa, az Interessedominanz (Honko 1962: 99–103), itt is érvényes.

A gyűjtési tapasztalatok azonban azt mutatják, hogy hiedelemmondát valamilyen formában szinte bárki tud mondani, az együtt lévő társaság tagjai „egymás szájából” veszik ki a szót. Fontos ezért, hogy ilyen alkalmakkor a teljes szöveganyagot, a hiedelemtörténetek között elhangzó beszélgetéseket is rögzítse a gyűjtő, vagy ha mesterséges helyzetben, a gyűjtő kérdésére hangzanak el a szövegek, a kérdések-válaszok is a szöveghez kerüljenek. Ezekből szerezhetünk információkat a hiedelemmondák életéről, funkciójáról, másrészt a nyelvnek arról a tulajdonságáról, hogy a hiedelemszövegeket az emlékezetből előhívja. Az ilyen követelményeknek eleget tevő mondaanyag-rögzítést többen is megkezdték (Dégh 1976; Hoppál 1976).

A hiedelemmondák elbeszélőiről, a mondát hallgató közösségek reakcióiról, a mondahallgatás alkalmairól, ezek változásáról stb. a hiedelemmonda-gyűjtemények készítői gazdag adatfelvételt tettek közzé (Balassa 1963; Szabó L. 1975; Krupa 1981).

A hiedelemmondához igen közel álló „rémisztő” történetek napjaink városi folklórjában is élnek (pl. az elrabolt nagymamáról, az apácaruhában autót stoppoló rablógyilkosról stb.). Ugyanígy memoratszerű történetek is gyűjthetők természetfeletti élményekről, kísértetekkel való találkozásról. Ezek értékeléséről Dégh Linda is írt (1973: 34–51), városi gyermekek hiedelemmonda-szerű „ijesztő” történeteit L. Virtanen kutatta (1973: 190–195).