{5-172.} ROKON MŰFORMÁK, MŰFAJCSERE

Az anekdota természetesen önmagában, lebegő, kötetlen állapotában kél szárnyra, egyedi életet él. Hagyományozódásának mégis egyik szembeötlő jellemzője bizonyos koncentrációs készség. Alig akad a történetkék közt olyan, amely előadása során más hasonló, párhuzamos anekdotatípusokat vagy rokon változatokat fel ne idézne hallgatói emlékezetében. Tanúi vagyunk, mint követ a vidám társas együttlét során anekdota anekdotát ezzel a törvényszerűséggel. A lusta, a részeg, a tolvaj, az együgyű megannyi „hős”; dolgaik sorra előkerülnek, nagyrészt azonos alapszemlélet szerint, azonos emberi jegyek kiemelésével, komikus túlhangsúlyozásával. Így egész anekdotafüzérek alakulhatnak ki, olykor akár bizonyos életrajzi jegyek sejtetésével.

Más alkalommal a történetek sora helyhez, tájhoz, pontosabban annak lakóihoz kapcsolódik sorjában. Főként kisebb, földrajzilag nehezebben megközelíthető, s így a műveltség javaiban szűkebben részesülő helységek lakóit veszik célba e csúfondáros történetek. Ilyenek főként Rátót és Oláhfalu, vagy a közmondásossá lett Kukutyin, ahol a zabot hegyezik, Nárittyen, ahol a jeget aszalják stb. A magyar rátótiádák térképe 173 helységnevet említ, amelyekhez több-kevesebb ilyen történet kapcsolódik; s ezekhez járul még további 15 etnikus csoport és szélesebb földrajzi terület, amelyeknek lakóit ugyancsak anekdotacsoportok jellemzik. További falvak, mezővárosok népéhez pedig olyan történetek kapcsolódtak, amelyek éppen nem együgyűségükön, hanem hozzáértéssel űzött helyi mesterségükön csúfolódnak.

Meghatározott társadalmi típusok köré ugyancsak csoportosulhatnak jellemábrázoló anekdoták. Történetek hosszú sora mutatja be, milyen a gazdag-, milyen a szegényparaszt, milyen a csősz, a bíró, vagy másrészt az „úrféle” általában, vagy vagyona, hivatása szerint tevékenykedve mint pap, tanító, orvos, jegyző, földesúr. Mindezek olykor meghatározott történelmi személyekhez is fűzhetők, akik név szerint jelölve jutnak szerephez, s többnyire emberi furcsaságaikkal szereztek anekdotikus hírnevet (Kovács Á. 1966; Weiss 1946; Bausinger 1961; Schmidt, L. 1963a: 308–311).

Mindhárom témakörben pedig számos esetben találkozhatunk olyan variánspárokkal is, amelyekben egy-egy motívum betoldása vagy kicserélése által a történet új tartalmat, ellentétes célzatot kapott. Egyik történetünk pl. a falusiaknak valamely nagy hatalmú úrhoz küldött együgyű követéről beszél, akit azután bátorsága cserbenhagy, aki hasra esik, ajándékát elejti, s megcsúfolva, dolgavégezetlen kell elkullognia. (Mint a török is járt egykor, aki a szultán üzenetével került Mátyás király elé.) Nem így a kecskemétiek: Kohári István hiába reccsent rá a nehéz beszédű instanciázóra: „Ha nem volnának-e Kecskeméten okosabb emberek?” Itt a szónok egyszeriben magára talál: „Vannak, vannak elegen... de jobb helyre jobb kell, ide mi is jók vagyunk” (György 1934: 110. l., 45. sz., 1938: 132–134. l., 71. sz.; Kovács Á. 1966: 105–107; Jókai 1857b: 92–93). Egy anekdotánk azzal csúfolja a rátótiakat, hogy együgyű módon nem hegyivel, hanem keresztben vitték a létrát az erdőn át, s csak nagy keservesen vergődtek haza. Más változat inkább ravaszságukat dicséri: arra kértek engedélyt a hatóságtól, bár annyi fát vághassanak az erdőn, hogy keresztül vihessék rajta lajtorjájukat, ezért vitték keresztbe a jó hosszúra mért lajtorját (Kovács Á. 1966: 61–64; Jókai 1857b: 92–93).

Olyan történeti személyek alakját pedig, akik társadalmi típust képviselnek, akár el is moshatja, újjászínezheti a rárakódó anekdotikus vonások sora. A múlt századi alföldi parasztnábob, Bagi József emlékét pl. tíz vármegyének közel száz faluja, városa örökítette {5-173.} meg anekdotákban. Jellegzetessé tette alakját, hogy dúsgazdagon is kék abaposztó ruhát, mándlit viselt, nadrágellenzőjébe piros, olajos kendőt húzott, s így ruházata egyaránt megtéveszthetett urat és parasztot. Megjárta viszont, aki paraszti állapota miatt csúfot űzött vele: ravaszsága, vagyona, önérzete hozzásegítette, hogy sorra rápirítson mindegyikére. Így érthető, hogy a hagyomány olykor Mátyás királyéval, máskor népmeséink földön járó Jézus Krisztusáéval rokon történeteket kapcsolt személyéhez (György 1934: 173. l., 156. sz., 1938: 193. l., 117. sz.; Ferenczi 1975–1976: 5–52).

Nyitva eszerint a lehetőség, hogy az anekdota meseepizóddá, tréfás mesévé, fűzérmesévé alakuljon, vagy falucsúfolóvá fejlődjön át, ismét máskor pedig monda funkciójában éljen tovább a hagyományban. Ám a folyamat fordítottjára is bőven van példánk.

Mítosz, monda, hiedelemtörténet, mese ugyancsak anekdotává válhat, ha hiedelemtartalma elvész vagy megfogyatkozik. A numinózus, varázsló, csodatevő hatalmú hősökről szóló elbeszélések elfakulásuk késői fokán az emberi hiszékenység nevetséges dokumentumaivá válnak, így mint „negatív mítoszok”, paródiák alkalmilag nevettető funkciót kapnak, s anekdotaként élnek tovább (N. Balogh 1977; Pócs 1977; vö. Ranke, K. 1955). A hiszékenység hasonló esetei a felvilágosult 18. század óta válnak népszerűvé. Példájuk az a történet, amit Arany János verse, A bajusz is feldolgozott (1855). Nagyszalontán kívül Heves községben, de a Rábaközben és Udvarhely megyében is feljegyezték népi változatait; elsőnek pedig Désre lokalizálva Hermányi Dienes József adta elő az eseményt (1759–1760): „A cigánné azért levetkezteti az embert egy ingbe s lábravalóba, és bébújtatja egy nagy kád alá. Biztatja, hogy meg ne ijedjen. Azonban az embernek mentéjén lévő öreg ezüst gombokat posztóstól levágja. Kérdé egykor, ha nem érzi-é valami kevéssé, hogy viszketne szakállának a helye, mert most kél. Felele az ember, hogy igenis érzi. Azonban a cigánné cigányul, magyarul, oláhul birbitél vala a kád felett, s köveket is emele reája. Végre megcsendesedék, mert ellopá magát, a gombokkal együtt, s a kád alatt hagyá a szakállatlan, s esztelen embert” (György 1934: 94–95. l., 18. sz.; 1938: 168–169. l., 100. sz.). A csoda tehát elmarad, nem csoda többé, így adódik az anekdotikus hatás.

Némi nyelvi-stiláris változtatással ugyancsak átalakulhat az anekdota műformája. Így az anekdota elemeinek felcserélése s a történet kérdő mondattal való elindítása, vagy máskor előtörténet nélküli, csupán csattanójára korlátozott, célzásszerű felidézése, vagy ismét máskor a csattanónak mint az anekdotahős leleplező értékű önjellemzésének kialakítása a vidám történetet egyaránt új műfajjá alakítja át.

Gyakran megesik, hogy az előadó mintegy magának szegezi a kérdést, hogyan is eshetett meg az a különös történet, amely végül is a csattanóban kifejezett mozzanattal ér véget. A bevezető kérdés ilyenkor meglepő fogalmazásában eleve érdeklődést kelt, homályosan bár, de a csattanóban adandó feleletre utal. Az anekdota így találós kérdéssé, pontosabban találós mesévé változik. Mikor esett Nagypéntek Nagyszombatra? – A válasz (élőszóban, amelyben természetesen nincs jelen a nagybetű varázsa): amikor Dunavecsén a magas növésű Péntek István az ugyancsak magas Szombati Jánossal ölre ment! – Hogy ugrotta el az örökségét a debreceni csizmadia? – Úgy, hogy a kertkapu helyett a kerítést átugorva járt ki örökölt szőlejébe, s szüret idejére úgy megnőtt az ezért járó bírság, hogy ráment a szőlő (Jókai 1857b: 296; 1872: 259).

Ismeretes szólásaink, közmondásaink hasonló kapcsolata az anekdotával. Már Dugonics András nagy gyűjteménye több száz hasonló nyelvi képződmény anekdotikus hátterét derítette fel. „Eben gubát cserél” – a szólás a tolvaj kocsis szavait örökítette meg, aki {5-174.} kutyát lopott, de hirtelenjében a tetthelyen felejtette ledobott gubáját. „Fél, mint cigány a Szent Mihálytul” – Szent Mihály nap táján ugyanis kezdődnek a derek, a sátor alól kiszorult cigányság nem kis bánatára, akik „egy Sz. György napot nem adnának száz Sz. Mihály napért”. Innen a szóláshasonlat értelme (Dugonics 1820: I. 48, 147).

Jellegzetesek végül a paraszti ajakról ellesett és anekdotikusan továbbmondogatott szólásidézetek is, a görög-római apoftegma olyan új magyar változatai, mint amilyenek pl. a bor árát kérdő Bodónéról vagy a kabai asszonyról szólnak. Angol kutatók e műfajt wellerizmusnak nevezik. Találóbb a német „Sagtesprichwort” elnevezés. A műfajra jellemző ugyanis, hogy rendszerint a „mondta” szó betoldásával megőrzi a mulatságos csattanót megfogalmazó anekdotahős nevét. „Ideje mán, mint Pöre Vera férjhön mönésinek” – mondják Tápén, ha nagyon is megkésett valami. Pöre Verának ugyancsak későn akadt kérője, s mikor este vízért ment a Tiszára, s megkérdezték, igaz-e, azt mondta: „hát ideje mán!” (Bálint 1972: 104). „Majd meglássuk!” – mondják a csíkszeredai székelyek, ha még biztosan nem tudható, mi s hogyan történik majd; ehhez pedig hozzáfűzik: „Vak Pista is ezt mondta az üres boltban, mikor találgatták, mit fognak benne árulni.” Szállóige őrizte meg a kártyakedvelő, de gyöngén játszó győrrévfalusi Kreska emlékét, aki csak akkor nyert, ha minden lapja biztos volt: „Így Kreska is tudja.” (A csíkszeredai, valamint a győri adat közvetlen tapasztalatból.) Hasonló nyelvi képződmények úgyszólván fülünk hallatára születnek naponta, de hosszabb időre ritkán rögződnek meg a hagyományban. Anekdotikus értékük, szellemességük azonban vitathatatlan.

Az anekdota legközvetlenebb rokona a vicc. Különbségük látszólag csak fokozati: a viccet több indulat, elevenebb humor élteti, kiélezettebb, olykor abszurd helyzeteket ábrázol, nagyobb feszültség, gyilkosabb csattanó jellemzi, bár egyebekben az anekdotához hasonlít. Valójában többről van szó, a két műfajban más-más szemlélet, világkép nyilatkozik meg, a társadalmi fejlődés más-más korszakának viszonyai tükröződnek (Katona I. 1974; Erőss 1982: 14–18; vö. Bausinger 1958b).

Az anekdota variánsai messze századoktól szoros társadalmi hierarchia, világnézeti-erkölcsi szabályozottság korszakain át vezetnek, a hagyomány útját nagyobb állandósággal és kényelmesebb ütemben járják, hátterükben patriarchális-vidékies életforma körvonalazódik. A vicc ezzel szemben „maga a jelen idő”, friss találékonysággal mindig naprakész, nem annyira vándorol, mint inkább repül, s pillanatok alatt futja meg, de nagyrészt be is végzi pályáját. Termőtalaját a kapitalizmus viszonyai teremtették meg, s egyben a városi, sőt nagyvárosi életmód, a modern technika és kommunikáció vívmányai. A gondolkodás, erkölcsi felfogás és világszemlélet kötetlensége éppúgy alakító tényezői, mint a demokrácia jegyében kiélesedett kritikai szellem és szabadszájúság.

A világirodalom nagy műfajainak történetében hasonló törvényszerűséggel lépett egykor az eposzi műforma helyébe a regény, bár az újkori epika e forradalmi alakváltásához képest a mikroszkopikus műfaj területén megérlelődő folyamat úgyszólván észrevétlen ment végbe (Lukács 1920). Az elhatárolás itt szinte csak elméleti értékű, az anekdotát akár a vicc előiskolájának tekinthetnők, ha az átfejlődés ritmusa ugrásszerű nem volna.