HELYI ANEKDOTÁK

Mint vándortörténeteink is tanúsítják, az anekdotának nemzeti karaktert, hazai ízt és zamatot korántsem a szorosan vett téma, az alapstruktúra biztosít. Kizárja ezt már a műfaj képlékenysége, könnyed alkalmazkodása helyhez, történelmi-társadalmi viszonyokhoz, vagy akár az előadó és közönség férfi vagy női neméhez. Az anekdota befogadásának, nemzeti jellegűvé árnyalásának igazi próbája, mint kap népünk találékonysága által az általános emberi téma – magyar történeti-társadalmi vonatkozásokkal átszőve – sajátos hazai, szorosabban a magunk számára is sokatmondó töltést.

György Lajos anekdotakincsünk 250 darabra rúgó törzsállományának vizsgálata alapján is mindössze két típus hazai eredetét feltételezi.

Egyiknek tárgya Kisfaludy Károly A bánkodó férj c. verséből (1830) közismert, a történet változatok hosszú sorában napjainkig folyamatosan él. Először még az 1694. évi csíki tatár betörés emlékeként jegyezték fel, akkor nézte végig a pajta mögül az egyszeri székely, mint ragadja el feleségét a tatár, s fel is sóhajtott rögtön, az asszony {5-209.} természetének ismeretében: „szegény – tatár!” (György 1934: 205. l., 219. sz.). A házsártos asszonnyal s a házasság igájával évődő tréfáink közt azonban széles múltja van az ördögről szóló történetnek, aki házasságára ugyancsak ráfizetett. Az új menyecske már a lakodalomban agyongyötri pokolszülte urát, s az ördög maga sóhajtja el: „Oh te szegény ördög! Hagytál volna békét a feleség vevésnek” (Kónyi 1815: I. 129–132). A Belfagor címen ismert téma múltjáról egyébként jeles kutatónk maga is képet ad (György 1934: 95. l., 20. sz.). A magyar anekdota hátterében íme, itt is általános modell tűnik föl.

Magyarnak tetszett továbbá a német egyetemen tanuló magyar diák esete is, aki megbetegedvén, a töltött káposztától meggyógyult, míg ez a „pro Hungaris” orvosság német diáktársának halálát okozta (György 1934: 159. l., 132. sz.). Első változatában ez a történet német földön bukkant fel, tovább variálódva hazánkban napjainkig él; állandósult csattanója szinte közmondásos: „káposzta magyarnak orvosság, németnek halál”. Hogy a modell nem ismeretlen hazánkban, Mindenes Gyűjtemény c. folyóiratunk egyik közleménye tanúsítja. A Bécsből Budára visszaérkezett szent koronát ki akarják venni ládájából, de az egyik zár nem enged. Erre valaki „Schlossert” emleget. „Magyarul beszéllyünk, ugy mond más, Uraim, a ládához, mindjárt meg-nyilik az. – Alig mondotta-ki e’ szót, hogy ki-is nyilt a láda” (Mindenes Gyűjtemény, 1790. III. negyed, 368). Ám ezek mellé is odaállítható a keleti eredetű, Jacques de Vitry óta Európában szerte cirkuláló történet a szokás hatalmáról, amely hazánkban sem ismeretlen: a parasztember, aki egész életét istállóban töltötte, a városban elájul a gyógyszertár jó illatától, de magához tér, amikor hazahozzák, a trágyadomb közelében (György 1934: 209. l., 226. sz.).

Hogy olyan élesen lokális jegyek említése, mint az egykori erdélyi tatárbetörés, mint a szent korona 1790. évi hazatérése Bécsből, vagy mint a nemzeti különlegességnek tartott savanyú káposzta, eleve meghatározza a vándoranekdota magyarországi variánsának nemzeti jellegét – önként érthető. Egy német-francia vándortípus magyarosításában hasonló eljárással remekel Jókai is: Nyugaton egy iszákos vénasszony állítja meg a borért küldött kislányt, s kéri, szánja meg legalább egy cseppel, hogy azután fenékig ürítse a kezébe kapott kancsót; írónknál a vénasszony helyébe nyalka huszárlegény kerül. Így az anekdota nemcsak élettel telik meg, hanem egyszeriben magyar talajból sarjadtnak is tetszik (György 1932a: 139; Jókai 1857b: 129).

Egyes hasonlóan kirívó színek helyett viszont a hazaiság színképét teljes egészében tudja képviselni helyi anekdotáinknak sora, amelyek a magyar paraszti élet valamely vidám epizódjának, közvetlen élettapasztalatból adódott derűs esetének adnak önkéntelen előadói készséggel formát.

Hazai megfigyelés szerint ugyanis nem ritkaság, hogy az élet apró eseményeiről beszámoló köznapi paraszti beszélgetés is népi epikánk valamely egyszerű műformájába siklik át. A határvonalat a mindennapi epikus híradás és a szorosabb értelemben vett epikus műformák közt rendszerint átlépi a beszélő, ha ráébred, hogy előadása érdeklődést kelt, közönségét szórakoztatja. Ilyenkor a beszélő előadói magatartást vesz fel, beszédében önkéntelen is hatásos beszédfordulatokra, közmondásszerű vagy anekdotikusan kikerekedő kifejezésformákra törekszik. Ebben a helyzetben jönnek létre a helyi anekdoták: „majdnem töretlenül megvan a fokozati fejlődés a legközönségesebb beszélgetéstől a meséig, anekdótáig” (Banó 1939: 1). Kisebb körben közkinccsé formálódó történetekről van tehát szó, amelyeket helyi használatban néhány évtizeden át mondogatnak. Ismételt {5-210.} előadásukra éppen a személyek, helyzetek, életkörülmények ismerete csábítja a családot, közösséget, falut.

Hasonló helyi történetek főként újabb táji gyűjteményeink lapjain kapnak szélesebb teret. Sokszor megőrzik a hős nevét, aki egy a falu közössége köréből, rokon, barát vagy ismerős. Furcsaságát sokszor csak a családon belül suttogják el, mint pl. valahol a jóbeszédű Ujváriné elszólását, aki vasárnapra nyolc gyermekének kacsát vágott, s mint mondta, akkora volt a mája, hogy nemcsak vacsorára ették, hanem egy héten át naponta tízóraira is futotta valamennyi gyermekének. A történetek színhelye is a közvetlen lakóhely a maga adottságaival, amelyek a hős életének keretét szolgáltatják. Úgy tetszik, mintha főként a veszélyes vagy nyomasztó helyzeteket, állapotokat feloldó talpraesett (vagy éppen oktalan) szó vagy tett kapna sűrűn szerepet e helyi anekdoták csattanójaként; s éppen mivel a helyi viszonyok a hasonló csapdákat máskor is előidézhetik, kerül elő a helyi anekdota egyre újra az érdekeltek emlékezetében.

Hogyan hozott fát az erdőről az öreg V. Antal – egyre újra el szokták mondani valahol Baranyában, ha az erdőre járásról kerül szó. „Még az erdőben eltörött a csaptatófája és egy szép kis fát kivágott … A zajra odajött az erdész… – Hogy mer itten egy fát kivágni? – Hát kenderfődön nem vághatok. – Kért êre engedélyt a hercegi irodába? – Hát nem ott törött ê! – Êre az erdész úgy elment, mintha pofon vágták vóna” (Banó 1939: 2–3). A Kiskunságban meg egyszer adó alá írták össze a kutyákat, az ellenőr Rekettye pusztán Nagy Bíró Imrénél szállt meg, s ott éjjel, kilépve a házból, az udvaron öt komondor rohanta meg. Számon is kérte a hamis bevallást: „– Két adócsalást fedeztem fel! – A világon se vótak még, mikó az összeírás vót! – védekezik a házigazda. – Mennyi idősök a kutyák? – kérdi az ellenőr. – Ott a szájikba a rovás (a fogak)! – válaszolt egykedvűen Bíró koma” (Nagy Czirok 1963: 27). Hasonló a székely esete is, akit ugyancsak kihozott sodrából a szigorú bírói ítélet, s nem fojthatta magába: „meghalt Mátyás király!” A bíró felfigyelt: „No és aztán?” – kérdezte csapdát vetve. „A székely azonban résen van, ráz egyet az ujjasán, és nyugodtan kiböki: – osztán… eltemették” (Orbók 1942: 76). A találékonysággal szemben ott áll az együgyűség példája is. A halasi vásár után Pécsi Sándor, a vak koldusbíró, egy másik vak koldussal botra kap a közös keresmény elosztásán. Néha azért abbahagyják, s lesik, merre szuszog a másik. Egy ilyen hallgatás közben megszólal Pécsi: „Te! aztán le ne üss ám orozva!” A gondolatnál azonban az anekdotában is jobb a tett. Házasságával tette magát emlékezetessé egy özvegy, „a rosszulttelelt színű, polykatojás-pettyegetett arcú nő … Csapi Juca”. Akkor csimpeszkedett bele egy igen nyalka szegény legény, mikor Jucika megfogadta Kúra Imre magyarbandáját, a trombitásokat – „s éjjeli zenét adatott magának” (Nagy Czirok 1963: 23–24, 24–25).

Példáink a vándoranekdota modelljeinek általános ihlető hatását látszanak tanúsítani e helyi anekdotákon. Az utóbbiak az elvont, általános emberi struktúrák konkrét helyi megvalósulásait sorakoztatják fel. A két vak csatározása helyi megfogalmazásában pl. a siketekről szóló anekdotatípusokra emlékeztet; a talpraesett válaszokban mintha az apoftegma vagy exemplum struktúrái kelnének új életre. Az Eulenspiegel–Csalóka-féle modell hatását főként az Alföld déli részének helyi anekdotái sejtetik. Egész bokorra való történet, mint szedi rá a fukar gazdát a cseléd, béres, pásztorgyerek, arató vagy részes, hogy pótolja szűkre mért enni-innivaló járandóságát. Közös alapjuk a Bácskában megfogalmazott elv: „Ész is köll a szegínysíghön, nemcsak türelem” (Tőke 1983: 56).

Valahol, Zenta vidékén, csak egy girhes csirkét vághatna le pünkösdre a tanyacsősznek {5-211.} kinn hagyott kiskanász, mikor a gazdáék ünnepelni mennek. Hazatérve azután a gazdák keresné egyik dédelgetett kakasát: „Te Károly, nem látom azt a szép fehér magkakast. – Érdekes –, nyújtogatta a nyakát a gyerek –, én se. – Ugye? Tán csak nem abbul főztél magadnak pünkösdre ebédet? … – Ugyan! Hova gondol? – mondja a legény ártatlankodva. – Hát azt a girhest, amire rámondta, hogy vágjam le, azt látja-e? – Azt se látom. – Nohát!” B.-tanyán, a kanizsai földeken pedig az esti sötétben az eperfára telepedik a pulykafalka, a legény meg közéjük vágja a kalapját. Azok ijedten, vaksin vágódnak a górénak, istálló falának, kerül belőlük még a kútba is. Így másnap a legénynek is jut a húsukból. Egy másik fukar asszony, szintén errefelé, hús nélkül hozza a paprikást a részes aratóknak, azok meg erre titkon paprika csumájával kenik meg az egyik pulyka hátulját. Nézi az asszony az állat vergődését, s az aratók mondogatják: „vész van abba”, „darazsat nyelt”, s így aztán az asszony maga kéri, fogják meg szegényt. Van úgy, hogy pálinka helyett borsos vizet kapnak a cséplők, s bosszúból megjátsszák, mintha berúgtak volna: mulatnak, tántorognak, ferdén rakják a kazlat, lefordítják a petrencét, mintha az erős pálinka okozta volna. Másnapra már rendesebb ital lesz a részük. A koldusszegény kapás pedig, aki a maga kamrájából csak kenyeret, hagymát vihet ki első heti eleségül a Piszár-dűlő körüli tanyára, nagy ravaszul már az első reggel a gazdának támad: „Elengedte az este a kutyákat, azok a nagy dögök nem kilopták a tarisznyámból a hétre való szalonnát… Most ugyan min kapálunk majd egész héten?” S a gazda jókora szalonnával pótolja a „kárt” (lásd sorjában Tőke 1983: 53, 55, 58, 59, 56–57).

A Csalókáról szóló tréfa modellje, a rászedés, cselvetés, furfang itt természetesen egységes társadalmi hangsúllyal jelentkezik, bár a szegény és gazdag paraszt sajátos viszonyát osztályon belül, s így szelídebb hangszerelésben mutatja be.

Általában a modell vagy struktúra többé-kevésbé sejthető hatása, az előadás, főként a csattanó vándoranekdotákra emlékeztető megformálása mellett is, a helyi anekdota akár élménybeszámolónak, műelméleti értelemben vett „történetnek” is felfogható. Amit a helyi anekdota mint „irodalom” nyújt, végül is a való élet egy epizódjának emléke. A vándoranekdota hatása az eseményekről szóló információban másodlagos, e hatás már közvetlenül az élet valóságában is érvényesült. Az anekdotába foglalt személyek élő és ismert alakok, szavuk valóban elhangzott, csalafinta tetteiket valóban elkövették. A műfaj hatása elsődlegesen mint élő személyek, tipikus, közismert csoportok gondolkodásának, társadalmi magatartásának formálója is szerephez jutott; hosszú hagyományozódása során népünknek nemcsak élőszóbeli megnyilatkozásait színezte, hanem mint tudati tényező, sajátos életalakító energia is jelentkezhetett.

Az 1930-as években Mezőkövesden szemünk előtt elevenedett meg az az anekdota, amelynek nyomtatott variánsait a Bach-korszaktól kezdve ismerjük. Nemcsak Jókai gyűjteményében (1857b), hanem már előtte a Budapesti Viszhang c. folyóirat lapjain is helyet kapott (1852: 195), míg a nyugati kutatás szemhatárán csak késői cseh (1909) és ausztriai kismartoni (1951) változatok nyomán úgyszólván napjainkban tűnik fel (Schmidt, L. 1963a: 351).

Mezőkövesden tehát a Rózsa utca 2. sz. ház előtt hajnalok hajnalán naponta gyülekezőt fújt tülkével a kanász, s a csekefalvi születésű Miklós Ferenc megsokallta a korai ébresztőt. Egyszer hát kiszólt az ablakon, megdicsérte a tülkölőművészt, egy-egy pohárka kisüstit ígért neki minden napra, ha a reggeli produkciót ezután is folytatja. Tartotta is ígéretét egy héten át, de azután abbahagyta. S mi történt? Elmaradván a pálinka, a hajnali ébresztő is elmaradt, máshová került (történt 1933 tavaszán).

{5-212.} Az ilyen „in vivo” változatok nem tartoznak a kivételek közé más anekdotáink történetében sem (Anderson 1953; 1957). Előfordulásaikat akár a variánsok rendjében is el lehet helyezni, helyesbítve egyúttal az elképzelést a műfaj „köztes”, „közbenső” helyzetéről „folklór és irodalom határán” – ekképpen: „a folklór, az irodalom és az élet határán”.

A műfaj kutatása egészében sok tanulságot ígér: nehéz sorsú népünk vidám perceinek emlékét őrzi.