JELENTÉS ÉS SZERKEZET

A meghatározás nehézségeiből kiviláglik, hogy a proverbiumok jelentéstana az eddigi kutatás legkevésbé föltárt területe. Tagadhatatlan, hogy igen fontos kérdéskörről van szó, hiszen az írott hagyománnyal nem rendelkező kultúrák esetében jórészt a szóbeliség {5-217.} alapján lehet megállapítani valamely társadalom világképét. Az ilyen vizsgálatokban döntő szerepe lehet a proverbiumok elemzésének. Az 1970-es években ilyen kutatással sikerült leírni egy északkelet-szicíliai, kicsiny, önellátó, rokonsági csoportokból összetevődő faluközösség értékrendszerét (Giovannini 1978). Ennél ambiciózusabb kísérletekre is van példa: a nemzeti jelleg bizonyos összetevőit próbálták levezetni az egy-egy nyelvben használatos közmondásokból, pontosabban a fizikai lét, az egyénnek a kultúrában betöltött szerepe, a társas viszonyok és a tekintély tükröződését keresték a proverbiumokban, hogy egy nemzet jellemző viselkedésmódjait és magatartását meghatározzák (pl. Raymond 1954–55).

Bármennyire is vitathatók legyenek az efféle elgondolások, nehéz cáfolni azt a hallgatólagos előfeltevést, hogy a közmondások és szólások legtöbbször átlagembereknek, egy adott közösségen belül tipikus és nem kivételszámba menő egyéneknek a világképét fejezik ki, ami egyúttal annyit is jelent, hogy általában értékőrző magatartásra ösztönöznek. Ettől az óvatos föltevéstől eltekintve, jobbára csak igen általános törvényszerűségek állapíthatók meg a közmondások jelentéséről. Mivel igen sok közmondásban fordul elő metafora – akár megmagyarázatlan, burkolt, egyelemű (pl. „A disznó se mosdik, mégis meghízik”), akár megmagyarázott, kifejtett, kételemű formában (pl. „Aggódik, mint a tőrbe esett madár”) –, különbséget tehetünk a közmondás tényleges és lehetséges jelentése között, hiszen ugyanaz a metafora különböző helyzetekre alkalmazható, s ilyenkor más és más értelmezést kíván. Föltehetjük, hogy e metaforikusság is megkülönbözteti a közmondást attól az írott kultúrában ismert rövid műfajtól, amelyet általában aforizmának vagy maximának neveznek. Úgy is fogalmazhatunk: Wittgenstein állítása, mely szerint a jelentés a használattal egyenlő (Wittgenstein 1974: 20), fokozottan áll a proverbiumokra. Az a tény, hogy léteznek közmondások, amelyek összefüggésükből kiragadva ellentmondanak egymásnak (pl. „Aki szeret, az mindig fél”; „Aki szeret, kétszer él”), mindennél ékesebben bizonyítja, hogy a proverbium jelentése mindig a helyzet függvénye.

A környező összefüggésrendszertől elvonatkoztatva a közmondás jelentése meghatározatlan. Vegyük pl. a „Gyakran hengergetett kő nehezen mohosodik meg” szócsoportot. A kontextustól függően e mondathoz kétféle alapjelentés is kapcsolható:

1. A nyugtalan, helyről helyre vándorló ember nem tud vagyont gyűjteni.

2. A cselekvő ember nem tokosodik be, nem lesz szűk látókörű.

E kettősségből kiviláglik, hogy a közmondások jelentését két ideáltípusba lehet sorolni, aszerint, hogy értékszegényedést fejeznek-e ki vagy értékgazdagodást.

Az értékszerkezeteken kívül időszerkezet szempontjából is osztályozható a közmondások jelentése: egyik csoportjuk előre-, másikuk visszatekintő jelleget mutat. Ez a kettősség is elképzelhető egyazon mondattani képződmény esetében – a „Vak tyúk is talál szemet” pl. egyaránt utalhat múltra s jövőre.

Harmadik jelentéstani fölosztásként ismét kétféle típust különíthetünk el a közmondások között. Viszonylag kisebb csoportot alkotnak a metonimikus, legtöbbször oksági összefüggést kifejező közmondások:

Ki mint vet, úgy arat.
Nyugtán dicsérd a napot!

{5-218.} Lényegesen gyakoribbak a szembeállító (oppozíciós) proverbiumok:

/Ha/ nincs otthon a macska, cincognak/táncolnak az egerek.
Madár a repülésre, ember a munkára született.
Egy fecske nem csinál nyarat.
Ember tervez, Isten végez.
Rossz pénz nem vész el.
Kutya vagy te, nem agár.

Elképzelhető ugyan harmadik csoport is, az azonosító közmondásoké, de ezek inkább az előző nagy típus válfajaként határozhatók meg:

Az idő pénz.
Az nevet igazán/legjobban, aki utoljára nevet.

Nem vitás, hogy még szaporítani lehetne a jelentéstani kategóriákat, de a szembeállító proverbiumok nagy számát látszik bizonyítani, hogy a kisebb osztályok zömét alighanem olyan oppozíciókkal lehet összefüggésbe hozni, melyek hagyományosságuk folytán igen sok közmondásban játszanak jelentésteremtő szerepet. Itt csak néhány jellemző esetre hivatkozhatunk, s mindegyiküket egyetlen példával szemléltetjük:

Egy és kettő:Jobb ma egy, mint holnap kettő.
Kevés és sok:Kevésből is sokat ért az okos.
Fiatal és öreg:Fiatal korodban vess, hogy vénségedre arass!
Kicsi és nagy:Kicsinek kicsit, nagynak nagyot.
Közel és távol:Erre közelebb, arra hamarabb.
Gyenge és erős:Erős az erőtlent hamar zsákba rakja.
Jó és rossz:Jóból is megárt a sok.
Könnyű és nehéz:Könnyebb utolérni a hazug embert, mint a sánta kutyát.
Mindig és soha:Úgy még sohasem volt, hogy sehogy se lett volna.
Fekete és fehér:Ritka, mint a fehér holló.
Előtte és utána:Nyugtán dicsérd a napot!
Ma és holnap:Amit ma megtehetsz, ne halaszd holnapra!
A legtöbb közmondásgyűjtemény az általunk kiemelthez hasonló kulcsszavak szerint rendezi anyagát, némileg önkényesen, hiszen a proverbium alkotóelemei közül csak az egyikről, sőt még arról is hiányosan ad számot. A közmondás ugyanis két összetevőből áll: anyagi megnyilvánulásból (szavakból, hang- és taglejtésekből), valamint összefüggésrendszerből (helyzetből), vagyis az üzenet küldője s vevője közötti viszonyból. A szerkezeti elemzésnek a jelentéssel bíró összes elemnek és azok rendjének a földerítése alkotja célját, mivel azonban a közmondásgyűjtők többsége sem a kontextust nem tünteti föl, sem a hanglejtést vagy a gesztust nem jelöli, legalábbis egyelőre inkább csak a mondattani fölépítés tanulmányozására van mód. Néhány általános nyelvész a csonka mondatokkal rokonította a proverbiumokat, azon az alapon, hogy fölbonthatatlan egészként funkcionálnak, azaz nyelvileg nem tagoltak. Más szóval: a közmondások olyan állandósult {5-219.} nyelvi megnyilatkozások, melyek nyelvtani helyzete kétértelmű: „Belső szerkezetük eltér a valódi mondatokétól, hiszen nem magyarázható azokkal a szabályokkal, amelyek a megengedhető szótársításokat meghatározzák. A nyelv teljes – fonológiai és nyelvtani elemzést egyesítő – leírásában nyelvtanilag megszerkesztetlen mondatokként könyvelhető el, a nyelvtan által generált mondatokéval megegyező hanglejtésük alapján” (Lyons 1968: 177).

Amennyiben kiindulópontként elfogadjuk, hogy a proverbiumok osztályán belül mondat értékű közmondásokat és kifejezés értékű szólásokat lehet megkülönböztetni, akkor a továbbiakban megállapíthatjuk, hogy a közmondás fölépítését tekintve éppúgy lehet egyszerű, mint összetett mondat, a közlés célját tekintve állító vagy tagadó, a mód szempontjából kijelentő, felszólító vagy kérdő. Az egyszavas névszói mondatot leszámítva, bármiféle mondat lehet közmondás, tehát nyelvtani felépítése alapján egyetlen mondatról sem dönthetjük el, hogy közmondás-e vagy sem. Már a 19. század elején fölismerték, hogy a közmondások szerkezetében legföljebb az a feltűnő sajátosság, hogy a szintaktikai vázat kiemelheti vagy keresztezheti szójáték (beszélő név, hasonló alakú szó stb.), illetve betűrím (lásd Scott, W. 1843: 286; De Quincey 1963: 180). A kettő közül az előbbi azt a benyomást hivatott kelteni, hogy a proverbium jelentésgazdagsága miatt emelkedik ki a szövegösszefüggésből, mint háttérből, az utóbbi viszont elsősorban a fölidézést, az emlékezetbe vésést könnyíti.