FAJTÁI

Az első rész rövid áttekintésében láthattuk, hogy e műfaj különböző típusú darabjait milyen sokféle elnevezéssel illették a gyűjtők és a kutatók. A parömiológia legnagyobb nehézségét e műfaji tisztázatlanság okozza. Az természetes, hogy amíg nem tudjuk kellően meghatározni milyen típusai vannak e műfajnak, addig a kutatás nem léphet előre.

A gyűjtemények rendszerező kísérleteit most nem részletezzük, hiszen azoknak pusztán az a gyakorlati céljuk volt, hogy a keresett kifejezés valamilyen módon fellelhető legyen. Röviden annyit említünk, hogy ezek a gyűjtemények lehettek ábécérendben, az első szó kezdőbetűje szerint, a kulcsszavak kezdőbetűje szerint, monografikus felépítésűek, amikor a gyűjtési idő, hely szerint csoportosították az anyagot, genetikai módszerűek, amikor a közmondásokat az eredet, a nyelv vagy a népi hovatartozás szerint osztályozták, s lehetett tematikus klasszifikáció, amikor a tartalom szerint osztották fel.

A tudományos igényű rendszerezésekben is szokás a közmondásokat tematikusan felosztani, pl. halászattal, vadászattal, hajózással, kereskedelemmel kapcsolatos, állatalakokat szerepeltető, szállóige eredetű, biblikus, asszonyokkal, történeti eseményekkel, törvénnyel, időjárással, gyógyítással, külső megjelenéssel kapcsolatos közmondások, {5-228.} wellerizmusok, közmondásszerű hasonlatok stb. Az efféle osztályozás azért nem meggyőző, mivel a téma fogalma tisztázatlan, s így az „osztályok” különneműek.

A proverbium műfajához tartozó összes típusú kifejezés egyetlen közös tulajdonsága a külső forma állandósága. Ez magyarázza az egy kategóriába való sorolását. Valamennyit a szókapcsolatok változatlansága jellemzi. Ez a változatlanság a lényeges elemekre vonatkozik, az irreleváns elemek változhatnak, cserélődhetnek, lekophatnak, de csak olyan mértékben, hogy azok a szerkezeti vázat nem befolyásolják.

A tudományos rendszerezések közül legjelentősebb G. L. Permjakov klasszifikációja (Permjakov 1968). Permjakov az állandósult nyelvi kifejezéseket vizsgálta grammatikai és logikai-szemiotikai szempontból.

Szempontjai közül első helyen a mondat közvetlen vagy átvitt értelmű jelentése áll. Ahogy ő fogalmazza: a közmondások lehetnek olyanok, amelyekbe a köznapi jelentés közvetlen, s olyanok, amelyekbe a képes motivációjú mondatok tartoznak. Grammatikai befejezettsége szerint szintén két csoportot különített el: közmondás, amely mondat formájában hangzik el, és szólás, amely a mondatnak csak részeként jelenik meg. A kettő között a határ elmosódhat. A szólást olyan nyelvi szerkezetnek tartja, ahol csak az állítmányi rész állandó, a közmondásban pedig az egész mondat, beleértve az alanyt és állítmányt egyaránt. Van egy harmadik kategóriája, amelyet ő adomának nevez, s ez több mondatból álló, mondatfeletti egység.

A proverbiumoknak van egy fontos tulajdonsága, amit a kutatás eddig kevéssé vett figyelembe. Ez a tulajdonság az, hogy a proverbium gondolati-logikai egység, egy-egy logikai ítélet. A különböző társadalmak kultúrájának proverbium-készlete nagymértékben megegyezik. Ennek magyarázatára különféle elméletek születtek. A kutatók egy része a nyelvi és etnikai rokonsággal, más része a gazdasági és kulturális érintkezéssel vagy az átélt történelmi, társadalmi tapasztalatok hasonlóságával magyarázta az azonos szerkezeteket, azonos felépítést.

Permjakov 72 nép 7000 proverbiumát megvizsgálva azt a tanulságot vonta le, hogy ezek a proverbiumok nem mások, mint „meghatározott szituációk vagy dolgok közötti meghatározott viszonyok jelei” (Permjakov 1967: 55). Abból a tulajdonságból, hogy ezek „jelzések”, következik, hogy elsősorban ezek logikai-szemiotikai rendszerét kell feltárni, s annak vizsgálata, hogy ez milyen nyelvi alakban jelentkezik, másodlagos feladat. Mivel Permjakov a proverbiumokat a szituációk viszonyai szerint kívánta osztályozni, magukat a lehetséges szituációkat is megkísérelte rendszerezni. A megvizsgált 7000 proverbium mintegy 100 tematikai csoportba osztható, mivel azonban e csoportokban meglevő fogalmak és ezek viszonyai sokban hasonlítanak egymásra, ez lehetőséget ad az egész proverbium-készletet felölelő csupán négy logikai-szemiotikai csoportba való osztásra. Ez a négy alapvető csoport a következő: Az 1. csoport a dolgok (tárgyak, fogalmak) és tulajdonságaik közötti viszonyt foglalja magába. Azt jelenti, hogyha valamely dolognak van valamilyen tulajdonsága, akkor bír egy másik tulajdonsággal is. A 2. csoport a dolgok közti viszonyt példázza, ha létezik egy dolog, létezik egy másik is. A 3. csoport a különböző dolgok tulajdonságai közötti viszonyt tartalmazza. Ez azt jelenti, hogy a dolgok közti viszonytól függ a tulajdonságok viszonya. Vagyis, ha valamilyen dolog függ a másik dologtól, és ez a másik dolog bír egy tulajdonsággal, akkor a függő dolognak is meglesz ez a tulajdonsága. A 4. csoport a dolgok közti viszonyt foglalja magába. Ez a viszony a dolgok meghatározott tulajdonságai meglétének {5-229.} a milyenségétől függ. Ha egy dolognak van valamilyen x tulajdonsága, viszont más dolognak ez nincs meg, akkor az egyik dolog jobb lesz, mint a másik dolog.

Permjakov módszerének az előnye használhatóságában rejlik. Mivel általános logikai alapról indul ki, a proverbiumokat, amelyek nemzetközi elterjedtségűek, igen széles általánosítás szintjén lehet vizsgálni. Ez a vizsgálat lehetővé teszi, hogy azonos szempontok alapján minden ország proverbium-készletét rendezni lehessen, s így megállapíthatók legyenek az azonosságok. A különbözőségek kimutatására más módszert kell kidolgozni, amely már nem lehet ilyen általános érvénnyel bíró, hanem az egyes országok anyagának sajátosságaiból kiindulva kell kialakítani. A logikai-szemiotikai vizsgálat jelentősége abban áll, hogy az emberi cselekvésből, illetve gondolkodásból kiindulva olyan általános alapgondolatokat (szituációkat) talált, amelyek az emberi természetből következően általános érvényűek. A módszer hiányossága, hogy nem veszi figyelembe a folklóralkotás folklór jellemvonásait, a műalkotás jellegét, holott tisztában van ezzel.

A magyar kutatás a folklórszempontokat figyelembe véve a proverbiumoknak a következő tartalmi felosztását adja: valódi proverbiumoknak nevezi a közmondásokat és szólásokat (altípusaikkal együtt), s epikus proverbiumoknak a wellerizmusokat és az átmeneti formákat a rövid epikus történetek felé.

A közmondás rövid, tömör, állandósult, mondatnyi terjedelmű, egy nagyobb közösség körében általánosan ismert, szájhagyományban terjedő kifejezés. Tartalma filozofikus mélységű, középpontjában erkölcsi kérdések vagy különböző élethelyzetekre alkalmazható bölcsességek állnak. Epikus történetből leszűrődött tanulságot őriz, olyan kikristályosodott formában és tartalommal, hogy gyakran nem is rekonstruálható a történet. Jelentése általában nem szó szerinti, hanem egy „közmondás-feletti” tartalom. Megértéséhez nem szükséges magyarázat, ellentétben a szólással, amelyhez legtöbbször hozzáfűzendő a maga története. Szilárd, nem változtatható váza van, beszédbe illesztése idézetként történik. A közmondás ismerete nem kötődik korhoz, nemhez, társadalmi réteghez, az egész közösség ismeri és alkalmazza. Jellemző rá a tömör kifejezésmód, stílusa általában emelkedett, gyakran él az alliteráció, rím, ritmus, párhuzamos szerkesztés eszközeivel. Egyik csoportja a maxima, amely erkölcsi szabályként alkalmazható az élet különféle helyzeteire, egy adott társadalomban érvényes általános igazságot fejez ki. Például: „A föld anya, a víz mostoha”; „Ki a földön ül, nem nagyot esik”; „Mit mással cselekszel, azt várjad fejedre”; „Olyan az ember, amilyen a munkája”; „Nem tudja az ember, kiben mi lakik”; „Sólyom madárnak nem lesz galamb fia”; „Nincs oly rossz kert, melyben jó is ne teremne”; „Mindennek megvan a maga ideje”. A szentencia annyiban különbözik a maximától, hogy egy jó tanácsot is magába foglal, a gondolat közvetlenül nevelő célzatú. Például: „Égre követ ne dobj, mert fejedre fordul!”; „Ha békében akarsz élni, sokat ne szólj!”; „Tanácsra hallgass, időtől várj!”; „Elmúlt időt ne sirass!”; „Ahol üres, ne keress!”; „Ülj veszteg, míg jól van dolgod!”

A valódi proverbiumok másik nagy csoportja a szólás. Egy nagyobb közösségben, szájhagyomány útján terjedő szókapcsolat vagy mondat; a közmondásnál kevésbé tisztán tanító műnemű, közvetlenebbül foglalja magában azt a történést, amit egyúttal értelmez (pl. „se híre, se hamva”). Alaktani szempontból még kevés rendszerező elemzést készítettek róla, de annyi bizonyos, hogy gyakran fordul elő benne a rím és a mondattani párhuzamosság. Szemantikai szempontból azt állapíthatjuk meg, hogy mind a szójáték, mind a metafora szerepet játszhat a szólásban, és a metaforikus szólás olykor rokona a találós kérdésnek. A metafora azonban legföljebb járulékos elem, a szólás jellegét a {5-230.} három alapvető szókép közül a szinekdoché határozza meg, hiszen a szólás többnyire példázat jellegű általánosítás („A földet a gazda nyoma hizlalja”). Műnemi kevertségét az okozza, hogy egyrészt epikus helyzetet, sőt eseményeket foglal össze, másrészt erkölcsi tanítást – ez utóbbi néha már az aforizmával is rokonítja. A tanító jelleget felszólító mód is kiemelheti („Amit ma megtehetsz, ne halaszd holnapra!”). A didaktikus részelem jelenlétével magyarázható, hogy kulturális értékelése igen változó, márpedig e pragmatikai vetülete nagymértékben befolyásolhatja a jelentését. A szóbeli kultúrában a tekintély szerepét töltheti be, a balladában a ritmikus kompozíciót szervezi meg, a mítoszban és a mesében értelmezésként fordul elő. Az írott szövegekben fokozatos leértékelődésen ment át. Napjainkban nem művészi igényű sajtótermékekben a leggyakoribb. A szólások használata nyilvánvalóan a történeti változékonyság függvénye. A kutatások jelenlegi szakaszában nehéz megmondani, mi is okozza egy-egy proverbium eltűnését, illetve fennmaradását. Az élő szólásokat az anyanyelvén beszélő jól felismeri, de korábbi szövegekben nem könnyű azonosítania a kihalt szólásokat. A szólások közé tartozó állandósult kifejezés a szabály, amely a paraszti élettel, az időjárással, az egészséggel kapcsolatos tanácsot, ítéletet, megfigyelést, tapasztalásból származó következtetést tartalmaz, mondatnyi terjedelemben, csattanós tömörséggel. Tartalma szerint három nagy csoportja van: a gazdálkodási szabály, azokat a paraszti életformával kapcsolatos szabályokat jelenti, amelyek az állattartásra, a földművelésre vonatkoznak, és hosszú tapasztalás eredményei. Természetesen igen sok gazdálkodási szabálynak a helyes, konkrét jelentésen kívül átvitt értelme is van, amely már nemcsak a gazdálkodási körre érvényes. Az időjárási szabályok is hosszú tapasztalás eredményei, ismeretük elsősorban a természettel szorosabb kapcsolatban élő, paraszti életformájú emberekre jellemző, hiszen termelési tapasztalataiknak részét jelenti az időjárási szabályok ismerete. Az időjárási szabályok ismerete és a kalendáriumok közötti kapcsolat kétoldalú. Például: „Délről derül, bocskor merül”; „Dér után meghugyozza magát az idő”. Igen sok időjárási szabály fűződik a jeles napokhoz: „Ha fénylik gyertyaszentelő, az iziket vedd elő!”; „Fekete karácsony, fehér húsvét”. Az egészségre vonatkozó szabályok a népi gyógyászat tanácsait tartalmazzák, néhány darabjának átvitt értelmű, általánosabb jelentésköre is van, pl. „Kevés vacsora jó éjszaka”; „Sajton korcsolyáz a bor”; „Reggel méreg, délben étek”. Az egész magyar nyelvterületen elterjedt, számos ilyen szabály a nemzetközi gyűjteményekben is szerepel. A népköltési és szólásgyűjteményekben található, külön nincs jelölve. A fenti fogalomra a szakirodalom gyakran használja a regula elnevezést.

A szólások másik csoportja a szólásformájú csúfoló, amely jellemző rövidséggel, szemléletesen gúnyol ki egyfajta helytelen, ostoba vagy célszerűtlen emberi magatartást, az általánostól eltérő foglalkozást, vallást, nemzetiséget. Az írónia és a gúny eszközeit alkalmazza, élesen bírálva azt, akivel nem ért egyet. A gúny mindig a kisebbségben levőket sújtja, katolikus vidéken a reformátusokat és fordítva. Az epikai háttér itt ugyanúgy megvan, mint a szólások többi csoportjában, ennek ismerete nélkül is általában jól alkalmazzák a csúfolót, megérezve a pejoráló hangsúlyt. Például: „Ideje már, mint Pőre Vera férjhezmenésének”; „Bátor a kemence mögött”; „Elandalodott, mint Kelemen Mári galuskája”. A szólásformájú csúfolóhoz rövid, epikus történet is járulhat, amely mintegy megmagyarázza, ez azonban az esetek többségében már lekopott, nem ismeretes. Élő és virágzó műfaj, napjainkban is születik, a különböző gyűjteményekben nagy számban található.

A szóláshasonlat egy közösség tudatában élő, állandósult kifejezési forma, amely {5-231.} szemléletesen, képszerűen fejezi ki a hasonlított értelmezését. Általában utalást találhatunk benne, egy egyszeri, megtörtént eseményre, amelyet azonban gyakran már elmos az emlékezet, s csak az állandósult forma alkalmazási körét ismerik. Az egyszeri eseményre való utalást sokszor magyarázatként fejezi ki a szóláshasonlat. Egy különös, a mindennapitól eltérő esemény, viselkedési forma alapja lehet a szóláshasonlat kialakulásának. Például: „Helyén van, mint Makó víz után”; „Eltalálta, mint cigány a búzavetést”. E csoportban viszonylag kevés a nemzetközileg ismert, annál nagyobb mértékű viszont a helyi, csak egy faluban, egy közösségben ismert szóláshasonlatok száma.

A szállóige szintén a valódi proverbiumokhoz tartozik. Egy személy híressé vált mondása vagy valamely irodalmi, politikai műből származó, közkeletűvé vált kifejezés. Használatkor forrását általában nem idézik, alkalmazási köre közismert. Formailag kötött, nem változtatható, beszédbe való illesztése idézetként történik. Használata iskolázott műveltség eredménye, koronként változik az a szállóigekör, amelyet használnak. Közüle sok a nemzetközileg elterjedt. A paraszti kultúrában igen kevéssé élnek ezzel a kifejezési formával. Több szállóige bizonyos változtatással szólássá válhat, pl. „Otthagy csapot, papot”. A szállóigét nevezték röpke szónak, röpszónak, szárnyas szónak, repülő mondatnak, szárnyas mondatnak, de a fenti elnevezés honosodott meg, amelyet Thallóczy Lajos javaslata alapján Tóth Béla vezetett be. Az első szállóige-gyűjteményt 1864-ben George Büchmann adta ki, Magyarországon Tóth Béla szerkesztésében jelent meg először szállóige-gyűjtemény 1895-ben.

Az epikus proverbium utal a legjobban a mögötte álló epikus történetre. Az epikus proverbiumok legjellemzőbb képviselői kérdés-felelet formájúak: „Mit is mondott a kabai asszony? – Igyunk egyet komámasszony!” Ide sorolhatók azok az átmeneti formák, amelyek nem csupán egy mondatból állnak, hanem egy rövid kis történetbe ágyazva mondják el a példát, amely legtöbbször nem hagyható el. Az epikus proverbiumok használata némileg szűkebb, mint a közmondásé vagy szólásé, jobbára csak társas összejövetelen hangzik el. Gyakran vidám hangvételű, humoros. Igen szoros a kapcsolata az anekdotával, a tréfával és a viccel.

Az epikus proverbiumok legismertebb csoportja a wellerizmus. Szerkezetére a „mondta N. N.” betoldás jellemző. A magyar folklórból igen kevés wellerizmust ismerünk. Ilyen pl. „Na ez a hét is jól kezdődik – mondta a cigány hétfőn reggel, amikor akasztani vitték”, amelynek megvan az angol párhuzama is. Jól ismerték már az antikvitásban is, szélesebb körű elterjedése a reneszánszban indult meg. Közismert az angol, amerikai szájhagyományban, a német nyelvterületen, a skandináv népeknél, a spanyoloknál, olaszoknál, franciáknál. A közép-, kelet-európai anyag kevéssé ismert. A wellerizmus elnevezés Dickens Pickwick Klub c. regényének egyik alakjáról, Sam Wellerről vette eredetét, aki különösen sok ilyen kifejezést használt. 1863-ban Samwelleriána néven meg is jelent egy wellerizmus-gyűjtemény. Magyar neve szólásidézet, de a nemzetközi szakirodalomban a wellerizmus terjedt el, ezért a magyar folklorisztika is ezt az elnevezést használja. Legjellemzőbb jegye a humor és az irónia.