{7-301.} ZSÁNERMASZKOS JELENETEK, FOGLALKOZÁST UTÁNZÓ JÁTÉKOK

Mindazokat a játékokat, szokásokat, amelyekben a népélet jellegzetes alakjait utánozzák, zsánerjelenetek néven foglalhatjuk össze. Két nagy csoportról beszélhetünk. Az első az, amelyben az utánzott zsánertípusok önálló jelenetben lépnek fel, a játék középpontjában ők állanak. A második csoportban a népéletnek ezek a jellegzetes alakjai többnyire mellékszereplők a játékban, illetőleg azonos funkcióban vannak jelen a többi résztvevővel. A két csoportnak megfelelően a zsánertípusok megjelenítésének alkalmai is eltérőek. A játékok bemutatásának kedvelt alkalmai voltak a fonóházak, a lakodalmak, a nagyobb munkák (pl. aratás, dohányfűzés, kukoricafosztás) pihenőidői, valamint a különböző felvonulások (a farsang vége, szüreti menet stb.). Amikor a játékok szobában, zárt körben kerültek bemutatásra, többnyire a zsáneralakok egyéni szereplésével találkozunk, míg a felvonulásokban lényegében külsőségekben megjelenítve, passzívan vannak jelen.

A magyar népi színjátékok gyakori szereplői közé tartoznak a különböző mesterségek, házaló kereskedők, vándoriparosok képviselői. A falusi közösségek játékosai szívesen utánozták a paraszti életformától eltérő, nem földműveléssel foglalkozó emberek alakját, azok foglalkozását. A népi szemlélet sajátságosan tükröződik abban, hogy a dramatikus szokásokban különösen előtérbe kerülnek a mindennapitól, az általánostól eltérő jelenségek. A vándoriparosok, a faluról falura járó kereskedők, a vásárok jellegzetes alakjai, idegen nemzetiségű személyek (pl. szlovákok, bosnyákok), a társadalom perifériájára került alakok (pl. koldusok) egyaránt felkeltették, magukra irányították a népi, a paraszti közösségek érdeklődését. Ez megnyilvánul a népi színjátszás hagyományában is.

A mesterséget bemutató játékokban megjelent a kovács, cipész, borbély, kéményseprő, kocsmáros, molnár, üstfoltozó, drótos, köszörűs, suszter, csizmadia, bádogos, kereskedők, árusok; más foglalkozási körből az orvos, borbély, pap, bíró, csendőr stb. A zsáneralakok közül különösen kedvelt volt a zsidó, cigány, koldus, terhes asszony, szerelmespár. A zsánertípusok képviselői a magyar dramatikus szokásokban a 18. század végén jelentek meg, és a 19. században, a 20. század elején nagy népszerűségre tettek szert. Ezek közül az alábbiakban az egész magyar nyelvterületen ismert és az európai folklórban is jelentős alakokat mutatjuk be.

Mind a magyar, mind az európai dramatikus hagyományban bőséggel ismeretesek olyan jelenetek, amelyekben orvosnak, kuruzslónak öltözött játékos egy álbeteg, többnyire álhalott feltámasztására tesz kísérletet. Ez az alak már az antik komédiákban is szerepel, és a természeti népek kultikus játékaiban is megjelenik (Ujváry 1988: 171).

Az orvos-kuruzsló a magyar dramatikus hagyományban elsősorban a halottas játékokban szerepel, de ismeretesek önálló orvosjelenetek is.

A temetést parodizáló, az álhalottas színjátékok számos változatának orvosa dramaturgiailag is fontos. A jelenet eseménysorában az orvos megjelenése és szerepe fordulatot jelent, a cselekményt előreviszi, olykor az ő ténykedése zárja le a játékot.

A lakodalmi játékok legkedveltebb darabjában, a temetést parodizáló jelenetben az orvos az álhalott vizsgálata közben a játék komikus oldalát képviseli. A feltámasztásra tett kísérlete, az öltözete, a felszerelése (orvosi táska helyett retikül, koffer stb.), az injekcióstű-kellékek (napraforgószár, nádszál, bot, hurkatöltő, a lázmérőt helyettesítő sörös-, borosüveg vagy pálinkásbutélia, az injekcióként használt timsós liszt stb.), a {7-302.} gyászolókat vigasztaló bárgyú, gyakran halandzsa szövege a nézők harsány nevetését váltja ki. Mozdulataiban, a vizsgálat akkurátus előkészítésében megfigyelhető az utánzás, a valódi orvos ténykedésének a megjelenítése. Nem kétséges, hogy a helyzetkomikum uralkodik a játékban, de a karakterizálásra, bizonyos jellembeli jegyek kidomborítására is van törekvés.

Az orvosalakoskodó elsősorban a szobai játékokban, így például a lakodalom, a fonó, különböző társas összejövetelek és munkaalkalmak (aratás, dohánysimítás, kukoricafosztás) szórakoztató dramatikus szokásaiban, valamint a farsangtemetés egyes változataiban jelenik meg. A telet–tavaszt, meghalást–feltámadást megjelenítő játékoknak fontos alakja volt. Előfordult az ún. ítélkező, kivégző jelenetekben és a lómaszkos játékokban is. Ez utóbbiban a lovat vizsgálta, s nyugtatta a vásárlókat, hogy a ló egészséges és a nemi szerve is tökéletes.

Az orvosnak a beteg vagy a halott nemi szervére irányuló vizsgálata, az arra való utalásai és megjegyzései a jelenet fallikus vonatkozását hangsúlyozottá teszi. Az orvos a páciens ágyékát fogdossa, a fallosz-imitációt mutatja, kijelenti, hogy „működőképes”. Némely változatban a beteg falloszát megoperálja, az azt helyettesítő kolbászt kiemeli és a menyasszonynak adja.

Ebben a jelenetben az erotikus megnyilvánulás és a termékenységre való utalás teljesen egyértelmű. Ez funkcionálisan kitágítja az orvos szerepét, és személyét az antik és a természeti népek kultikus rítusainak varázslóalakjai közé sorolja.

A komikus orvos alakja a legszélesebb körben előfordul az európai népek játékaiban. A kezdetleges drámai jelenetek népszerű szereplője, aki a legkülönbözőbb alkalmakkor jelenik meg, és gyógyító, életre keltő tevékenysége a valóságos orvos paródiájaként mindenütt nagy érdeklődést vált ki a nézők körében.

A magyar dramatikus játékok orvosa több vonatkozásban kapcsolódik európai társaihoz. A játékokbeli szerepe, valamint a szokás funkciója alapján alakjában felfedezhetjük az ősi mágikus rítusok, bajelhárító cselekvések varázslóját. Ez azokban a játékokban jut világosan kifejezésre, ahol egy szereplő életet lehel a haldoklóba vagy a halottba. Ez a mozzanat az ilyen jelenetekben rendkívül komoly, és az alapvariánsokban nélkülözi a komédia jegyeit. Itt nem utánzásról, nem tréfás megjelenítésről van szó, hanem fontos rítusfunkcióról, amely ősi kultikus hagyományban gyökerezik.

Az orvosjelenetek másik csoportja az előzőtől jól elhatárolható. Nemcsak tartalmában, hanem az előadásban, a „színre vitel” formai megnyilvánulásában is lényeges különbségek vannak. Az idetartozó játékokban a valóságos orvos parodizálása, főleg formai megjelenítésében annak karikírozása figyelhető meg.

Nem kétséges azonban, hogy a zsáneralakká változó orvos szerepében, cselekvéseiben is megtalálhatók azok a vonások, amelyek összekötik elődjével, a kultikus rítusok varázslójával. Az újkori parodisztikus színjátékoknak ez a figurája nyilvánvalóan ráépült a megelőző hagyományra, átvett bizonyos formai jegyeket, amelyek éppen az eredeti funkció elvesztése miatt komikussá váltak. Új vonásokkal gazdagodva, amelyeket már az antik komédiákban is gyökerező európai népi színjátszás hagyománya táplált, sajátos népi színjátéki alakká vált a magyar dramatikus játékok repertoárjában.

Művelődéstörténeti szempontból az előzőhöz hasonló a dramatikus népszokások borbélymaszkos alakja is, aki az etnológiai párhuzamok tanulsága szerint nem pusztán mesterséget utánzó személy, hanem benne az egykori férfiavató rítusok szereplőjének az emléke őrződött meg. Az adatokból megállapítható gyógyító – elsősorban foghúzó – {7-303.} szerepe kiemeli őt a mesterségeket megjelenítő többi alakoskodó közül. A borotváló személy pedig más kapcsolatban – függetlenül a borbélymesterségtől – a férfivá válás egyik jelképe, az arcszőrzet rituális eltávolítója. Kétségtelen azonban, hogy a játékváltozatok többségében ezeknek a funkcióknak nincs már jelentőségük, és a borbélymesterség utánzása, s azzal együtt a komédia lép előtérbe.

A borbélyalakoskodó a dramatikus szokások különböző változataiban megjelent. A felvonulós játékokban éppúgy ott találjuk, mint a szobai jelenetekben, a székelyektől a palócokig az egész magyar nyelvterületen. A hevesi palócok (Ostoros, Novaj) farsangi menetének elmaradhatatlan szereplője volt a borbély – társával, a köszörűssel (Paládi-Kovács 1968). Az utcán mindenkit meg akart borotválni, éppen úgy, mint a csallóközi dőrék alakoskodó borbélya, akit bolond királynak neveztek (Manga 1942b: 39). Rendkívül figyelemreméltó a csíki farsangi felvonulók borbélya, aki egy cigányalakoskodó szájából lófogat húz ki (Orbán 1868–1873: II. 28–30). Néhol (pl. gömöri falvak) répából vagy krumpliból készített, s a játékos szájába előzőleg behelyezett fogat emelt ki a borbély a nézők nagy derültségére. Hasonló jelenete volt a szatmári foghúzónak is (Ujváry 1988: 177).

A borbélyjáték mindig biztos siker volt. Nagyobb előkészületet nem igényelt. A borbély többnyire egyedül szerepelt a felvonulós játékokban. Ilyenkor „pácienseit” a közönség, a nézők közül igyekezett kiválasztani. A szobai jelenetekben páciensre mindig szükség volt, akit rendszerint a jelenlévők közül „erőszakoltak” erre a feladatra, olykor azonban a játék szereplőjeként jelent meg, s vele a mester segédje vagy inasa. A felszereléshez rendszerint egy fakés vagy azt helyettesítő bot, egy veder vagy lavór, borbélypamacs vagy meszelőecset, szappanhab vagy azt helyettesítő liszt, esetleg mész, néha törülköző tartozott. Egyes változatokban juhnyíró olló és púdert helyettesítő korom is a kellékekhez tartozott. Az ötletesség és az improvizáció nagymértékben hozzájárult a játék sikeréhez. A jelenet lényegében abból állt, hogy a páciens arcát, fejét a répás habbal, mésszel vagy liszttel bepacsmagolta. A játéknak voltaképpen ez a legkomikusabb része. A „borotválás” lényegében már csak záróaktus – vagy átmeneti mozzanat azokban a változatokban, ahol a játék hármas tagolódású. Ilyenkor a jelenet poénját az adta, hogy a borotválás után a habos (meszes) edényt a páciens fejére borították, vagy a habtól megtisztított arcot a borbély „észrevétlenül” korommal bekente. A játék az ún. pantomimdarabokhoz tartozott. A szereplők nem beszéltek, csak néhány változatban fordult elő, hogy a megborotválandó személyt az inas szóval invitálta. Az azonban már gyakoribb volt, hogy a páciens a művelet közben káromkodott, és obszcén szavakkal illette a borbélyt.

Különösen figyelemreméltó a lakodalmi borotválás, borbélyjáték. A keleti palócoknál a farsangi szokáskörrel is kapcsolódik ez a lakodalmi játék, amelyben a násznagyot (és más alakoskodó játékosokat) egy taligán a házához vitték, ahol a násznép jelenlétében fakéssel megborotválták. A borotválás a lakodalomban szobai jelenetként az alföldi területeken általános volt. Ennek a játéknak a férfiavatással való összefüggését a házasságkötés alkalma jól bizonyítja.

Az adatok egy része a borbély foghúzó szerepére mutat. Ez voltaképpen az orvosvarázsló alakjához köti. Erre vonatkozóan teljesen egyértelműek azok a játékok, amelyekben a borbély a páciens szájából fogat emel ki. Ez emlékeztet a borbély egyik régi „mellékfoglalkozására”, s ugyanakkor egy sajátos avató rítusnak is az emléke. A dramatikus szokások borbélyjátéka az egykori rítus emlékét a teljesen átalakult és csak a {7-304.} mesterség utánzására poentírozott formájában is megőrizte. A funkció elvesztése után a rítus játékká rögzült.

A faluról falura, országról országra vándorló, különböző foglalkozású emberek közül a magyar nyelvterületen a szlovák vándoriparosoknak és -árusoknak volt jelentős szerepük, akiknek az alakja a folklór műfajaiba (mese, monda, anekdota, népdal, dramatikus szokások) bekerülve maradt fenn a néphagyományban.

A különböző vándorló szlovák típusok közül a magyar népszokásokban, népi színjátékokban elsősorban a fazekat, edényt javító vándor szlovák alakját találjuk meg. A legkedveltebb típusok egyikének tekinthető. Mellette feltűnik még az ablakot javító üveges szlovák és a fából készült eszközöket (fakanál, sótartó stb.) áruló szlovák vándorember alakja.

A vándorkereskedők, vándoriparosok a nép érdeklődését magukra irányították szokatlan viseletükkel, beszédükkel, munkaeszközeikkel, felszereléseikkel. Az idegenből, messziről érkező emberek a nép képzeletét mindig foglalkoztatták, és így alakjuk természetszerűleg került be a folklór hagyományába. Megtaláljuk a vándorló, fazekat javító szlovák ember alakját a magyar nép dalaiban is.

A vándor szlovákok megjelenítésére a dramatikus játékokban elsősorban a Magyar Alföld és Kelet-Magyarország területéről vannak példák. A szüreti felvonulás menetében az edényt javító és a különböző eszközöket, tárgyakat áruló szlovák az első világháborúig a népélet több más jellegzetes alakjának társaságában évenként, hagyományosan megjelent. Több helyen a két világháború között is szerepeltek a felvonulásban ezek az alakok.

A szüreti felvonulást Tiszafüreden (Szolnok m.) rendszerint október első vasárnapján tartották meg. A menet élén lovas legények haladtak. Őket követte gyalog a község bíróját alakító legény, a felesége, akit szintén egy legény alakított, valamint a kisbíró a dobbal. Ezek mögött a szüretelő legények, leányok, a cigányzenészek és a menet végén a jellegzetes zsánertípusok haladtak. Például a tollat, rongyot vásárló zsidó, a kéményseprő, a cigány, a fakanalat áruló szlovák és drótostót.

A Nagykunság falvaiban a lakodalomban részt vevő egyik legény – rendszerint a vőfély – mutatta be a vándor szlovák jelenetét, s igyekezett hűen utánozni a drótostót külsejét. Karcag városában is szerepelt a drótos szlovák a lakodalomban, ami azt jelenti, hogy a vándor szlovákok gyakran megfordultak ebben a városban is. A szlovákot alakító legény kiment a lakodalmas ház elé az utcára, és hangosan kiabált: „Kidrótozni, bedrótozni! Kifoldozni, befoldozni!” Addig kiabált, míg a házból valaki ki nem szólt, hogy menjen be, mert van munka. A vándor szlovákot alakító legény igen illedelmesen lépett be a házba. A szoba közepére leült. Batyujából előszedte a szerszámait, a különböző eszközöket, drótot, kalapácsot, üllőt, egy rossz edényt, és nagy szakértelemmel hozzáfogott a munkához. Valójában nem is annyira a munkán volt a hangsúly, hanem a munka közben elhangzó dalokon. A jelenetet bemutató legény különböző nótákat énekelt, és dalolás közben kalapáccsal rá-ráütött az üllőre, mintegy a kalapácsütésekkel kísérte a dallamot (Szentesi Tóth 1929: 75).

A magyar néphagyományban a vándor szlovák alakja a mesterségeket utánzó, megjelenítő játékok körébe sorolható, és az edényjavító iparossal azonos. Ez az alak a magyar nyelvterületen a drótostót megjelölést kapta, s így vált önálló típussá a régi játékok szereplőinek sorában.

A mesterséget képviselő alakok közé tartoznak a cigányok, akik mint vándorló {7-305.} emberek is magukra vonták a figyelmet, és bekerültek a dramatikus szokások maszkos alakjai közé.

A cigány az európai folklór legnépszerűbb alakjai közé tartozik. Világjáró figurának tekinthető, aki nemcsak a szóbeli hagyományban, hanem az irodalomban és a művészetben is a föld számos pontján megjelenik. Az egyik legrégibb zsánertípus. Különösen nagy népszerűségre tett szert a kisepikai műfajokban, elsősorban az adomában, valamint a szokáshagyományban, különösen a maszkos alakoskodó játékokban. Színpadi figuraként való megjelenítésére Magyarországon már a 17. századtól van adat.

A cigány a magyar dramatikus játékokban gyakoribb minden más maszkos alaknál. A cigánymaszkos alak az egész magyar nyelvterületen általánosnak tekinthető. A vallásos jellegű darabok kivételével az alakoskodó játékoknak alig van olyan alkalma, ahol cigánnyal ne találkoznánk. A figura gyakori megjelenítéséhez nyilvánvalóan hozzájárulhatott az, hogy könnyen, kevés kellékkel lehetett alakítani. A cigányalakok fő jellegzetessége: fekete arc, rongyos, színes, tarka-barka öltözet, kenderszöszből készített paróka, szakáll. A cigányasszonyt alakító játékos minden esetben színes ruhát vett magára, arcát pernyével, kéménykorommal vagy boksszal bekente, vagy pirosítóval befestette. Az arc eltakarására fekete harisnyát is használtak. A szemnek, szájnak nyílást vágtak. A szájat szélesen pirosra festették. A cigányasszony-alakoskodó kenderszöszből kontyot készített, rongyból, kenderszöszből mellet formált, ha terhes asszonyt imitált, hasát párnával vagy ruhaneműekkel domborította ki, és bő tarka szoknyát húzott magára. Elmaradhatatlan kellék volt a cigány nők viseleteként jellemzőnek tartott színes, virágos fejkendő. A cigányembert alakító játékos szintén használt öltözetben jelent meg. Többnyire kifordított kabátot vett fel, a derekát szalmakötéllel kötötte körül, rossz csizmát viselt, fejére tollal díszített kalapot tett, az arcát befeketítette, és rendszerint pipát tartott a szájában. A fő jellegzetességeken kívül a megjelenítésben számos változat megfigyelhető. Egy-egy jelenetnél a cigány mesterségére utaló attribútumok is jelen vannak, például a teknővájó cigány teknőt, a kosárfonó kosarat, a fúróárus fúrót vitt magával, s ezeket árulta. Gyakori volt a gyerekével kéregető cigánypár. A cigányasszony batyut kötött a hátára, abba egy gyerekpólyát helyezett, vagy az ölében tartotta. Némely változatban a komikumot fokozta, hogy a cigányasszony nagy hassal jelent meg, és a cigányember az éhező családjának kérte az adományt. A cigányasszony jó lehetőséget adott a közönség szórakoztatására. A férfiak tapogatták a hasát, mellét, a szoknyája alá nyúlkáltak, obszcén megjegyzéseket tettek. Ezt a közönség mindig nagy derültséggel figyelte, s a sikerhez hozzájárult az, hogy mindenki tudta: a genitáliás részeket kellően kidomborító cigányasszonyt férfi alakítja. Erotikus és fallikus megnyilvánulás gyakran előfordult a cigányalakoskodó játékokban. Így például a cigány férfit alakító játékos a nadrágjához falloszt imitáló piros paprikát, kolbászdarabot vagy egyéb „kelléket” helyezett.

A cigánymaszkos alakra nemcsak a formai megjelenítés a jellemző és általános az egész magyar nyelvterületen, hanem a beszéd is. A dramatikus játékok cigánya sajátságos nyelvezettel beszél. Olyan „nyelvjárásban”, amilyen a valóságban nincs, csak a nem cigány származású ember tulajdonítja cigány sajátosságúnak. Ennek is megtaláljuk irodalmi előzményét. A cigány úgy beszél már a kezdeti műdrámában, színművekben (és más műfajokban), ahogyan a magyar ember elképzeli, ahogy kitalálta és megalkotta ezt a „cigány-magyar nyelvjárást”. Feltűnő: nyelvtanilag lényegében helyes a beszéd. Tehát nem egy magyarul nem tudó ember beszédét utánozzák. Az erős eltérés a hangzásban, {7-306.} a szavak kiejtésében jelentkezik, valamint a szövegbe kevert többnyire torzított és értelmetlen cigány szavak alkalmazásában.

A magyar dramatikus szokásokban cigányt alakító alakoskodók megjelentek a felvonulós szokások alkalmával a farsang és a szüret maszkos alakoskodói között, a szobai jelenetekben, így például a fonókban, a lakodalomban és a disznótorban. A felvonulós szokásokban a cigány többnyire „néma” szereplő, egy maszkos alak a többi között, aki a puszta megjelenésével színesítette a résztvevők körét. A szobai játékokban, főleg a fonóban és disznótorban ismeretesek olyan változatok, amelyekben a cigány alakoskodók „szerepet” játszottak, mesterséget utánoztak, és bizonyos szöveget is mondtak. Az egyetlen nagyobb, párbeszédes népi színjáték – a cigányvajda farsangoló – kivételével a cigányjelenetekben az utánzott mesterségre, eladásra, jóslásra, kéregetésre vonatkozó rövid, többnyire improvizált szövegek fordultak elő. Kötött dialóguson, előzetes felkészülésen alapuló játékra ritkán került sor. A fonóban és a disznótorban való megjelenéskor a jelenlévőkkel tréfás párbeszéd alakult ki.

Békésen (Békés m.) disznótorba a cigánynak öltözött alakoskodók kóstoló kérése céljából mentek. Arra törekedtek, hogy amit lehet, „elemeljenek”. Egy tréfás példa szerint a cigányember egy szál kolbászt az inge alá csúsztatva kidugta a végét a nadrágja ellenzőjének nyílásán. A jelenlévők fogdosták, tapogatták, hogy milyen kemény a mellük, a faruk stb. A cigányember meg egyre csak azt mondta, hogy ő annyira éhes, hogy már a kolbásza is kilóg. Akkor vették észre az odadugott kolbászt. Igyekeztek elkapni. A cigány kiabált, hogy jaj, oda a kolbászom. A játék a fallosz-imitációval ért véget.

A többszereplős, szöveges színjátékra egy részletesebb példa ismeretes. A cigányvajda-farsangoló nevű játékot kelet-magyarországi területen jegyeztük le. A játék előzetes felkészülést, próbákat és megfelelő szervezést igényelt. A jelenetnek tizenkét szereplője van, s ezek közül nyolc cigánymaszkos alak. A játékosok a már fentebb említett módon cigányosan öltözve jelentek meg. A szövegen kívül elsősorban a kiejtésre, a mozgásra és a szereplők megfelelő alakítására kellett ügyelni. A darabnak meghatározott volt ugyan a szövege, improvizációra azonban mindig sor került, különösen a vajda játékában.

A Szatmár megyei cigányvajda-farsangolóban egy cigánycsaládot láthatunk, amelyből, a fiút katonának sorozták. A legényt az anyja, a testvérei, és a menyasszonya siratja. Éktelen jajgatást mímelnek. A vajda egy sonkával lép elő és örömmel közli, hogy lesz már ennivaló. A siratást nevetés, öröm és tánc váltja fel. A konfliktust az okozza, hogy megérkezik a csendőr, a cigányok réme, aki kérdőre vonja a vajdát, honnan szerezte a sonkát. Miután kiderül, hogy a kéményből lopta, a csendőr elvezeti. A feszültséget a gólyamaszkos alakoskodók jelenete töri meg, majd a cigányasszony adományt kér, azután közösen dalolnak és táncolnak (Ujváry 1988: 202).

A szobai cigányjelenetek többségében rögtönzött párbeszéd alakult ki a cigánymaszkos alakoskodók és a közönség, igen gyakran a háziasszony között. A fonókban farsang idején szinte állandó maszkos alak volt a cigányember és a cigányasszony. A cigánynak öltözött játékos gyakran egyedül jelent meg, olykor ketten-hárman mentek együtt. Jelenetük improvizáción alapul egy meghatározott témakörön belül. Minden játék egyedinek tekinthető, de mégis összeköti őket a cigány mint típus. A cigányjelenetek általánosan jellemző, minden mástól megkülönböztető vonása, hogy éppen a megjelenítés, a beszéd- és játékvariánsok révén a cigány egy sajátos típust képvisel, olyan egyénített alakot, aki időtől, helytől és alkalomtól függetlenül mindenütt azonos figuraként jelenik meg. Olyan szereplője tehát ő a magyar népi dramatikus szokásoknak és színjátékoknak, {7-307.} aki éppen az általánosítás révén vált egyénivé, típussá. Ilyen alakja, hőse ő a népmeséknek, adomáknak és más folklóralkotásoknak is.

A cigánymaszkos alak népszerűségét a dramatikus szokásokban és népi színjátékokban a magyar és az európai példák egyaránt jól mutatják. A megjelenítést elsősorban a cigányalakok karakteres volta magyarázza. Ez azonban önmagában még nem elegendő egy „színpadi” maszk megteremtésére. Ha a lélektani hátteret keressük, és azt akarjuk megmagyarázni, hogy a cigánymaszkos alak a szokásokban, a játékokban, az európai maszk-repertoárban hogyan alakult ki, milyen funkció betöltésére jött létre, akkor a válaszhoz több irányból kell közelítenünk. Köztudomású, hogy a cigányok a társadalom perifériáján éltek. Vándorló életmódjuk következtében egy-egy területen megjelentek, majd eltűntek. Ha valahol megtelepedtek, az a város vagy a falu külterületén történt. Faji különbözőségük, sajátos életmódjuk miatt a befogadó – vagy sokszor inkább csak a megtűrő – „őslakosság” mint különleges alakokra tekintett rájuk, akikről vajmi keveset tudott, és aminek következtében róluk gyakran romantikus, misztikus elképzelések alakultak ki. Voltaképpen csak a külsőségek ragadták meg a figyelmet. Éppen ezért váltak elsősorban zsáneralakokká a folklór műfajaiban. A népi játékokban a cigányember, a cigányság „faji” jellemzését csak formai jegyek mutatják. De az idetartozó attribútumok is néhány megnyilvánulásra korlátozódnak. A cigányok foglalkozására utaló játékokban is a formális utánzás figyelhető meg. Mindezek ellenére azonban a népi játékok cigányalakja egy sajátos típusnak tekinthető. Mégpedig nemzetközi maszktípusnak. Mindenütt, ahol előfordul, nemcsak a külsőleges jegyekben, hanem a megjelenített alak funkcionális vonatkozásaiban is megegyezik. Függetlenül azonban attól, hogy a cigánymaszkos alak milyen formai és tartalmi jegyeket hordoz, mint komikus, szórakoztató szereplővel szemben a közönség szimpátiája nyilvánul meg. Tömören azt mondhatjuk: a néphagyomány cigányalakja világjáró hősként maradt fenn a színjátékok repertoárjában.

A magyar dramatikus népszokások hasonlóan népszerű alakja a zsidó. Dramatikus játékokban az egész magyar nyelvterületen felbukkan. Különösen figyelemreméltó, annak ellenére, hogy a zsidóság a magyar nép – tágabb értelemben a Kárpát-medencei népek – újkori történetében jelentősebb tényezőként csak a múlt század elejétől jelentkezik. A folklórban szinte ezzel egy időben – az irodalomban jóval korábban – megjelenik a zsidó – mint egy sajátos karaktert képviselő embertípus.

A zsidó megjelenítésére a magyar dramatikus szokáshagyományban nagyszámú példa ismeretes. A felvonulós szokásokban és a szobai jelenetekben egyaránt előfordul. Alakja felbukkan a legkülönbözőbb alkalmakkor, a fonóbeli játékokban, a farsangi és a szüreti felvonulás menetében, a munkaalkalmak játékaiban és a lakodalom alakoskodói között.

A zsidó a naptári ünnepek sorában a betlehemes játékokban kapott helyet. Rendkívül figyelemreméltó, hogy a betlehemes játékok zsidó szereplője annak ellenére, hogy meghatározott személy – Heródes –, nem egyénített alak, hanem olyan figura, aki a zsidóról kialakított típusnak felel meg, és akinek a játék menetében szórakoztató funkciója van. Azokban a változatokban, ahol Heródes a zsidók királyaként jelenik meg, tréfálkozó, jóindulatú alak. Az öreg juhásszal folytat tréfás párbeszédet, sőt ismeretes olyan változat is, amelyben pozitív személy: imádni akarja Jézust. A komikus színben feltüntetett zsidókra a passiójátékokban is vannak példák.

Minden bizonnyal ezek népi megfelelőjével találkozunk a betlehemes játékokban. Erre különösen jó példaként említhetünk egy karácsonyi játékot, az ún. csillagjárást a Zempléni-hegység {7-308.} egyik falujából, Mogyoróskáról. Ebben önálló szerepet kap a zsidó (olykor két zsidó), akinek az öltözetében a házaló kereskedőt, táncjelenetében és pajzán beszédében a farsangi fonók zsidóalakját, a szereplőtársaival való tréfálkozásában pedig a betlehemes játékok öregét látjuk. Nyúlbőrből készült álarcot visel. A maszkon hosszú orr, piros szem- és szájnyílás látható. A játékos fején tollseprűvel díszített ócska kalap van. Öltözete használt ruha, hosszú, kifordított kabát, rongyos nadrág. Derekán vagy a vállán szalmakötél, amelyen kolomp és kulcs lóg. Vállán tarisznya, hátán hátizsák, amelyben lyukas, rossz fazekak vannak. Szerepe szerint a csillagos játékban ő a tréfamester, az egyik profán, világi alak. Szerepbeli megjelenésekor a külsejével és a beszédével komédiává alakítja a jelenetet.

A szolgabíró hívására nagy jajgatással érkezik. Úgy tesz, mint aki nem tudja, hol van. A zsidók táplálkozására jellemzőnek tartott fokhagyma és vereshagyma összerágására, Kóbitól és Zálitól való elbúcsúzására kér engedelmet, majd amikor megtudja, hogy a gyermekét kellene Heródes elé vinni, értetlenséget mímel és azután Heródesnek támad: „Nem tudod, mit tartalmaz az ötödik parancs? Az én támatámban járni, ne ölj, ne lopj, amit elloptál, oda vissza ne tédd. Nem elég, hogy sok zsidó gyereket megöltél, vérét kiontottad? Ezért a frász törjön ki! De ne haragudj, felséges király, itt az északi részemben (a fenekét mutatja) nő a tobák, szívjál!”

A párbeszéd hasonló hangnemben folytatódik. A zsidó ugrál, forgolódik, obszcén szavakat is mond, a szolgabíró rámordul, de ő visszavág:

„Még sehol senki nem mondta nekem, hogy ne mozogj zsidó, csak ilyen ricbiznyik ember mondja nekem, hogy ne mozogj, zsidó. Most elveszem Szluhedit, Marcsukát, Marcsukát, fogunk szépen ikhelni” (Ujváry 1988: 191–192).

Zagyvalékos szöveggel koituszra utalva fejezi be a jelenetét, és közben az ének alatt a nőkkel tréfálkozik, a jelenlévőket nevetésre ingerli: „Szojlem, kojlem, ikhele, gyere padra Hancsu te” (Mogyoróska; Nagy J. gy.).

E csillagos játékban a zsidómaszkos szereplő komikus alak. És mint ilyennek, bizonyos lehetősége van a szabadabb szóhasználatra és véleménynyilvánításra. A szolgabíróra mondott lekicsinyítő jelzővel némileg kifejezésre juttatja az emberek érzelmeit a hatalom képviselője iránt. Ehhez hasonló megnyilvánulással több játékban is találkozunk.

A vallásos játékok zsidóalakja lényegében magán hordozza mindazokat a vonásokat, amelyek a típusra vonatkozóan más játékokkal kapcsolatban is jellemzőek. A zsidó hasonló szerepben és formában a népélet legkülönbözőbb alkalmain megjelent, gyakorlatilag szinte minden felvonulós szokásban és szobai játékban. Különösen népszerű volt a „tollas zsidó”, a falvakat járó, tollat gyűjtő, vándorló kereskedő alakja.

Az alföldi falvakból való adatok szerint a legények lakodalom alkalmával gyakran öltöztek zsidójelmezbe. A megjelenítés könnyű volt. A játékos földig érő kabátot vett fel, rossz kalapot tett a fejére, kenderszöszből térdig érő szakállt kötött, a hátán átvetett egy zsákot, amelybe tollat rakott – és ezzel készen volt a jelmez. Jelenete a tréfás, bosszantó játékok közé tartozott. Esetlen mozgásán a jelenlévők jól derültek. A játékos ugrabugrált, tollat kért, s mivel nem kapott, ő adott: batyujából a násznép közé szórt egy-két maroknyi tollat, amely nyomán nagy riadalom támadt a nők körében.

Figyelemre méltó, hogy a felvonulás menetében a zsidóalakoskodó társa rendszerint a vándor szlováknak és cigánynak öltözött alakoskodó. Ezt figyelhettük meg több alföldi település (Tiszafüred, Szolnok m.; Balmazújváros, Földes, Nádudvar, Hajdú-Bihar m.), {7-309.} szüreti felvonulásában. A zsidóalakoskodó tollat, pelyhet dobált a nézőközönség közé. Ahol az ablak nyitva volt, a házba is beszórt egy-egy marékkal. A tokaj-hegyaljai szüreti felvonulásokon is megjelenítették a zsidót, akit az utóbbi időben szakállas vándornak neveztek, és aki úgyszintén a vándormesterrel, az üstfoltozóval és más zsáneralakkal haladt a menetben.

A felvonulós szokásokban és a szobai játékok többségében a zsidó a többi antropomorf maszkos alakoskodóhoz hasonlóan néma játékos, vagy csak kevés beszédű, a dialógusokban részt nem vevő, de mindenkor komikus alak. Néhány színjátékban – ide számítva a vallásos tárgyú jeleneteket is – a zsidó a legfontosabb szereplők közé tartozik, akinek a játékán alapul a darab sikere. Ide sorolhatók a kelet-magyarországi betyárjátékok, amelyekben a kocsmáros, a felesége és a leánya zsidót megjelenítő alakoskodók. A hosszú szakáll, pajesz, szemüveg, széles karimájú kalap, olykor a púpos hát egyértelműen a zsidó megjelenítésének attribútumai. A játék Sári (Záli) és Panni keresztnevei a népi szóhasználatban úgyszintén a zsidó nőkre vonatkoznak. A zsidó kocsmáros a betyárjátékban mindvégig központi szereplő. A jelenet irányítója és mozgatója. Játékával, hanghordozásával tréfás, komikus figurát alakít. A tragikus végű játékot (a betyárokat elfogják) a zsidóalakoskodók bohózattá alakítják, ezt figyelhetjük meg a zsidót megjelenítő játékok összes változatában. E tekintetben nem hagyhatjuk figyelmen kívül a népszínművek hatását.

A zsidó megjelenítésével más népeknél is találkozunk. Zsidómaszkos alak a lengyel, szlovák, cseh, ukrán, román és más népek hagyományában úgyszintén megjelent. Népszerűségét mind a magyar, mind az európai példák jól mutatják. Helyet kapott a legkülönbözőbb alkalmak játékaiban és szokásaiban. A színjátéki repertoárnak kezdetektől szereplője volt. Megjelenítése, játékbeli funkciója az évszázadok során gyakorlatilag alig változott. Az első feljegyzések már egy olyan sajátos karakterű embertípust mutatnak, aki felé a néző rokonszenvvel fordult, aki számára mindig szokatlan, rejtélyes és kiismerhetetlen egyén, s aki éppen azért, mert a társadalomban különálló helyet foglalt el – gyakran a társadalom perifériáján –, a puszta megjelenésével a figyelem középpontjába került. A foglalkozásával kapcsolatos vonásokat állították előtérbe. Jó és rossz tulajdonságait egyaránt tréfás, komikus színben tüntették fel. Olyan személy, akit karikírozni lehetett, akin a néző nevethetett, de aki – éppen a társadalmi helyzete miatt – nem ütött vissza. Ugyanakkor azonban játékában fölényes irónia nyilvánul meg a környezetével szemben.

Bár a magyar és az idegen zsidómaszkos alak nagyfokú hasonlóságot mutat, ez nem jelent közvetlen kapcsolatot, átvételt vagy átadást. A magyar játékok zsidóalakja belső fejlődés nyomán alakult ki egy olyan embertípusról, akiről volt mit mondani a tréfás játékok közegében is, és aki iránt a társadalom minden rétegénél megnyilvánult az érdeklődés.

Mindazok a példák, amelyeket a zsánermaszkos alakokkal és a mesterséget utánzó jelenetekkel kapcsolatban ismertettünk, jól mutatják a magyar dramatikus szokáshagyomány sokszínűségét, azt a gazdag repertoárt, amelyben a legkülönbözőbb figurák éltek egymás mellett a magyar népi kultúra évszázadai folyamán.