A POGÁNY MAGYAROK HITVILÁGÁNAK EMLÉKEI

Az előző részben megkíséreltük nyomon követni a magyar néphitkutatás történetét a 18. századi kezdetektől az 1980-as évekig.

Láttuk, hogy ennek során voltak könnyen megválaszolható kérdések, de vannak olyanok is, amelyekre ma sem tudunk világosabb választ adni, mint a 19. század elejének kutatói.

Napjaink szakkutatása például sem a magyar mitológia, sem az ősvallás kifejezést nem használja szívesen, hiszen felkutatásuk lehetetlen feladatnak tűnik. Reálisnak csak azt tekinthetjük, hogy a honfoglalástól a kereszténnyé válásig tartó időszak hiedelem- és rítusrendszerét próbáljuk leírni.

{7-510.} Teljesen hiteles forrásnak jóformán csak a régészeti leleteket tekinthetjük, ezek azonban elsősorban a temetkezés módjára nyújtanak adatokat, a hozzájuk fűzött magyarázat már hipotézis.

A magyarok történelmének e századairól szóló külföldi tudósítások közül is kevés tekinthető egyértelműnek. A magyar régészek, történészek és nyelvészek munkája során néha mintha egymásnak ellentmondó adatok kerülnének elő.

Az kétségtelenül bebizonyosodott, hogy a magyar nyelv az uráli nyelvcsaládhoz tartozik, és legközelebbi nyelvrokonaink az obi-ugorok. Ugyanakkor az is világos, hogy a magyarság, amikor e hazába érkezett, nyelvrokonaitól már igen régen elszakadt, és kultúrája más fejlődési irányban haladt, mint az uráli nyelvcsaládhoz tartozó nyelvet beszélő többi népé. A honfoglaló magyarok műveltsége a sztyeppei nagy állattartók kultúrájának jellegzetes jegyeit mutatta, a külföldi kortársak népünket általában „türkük”-nek nevezték, a magyar nyelvben aránylag nagyszámú a csuvas török jövevényszó.

Azok a művészeti emlékek, amelyek a honfoglaló magyaroktól ránk maradtak, kétségkívül a szasszanida művészet hatását mutatják. Ezeket az ellentmondásokat a történészek, régészek, nyelvészek többféle módon igyekeztek feloldani.

A magyarok körében a Kárpát-medencében való megtelepedésük után is élt az a tudat, hogy egyes csoportjaik nem jöttek velük az új hazába, hanem keleten maradtak. Ha azonban a magyarság tudta is a középkorban még, hogy egyes csoportjai a régi hazában maradtak, az uráli nyelvcsaládhoz való tartozás tudata nem élt a magyarságban, helyette krónikáink a hun–magyar rokonság kérdéseit feszegették. Az avarokkal való kapcsolat kérdése sem igen merült fel a középkorból származó írásokban. Így e kérdéssel más európai népek előbb foglalkoztak, mint a magyarok. A magyar nyelvnek az uráli, főleg az ugor nyelvekkel való kapcsolatát már Aeneas Sylvius Piccolomini, a későbbi II. Pius pápa felvetette a 15. században (egy veronai szerzetesre hivatkozva). Ez nem különösen meglepő, ha a különböző szerzetesrendek keletre irányuló térítő misszióira gondolunk, amelyek lehetetlenek lettek volna pontosabb értesülések nélkül.

A finnugor–magyar nyelvrokonság gondolatát később is felvetik külföldön, de a létéért harcoló magyarság tudósai (bár részben ismerték a külföldi vélekedéseket) Sajnovics Jánosig nem veszik figyelembe ezeket. Az első magyarországi tudományos nyelvészeti véleménynek tehát Sajnovics művét tekinthetjük (Demonstratio Idioma Ungarorum et Lapporum idem esse, 1770).

Hiába tudjuk azonban, hogy a magyar nyelv szerkezetileg az uráli nyelvcsaládhoz tartozik, ha nem ismerünk olyan uráli nyelvet beszélő népet, melynek kultúrája hasonló fejlődési fokon állott, mint a honfoglaló magyaroké, hiszen például a 18–19. századi uráli vagy altaji nyelvet beszélő népek vallásának a 9–10. századi magyarság vallásával való összehasonlítása csak kétséges eredményeket hozhat.

Mi az tehát, amit némi bizonyossággal feltételezhetünk a honfoglaló magyarok hitéletéről? Az első, amit meg kell említenünk, hogy a magyarok ebben az időben már kétségtelenül ismerték a monoteisztikus vallásokat, sőt talán egy részük fel is vette a keresztény, mohamedán vagy zsidó vallást. (A Kazár Birodalom vezető rétege például abban az időben, amikor a magyarság e birodalom keretei között élt, a zsidózó vallást követte.)

Mindamellett a fő vallási forma a honfoglaló magyaroknál valószínűleg a samanizmus lehetett. Az eltérő vélemények ellenére az ősvalláskutatók abban többnyire megegyeznek, hogy a honfoglaló magyaroknak voltak sámánjaik, s hogy ezek egy csoportjának {7-511.} magyar neve a táltos volt. Azt azonban nem tudjuk, hogy a magyar sámánok mennyire voltak differenciáltak, voltak-e „fehér” és „fekete” sámánok, pontosan mi volt a vallási-társadalmi szerepük stb.

Míg a vadászó, gyűjtögető arktikus uráli népeknél a sámán inkább csak „mellékfoglalkozásként” űzte a sámánkodást, mert abból megélni nem tudott, a rétegezettebb társadalmú népeknél már „főfoglalkozású” sámánok voltak. Az áldozásbemutatás is az ő tisztük volt. A. primitívebb közösségekben az áldozatot többnyire a családfő, a nemzetségfő mutatta be, a sámán inkább gyógyító volt.

A magyar kutatás nagy része elfogadta, kisebb része tagadta azt a feltevést, hogy a honfoglaló magyarok hitrendszerét samanizmusnak foghatjuk fel. Ha azonban feltételezzük, hogy voltak magyar sámánok, akkor sem egyszerű a feladatunk. A vallásetnológiai összehasonlítást végző kutatók többnyire azt nézték, hogy az ugor vagy a törökös népek körében találjuk-e a régi magyar sámánhit párhuzamait. Azonban, mint már az előbbiekben is szóltam erről, a sámán feladatköre gazdasági-társadalmi fejlettség szerint is, regionálisan is igen változó.

Arra nézve, hogy mi volt a sámánok szerepe, funkciója a Kárpát-medencébe érkező magyaroknál, konkrét adat nem utal, így e területen csak elméletekre, találgatásokra vagyunk utalva. Annyit tudunk, hogy a 13. század óta a varázslók egyik magyar neve a táltos volt. Az is bizonyos, hogy a második világháborúig még éltek a magyar falvakban táltosoknak nevezett személyek. Ezek szerepköre azonban a fennmaradt történeti adatok szerint a századok folyamán nagymértékben változott, és a 20. századi táltosok egyik fő funkciója már az időjárásért való viaskodás. Ennek ellenére a magyar táltosokra vonatkozó jelenkori hiedelmekből igen sokat megtalálunk a szibériai népeknél is: a táltosok révülését, azt, hogy fölös csonttal vagy foggal születnek, viaskodnak egymással stb.

Feltehetőleg a régi sámánfunkciók egy részét látják el a magyar falvakban ma is működő halottlátók, akik tudományukat szintén általában transzba esés során sajátítják el (Diószegi V. 1956; Barna 1981c).

Arról viszont nincs tudomásunk, hogy a táltosok feladatkörébe tartozott-e az áldozatbemutatás. Nincs ugyanis okunk kétségbe vonni a középkori krónikáknak azt az állítását, hogy a magyarok lovat áldoztak isteneiknek. A lóáldozat az uráli és altaji népeknél egyaránt ismert volt, és a legértékesebbnek a fehér színű lovat tartották. Ez egyébként nem volt másként több, indoeurópai nyelvet beszélő népnél sem.

Nem tudjuk azonban, hogy milyenek voltak azok a szellemlények, melyektől a táltosok (vagy más néven nevezett varázslók) tevékenységük során segítséget vártak. Még annyit sem tudunk, hogy mennyire volt differenciált a természetfeletti lények világa, pozitív és negatív funkciójuk elvált-e, vagyis dualisztikus szellemvilág létezett-e. A munkát különösen megnehezíti, hogy a természetfeletti lények nómenklatúrája legtöbbjének – amennyiben nevük nem európai kölcsönszó – alig van biztos etimológiája. Általában a néphit területén a törökös nyelvi kapcsolat jobban bizonyítható, mint a finnugor. Török eredetű például a bűbájos, sárkány, boszorkány szavunk, míg az Isten és ördög, böjt, lidérc szavunknak nincs biztos etimológiája.

A samanizmus elválaszthatatlan az animizmustól és attól az elképzeléstől, hogy az embernek többféle lelke is van. Nyelvrokonainknál a plurális lélekhit szókincse századunkig megtalálható volt, míg a magyar nyelvben csak a régiség őrizte meg a szervlélek, életlélek stb. feltételezett nevét (Szendrey Á. 1946; Pais 1975).

{7-512.} A magyarok hittek a túlvilági létben, ezt a kereszténység előtti sírok mellékletei éppúgy bizonyítják, mint középkori krónikáink néhány adata, például a Lehel-monda. Honfoglalás kori sírjaink egy részében lovas temetkezést találunk, és többnyire nem az egész lovat tették a sírba, hanem csak a koponyát, lábszárcsontokat hagyták a ló bőrében. A halottat gyakran lábával keletnek helyezték a sírba. Egyes sírokban halotti arcleplek nyomát találták.

Több hiteles híradásunk van arról is, hogy a régi magyarok hittek az állatőstől, totemőstől való származásban, és valószínűnek tűnik a honfoglaló magyarok exogám házassági rendszere is (Gunda 1957).

Más kérdések már inkább vitatottak. Történészeink egy része feltételezi, hogy a honfoglaló magyaroknál még fennállott a szakrális főség, illetve kettős fejedelemség és a királyölés intézménye, más történészek azonban úgy gondolják, hogy a Kárpát-medencébe való érkezéskor ez már csak emlék volt (Györffy Gy. 1959; Czeglédy K. 1947).

Nem tudjuk, hogy a honfoglaló magyarok isteneiket vagy az elhunytakat, ősöket ábrázolták-e vagy sem. Általában a keresztény térítők ritkán szólnak isten-képmásokról, ezek tehát különösen nagy szerepet nem játszhattak a magyarok kultúrájában, bár például a térítő Gellért püspök említett „szkíta bálványokat”. Már Ipolyi Arnold is ezeket a bálványokat elhunyt ősök képmásának tartotta. Az sem tisztázott, hogy a honfoglaló magyarok sírjaiban fönnmaradt tárgyakon (pl. az övvereteken, tarsolylemezeken) látható állatábrázolások kapcsolatban vannak-e a totemizmussal vagy sem. Az feltételezhető, hogy egyes ragadozó madarak különös tiszteletben részesültek (amit a Turul-monda is igazolni látszik).

A magyar ősvalláskutatók – elsősorban a rokon népek világképe és a jelenkorban gyűjtött anyag nyomán – megkísérelték a régi magyar kozmogóniát is rekonstruálni. Erre azonban megint nincs konkrét pogány kori vagy középkori adatunk. Egyes csoportos temetők utalnak arra, hogy a halottak világa „fordított” világ volt. László Gyula például a honfoglalás kori sírok alapján feltételezi, hogy a sír elrendezése annak az elképzelésnek felel meg, miszerint a halottak világa „fordított világ”, tehát a férfiak, akik életükben a lakóhely jobb oldalát foglalták el, bal oldalra kerültek a sírban – és fordítva (László 1944).

Diószegi Vilmos – különösen utolsó alkotói periódusában – sokat foglalkozott a feltételezett magyar kozmogóniával, a világfával, a sámánfával, a vízszintesen rétegezett világ elképzelésével, amelyeket a világfa köt össze (Diószegi V. 1967a; 1969). Különösen a „holdas, napos világfa” keltette fel érdeklődését, és ennek továbbélését kereste például a Sárrét díszítőművészetében, hiedelmeiben.

Dienes István feltételezése szerint a honfoglaló magyaroknál a holtak birodalma nyugat felé esett. Az ég kupoláját a sarkcsillagnál fogva a világoszlop támasztja alá (Dienes 1975: 96). E példákat még folytathatnók, de szinte nincs már ki nem merített forrás (nyelvrokonaink világképe, a régészeti tanulmányok, recens művészeti alkotások, mesék, balladák stb.), amellyel ne próbálkoztak volna a kutatók (természetesen nyelvészeket is beleértve). Valójában azonban alig jutottunk túl azon, amit már Ipolyi Arnold is tudott e kérdésről.

Ugyanezt mondhatjuk az égitestekkel kapcsolatos képzetekről és rítusokról – már Ipolyi is oly sokat remélt csillagneveink magyarázatától, és e kérdés azóta is a kutatás tárgyát képezi.

A külföldi kortárs források néhánya azt állítja, hogy a magyarok tűzimádók voltak, {7-513.} ez szintén nehezen interpretálható állítás. – Amint látjuk tehát, a pogány magyarok vallásáról tulajdonképpen keveset tudunk; hiszen az írásos középkori emlékek általában egyházi szerzők művei, akik mindent megtettek, hogy a pogány vallásra vonatkozó emlékeket elhallgassák, illetve ködösítsék. Éppen ezért az ősvallás e kérdésénél elsősorban a komparativista módszerre támaszkodtak a magyar kutatók, illetve a középkori krónikák egyetlen adatából igen ellentétes következtetésekre jutnak.

A honfoglaló magyarság a kereszténység felvétele előtti időben is már rétegezett volt, azonban hiányos adataink csak nehezen adnak lehetőséget arra, hogy az egyes rétegek hiedelmeit és rítusait egymástól elkülönítsük. Bár természetesen a gazdag sírlelettel ellátott sírok az előkelőbbek, a gazdagabbak sírjai, és különböztek a köznépi síroktól.