{8-987.} A NEM MEZŐGAZDASÁGI JELLEGŰ MUNKAVÁLLALÁS, ÉLETSTRATÉGIÁK, INGÁZÁS

A birtokos parasztság célja az önálló gazdaság megteremtése, a földterület növelése, a gazdálkodás eredményessége volt. 1949-től válaszút elé kerültek a gazdák. A parasztság egy része már a kollektivizálás hosszan elnyúló, átmeneti időszakában döntött, s elhagyta a mezőgazdaságot. Sokan vagy be sem léptek a szövetkezetbe, a „kulákok” nem is tehették, vagy rövid idő elteltével az iparba mentek. Csak 1949 és 1954 között mintegy 360 000-en hagyták el a mezőgazdaságot (Bőhm A.–Pál L. 1985: 38). A megélhetési gondokon és az érzelmi okokon kívül ipari munkavállalásra ösztönözte a falusi embereket az a tény is, hogy így a későbbiekben nyugdíjat kaphattak illetve, hogy biztosítási alapon részesülhetett egészségügyi ellátásban a család. A foglalkozásváltoztatás azonban nem járt, nem járhatott az otthonok tömeges elköltöztetésével, helyette sokak számára megoldást jelentett az ingázás.

Az ingázás, ami vidéken nem volt új jelenség, hiszen az agrárproletárok, a summások, a kubikosok mozgása is ekként volt felfogható, tömeges jelleget öltött. A szakképzetlen munkaerőt főleg az építőipar szívta fel, sokan segédmunkásként, betanított munkásként gyárakban, üzemekben helyezkedtek el, kétlakivá váltak.

A kollektivizálást követően az állam a mezőgazdasági munkaerő-felesleg levezetésére ipartelepítési programot hirdetett, amelynek keretében az 1960-as években a vidéki nagy- és középvárosok szerepét erősítették, de összességében jelentős gépipar települt egy sor községbe is. Az ipartelepítéssel csökkent a falvakból elvándorlók száma, de nem az ingázóké.

A vidék iparosításának sajátos tényezője volt a községekbe telepített városi székhelyű vállalatok részlegeinek megjelenése. A telephelyek közel felében a foglalkoztatottak száma legfeljebb az 50 főt érte el. A kisüzemekben első alkalommal ipari munkát vállaló lányokat, asszonyokat foglalkoztattak jobbára. Helyzetük nem volt könnyű, hiszen nehéz volt megszokni az új körülményeket, az összezártságot, az ipari üzemek időbeosztása szerinti munkavégzést. Előnyt jelentett, hogy nem kellett ingázniuk.

Az ingázás új fajtája indított útnak sokakat az 1970-es években, mégpedig a mezőgazdasági ingázás. A technika módosulása mellett a termelőszövetkezetek összevonása játszott ebben döntő szerepet. Az 1970-es években a napi ingázók ötöde az összevonások, később a melléküzemágak létesítése miatt a mezőgazdaságban dolgozók köréből került ki. A gazdaság irányítóitól a fizikai munkásokig a dolgozók minden rétegét érintette az ingázás. Az állami gazdaságok megszüntették a majorbeli lakásokat, a lakosság falvakba telepítését helyi és állami kölcsönökkel segítették, illetve kis lakótelepeket építettek. Az 1970-es évek közepétől kibontakozó mezőgazdasági integráció, különösen a vertikális integráció szintén növelte az ingázók számát. A mezőgazdasági nagyüzemek a vertikum egy részét saját üzemkörükbe vonták, ami többnyire az alapanyag feldolgozására irányult, mint a tejfeldolgozás, húsfeldolgozás, borászat, szeszfőzés, savanyítás, takarmánykészítés, fafeldolgozás, építőipari tevékenység. A nagyüzemek részt vettek a kiskereskedelmi és vendéglátóipari értékesítésben is. A horizontális integráció termékei, melyek között {8-988.} legismertebbek a termelési rendszerek, szintén új központok létrehozását eredményezték.

A napi ingázók, de különösen az időszaki ingázók vagy kétlakiak számának növekedése komoly gazdasági és életmódbeli változással járt. Általánosítható az a tétel, hogy az ingázók körében a szűk család fontossága megnőtt, s az időszaki ingázóknál az otthon maradt feleség szervező, irányító, gazdálkodó szerepe vált dominánssá, mint a hévízgyörki asszonygazdák esetében (Őrszigethy E. 1986). Az életformával járó törődés, a nehéz munka, a nem kielégítő táplálkozás, esetleg nagyobb arányú alkoholizmus és a deviancia egyéb formái is hozzájárulhattak ahhoz, hogy a fizikai munkát végző ingázók morbiditási mutatói rosszabbá váltak az országos átlagnál (Bőhm A.–Pál L. 1985: 115–118).

A mezőgazdaságban dolgozók nyugdíjellátásának és egészségügyi biztosításának rendezése a helyi munkaerő megtartását segítette, miként a mezőgazdaság jövedelmezőségének növekedése is. Sőt, nemcsak a helyi munkaerő elvándorlását fékezték ezek a változások, hanem az ingázók közül sokan feladták városi munkahelyüket és helyben helyezkedtek el.

Tehát a kezdeti egyirányú mozgást felváltotta az oda-vissza áramlás folyamata. A visszatérés mértéke azonban jóval szerényebb volt, mint az iparba irányuló mobilitás. A 1940-es évek végén, az 1950-es évek elején az elvándorlást az elkeseredettség motiválta, majd a nagyüzemek fejlődésével a munkaerő-felesleg elhelyezése indokolta és csak utóbb kezdett munkálni a választás lehetősége. Ugyanis a tapasztalások arra késztették a szülőket, hogy gyermekeik kezébe szakmát adjanak, olyan szakmát, amely biztos megélhetést nyújt. Jellemző módon a falusi fiatalok közül kevés lett növénytermesztő, állattenyésztő szakmunkás. Akik voltak, azok is jobbára az állami gazdaságokban vagy a nagy állattartó telepekkel rendelkező termelőszövetkezetekben, illetve az egy-egy növény termesztésére specializálódott, „rendszergazda” nagyüzemi ágazatokban helyezkedtek el. Ez a magatartás ítélet, és egyben annak a hiedelemnek a tovább élése volt, mely szerint a mezőgazdasági ismeretek otthon is megszerezhetők, a szülőktől. Ennek ellenére tagadhatatlan, hogy a mezőgazdaságban fizikai munkát végzők körében folyamatosan nőtt a szakmával rendelkezők aránya a csak hagyományos paraszti ismeretekkel rendelkezőkkel szemben, s a technikusi és egyetemi végzettségűek számának gyarapodása meghatározóan hatott a nagyüzemi gazdálkodás modernizációjára.

A valamilyen szaktudással rendelkezők azonban csak a lehetőségek függvényében, lassan települtek vissza falura. Így az egyre kevésbé igényelt régi mesterségek űzőit, a bognárokat, kovácsokat, kádárokat, kocsigyártókat, molnárokat, szűcsöket, szabókat, csizmadiákat, cipészeket felváltották nagyobb számban a kőművesek, a villanyszerelők, a fodrászok, a rádió- és tv-szerelők. Szaporodtak az állami és a szövetkezeti kereskedelem és a hivatalok alkalmazottai. Persze az új ismereteket a falun élők, de városban dolgozók otthon is hasznosíthatták, hiszen mind többen értettek a gépekhez, valamilyen vasas szakmában nyertek képesítést vagy építőipari szakmunkások lettek. Nem elhanyagolható szempont, hogy kiszélesedett a kapcsolatrendszerük, nőtt a városi helyismeretük.

A mezőgazdaságba való visszaáramlást a szakszövetkezetek esetében a szülői korosztály kiöregedése, a gyermekgondozási segély bevezetése segítette. Különösen {8-989.} kedvezően hatott a visszaáramlásra a fólia alatt termesztett növények növekvő értékesítési lehetősége.

A termelőszövetkezeti falvak esetében szakmunkásokra volt szükség. A melléküzemágak kiépítése, egy-egy kisebb ipari telep létesítése, a kisipari szolgáltatások szélesedése, az infrastruktúra fejlesztése teremtett újabb munkahelyeket helyben.

Összegezve azt mondhatjuk: a szülők törekvése ellenére, hogy gyermekeiket taníttatással jobb helyzetbe hozzák, olyan szakma megszerzésére buzdítva, amellyel a mezőgazdaságon kívüli munkahelyen is boldogulnak, a napi és heti ingázók száma, különösen az ország kevéssé fejlett tájain alig csökkent az 1980-as évek végéig. Ami csökkent, az az elvándorlási hullám. Maradt a falusi lakóhely–városi munkahely modell a helyben munkát nem találók részére.