Palágyi Menyhért (1859–1924)

A századelő filozófiai életének kiemelkedő alakja, aki kitűnt szuverén gondolkodásával, műveltségének és érdeklődésének széles körével. A filozófián kívül matematikai és természettudományi, továbbá irodalmi és társadalomelméleti kérdésekkel egyaránt behatóan foglalkozott. Különböző, egyoldalúnak tekintett ismeretelméleti és logikai felfogások monista revíziójára és szintézisére törekedett. Hirdette az érzéki és a fogalmi világ egységét, a racionalizmus és az empirizmus összetartozását, a lényeg és a jelenség egybefonódását, Kanttal szemben az ismeret a priori és egyben a posteriori jellegét, a gondolat egyidejű induktív és deduktív oldalát. A nyelv jelentőségét lebecsülő Bolzanóval szemben az ész vizsgálatát a köznapi nyelv szerkezetének vizsgálatára {V-21.} kívánta alapozni, s elvetette a nyelvi jelentésekkel szembeni szkepszist. Kora vitáihoz kapcsolódva hangoztatta, hogy a logikára nézve mind a pszichologizmus, mind a formalizmus (Husserl) veszélyt jelent. Az agnoszticizmussal szemben az emberi tudás határtalanságát vallotta.

Különleges jelentőségűek Palágyinak a tér és az idő kérdéséről vallott – először már 1896-ban kialakított, majd 1901-ben teljesen kidolgozott – tanai, amelyek szempontjaival évekkel megelőzte a relativitáselméletet (1904). Kanttal szemben megfogalmazta a tér és idő egységének elvét, amely szerint a két fogalom egymás számára nélkülözhetetlen. Az idő világtér, a térben születik, a tér pedig folyik, létesül, vagyis minden időpontnak megfelel egy világtér, s minden térbeli pontnak egy idővonal. Az egységben a tér és idő polaritást, de nem azonosságot jelent, mint azután Einstein és Minkowski elméletében, akiket később emiatt bírált. Palágyi állította, hogy a tér lényegéhez tartozik részeinek egyidejűsége; mivel pedig a relativitáselméletben az egyidejűség fogalma értelmét veszíti, ennek a térfogalom is áldozatául esik. Elméletének fontos elve, hogy egyetlen egyenes vonalú egyenletes mozgás van, s ez a világ összanyagának mozgása az időtengely mentén.

Palágyi szerint a fizikai, vitális és szellemi folyamatok nem vezethetők vissza egymásra, mégis egységet alkotnak. Hangoztatta, hogy a természeti változások és az életfolyamatok kontinuusak, míg – Descartes és a racionalizmus felfogásával szemben – a tudati folyamatok szakaszosak (intermittálóak, pulzálóak). Ebből következik egységük mellett az élet és a tudat (szellem) megkülönböztetése, s az a nézete, hogy az embert az élet teljességéből kiindulva kell megragadni. Az élet és a tudat közti különbség megfogalmazásával útjára indította a vitalista filozófiát, s nagy hatást gyakorolt Ludwig Klagesra, aki már egyenesen a lélek s azt őt akadályozó szellem szembeállását tanította. Számottevő Palágyi hatása Max Scheler gondolkodására is.

Palágyi mélyreható bírálattal illette Marx tanítását, amelyről kimutatta francia forradalmi eredetét. Cáfolta a marxi munkaérték-elméletet, rámutatott a szocializmust hirdető radikálisok polgári jólétére, továbbá arra, hogy a gazdaság egyeduralmát hirdető történelmi materializmusnak a burzsoázia az igazi híve. Egészében a marxizmust nemzetbontó és harcot szító eszmének tartotta, amellyel szemben Lassalle tanait becsülte nagyra. Palágyi a nemzetet olyan közösségnek tekintette, amely a maga egyéni módján az emberiség fő feladatainak megoldására vállalkozik, s célját egy olyan új nemzedék nevelésében látta, amely magyarsága nevében küzdeni tud az emberiség örök eszméiért.

Főbb filozófiai művei: Az ész törvénye (1896); Neue Theorie des Raumes und der Zeit (1901); Der Streit der Psychologisten und Formalisten in der modernen Logik (1902); Kant und Bolzano (1902); Die Logik auf dem Scheidewege (1903); Az ismerettan alapvetése (1904); Naturphilosophische Vorlesungen (1907); Marx és tanítása (1908); Theorie der Phantasie (1908); Die Relativitätstheorie in der modernen Physik (1914); Ausgewählte Werke, 1–3. (szerk. L. Klages, 1925).