Pauler Ákos (1876–1933)

Századunk legjelentékenyebb magyar rendszeralkotó filozófusa, rendszere platonizáló keresztény objektív idealizmus. Pauler rendszerében a filozófia részei: a logika, az etika, az esztétika, a metafizika és az ideológia. A rendszer középpontjában az igazság fogalma és az ezt feltáró logika áll. Az igazság magának a létnek a végső alapja, a változó valóság mögötti örök, létesítő ideák foglalata. A logika ezért mindenekelőtt mint tiszta logika: igazságtan, s alkalmazott formájában: gondolkodástan. A logika nem megalkotja, hanem feltárja az igazságot. Filozofálni {V-22.} annyit tesz, mint a relatívumhoz hozzárendelni az abszolútumot. A logika hagyományos módszerei, az indukció és a dedukció helyett a filozófia fő módszere – Christoph Sigwart (1830–1904) nyomán – a redukció, a visszakövetkeztetés az alapvetőbb, majd az önmagukban megálló autonóm tételekig. A tiszta logika alapelvei, amelyekkel az igazság egyetemes feltételeihez jut: az azonosság elve, az összefüggés elve és az osztályozás elve (az azonosság, az ellentmondás és a harmadik kizárásának klasszikus elvei helyett, amelyek voltaképpen egyetlen elvet jelentenek), továbbá a korrelativitás elve és a végtelen regresszus lehetetlenségének elve. Az analitikus és a szintetikus ítélet mellett Pauler felveszi az autotetikus ítélet fogalmát. Ebben az esetben tér- és időszemlélettől függetlenül csatolunk állítmányt az alanyhoz és jutunk új ismerethez. Minden tiszta filozófiai ismeret, mind a logikában, mind az etikában, esztétikában és metafizikában, ilyen ismeretgyarapító autotetikus ítéletből származik, amely reduktív módon a feltételesből a feltétlen elvig vezet.

Az igazság mint jó és szép az etika és az esztétika, e két értéktudomány tárgya. Az erkölcsiség a legértékesebb cselekedetre való állandó készség, egy olyan önérték alapján, amely egyebek mellett a szellem sem lehet (Böhm), minthogy az jóra és rosszra egyaránt fordítható. Az etikai humanizmus az embert – boldogságérzetére való tekintet nélkül – jobbá igyekszik tenni; azért az igazságért szereti, amely benne megvalósulhat, s olyan személynek tekinti, aki az igazság szolgálata által tiszteletet és jogot nyer magának. Az esztétika az emberi alkotások értékéről szóló tudomány, amelynek eszményeihez a művészet – az emberiség egyik legkomolyabb ügye – véges mivoltában csak közelíteni képes. Amit Pauler a tragikumról mint esztétikai kategóriáról mond, saját világlátását is jellemzi: A tragikumot az jelenti, hogy az értékes életnek nincs meg az a tartama, amelyet megérdemel, s az értékes emberi tevékenység a valóságban végzetszerűen tönkremegy.

A metafizika a létező dolgok egyetemes határozmányait vizsgáló tudomány. A világ szubsztanciák együtteséből áll, amelyek egymással kölcsönhatásban vannak, Létezni nem más, mint törekedni az igazra, jóra és szépre, s vágyódni az Abszolútum után, amely eszményként mint Isten eszméje hatja át az embert. Az ideológia végül Pauler rendszerében – az általános szóhasználattól merőben különböző értelemben – mint általános tárgyelmélet szerepel (vö. Husserl, Meinong, Zalai törekvéseivel). Ez a tárgyakat olyan szempontból vizsgálja, amely még differenciálódásuk előtt érvényesül, s a tárgyaknak azokat a legegyetemesebb határozmányait tárja fel, amelyek minden tárgyra nézve megállnak, függetlenül attól, hogy ezek a dolgok mely osztályába tartoznak. Az ideológia tehát a dolgokat – akár realitásuktól függetlenül is – csak mint adott tartalmakat tekinti, s ezeknek mintegy az ideáját világítja meg; kifejtésében pedig fenomenológiára, relációelméletre, kategóriaelméletre és értékelméletre oszlik. – A filozófia az igazság általános természetét s a gondolkodásunk számára ebből adódó normákat kutatja. Az egyes filozófiai rendszerek ugyanazon igazságot különbözőképpen fejezik ki, de minél mélyebben értjük meg, annál hasonlóbbaknak ismerjük fel őket. Bölcselkedni annyit tesz, mint küzdeni a magunk és mások gondolatainak homálya ellen. Fő művei: A természetphilosophia fogalmáról és feladatairól (1879); Az ismeretelméleti kategóriák problémája (1903); Az ethikai megismerés természete (1907); A logikai alapelvek elméletéhez. Székfoglaló (1911); A fogalom problémája a tiszta logikában (1915); Bevezetés a filozófiába (1920); Aristoteles (1922); Logika. Az igazság elméletének alapvonalai (1925, németül: 1929); Anaxagoras istenbizonyítéka (1926); Metafizika (1938); Tanulmányok az ideológia köréből (1938).