Az ortodox keleti keresztény (görögkeleti) egyházak (1867–1918)

A magyarországi ortodox keresztények ezeréves történelmük során sohasem nevezték magukat ortodoxoknak, hanem különféle, kívülről rájuk erőltetett elnevezéseket viseltek. Ezek közül – időbeni eltolódásokkal – leggyakoribbak az óhitű, schizmatikus (szakadár), görög rítusú, 1790-től a görög nem egyesült vallásúak, majd az 1868. évi IX. tc.-ből eredően a görögkeleti elnevezés.

A dualizmus kori Magyarország ortodox egyházai nemzetiségiek, elsősorban a román, a szerb, a ruszin, illetve a görög lakosság között terjedt el. Legnagyobb vallásszabadságot évszázadokon át a szerbek élveztek. 1868-ig a Magyar Királyság területén nincs is más törvényben is elismert ortodox egyház, csak a szerb; valamennyi ortodox nemzetiség ennek az egynek a kánoni joghatósága {II-302.} alatt élt. (Tehát ennek voltak a szerbek mellett román, ruszin és csekély számban görög és magyar anyanyelvű egyházközségei.) A szerbek közjogi és egyházjogi helyzetét császári diplomák szabályozták, az elsőt I. Lipót császár adta ki 1690-ben. A Habsburg Birodalomban élő Magyar Királyság-beli ortodox szerb metropólia 1766-ban lett autokefál, azaz teljesen önálló, ezt a konstantinápolyi pátriárka 1855-ben ismerte el. A magyarországi szerb ortodoxok élén az érsek-metropolita áll, aki a 17. század végétől nemcsak egyházi, hanem politikai vezetőnek is számított. I. Ferenc József császár 1848-ban pátriárka címmel ruházta fel az akkori érsek-metropolitát (Rajacsics Józsefet), de ezt a rangot a többi autokefál egyházfő nem ismerte el. Tehát kánonjogilag csak érsek-metropolita, akinek székhelye előbb Szentendre volt, majd 1739-től Karlóca. Az 1790–1791. évi XXVII. tc. bevett vallásnak minősítette az ortodoxot, ezáltal az érsek-metropolita és az ortodox szerb püspökök a főrendiház tagjai lettek. (Az Erdélyi Nagyfejedelemségben továbbra is tűrt maradt 1848-ig.) A szerb ortodoxia legmagasabb egyházi törvényhozó és kormányzati testülete nem a püspöki zsinat, hanem az ún. nemzeti-egyházi kongresszus, amelynek tagjai – leszámítva az érsek-metropolitát és a püspököket – kétharmadrészt világiak és csak egyharmadrészt voltak egyházi személyek. (Ez a testület önmagában jellemzi a magyarországi szerbek politikai és egyházi autonómiáját.) Az 1744. évi nemzeti-egyházi kongresszusukon határozták meg a magyarországi ortodox keleti püspökségek számát: Buda, Bács, Temesvár, Versec szerb, Arad román, 1750 után Károlyváros és Pakrác, majd 1761-től 1864-ig a Nagyszeben székhelyű Erdélyi román ortodox püspökség. A püspökségek élén választott püspök állt, akit tisztében az uralkodó erősített meg.

2. ábra. Szerb és román ortodox (görögkeleti) egyházkormányzat, 1894

2. ábra. Szerb és román ortodox (görögkeleti) egyházkormányzat, 1894

Az 1864-es szerb nemzeti-egyházi kongresszuson a román ortodoxok kiváltak, önállóságukat – a szerbekéhez hasonlóan – a magyar országgyűlés az 1868. évi IX. tc.-kel ismerte el. Ettől kezdve tehát Magyarországon két autokefál ortodox keleti egyház élt: a szerb és a román.

A magyarországi ortodox (görögkeleti) egyházak szervezete (1864–1919/20)

A románok egyházszervezete a szerbekéhez hasonló, csakhogy nekik esperesi székük is van, és kongresszusuk nem 75, hanem 90 (30 egyházi és 60 világi) tagból tevődött össze. A ruszin, a görög és a magyar anyanyelvűeknek az Osztrák–Magyar Monarchia időszakában nincs külön egyháza.