Az unitárius egyház (1919–1944)

A magyar unitárius egyház nagyobb részét a trianoni békeszerződés Erdéllyel együtt Romániához juttatta: 115 gyülekezetéből 111-et veszített el. A kolozsvári püspöki székhely és vele az egyházi intézmények, a teológia és a két középiskola (Kolozsváron és Székelykeresztúron), gazdasági szakiskola és 33 elemi unitárius népiskola ugyancsak a határ túloldalára kerültek. Ráadásul a határzár folytán minden összeköttetés megszakadt az erdélyi anyaegyházzal. A magyarországi unitáriusoknak le kellett vonniuk a következtetéseket, és át kellett alakítani szervezetüket. Erre az 1920. július 4-én Hódmezővásárhelyen tartott egyházköri közgyűlésen került sor. A közgyűlés a Kolozsváron székelő Unitárius Egyházi Főtanácsnak mint legfőbb törvényhozó testületnek magyarországi {II-375.} tagjaiból megalakította az Unitárius Egyház Igazgató Tanácsát Budapest székhellyel, amely ugyanazt a szerepet töltötte be itt, amit Kolozsváron az egyházi képviselő- és főtanács. Józan Miklóst, a 9. egyházkör esperesét pedig a püspöki teendők közvetlen ellátására püspöki vikáriusi hatáskörrel ruházta föl, aki később, mint az unitárius püspök jogutóda, a magyar felsőháznak is tagja lett. Az alakuló ülésre 1924. június 14-én került sor, így az egyházkör püspöki helynökségként részben önállósodott a kolozsvári püspökségtől. (Ez nem azt jelentette, hogy önálló magyarországi unitárius egyházkormányzat alakult, hiszen továbbra is a kolozsvári püspök maradt az elöljáró.) A vikáriátus – s egyben a magyarországi unitárius egyház – legfőbb egyházkormányzási testülete 1924 és 1941 között a már említett 65 tagú Igazgató Tanács, amelynek egyházi elnöke a püspöki vikárius (egyben ő a magyarországi egyházkör esperese, aki tárgyalt korszakunkban mindvégig Józan Miklós). Évente legalább négy alkalommal tartotta gyűléseit. Világi elnökét választották, aki mint főgondnokhelyettes működött. Esetenként ezt a funkciót – választás útján – betölthette az egyházkör valamelyik felügyelőgondnoka is. Az Igazgató Tanács kormányzása alá két egyházi szervezet tartozott: a Duna–Tisza menti Unitárius Egyházkör és az Unitárius Misszió Ház. Az egyházkör 1902 és 1939 között négy egyházközségből állt. 1939. január 1-jétől új beosztás lépett életbe: további négy szórvány-egyházközséget állítottak fel: Pest vidéki, dunapataji, debreceni és kocsordi.

A „trianoni sokk”-ként emlegetett újkori „népvándorlással” tömegesen menekültek Magyarországra unitárius székelyek is. Ennek következtében az unitáriusok száma a területében kétharmadával megfogyatkozott Magyarországon nemhogy nem csökkent le, de a háború előtti unitáriusok számához képest 23,4%-kal nőtt. Az 1920. évi népszámláláskor 6224-en, 1930-ban 6266-an voltak, az összlakosságnak így is csupán 0,1%-a. A főleg intellektuel származású menekülőket elsősorban a főváros és környéke szippantotta föl. A létszámbéli gyarapodás nem volt összhangban az egyház „felszereltségével”. Több helyen az új híveknek református vagy evangélikus templomban tartottak istentiszteleteket. A bevándorlási hullám előrelépést gerjesztett az egyház belső életében. Imaházat vagy templomot avattak Debrecenben, a református egyház „fellegvárában” 1928-ban, Pestszentlőrincen 1936-ban, Dunapatajon 1937-ben, majd a negyediket Kocsordon. Angol és amerikai unitáriusok a magyar egyház segítésének szándékával 1923-ban házingatlant vásároltak a ferencvárosi Rákos utcában (ma: Budapest, Hőgyes Endre u. 3. sz.), ennek udvarán 1929-re felépítettek egy erdélyi motívumokkal ékesített templomot. Itt szervezte meg Csíki Gábor lelkész az Unitárius Misszió Házat, az angol–magyar–amerikai unitárius testvériesség szimbólumát. A ház célja, hogy a meglévő egyházközségek mellett a fővárosban és vidéken is, az erdélyi áradattal megszaporodott unitárius hívek vallásos és szociális érdekeit szolgálja.

A belső egyházépítés szolgálatát segítette a sajtó is. Terjesztették a korábban (vagy változatlanul) Erdélyben kiadott magyar nyelvű unitárius kiadványokat, köztük Erdély legrégibb magyar nyelvű folyóiratát, a Keresztény Magvetőt. A lap 1918-ban kiadott 53. kötetével egy időre megszűnt, majd az Unitárius Irodalmi Társaság 1922-ben felélesztette. (1944-ben ismét megszűnt, 1971-ben pedig újraindult.) 1922 és 1944 között jelent meg az unitárius nagyközönségnek szánt Unitárius Értesítő című havi folyóirat, lényegében ez volt a csonka magyarországi unitárius olvasóközönség egyetlen szemléje. Az unitárius lelkészkör adta ki {II-376.} évente négyszer az Unitárius Szószék című folyóiratot, amely egyházi beszédeket és a gyakorlati lelkipásztori munkát segítő tanulmányokat közölt. A keresztúrvidéki unitáriusság alapította az egyház első kritikai szemléjét, az Unitárius Egyház című lapot.

A két világháború között jelentős egyházi munka folyt az unitárius egyesületekben. Az egyház kulturális munkájának bázisává nőtte ki magát a Dávid Ferenc Egylet, amely minden liberális szellemű protestáns mozgalommal kapcsolatban állt. A többi protestáns egyházzal főként a Bethlen Gábor Szövetségen keresztül tartották a kapcsolatot. 1922-ben újraalakult a Magyar Unitárius Nők Szövetsége, amely jelentős karitatív munkát végzett a szegény sorsú unitáriusok megsegítésével. Több ifjúsági egyesület is működött unitárius patronálással. A Brassai Sámuel Unitárius Ifjúsági Egyesület az egyetemek és főiskolák unitárius fiataljait toborozta. 1927-ben alakult a Perczelné Kozma Flóra Unitárius Lányegyesület a női munka szervezésére. A budapesti egyházközség 1929 januárjában alakította meg cserkészcsapatát, amelyet a Magyar Cserkészszövetség 345. számmal János Zsigmond néven vett föl kötelékébe. Az önálló iparosokat és kereskedőket pedig az 1932-ben alakult Bölöni Farkas Sándor Iparosok és Kereskedők Köre egyesítette. A biblia és a hitélet kérdései iránt érdeklődőket a Heltai Gáspár Bibliakör fogta össze. Az egyházi élet időszerű kérdéseit és a fiatalságot érintő problémákat vitattak meg általában a belmisszió egyletek nyári és téli konferenciáin. A budapesti egyházközség 1936-ban Magyarkúton nyaralótelepet vásárolt, ami nemcsak a pihenőknek, hanem különböző konferenciáknak is otthont adott.

Észak-Erdély visszatértével helyreállt az unitárius egyház kormányzati egysége (kivéve a Dél-Erdélyben maradt egyházköröket). A magyarországi egyházkör kilencedikként ismét betagolódott az országos egyházba, az Egyházi Igazgató Tanács megszűnt. A Duna–Tisza menti (9.) Unitárius Egyházkör visszatérését az országos unitárius egyházba az 1941. január 12-én Kolozsvárott tartott Egyházi Főtanács rendkívüli ülésén jelentették be. Ezt az 1941. június 29-én Marosvásárhelyen tartott Zsinati Főtanács ülésén szentesítették, azaz egyházilag törvényesítették. 1941. november 16-án pedig Józan Miklóst választották meg a magyar unitárius egyház püspökévé. Helyére Budapesten Szent-Iványi Sándor került. A színmagyar unitáriusság életében ez az egyesülés rövid életűnek bizonyult. 1945 után – az államhatárok újabb változása következtében – visszaállt a korábbi állapot.