Küzdelem Erdélyért

A román kiugrás pillanatában az Észak-Erdélyben állomásozó kolozsvári IX. hadtest csekély erőkkel rendelkezett. Ezek közül csak a 9. határvadászdandár volt teljes harcértékű (feltöltött), a többi feltöltetlen keretalakulat. A hadtest parancsnoka dálnoki Veress Lajos altábornagy volt.

A 9. határvadászdandár parancsnoksága Csíkszeredán székelt. Kötelékébe három (65., 67., 70.) határvadászcsoportban négy határvadász-zászlóalj tartozott. Volt még két határvadászcsoport (68., 69.), amely nem tartozott a 9. határvadászdandár kötelékébe. Ezek közvetlenül a Székely Határvédelmi Erőkhöz tartoztak, amelynek parancsnoka vitéz Horváth Ferenc vezérőrnagy volt. A Székely Határvédelmi Erők Parancsnoksága alá volt rendelve a IX. hadtest parancsnokságának. A 9. határvadászdandár kötelékébe tartozott még 8 portyázószázad. A Székely Határvédelmi Erők kötelékébe tartozott húsz székely határőrzászlóalj is. E milícia-jellegű egységek elhelyezkedése a határvadászcsoportok működési területéhez kötődött.

A történelmi magyar–román határon (a második bécsi döntés nyomán keletkezett Észak-Erdélyt Dél-Erdélytől elválasztó határszakaszt kivéve) már 1940-től megkezdődött az Árpád-vonal kiépítése. Összefüggő védővonalat nem képezett, de 1944 augusztusában több eleme (elsősorban völgyzárak) már állt. Ezeket a Radnai havasoktól az Ojtozi-szorosig összesen tizenkettő erődalosztály (század) biztosította.

A IX. hadtest keret jellegű alakulata volt a 25., 26. és 27. pót gyalogezred, a 9. pót tüzérezred és a 101. pót nehéztarackos-osztály.

Ezek az alakulatok alkották a későbbi 2. magyar, illetve 8. német hadsereg román kiugráskor már meglévő alakulatait. Ezeken túl augusztus 24-től kezdődően több seregtestet, egységet irányítottak Észak-Erdélybe. A Honvéd Vezérkar augusztus 24-én kivonta az Északkeleti-Kárpátokban harcoló 1. magyar hadsereg kötelékéből a 25. gyaloghadosztályt és a 2. páncéloshadosztályt. E két seregtest 30-tól a 2. hadsereg kötelékébe tartozott. Augusztus 26-án újabb két seregtestet vontak ki az 1. hadsereg arcvonalából: a 20. gyaloghadosztályt és a 27. könnyűhadosztályt. Ezen alakulatok működésének összehangolására a Honvéd Vezérkar elhatározta a magyar királyi 2. hadsereg-parancsnokság újrafelállítását, s a feladattal a IX. hadtest parancsnokát bízták meg. Erre szükség is volt, mivel a harcok Magyarország akkori területét augusztus utolsó hetében elérték.

Él a történelmi tévhit, hogy a magyarországi harcok 1944. szeptember 23-án Battonyánál kezdődtek. A szovjet csapatok valóban ott és akkor lépték át a trianoni határt, de az első magyar községek {I-370.} – Nagylak, Elek, Királyhegyes és Csanádpalota – ebben a térségben különben is egy nappal később kerültek a szovjet csapatok kezére. Magyarország akkori határait a Székelyföldön már augusztus végén átlépték a 2. Ukrán Front csapatai.

Augusztus 24-én a 8. német hadsereg-parancsnokság megkezdte áttelepülését a Gyimesi-szoroson át Csíkszeredára. A német Dél-Ukrajna Hadseregcsoport első visszavonuló katonái ezzel, egy nappal a román kiugrás után, átlépték a magyar határt. Másnap az Abraham-csoport Aknavásáron (Targu Ocna) keresztül behátrált az Ojtozi-szoros román oldali felvezető ágába. Egyes részei feljebb menve a Tatros völgyében Dormánfalvánál az Úz, Kománfalánál a Csobányos völgyébe fordultak be. 25-én a Dél-Ukrajna Hadseregcsoport törzse az Ojtozi-szoroson keresztül beérkezett Sepsiszentgyörgyre, másnap áttelepült Sepsibodokra. 26-án egy újabb német harccsoport, a Gruppe Festner érkezett meg a magyar határra a Csobányos völgyébe.

A Moldvából visszavonuló 8. német hadsereg alárendeltségi viszonyai kaotikusak voltak. Ezek rendezésére augusztus 27-én a hadseregcsoport vezérkari főnöke az Abraham- és a Festner-csoportot az LVII. páncéloshadtest alárendeltségébe léptette. Ezzel a Székelyföld keleti szegélyén álló német csapatok a békás-szorostól az Ojtoziig egy hadtest kötelékébe kerültek.

A Borgói-hágó keleti bejáratánál található Kosna krönyékén szintén a 8. hadsereg kötelékébe tartozó XVII. német hadtest-parancsnokság augusztus 27-én vette át a védelem irányítását. Az elkövetkező napokban az ebben a térségben álló magyar csapattestek is a XVII. német hadtest-parancsnokság alárendeltségébe léptek.

Magyar részről a már említett IX. hadtest és a Székely Határvédelmi Erők alakulatai biztosították a magyar–román határ székelyföldi szakaszát.

A 2. Ukrán Front jobbszárnya gyorsan közeledett a Keleti-Kárpátokhoz. Augusztus 24-én a 7. gárdahadsereg elfoglalta Bákót (Bacau), a 40. hadsereg Németvásárt (Targu Neamt), ott azonban elakadtak. 25-én a 7. gárdahadsereg is elérte a Kárpátok keleti lábait. Az Abraham-csoport utóvédei egy napig képesek voltak megakadályozni a szovjet csapatokat a Tatros völgyébe való behatolásban. Augusztus 26-án a front elérte és átlépte Magyarország határát.

Ezen a napon egy harckocsikkal megerősített szovjet gyalogoskötelék, amely a Gorskov lovas-gépesített csoport kötelékében harcoló 23. szovjet harckocsi-hadtesthez tartozott, az Úz völgyében átlépte a magyar határt. A szovjet ékek megközelítették az Ojtozi-szorost is, de a magyar határt ott még nem lépték át, a Csobányos völgyében viszont igen, de nem hatoltak be mélyen az ország területére.

A Székelyföld délkeleti csücskében csak három irányból lehetett behatolni az országba: az Ojtozi szoroson, az Úz és a Csobányos völgyében. Ezek közül a legjobban járható a Csíki- és a Háromszéki-havasok között fekvő Ojtozi-szoros. Az Úz és a Csobányos völgyében nem volt hágó, s az utóbbi volt a legkevésbé járható.

Augusztus 27-én a szovjet 2. lovas-gépesített csoport részei a 7. gárda hadsereghez tartozó gyalogsággal két települést foglaltak el. A 23. harckocsihadtest az Ojtozi-völgyben a német Abraham-csoport és a magyar 26/2. határvadászszázad védelmét áttörve elfoglalta Sósmezőt. A német–magyar csapatok rövid harc után nem erőltették tovább az Ojtoz völgyének kiszélesedésében fekvő község védelmét, visszavonultak az Ojtozi-szoros keleti bejáratánál a 24/1. magyar erődszázad völgyzárához.

{I-371.} Az első elfoglalt magyar település Úzvölgy-telep volt, Sósmező elfoglalása csak néhány órával később történt. Igaz, Úzvölgy-telep nem volt közjogilag önálló, de állandóan lakott házakkal bíró, térben különálló település. Ilyenformán Úzvölgy-telep volt az első település, de Sósmező az első magyar község, ami a szovjet csapatok birtokába került Magyarország akkori területén. Az Úz völgyében a Gorskov-csoport másik hadteste, az 5. lovas működött. A szovjet csoport 20–30 harckocsival délelőtt meglepetésszerűen elfoglalta a határon lévő vámot, majd Úzvölgy-telepet, s körülzárta a völgyzárat. Az Abraham-csoporthoz, a 32/1. határvadászszázadhoz, a 32/1. erődszázadhoz és a 4. székely határőrzászlóaljhoz tartozó német és magyar katonák az Úz völgyét szegélyező hegyekre húzódtak fel. Augusztus 26-án a Csobányos völgyében érték el a szovjet csapatok a Magyarós-hegy északi lábait, 27-én az Úz völgyében a délit. A hegyen állásban lévő és az oda az Úz völgyéből visszavonult magyar katonák 28-ára virradóra levonultak a Csobányos-völgy irányába.

Augusztus 28-án a Keleti-Kárpátokban, a székelyföldi magyar–román határ déli szakaszának teljes szélességében fellángoltak a harcok. A szovjet csapatok szinte minden járható völgyben átlépték a határt és felvették a harcérintkezést a Székely Határvédelmi Erőkkel.

Az első harcok magyar területen azonban nemcsak ott törtek ki, ahol a szovjet tankok elérték a határt. Ezek azonban nem függtek össze a front Magyarországhoz érkezésével. Augusztus 25-én Marosvásárhely körzetében a román határőrség kisebb erőkkel harcfelderítő vállalkozásokat indított, amiket a magyar határvédelem még aznap visszaszorított a határon túlra. Másnap több helyen történt román betörés magyar területre. Brassótól északkeletre az aldobolyi román granicsár (határőr) őrs a határt átlépve behatolt Illyefalvára. A magyar csendőrök a behatolókat visszavetették a határon túlra. Makónál, illetve Mezőhegyesnél egy-egy századerejű román harccsoport lépte át a határt. Őket magyar határvadászok verték vissza. A betörések ezt követően állandósultak.

A már említett 2. hadsereg-parancsnokság augusztus 30-án alakult meg, de 29-én az OKH már intézkedett, hogy a felállítandó új magyar hadsereget a dél-Ukrajna Hadseregcsoport alárendeltségébe léptessék, ami szeptember 2-án megtörtént.

Szeptember 1-jére a két magyar hadtest (II. és IX.) hadrendje „összeállt”. Eszerint a Kolozsvár térségében álló, s majd az 5-i támadás súlyát viselő II. hadtest kötelékébe tartozott a 25. gyalog-, 2 páncélos-, 7. és 9. tábori pótdandár. A Székelyföldet védő XI. hadtest kötelékébe a 27. könnyű-, a 2. tábori póthadosztály, valamint a Székely Határvédelmi Erők csapattestei, köztük a 9. határvadászdandár.

A IX. magyar hadtest augusztus 28-án a Dél-Ukrajna Hadseregcsoport közvetlen alárendeltségébe lépett. Vezetési struktúrában elfoglalt helye a székelyföld kiürítéséig nem változott, ugyanis hadműveletileg a II. magyar hadtest és a IX. hadtest között helyezkedett el a német Erdély Csoport, a 6. német hadsereg LXXII. hadteste, LVII. páncéloshadteste, később a 8. német hadsereg XXIX. hadteste. Szeptember 12-én a IX. magyar hadtestet a 8. német hadsereg-parancsnokság alárendeltségébe utalták.

A 3. magyar hadsereg megalakítása körül magyar–német kötélhúzás alakult ki. A Makó térségébe rendelt IV. hadtestnek eredetileg csatlakoznia kellett volna a 2. hadsereg támadásához, {I-372.} akárcsak a II. és IV. hadtest között, Nagyvárad körzetében felvonult VII. hadtestnek. A IV. hadtest az augusztus 24-i mozgósítás nyomán került az Alföldre. A VII. hadtest-parancsnokság kivonására az 1. magyar hadsereg kötelékéből, átirányítására Nagyvárad térségébe és a 4. tábori póthadosztály, valamint a 12. tartalék hadosztály beléptetésére a VII. hadtestparancsnokság alárendeltségébe a Fővezérség szeptember 7-én intézkedett. Vörös vezérezredes saját kézben szerette volna tartani a magyarországi harcok vezetését, a németek viszont ragaszkodtak ahhoz, hogy a hadműveleti irányítás a Dél-Ukrajna Hadseregcsoport parancsnokának kezében legyen. Bár a legfelsőbb magyar hadvezetés többször próbálkozott e helyzet megváltoztatásával, kísérleteik nem vezettek eredményre. A IV. hadtest fővezérség-közvetlen seregtestként indította meg támadását szeptember 13-án, s foglalta el Aradot. Ehhez csatlakozott Belényes irányú támadásával a VII. hadtest. A német hadvezetés először egy német vezetés alatt álló hadtestcsoportba szerette volna betagolni a két magyar hadtestet, majd a hadseregcsoportba közvetlen alárendeltségébe utalta azokat. 19-én Vörös a két magyar hadtestből, illetve a IV. hadtest-parancsnokság feladatait átvevő VIII. hadtestparancsnokságból szervezte meg a 3. magyar hadsereget. Ezt a németek azonnal betagolták a hadseregcsoportba oly módon, hogy 21-től a 6. német és a 3. magyar hadseregből létrehoztak egy seregtest-csoportot (Armeegruppe Fretter-Pico), a 6. német hadsereg parancsnokának, Maximilian Fretter-Pico tüzérségi tábornoknak a vezetése alatt. A 3. magyar hadsereg parancsnoka, Heszlényi József altábornagy, a IV. hadtest addigi parancsnoka lett.

A német intézkedések Vörös János vezérezredest, a Honvéd Vezérkar főnökét arra sarkallták, hogy fellépjen a magyar seregtestek feletti hadműveleti vezetés megtartása érdekében. Szeptember 17-én levelet írt Guderiannak. Tiltakozott a német törekvések ellen a parancsnoklási viszonyok átalakítására, kérte, hogy a német magasabb parancsnokságok alárendeltségében harcoló magyar seregtesteket ne részenként, hanem egészében alkalmazzák. Külön is tiltakozott a IV. és VII. magyar hadtest német parancsnokság alá vonása ellen, megemlítve a 3. magyar hadsereg-parancsnokság folyamatban lévő felállítását.

A német hadvezetés nem adta fel az elképzelést, hogy a 2. magyar hadsereg tartozzon a Dél-Ukrajna Hadseregcsoport kötelékébe. Már augusztus 29-én felmerült, hogy a 8. német hadsereggel együtt alkosson seregtestcsoportot, Otto Wöhler gyalogsági tábornok parancsnoksága alatt. Ez október 1-jén vált valóra, amikor létrejött az Armeegruppe Wöhler.

Szeptember 5-én a 2. hadsereg Kolozsvár térségéből támadásba lendült. Szétszórta a meglepett román csapatokat, 20. hadosztályuk parancsnoka, Valentianu tábornok maga is fogságba esett. A magyar ékek több ponton átkelten az Aranyoson, másnap a Maroson. Közben a német Erdély-Csoport Marosludasnál foglalt hídfőt. A honvédek bevonultak Tordára, 7-én elérték a Kis-Küküllőt. Három nap alatt 2. hadsereg 60 km-re tört előre. Szeptember 9-én a 7. póthadosztály szovjet páncélosokba ütközött és elakadt. Ekkorra a román vezérkar Erdélybe irányította a 4. román hadsereg 12 hadosztályát és egy páncéloscsoportját, a 2. Ukrán Front pedig, amelynek előrevetett osztagai a Kárpátokon belülre kerültek, 40 lövészhadosztály, 2 harckocsi-, 2 gépesített és 2 lovashadtest állományában 750 páncélost, valamint 10 ezer löveget és aknavetőt számlált. A támadás {I-373.} továbbfolytatása értelmét vesztette. Szeptember 10-én Veress vezérezredes elrendelte a védelembe való átmenetet a Maros és az Aranyos vonalán. Ez egybeesett az OKH intézkedésével, mely Hitler beleegyezésével adott parancsot a 6. és 8. német, valamint a 2. magyar hadseregnek a Maros folyóra és az Árpád-vonalba való visszavonulásra.

A Déli-Kárpátok hágóinak lezárását nem lehetett megvalósítani. Az Aranyos kanyarulatában, Torda és Aranyosegerbegy között szeptember 13-tól kifejlődött a tordai csata. A 2. magyar hadsereg 25. gyalog- és 2. páncéloshadosztálya fel tudta tartóztatni a 27. szovjet és a 4. román hadsereget. A tordai csata egy-egy időszakában részt vett a német 23. páncéloshadosztály, illetve a szovjet 5. gárda harckocsihadtest.

Szeptember 7-től folyt már a Székelyföld kiürítése is. Ennek kérdése először szeptember 2-án merült föl, ugyanis az OKH-tól érkező hadműveleti utasítás lehetőséget biztosított a kiürítésre abban az esetben, ha a Déli-Kárpátok birtokbavételére indított támadás eredménytelen marad. Ezzel azt igyekeztek megakadályozni, hogy az ún. székely zsákban harcoló német–magyar csapatok bekerítésbe kerüljenek. Nyilvánvaló volt, hogyha a 40. szovjet hadsereg a borgói hágón át betör délnyugati, illetve a 4. román hadsereg Marosváráshely térségéből északkeleti irányba – a két hadsereget légvonalban kevesebb mint 100 km választotta el –, akkor az LVII. német páncélos- és a IX. magyar hadtest, valamint az Erdély Csoport visszavonására nem sok remény marad, s azok a katlanban rekednek.

Szeptember végén a német–magyar csapatok Észak-Erdélyben még tartották a Borssai-hágó–Borgói-hágó–Maros folyó vonalát nagyjából Torda magasságáig, október 8-án azonban meg kellett kezdeni a 8. német és a 2. magyar hadseregek visszavonulását, mivel a két nappal korábban az Alföldön megindult offenzíva nyomán a szovjet páncélosok már a hátukba kerültek.

Szeptember 13-án a fővezérség-közvetlen IV. magyar hadtest, állományában 4 hadosztállyal (20. gyalog-, 6. és 8. tábori pót-, 1. páncélos-) és 1 ezreddel (1. pót huszár-) Makó térségéből támadást indított, már csupán pozíciójavító célzattal, hiszen a 2. hadsereg ekkor már közvetlen harcérintkezésben állt a szovjet főerőkkel. A IV. hadtest támadása kezdetben gyors sikert hozott, a szemben álló 1. román hadsereg állásain áttörve birtokba vették Aradot. Akkor kezdett visszavonulni Arad térségéből a határ magyar oldalára, amikor szembekerült a beérkezett szovjet 53. hadsereggel és a 18. harckocsihadtesttel. Az 1. román hadsereget még képes volt hátravetni, de a szovjet páncélosokkal szemben nem voltak győzelmi esélyei. Bár a szovjet csapatok szeptember 26-án elfoglalták Makót, az arcvonalat a 3. hadseregnek egészen az október 6-i szovjet offenzíváig sikerült tartania, s csak akkor kezdte meg a visszavonulást. Az október 12-ére tervezett német támadást, a cigánybárót (der Zigeunerbaron), amely a Kárpátok hágóinak visszafoglalását célozta volna, már nem indították meg.