Szükségszerűség és szabadság: Nádas Péter epikája

Hajnóczy Péter az érvénytelent érvénytelen mivoltában érvényesként mutatta fél, Nádas Péter még többre vállalkozott: a megmutatás mellett a megértésre is. Egyszerre törekedett a megélt valóság belső és külső feltérképezésére. Nagy formátumú egyéniség, akiben a különleges írói tehetség szenvedélyes igazságkereséssel társul, megvesztegethetetlen erkölccsel és kivételes intellektussal, ezért is kivált sajnálatos, hogy jelentőségét a szélesebb közvélemény máig nem eléggé ismeri. Mindig is az egészet akarta, a látható valóság mögött munkáló bonyolultabb, tektonikus erőterek rejtett rendszereinek felszínre hozását, így pályája is rendhagyónak mondható. A jelentől indult, a társadalmi meghatározottságokat azután a történelem felől értelmezte. Szívósan építve-mélyítve magát, végül a személyiséget legarchaikusabban befolyásoló ösztönök szintjéig jutott, a kifejezésformákban is kikísérletezve egy lehetséges szintézis alapelemeit. "Az áthatások rendszere érdekel – nyilatkozta egy interjúban –; amely a múlt nyomásaként jelentkezik ... és telve van olyan észrevétlen utalásokkal, amelyek mind a jövőre vonatkoznak; az érzelmi előrejelzések rendszere érdekel; egy olyan, ha tetszik, {1268.} irodalmi dimenzió érdekel, amelyben a történelem és a képzelet, a mítosz, a sejtelem, az érzékiség és az értelem egységet adhat."

Eleve szituációelemzéseivel tűnt ki, úgy is, mint nemzedéke egyetlen olyan írója, aki a morális gondokat következetesen általános társadalmi összefüggésekkel motiválta. Két könyve – A Biblia (1967), Kulcskereső játék (1969) – a gondolatilag sűrített, klasszikus magyar novella folytatójának mutatta. Vérbeli epikusnak, aki Kosztolányira emlékeztető formai fegyelemmel, veretes nyelvvel és szkeptikus erkölcsiséggel közelítette az ötvenes évek Magyarországának tragikus erkölcsi feszültségeit, mindenekelőtt a hatalom és kiszolgáltatottság konfliktusát, majdnem tévedhetetlen lélektani érzékkel tájékozódva a sűrű és sokjelentésű valóságanyagban. Hőseinek mozgásterét szigorú determináció szabja szűkre, maguk ennek a meghatározottságnak egyszerre alakítói és áldozatai. Az író ügyeikben tárgyilagos marad, éppen mert a személyiség reakcióinál inkább figyeli az életet irányító láthatatlan mechanizmusokat.

Elfogulatlan, de sohasem részvétlen, "hidegen szenvedélyes" – írta róla Szörényi László. Érzékibe fordítva a szükségszerűséget, elbeszéléseiben "mint egy halom hasított fa, hever egymáson a világ"; alapélménye azonban neki is a morális szabadság, az a bizonyíték erejű kivétel, amikor – ismét József Attilát idézve szabadon – fölfeslik a törvény szövedéke. Kisregényeiben mindent megszabó normarendszerek válnak a hős felismerése által érvénytelenné. A Bibliában a fanatizmus, A bárányban egy kültelki antiszemitizmus totális értékrendszere törik meg egy lélek ellenállásán. A morális értéknek ez a kitüntetett felfogása Nádas világképében irodalmunk hagyományos szellemi beállítódását követi. Ottlik Gézától, Móricz Zsigmondon át akár Ady Endre mentalitásával is rokonságba hozható. Bizonyos értelemben e tradíció válságállapotát idézi fel első szintézis igényű alkotásában, az Egy családregény vége című 1973-ban írt és 1977-ben megjelent (1979-ben németül és svédül is kiadott) regényében. Az író szakít a lineáris meseszövéssel és időkezeléssel, a történet – egyén és történelem drámája – a három főalak három különböző értékvilágában és epikus dimenziójában egyidejűleg zajlik, jelentését a biblikus jelképek és allúziók mélyértelművé és általánossá szélesítik ki. Középpontjában a világot érzéki-érzelmi szinten felfogó, minden irányban nyitott és ártatlan gyereklélek áll, aki egyszerre tétje és áldozata apja és nagyapja egzisztenciális és megoldhatatlan, kíméletlenül kiélezett összecsapásának. Kettejük küzdelme voltaképpen két önmagában koherens világrend harca: a nagyapa abszolútumokban, istengondban és emberszabású mítoszokban gondolkozik, az ezredévek-formálta teleologikus szellem reprezentánsa. Az apa világa viszont kizárólag a praxis; ő a racionális, a létező valóság, a tények, okok és okozatok embere; tudván már a dolgok eredendő viszonylagosságát; azt is, hogy bármely jelenség kizárólag az adott konkrét helyzet érdekeiből minősíthető. Magát is alárendeli a történelmi szituációnak – Nádas a Rajk-per valóságos idejére sűríti a regényeseményeket –, hamis tanújává lesz a főbenjáró koncepciós pernek. De a bűn irracionális tényezője döbbenetesen beavatkozik a létező világba: hatására felcserélődnek a szerepek: a nagyapa hite összeroppan, kétségbe kell vonnia az erkölcs erejét, az apa praxiselve pedig abszurdumba fordul, a bűn mindkettőjüket {1269.} fizikailag is megsemmisíti. A gyerekhős állami intézetbe kerül, ahol a meghasonlás és kiszolgáltatottság a teljes tagadás – nem tudni, lázadás vagy megsemmisülés – végpontjáig sodorja. Az Egy családregény vége tehát epikus hitellel erősíti fel a mérvadó értékrendszerek érvényvesztését, de Nádas legfőbb célja ezután is olyan tartós és kikezdhetetlen alapok keresése marad, melyekről az ember szabadságát garantáló értékrend mégiscsak felépíthető. Ezért is szigorú szkepszissel folytatja az előítéletekkel való leszámolást, mindenekelőtt az elbeszélés módjaival, az írói közlés intenzívebb formáival kísérletezve. Ezek az írások (melyek ismét csak tetemes késéssel kerültek 1979-ben Leírás címmel kötetbe) a metafizikus közeget részesítik előnyben, művészi szempontból is sokban problematikusak: meggyőző erejű darabok váltakoznak nemegyszer túlteoretizált, vagy túlfinomított szövegekkel. Drámatrilógiájában – Takarítás, 1977; Találkozás, 1979; Temetés, 1980 – viszont már megfigyelhető az újfajta építkezés, a tiszta lapról való indulás igénye, a test, a hangok, ritmusok, látványok pontosan artikulált, ősi rítusainak a drámába való interpretálása. Nádas Péter publicisztikájával és jelentős esszéivel is kiemelkedik a nemzedékből.