Az esszé új korszaka

1957-től, amikor megkezdődött az események sokkját nehezen feldolgozó társadalom lassú ocsúdása s vele párhuzamosan az irodalom átrendeződésének folyamata, hirtelen megnőtt az irodalom és a társművészetek múltja és a világirodalom iránt való érdeklődés. Ennek kielégítésében termékeny szerepet játszhatott az esszé, amely – híven magyar irodalmi hagyományaihoz – azt bizonyította létének új korszakában, hogy az egységes, harmonikus világkép felé való törekvés nem zárja ki a lét értelmezésének ilyen, látszólag szabálytalan lehetőségét sem.

Irodalmunk múltjából ismét felmerültek az esszé elfeledett, félreértett mesterei: a Nyugat "nagy" és második nemzedékének írói mind szervesebben illeszkedtek abba a folytonosságba, amely rövid időre megszakadni látszott. Megjelentették írásaikat – közöttük esszéiket is – azok az írók, akik néhány esztendeig nem vehettek részt az irodalom életében, s visszatértek a műfaj magas színvonalú műveléséhez azok, akik addig úgy vélték, szerencsésebben kamatoztathatják tehetségüket a nagy terjedelmű egyéni és korszak-monográfiák írásában. A világirodalom befogadása szükségszerűvé tette, hogy azok a nemzedékek, melyek ifjúságuk idején érzékenyen követték annak kortársjelenségeit, ismét visszaállítsák hozzá fűződő hajdani, termékeny kapcsolatukat, miközben az újrafelfedezés gyönyörűségével és izgalmával hajolhattak vissza a századvég és a két világháború közötti magyar irodalom félreértett mestereihez is.

{1293.} Az ötvenes évek végének magyar esszéjét nem annyira a válságból való kiemelkedés, a "csillagok alatt való tájékozódás" igénye jellemezte, mint inkább az elődkeresés vágya. Apáikat és kortársaikat idézték vissza a második nemzedék ismét jelentkező esszéírói, példaképeiket a harmadik nemzedék író-esszéistái, s ha korábban is megfigyelhető volt a műfaj szépirodalmi jellege, e kapcsolat épp ezekben az években lett meghatározó: összeolvadni látszott a novella és az esszé, uralkodó benne a személyes elem, a vallomásos önkifejezés vágya.

1957-ben jelent meg az új magyar esszéírás egyik legnagyobb mesterének, Illés Endrének Krétarajzok című kötete, melyet azután is több-kevesebb rendszerességgel követtek műfajteremtő és megújító esszégyűjteményei, a Gellérthegyi éjszakák (1965), az Írók, színészek, dilettánsok (1968), az Árnyékrajzok (1972), a Két oroszlán között (1973) és A só íze (1976). Illés Endre maga adja a kezünkbe a kulcsot esszéírói törekvésének megfejtésére a Nagy Lajosról írt művében: "... az elvi tanulmányt és az emlékezést ... nem szembefordítani kell egymással. A kettőt közös csatarendbe is lehet állítani ..."

Illés Endre esszéi az emberi jelenség titkát fürkészik, "tudva, hogy ezek birtokában az alkotó rejtélyein is átláthat" (Bodnár György). Módszerét meghatározza a jellemre, a kifejező gesztusokra való fokozott figyelme. Ennek segítségével az elbeszélő, illetve a drámaíró eljárásával rajzolja meg portréit, s kíméletlen nyíltsággal ragadja meg azt a pillanatot, amikor a jellem kifordul önmagából, s ennek következtében nem valósulhat meg az igazi feladat: a mű. Nem tagadja morális igényét, következetes erkölcsi szigorral szembesül az emberrel és általa az alkotással. Eljárása szemlélettágító volt, s maradt máig is. Kortársait, követőit megtanította arra, "hogyan kell a lényegesről beszélni, hogyan kell következetesen elhárítani minden kívülről berángatott ,szempontot', hogyan kell a stílushoz, mondatokhoz, szavakhoz, tehát a mesterség anyagához és módszereihez érteni, hogyan kell kacsingatások és engedmények nélkül ,megvetni a híg egeket', s végül: hogyan kell és hogyan lehet súlyos dolgokról könnyen írni" (Rónay György).

1958-ban jelentkezett esszégyűjteményével a hajdani második nemzedék másik jeles esszéírója, Kardos László (Művek és mesterek), aki részben Illés Endréhez hasonlóan, egyfajta elbeszélői modorban idézte meg a múltat s annak íróalakjait, benne azonban erősebb volt a nevelői szándék, a közvetlen hatásra való törekvés. Évtizedekig volt kapcsolatban az egyetemi ifjúsággal mint professzor, műfordítói szemináriumain nemzedékek nőttek fel, akik hozzá hasonlóan a világirodalommal való szerves és alkotó kapcsolat eszméjét vallották vezérelvüknek. Stílusa korántsem oly elegáns, mint Illés Endréé, bár alakjait ő is láttató erővel idézi föl egymást követő tanulmányköteteiben, melyekben nem a novella és az esszé, hanem emez s a tanulmány olvad egységbe. A Vázlatok, esszék, kritikák (1959) írásai a beleérzés példái is, Kardos László azonban leginkább az alkotók és művek higgadt jellemzésére törekedett, s célja szerint leginkább a megszakadni látszó folytonosságot igyekezett helyreállítani. Későbbi esszéiben, kivált azokban, amelyekben önnön és nemzedéke életútjáról rajzolt képet, megerősödött a személyes, a {1294.} novellisztikus elem is, s különösen jellegadó ez azokban a kommentárokban, amelyeket levelezése egyes darabjaihoz fűzött.

Elődök, kortársak, világirodalmi jelenségek álltak az egy nemzedékkel fiatalabb írók esszéinek középpontjában is. Korántsem a teljesség igényével hadd idézzük fel az ötvenes évek végének néhány nagyon fontos esszékötetét, melyek a harmadik nemzedék ekkori esszéírói törekvéseit jelezték. 1956-ban adta ki Rónay György A francia reneszánsz költői című fordításkötetét, melynek bevezetője hatalmas korszakesszé. 1957-ben jelent meg Sőtér István Világtájak című könyve a szerző világirodalmi esszéivel. 1958-ban Bóka László Tegnaptól – máig címmel adta ki irodalmi tanulmányait és esszéit. Rónay György Petőfi és Ady között tekintette át egy korszak "szellemi életrajzát", Vas István Évek és művekje pedig azt az izgalmas törekvést dokumentálta, ahogy a költő-esszéíró egymással kölcsönhatásban dolgozta föl a maga számára a magyar és a világirodalom párhuzamosnak mondható jelenségeit. 1959-ben Legendák nyomában címmel jelentek meg Kolozsvári Grandpierre Emil írásai, amelyekben néhány nagyon fontos megfigyelést tett a magyar irodalmi gondolkodás legfőbb jellegzetességeivel kapcsolatban.

Ha e könyvek összefoglaló jellemzőit igyekszünk bemutatni, mindenekelőtt az látszik meghatározónak, hogy szinte kivétel nélkül valamennyi szerző szellemi önéletrajzát írta meg, azt a folyamatot, ahogy a hajdani "játékos Európa" bűvköréből az esszének s vele az irodalom szemléletének szilárdabb, megalapozottabb formájához jutottak el, amint erre Sőtér István célzott kötetének bevezetésében: "A játék és révület világa helyébe a szolgálaté lépett, eszmék és feladatok szolgálatáé." S e szolgálatot mindnyájan úgy igyekeztek megélni, hogy közben a világ értelmezésének egy lehetséges szemléletmódját is kikristályosították. Ennek egyik kulcsfogalma a beleérzésé, a költészet méltóságának, hasznának tudatáé. Mert – amint Vas István írta Babitsra is, de a saját generációjának irodalomértelmezésére is jellemzően – "a dal, az igazi, az énekes halála után is mindig újraszüli énekesét és egész világát". E meghatározásban alighanem az "egész világ"-ra esik a fő hangsúly: ezekben az esszékben elfelejtett és félreértelmezett korszakok szellemisége támadt föl, olyan szemléletmód, mely megőrizte a hajdan elvetett szellemtörténeti iskola figyelemre érdemes elemeit, de azt fokozott társadalmi-történelmi érzékenységgel oltotta be. "Világtájaink hívása egyre sürgetőbb – írta Sőtér István –, s nem szabad előle bedugnunk fülünket. Egy új és felelős művészet van világszerte kialakulóban. Az elkövetkezendő években több kíváncsisággal és felajzottsággal kell erre figyelnünk, mint bármikor eddig." De hogy e figyelem igazán nyitott és készséges lehessen, szükség volt először a múlt hagyományainak újraértelmezésére és befogadása lehetőségeinek megteremtésére. Erre mutattak időszerű példát az idézett kötetek, melyek némelyik megállapítását meghaladta azóta az idő, a belőlük ma is érzékelhető felelősség és igény azonban mitsern veszített időszerűségéből. A nemzedék esszéíróinak akkori törekvései szempontjából akár jelképesen is értelmezhetjük Bóka László kötetének címét: "tegnaptól", azaz a múltból indultak, "máig", azaz akkori jelenükig, hogy e kettőt egységben lássák és láttassák ismét, s hogy megmutassák bennük az előre vivő és {1295.} termékeny gondolat mindenkori jelenlétét, időszerű üzenetét. Mert még azokban az esszéikben is, melyeket portréknak nevezhetünk a legtalálóbban, érezni azt a törekvésüket, hogy nemcsak az adott író vagy korszak jellegzetességeit akarták bemutatni, hanem egy uralkodó gondolatét is, mely minden időben a fejlődést, az előre haladást szolgálta, s azért is érdemes példáját visszaidézni, mert a jelen számára úgyszintén van mondanivalója.

E néhány év esszéírásának döntő szerepe volt abban a vonatkozásban, hogy a magyar irodalomszemléletet új jelenségek iránt is fogékonnyá tette. Tartalom és forma korábban kicsit iskolás terminológiái helyébe újakat hozott, s ráirányította a figyelmet egy-egy korszak olyan filozófiai irányzataira, melyeket néhány évvel korábban még csak tudomásul sem vehetett a kor irodalma. Amikor Kolozsvári Grandpierre Emil a francia "filozófiai magatartás"-ról, vagy az egzisztencialista regényről írt korábbi írásait közzétette, voltaképp nem tett egyebet, mint visszaidézte azokat a kísérleteket, melyek során a negyvenes évek végén irodalmunk szembesült kora bölcseleti törekvéseivel. Ám ezzel egyszersmind példát sugallt: arra ösztönzött, hogy az azóta született legértékesebb gondolatokkal is érdemes megvívni a befogadás nem könnyű harcát, s arra intett, hogy e folyamatnak nem szabad kritikátlannak lennie, még akkor sem, ha nem szűnő szellemességgel küzdött az ellen a vélekedés ellen, hogy a magyar nyelv nem alkalmas filozófiai tartalmak kifejezésére.

Új igényt támasztott e kor esszéinek "stíluskultúrája" is, melyet a Legendák nyomábanhoz írt Utószó még kicsit rosszalló hangsúllyal említett, utóbb azonban visszanyerte természetes jogát és szerepét. Akár Illés Endre, akár Sőtér István, Rónay György, Vas István és a többiek kifejezésmódjának elevensége, áttetszősége, szemléletessége arra figyelmeztetett, hogy az irodalomról szólni – felelősség; s nem vesztette érvényét a megállapítás: a stílus – helytállás.