Keszi Imre (1910–1974)

Keszi Imre szemléletmódjára, törekvéseire sokáig azok a hatások gyakoroltak döntő befolyást, melyek Kerényi Károly körében érték. Itt ismerte meg a mítosz újraértelmezésének, példázattá emelésének modern módszereit, olyan lehetőségeket, melyek a Sziget és a Stemma körének ifjú tagjait a nyitott irodalomértelmezés módjával kecsegtették. Az Argonauták című folyóiratban – mely Kerényi Károly eszméinek korszerűsítésével kísérletezett – tanulmánya jelent meg. Kezdetben inkább a laza, oldott esszéformával próbálkozott, s bár díjat nyert a Nyugat novellapályázatán, inkább zeneírónak mutatkozott. Kodály tanítványaként felismerte a magyar népzene kiváltságos szerepét, Szabolcsi Bence pedig elődje volt – mint a Nyugat zenekritikusa is – széles horizontú, a művelődés minden ágára kitekintő zenei esszéivel.

Amit Kerényi Károly és köre számára a görög műveltség jelentett, annak előképét ismerte fel Keszi Imre a zsidó hagyományokban, amely egyszerre töltötte el a kiválasztottság büszke tudatával és a tragikum iránt való nyitottsággal. A várakozók lakomája (1944) című elbeszéléskötet köré a széderest lakomája font keretet. Ezekben a novellákban a mítosz és a mese szinte korlátlan lehetőségei nyíltak meg előtte, annak az ószövetségi hagyománynak az igézete, mely mindig is témája volt az irodalomnak; Keszi Imre műveiben azonban álom s valóság mezsgyéjén többértelművé és többjelentésűvé vált, a realitás éppoly természetes eleme lett, mint a csoda, mely egész nemzedékének kínált menekülést a szorongattatás éveiben. Írói kibontakozását megnehezítette, hogy A várakozók lakomája a német megszállás előestéjén jelent meg, könyvét bezúzták, s megmaradt néhány példányára csak 1945 után figyelt fel az irodalomkritika. Keszi Imre akkor már tanulmányokat írt, s egyre dühödtebb szenvedéllyel, egyre türelmetlenebbül ostromolta azt a "szigetet", mely neki is menedékhelye volt. A sziget ostroma (1948) {314.} című tanulmánykötetében radikálisan szakított addigi ideáljaival. E kötetének egyes írásai ugyan toleranciát és megértést is mutattak, hamarosan azonban Keszi Imre lett az ötvenes évek egyik legfélelmetesebb kritikusa, aki mintegy kompenzálva régi törekvéseit, neofita ügybuzgalommal szolgálta a sematizmus térhódítását. Ezekben az években egyetlen regénye jelent meg, az Alapkő (1952), amely a kor totalitás igényének a jegyében egy vállalkozás történetét mondja el, hátterében a munkásmozgalom idevágó fejezeteiből mentett elemzésekkel.

Keszi Imrének az ön- és lelkiismeret-vizsgálat kemény útját kellett végigjárnia, míg újból megtalálta régi hangját, s visszatért a zsidóság történetének, sorsának, mitikus életérzésének azokhoz az elemeihez, amelyeket első elbeszéléskötetében kezdett feldolgozni. Az Elysiumban (1958) – mely idegen nyelvterületeken is figyelmet keltett – elsősorban az emberi közömbösségre, gyávaságra, kiszolgáltatottságra irányította a figyelmet. A regény főalakja egy tízéves kisfiú, aki a zsidóüldözések ártatlan áldozataként került német lágerbe, hogy ott tudományos kísérleteket végezzenek vele, s megismerje a remény csalóka örömét és a reménytelenség kiszolgáltatott rémületét, majd az elkerülhetetlen véget, mely ma is szégyent kelt minden jobb érzésű emberben. Az Elysiumban ismét visszatért előadásmódjának korábbi kettőssége: realitás és álomi lebegés fonja be józan, visszafogott helyzetértékelését, mely nem ad ugyan felmentést, de érzékelteti, hogy voltak, akik a maguk szerény lehetőségei között legalább tenni próbáltak a század "botránya" ellen. Leíró és szemlélődő elemek váltakoznak a műben, mely egyesíti a líra és az epika szemléleti jegyeit, s eredeti fénytörésben mutatja be a borzalmas évek külső és belső történéseit.

A Szőlőből bor (1961) főhőse, a fiatal zsidó tanár is megjárta a koncentrációs táborokat. Szeretteit elveszítette, s kezdetben tétován, gyökértelenül hányódik, súlyos sebeit gyógyítgatja. Körülötte felvonulnak a második világháború éveinek jellegzetes értelmiségijei, tanárok és művészek, akik új életkereteket teremtenek maguknak a felszabadult országban. A regény cselekménye egy év történetét fogja át 1945 augusztusától 1946 augusztusáig, a forint bevezetéséig. A megújuló élet látványa, lendülete kevésbé életszerű: az író e regényében is a zsidóság megoldatlan kérdéseit állítja a középpontba, ezek a nyitott és fájdalmas problémák azonban – mint erre Nagy Péter figyelmeztetett – "lényegében a korszakot már nem határozták meg". Fontos parabolája a regénynek a zene, mely Keszi Imrének szinte mindegyik művében funkcionális elem. A fiatal tanár kollégája maga is zeneszerző aki a második világháború embertelenségéből azt a következtetést vonta le a maga számára, hogy komponálni sem lehet úgy, mint annak előtte, ezért a szeriális zene iránt vonzódik, mert abban érzi az emberi lényeg nélküli világrend kifejezésének adekvát lehetőségét. S mintha egy képzeletbeli zenekari mű partitúráját írná magi Keszi Imre is: a regényt mindvégig egymás mellett futó, karakterisztikus szólamok, egymástól élesen elváló fő- és melléktémák uralják. A mű elsősorban stílusának sokrétűségével, változatosságával hat ma is, jóllehet e bravúros változékonyság néhol bizonytalanná teszi a mű kontúrjait, "s az olvasó szinte keresi a sok "relatív stílus" között a szerző saját hangját, hogy megkapaszkodhassék, és a hirtelen váltások között szilárd talajra leljen" (Nagy Péter).

{315.} Keszi Imre hősei rendszerint szenvedélyes harcot vívnak illúzióikkal, mely elfelhőzi történelmi éleslátásukat. Örvényes Csőri (1962) című regényében egy mikroközösséget – érettségiző osztályt – állít a cselekmény középpontjába. Mögöttük egyre komorabban sejlik föl a fasizálódás veszélye. A diákok – akik alighanem Keszi Imre nemzedékének alteregói – menekülésként, önvédelemből istent formálnak maguknak: Csőrit, neki áldoznak, liturgikus szertartások keretében imádják, hátha e képzeletbeli istenség egyszer valósággá válik, s igazolja azokat a nemesebb eszményeiket, melyeket belé, létének vélt valóságába vetítenek.

A mítosz ilyenfajta megjelenítésével az író bírálatot is gyakorol: a Csőrit a maguk képmása szerint alakító diákok voltaképp a harmincas évek "argonautái", akik ugyanígy reménykedtek abban, hogy a valóság fölött, abból kiszakadva, a görög vagy épp a zsidó hagyományt újraélve és -értelmezve olyan világrendet alakíthatnak ki, amelyik független az adott kor valóságától. Az Örvényes Csőri nosztalgikus-ironikus ábrázolásmódja jelzi e kísérlet lehetetlen voltát.

E műben is uralkodó elem a stílus villódzó többértelműsége: e sokféleség, mely a kultúra gazdagságát is sejteti, mégsem egészen szerves, néha olyan érzése támad az olvasónak, hogy az író el akarja kápráztatni, álomból és valóból formált alakjai oly testetlenül lebegnek el előttünk, mintha nem hús-vér figurák volnának, hanem egy konstrukció parabolái.

A regény színhelye, időpontja keserűen valóságos, ám a diákok, akik benépesítik, inkább egy eszme megvalósítói, semmint e kor szenvedő részesei, haszonélvezői vagy éppen áldozatai.

A fantázia, a bravúr, az akadályokat könnyedén legyőző stílusfordulatok visszatérő elemei a Flóra a Lágymányoson (1965) című regénynek is. Keszi Imre ebben Bródy Sándor A tanítónő főalakjának élettörténetét hosszabbítja meg. Flóra sorsát Keszi Imre értelmezése szerint Bródy Sándor – engedve a kor konvencióinak – nem gondolta tovább, meghagyta derűs fiatalságában. A lágymányosi Flóra férje, Nagy István tönkremegy vállalkozásai során és Amerikába menekül. Az asszony egyedül marad, három gyermekével a Lágymányosra települ, s tanítónőként keresi kenyerét.

A Flóra a Lágymányoson alapötletét, az írói leleményt tekintve visszatérés a két világháború közötti próza egyik jellegzetes magatartásához: a játékhoz, mely maga is a valóság egyik megközelítési lehetőségét rejtette magában. Játék, ahogy Keszi Imre végiggondolja a tanítónő további sorsát, ahogy egy fintor kíséretében megmutatja: amit Bródynál a történet boldog végének hittünk, voltaképpen egy boldogtalan kapcsolat kezdete volt. Az ötlet nagyszerű, de egyben meg is határozza a regény menetét, mely nem a valóság újrateremtésére vállalkozik, hanem egy alternatíva kibontására. De lehetne még ezer másik is, s mind az eredeti Bródy-mű végkicsengését zenghetné tovább.

A történet – mint Faragó Vilmos írta – az "esetlegesség varázsában" lebeg: "olyan író alkotta ezt a regényt, aki már nem megváltani-megváltoztatni, hanem csak szemlélni-felidézni szeretné a világot." És hozzáteszi még: "ez nem a legkorszerűbb írói attitűd.

{316.} Életművének egyik központi kérdésére tapint rá ez a vélemény. Anyagát fölényes írni tudással, könnyedséggel alkotta, de műveiből rendszerint hiányzik az élmény primér hevülete, még azokból a regényeiből és elbeszéléseiből is, melyekben a zsidóság sorsával próbál számot vetni, vagy amelyekben nemzedékének hajdani illúzióit igyekezett leleplezni. E számvetésnek szánt regényeiben is az ötlet, a játék és a varázslat viszi a legfontosabb szerepet, s ezért ezeket az epikai kísérleteit a két világháború közötti divatos irányzatok meghosszabbításának, átplántálásának érezzük.

Pedig Keszi Imre nagyszerű beleélőképességgel, megjelenítő erővel rendelkezett. E készségeinek egyik leghívebb bizonysága Wagner-regénye, A végtelen dallam (1963). Az emlékiratforma kínálta lehetőségek között néhány remek, egyéni megfigyeléssel bővíti a könyve középpontjában álló Glasius doktor Wagner-életrajzát.

A reménytelen dilettáns páratlan értékű anyagot halmozott fel, mely maga is érdekkeltő. A regényben azonban megismerjük Wagner Richard másik arcát is: felolvastatja az életrajzot, s közben izgalmas önkommentárokban magyarázza tetteinek motívumait. A szerkezetet fellazítja két levél közlése is: az egyik Wagner párizsi bukását mondja el, a másik magyarországi tartózkodásáról szól. A háromféle elem ötvözésével Keszi Imre "a modern epika hangulatának felidézését segíti" (Bodnár György). Természetesen a mű legérdekesebb része a kortörténeti, de az esszéregénnyel több kísérletet is végrehajtó író ebben az alkotásban olyan szerencsés megoldást talál, mely az esztétikai értékítéletek regényesítésére is alkalmas: a dilettáns életrajzíró és a zeneköltő vitái rendszerint zenei kérdések, esztétikai ítéletek körül folynak, de nem szakadnak ki az életrajzi regény kereteiből, melyeket az író ezzel a fogásával igen szélesre tárt, s egyben mintát is adott az ilyen jellegű vállalkozások íróinak.

Halála után megindult életművének kiadása, s hagyatéka is további meglepetéseket sejtet. Az új alkotások azonban aligha változtatják meg radikálisan a róla kialakított képet, melynek három uralkodó vonása a zsidó tradíció, a játék és a valóság kapcsolata s az a végtelen dallam, melyet a zene szüntelen jelenléte kölcsönöz műveinek.