Önéletírás, családtörténet, korrajz: két társadalmi regény

A második világháború utáni évtizedben írott mítosz-regények újszerűsége, monstruozitása, világnézeti szövevényessége, keletkezésük rejtélye s nem utolsósorban a körülöttük feltámadó indulatok, viták némileg elhomályosították ugyanezen periódus önéletrajzi és társadalomkritikai ihletésű regényeinek a fényét. Az utóbbiakban korai műveinek világához, problematikájához fordult vissza anyagért és ihletért, tudatosan hangsúlyozva a palinódia gesztusát. A különbséget azonban, amely a korai és a kései kidolgozást szemléletben és technikájában elválasztja, aligha lehet mással magyarázni, mint a közben megtett út tanulságaival, a történelmi és mitikus regények – puszta kitérővé csak igazságtalanul degradálható – művészi kísérleteivel és eredményeivel.

A Boldog békeidők (1949, megj. 1956) a Vízözön és az Új ég, új föld megírása közötti pauza idején készült. Kodolányi a Gilgames-eposz feldolgozása közben emelgetett mázsás kövek után "nagy örömmel, játszi könnyedséggel", mintegy pihenésképpen írja meg ezt az eleinte humorisztikusnak, kacagtatónak szánt történetet. 1929-ben megjelent Akik nem tudnak szeretni című kisregényét átdolgozva, egyre mélyebb rétegekbe ereszkedik alá, végére akar járni az édesanyja elvesztésével kapcsolatos komplexumnak, a családi drámát – pars pro toto – a Monarchia utolsó évtizedével, tehetetlen széthullásának közeledésével hozza kapcsolatba, s végül általános érdekű antropológiai kérdésekig ás le. Így lesz a regényből "csúfondáros grimasz, az Ég és Föld között lebegő ember nevetséges bukdácsolása, alvilági erők sodrában való részeg tánc s a végén egy szomorú sóhajtás", ahogy Tüskés Tibor idézi egy Kodolányi-levélből. Mindehhez az Akik nem tudnak szeretni csak az indító lökést adja. Az első – a család Pécsváradra érkezését, a fiatalasszony reményeit és csalatkozását, majd elhurcoltatását ábrázoló – rész kevés módosítással átkerül ugyan a végleges változatba, de funkciója merőben megváltozik: amott a cselekmény gerince, legalaposabban kidolgozott része volt, itt érdekfeszítő expozícióvá válik, s a regény centrumába az anya, illetve feleség nélkül maradt család életének elemzése kerül. Nem a szereplők száma vagy a {421.} cselekményes elemek földuzzasztása növeli többszörösére az eredeti terjedelmet; ellenkezőleg, a korai kisregény második része tartalmaz egy sor olyan jelenetet, eseményt és vonultat föl olyan figurákat, amelyeket a Boldog békeidők szerzője már nélkülözhetőnek vélt. Ami az utóbbiban történik, néhány mondatban összefoglalható, tipikus és általános eseménysor: a "boldog békeidőkben" bármely elvált férfival megeshetett, hogy szeretője, a cselédlány teherbe esik (bár nem az "úrtól"); a házában vendégeskedő Piroska, anyjával, a házvezetőnővel egyetértésben szemet vet az erdészre vagy inkább a hajdani katonatisztre, akit föltámasztani vél benne; a megszeppent férfi a kettős szorongattatás elől gyerekestül apjához utazik, s az öregúr döntésére bízza sorsát ...

Hogyan válik e látszólag igénytelen, kamara jellegű történet nagyszabású társadalmi látleletté, kritikai allegóriává? Móricz spontánul ható, valóság ihlette társadalomrajzát Kodolányi a népi írók szociográfiai módszeressége jegyében fejleszti tovább, fegyelmezett logikával veszi sorra s vizsgálja meg a századelő "úriemberét", a polgári család intézményét, a közigazgatási vezetőréteg meg az értelmiség tipológiáját, úr és cseléd, magyar és nemzetiségi (sváb) lakosság viszonyát. A családi ebédet, a kaszinóbeli eszmecserét, a hivatalos fölöttesek kedvéért rendezett vadászatot, a nekivadult úri duhajkodást stb. úgy írja le, hogy a művészi kép sok-sok hasonló eset összegzésének, sok-sok alkalom és megfigyelés szintetikus általánosításának tűnik. A véletlenszerűt, a felszíni és egyszeri mozzanatot lehántja, célja az életforma modelljének, képletének rekonstruálása. Ezt a tényszerű, tárgyias ábrázolásmódot és társadalomtudományos logikát a hősei lelkének legmélyébe vájó, tudattalan énjük kavargó alvilágát is felszínre hozó szemlélet keresztezi. A szociológiai precizitással definiált helyzetekbe Kodolányi érzékeny, sérülékeny, évtizedes sebeket hurcoló embereket állít. Az átélés folyamata, a lelki történések egzisztenciális valósága felől nézve a családfői és úriemberi presztízsét komiszsággal, erőszakkal védő Németh voltaképpen gyámoltalan, infantilis, szánalomra méltó jelenség. Hazatérése az apai kúriába, a regény Krúdy-asszociációkat keltő, csak hangulatában lírai zárórésze nem függeszti föl a hőssel szembeni kritikát, csak az ellágyulás, a megnyugtató idill öncsalásának pillanatában búcsúztatja el ezt az életproblémái megoldására képtelen, az apai tekintélynek való alávetettségét kéjesen élvező, fiával szembeni hatalmát viszont szadisztikusan érvényesítő felnőtt gyermeket.

Az Akik nem tudnak szeretni elsősorban az erdész és felesége regénye volt, a Boldog békeidőknek már nincs kitüntetett főszereplője; ugyanazok az események minden átélő és résztvevő lelkében másképp tükröződnek, minden tudat más-más szeletet metsz ki a valóságból. Ezeket a metszeteket egyformán fontosnak tartja, kinagyítja, s a középosztály mentalitásának kritikájában nagy elődeihez képest abban is újat ad, hogy az alávetettek szemléletében való tükröződését, kártékony tudatromboló hatását is elemzi. Így lesz a regény a nép körében születő értékek eredetiségét kétségbe vonó "gesunkenes Kulturgut" elméletének keserű paródiája, gúnyos kifordítása: a rossz, a hazug, a fertőző tendenciák süllyednek le a "népbe". A házvezetőnő és zárdában nevelkedő, tanítónőnek készülő leánya meg a sváb cselédlány egyaránt kritikátlanul szemléli és mintaként, eszményként fogadja el az {422.} úri életformát. Giccsregények, hátborzongató szentimentális műballadák is közvetítik hozzájuk a "magasabb" ízlést, az úri műveltség ember- és magatartásideálját. A szubjektív képzetek, hitek, vélemények világa tragikomikus játékot űz az emberrel: önállósul, elszakad a tényektől, realitásnak tünteti föl a képzelgést. Így épülnek föl a Némethtel kapcsolatos házassági tervek légvárai, így adja át magát a kispolgári családi élet édeskés idilljéről szőtt ábrándoknak Piroska és a cselédlány. Kádi hiszékenységében komikus, nagyravágyásában torz, bosszúvágyában diabolikus alakja végül némi tragikus színezetet kap; sorsa azt a súlyos tapasztalatot is sugározza, hogy az urak bűneiért a páriák, a kiszolgáltatott cselédek fizetik a legsúlyosabb büntetést. A látszatok és a valóság, az illúziók és a tények polaritását a nappalok és éjszakák kísérteties hatású szembeállításával tetézi Kodolányi. A sötétség és a világosság, a Nap és a Hold küzdelme ősi mitologikus képzet; az "éjszakavallás" egyben a jungi lélektan egyik költőien erőteljes szimbóluma. Kodolányi a leleplező emberkritika félelmes eszközévé fejleszti ezt a dualitást. "Nappal minden világos, megfogható, látható, biztos – írja –, de este ruházatunkkal együtt emberségünket is legomboljuk, ránk borul a csend, társaink eltűnnek, a világot a sötétség vagy a sejtelmes holdfény lepi be, elföd a mennyezet, ránk hajolnak a falak, körülönt a homály sűrű tengervize." Nemcsak Németh alatt szakadnak be ilyenkor "a látható világ padlói, a boltozatok és hidak", hogy gyötrő emlékképeit és vízióit végül Kádi ölelésével próbálja elűzni. Ide tartoznak Ilus – részben Jung nyomán megkonstruált – szorongásos álmai, Kádi kábult várakozása az úr elmaradása idején, Piroska exhibicionista éjszakai hintázása, amelynek erotikus szimbolikáját különösen kiemelik némely mitologikus utalások a Hold férfijellegére. Más dimenzióba, a történelmi tudat kritikájáéba nyomul át az a magyarnóta-motívumokból, pogány mítoszokból (Szépasszony) és kuruc reminiszcenciákból szőtt látomás, amely a főbíró reggelig tartó dáridójának leírása során kibomlik s fanyar iróniával leplezi le a romantikus nacionalizmus meddőségét, tettreképtelenségét.

Erős szálak kötik a regény társadalombírálatát a pedagógiai szférához. Szemében a nevelés krízise a polgári világ bomlásának egyik kiáltó tünete. 1928-ban Nagy Lajos Együtt című folyóiratában foglalta össze a legteljesebben pedagógiai nézeteit. A Boldog békeidők a Nevelésünk csődje című tanulmányhoz való visszatérés értelmében is a húszas évek gondolatkörének fölelevenítése és továbbfejlesztése. A jónak és harmonikusnak született ember rousseau-i gondolatából indul ki, a beteg, bűnös, neurotikus, természetellenes életmódot folytató felnőttet a legtágabb értelemben vett nevelőhatások összessége, az egészségtelen társadalmi viszonyok deformálják ilyenné. A tanulmány tételei művészi ábrázolássá oldva kerülnek át a regény lapjaira. Németh infantilizmusa, erőszakkal leplezett gyámoltalansága mögött fölsejlik, majd valóságosan is föltűnik a gyermekei sorsát élet-halál uraként eldöntő zsarnok apa alakja; Ilus frigiditásában a házasságra előkészítetlen, az apa iránti gyermekkori vonzalom komplexumától megszabadulni képtelen asszony neurózisa ölt alakot, Piroska a zárdai nevelés egyfelől homoszexuális, másfelől a nemi kíváncsiságot fölcsigázó légköréből az ártatlanság és szende naivitás megjátszásának rafináltan fejlett képességét hozza {423.} magával. Ellenpéldát csak Lacika még őszinte, természetes, állatian ártatlan gyermekségében ábrázol Kodolányi; éppen, mert kishúgával ellentétben képtelen eleget tenni a felnőttek egészségtelen, léleknyomorító várakozásainak, lesz a kisfiú örökös bűnbak, megtörni való lázadó.

Koncepcióban, technikában a Boldog békeidők közvetlen előzménye az Istenek (a Pogány tüzek című történelmi ciklus első kötete), a 10. századi magyarság életforma- és világképváltásának "időtlen epikája". Kodolányi Janus-arcú tehetsége itt is egyszerre fordul a múlt és a jelen felé; mindkét mű egy zárt kisvilág életképszerű ábrázolásába lopja bele a fenyegető robbanás előérzetét; mindkettő – Németh László kifejezésével – "idillre teremtett környezetben" játszódik, de "a harc szimata és kimenetele itt van a levegőben". Mutatis mutandis még az "osztályharc a nászágyban" motívuma is közös Bese úr meg Németh erdész regényében. A lélekrajzban, a szubjektivitás belső hullámzásának tükrében fölmutatott korkép, a több regényhős tudatfolyamát föltáró technika, a feszültségek föloldását a regény világán kívül sejtető s így a szorongató atmoszférát mindvégig fönntartó írói eljárás is a két mű szoros rokonságát bizonyítja. A Taksony-kori Kodolányi-regény hőseiben kortársainkra ismerünk, a 20. század elejének "modern", a "haladásban" vakon hívő embere viszont fél lábával az évezredes múltban áll. Az önéletrajzi elemek Kodolányinál nem a "hogyan történt" kérdése, a hiteles rekonstrukció törekvése jegyében rendeződnek el, hanem sajátos mitológia kifejtéséhez válnak ürüggyé, az elbeszélt tartalmak örök visszatérését sugalmazzák. Így a "boldog békeidők" illúziós tudatáról, a mélység kavargó erőit visszafojtó-letagadó önámításáról, a problémák tudatosítására és megoldására való képtelenségéről szóló negatív példázat a jelen hibákat elhallgató, a jövőt voluntarista módon átfestő szemlélet leküzdésére sarkallja a "mindenkori" olvasót.

A tíz évvel később keletkezett, s 1960-ban megjelent Vízválasztó is az önéletrajziság és a társadalomábrázolás ihletében fogant; ősszövegért, átírható, továbbgondolandó vázlatért Kodolányi ezúttal is írói pályája első évtizedéhez fordul, s részben korai novelláit (Küszöb, Atyai hajlék) meg a Süllyedő világ zárófejezetét, részben egy kiadatlan kisregényét átnézve, föleleveníti emlékeit a Tanácsköztársaság bukása körüli időkből. Mint érettségizett fiatalember, apja vajszlói házában tartózkodott akkor, a szerbek megszállta Dél-Baranyának az ország életéhez, a fehérterrorhoz képest kivételes viszonyai között. A regény a főbb vonásokban hitelesen támasztja föl ezt a Kodolányi későbbi pályáját meghatározó, fontos átmeneti korszakot. Németh Laci valamennyi súlyos konflikusa – végleges szakítása a szülői házzal, főként apjával, a munkásmozgalom vonzásának ambivalens érzelmekkel átélt tapasztalata, a paraszti élet és kultúra válságára való ráébredés, a kiábrándulás egy évtizedes rajongás után a tanító kislányából – kimutathatóan autobiografikus eredetű. Ezeknek a szétágazó, extenzív és mozgalmas társadalmi tapasztalatoknak a megörökítése és interpretálása a Boldog békeidőkétől eltérő kompozíciót, a totalitásnak egy másféle változatát kívánta meg. A regény világát képileg összegező, szimbolikus helyszín itt nem lehet a hálószoba, hanem egyrészt az úri kiránduló társaságot elnyelő Dráva-parti őstermészet, másrészt a csatangolások és tüntetések nyugtalanságát, mozgalmasságát érzékle{424.} tessé tevő utca és tér. A társadalmi körkép méretei megnőnek, a szerb tisztviselőréteg és a magyar intelligencia, a gőgös basaparaszt és a nyomorult zsellér, a szervezkedő, öntudatos proletariátus és a félrevezetett, nacionalista szellemben nevelkedett diákság együtt kavarog a nagyszabású tablón, típusok és változatok sokaságában, életszerű tarkaságban. E tekintetben méltatói joggal emelték ki a regény intenzív teljességét, világának balzaci bőségét, azokat a vonásokat, amelyek a kritikai realizmus nagy alkotásaival rokonítják: az úri középosztály szenvedélyes, de aprólékos leleplezését, az ősi paraszti életforma felbomlásának szomorú, de illúziótlan látleletét, a munkásalakok rokonszenvvel, de belső azonosulás nélkül ábrázolt galériáját.

Eltér a Vízválasztó megoldása a Boldog békeidőkétől abban is, hogy Kodolányi személyes vívódásait, intellektuális és érzelmi küzdelmét a világnézeti meg a társadalmi-politikai kérdésekben való eligazodásért nyíltabban, közvetlenebbül, ideológiailag artikuláltabban fejezi ki. Ezt a különbséget az író egykori önmagáról mintázott regényhőse felnőtté válása, szellemi arculatának kialakulása hitelesíti lélektanilag. Ebből azonban nem következnék, hogy Németh Laci a regény-szerkezetében az egyedül kitüntetett "főalak" hegemón szerepéhez jusson, hogy benne találkozzék, jellemét magyarázza valamennyi motívum. A Vízválasztó kritikai realista tablója egyszersmind egy mélységesen szubjektív mondandó formája, érvrendszer, amely a "vagyunk, amik lehettünk" gondolatát hivatott igazolni: innen jöttem, eddig jutottam, ennyire terjedt szabadságom a determinizmussal szemben. Nem a nevelődési vagy a fejlődési regény sémája érvényesül itt (legföljebb a Boldog békeidőkben ábrázolt pegagógiával mint okkal van kapcsolatban a felnőtt fiú ellentmondásos jelleme mint okozat); egy lélekállapot, élet- sőt létérzékelés analízise a regény, megint az átmenetiség, a se ide, se oda nem tartozás gyötrelméé, a magányé, amelyet a József Attila-i ihletésű metafora foglal össze: "Egy lüktető meleg szív a világűrben, felakasztva egy csillagra". E kozmikus magányérzet szociológiai gyökere, az osztályát megtagadó, a jövő erejével, a proletariátussal azonban tartósan szövetkezni képtelen értelmiségi "küszöb"-helyzete egész életében foglalkoztatta Kodolányit. Novelláiban érzékeny művészettel, publicisztikájában olykor egyoldalúan, vádaskodva, újra meg újra visszatért e kulcskérdéshez; mitikus szimbólumainak (például Mózes kirekesztése Kánaánból) fájdalmas szubjektivitása is gyakran táplálkozik ebből a mélyen átélt válságból. A küszöböt a Vízválasztó hőse sem lépi át, néhány finom vonással Kodolányi mégis kiegészíti, továbbfejleszti hasonló típusú korábbi írásai koncepcióját. Irónia nélkül, tévedéseikkel együtt is Lacival egyenrangú vitapartnerekként ábrázolja a kommunista munkásokat; a Laci magányát jelképesen kiemelő sztrájkjelenet és az öngyilkossági kísérlet leírása után olyan perspektívát villant föl, amely az evilági megváltódás, a közösségben való föloldódás távoli, de nem irreális lehetőségét sugallja: "következik a közös küzdelem, a közös nyomor. A közös siker. Majd. Egyszer. A többi pedig nem fontos." Húszéves mását idézve, a hatvanesztendős Kodolányi vallomása szólal meg a regényben; nem tagadja meg és nem sírja vissza, csak magasabb szinten értelmezi, magyarázza a múltat, de utópia és valóság, egyén és közösség, transzcendencia és immanencia majdani egymásra találásának csendes {425.} reménye egy emberibb jövő képzetét vetíti a regény sötét, szenvedéssel teli világa fölé.

A baranyai és ormánsági világhoz, az ifjú- és férfikor harcaihoz való "visszatérés" műfaja a hatvanas években a szociografikus, majd a memoárszerű esszé lesz. Bodnár György 1961-ben megfogalmazott várakozása – "A Vízválasztót talán a Tavaszi fagy korszakának új rajza követi, s bizonyára megszületik az Ormánság mai krónikája is" – az író életszeretete, újdonságigénye jóvoltából már-már igazolódni látszott, de a betegség visszatartotta Kodolányit a nagy szintetikus műformáktól, a szépirodalmi megnyilatkozástól. Az 1961-ben keletkezett Második baranyai utazás a hatvanas években kibontakozó szociográfiai "új hullám" egyik korai alkotása, egyben a legteljesebb kifejtése Kodolányi ama nézeteinek, amelyeket népe, országa jelenéről és jövőjéről, a konszolidáció folyamatáról vallott. Összehasonlítási alapul a háború előtti hazai és finnországi tapasztalatait eleveníti föl; bár vagy száz ősi ormánsági család leszármazási adatait gyűjti össze és kommentálja, nem ügyel az anyag reprezentativitására, módszere nem a szociológusé, hanem a gondolkodó, olykor merészen következtető, sejtéseit, aggodalmait, érzelmeit is vállaló közíróé. Korábbi baranyai tárgyú publicisztikájának komor, vádlóan profetikus, azonnali reformokat követelő, propagandisztikus tónusát felelősségre intő, tanácsokat és megfigyeléseket rögzítő, tárgyias (csak a viszontlátás öröméről meg a közeledő halál előérzetéről szólván ellágyuló) közlésmód váltja föl. A táj arculatát is átformáló gazdasági változásokat (szövetkezeti rendszer, gépesítés) éppúgy helyesli, mint a nevelés átalakulását, az öntudatos, értelmes gyermektípus megjelenését. A parasztgyerekek értelmiséggé válásának tendenciáját ambivalens módon ítéli meg: helyesli, megállíthatatlannak tartja a folyamat kulturális és általános demokratikus oldalát, kétségei vannak az egyoldalú urbanizáció, a falvak kiürülése, a gyakorlati életpályák elnéptelenedése miatt. Kemény bírálata az egykerendszer továbbéléséről, a paraszti életformát kiszorító polgári-kispolgári mentalitás eszményítéséről és terjedéséről nem pusztán ismétli 1945 előtti aggodalmait, hanem az új keletű nyugatmajmolásra, a vásári modernkedésre, a technokráciára, az "Amerikában futószalagon készülő" tömegember típusának másolására is kiterjed. Ugyancsak éles szemmel, mintegy csírájában ragadja meg a nálunk 1961-ben még korai fázisában tartó környezetpusztítás, az ipari mérgezés levegőt, vizet, növényzetet fenyegető veszélyét. Gyermekévei színhelyén, a felejthetetlen Pécsváradon zárul az "utazás", reális, de látomásként, utópiaként átélt képpel, melyben mintha a Földindulás daloló gyermekei támadnának életre, művei igazolásának, eszméi megvalósulásának fájdalmasan szép ígéretével simogatva a távozó író szívét.

Kevésbé meggyőző módon tárja föl a múlt, jelen és jövő dialektikáját, több ponton ad alkalmat vitára a Visszapillantó tükör (1968). Alcíme, A süllyedő világ befejező része, kissé megtévesztő módon önéletrajzi regényt sejtet, holott a könyv tanulmányok, esszék, cikkek és naplójegyzetek vegyes gyűjteménye. Az 1945 előtti időkből átvett, szeszélyesen válogatott írások – köztük egy fulmináns Szabó Dezső-kritika, egy gondolatokban gazdag vázlat Móriczról, a finnországi útirajzokból átemelt válogatás stb. – mintegy az érvényes publicisztika folyama{426.} tosságát kívánják jelezni pályáján. Az újraértelmezés, az összefoglalás, a számvetés igényével készült újabb memoárok szemléletét azonban olykor elferdíti a fölösleges önigazolás, a méltatlan vádaskodás, a sérelmek izgatott sorolása. E zavar lélektani hátterét a Süllyedő világ új kiadásának utószavában (1965) maga Kodolányi fogalmazza meg találóan: "a méltatlanul üldözött ember lelki habitusát öltöttem magamra, s hovatovább pszichotikus állapotba kerültem". A sértettség, a "perrendtartásszerű" bizonyítás kényszere lehetetlenné teszi, hogy olyan nagyvonalú módon ábrázolja és magyarázza életét, mint szépirodalmi műveiben. Jogosan hangsúlyozza pályája összefüggését a szocializmussal, de vallásos-idealista világnézeti pozíciójáról, a mozgalom módszereit illető vitákról, sőt szembekerülésről, a németellenes nacionalizmusával kapcsolatos bonyolult kérdésekről, egyszóval történeti helyzete átmenetiségéről, a küszöb-szituációról kevesebb és súlytalanabb szó esik a kelleténél. Önnön szerepét ez az ábrázolás akarva-akaratlanul megszépíti, vélt vagy valóságos ellenfeleiről viszont torzító, pamfletbe illő képet fest. Egy-egy fontos irodalomtörténeti kérdésről szólva a nagy összefüggések és távlatok fölvillantása helyett mellékes részletekre koncentrálja figyelmét (például az Új Szellemi Front vitája kapcsán a Zilahy-villában megjelent írók névsora) vagy meghatározott személyekre hárít egyetemes felelősséget (József Attiláról szóló írásaiban). De még ezen a torzító lencsén át nézve is megrendít egy nagy lélek szenvedéseinek sorozata s a küzdelem, hogy fölébe kerekedjék testi és lelki kínjainak.

Betegségei történetét rekonstruálva (Kéklámpás szobák) élete summáját, végső szubjektív tanulságát így fogalmazza meg: "igaza volt Móricz Zsigmondnak: minden jó és minden szép forrása a szenvedés és csak a szenvedés. Természetesen hozzá kell tennem: ha ezeket a szenvedéseket le tudjuk gyűrni, úrrá tudunk lenni rajtuk és nem adjuk meg magunkat." Kihallatszik a kötetből a hűség büszkesége is, nemcsak az országból távozók szánakozó emlegetésében, de a jóban-rosszban kitartás etikájának vállalásában is: "Én mindig tudtam, hogy itt a helyem." A kötet írásai közül a legnagyobb dokumentatív értéke az Egy marok föld (Emlékeim Móricz Zsigmondról) címűnek van. Azon túl, hogy irodalomtörténeti fontosságú adalékokat tartalmaz Móricz és a freudizmus vagy a spiritizmus viszonyáról, a teória és a gyakorlat, a szervezés dolgában elfoglalt álláspontjáról, az IGE történetéről stb., finom lélektani eszközökkel elemzi és a művészi (nem feltétlenül történeti, tárgyi) igazság erejével ábrázolja Móricz összetett viszonyát a nőkhöz, két házassága belső problematikáját s életművének idevágó tanulságait. Meghatóan szép írás a Tücsökzene Szabó Lőrincről: az emlékezés, a lélektani értelmezés, az esztétikai értékelés és elemzés szerves összefonódása meg a mindezt bensőséges fénybe burkoló szeretet nemcsak a Szabó Lőrincről szóló rangos portrétanulmányok, hanem a magyar esszéirodalom emlékezetes remekei között jelöli ki helyét.

Egységesnek vagy felemásnak, szervesen bontakozónak vagy élesen elkülönülő szakaszokra tagolódónak lássuk Kodolányi pályáját? A külső fordulatok, a szakítások barátokkal, mozgalmakkal, fórumokkal – úgy tűnik fel – elhomályosították a belső egység, a világnézeti és művészi következetesség jelzéseit. {427.} Kodolányi gondolkodásában konstans elemnek minősíthetjük misztika felé tájékozódó idealizmusát, a védekező nacionalizmussal érintkező magyarságtudatát és sajátos harmadikutas vagy utópisztikus (a dialektikus materializmustól elhatárolt) szocializmusát. Ezen összetevők dinamikus alakulása, arányaik módosulása és a konkrét társadalmi-politikai-ideológiai helyzettel való kapcsolata határozza meg és minősíti állásfoglalásait, de egyik vagy másik elem átmeneti túlsúlya sohasem jelentette a többi felfüggesztését, hatásuk megszűntét. Ebben az értelemben joggal írta a II. világháború befejezése után, Szilveszteri számvetésében: "nem voltam én sem bal-, sem jobboldali. Egy rövid materialista-ateista korszakon kívül istenhívő szocialista voltam és maradtam ... Vajon csak az szocialista, aki egyben marxista is?" S nem sokkal később hozzáfűzi: "Engem világéletemben az elesett magyar nép sorsa izgatott." A dogmatikus marxizmussal, a baloldaliság túlzásaival vitatkozva nem túl nagy tévedést követett el, amikor a "gyermekbetegséget" azonosította a "felnőtt" mozgalom és ideológia gyakorlati működésével. Ekkor sem a kapitalizmus restaurációját vagy a történelem más, túlhaladott fázisaihoz való visszatérést propagálta azonban, hanem a múlt tanulságainak totális elsajátításán alapuló, szerves és egyénenként mindenkit magával sodró fejlődést.

Művészi útja is egyenesebb, semhogy a felületes műfaji vagy tematikai osztályozás eltüntethetné a baranyai novellák, a középosztály széthullását ábrázoló társadalmi regények, a magyar középkort, illetve az ősi és bibliai mítoszok világát rekonstruáló kompozíciók rétegeiben a rejtettebb közös törekvéseket. Maga a kronológia is meggondolkoztató: 1933 után Kodolányi nem írt ugyan elbeszélést, de a Julianus baráttal egy időben a korai novellisztika motívumaiból formál nagy hatású drámákat; 1935-től kezdve a történelem egyre mélyebb rétegeibe ássa magát, de e törekvésnek egyrészt már korai elbeszéléseiben is megvan az előzménye, másrészt az 1945 utáni korszakban is ír kitűnő regényeket a modern társadalmi élet tapasztalataiból. Kodolányi kezdettől fogva törekedett arra, hogy fölébe kerüljön élményvilágának, leküzdje életanyaga rossz, az esztétikai formálásnak ellenálló tartalmait. Pszichológiailag az egészség és harmónia meghódításáért küzd, a patologikusból való kitörésért, művészileg pedig azért, hogy a metafizikai, társadalmi és lélektani okból egyaránt tragikusnak, sötétnek, gyötrelmesnek látott egyéni sorsot nagyobb és reménytelibb összefüggésekbe, végső fokon a Lét elpusztíthatatlan és egyetemes folyamatába állítva jusson el engesztelő szemlélethez, görcsöket oldó epikai nyugalomhoz. Így válhat nála a misztika alapképlete – a személyes egyesülése a személytelennel, a rész visszatérése az egészbe, az elkülönült teremtmény beleolvadása az Egybe – epikai elvvé, regényformát teremtő princípiummá.

Két döntő esztétikai, sőt az esztétikumon túl is mértékadó élménye, ideálja: a 19. századi orosz irodalom, valamint a Bartók–Kodály-féle zenei népiesség volt. A "szent" orosz irodalmat példának tekinti a nagy metafizikai kérdések szüntelen ostromlásában, a társadalomkritikai és a misztikus-vallásos szemlélet sajátos összenövésében, valóság és szimbolika, külső és belső realitás határainak elmosódásában, s nem utolsósorban a nemzeti-etnikai sajátosság és az egyete{428.} messég szintézisében, abban, ami a bartóki zenének is legnagyobb csodája. Az orosz regény és a bartóki szintézis eszménye vagy modellje rendre ott bukkan föl a 20. századi magyar kultúra kritikájában, ahol a legnagyobb az igény a provincializmus leküzdésére, a nemzeti alapú, nagy, egyetemes művészetre. Így Fülep Lajosnál, akinek fájdalmas diagnózisa szerint irodalmunk azért nem tudott oly soká kivergődni lokális jelentőségéből, mert hiányzik belőle "a nép lelke legmélyebb rétegeinek megragadása egyfelől, s az emberi szellem legvégső kérdéseinek vizsgálata, a filozófia és metafizika, másfelől". Majd Németh Lászlónál, aki Tolsztoj inasaként vagy a "magyar műhelyről" értekezve hasonló tanulságok felé tör, s Kodolányi vállalkozását is szuggesztív érveléssel sorolja be irodalmunk bartóki vonulatába. Ebben a megvilágításban Kodolányi magányosnak látszó életműve a magyar kultúra egyik nagy, kollektív feladatához és műhelyéhez csatlakozik, olyan hiányérzet megszüntetésére, sóvárgás betöltésére tesz kísérletet, amely közös ügye irodalmi és nemzeti önismeretünknek.