BIOGRÁFIA

VÉSZI ENDRE (1916-1987)
INTERJÚK, ARS POÉTIKÁK KRITIKÁK. ÍRÁSOK RÓLA
ÉLETRAJZOK LEVELEZÉS HAGYATÉK

..."Édesapját főleg a versein keresztül ismertem, az irodalomnak igen jelentőssé vált, sokszínű belsőt és a világot tükröző alkotója volt.
Élete egy generáció példázata, a társadalmi megalázottság, kitaszítottság elleneszményén és szép szövetségein felizzó tiszta hitek, a hitek meggyalázóitól eredő, talán még mélyebb pokoljárás, majd egy tisztulás ígérete, végül elismertség és jóvátétel, de akkor, amikor már az élet lefelé indul és az eredeti hitek a történelem hosszan próbáló útvesztőjén végleg összetöredeznek. Így maradt a rezignált bölcsesség és így kímélte meg a gyorsan befejező sors a végső megalázó megadásoktól. Azt hiszem, mindezzel szép, igen tartalmas, maradó művű élet volt."...

Vámos Tibor akadémikus leveléből, amelyet Vészi Ágnesnek írt 1987. július 9.-én Vészi Endre halála alkalmából

 

Hattyú az udvar fölött

Pályám emlékezete

Ennek az írásnak, saját versemet idézve, adhatnám ezt a címet is: Hazám az anyanyelvem. Vagy kibővítve: honosítási okiratom. Kisgyerekkoromtól mind a mai napig, szüleim helyzetét is élesen figyelve, úgy éreztem, sorsom a körkörös védtelenség lenne, ha nem ruházott volna fel valami belső megmásíthatatlan rög-eszmém azzal a nagyzoló, de mindenképpen megindító hittel, hogy személves balsorsomban, helyenként életem nyílt fenyegetettségében, a magyar költészetet is bántalom éri.

Erre gondoltam 1945 április első napjaiban - ki tudja hanyadikán! - amikor egy sokkilométeres deportált láncban, kavargó hóesésben keresztültántorogtam az eisenerzi hágón, motoros SA és SS őrök kíséretében. Kétoldalt, a reszkető hó mögött, az osztrák Alpok, a halál , bástyafalai. Kart karba kellett öltenünk, testünket egymásba lakatolva, biztonsági okokból, minden szökési kísérlet megelőzése végett. S ekkor, abban a kékesfehér gomolygó lázban, egy félkarú őr, megmaradt bal kezével ritkítani kezdte a dülöngő menetet, mint aki így is bizonyítja, a félkéz is teljes értékű tud tenni egy fanatikus őrjöngés szolgálatában. S hogy a fogyatkozó fejadagban nem méltatlanul részesül! Így lőtték ki karomból azoknak a hónapoknak tüzében edzett barátomat. Keze kicsúszott a karomból, s amikor visszapillantottam, ott ült az úton, a puhán kékesfehér hóesésben, csodálkozó arccal, szája sarkában a vér vastag fonalával.

A fiatal inas

Anyám

Félóra alatt ötvennégy ember esett áldozatául egy célozni és ölni képes bal kéz rémuralmának, míg végül - a háború utolsó heteiben voltunk-egy Gestapo-tiszt sárga kisgépkocsiján soraink mellett végigrohanva, erélyesen véget vetett a gyilkolásnak.

1937. Legjobb barátommal és kicsiny unokahúgommal

Ha engem is lekaszál, gondoltam a következő éjjelen az eisenerzi Gőring-acélművek egyik barakkjában, megöl egy magyar költőt.

Miért szedem elő valamelyik titkos zsebemből a rettenetnek ezt a megdermedt cseppkövét? Mert származástörténetem egyik adalék. Holott beszélhetnék másról is, mindenekelőtt a gyerekkoromról. Az ötemeletes bérházról az Akácfa utcában, ahol egy udvarra nyíló, kisméretű kétszobás lakás félhomályában megszülettem. Anyám gyengéden előd-tisztelő kívánságának megfelelően, egy bábaasszony segítségével. A csecsemő körül családi és baráti gyűrű. Barna anyám aranyszőke húga, aki szerint (ma 84 éves), burokban születtem, tehát szerencse fia vagyok; apám, nagyszámú testvéreivel, valamint apám társai, kollégái a hivatásban, szappanfőző segédek, kismesterek, meg a nálam hét évvel idősebb fivérem. És magasba emelkedett apám kezében a kispohár, amelyen megcsillant a villanyfény, telitöltve egy ma már alig ismert lengyel pálinkával, az ánizsos benyovkával. Kellő öntudattat hajolhatott az újszülött fölé, már évek óta a maga embere volt, mester, főbérlő. Korán önállósította magát, tizenöt éves korában jóval idősebb nővéréhez költözve, elhagyta a fanatikus, ótestamentumian szigorú apai házat és inasnak állt.

Végigvándorolt a Meister szappangyár, a KIein és Fiai, a Schön testvérek, a Baeder Illatszergyár, a Flóra és a Hutter és Lever üzemein, hogy a maga két vagy három elemijével a szappanfőző szakma egyik kiváló mesterévé legyen. S akit mindhalálig 1945 októbere így is tartottak számon.

Mint fiatal költő és fiatal vésnöksegéd

Tudásánál fogva kellő gőggel, iskolázatlansága miatt örök kisebbrendűséggel a szívében, két keresztnévvel is fölékesítve: Henrik, Márkus.

Anyám varrni tanult, de vonzalma szerint - apja könyvkereskedő volt -, ha egyetlen szabad perce is akadt, olvasott, történelmi regényeket, regényes életrajzokat, Goethét és Heinét, csillámos meséket, legendákat. Ilyenkor a lopott nyugalom óráinak csöndje vette körül. Mert egyébként zaklatott, nyugtalan élete volt, apám kezének szorításában.

Korai gyerekkorom. Elsősorban szülőutcám, az Akácfa utca, amely a Rákóczi útból indul, felső horizontján a már eltűnt Nemzeti Színház, szép tömör épületével, torkolatában a kúriasárga Teréz-templommal, amelynek bölcs, életszerető plébánosa a monda szerint zsidó származású volt és így a nyilas korszakban Jézussal együtt az üldözöttek közé számított.

1945. Pokoljárás után

Ez a hol keskeny, hol kitáguló kőmeder, benne a csarnokkal, amelynek tetőzete átível a Klauzál térre, a Búfaló nevezetű vendéglővel, ahol egy-egy kiadósabb verekedés közben pisztolylövés is dörrent, a tizennégyes számú múltszázadi földszintes házzal, öblös udvarában minden fuvarra kész négykerekű kézivontatású kocsikkal - igen ez az utca, ellentétben szép nevével, egyetlen szál zöldet, lombot, virágot sem nevelt. Akácfa-utca, sosem volt akácfa!

Az előbb említett földre lapuló házban nagyrészt cigánycsaládok laktak, muzsikusok, házalók, alkalmi munkások. Itt nevelkedett egy gyerekkori barátom, később neves prímás, Torma Tóni, aki a fölszabadulás után nekem és szerelmemnek, Margitnak, a Trombitás nevű vendéglőben már nem is a fülünkbe, de a homlokunk mögé muzsikálta nótáit, népdalait, slágereit. S ha felidéződik az Akácfa utca, hadd lépjen a képbe Kóta Ádám, a hentes, sült szalonnáinak délutáni illatával, Békássy az úriszabó, akinek sudár, gyönyörűszép fia, kitanulva a Rákosi Szidi színiiskolában a pálya dalosabb részét, a Király Színház bonvivánjaként, majd Hollywood filmműtermeiben a magyar hím férfias erényeit képviselte.

Leánykérőben a parádi országúton

Folytatva a fantasztikumnál.
Családi, de igaz legenda szerint, csecsemőkoromban anyám megbetegedvén, egy szép fiatal cigányasszonytól kaptam anyatejet. Ötesztendős koromban egy nyarat Pestújhelyen töltöttünk és két tenyérrel merítve, földet ettem. Még most is a számban édes-kesernyés íze.

Hat-hét esztendős koromban, abban a kútmély házban, ahol születtem, egy mezítelen, tükrösre tisztított ablakon keresztül meglestem Fisch könyvelő úr - púpos nyomorult kis emberke volt, de főbérlő! - és egy rézhajú lány furcsa szeretkezését. Tiltakozva egész lényemmel, mélyen fölháborodtam. Ha visszagondolok rá, nem a látvány ismeretlensége szégyenített meg, de sokkal inkább ennek a két össze nem illő embernek irreális kapcsolata, vagyis a lány vélt kiszolgáltatottsága. A földevő gyermek esténként mesemondókat hallgatott a családi asztal mellett. Járt hozzánk egy biztosítási ügynök (Assicurazioni Generali), aki valaha anyai nagyapám barátja volt. Mellékfoglalkozásként, mindenekelőtt saját gyönyörűségére, de talán némi mellékjövedelem céljából is, szónoklatokat szerkesztett.

Mai értelemben társadalmi eskető és elföldelő volt, beszédeiben nem fukarkodva Spinoza, Kant, Seneca és ótestamentumi idézetekkel.

Régi szigetszentmiklósi kép lányommal, Ágival

Ugyancsak gyakori vacsoravendégünk egy dr. Lantos nevű filozófiai magánnyomorgó, (akit mi gyerekek dr. Langyosnak neveztünk) sőt egy Melczer nevezetű baritonhangú dalénekes. Apám - és ez 6-14 éves koromra esik - a Szent István Tápszerművek (Kőbánya, Maglódi út 17), szappangyárának mestere volt és rendes fizetése mellé 25 üveg borostyánszőke világos és 25 üveg mélybarna Porter sör járt, havi juttatásként. Így asztalunkról a sör sosem hiányzott.

 Ide tartozik még mintegy gyerekkori látomásként, a karácsonyi juttatás. Két nagy láda, s benne jószagú fagyapotba burkoltan a tröszt sokféle gyártmánya. Főzőcsokoládé, tejcsokoládé, karamella, kakaó, díszdobozokban desszert, cukrozott mogyoró, drazsé, nápolyitorta! És sör, sör, amit a kebelbeliek anyasörnek neveztek. Fölfeszíteni ezeket a ládákat már maga is ünnep, meglepetés, a hétköznapok fölött káprázatos csoda. Így hát, ha fölidézem gyerekkoromat, amely összegezésben szomorú volt, először mégiscsak a csodákat látom! Sem ennivaló, sem ruha, sem tető a fejünk fölül nem hiányzott.

Könyvhéten az Egyesült Izzóban (Szabó Magda, Vészi Endre)

Kamaszkori ruhatáramat apámtól örököltem, (az első hosszú nadrág, a majdnem bokáig érő átmeneti kabát és egy fölhajtott peremű, pehely könnyű, úgynevezett Eden-kalap - a Henrik-kalap). Mindmáig égető gyerekkori szomorúságom másfajta hiányokból fakad. Az életünk volt nyugtalan, veszekedéssel, bizonytalansággal, izgalommal tele. S ez főként apám békétlen, szorongó természetéből fakadt. Félt a jelentől, és félt a jövőtől. S a célpont mindig anyám. Szinte bűntudattá mélyült bennem a fájdalom, hogy nem tudtam kiragadni ebből a környezetből, holott hányszor fogalmazta meg menekülési vágyát!

Gyenesdiási boldog borotválkozás

 Gondolom, ez csak az ábránd világa volt, ha teheti, akkor sem váltja valóra. Jó tanulóként elvégezve a negyedik polgárit. egyszerre megváltozott az életem. Elkezdődött valami új. Néhány villódzóan fényes, szabad nyári hónapomat nagyvárosi csavargások, budai kirándulások tágas világát, a kötelesség és a fegyelem korszaka követte, inasnak adtak. Biztonságos jövőmet szüleim a vésnöki mesterségben látták. Vésnökök készítették például a szappanformáló présszerszámokat és ezért apám jól ismerte ezt a szakmát, a vésnökmesterek között is voltak ismerősei.

Így kerültem Geduldiger Hugó vésnöki műintézetébe. Ez nagy műhely volt a Vilmos császár úton (ma Bajcsy-Zsilinszky út) rézsút szemközt a Bazilikával. A hosszú gépterem ablakai a Lázár utcára nyíltak. Esős, őszi napon anyám vitt el bemutatni a főnöknek, aláírták a tanoncszerződést, amely három évi inaskodásra kötelezett, aztán végigsimított rövidrenyírt hajamon és ment kifelé. Még látom az ajtó üvegén át ahogy egy pillanatra megtorpan, de nem néz vissza.

Ma is érzem annak a pillanatnak a döbbenetét, orromban az addig ismeretlen, különös műhelyszagot. Ez sokféle szagból tevődött össze: a gépeket tisztító petróleum- a nyíltan lobogó gázlángok, a forrón préselt gumibélyegzők szagából.

A párizsi Modern Múzeumban

A műhelyben szigorú, hierarchikus rend. Öregsegédek, segédek, öreginasok már a felszabadulás küszöbén, és persze a fiatalinasok.

Köztük én a legfiatalabb. Egy riadt emberke, akinek mindenki a fölöttese, akinek tétova ügyetlenségét a vaskos humor fölnagyítja. Itt szervezett munkások dolgoztak, valamennyien a vasas szakszervezet tagjai. Ha arra gondolok, hogy ezzel a pillanattal végetért igazi gyerekkorom, az is megfogalmazódik bennem, a rám váró kemény és új próbák ellenére, szinte felnőtti terheket vállalva, mégis több szabadság és kötelesség várt rám, mint az otthon és az iskola szűkre zárt napirendjében. Kiszabadulhattam valahová nyomott gyerekkoromból, új szerkezetbe kerültem, és ez nemcsak másfajta munkával és tanulással járt, de a lehetőségek többféle változatát ígérte. Már maga a mesterség elsajátítása! Teljes egy esztendeig a fiatalinas nem nyúlhat vésőhöz, rajzolni tanul.

Párizsban, a Madelaine előtt

Betűtípusokat, idomokat gyakorol és munkáját rendszeresen bemutatja kijelölt mesterének, az egyik idősebb segédnek. Az én esetemben Kauderer úrnak. Ezen kívül műhelyt takarít, gépeket tisztít, összeszedi a gubancos réz- és acélforgácsokat, fűt, ablakot mos, árut szállít négykerekű kézikocsin, zománctáblát szerel házak falára, néha emeletnyi magasban, postára szalad, uzsonnát hoz a segédeknek. Napja óráról órára betöltve. És mégis képes arra, hogy kihasítson magának időt, lógásra, bámészkodásra, semmittevésre, - figyelni egy lányt, ahogy a combjára sodródik a szoknyája!

Amint ujjunk hegyébe kerül a rajztudás, finoman befészkeli magát idegrendszerünkbe, jönnek az igazi feladatok. Meg kell tanulni finomra köszörülni a szerszámot. Az esztergakést, a vésőt. Mi francia vésőt használunk, Vautier márkát. Esztergapad, gyalupad, köszörű, vésőgép, fémfűrész. Mindig beljebb és beljebb az anyag és a munka titkaiba. Egyszerre két fogantyút forgatva dolgozni a vésőgépen. S az ember érzi tarkóján a mester leheletét, ott áll a háta mögött és figyel. De hiszen én ezt már mind megírtam, korai verseimben, első regényemben! És mégis. Ebben a néhány esztendőben még mindig akad föltárni való, nemcsak a kamaszlélek mélyeiből de a tényanyagból is.

Otthon

Ha fejlődéstörténeti közhelynek hangzik is, leírom. Ennek az indulásnak sokat köszönhetek, egész írói létezésem fundamentumát. Mert ekkor kezdett találkozni bennem a külső világ, mint gyönyörű és erőszakos élmény, a kifejezés vágyának, sőt kényszerének belső igényével. Kezdett létrejönni az a szintézis, amely már egyenlő az önálló alkotással, a művészi teremtéssel, hozzátétel az örökséghez. Saját sorsom fölismerése elkezdett függetleníteni a csak irodalmi hatások steril befolyásától. Hiszen addig is írtam már verseket, de olvasmányélményeim és átvett hangulatok hatása alatt. Ady volt ebben a tizennégy-tizenötéves korszakomban a vezércsillagom. S az ő szuggesztív parancsolatára magam is több ciklust írtam a Halálról, amelyet pedig valódi és jelképes félelmetességében akkor még fölfogni sem tudtam. A kevéssé magasztos és kevéssé poétikus tárgyakat, a tárgyi világot, amely az elvonatkoztatás, a látomás eredeti nyersanyaga. saját élményeim sulykolták még sokáig naiv és ügyetlen verseimbe. S ha ezt említem. egy kis szakaszban meg kell világítanom az autodidaktaságot, amely a magamfajta embernél nemcsak kényszer volt, de állapot is. Két máig érvényes példát említek.

Harmincöt évesen

Amikor apám egyik ismerőse kezdő verseimmel Illyés Gyulához irányított - a Gellért szálló mellett volt az akkori Gellért kávéház, ott találkoztam vele először - ő a versekkel való részletes foglalkozás közben ezt mondta: Most pedig vegye elő Négyesy László verstanát és tanulja meg. Nem sokkal később a Nyugatban Ünneprontó című verseskötetemről írva, a fölfedezően kitüntető kritikában Lesznai Anna megjegyezte, hogy szigorú vésnöki formák tiszteletére nevelt fiatal költő kötelessége a költői formák szigorú elsajátítása is. Mindkét megjegyzés útmutató értékű volt és maradt. Szerencsésebb társaimmal szemben, akik tovább tanulhattak, elvégezhették legalább a gimnáziumot, nagy erőt kellett fordítanom az alapismeretek megszerzésére, s gyakran csak kerülő úton tudtam eljutni a lényegeshez. Egy ideig néhány szaktársammal még angolt is tanultunk, Keszthelyi Zoltán volt a tanárunk. Jó és bőséges forrásaim voltak a könyvek. Naponta egy-két verskötet jelezte dühödt kamaszétvágyamat, ezeken kívül egész sorozat regény, tanulmány, irodalomtörténeti munka került havonként, félévenként a kiolvasottak polcára. Két könyvtárba is jártam, az Almássy téri fővárosi könyvtárba és anyám jóvoltából egy jó magánkönyvtárba is.

Az öreg Veres Péterrel a könyvsátorban

És ott volt a munkásmozgalom, amely a maga természetes sodrában nemcsak ismeretekhez, de tudatos fölismerésekhez juttatott. Gyakran jártam a Magdolna utcai vasas székházban, gyűléseken, irodalmi matinékon. Előadásokat hallgattam. Például ilyen címűeket: Mi az osztályharc? Bérmunka és tőke, Marx Károly és Engels Frigyes élete, Az ifjúság nemi problémái. (Ez utóbbiról, jól emlékszem, az újpesti munkásotthonban hallottam.) Ha fölidézem a szülőházi udvart, a körfolyosót, amely késő nyári délutánokon az olvasótermem is volt, úgy látom hirtelen, hogy a sötét katlan fölött, a liláskék égbolton átrepül egy hattyú. S ez nem valami költői fordulat kedvéért íródik, az a hattyú, a Petőfié, még most is ott repül a kútmély udvar fölött.

Egy hattyú száll fölöttem magasan,

Az zengi ezt az édes éneket -

Ó lassan szállj és hosszan énekelj

Haldokló hattyúm, szép emlékezet!...

 És ez éppen olyan természetes. mint az is, hogy Reymont Parasztok-jának mentaillatú mezőségei ott lélegeznek abban a kamaszkori udvarban és Bartalis János bukolikus idilljei is ott, a liláskék égbolton nyitják ki liláskék pávatollaikat. De a sorsdöntő szót Ady, Kassák és József Attila mondta ki.

1955. Első színdarabom próbáján. (A titkárnő. Balról jobbra: Várkonyi Zoltán, Vészi Endre, Ladányi Ferenc, Ferrari Violetta, Somogyi Erzsi.)

Költői fejlődésemet, mint már említettem, a mindennapok friss drasztikuma és fiatalságom legyőzhetetlen életszeretete sürgette. Szívre tett kézzel mondhatom, önbizalmamat legtöbbször megelőzte elégedetlenségem, önvizsgálatra való hajlamom. Társaságban - és ez összefügg a gyötrelmes kezdet bizonytalanságaival - alig mertem megszólalni. Komoly, hallgatag ifjú voltam, csupa önvédelemből.

Amikor Felszabadultál című regényemért megkaptam a Mikszáth-díjat, innen is, onnan is megszaporodtak az úgynevezett társasági meghívások. M. Zsuzsa, egy iparbáró lánya, egyébként művelt irodalmár, jó stiliszta, meghívott baráti körébe, az akkori Mignon kávéházba, ez a Dunakorzón volt úgynevezett előkelő hely. Vagy tizenöt gazdag, illatos fiatal nő ülte körül az asztalt s ketten hímneműek, egy Dorían Gray szépségű ifjú angol filmrendező, meg én. A társalgás nyugati nyelveken folyt, váltogatva nyelvet, ütemet, a játékosan mulatságos tartalmakat. Azon az estén én egyetlen szót sem szóltam. Megmaradt magamnak, hálisten, a saját világom. Mert azért voltak igazi barátaim. A fiatalság gyönyörű természete, hogy szeret és tud csapatba verődni.

Ha valakinek valaha még egyáltalán a kezébe kerül A Fekete Rév című verseskötetem (Budapest, 1944, a Vajda János Társaság kiadása) olvashatja benne a mottóként szereplő ajánlást: Ifjan elhúnyt testvéri barátom, Besen Sándor emlékének. Visszatekintve, most már összegező szemmel, azt mondhatom, az ajánlás helytáll ma is. 1943-ban, huszonnyolcadik évében. egy rejtélyes, szeptikus betegségben meghalt a Gyáli úti honvédkórházban, munkaszolgálatosként. Ő maga is vésnök volt.

De velem ellentétben, nem rézbe és acélba dolgozott, nemesfémeket munkált. Ami a jelenséget illeti: ideális fiatal férfi, metszetbe kívánkozó fiatal munkás, bátor, nyílteszű, irodalomszerető. Jellemében, emberszeretetében, gyengédségében és öntudatában ritka férfias példány.

Szinte minden esténket együtt töltöttük. Fölolvastam neki aznapi termésemet, mert a napi műhelymunka után vers is született, később regény is. Aztán egy nagyobb falkában, nagyrészt az ő műhelytársaival, elindultunk csavarogni. A Városliget, a Gellérthegy, a Duna-part esti sétáink színhelyei. Később lányokkal egy-egy budai vendéglőbe. négyünknek egy fatányéros, félliter zöldszilvánival. Mindezt azért idézem föl, mert tisztaságában, és szép, áttetsző egyértelműségében megismételhetetlen.

Margit Szentendrén

Fényszilánkok egy fekete korból. Kurtára szabott független ifjúságunk története. De már a következő reggel is fenyegető, baljóslatú. Kinyílik valahol egy fekete vaskapu.

Amikor a Gyáli úti katonakórház ágyán haldoklott, arcát kiverte a világosszőke sörte, kékesszürke szemében megjelent a tudatos búcsúzás nem könnyező pillantása. Forró, szakállas arcához simítottam az arcomat.

Két halottam van. Anyám, aki huszonegyedik évemben itthagyott, barnán és fiatalon. A másik, ez a fiatalember.

Az írás összeforrt életem értelmes gyakorlatával. Olyanná lett bennem, mint a szervezet egészséges összhangja. Mint valami teljes legalitás és ugyanakkor szívdobogtató illegalitás. Mint a titok szétpattintott burka és mint ami mégis megmarad titoknak. Mint az élet nagy lakószobája - reggeli, ebéd, családi események - és előszobája a halálnak.

Kitanultam a vésnöki mesterséget, idegen műhelyben kellett vizsgáznom, öreg, szigorú, érdesszavú mester szeme előtt. A présszerszám a maga aprólékos plasztikájával, sikeres munkának bizonyult, megkaptam a segédlevelet. Ilyen teljes bizonyosságban az irodalom, éppen mert nincsenek objektív mérőeszközei, aligha részesítheti az embert.

Vasárnap

Ezekben az években már nyomtatásban is láthattam a verseimet, először a Népszavában. Szőlőszem című versem kéziratára Babits Mihály szerkesztői tolla ezt írta: ez és átküldte az Attila utcából Gellért Oszkárnak, a Nyugat szerkesztőségébe. Azt hiszem ez volt életem legfénylőbb pillanata.

Megismertem József Attilát s megjelentem a folyóiratában, a Szép Szóban. Fiatal szocialista költők körébe jártam, estünket Veres Péter vezette be a Víg utcai szociáldemokrata pártszervezetben. Versköteteim és regényeim követték egymást. Ha valamit elmondhatok, magabiztosan, telítetten, ezt az egyet igen: fölfedezőim egyben költői eszményképeim is voltak, és bennük nem kellett csalódnom. Inkább érdekességként említem, egyszer a Nyugat-ban két versem alá az aggastyán Vészi József nevét szedték. Irodalomtörténeti név, fiatal lobogások alatt. Én őt magát nem ismertem, de hallottam, hogy jót mulatott ezen. Legalább sikerült mosolyra derítenem egy öregembert!

1942 októberében, 15-én megkaptam a behívómat és 1945 augusztus 26-án, Mauthausen mellől, Günskirchenből tértem haza. Onnan, ahol tíz- és tízezrek örökre ottmaradtak.

Mindennapi séta

Ide kívánkozik még egy kis közjáték. 1944 októberében, a Szálasi-puccs után, átraktak egy menetszázadba. Indultunk Pesthidegkútról gyalogmenetben Ausztria felé, az ismerős budai hegyvidéken át, a Vértes és Gerecse tájain, Komáromon és Győrön keresztül, kijelölt halálunk felé. Menetünket látva, itt-ott, egy-egy ablakban, keresztet vetettek az asszonyok. Előttünk kétlovas fogaton az elhízott századparancsnok, tartalékos főhadnagy, strómann egy textilnagykereskedésben; mellettünk, körülöttünk alkoholos delíriumban a testileg, lelkileg lezüllött keretlegények. Egyik éjszakai szállásunkon, Tarján faluban alvóhelyünk egy istállóban volt. A ház gazdája, egy sváb paraszt éjfél után benyitott, ittasan ledöndült mellénk a szalmára és zokogva könyörgött, szökjünk meg, kemencébe visznek!

Mosonmagyaróváron vettek volna át a németek. Az utolsó pihenőn, négy társammal a bokrokban lemaradtunk. Hallottam az elmenők, távolodók moraját. A szökés így követelte: minden holmit az árokban hagyni. Tehervonaton, gyalog, a félelem és üldözöttség szörnyű éber állapotában visszaszöktünk Budapestre.

Jelenidő

De kiszabott sorsomat nem tudtam elkerülni. Igazi búvóhelyet nem találtam. Elfogtak és november 28-án, a józsefvárosi pályaudvarról, most már nyolcvanadmagammal egy vagonban, utolsónak szánt utamra indítottak.

A fölszabadító amerikai katonák, tífuszos holmijaim helyett a Wehrmacht raktárából adtak ruhát. Több hónapig lebegve ég és föld között, de végül megszabadulva a betegségtől, a gyengeségtől, augusztus elején lábraálltam. És így történt, hogy hazafelé, újra csak önállósítva magam, több zónán keresztülszökve, német tábornoki köpenyben érkeztem szülővárosomba. Őrangyalaim, akik mégis csak voltak, kézenfogtak és hazavezettek.

Átmentem az összetákolt Ferenc József-hídon, első utam anyám hugához vitt. Ott is maradtam nála három évig, mert minden juttatott lakásnál, elhagyott-javak-bútorainál, kiutalt svábháznál forróbban vágytam arra a kis fényre, amely visszavilágít a múltba, anyámra és barátomra.

Megismerkedtem egy varázslatos asszonnyal. 1949-ben megnősültem. Feleségem Margit. Aki ismeri verseimet, sokat tud róla. Aki őt magát, talán még többet is.

(Megjelent: Új Írás 1975 szeptember)