ANGELIKAVÁROS

VÉSZI ENDRE (1916-1987)

INTERJÚK, ARS POÉTIKÁK KRITIKÁK. ÍRÁSOK RÓLA
ÉLETRAJZOK LEVELEZÉS HAGYATÉK VISSZA (BIOGRÁFIA)

                     ANGELIKAVÁROS

 V.E. 1958-tól 1987-ig az Attila út 22-ben élt, a Krisztinaváros szívében.
Műveiben - főleg az Árvai bolyongásai című kötet novelláiban - a
Krisztinaváros mint Angelikaváros jelenik meg.

 Angelikaváros

Pestről érkezve át a hídon, busszal, gyalog, vagy még inkább egy éjfélelőtti álomban, egyszerre csak, helyrajzilag a jelkép határán, Angelikavárosban találjuk magunkat.
Angelikaváros, jóllehet - amint már említettem -, az álom meghosszabbítása, a maga néhány ezer lakosával mégis a teljes valóság. Egyformán lehetne nyersanyaga szociográfusnak, lélekbúvárnak és álomfejtőnek.
Áthaladva a domb vájatába épült merőleges utcán, megállít a főút széles léniája. Egykor félfalusi főutca, országút része, ma félnagyvárosi körút, amely cserélődő sejtjeivel még őrzi a porszagú vidékiességet, de egy-két toronyházzal már kijelölte a jövő irányát. Az utóbbi másfél évtizedben, akárcsak szerte a hazában, itt is nagyot változott az élet. A házak előtt, a járdát is elfoglalva, személy-gépkocsik parkolnak, egymásbaérve, s azok a férfiak, akik néhány esztendővel ezelőtt még a kapitalizmus géperejű előőrseit látták az ilyen magántulajdonú járművekben, most vasárnaponként vödrökkel, rongyokkal, tisztítóbalzsamokkal fölfegyverkezve, mossák, gondozzák - a sajátjukat.
A lakosság egyes rétegei között ma már gyakori az egymásramosolygás, és következtetni lehet arra is, hogy - ám ezt csak a különböző hatóságok támaszthatnák alá tényekkel -, megcsappant a névtelen levelek száma.
De ennél sokkal fontosabb az erdőillat, amely különösen az enyhébb hónapokban északnyugat felől, a hegyvidék belsejéből árad. Tavasszal a zsenge zöldek édes, vaníliás hullámai, érett nyárestéken a tölgy-, a cser- és bükkerdők kesernyés, ürmös kipárolgása és késő ősszel a száraz avar dohányillata! Nagyváros - az áthúzó autók százainak vonulása - és provincia, egy-egy régi épület napsütötte foltjával. S az utóbbit még erősíti a kastélysárga plébánia-templom, ritkán konduló harangjával, kerámiakockákkal borított kis tér, amely a templomot, mint egy dobostorta cukormáza, körülfogja. Az édesipari hasonlatot nem véletlen szülte, a képzettársítás tettenérhető. Mert külön említést érdemel az Úristen e falusiasan barokk hajlékának és a szemközti kisvárosiasan barokk, karamellillatú cukrászdának (egyik is, másik is kétszáz éves lehet) összehangoltan meghitt kapcsolata. Csak látni kell a vasárnapi misék, fehérfátylas esküvők, vagy egyéb ünnepi alkalmak áhítatos súlytalanságából szabaduló híveket, amint a mohó édességvágy és a szörpigény lökéseitől ösztönözve, elözönlik a pultok előterét, könyökkel is segítve a célhoz jutást, vagy elfoglalva a kerek kis asztalok körül a székeket, hogy tisztára mosdatott lélekkel, az arc rendezett derűjével, fényekkel a szemben, kávét rendeljenek, dupla tejszínhabbal, sarokházat és mazsoláskalácsot, jaffát és kólát, gyümölcskenyeret, fagylaltot. Az Úristen szétosztja magát hívei között.
Magam is hosszú éveken át vándoroltam - füstmarta utcák szűk csatornáiban, csarnokok, gyárak, kaszárnyák, barakktáborok betonszürke kulisszái között, míg ideértem. Elképzelhető, milyen poggyásszal érkeztem, élők és árnyalakok bajtársi kíséretében. Súlyos kabátomat épphogy a fogasra akasztottam (olyan volt, mint egy vasöntvény), és már várt tetők fölé pillantó szobám. Elnéztem a füst hínárjait, az ősz barna iszapját a parkban, aztán lassan kiraktam a sok kacatot - életem és mesterségem tárgyait - ami óhatatlanul a vándor csomagjába kerül egy ilyen hosszú út alatt. Leültem és vártam.
Olykor becsöngetett a postás, néha szólt a telefon. S egyszerre észrevettem, hogy a franciaerkély rácsozatára odaszokott két madár. Egy súlyos testű, billenős léptű, rozsdafekete - talán vasból való - és egy finoman formált, apró kerámiasárga. Ez utóbbi, mintha összebeszéltünk volna, olykor kölcsönadja a röpülését, s bár ez eléggé fáraszt, és a körzeti orvos is határozottan lebeszél róla, élek az alkalommal, körbe-körbe repülök a szobámban.
Szereztem végül egy csavartbundájú fekete kutyát, aki nyájőrző ösztönével összetereli körülöttem az elkószáló szeretetet, amelyre, szégyen kimondani, de mivel mesterségem természete a szemérmetlen közlékenység, hát mégis kimondom: erre elég nagy az igényem. Hozzáteszem, az ebbel ritkán váltunk szót, de a több ezeréves beidegzés alapján - törzsi tüzek, bolyongás őserdők liánjai között, közös űzöttség - elég jól megértjük egymást.
A lakbért postán fizetem be - ó, tündéri, leányillatú kis posta! - színes, ragasztós szelvényeivel: ajánlott - recommandé, légiposta - par avion, ismeretlen - inconnu. Nyugta nem érkezik soha, de állítólag a Pilisi hegyek közepén, ahol az ezüstre fent hegygerinc és a felhők gyöngyszürkéje találkozik, minden befizetésemet jóváírják.
Megesik, hogy néha villamoson elutazom anyámhoz, Keresztúrra, ott vár már több mint harmadfél évtizede, közel a kerítéshez, olyan szerényen, mint életében. És ugyanott barátom, Fehér Sanyi.
Egyébként régi szaktársaimmal is szoktam találkozni, ha nagyidőben is, olykor-olykor. Ezek az egykori szilaj segédek és fürge inasok lassan vénülnek, mint az idő. Nem, nem. Az idő nem vénül, mi öregszünk. Bár legtöbbször csak a másik arca mutatja saját romlásunkat. Mi közöm hozzá?
Lemegyek a parkba, a mellvédre ülök, a gyönyörűen vaskos kőanya, a szoborasszony mellé. Amikor idehozták és daruval a helyére emelték, Angelikaváros lakóinak többsége, világnézetre való tekintet nélkül, a kiátkozás, bibliai kiátkozás szavait hallatta. Hogy mezítelen, hogy szemérmetlen! És hogy a gyermekeik! Csodálatos egység a maradiságban.
Figyelem a fákat, a díszbokrokat: katonásan, sorközt betartva sorakoznak. Egy kőharsonás ifjú a kürtjébe fúj, a társaság indul. Egyszerre olyan sima lesz a park, mint egy felvonulási terep. A levegőben platinaizzású rakéták, észak felől sötét dübörgés erősödik, közelednek a tél tankjai. Valaki vezényel, narancspiros lángok, össztűz. Különböző felhívások a falakon.

Film Színház Muzsika, 1974. december 21.

 

Emléktáblák őrzik Angelikaváros
egykori lakóinak emlékét

Babits Mihály
Faludy Ferenc
Hatvany Lajos
Kaffka Margit
Kosztolányi Dezső
Márai Sándor
Móra Ferenc
Németh László
Ottlik Géza
Schöpflin Aladár
Szabó Dezső
Szántó Piroska és Vas István
Tersánszky Józsi Jenő
Tóth Árpád
Varga Domokos
Vészi Endre

Babits Mihály
- Attila utca 103 I.em. (ma Attila út 65/b)
        1937 aug.-1940 máj.
- Attila utca 133 IV. em. (ma Attila út 95-99)
         1931 ápr.-1937 aug.

- Logodi utca 31 1941-ig, haláláig.

 

 

Faludy Ferenc

tudós papköltő

Emléktábla az Anna templom melletti rendház falán
Batthyány tér 7.( előtte Bomba tér)

 

Hatvany Lajos Emléktáblák:
      - Kard utca 6
      - Bécsi kapu tér 7

 

Kaffka Margit

- 1915 júliustól 1918 dec.-ig (haláláig) lakott a Naphegy utca 15.-ben
- Emléktábla a Márvány utca 29-ben

 

Kosztolányi Dezső

Emléktábla Tábor utca 12-ben

 

Márai Sándor

Mikó utca 2.

 

Móra Ferenc

Móra Ferenc utca 2/a

 

Németh László

Pauler utca 3

 

Ottlik Géza

Attila út 45.


 

Schöpflin Aladár

Attila út 79.

 

Szabó Dezső

Philadelphia kávéház, Horváthkert

 

Szántó Piroska és Vas István

Gróza rakpart 17.


 

Tersánszky Józsi Jenő

Avar utca 9.

 

Tóth Árpád - Táncsics utca 13.
- Tóth Árpád sétány 23.

 

Varga Domokos

Maros utca 11.

 

Vészi Endre

Attila út 22.