INTERJÚK, ARS POÉTIKÁK VÉSZI ENDRE (1916-1987)
ÉLETRAJZOK

KRITIKÁK. ÍRÁSOK RÓLA

LEVELEZÉS

HAGYATÉK

VISSZA (BIOGRÁFIA)

TARTALOM

Néhány jelentősebb interjú listája

Interjúk a Petőfi Irodalmi Múzeum számára

Műsorok V. E. műveiből a rádióban
      (interjúk, portrék, "A hét költője",
      költői estek stb.
)

Ars poeticák kisebb írásokban

Farsangi Király. Lator László rádióinterjúja
        Vészi Endrével.

Utószó helyett.   Miért nem szóltatok? 
       Hajnali beszélgetés
(Magvető, 1986)

  Néhány jelentősebb interjú listája

Albert Zsuzsa  Találkozásaim  Rádióinterjú  1980
Eszéki Erzsébet  "Nem vagyok híve az önkiárusításnak"  Magyar Nemzet
kötetben
1985 júl. 20. 1990
Garai Gábor  Írószobám 
Párbeszéd egy boldog asszonnyal 
Új Írás 
Rádió 
Táncsics k.
1975 aug.
1975 máj. 2.
1976
Gách Marianna  Tizenöt kérdés Vészi Endréhez  Film, Színház, Muzsika 1974 dec. 15.
Gách Marianna  beszélgetése Vészi Endrével. "A színház egészében hiszek" Film, Színház, Muzsika  1983 dec.10.
Kabdebó Lóránt  Elveszett otthonok (PIM részére)  Rádió 
Jelenkor 
1987 dec. 28.
1988 júl.-aug.
Katona Éva  Látogatóban  Élet és Irodalom 
Rádió
Látogatóban (Gondolat) 
1966 nov. 5.
1968
Koppány Zsolt  Beszélgetés V.E.- vel szeretetről, művészetről, vallásról, hitvallásról Életünk
Szavak és szenvedélyek 
1990

1991

Lator László  Minden versek titkai. Farsangi király  Magyar Rádió 
Versekről, költőkkel   Lator László ; Domokos Mátyás (1879-1942) .- Szépirodalmi Könyvkiadó, 457-467. o.
1980 május
1982
Mezei András  Beszélgetés V.E.- vel, hogy kiért haragszik, s miért nem szereti a kacsasültet Új tükör  
M. Pásztor József  Interjúja V.E. a PIM számára   1974 ok.2.
Nádor Tamás  Vészi Endre költészete  Könyvvilág  1983
Nádor Tamás  Beszélgetés V.E.-vel a rádiójátékról  RTV  1973
Szémann Béla  Tündöklő absztrakció mélyén a valóság    
Vigília.Körkérdés      1984 szept.
x.y.  "Füstszagúak" és társaik  Turbó  1974 febr. 16.
x.y.  Vészi Endre beszél az életéről (a legelső interjú) Népszava  1937 márc. 21.
x.y.  Pályám emlékezete. Hattyú az udvar fölött Új Írás  1975 szept.

Interjúk a PIM számára (magnószalagon, kazettán a hagyatékban)
1974 október 2 Interjú a PETŐFI IRODALMI MÚZEUM archívuma számára,
            M. Pásztor József

            Magnószalag: PM1. 60 perc és PM2. 5 perc
1978 március Interjú a PETŐFI IRODALMI MÚZEUM archívuma számára,
            M. Pásztor József

            Magnószalag: PM2. 60 perc
1985 december 5 és 20. Interjú a PETŐFI IRODALMI MÚZEUM archívuma
            számára Pacsek Józsefné

            Magnószalag: PM3 és PM4. 2*60 perc.
1986 április 21. Interjú a PETŐFI IRODALMI MÚZEUM archívuma számára
            Pacsek Józsefné

            Magnószalag: PM5. 60 perc
1987 május 18. Interjú a PETŐFI IRODALMI MÚZEUM archívuma számára
            Kabdebó Lóránt

            Magnószalag: PM6. 90 perc

Műsorok műveiből a rádióban (interjúk, portrék,
      "A hét költ
ője", költői estek stb.)
       (A hagyatékban megtalálhatók magnókazettán)

1967 május 9. (Kossuth) A varázsló kalapjában. Új verseskötetéről beszél V.E.
            A hét némaság kapujában. Bevezeti: Koczkás Sándor
            Versmondók: Mensáros László, Csernus Mariann, Bánffy György, Vészi Endre
            Magnókazetta 11.B/167, 11 perc
1975 január 20 Megjelenés előtt: Gyerekkel a karján. Bemutatjuk V.E. regényét.
            Bevezeti a szerző
. Közreműködik: Fazekas László, Hegyi Péter, Kéry Gyula,
            Lázár Gedeon és Venczel Vera, Szerkesztő: Manger Gabriella, Rendező: Török Tamás

           Magnókazetta: 7. B/040 23 perc
1980 július
. Minden versek titkai. Farsangi király. Lator László interjú V.E.-vel
           Magnókazetta 15.A/000-417 és 14.B/602. 29 perc

1980 október 7. Társalgó. Őszi beszélgetés a nyárról. Szerkesztő-műsorvezető: Kulcsár
           Katalin Beszélgetés; A szabaduló (Elmondja Sinkó László);
           Rác fakanál, 1980 (Énekli: Dévai Nagy Kamilla)

           Magnókazetta 13.B/256. 18 perc
1982 "Jó éjszakát". Zoltán Péter műsora V.E.-ről és V.E.-vel.
            A mikrofonnál: Vészi Endre. Szerkesztő: Zoltán Péter. Versek, kispróza,
            megzenésített vers, kedvenc lemezei, átkötő szöveg.
            A teljes műsorterv megvan az elhangzott versek listájával.

1983 május 7. Irodalmi figyelő. Egy ember a retikülben - avagy az irodalom
            többműfajúságáról beszélget Borbély Sándor, Hegedős Mária és Vészi Endre.
            Szerkesztő: Sumonyi Papp Zoltán. 30 perc magnó

1986 október 18 "Értünk is fussatok paripák" A 70 esztendős Vészi Endrét köszönti
            a Magyar Írók Szövetsége, a TIT és a Magyar Rádió a Kossuth Klubban.
            Bevezeti Fodor András. A költővel Sumonyi Papp Zoltán beszélget.
            Közreműködik: Benkő Péter, Hámori Ildikó, Hegedüs D. Géza, Mádi Szabó Gábor,
            Oszter Sándor és Vitai Ildikó. Szerkesztőrendező: Dorogi Zsigmond

            Magnókazetta: 25.A/000-B/vége

Ars poeticák kisebb írásokban

CÍM MEGJELENT IDŐPONT
A hangjáték műfajról  RTV újság  
A költő és a befogadó  Könyvvilág  1977
A lényegretörő próza érdekel  Könyvvilág  1966 márc.
A novelláról. A Lakoma hajnalban fülszövegének kapcsán    1972 dec.
A prózaversről    1967 ápr.
A rádiódrámáról. Elszakadás a kötöttségektől  Film, Színház, Muzsika  1973
A rádiókritikáról  Délibáb  1948
A sárga telefon. Rokonszenveim és düheim jegyében  Szórólap  
Akácfa, Rózsa, Árvácska  Film, Színház, Muzsika  
Angelikaváros  Film, Színház, Muzsika  1974 dec. 21.
Az 1938-as év. Egy régi regény készülő új kiadása elé Élet és Irodalom  1974 aug. 3.
Az Angelika cukrászdában szerzői est  Pesti Műsor  1975 márc. 25.
Az Ember és árnyék V.E. kisregényének TV adaptációja alkalmából  Film, Színház, Muzsika 1985 nov. 2.
Az út elején. Tóbiás Áron Tükör  1965
Csöndes Szilveszter éjszaka  Népszava  1946 január 1.
Don Quijote újra lóra ül. V.E Egy dráma életrajza   1986 ápr.
Egy hangjáték elé V.E. hangjátéka: Nyulacskáim    
Egy másik kiterjedésben. Gábor Pálról és az együttes munkáról. Füstszagúak.  Film, Színház, Muzsika  1984 dec. 3. 
Egy szerző lelkivilágából. Film, színház, közönség.  Filmvilág  
Elfogódott utószó. (kötet: Két regény) Magvető 1981
Fekete bárány . V.E. nyilatkozik Fekete bárány c. darabjáról   1957
"Felkérem Szathmáryné Bánó Vilmát, hogy címét velem sürgősen közölni szíveskedjék." (Hirdetés) Népszava 1945 aug. 30.
Ha emblémát választanék (Móricz Zsigmond)    1974 ápr.
Hajnali beszélgetés. V.E. kötete Utószó helyett   1985
Hattyú az udvar fölött. (Pályám emlékezete) Új Írás 1975 szeptember
Helyünk az országban. Körkérdés a magyarságtudatról.  Kilátó  1986 
Hősömmel morális céljaim vannak (Minden irodalmi hős egyben az író ars poeticája.)     
Huszonöt év történelem. Válasz körkérdésre.  Új Írás  1970 jan.
Karácsony Kőszegen.  Népszava  1946 dec. 25.
Két ifjúkori regény pályatörténetéhez. Utószó a Muszka Pista és a Gyerekkel a karján c. regényekhez.  Magvető 1981
Korong utca (József Attila, Próza, később ezzel a címmel vers) Népszava  1935 nov.
Korong utca (József Attila, Próza, később ezzel a címmel vers) Népszava  1947 nov. 30.
Legkedvesebb könyveim.  O.SZ. Könyvtár  1967 nov.
Madarak c. drámakötet utószava 

(Vészi Endre: A komédiáról) Két komédia c. kötet 

   
Miért választottam? Kedves novellám: De hol az a kapu?  Új Tükör  1979 máj. 2.
Mindig hazafelé.  Népszabadság  1965 márc. 28.
Morális bátorság és türelmetlen lelkiismeret. Vallomás a költészetről.     
Múltam jelene. Körkérdés az elkötelezettségről.  Új Irás  1986 jan.
Napló dátum nélkül. Autodidakta  Élet és Irodalom  1970 augusztus
Nem szerették szilajon (József Attila) Káprázatok éveiben részletesebben kidolgozva Új Írás  1980 febr. 6.
Többműfajúságról.  "Gondolat"  1965 ápr.
Utószó helyett. Az1938-as év (kötet: Gyerekkel a karján) Szépirodalmi 1975
Utószó. (kötetben: Arckép ezer tükörben) Magvető 1964
Utószó. (kötetben: Két komédia) Magvető 1963
Utószó helyett. (kötet: Miért nem szóltatok - Hajnali beszélgetés) Magvető 1986
Üvegcsapda, szerző a darabjáról.     
V.E. a Csillagok öccse c. regényéről  Népszava  1939 szept. 24.

Farsangi király.  Lator László rádióinterjúja Vészi Endrével

(Megjelent: Versekről, költőkkel 1982.  Lator László ; Domokos Mátyás (1879-1942) .- Szépirodalmi Könyvkiadó, 457-467. o.)

FARSANGI KIRÁLY

Zöld bakkecske az Attila-úton
háromszor szűrt holdfényben megáll
cafrangokkal máslis koronában
üdvözli a Farsangi Király

Postadoboz benne nincs-levél van
homlokán egy keletbélyeg ég
olvasható dátum hetvenhatban
szemben vele leült a Sötét

Szálas posztóköpeny óncsatokkal
benne a test váll- szegy- s bordacsont
mészcsillagok fehér szikrafénye
koponyában üreg-horizont

Áll a király sok zsebe kitömve
nekrológok? dísztáviratok?
homlokán az alkony sara szárad
fenekén a kelő nap ragyog

Barna homály - itt a régi műhely
álmot fuj az álom-fújtató
kék és piros görbék arabeszkek
ablakon túl ugyanaz a hó

Ugyanaz a lány a járdaszélen
fölemeli sodronyos haját
mint aki a szürke égnek adja
havas égnek adja át magát

És az ismeretlenek az utcán
itt vonulnak nők és férfiak
arcukat a halál nem gyalulta
nem vitte el őket a vonat
jaj fekete vonat!

Fölrajzolom matt hólyagpapírra
cérnafonál tollal a napot
amikor a műhelybe beléptem
hátam mögött üveg jégcsapok

Fölrajzolom vastag nemeztollal
vaskályhából kicsapott a láng
Vautier-vésővel megidézem
ébenfában ragyogó anyám

Szerszámaim függenek az éjben
kékre edzi őket majd a fagy
fejem abroncsoló karikáról
papír-cserlevelek hullanak

Pehelytollú hamuban a szájig
mindig pöröl üvölt kiabál
szilánk-szemmel máslis koronában
föltekint a Farsangi Király

Nyitott kezét magasba feszítve
szétosztja igéit szavait
s egy-egy jelző fölrepül az égre
madárrajok törvénye szerint

Hamu arcából két szeme sötéten
vakolatlan téglafalba ég
s onnan tekint majd a Pillanatba
ott festi be a feketeség.

 

LATOR LÁSZLÓ: - Ez a versed első hallásra aligha érthető. Újabb verseidben a régiekhez képest sok minden megváltozott. Mintha másképp látnád, másképp jelenítenéd meg a világot. Szokatlanabbak lettek a képeid, a vers kapcsolásai váratlanabbak, szerkezete szeszélyesebb, bonyolultabb, anyaga homályosabb. Bár lírádtól idegen mindenféle mesterségesen gerjesztett homály, s mint a pályájuk delére érkezett költők általában, te is egyre inkább a cicomátlan, pontos kifejezést keresed, költészeted most sűrűbb szövésű, sejtelmesebb, élményanyaga többnyire nem áttetszően egynemű. Meg tudnád-e mondani, miért?

VÉSZI ENDRE: - Azt hiszem, legelőször is azzal kell válaszolnom a kérdésedre, hogy én életkoromat, egész biológiai és tudati lényemet tekintve, történelmi ember vagyok. Ezt sajnálkozva is mondhatom, de némi elégtétellel is. Ez utóbbi arra vonatkozik, hogy lerakódott ugyan bennem a történelem, de nem meszesedett el, hanem tapasztalattá vált. No és ahogy a történelem torlódik bennem képekben, látomásokban, drámai tapasztalatokban, csapásokban és örömökben, ahogy a történelemnek ezek a drámai pillanatai átzuhognak az emberen, de nem távoznak belőle, ezek teszik azt tulajdonképpen, hogy sokkal töményebben és lüktetőbben jelentkezik a költői élmény, az egyik utat keres magának a másik mögött, és így aztán az egész sűrűbb, zuhatagosabb, rejtettebb. Tömöríteni kell őket, és ez kényszerít arra, hogy néha összevonjak olyan dolgokat, amelyeket békésebb körülmények között, nem történelmi létben élve, köznapibban is el tudnék mondani.

L. L.: - Hadd tegyem hozzá, hogy verseidben a történelem szétszálazhatatlanul össze van gabalyodva a magad sorsával. Legszemélyesebb emlékeid, még a gyerekkor homályában derengők is, egybeszövődnek többnyire súlyos, komor, olykor-olykor vigasztaló történelmi tapasztalataiddal. Ezek az egymáson átütő réteges élmények, az egymás mellett és egymáson át gomolygó különféle tartalmi, gondolati, érzelmi, hangulati elemek, bármennyire is, hogy téged idézzelek, "szabatos a forma és a körvonal", fátyolosabbá teszik a verset. De hozzátehetném azt is, hogy te mindig is szemérmes költő voltál, talán azért is van, hogy legszemélyesebb ügyeidről ritkán beszélsz közvetlenül, mintha valami férfias tartózkodás a vers mélyebb rétegeibe kényszerítené a személyes vallomást.

V. E.: - Azt hiszem, hogy ez így van. Van bennem valami tartózkodás mindenféle önkiárusítással szemben : nem szeretem sem a fájdalmaimat, sem az örömeimet ponyvára rakni és úgy eladni a járókelőknek. Van bennem valamiféle, hát ha így mondod - ahogy haladok előre az időben -, férfias gátlás a legszemélyesebb élmények kifejezésekor: azt hiszem, a vers akkor teljes, amikor a személyest az emberi közös szintjére sikerül emelni.

L. L. : - Mielőtt a Farsangi király-ról beszélnénk, beszéljünk még költészetednek egy nagyon jellemző (egyébként erre a versre is ,jellemző) tulajdonságáról : a tárgyak, a részletek a legsejtelmesebb verseidben is szinte foghatóan anyagszerűek. "Az életben általában a megformálhatót szerettem" - írod Múltidőben című versedben. És másutt: "Én egykor, zsenge korban megtanultam / a réz s a vas komoly természetét." Mindenben megérzed a matériát, s úgy alakítod, munkálod, formálod meg, "mint egy konok kézműves". Anyagnak érzékeled, anyagként építed be a versbe még az elvont, a te szavaddal: gáznemű jelenségeket is. Hadd idézzem az Észrevételek a télről négy sorát:

       vaslemez, egykori anyaföld,
       fonálon kerek rézpecsét,
       esztergakés a déli nap,
       hullik a forgács szerteszét...

Vagyis költészetedben teste van annak a nehezen kifejezhetőnek is, "mit gyolcsaival eltakar a messze". Honnan van benned ez az elemi vonzódás a használható, a megmunkálható anyaghoz?

V. E. : - Az anyag életem nagy élménye, amelyben egyre jobban meg tudok fogózni. Az anyagot nem az irodalomból ismertem meg, magát az anyagot, amelyet meg lehet és meg kell munkálni. Az apám szappanfőző volt, aki egész életében anyaggal dolgozott; zsiradékkal, lúggal, illó olajokkal; kisfiú koromban tanúja voltam, hogy ezekből az anyagokból hogyan válik egy másik anyag, hogy a zsírból, a lúgból, az illó olajból, a festékből hogyan lesz egy bizonyos vegyi folyamatban mondjuk pipereszappan, illatos szappan, amelyet aztán celofánba csomagolnak, amely megillatosítja a nők bőrét, amely habzik a kézben. Anyagélményem innen ered. A másik nagy anyagélményem a saját tapasztalatomból, a saját gyakorlatomból következik. Én vésnökmesterséget tanultam, tizenöt éves koromban elmentem inasnak, és közel négy évig tanultam azt a komoly mesterséget, a vésnökséget, amelynek nagyon-nagyon sok köze van az anyaghoz, amelynek léte az anyag, az anyag megmunkálása, az anyag formálása; győzni az anyagon, alakot adni neki. Mi vassal, acéllal és rézzel dolgoztunk. A legellenállóbb és a legnemesebb megmunkálható anyaggal, a kézművesség nagyszerű anyagaival. Erre a mesterségre az a jellemző, hogy az inasgyerek egy esztendőn át hozzá se nyúlhat a szerszámhoz. Először is rajzolni tanul. Megtanulja az ívelő vonalak formáit, a különféle betűtípusokat, a geometrikus lehetőségeket a díszítésben. És csak ezután kerül a kezébe az anyag, amelyet vésővel és vésőgéppel munkál meg. És meg kell küzdenie érte. Ehhez a materiális ismeretvilághoz kapcsolódik irodalmi létezésem. Amikor a második verskötetemről, az Ünneprontó-ról mintegy fölfedezésképpen, Lesznai Anna a Nyugat-ban írt, a kitüntető elismerés mellett két bíráló megjegyzése volt: az egyik, hogy a verseimben némi prózai csikorgást észlel, a másik pedig az, hogy vannak bennük formai ügyetlenségek. Én ezeket a szavakat igen komoly intelemnek fogtam föl, ugyanolyan komoly intelemnek, mint a mesterem szavát, aki arra tanított, hogy hogyan kell a rézzel és a vassal bánni, hogyan kell formákat kialakítani. A másik ilyen tanítómesteri szó a költészetben az Illyés Gyuláé volt, az ő szavai ugyancsak a formai ügyetlenséget érintették a verseimben, és figyelmembe ajánlotta Négyesy László verstanát, amelyet azonnal megvásároltam. Nagyon komolyan fogtam föl a tanítómesteri szavakat, és mind a mai napig érzem súlyukat. Most már, hogy hűtlen lettem a rézhez és a vashoz, vagy az hagyott el engem, ugyanúgy kezelem a prózát, a költészetet, mint azt a komoly mesterséget, amely a munka és a formák tiszteletére nevelt.

L. L. : - Valamikor én is a Négyesyből tanultam a verstant, és ha tehetném, szívesen a kezébe adnám a mai pályakezdőknek, mert akár a szappanfőzés vagy a vésnökség, a versírás is mesterség: meg kell tanulni.

V. E.: - Nekem az a régi Négyesy a sok háborús pusztulás és pusztítás ellenére ott van ma is a polcomon.

L. L.: Hogy is tűrhetné el a kézműves, hogy a munkája formátlan, idétlen legyen? Nagyon jellemző rád, amit Fohász szigorúságért című versedben írsz: "... csupán az becses, mit nehéz próba vált ki." Gondolom, a próba nemcsak az erkölcsi próbát jelenti, hanem az anyaggal való kemény küzdelmet is. S hadd térjek most vissza az anyaghoz : ha az anyaghoz való elemi vonzódásodról beszéltem, persze nem egyszerűen a szó szoros értelmében vett matériára gondoltam. A tárgyaidra is gondolok, amelyek átveszik, továbbvezetik indulataid áramait ("Az egész csupán egy halom kacat / ha nem adja át kezem érintése / létezésemnek váltóáramát"), s azokra a közös "történelmi" tárgyakra is, amelyek mindig nagyon sokat jelentenek a verseidben. A te életed vagy az emberi élet egymásra rakódott anyagrétegeire.

V. E.: - Igen, sokat írtam arról a világról, amelyet én a föld alatti Magyarországnak nevezek; arról, hogy a halottaink többen vannak, mint az élők, és hogy a halottaink a történelemben visszafelé, de kortársaink közül is sokan, a föld alatt vannak. És volt egy döbbenetes élményem, hogy a holtak országa fölött járunk, s holtak országa fölött suhannak az autók, bonyolódik a bonyolult élet. Az Attila utcában, ahol lakom, egyszer feltörték az aszfaltot, a gázvezetéket cserélték talán, és munka közben előkerültek emberi csontok, csontvázak és állatok csontjai, szegycsontok, lókoponyák. Ezek nem a középkorból maradtak ott, hanem a második világháború csontvázai voltak, és akkor döbbentem rá, hogy mennyire együtt élünk a múltunkkal, együtt é1 a föld feletti és a föld alatti ország; ez az ország egy leletország, és a képzeletemben nagyon sok minden kapcsolódik ezekhez a leletekhez. Voltaképpen én az egész emberi életet, a magamét is, múzeumként is látom, ahol a tárlókban ott vannak, ott lehetnének a tárgyaink, az evőeszközeink, az írószereink, a füzeteink, amelyek aztán elporladnak; a játékaink, a ruházati tárgyaink, kabátunkról a gombok, a csontgombok, amelyek nem porladnak majd szét; ott van az egész történelmi hagyaték ebben a múzeumban, ebben a furcsa muzeális világban, amely múlt és jelen óriási gyűjteménye.

L. L.: - Furcsa, hogy sokszor megidézett tárgyaid mennyire kirajzolják életed határait, a történelem mezsgyéit, pedig tulajdonképpen nagyon kevés tárgyról írsz. Édesanyád ónkeretes tükre, egy fésű, amelybe már csak a képzelet rajzolja bele a hajszálakat, a padlásajtó "négyfogú kulcsa", a padlás porában kallódó kézifűrész, egy köszörűkő vagy a mesterséged szerszámai: a vastag nemeztoll, a sokszor emlegetett Vautier-véső. De nagyon rád vallanak nem személyes tárgyaid, színtereid is: a Nyár utcai kerámia téglás épület, ahol a tanonciskola volt, a Maglódi út, a sörgyárak "tűzoltósisakos kéményével", az az Andrássy út, amelynek ,,valaha-volt fakockáin a rendőrlovak patáinak nyesett dobbanását" hallod (s ezek persze a közös történelem színpadai is), vagy későbbi, már derűsebb lakhelyeid, a Rózsadomb és az annyiszor megírt Vérmező, az Attila út, ahová képzeleted nemcsak a valószínűtlen "zöld bakkecskét" festi oda a Farsangi Király színe elé, hanem a hajdani vésnökműhelyet is és "ébenfában ragyogó" édesanyádat is, sőt azt a "vakolatlan téglafalat" is, amely már mintha maga a részvétlen történelem volna. De amennyire jelentősek, már-már jelképesek szülőfölded, Pest aszfalttájai, ugyanolyan sugallatosak, sokféle jelentéssel derengőek a természeti képeid. Hadd idézzem a Védekező őszi vers egy szakaszát: a létezés milyen teljes, milyen sokféle sajgással, szépséggel villogó képe ez az olyan érzékletesen megjelenített őszi táj:

           Hűvös, sziszegő fagyapotba
           csomagolják a rőt napot,
           gáznemű héján még remegnek
           ezüstkék kocsány-csillagok,
           harapja füst csorba fogával,
           ami a nyárból megmaradt,
           fekete kémény kék vizében
           fényvillanású madarak.

Úgy tetszik, hogy neked a város és a természeti világ egyformán fontos élményed.

V. E.: - Azt hiszem, nagyon érdekes dolgot fogalmaztál meg: nálam a nagyváros, az én szülőhazám, Budapest és az azzal találkozó természet, amelybe kisfiú koromtól kezdve mindig kimenekültem, ölelkező világ. A kettő sohasem volt ellentétes egymással. A nagyváros nem volt ellensége a természetnek, kiegészítette egyik a másikát. Fiatal költő voltam, nagyon régen, szinte a mitológiában, 1935-ben volt szerencsém, így kell fogalmaznom, megismerni Szabó Lőrincet, aki megkedvelt, tehetségesnek tartott. Akkor jelent meg az Est Lapok Hármas könyve (minden esztendőben megjelent), gyönyörű ezüst födele volt, abba Szabó Lőrinc egy antológiát állított össze, amely, ha jól emlékszem, élő költők gyűjteménye volt, Babits Mihállyal kezdődött és Zelk Zoltánnal végződött. Tőlem is közölt Szabó Lőrinc egy verset. Végül még bele is javított. És ekkor kérdezte : maga pesti fiú, ugye? Honnan kerül annyi természeti elem meg virágnév meg tájrészlet a versébe? Zavarba hozott a kérdésével, mert akkoriban egyáltalán nem beszéltem olyan folyékonyan, mint most - sokkal ártatlanabb lény lévén, nem tudtam azonnal válaszolni, aztán azt mondtam: a budai hegyekbe szoktam kirándulni. Meg azt, hogy nagyon szeretem Bartalis Jánosnak a bukolikus verseit, és a természetélmény átsüt azokon. Meg akkoriban olvastam Reymont Parasztok-ját, és még az orromban éreztem a mentafű illatát, úgy, ahogy a regényből kicsapott. Szóval ezzel csak azt akartam mondani, hogy valóban igaz, mind a mai napig, bennem a nagyváros és a természet elválaszthatatlan.

L. L.: - A te verseid, bármilyen tárgyhoz nyúlsz, nagyon erősen kötődnek a látványhoz, onnan emelkednek az elvontabb régiók felé. A Farsangi király-ban nem ilyen közvetlen az élménnyel való kapcsolat: a köznapi élet képei is valami félálomközegbe mosódnak. Van-e ennek a versnek köznapi értelemben vett élményalapja?

V. E. : - Igen, van. Az a tapasztalatom magamnál, de másoknál is, nálamnál sokkal elvontabb, abszurdabb költőknél is, hogy az absztrakció magva, startvonala mindig a valóság. Bármilyen rejtjelesen és jelképesen van is előadva, mögötte mindig megfejthető a hétköznapi élmény. Azt kérdezted, hogy a Farsangi király-nak is van-e ilyen valóságélmény- magva. Egy kicsit megakadok a válaszban, hogy vajon kell-e, szükséges-e egy versről lefejteni a titkát, azt a fátylat, amely mögé szándékosan rejtette a költő alakját, mondanivalóját. Ha azonban így szemközt ülünk egymással, és rám hárul a kötelezettség, ha nem is fenyegetően, de morálisan, hogy válaszoljak erre, mert a rádió hallgatóinak is tartozom ezzel, hát válaszolok... Ez a groteszk látomás tulajdonképpen nem egyéb, mint egy nekrológ-, amit magamról írtam, hogy legalább élvezzem is ennek a nekrológnak az örömét, hasznát és tragikumát. A Farsangi király egy hatvanéves embernek, hogy is mondjam, a siratója, anélkül hogy ez valamiféle érzelmes hangrezgetésben vagy pedig zenekari hangszerelésben szólalna meg, inkább valóban valahogy rejtettebb módon igyekszik tudatni a világgal, hogy íme, egy ember, aki olyan szerencsés volt, hogy történelmi ember létére mégiscsak megérte a hatvanadik évét, de esendő is, mert ebben múlik az élete. Életrajzi vers és látomásvers is. A verseimben, ahogy nézem őket, az utóbbi tíz-tizenöt évben, gyakori az ilyen ambivalencia, amikor a múlt és jelen összefonódik, találkozik, és az ember belülről is éli a dolgot, és kívülről is látja önmagát. No most ezt nem lehet másképp méltósággal elviselni, ezt a kettős állapotot, mint ironikusan. Valamiféle öngúnnyal; a mulatságos figurát, fején a cafrangokkal és a máslis koronával és az üdvözlő táviratokkal, gratulációkkal együtt, amelyekkel teletömi szegény a zsebét, és aztán ugye, egy-két napig ünnepeltnek is érzi magát, a harmadik napon már csak öregnek vagy öregedőnek. És ezt nem lehet másképp megírni - nekem az az érzésem -, mint hogy valami látomásba helyezi az ember. Mégpedig egy tragikomikus látomásba. Az Attila út, ahol én most már huszonkét esztendeje lakom, és nagyon hozzá tartozik az életemhez, az az egész krisztinai világ, amelyről külön lehetne beszélni, de most nem térek ki rá, amelyben sokféle keveredése van az embereknek, a társadalomnak, ahol a nagyváros és a kisváros még mindig együtt van, ez az Attila út nekem a mitológiám egy része, helyszíne, és ott én vagyok a Farsangi Király, ezzel a koronával és a máslikkal. Hát ez a vers erről szól, elég közérthetően, most, miután megmagyaráztam.

L. L. : - Igen, így már érthető, miféle szándék, miféle költői ösztön hívja életed egy valóságos pillanatába, valóságos színterére ezeket a fura-jelmezes figurákat. Mert viszolyogsz "az aranyfüst szavaktól", "a szétrezgő kántorhang baritonjától", rikító jelmezben rikító díszletek közt "játszod el" a hatvanadik születésnapodat. De azért ez a farsangi játék mégiscsak komoly számvetés. Mert mégiscsak annak a néhány vonással olyan borzongatóan megjelenített középkorias alaknak a színe előtt folyik. S az a képsor, amelyet az emlékezet rátol a jelenre, nemcsak a tiszta rajz láttató erejével, a pontos vonalak mégis-sejtelmes derengésével fogja meg az olvasót: a múltadhoz való kötődés megindult megvallása is. De az a bizonyos férfias szemérem ezt is rögtön ellenpontozza. Erre az életen-túli ragyogással fénylő képre:

          Szerszámaim függenek az éjben
          kékre edzi őket majd a fagy

- megint csak egy groteszk színezésű következik:

          Fejem abroncsoló karikáról
          papír-cserlevelek hullanak

És ha a versedet tragikomikusnak mondtad, hadd tegyem én most hozzá, hogy az utolsó sorokban a tragikus szólam erősödik fel. Mert nagyon szuggesztív, sokféle asszociációt elindító képeid ("Pehelytollú hamuban a szájig", "Hamu arcból két szeme sötéten / vakolatlan téglafalba ég") a halált, a pusztulást jelenítik meg. De ezt a tragikumot az ellene "üvöltő pörölő kiabáló" indulat (mert bármennyire irtózol is a nagy gesztusoktól, itt mégicsak a költői hivatástudat szólal meg a versben) világítja át.

 

Utószó helyett. Miért nem szóltatok? - Hajnali beszélgetés.
Magvető Könyvkiadó, 1986
Két, más-más műfajú munkám került egymás mellé ebben a könyvben, egy regény és egy dráma. Egy azonos előjelű emberi és társadalmi válságtünet kétfajta dimenzióban, az egyik az epika, a másik a dialógus eszközeivel. Összekötő anyaguk, érzésem szerint, nem a téma azonosságában rejlik, sokkal inkább a konfliktus lélektani természetében. S egymást tükrözésük egyszersmind a műfajok különbözőségét is bizonyítja, még pontosabban, az egyes műfajok szuverenitását, öntörvényű, saját életét. Így a Miért nem szóltatok? című regény az epika törvényeinek engedelmeskedik, míg a nyomán készült dráma, a Hajnali beszélgetés, a maga dramaturgiai kényszere szerint a legfontosabb szereplőkre koncentrál, elhagyva minden epikai részletezést. A regényben a leírások érzékletessége, a homlok és a mellkas mögötti belső világ szövevénye kerül előtérbe, a drámában az élőszóban megfogalmazott emberi küzdelem: az ellentétek összecsapásában válik robbanékonnyá a konfliktus.
Az alapműként fölfogható regény a hatvanas évek elején készült, mintegy a szorosan vett társadalmi előzmény kicsapódásaként, akkori emberi-művészi létem emeltebb, izgatottabb szintjéhez híven, már-már a vallomás hőfokán. Visszatekintve egykori magamra, nyilvánvaló, hogy egy naiv fölhevültség, a mindent kimondani akarás becsvágyában égtem, tehát egy túlméretezett feladatvállalásban. Valóban túldimenzionáltság volt ez, vagy történelmi kényszer? Ma is úgy látom, egy már higgadt szembesítésben saját magammal, ez volt az egyetlen választási lehetőségem. Az elmúlt esztendők keserves tapasztalatait összegezve, egész munkámat egy erkölcsi leltárkészítés igényének vetettem alá, kívül-belül vállalva a szigorú felismerések konzekvenciáit. E nélkül nem mehettem volna tovább. Nem mondhatom, hogy az ötvenhat katartikus drámáját követő zaklatott években, amelyek még nem voltak elsősorban a konszolidáció lépcsőfokai, az ilyen szándékot általános megértés, vagy itt-ott fenntartás nélküli igenlés fogadta volna. De ugyanakkor ez az időszak mégsem nélkülözte egy sajátos újrakezdés, s az igazi alapokhoz való visszatérés romantikáját. Az ember, akarva, nem akarva, átélte a belső rendteremtés kínjait és örömeit, s a fárasztó küzdelem ellenére mindezt növekvő önbizalommal. Ha részletesen írnék errő1 a korról, példákat is idézve kifejteném, hogy a tisztázó törekvés mennyi nehézséggel járt, milyen ellenállással, művileg létrehozott akadályokkal, összevont szemöldökű gyanakvással találkozott, s hogy rosszabb esetekben milyen sorompókba ütközött.
1962. A regény megírásának és megjelenésének környezetét dátumnál is pontosabban úgy jelölhetem, ha tájékozódási pontként két olyan munkámról teszek említést, amelyek, küzdelmes előzmények után, ekkortájt kerültek a nyilvánosság elé. Egy novelláskötetemben megjelent az Angi Vera című elbeszélés, sőt néhány évi várakoztatás után előadták máig is legfontosabbnak érzett drámámat, a Don Quijote utolsó kalandját. Ugyanakkor a Miért nem szóltatok? megjelenése után - amelyről a fősodort reprezentáló kritika, csakúgy, mint az Angi Veráról, nem nagyon akart tudomást venni - egy színház fölkért, írjak darabot a regényből. Ezt az ajánlatot el is fogadtam, s nekiláttam a Hajnali beszélgetésnek. Abban azonnal megegyeztünk a színházzal, hogy nem adaptációra vállalkozom, hanem önálló mű megírására. A munka erős bíztatás közepette megkezdődött. De fölfedezvén a kemény mondanivalóval járó, s a megrendült számvetést igénylő darab előadásának esetleges kockázatát, a szín-igazgató kezdeti lelkesedése gyorsan lelohadt. Így aztán néhány hónapi meggyötörtetésem után visszavettem a darabot, amely a József Attila Színházhoz került. Itt munkámat, mai szóval, teljes egészében fölvállalták, s egy robbanékonyan erőteljes előadásban, Benedek Árpád rendezésében bemutatták. Ennek a számomra olyan emlékezetes bemutatónak két jelentős színész volt a pillére: Szemes Mari és Sinkovits Imre. Az emberi dráma, egy fiatal férfi válságtörténete, ezt azonnal érzékelni lehetett, átcsapott a nézőtérre, s mintegy begyújtotta azt a motort, amit igazságigénynek nevezhetünk.
Az olvasó kezébe kapta most mindkét munkámat, és maga is ítélhet róluk. Ez valóban, annyi év után, a kései megismerés és megítéltetés legszerencsésebb formája. Magam úgy érzem, hogy a két mű aktualitása, mondanivalójának időszerűsége ma is csorbítatlan. Danis Antal, a regény és a darab főalakja egy új társadalom tapogatócsápjaként nyúlik a világba. Ám sokféle körülmény - vélt politikai érdek, elkapatottság, a káderteremtés felületessége elterelik igazi feladatától, sőt már-már korrumpálják ezt a tehetséges fiatalembert. A katalizátor, amely a változást segít létrehozni a szerelem, de nevezhetjük Etának is. Ez a különös, szertelenségeiben és igazságkereső indulatában elektromos telítettségű nő valóság és jelkép: maga a lelkiismeret. A lobogó, szenvedélyes kis asszony egyik legkedvesebb nőalakom, csapongásaiban is követhető, gyengeségeiben és kockázatvállalásában is átélhető ember.
Mindez a két munka együttes megjelenésekor a tollamra kívánkozott, mert ez arra is alkalmul szolgál, hogy elgondolkodjam múlton és jelenen, hogy frissen lássam az összefüggéseket, az azonosságot és különbözőséget a majd negyed század előtti napok és a maiak között.
Budapest, 1986