KRITIKÁK, ÍRÁSOK RÓLA  VÉSZI ENDRE (1916-1987)
ÉLETRAJZOK

INTERJÚK, ARS POÉTIKÁK
LEVELEZÉS HAGYATÉK      VISSZA (BIOGRÁFIA)
TARTALOM
Kritikák napilapokban és folyóiratokban
Kritikák, ismertetések műveiről a rádióban
Írások Vészi Endréről
Hubay Miklós: Vészi Endre sírjánál
          (Kortárs,1987 okt.)
 Vas István: Vészi Endréről (Új Írás, 1968 márc.)
Lator László: Utószó    (Vészi Endre: Válogatott
            versek, A magyar költészet kincsestára
            70. kötet. 1998 Unikornis Kiadó)
Pomogáts Béla: Az újabb magyar irodalom
            1945-1981 (Gondolat Kiadó Budapest, 1982)
Réz Pál: Gábor Pál portréfilmjéhez 1986
Vámos Miklós: Hogy volt? ÉS, 2004 Karácsony


Juhász Ferenccel kb. 1970-ben

Kritikák napilapokban és folyóiratokban

Abody Béla V.E.: Titkárnő Indulatos utazás, Magvető 1957
Alföldy Jenő Költő a századvégen Népszabadság 1986 aug. 12
Almási Miklós Aki jóban van az élettel
(Ember és árnyék)		 Új Írás + kötet 1976
Asztalos István A költő tüze.
V.E.: Angi Vera és a többiek 		Életünk 1980 okt.
B.Nagy László Két komédia
(Don Quijote, Madarak) 		Élet és Irodalom 1963 szept. 7
Bánáti Oszkár V.E.: Felszabadultál Literatura 1937 máj. 1.
Bányai Gábor Az ember, ha optimista Új Írás 1974 április
Bányai Miklós V.E.: Aranyszoba Tiszatáj 1966 szept.
Belohorszky Pál A gyökérember és a sziréntulajdonos Magyar Nemzet 1984 szept.30
Belohorszky Pál Magányok, illúziók, vágyak, sorsok Magyar Nemzet 1979 nov. 28.
Berkes Erzsébet Egy szelíd játékosra Magyar Nemzet 1986 okt. 16.
Bécsy Tamás Magyar drámák 1945-89 Central European Time 1993 szept.
Béládi Miklós Vészi Endre novellái
(Lakoma hajnalban)		    
Bodor Pál Ember a retikülben Magyar Nemzet 1984 júl. 29.
Bóka László V.E.: Mire tavasz lesz Új Magyarország 1947 júl. 3
Bokor László Miért nem szóltatok? Új Írás 1962 nov.
Bor Ambrus Mérték és szigorúság
(Darazsak támadása) 		Élet és Irodalom 1966
Borbély Sándor V.E.: Farsangi király Kortárs 1980 máj.
Bresztovszky Ede V.E.: Felszabadultál Népszava 1937 máj. 1.
Cserés Miklós Dr. V.E.: Félhomályos zóna Rádió esztétika Kossuth Kiadó 1974
Faragó Vilmos Mesterhármas
(V.E.: A varázsló kalapjában.) 		Perben harag nélkül. 264.o Szépirodalmi 1969
Fejtő Ferenc Kritikák (Végy oltalmadba) Szocializmus 1935 dec. 12.
Fenyő István Akácfa utca, Krisztina, csillagok.

V.E.: Hattyú az udvar fölött

Kortárs + Magvető 1984 ápr.
Fodor András A vésnökköltő hitvallása (Titokzatos párhuzamok) Új Írás
Futárposta c. kötet 		1978 márc.

1983
Földes Anna Az Illatimpextől az Elektromos Agy Kutatóig Színház 1984 aug.
Földes Anna Drámai kaleidoszkóp.
A Piros Oroszlán 		Élet és Irodalom 1972 febr.
Futaky Hajna V.E. novellisztikája. Az emberakvárium résztvevő szemlélete Jelenkor 1985. febr.
Garai Gábor A teljesség ketrecében Élet és Irodalom 1974 júl. 13
Garai Gábor Ítélet és önbírálat Élet és Irodalom 1965 márc.27.
Gulyás Pál V.E.: Felszabadultál Válasz 1937 nov.
Gyertyán Ervin Az emlékek hálójában.
Vészi Endre költészetéről		   1966
Gyertyán Ervin V.E.: válogatott verseiről
(A teljesség igézetében)		 Új Írás 1975 jún.
Hubay Miklós Néhány színházi tanulság. Gondolatok V.E.: Don Quijote utolsó kalandja c. drámájáról Élet és Irodalom 1962 jún. 2.
Hubay Miklós Egy pantheon repül át a színen (részlet) Élet és Irodalom 1994 aug. 12.
Iszlai Zoltán Életmű jelenidőben Élet és irodalom 1975 okt. 25.
Juhász Ferenc köszönti prózaversben Vészi Endrét Új Írás 1986 október
Jusztus Pál Mire tavasz lesz, Muszka Pista Szocializmus 156.o. 1947 szept.21.
Kabdebó Lóránt A valóságból a valóságba.
Vészi Endre prózája		 Kortárs 1986 október
Kardos László Felszabadultál. V.E. regénye Nyugat 1938 I. 153.o.
Kenyeres Zoltán A legifjabb magyar költészetről. V.E.- ről. Szocializmus 1938
Koczkás Sándor História kövületek a lélekben (Árvai bolyongásai) Jelenkor 1989 dec.
Kovai Lőrinc V.E.: A fekete rév Népszava 1944 jan. 30.
Kőháti Zsolt Végtelen mondat
(V.E. prózájáról) 		Új Írás 1980 máj.
Lengyel Balázs Emlékekkel birkózva
(Titokzatos párhuzamok)		 Élet és Irodalom 1977 nov. 19.
Lengyel Balázs V.E.: Farsangi király
(A tárgyak jelentése)		 Verseskönyvről Verses-könyvre, Magvető 1982
Lesznai Anna Ünneprontó. V.E. versei Nyugat 304-306.o. 1937 I.
Major Ottó Teremtő elégedetlenség.
Kötet: Értelem és szenvedély		 Népszabadság Szépirodalmi 1976 szept.18. 1981
Major Ottó A hűség és a felháborodás költője Új Tükör, kötetben is 1987
Major Ottó Burleszk a halál előszobájában.
V.E. keserű komédiája a Nemzeti Színházban Kötet: A megtalált út		 Szépirodalmi 1989
Major Ottó A boldogtalanság ágyrajárói
(A hosszú előszoba)		 Arcok és maszkok. Szépirodalmi 323.o. 1975
Márkus Béla V.E.: A hosszú előszoba Alföld 1971 jan.
Mikó Krisztina A rendteremtés kötete
(Hattyú az udvar fölött)		 Új Írás 1984 febr.
Nagy Péter V.E.: A hosszú előszoba Kritika 1972 május
Németh Andor Vészi Endre: Felszabadultál Szép Szó 1937
Pályi András Kőzene Tiszatáj 1970 jún.
Pomogáts Béla A teljesség vonzásában
(Értünk is fussatok paripák)		 Jelenkor 1981 nov.
Pomogáts Béla "Szögesdrótból varázsolni meggyfaágat"
V.E.: Hány perc a nyár?		 Új Írás 1987 január
Pörös Géza Beszélgetés Gábor Pállal Új Forrás 1987 jún. 3.
Pörös Géza A létezés próbatételei.
Gábor Pál filmjeiről		 Filmkultúra 1982 febr.
R. Takács Olga V.E. életműsorozatának első két kötete Kortárs 1982 nov.
Rajcsányi Károly V.E.: Muszka Pista Fórum 1947 ápr.
Relle Pál V.E.: Felszabadultál Népszava 1937
Rónay György Hattyú az udvar fölött Népszava 1983 jún. 4.
Rónay László Elégiák a kisemberről
(Angi Vera és a többiek) 		Élet és Irodalom 1979 dec. 15.
Rónay László Az utolsó hattyú. A gyökérember és a sziréntulajdonos . Élet és Irodalom 1985 febr. 15.
Rónay László Még tart a nyár. Vészi Endréről Népszava 1986 okt. 18.
Rónay László Az élet fintorai
(A messziről jött ember)		 Új Írás 1982 szept.
Rónay László Szépség és elkötelezettség . (Értünk is fussatok paripák) Új Írás 1981 okt.
Siki Géza Vészi Endre versei Vigília 1980 május
Seres József V.E.: Angi Vera Kortárs 1979 jún.
Sík Csaba A többszörösen rejtjelzett szereppár
(A gyökérember)		 Élet és Irodalom 1984 nov.2
Siklós Olga V.E. drámáiról
Kötet: A magyar drámairodalom útja 1945-57		 Magvető 1970
Spiró György V.E.: A túsz zavarbaejtő halála Népszabadság 1972 jún. 17.
Stenczer Ferenc V.E.: A varázsló kalapjában Tiszatáj 1968 máj.
Szabó B. István V.E. elbeszélései
(Angi Vera és a többiek) 		Kritika 1981 márc.
Szabó Ede Olvasás közben. A szelíd költő
(Arckép ezer tükörben)		 Új Írás 1965 márc.
Szász Imre Könyvespolcom Magyar Hírlap 1975 júl.19.
Szélpál Árpád V.E.: Végy oltalmadba Népszava 1935 okt.27.
Szélpál Árpád V.E.: Ünneprontó Népszava 1937 márc. 19
Szélpál Árpád Felszabadultál Szép Szó 1937
Szélpál Árpád Gyerekkel a karján Népszava 1938 nov. 27.
Vargha Balázs V.E. Nyitott ház, Angi Vera Új Írás 1978 április
Vargha Balázs V.E. magánmúzeuma Budapest 1974 aug.
Vas István Vészi Endréről Új Írás 1968 március
Vas István Szerep nélkül Tengerek nélkül 1978
Zentai Mária V.E.: A hosszú előszoba Tiszatáj 1970 dec.
x.y.   Szép Szó József Attila emlékszám 1938 jan.-febr.
x.y.   Szép Szó 33. oldal 1938 júl.-okt.
x.y. V.E.: Csillagok öccse Népszava 1939 szept.24.
x.y. V.E.: Muszka Pista Népszava 1946 dec. 25.
x.y. V.E.: Végy oltalmadba napilap 1935

Írások Vészi Endréről

Néhány írás listája

Alföldi Jenő Költő századvégen Népszabadság 1986 aug. 12
A.G (Antal Gábor) A költő elköszön Magyar Nemzet 1987 júl. 22.
Csatár Imre Bandi Magyar Nemzet 1991 okt. 16.
Garai Gábor A napbanéző köszöntése Élet és Irodalom 1986 okt. 17.
Gábor Pál Egy tiszta ember hagyott itt bennünket Élet és Irodalom 1987 júl. 17.
Gách Mariann Vészi Endre elment Film, Színház, Muzsika 1987 júl. 18.
Gyárfás Miklós Halála után, élete előtt Élet és Irodalom 1987 júl. 17.
Gyertyán Ervin Az utolsó telefonbeszélgetés Élet és Irodalom 1987 júl. 31.
Hubay Miklós Vészi Endre sírjánál Kortárs 1987. No. 10.
Jólesz György Paródiák. Óralegenda Élet és Irodalom 1984 jan. 20
Kabdebó Lóránt A múlttá vált jelen Rádió 1987 dec. 28.
Kabdebó Lóránt Izzó huzal (Vészi Endre halálára) Magyar Nemzet 1987 júl. 10.
Katona Z. Ferenc A pontos író Új Élet 1978 máj. 15
Koppány Zsolt A lélek vésnöke Életünk  
Lator László Utószó a Válogatott versek-hez
A magyar költészet kincsestára 70.kötet.		 Unikornis Kiadó 1998
L.A.: Elhunyt Vészi Endre Magyar Hírlap 1987 júl. 10.
Major Ottó Szenvedély és jóság. Vészi Endre fejfájára Új Tükör 1987 júl. 19.
Mátyás Ferenc Baráti búcsú Vészi Endrétől Élet és Irodalom 1987 júl. 24.
Mezei András Levél Vészi Endréhez Élet és Irodalom 1976 okt. 16.
Módos Péter Már minden életrajzi. Búcsú V.E.-től Új Írás 1987.
Pomogáts Béla Az újabb magyar irodalom 1945-1981 Gondolat Kiadó 1982
Réz Pál Gábor Pál portréfilmjéhez   1986
Rónai Mihály András Élete volt a vers Népszabadság 1987 júl. 22.
Szakonyi Károly Találkozások Vészi Endrével Film, Színház, Muzsika 1978 ápr. 2.
Szakonyi Károly Álomirodalom. Lány, neylonszatyorral Lyukasóra 1993 máj.
Szász Péter 400 sor a televízióról Film, Színház, Muzsika 1981 ápr.
Szeberényi Lehel Hóra hullnak a levelek Élet és Irodalom 1993 dec.23.
Szémann Béla Néha lemegyek az ötödik emeletről. Utolsó beszélgetés Vészi Endrével Magyar Hírlap 1987 aug. 4.
Sziráky Judith Elhagyottan és megszomorítottan Élet és Irodalom 1987 júl. 17.
T.A. Elhunyt Vészi Endre Népszava 1987 júl. 10.
Vámos Miklós Hogy volt? Élet és Irodalom
48. évfolyam, 51.		 2004. Karácsony
Z.L. Vészi Endre 1916-1987 Kritika 1987 aug.

Vas István: VÉSZI ENDRÉRŐL

Ünneprontó - ez volt a címe Vészi Endre második verskötetének, amelyből, húszéves korában, kiderült, hogy nem csupán ígéret már, hanem véglegesen és megbízhatóan költő -, ez volt az a kötet, amelyről Lesznai Anna azt az emlékezetes cikkét írta a Nyugatban, és benne azt a bölcs és kitüntető dicséretet: "mint a falánk óriás, emberszagot szimatoltam".

Ünneprontó - aki húszéves korában ilyen címet adott verskötetének, bizonyára ma is elbírja. ha egy ünneprontóan kegyetlen kérdéssel kezdem ünneplését.

Kezdjem hát. Nem hinném, hogy kivétel vagyok abban az érzésben, amely mindig elfog, de legkivált az utóbbi években, valahányszor Vészi Endre új versét vagy verseit olvasom a lapokban, folyóiratokban: a keatsi truth beauty, a szép és igaz egységének érzésében, amely verseiből megcsap.

Akkor hát miért beszélünk olyan keveset Vészi Endréről?

Félreértések elkerülése végett: nem azt akarom ezzel mondani, hogy a neve nincs forgalomban. Elvégre olyan termékeny és meglepően sokoldalú írói műhely az övé, amely szinte állandóan foglalkoztatja kulturális életünk valamelyik részét. Hiszen ugyancsak húszéves korában már díjat nyert első regényével. Ha jól számoltam meg, a tíz verskötetén kívül tizenkét regénye vagy novelláskötete jelent meg - mindegyikben ráismertem költészetének emberközelségére, megbízhatóságára. Tíz színdarabja közül nyolcat játszottak - én különösen a Varjú doktor és a Don Quijote utolsó kalandja költői atmoszférájára és jó színpadi helyzeteire emlékszem. Rádiójátékait nem ismerem - mivel nemigen hallgatok rádiót -, de tudvalevően sikerült példányai a műfajnak. Nem is beszélve hajdani újságírói működéséről, szociográfikus riportjairól.

Mégis, nemcsak érthető, hanem indokolt elfogultság is, ha elsősorban költőnek tekintem, és mindenekfölött a költészete érdekel, a költészetét szeretem. Kérdésem is szorosabban erre vonatkozott: miért nem beszélünk többet Vészi Endre lírájáról?

Azt hiszem, a válasz nagyon egyszerű. Azért nem beszélünk róla többet, mert nehéz róla beszélni. Nem mintha lírájával kapcsolatban bármi kényesség vagy homály nehezítené a beszédet. De nincs meg benne az a - vagy mondjuk pontosabban: még nem találtuk meg benne azt a központi (vagy annak vélt) tulajdonságot, amely alkalmas az osztályozásra, címkézésre, skatulyázásra, vonatkoztatásra, hivatkozásra - valami mellett - vagy valami ellen. Útjának egy rövid és nem éppen szerencsés szakaszától eltekintve aligha közéleti költő, a szó mai értelmében. Népies költő nem volt soha: az Akácfa utcában született. Nem illethető az "urbánus" csúfnévvel sem, pedig hű fia volt nemcsak az Akácfa utcának, hanem később a Rózsadombnak is, meg a Krisztinának, és mindvégig a Körútnak, s a gazdag budapesti költészetben is különleges és pótolhatatlan vonulat az ő város-versei. A "polgári humanisták" menhelyébe se juthat be, mivelhogy, szegény, még csak nem is polgári. Az avant garde-hoz köze sem volt, életközelsége viszont megóvta tőle, hogy intellektuális költőnek nevezhessék - ami amúgy sem számít jó ízű dicséretnek -, holott okos költő, gondolkodó költő, és így vallott egyik kötetének utószavában: "Úgy érzem, hogy korunk verse az intellektuális vers: a gondolkodás élménye mindennél izgalmasabb."

Költészetének ez a nehezen betájolható jellege őt magát is nyugtalanítja, és ez a nyugtalanság, többnyire dacos legyintés alakjában, itt is, ott is megjelenik verseiben.

Nem ért meg engem, ki csak rendszerez", panaszkodik például valahol. De bizonyos tekintetben a költő számára előnyösebb a félreértés is, mint ha nem tudnak vele mit kezdeni. "Nincs szerepem, mi homlokom övezze", írta valamivel később. De hát éppen ez a homlokot övező szerep, vagy ahogy ma mondjuk, a legenda az, ami egy költőt alkalmassá tesz arra, hogy emlegessék, hogy hivatkozzanak rá!

Pedig hát indulásakor Vészinek is megvolt a maga homlokát övező szerepe, mégpedig a munkásköltő legendája. Nem azért használom a legenda szót, mintha nem lett volna csakugyan munkásköltő. Sőt, a legvalódibbak közé tartozott: vésnökinas volt, amikor verseivel jelentkezett a Népszavánál és a Nyugatnál. Csak arra akartam célozni, hogy a munkásból lett költőt bizonyos legenda övezte már abban az időben. Persze, nem volt ez a legveszélytelenebb, vagy éppen a legdicsőségesebb legenda az ún. Horthy-korszakban, de arra mindenesetre jó volt, hogy a baloldali polgárság és értelmiség köreiben, tehát az irodalomra legfogékonyabb közegben, eleve érdeklődéssel figyeljék jelentkezését és működését.

A munkásköltő legendája azonban hamar szétfoszlott, és hozzá kell tenni, hogy maga a költő foszlatta szét. Nem mintha nem maradt volna hű eredetéhez azután is, hogy vésnöksegédből, akivé időközben felszabadult, később végleg és kizárólag író, illetve újságíró lett: a munkásság élete, gondolkodásmódja, légköre, a természetes szocializmus kimondatlanul is, mint a póruslélegzés árad halkan lírájában, a kései, a gondolati, az elvontabb versekből is, és a legelszabadultabb képzelet világába is, ahogy egyik szép versében írja, "kötő-közösség kézműveseként" hatol be.

De annak idején a munkásköltő legendájához egy határozott képzet társult. E képzet körvonalait főként Kassák Lajos harcos, törvényszabó egyénisége húzta meg, az ő betonépítésű, agitatív és konstruktív szabadverse szolgáltatta hozzá a mintát. De Vészinek, bár kétkezi munkás volt és mint vésnök elég kemény anyaggal, a rézzel dolgozott, lírai alkata mégis inkább a Tóth Árpádéhoz hasonlított, mint Kassákéhoz, bár ő maga József Attilát vallotta mesterének - élete különböző szakaszaiban számos verset írt is róla, és ezek közül néhány a József Attiláról szóló gazdag költészet legszebb, s amellett mítosztalanul bátor darabjai közé tartozik.

Abban a bizonyos, Nyugatbeli, lelkes és felfedező cikkben Lesznai Anna mindössze két hibát vetett a fiatal költő szemére: a helyenkénti prózaiságot, és némi esetlenséget a verselésben. Az első "hibát" Vészi szerencsére nem javította ki: ez a helyenként fel-bukkanó prózaiság ma egyik legüdébb vonása lírájának. De a második tanácsot megfogadta. Egy-két év alatt felszabadult ebben az új szakmájában is. Egy korai, szép versében megírta, milyen nehéz megtanulni a vésést finom eszközökkel a réz kemény anyagában. Valahogy így, ilyen becsületesen és fitogtatás nélkül tanulta meg a versírás mesterségét, s ez a kiküzdött tudása ezért nem vált soha rutinná, se virtuozitássá: művészet volt, komoly és megbízható. Mindenesetre, tudásával és ösztönösségével, eredetével és alkatával, érzelmes és groteszk hangjaival együtt hozzátartozott, a fiatalabbak közt, a mi nehéz sorsú nemzedékünknek sokszólamú, de akkor még meglevő összhangjához - még ha ezt nemzedékünk tagjai és kritikusai nem mindig vették is észre. Akkor - ez már a legsötétebb éveket jelenti. "Vad himnuszát a döglesztő magánynak" énekeltük akkor mindnyájan, hogy Vészinek egy szép és pontos sorával jellemezzem a helyzetet. A magánynak ebben a kórusában Vészi talán több lelkiismeretfurdalással vett részt, mint nemzedéktársai:

És osztályhelyzetemmel
tisztában vagyok mindig,
de gyávaság és kétely,
s szomjúság tölt színültig -


de bizonyára több reménnyel is:
 

Az ifjú dolgozókat
lesem, bámulom őket,
összegyűjti e jó had
a proletárerőket
s míg lankadt boszorkányok
sikongnak elernyedve,
ők már az új világot
vésik a fellegekbe.

Ezt a vigaszt és reményt igazoltnak látta rögtön a béke első napjaiban. "Ó, mégis jó a föld" - ez volt első szava a háború után. Ez az optimizmus annál erősebb volt, mert olyan hirtelen buzgott fel az elfojtott mélységekből - csoda-e, ha elkísérte a felszabadult költőt egy darabig azokba az évekbe is, amelyeket később éppen Vészi nevezett, megint csak megjegyzésre érdemes pontossággal, a "néma antológiák" korának? Vészi a néma antológiák idején nem maradt néma. Költőileg a pályának ez a szakasza, mint már említettem, nem volt szerencsés, még csak figyelemreméltó sem. Annál inkább az a mód, ahogy költészetének igazságát és érzékletességét visszanyerve, leszámol tévelygéseivel - megint csak az ő szép és pontos szavait idézve - elvesztett évek erdejében és vállain a púpos kínnal:

Tanúja voltam annyi bűnnek,
hivője annyi hazug szónak,
köszöntem annyi bűnözőnek,
szadistának, hamisítónak.

Veszteségével és vesztességével, hangoskodó vádak, színpadias vívódások nélkül valahogy úgy számolt le - és ezt a hasonlatot csak azok érezhetik sérelmesnek, akik sem a munkát, sem a költészetet nem kellőképpen értékelik -, mint mesterember, akit becsaptak az anyaggal, s egy egész műhelynyi munkája kárba ment. Aztán csöndesen dolgozni kezdett. Vészi Endre, a költő, ekkor szabadult fel igazán. És férfikora delelőjén e lírai felszabadulás öröme legmélabúsabb, legelégikusabb verseit is valamilyen érett, legszívesebben azt mondanám, klasszikus derűvel vonja be, mint például ezt a bizarrságában is magától értetődő hasonlatot: "Mint kenuban az indián, úgy úszik el a délután."

Nem szeretném azonban, ha ebből az utalásból egy pillanatig is arra lehetne következtetni, hogy Vészinek ez az új korszaka az élveteg idillnek vagy a világtól elforduló meditációnak kedvez. A közösségvállalás, az állásfoglalás mindig is hajtóereje volt költészetének, de addig hol bátortalanul, hol túlságosan is eltökélten kereste kifejezési lehetőségeit - most jelenik meg a maga szervesen sajátos költői hangnemében:

Amihez érek,
fagyaszt vagy éget,
nem ismerem a
semlegességet.

Ekkortájt adja egyik verskötetének ezt a szerencsés címet: Arckép ezer tükörben. Ami nem azt jelenti, hogy önmagát vetíti ki a világra, hanem hogy önmagára ismer tárgyakban és tájakban, utcákban és emberekben. Nem elvi kollektivizmus ez: Vészi nem az emberiséget szereti, hanem az embereket. Még ez sem pontos fogalmazás: a szereti szó is, ebben az összefüggésben, bizonyos leereszkedést jelent. Holott Vészi nem felkarolja az embereket, nem kívülről közeledik hozzájuk szeretetével, hanem megnyitja előttük verseit, és embervilága belevegyül legszemélyesebb érzéseibe, észleleteibe, eszméletébe. Az érzékletes azonosulásnak, a lírai unanimizmusnak kivételes megvalósulása ez.

Közben hirtelen valamilyen minőségi változás történt ebben a lírában, kinyilatkoztatás nélkül, csöndesen, ahogy már Vészi költészetének eseményei megtörténni szoktak. Elérte az a bizonyos költői kegyelem, amely hasonlít is teológiai rokonfogalmához annyiban, hogy sem időpontját, sem eredetét nem lehet előre meghatározni, és hogy kicsikarni sem lehet, mégis munkálkodni kell rajta. Meg merem kockáztatni azt az állítást, hogy rajta tudom kapni ezt a változást Vészi egyik versében. Szárnyvonal a címe, egy bányavidék szinte prózai leírása, és mégis, a toronydaru, a szénkosarak, egy ismeretlen, fiatal bányászfeleség tétovázó szavai, és maga a szinte értelmetlenül semmitmondó befejezés - "Ez már csak szárny-vonal, nem fővonal, de közelebbről mégis fővonal" - valamilyen megközelíthetetlen, mélyebb és magasabb jelentéshez jutnak. És azóta ez a többlet, ez a plusz-dimenzió, a lírának ez a legnemesebb fémjelzése ott van majd minden újabb versén.

Végül is zavartan és kissé megszégyenülten veszem észre, hogy nem sokkal jutottam tovább, mint ahol elkezdtem. Most sem tudom megadni azt a jelszót és védjegyet, ami költészete lényegét sűrítve meghatározná - de hadd hozzam fel mentségemre, hogy e nehéz feladat megoldásában maga a költő sem sietett segítségemre nyilatkozataival és önmeghatározásaival. Vészi Endre ír és nem hirdet. Így hát most is csupán annyit tudok mondani róla, hogy szép, igaz és feltétlenül hiteles verseket ír.

És azt hiszem, csupán ez az oka, hogy nem beszélünk róla többet.

(Új Írás, 1968 március)

 

Néhány színházi tanulság
Gondolatok Vészi Endre: Don Quijote utolsó kalandja című drámájáról

LÁM, MEGINT KIDERÜLT: megvan minden feltétele annak, hogy nagyszerű drámairodalmunk legyen - s kiderült, hogy megvan majd minden feltétele annak is, hogy ne legyen nagyszerű drámairodalmunk.
A feltételek pro és kontra, mint az udvarias kötélhúzók, egyszerre mutatkoznak be.
Itt van egy kivételes leleményű dráma, Vészi Endre Don Quijote-drámája, amelyet kitűnő színészekkel, merész és sikeres szereposztásban mutatott be a Jókai Színház - látnivalóan minden okunk megvan a bizakodásra. De ha figyelembe vesszük, hogy ez a dráma négy éve kallódott, hogy közben ettől is, és - gondolom - más dráma írásától is mennyire elmehetett írója kedve, hogy éppen ezért máig is híjával van a darab a friss és lelkes színházi együttműködésben beérő végső simításoknak, - ha figyelembe vesszük, hogy ezek folytán hol marad ez a bemutató a lehetőségektől, s hanyadik újabb drámáját írhatná már írója: nyilvánvaló, hogy sok okunk lehet borongásra a magyar dráma jövőjén.
A darab témája: a drámairodalom bölcsőjébe rejtett tündérajándék. Egy olyan drágakő, amilyenről a gyémántköszörűsök álmodnak. Már nyersen is briliánsdarabot ígérő téma.
S milyen mélységekből szakadhatott fel, ami e téma tüzét is adja: a drámai alapeszme!

MIKOR ANNAK IDEJÉN KÉZIRATBAN olvastam, elfogott a lelkes csodálat, ahogy az expozícióból láttam a készülő témát kibontakozni. Egy új Cyrano lehet belőle, Cyrano szentimentalizmusa nélkül, egy új IV. Henrik, a pirandellói mű absztrakt tudatfacsarodásai nélkül, egy új, nemtudomhányadik Amphitryon, amely abban különbözik az eddigi 38-től, hogy témájában is új, íme a Néma Levente óta az első igazi bravúrszínjáték, a főhős kettős szerepének olyan lehetőségével, amilyenről Cocteau és Anouilh álmodtak ikrekről írt darabjaikban...
S milyen hiteles a játék magja, irodalomtörténetileg is, emberileg is.
Tudvavelő, hogy Cervantes Don Quijotéjának mindjárt megjelenésekor olyan sikere volt, hogy ál-Cervantesek ál-DonQuijotét kezdtek írni.
Ez az irodalomtörténeti tény szolgálhatott inspirációt Vészinek. Darabja ugyanis arról szól, hogy az öreg Don Quijote annyi harc után végre megkaphatná egy herceg udvarában a megbecsülést, a nyugalmat és Dulcineáját, de mire odaér: helye be van töltve egy ügyes hasonmással, egy ál-Donquijotéval. Mert lám, az emberi szenvedést, a másokat gyámolító önzetlenséggel, a reménytelen hősiességet utánozni: üzlet. S milyen jó üzlet.
A darab persze úgy van megírva, hogy a két Don Quijotét ugyanaz a színész játssza.
Külsőleg megtévesztésig egyforma lehet a két Don Quijote, csak éppen az egyik a lovagok elseje, az erények tükre, a másik egy utolsó strici.

ÍGY KEZDŐDIK el Don Quijote utolsó, kétségbeejtő szélmalomharca: bebizonyítani, hogy ő az igazi.
Koronatanúja Dulcinea lehetne, de Dulcinea a szélhámost vallja igazinak, mert a feles üzlet, amit az ál-Donquijote felajánl, jobban érdekli a tobosói galambot, mint az igazi Don Quijote hódolata, amellyel lelkét elébe teríti. S a herceg, bár tudja az igazságot, szintén az ál-Donquijote mellett dönt, mert az igazi Don Quijote, aki a szegénynek rettenthetetlen védelmezője, zavarja őt a parasztok nyúzásában.
S így következik be a dráma legmegrázóbb jelenete: az igazi Don Quijote csak úgy mentheti meg az életét, ha azt vallja, hogy ő az ál-Don Quijote, meg is teszi, ünnepélyesen megtagadja, hogy ő: ő, - s aztán az udvaroncok gúnykacaja közt kiseprűzik a kastélyból.
A herceg pedig, aki oly rajongással csüggött a lovagerényeken, kénytelen együttélni az Eszménykép imitációjával, mert így kívánja jól felfogott feudális érdeke.
A dráma - formaérzésünk szerint - valahol itt fejeződik be. Ami a darabban még ezután következik (az ál-Don Quijote lebukása, az igazinak haldoklása és megdicsőülése, Cervantes bejövetele, stb.) már túlmegy a kompozíció ésszerű keretein.
A darab lehetőségei rendkívül nagyok, megírásában ezeken - sajnos - némileg alul maradt. Az efféle kettősszerepes, összetévesztéses színdarab olyan, mint egy matematikai egyenlet, megoldásához egy sor bonyolult műveletet kell végrehajtani. Aki színpadon qui-pro-quo-t játszik, annak érdemes végigcsinálnia a qui-pro-quo klasszikus fordulatait. Az összetévesztés nemcsak alapműveletekre ad lehetőséget, hanem különféle variációkra, hatványozásra. Itt pláne, ahol élethalálharc folyik a két Don Quijote között! Ezt nemcsak az elindított cselekmény logikája és svungja kívánja így, hanem a kettős szerep is, hogy a színész maga megduplázásában rejlő összes bravúrlehetőséget kijátszhassa. Vészi látnivalóan érzi a műfaj lehetőségeit (üldözéses jelenet, tükörjelenet), de még sokkalta jobban kiaknázhatta volna.

A DRÁMAÍRÁS kutyakönyörtelen mesterség, matematikai és orvosi könyörtelenségű. Írás közben nem szabad ráhagyni semmit, sem az eredendő írói kényelmességre ("hogy elég feszült ez már, jól van ez így"), sem a könnyen meghatódó szívre ("szenvedett már a hősünk, járta már a bolondját, kegyelmezzünk most meg neki"), mert ha folyton nem feszítjük tovább: laza lesz a szőttesünk, és ha hagyjuk, hogy szívünk megessen azon, aki a teremtményünk, még rosszabb: érzelmes lesz a dráma.
Váratlan, s meglepő tapasztalat, hogy a költő - a nyelv mestere - a drámai nyelv használatában már nem oly csalhatatlan. Vészinek egyes nyelvi leleményét néhol modorosnak, másutt a drámához nem illően hatásra kihegyezettnek találtuk. Feleslegesek a kabaré-anakronizmusok ("mi az, hogy absztrakt?" stb.) A közönség ellenállhatatlanul felnevet hallatukon, s a Vidám Színházban érzi magát, ami rendjén való volna, ha Vészinek nem volna közben az a nyilvánvaló szándéka, hogy a közönség a Nemzeti Színházban érezze magát.
S még egy (utolsó!) rosszalló megjegyzést: mért kell ennek az oly eredeti, s éppen nem konvencionális drámának a címével egy pállott emlékű film címét felrezonáltatni, a Don Quijote utolsó kalandjával, a Don Juan utolsó kalandját?

EZEKRE AZ ELLENVETÉSEKRE - jórészükre - nem volna ok, ha ez a darab úgy került volna a színpadra, ahogy illik: frissiben, hogy az írói alkotás hevülete megszakítás nélkül csapjon tovább a rendezői, a színészi alkotásba. Sajnos, a Jókai Színház eléggé nem dicsérhető buzgalma már csak egy régen kihűlt darabot tudott előkotorni a hamu alól. Ilyenkor pedig ritkán van az írónak kedve és ereje a szükséges - és a különben oly kézenfekvő - továbbformáláshoz.
Az Írószövetség közgyűlésén is szóba kerültek a fiókban heverő drámák. A vita, hogy mit érnek ezek a drámák, ma már csak a színpadon dőlhet el. S erre a bizonyításra azoknak is alkalmat kell adniok, akik talán kétségbe vonják e darabok meglétét vagy értékét. Az elő nem adott jó drámát ugyanis egy idő múlva csakugyan nehezen lehet megkülönböztetni az elő nem adott rossz darabtól. Ez is, az is úgy szárad rá írója hátára, mint egy púp, s a közönség csak ezt látja: a deformálódott írót.
De hadd tegyem mindjárt hozzá, ezért a helyzetért az irodalom majdnem annyira felelős, mint maga a színház.
Az íróközgyűlés téziseiben a felsorolt értékes darabok közt szerepel Gáspár Margité - vajon, ha a színház tovább késett volna a színház tovább késett volna ezt a darabot bemutatni, s a közgyűlés idején nem került volna még színpadra, megemlítődött volna-e neve a jó drámák sorában?
Ugye nem?
Ilyen viszonyok között a kritikának - és az írószövetségnek is - függetlenítenie kell magát a színházi műsoroktól, és számon kell tartani a teljes drámai termést, a termésnek azt a részét is, amely nem kerül színpadi bemutatóra. Fejemre is szól, amit mondok, hiszen én évek óta ismertem és szerettem Somlyó és Vészi drámáját, de lám csak most írok róluk, hogy előadták őket.

A JÓKAI SZÍNHÁZ ELŐADÁSA nagy meglepetéssel szolgált: Rátonyi Róbert játszotta Don Quijotét, mind a két Don Quijotét. S kitűnően.
Úgy látszik, nemcsak a jó vígjátékok mélyén szokott lappangani egy tragikus mag, hanem a vígjátéki színész lelkében is ott lappang egy tragikus színész lehetősége. (A nagy bohócok mindig is tudták ezt!)
Rátonyi - ez volt az első benyomásunk - úgy eltűnt a maszkja mögött, hogy találgattuk, csakugyan ő-e? De ezen a maszkon hamarosan átsütött egy erőteljes, szuggesztív színészi tehetség. Magából teremtette-e meg Rátonyi ezt a Janusarcú Don Quijotét? Persze, hogy magából, de nem abból, amit eddig - vagy mostanában a Hét pofonból - Rátonyinak ismertünk.
Mi volt ez? Csoda? Imitáció? Egy beskatulyázott színész megváltódása?
Egyszer már volt alkalmam, épp egy ilyen romantikus-álarcos játékban az Irodalmi Színpadon, megcsodálni Rátonyi új feladatokat vállaló szenvedélyét. Ez a szenvedélye csinálta itt most ezt a csodát. A vidám kis kacsa felrepült hattyúként...
Az előadás másik két - meglepetése? nem! - elégtétele Dajka Margit és Horváth Teri alakítása volt. Mindenki tudja róluk, milyen nagy színésznők, és évszámra nem kapnak méltó szerepet. Horváth Teri sugárzó hite - ez az a gyémánt, amelyen az egész dráma épülete áll, mert ha nem volna ilyen emberi hit egy csaló mire is építhetne? - és Dajka humora, amellyel Dulcinea érdekes szerepét megformálta, az este legmaradandóbb emlékei közé tartozik. Partnereik is jobban szikráznak, mihelyt velük kerülnek össze. (Például Ambrus András rövid jelenetében Dajkával.)
Rozsos István hercege belépéskor olyan meggyőző volt, mint egy Goya-portré. Kár, hogy nem állt ellen a szöveg kínálkozó csábításainak, és a közönség nevethetnékjének: kabaréhatásokkal lazította föl ezt a vakbuzgó-cinikus, halkszavú-kegyetlen jellemet. Keleti László még tovább vitte az előadást ebbe a nem kívánatos irányba. Említésre méltó Horváth Gyula eredeti Sanchója, és Kovács Károly Cervantese.
Egri István rendezését dicséri már ez a sok szép és éppen a főszerepben oly merész színészi alakítás is. De egyéb is. Mindenekelőtt hite a darabban, s hogy hitét immár sikerrel igazolhatja. Itt-ott vitatkoznánk vele, egy-egy melodramatikus, inkább filmszerű, mint színpadi összekötő képével.

S VÉGÜL VAN EGY MEGJEGYZÉSÜNK, amelyik talán az írót, talán a rendezőt illeti. Szerintünk egy kettős szerep akkor igazi, ha minimális a maszkbeli és a jellembeli különbözőség, s a kettősséget maga a színészi alakítás sugározza, mankók nélkül.
Itt a színdarabban azzal a ténnyel, hogy kezdettől végig feltűnően másként van öltöztetve a két Don Quijote, a játék bensőséges izgalmától fosztották meg a színészt és a nézőt. Nem vették-e észre, hogy így értelmetlen az a Dulcinea szájába adott kérdés, amelyet a lábához boruló Don Quijotéhoz intéz:
- Maga most melyik?
Az ikreket szülő anya nem szokott ellenállni annak a csábításnak, hogy ikreit egyformán öltöztesse. Az ikreket szülő drámaíró is jobban teszi, ha nem áll ellen a csábításnak, hiszen ez még erősebb hatást eredményez.
Mindez, a kritikai megjegyzések is, arról vallanak, hogy igazi vita és előrevivő tanulság mégiscsak új magyar dráma előadásán terem.
               Hubay Miklós

 

Hubay Miklós: Vészi Endre sírjánál

A Farsangi Király helyett szólok. Ő volna az illetékes elmondani itt a sírbeszédet. Hisz ezért teremtetted meg ezt a te Ős-Kajánodat, akinek óncsatos gyászhuszár-köpenyén a zsebek nekrológokkal és dísztáviratokkal vannak megtömve. Így írtad. Vagy tíz esztendővel ezelőtt (a versben a dátum: hetvenhatban) égrekiáltó haragod hull vissza keserű nevetésben, mert tudomásul vetted, hogy a teremtésnek ez az ismétlődő és elfogadhatatlan botránya veled is megesik majd. Az, hogy itt vagyunk. Így. Körülötted.

*

A motívumszámláló strukturalista irodalomkutatás - ha még lesz - statisztikát csinálhat arról, hogy hány halált írt meg Vészi Endre a novelláiban; és hogy a versírás halált megvető ihletében hányszor tette ki a szívét ama bizonyos "ólálkodó Semmi" kósza-áramütéseinek.
Legboldogabb pillanataiban is ott volta halál ellenpontja.

Mellettem ott állt Margit
mint majd a hűs halálban
garbói szép fejével
egy aranytüzű nyárban.

Honnan volt ez a csillapíthatatlan "memento mori"?
Günskirchen mellett, a háború utolsó napjaiban a kart karba öltve menetelőkre - menetelőkre? bukdácsolókra! - vaktában lövöldözött egy félkezű halál. "Ha eltalál a golyója, egy magyar költőt temetnek el itt." Így ojtódott annak a fiatal magyar költőnek a szívébe, örökre, a halálraszántság és az apoteózisának a bizonyossága.
Azóta - így mondja egy újabb versében -: "egyetlen túlélés jelenem-múltam".
A kritikusok megírták, hogy Vészi Endre képei közül mily gyakran és mily múlhatatlan fénnyel ragyogtak ki találkozásai a matériával. A kemény- és nemesfémek a még keményebb kések és vésők alatt; a zsírok, savak, lúgok a szappanfőző kádakban; és a föld, amely ott van Budapest aszfaltja alatt is, és a földben a halottak, mindenütt, különösen a Vérmező környékén. Nem volt nehéz a kritikusok dolga az anyagi világnak ezt a folyton visszatérő három halmazállapotát számba venni. A fémet, a lúgot, a földet. Vészi is így csinálta a leltárt: "Kékacél véső / Jólköszörült Vautier, / Külön a főhelyen / egy darab szappan (... ) Ez itt egy ásó / Ez itt a föld / Aszfalt alatt / Csontok ragyognak".

Mi hozta Vészit a Krisztinavárosba, amelynek - még inkább, mint előző lakónegyedeinek - az írója lett? Nem ismertem előző otthonukat, a Rózsadombon; Major Tamás - aki A titkárnő rendezése során gyakran járt oda föl - elragadtatva beszélt róla. De aztán a szinte toronyőri kilátást nyitó krisztinai ablakból megláttam az új szomszédjait, és úgy véltem, értem a cserét: az Attila utcában ott az a ház, ahol Babits lakott - ott voltak egykor a szerdai fogadónapok - a Mikó utcában volt az a ház, amely alá Márai Sándor könyvtára temetkezett, s ezzel épp szemben, egy kis háromszögletű telken volt része Kosztolányinak a Hajnali részegség látomásában...
Szent hely Budának az a sarka.
Az új lakó, mint a goethei toronyőr, egy ethoszt keresett és talált meg ott, egy oly korban, amelyben reménytelennek és annál szükségesebbnek látszott a magyar irodalom humanista hagyományainak az érvényre juttatása. Vészi - verseiben szól erről - vállalta azt a "genius loci"-t, mely a magyar géniusz egyik csodája volt: a teremtő szellem és az erkölcsi magatartás oly ritka harmóniája. Vállalta, őrizte és terjesztette. Mint a budapesti városrészekről szóló versében írja, milyen szépen hangzik: "tartósító ölelésben".

Vészi Endre szigorú erkölcsű ember volt. Illyés jelenlétében aggályosan fogalmaztam, persze rosszabbul a szokottnál; Vészi Endre jelenlétében aggályosabban fedtem föl tetteim rugóit, nem éreztem elég tisztának a lelkiismeretemet, és nem éreztem magam mindig méltónak a barátságára. Szinte magától értetődően lett posztja az Írószövetségben az Etikai Bizottság vezetése. Ötesztendős mandátumunk során író elmarasztalására egyetlenegyszer sem volt hajlandó összehívni ezt a bizottságot. Szigorú erkölcsi érzékével karöltve járt az írói szabadságjogok méltánylása.
Egy szabad és meg nem osztható és meg nem alázható magyar irodalom eszméjét képviselte - szögesen szemben az irodalom hivatását ellehetetlenítő divatfolyamatokkal.
Ezek a folyamatok, ha mégoly kérészéltűek is, hatásuk végzetes lehet.
Nem csoda, ha elárvahodottnak tudta magát - kissé későn jött sikereinek közepette - és kialakította öniróniával színezett önarcképét: Árvait. Arany János töredékeiben (például amelyikben magát Senki Pálként emlegeti) láthatjuk mását annak, ahogy Vészi Endre megcsipkedi ezt a virtuális Vészi Endrét. "Behunyt szemű kötéltáncos." "Irodalmi félszegúszó." "Nemzetközileg nem jegyzett reménykedő... "
Önironizálás ide vagy oda, a mérleg másik serpenyőjébe - mint Brennus a kardját - Vészi odadobta legbüszkébb szavát: "a történelem embere vagyok".

Ki volt hát Vészi Endre?
A kritikusok szinte versenyt próbálták definiálni. A róla szóló cikkek címeit idézem, melyek szinte emblémává lettek: A vésnök költő, Türelmetlen lelkiismeret, Teremtő elégedetlenség, Egy hűség kezdete, A magány költészete, A teljesség ketrecében, A mellékalakok monográfusa. S találóan mondta róla Gyertyán Ervin, hogy Jogutód, mert Ady, Babits, József Attila, Illyés és Szabó Lőrinc jogutóda.
És tegyük hozzá a legutóbbi és legszebb jelzőt, amelytől ez az identikit-mozaik-portré megéled, Garai Gábor írta róla nemrég: a Napbanéző.

Eltöltötte őt az abszolútumra szomjazása. Ennél nemigen adta alább egyetlen művében sem. Hát hogyne érezte volna magát árvának, amikor nálunk is elurhodóban van az az esztétika, amelyik a kicsinyhitűeknek ígéri a mennyek országát.
Hogy is ne izolálódott volna Vészi egy ily, magasabbra tekintő ars poeticával: "Ki verssel csatáz / egy világgal vívja a harcot"?

Van három, legalább három olyan tragédiája, amelyeket a bennük kifejlő drámai gondolat e műfaj XX. századi legjelentősebb művei közé emel. DonQuijotéja, amelyik arról szól, hogy a Hatalom a Szellemben az utánzatot kedveli és nem a hiteleset; a Statisztika, amely nekem arról szól; hogy a halálraítéltnek is joga van az identitáshoz és a tiszta öntudathoz; és az Üvegcsapda, amelyben - talán először a világirodalomban - merte megfordítani az ezeréves sztereotípiát, ma már nem az apák a zsarnokok, hanem a fiak.
A színházi gyakorlat azonban mintha ezeknél jobban kedvelte volna a novellái dramatizálását. A novellák kitűnőek, és az előadások sikeresek. Én, személy szerint, váltig sajnálom, hogy sajátos viszonyaink között Vészi Endre abbahagyta eredeti drámák formálását.

Július 9-én délután csomagoltam Firenzében. Mit hagyjak ott? mit hozzak haza? - hogy húsz kilónál ne legyen több. Elém lebbent egy régi Élet és Irodalom. Az Írószövetség pecsétje rajta, és nem tudtam rájönni, hogy miért kölcsönöztem ki. A címlapon Vészi három verse. Az első a nyárról szólott. Tetszett, fel is olvastam a fiamnak. A másodikat már csak magamnak olvastam. A címe: A hallgatás. "Olyan ez, mint A vándor éji dala" - ütött szíven ez a vers; a halálról szól benne Vészi is, a maga haláláról.

Elpendülsz majd mint egy túlhangolt gitár
még rezonál dallamod fémtárgyak
fölcsiszolt felületén
s a kifeszült húrokon
fénymázként ragyog a csend
az is majd te leszel
a hallgatás
időtlen időkön át.

Ekkor szólalt meg a telefon. Budapestről telefonált Irke. Sírt. - "Mi történt?" - "Most mondja a rádió. Meghalt Vészi Bandi."
- "Warte nur, balde ruhest Du. auch" - mondtam magamnak.

                                                                                                     *

Itt vagy, Bandi - itt vagyunk mindnyájan - földközelben. Íme, por és hamu...
Te Napbanéző! Tudod, hogy búcsúzik a legvitézebb görög, Ajax, a naptól? Megkerestem Sophoklesben, akár egy Vészi-vers lehetne.

Téged köszöntlek hát, ma fénylő napvilág
Sugára, és a hintót hajtó Héliost.
Utólszor most és újra többé már soha.
Ó napfény!

Mi innen még hazamegyünk, abba a kezdettől fogva oly bonyodalmas létbe, és az egyre inkább változó világba, és nem lesz, aki új verseivel vagy jószóval egy pohár vörösbor mellett segítsen eligazodni, bölcsen, szigorúan és irgalommal, ahogy csináltad.
A Farsangi Királyt akkor idézted meg, amikor a gázcsőjavító munkások csákányai nyomán feltárult a Krisztinában az aszfalt alatt az anyaföld, benne emberi csontok.
A halálunk biztos. Neked az apoteózisod is.

Úgy, ahogy megírtad. A temetői földről írtad:

ha belé fekszem...
egy darab Magyarország leszek én is.

Hubay Miklós

Kritikák, ismertetések műveiről a rádióban
(Magnókazetták a hagyatékban)

1961 május 2. Béládi Miklós Fohász szigorúságért c. verskötetet ismerteti
1964 szeptember 27. A Statisztika kritikája. Valószínűleg a Statisztika első rádiós
           adása után hangzott el. Magnókazetta 12.B/181. 9 perc
1979 nyara Domokos Mátyás beszél a "Farsangi király" c. verskötetről.
1980 Kritikusok Fóruma. Borbély Sándor. Farsangi Király
           Magnókazetta No.3b/241. 9 perc
1980 július. Minden versek titkai. Farsangi király. Lator László interjú V.E.-vel
           Magnókazetta 15.A/000-417 és 14.B/602. 29 perc
1987 július Lator László Vészi Endréről
1987 december 23. (Kossuth) Vészi Endre: Árvai bolyongásai.
           Koczkás Sándor könyvszemléje
           Magnókazetta 10.B/139. 18 perc
1988 szeptember 8. Könyvről könyvért. Zsoldos Péter műsora
Mikor? Olvastam egy novellát. Mátyás István műsora .A kredenc tündérei.
            Közreműködik: Tomanek Nándor Magnókazetta: 15.B/000. 24 perc

Lator László: Utószó a Válogatott versek-hez
A magyar költészet kincsestára 70. kötet. 1998 Unikornis Kiadó

Az irodalomtörténetírás a két világháború közt színrelépő munkásköltők csoportjába szokta sorolni az 1916-ban született Vészi Endrét. Ha származását, környezetét, kötődéseit vagy akár életének első, lírájában vissza-visszatérő színhelyeit tekintjük, joggal. Apja, akárcsak József Attiláé, szappanfőző volt, s ez még inkább József Attilához kötötte, akihez, versei tanúsága szerint, haláláig hű maradt. Nem akármilyen ízlésre vallott, hogy éppen a nála csak egy jó évtizeddel idősebb pályatársát választotta mesteréül. Alighanem ennek is köszönheti, hogy aránylag hamar ki tudott törni a mozgalmi költészet karámjából. "Indulásakor Vészinek is megvolt a maga homlokát övező szerepe, mégpedig a munkásköltő legendája", de ez a legenda "hamar szétfoszlott, és hozzá kell tenni, hogy maga a költő foszlatta szét" - írta róla 1968-ban Vas István.
Sorsával is a munkásmozgalomhoz, a vasas szakszervezethez, a szociáldemokráciához kötődött, hiszen maga is munkás volt, vésnökszakmát tanult, s ez valamiképpen meghatározta írói szemléletmódját, anyagkezelését is. Versei már 1934-ben kezdtek megjelenni, erős tehetség kellett hozzá, hogy abban a közegben, amely osztályrészéül jutott, ilyen fiatalon közölhető műveket írjon. Első versei a Népszavá-ban, a Magyar Hírlap-ban, a Pesti Napló-ban jelentek meg. Három hasonló irányultságú költőtársával együtt szerepelt a Tollal és szerszámmal című, 1941-ben kiadott antológiában. Állandó helye volt más hasonló antológiákban is. Igazi elismertetése azonban annak köszönhető, hogy a Szép Szó és a Nyugat is közölte verseit. Második verseskötetéről, az 1936-os Ünneprontóról Lesznai Anna írt a Nyugat-ban elismerő kritikát. A "látomány hamvasságát" és méginkább a versek emberi hitelét dicsérte. "Amikor második verseskötetemről, az Ünneprontó-ról mintegy fölfedezésképpen, Lesznai Anna a Nyugatban írt, a kitüntető elismerés mellett két bíráló megjegyzése volt: az egyik, hogy verseimben némi prózai csikorgást észlel, a másik pedig az, hogy vannak bennük formai ügyetlenségek. Én ezeket a szavakat igen komoly intelemnek fogtam föl, ugyanolyan komoly intelemnek, mint a mesterem szavát, aki arra tanított, hogy hogyan kell a rézzel és a vassal bánni, hogyan kell formákat kialakítani. A másik ilyen tanítómesteri szó az Illyés Gyuláé volt, az ő szavai ugyancsak a formai ügyetlenséget érintették a verseimben, és figyelmembe ajánlotta Négyesy László verstanát, amelyet azonnal megvásároltam. Nagyon komolyan fogtam föl a tanítómesteri szavakat, és mind a mai napig érzem súlyukat. Most már, hogy hűtlen lettem a rézhez és a vashoz, vagy az hagyott el engem, ugyanúgy kezelem a prózát, a költészetet, mint azt a komoly mesterséget, amely a munka és a formák tiszteletére nevelt" - mondta egy rádióbeszélgetésben. Szerencsés természete volt hát Vészi Endrének, mindent hasznára tudott fordítani. Tehetsége, költészete a maga eredendő természete szerint alakult, de ő egy pillanatra sem engedte szabadjára: eltökélten formálta, pallérozta, s ennek a tudatos és céltudatos önnevelésnek köszönheti, hogy lírája, ha a háború utáni néhány év szerencsétlen közjátékától eltekintünk, egyenletesen és egyre magasabbra emelkedett. És persze tiszta szemének, amely előbb-utóbb észrevette a rosszul rajzolt vonalakat, erkölcsi érzékének, az igazsághoz való csökönyös ragaszkodásnak. Amíg lehetetlenné nem vált, megpróbált kitartani a múltjából magával hozott eszmék mellett. Nehéz történelmi tapasztalatai is arrafelé terelték:1942-ben behívják munkaszolgálatra, 1944-ben pedig, egy félig sikerült szökés után, deportálták, s már-már reménytelenül betegen, megtörten lett szabad és vergődött haza. De nem sokáig tévelygett az "elveszett évek erdejében". "Tanúja voltam annyi bűnnek, / hívője annyi hazug szónak, / köszöntem annyi bűnözőnek, / szadistának, hamisítónak", írja egyik versében. S ahogy fokról fokra kiábrándult a maga egykori eszményeit beszennyező hatalomból, egyre képtelenebbnek érezte a kötelező egyenruhás költészetet is. "A közösségvállalás, az állásfoglalás mindig is hatóereje volt költészetének, de addig hol bátortalanul, hol túlságosan is eltökélten kereste kifejezési lehetőségeit - most jelenik meg a maga szervesen sajátos költői hangnemében" - írja Vas István már idézett esszéjében. A hatvanas évek termésében érzi Vas a megújulást: "Közben hirtelen valami minőségi fordulat történt ebben a lírában, kinyilatkoztatás nélkül, csöndesen, ahogy már Vészi költészetének eseményei megtörténni szoktak. Elérte az a bizonyos költői kegyelem, amely hasonlít is teológiai rokonfogalmához annyiban, hogy sem időpontját, sem eredetét nem lehet előre meghatározni, és hogy kicsikarni sem lehet, mégis munkálkodni kell rajta." A Vas István érzékelte változás majd aztán a hetvenes évektől válik látványossá, az 1972-ben kiadott Jövő teleim emléke kemény ragyogású darabjaiban, az 1997-es Titokzatos párhuzamok-ban, méginkább az 1979-es remek kötetében, a Farsangi király-ban, az 1981-es Értünk is fussatok paripák-ban, meg a halála előtt egy évvel megjelent 1986-os Hány perc a nyár?-ban. A címek is sokat elárulnak Vészi Endre költői világának változásáról. Lengyel Balázs egyik kritikájában olvassuk: "Mintha történt volna valami Vészi Endre szavaival. Ugyanazok a szavak, mint régen, és mégsem ugyanazok. Olyan érzelmi tartalmat hordoznak, mintha nagy utat tettek volna meg, egy egész világot bejártak volna", majd "az egymásra rakódó érzelmi tartalmak sokrétűségéről" a szavak "hiteléről, többirányú érzelmi telítettségéről, megnövelt felidéző készségéről" beszél. Vészi Endre pályája utolsó szakaszában egyre szigorúbb műgonddal, a cicomákat elhagyogatva írt, mégis fellazította a versformákat. Nem annyira metrikájukat-ritmikájukat, bár kétségtelen, hogy lírájába akkor árad be, elsősorban Kassák Lajos, méginkább József Attila nyomán, a magához idomított, megszelídített avantgárd hatása abban is megmutatkozik, hogy a zárt formákat is megzilálta. Talán leginkább a szürrealizmus versépítő technikáját vette át és igazította a maga hajlamaihoz. Szeszélyesebb, bonyolultabb lett, talányosabb, nem a mondataiban, hanem versei anyagában, bár lírájától mindig is idegen maradt a mesterségesen gerjesztett homály. Mintha a köznapi értelem, a logika helyét másfajta kötések foglalnák el és tartanák össze a verset, nem annyira a gondolati-fogalmi, inkább a képi anyagot.
Miközben kifejezésmódja egyre dísztelenebb, pontosabb lett, a vers mégis sűrűbb szövésű, sejtelmesebb, anyaga nem egynemű, kapcsolásai váratlanok, kiszámíthatatlanok. Éppen ennek köszönhető, hogy lírája belvilága gazdagabb, tágasabb lett. Az, akár önkéntes, feladatversek helyét elfoglalták a legszemélyesebb ügyeiről, a legsúlyosabbakról: az öregedésről, a halálra készülésről szólók. A maga helyzetét akarta körülrajzolni, helyét a korban, a visszafelé is eleven történelemben, s minél inkább a maga legsajátabb egzisztenciájáról beszélt, annál közelebb jutott a közöshöz, a mindenkire érvényeshez. A legköznapibb tárgyak is valami profán áhítatot, mondhatni, metafizikai sugallatot közvetítenek. De ha gondolkodó, töprengő alkat volt is, kései lírája sem lett elvontan gondolati vagy éppen bölcseleti színezetű. Ahhoz nagyon is a foghatóra figyelve élte és írta verseit. Még elvontabb, még személytelenebb művei is, a nyilvánvalóan önéletrajzi díszletek közt játszódókról nem is beszélve, a köznapi látványból, az anyagszerűből, a neki ezért vagy azért tartalmas tárgyak közül emelkednek az elvontabb, a gondolatok vagy gondolatszerű alakzatok felé. "Az életben általában a megfoghatót szerettem" - olvassuk Múltidőben című költeményében. És másutt: "Én egykor zsenge korban megtanultam / a réz, a vas komoly természetét." Mindenben megérzi a használható, idomítható matériát, és úgy alakítja-formálja, "mint egy konok kézműves". Verseiben még a bizonytalanabb halmazállapotú, ahogy egy helyütt mondja, "gáznemű" jelenségeknek is teste van, annak is, "mit gyolcsaival eltakar a messze". Van egy kis verse, az Észrevételek a télről, csak látszólag évszakvers, valójában egy élethelyzetet, egy közérzetet fogalmak nélkül megfogalmazó remeklése, abban inasévei anyagait veszi kölcsön: "vaslemez, egykori anyaföld, / fonálon kerek rézpecsét, / esztergakés a déli nap, / hullik a forgács szerteszét". Vészi versbeli tárgyai emblematikus tárgyak, magukba foglalják élete legfontosabb pillanatait, lényegét, közvetítik "létezésének váltóáramát". Édesanyja "ónkeretes tükre", egy fésű, amelybe már csak a képzelet rajzolja bele a hajszálakat, a valahai padlásajtó "négyfogú kulcsa", a padlás porában kallódó kézifűrész, egy köszörűkő vagy tanult mestersége szerszámai: a vastag nemeztoll, a sokszor emlegetett Vautier-véső. Ilyen s efféle tárgyak jelölik ki élete határait, s némi túlzással akár azt is mondhatnám, hogy egy erkölcsi rend fővonalait is. De nagyon rávallanak kevésbé személyes tárgyai, múltjának színterei is: a Nyár utcai kerámiatéglás épület, ahol a tanonciskola volt, a Maglódi út, a sörgyárak "tűzoltósisakos kéményével", az Andrássy út, amelynek "valaha-volt fakockáin a rendőrlovak patáinak nyesett dobbanását" hallotta, vagy későbbi, már derűsebb lakhelyei, a Rózsadomb és az annyiszor megénekelt Vérmező, az Attila út, föld alatti "múzeumával", a munka közben váratlanul kifordított, a világháborúban odatemetett csontok, csontvázak, lókoponyák, megidézői nemcsak a maga, hanem a szűkebb vagy tágabb közösség sorsának is. Ez a térben és időben sokfelé terjeszkedő költői világ akár zengzetes-színpadias hangzatokat is előcsalhatna. Van is Vészi Endre lírájában valami pátosz. De mindig idejében visszafogja, hátravonja, elfedi valamivel. Iróniával, öngúnnyal, groteszk képekkel, a kitűnő prózaíró józanságával. Mert viszolygott "az aranyfüst szavaktól", "a szétrezgő kántorhang baritonjától". Tartós, nemes anyagokkal dolgozott.

Pomogáts Béla: Az újabb magyar irodalom 1945-1981
Gondolat Kiadó Budapest, 1982

Vészi Endre (1916) acélvésnök volt, első versei a Népszavában, majd a Nyugatban, a Szép Szóban és a Válaszban láttak napvilágot.
A "munkásírók" mozgalmához csatlakozott. 1935-ben jelent meg Végy oltalmadba című első kötete. Ezt követték Ünneprontó (193ó) és A fekete rév (1944) című verseskönyvei. Versei a munkásélet súlyos élményeit fejezték ki, költői derengésbe vonták a mostoha környezetet. Hangjára a nyugatos líra hatott, költői fejlődése a Nyugat "harmadik költőnemzedékének" útjával párhuzamosan haladt. Felszabadultál című regénye 1937-ben elnyerte a Pantheon Könyvkiadó Mikszáth-díját. 1938-ban jelent meg Gyerekkel a karján című regénye. Biztos valóságismerettel és személyes hitelességgel ábrázolta a munkásfiatalok életét. A felszabadulás után a Népszava munkatársa lett, s mind teljesebben bontakozott ki írói tehetsége. Elsüllyedt Budapest (1946) című elbeszéléskötetében, valamint Muszka Pista (1946), Mire tavasz lesz (1947) és A két vöröshajú (1948) című regényeiben személyes tapasztalatok alapján mutatta be a budapesti munkásság életének átalakulását. Boldog grafikon (1950) című verseskötetében, Új híd a Dunán (1951) című regényében és A vashuta emberei (1952) című drámai költeményében a szocialista építőmunka köznapjairól számolt be: A küldetés {1954) című könyvében Schönherz Zoltánnak, a kommunista mozgalom vértanúhalált szenvedett vezetőjének életét beszélte el. Az ötvenes évek első felében uralkodó sematizmus ellen védekezve a valósághoz ragaszkodott, történeteit a tényekre építette, megpróbálta kifejezésre juttatni az új társadalomban érlelődő emberi konfliktusokat. Ez a törekvés érvényesült Ketten hazafelé (1955) című regényében és A titkárnő (1956) című színdarabjában.
Költészete is kiteljesedett és elmélyült az évek során. Csillagtérkép (1956), Fohász szigorúságért (1961), Arckép ezer tükörben (1964), A varázsló kalapjában (1967), Visszapillantás a jelenbe (1969) és Jövő teleim emléke (1972) című kötetei költői érdeklődésének gazdagságáról tanúskodtak. Meghitt szeretettel örökítette meg Budapest mozgalmas életét (Pesti fák, Concerto jelenidőben). Elégikus versekben vetett számot sorsának alakulásával (Arckép ezer tükörben, illetve nemzedékének történetével (Negyven és ötven között). Szelíd önérzettel beszélt a költői hivatásról, arról, hogy szüntelenül a "kimondhatatlan teljességgel" kellett megküzdenie (Konok ars poetika). Költői eszköztára is bővült, a vallomásos elégia és a tájfestő dal mellett olyan modernebb alakzatoknak adott szerepet, mint az analitikus jellegű prózavers (Visszapillantás a jelenbe) vagy az ironikus-groteszk költemény (Repülőtér ködben). Titokzatos párhuzamok (1977), Farsangi király (1979) és Értünk is fussatok paripák (1981) című könyvei költészetének elégikus hangulatát erősítették. Összegyűjtött verseit A teljesség igézetében (1974) címmel adta ki.

Regényeiben (Mért nem szóltatok?, 1962, A hosszú előszoba (1970) és elbeszéléseiben (Lakoma hajnalban, 196o, Darazsak támadása, 1964, Aranyszoba, 1966, A túsz zavarbaejtő halála, 1972, Tériszony, 1973, Inkognitóban, 1976, Nyitott ház, 1977, Árvai, az író, 1981) gazdag képet adott a magyar társadalom, elsősorban a budapesti élet korszakos változásairól. Krónikás hitelességgel idézte fel a közelmúlt társadalmi konfliktusait, ugyanakkor kritikai érzékkel ítélte meg ezeknek a konfliktusoknak a kialakulását és lefolyását. Általában a mai magyar társadalom életmódjának kérdéseivel foglalkozik. A realista ábrázolás érdekében használja fel a korszerű epikus irodalom vívmányait, illetve időnként az ironikus kifejezést. Novelláinak gyűjteménye Ember és árnyék (1975), válogatása Angi Vera (1977) címmel került az olvasó elé. Színdarabjaiban (Fekete bárány, 1957, Varjú doktor, 1959, Árnyékod át nem lépheted, 1961, Don Quijote utolsó kalandja, 1962, Hajnali beszélgetés, 1963) a jelenkor erkölcsi konfliktusait mutatta be. Sikert arattak rádiójátékai is. Drámáit A piros oroszlán (1971), hangjátékait Hangok és sorsok (1966), valamint Félhomályos zóna (1976) címmel rendezte sajtó alá.

Élet és Irodalom 48. évfolyam, 51.

Vámos Miklós: Hogy volt?

Hull a zóóó. Ha közelg a karácsony, többet gondolok az Elfeledett írók falujára, mint más évszakban. Fájdalmasabb elképzelnem a hajdani kollégákat a hópaplanba bugyolált házikókban, mint nyáridőn, akárha azt hinném, ilyenkor még magányosabbak. Bezárkóznak, hátukat a kemencének vetve melengetik fázós tenyerüket.

Amidőn az átkosban (a néhánnyal ezelőttiben) év vége felé jártunk, a magyar íróktól rövidebb műdarabot kértek a napi- és hetilapok. Rang volt a karácsonyi összeállításokban szerepelni, mindannyian örömmel fogadtuk a fölkérést. De azért morogtunk, mint oly sokszor, majdnem mindenen. Jól emlékszem az egyik ilyen morgásra, a Nemzetiben. Nem a színházban, az étteremben. Elsősorban Rákosy Gergely (mond valamit még a neve?) és köre járt e vendéglátó-ipari helyiségbe, a Blaha Lujza téren, közel a gyógyszertárhoz, melyet a bennfentesek Örkény-patikaként emlegettek. Rákosyék alaposan összekülönböztek a Hungária (elébb s utóbb New York) kávéház újgenerációs pincéreivel. Azt már nem tudom, mi volt a konkrét sérelem, mindenesetre kijelentették, többé be nem teszik a lábukat. Sértetten átvonultak a Nemzetibe. Amennyire a szocialista vendéglátóiparra emlékszem, bizonyosra vehető, hogy a Hungária teljes személyzete gyászba öltözött, még a konyhán is sírtak, sőt kitűzték a fekete lobogót. Megjegyzem, egyedül Rákosy tartotta magát következetesen a fogadalomhoz, a többiek lassacskán visszaszivárogtak.

Rákosy Gergely raccsolt. Azon kevesek közé tartozott, akiknek kifejezetten jól állt. A raccsolók két nagy csoportba sorolhatóak. Van, aki errezés helyett jézik, mások véznek, mint az én egykori kémiatanárnőm. A vézőkkel meg lehet csinálni azt a viccet, hogy érdeklődünk: Tanárnő kérem, rágni tetszik a körmét? Mire ő: Nem levágtam, levágtam! Igen, le tetszett rágni! - és osztfői rovó. Rákosi Gergely jézett. Nem tudom, megfigyelték-e, aki selypít, annak a nevében föltétlenül akad s vagy sz vagy cs. Aki jézik, az pedig Jákosy Gejgely.

Mi a fjancot akaj máj megint az összes szejkesztő, dohogott Rákosy a Nemzetiben, hogyhogy kajácsonyi novella, olyan nincs, csak jó novella és szaj novella... mitől lesz egy novella kajácsonyi? Vészi Endre (őt ismerik?), akitől ugyanazok a szerkesztők kértek karácsonyi novellát, nem raccsolt. Ő halkan beszélt. Nagyon halkan. Csak az érthette, aki jól figyelt. Vészi azt felelte: Attól karácsonyi a novella, hogy esik benne a hó. Rákosy a Lenin körút felé mutatott: De nem esik, hétágja süt a nap!

Ritkán fordult elő, hogy ők ketten egy asztalnál ültek. Noha Rákosy tisztelte Vészit. Vésziről nem lehetett tudni, kit tisztel, rosszat senkiről nem mondott. Jót is ritkán. Általában hallgatott (de ez Rákosy egyik novelláskötetének a címe). Rákosy tojásdad, zömök emberke volt, aki mindent akart, például egyszerre őszült és kopaszodott. Állandó dühroham gyötörte. Ötvenhat után börtönbe zárták. Sosem bocsátotta meg. Szemüvege által fölnagyított szembogarából az empatikusabbak kiolvashatták, állandó kétségbeesését leplezte haraggal. Korábban írt groteszk novellákat, mint Örkény István. Vészi Endre sem volt nagy termetű, de rajta minden arányosnak látszott, nyakkendő nélküli sötét öltönyei divatosnak, ősz üstöke elegánsnak. Szappanfőző atyja gondossága és a saját eredeti mestersége - vésnöknek tanult - precizitása sütött minden mozdulatából. A metszett poharat is úgy fogta, mintha munkadarab volna. Munkásköltőből lett munkamániás író. A munka szó még egy vonatkozásban nyomta rá a bélyegét az életére. Majdnem meghalt a munkaszolgálatban, harminchárom kilósan tért vissza Budapestre. Miért beszélünk Vésziről olyan keveset? - tette föl a kérdést Vas István az Új Írásban a hatvanas évek végén, s ilyesféleképpen folytatta: Azért, mert nehéz beszélni arról, akit nem tudunk beskatulyázni. Ez Rákosyra is illik.

Mit kerestek egy asztalnál a Nemzetiben? A Hungáriát (nem összefüggésben Rákosyék távolmaradásával) hirtelen tatarozni kezdték, évekig zárva volt. Ha a szerkesztőségek környékén be akartunk ülni valahová, maradt a zajos Emke meg a drágább Nemzeti. Ezennel foszlassunk szét egy közkeletű tévhitet. A szocializmus időszakában úgy tartották a literatúra urai és parancsolói, hogy a kávéházi író azért ül ott a cigarettafüstben és a zacc fanyar illatában, mert nem kíváncsi a való életre. Az igazság: az ötvenes-hatvanas években kevés írónak volt megfelelő önálló lakása, az albérletben a többségnek nem jutott íróasztal, télen sokaknak futés sem. Az irodalmi kávéházban kellően magas munkafelület, jó világítás és fűtés várt rájuk. Mikor én járni kezdtem a Hungáriába, a főúr még adott papírt, tollat, ceruzát, ha kértem. Sőt, olykor rövidebb-hosszabb hitelt is. Amint nyugdíjazták, a többiek már nem értették, miféle papírra vágyom, egyikük a számlát hozta.

Azon a bizonyos napon Demény Győző (hm?) ücsörgött még a Nemzetiben meg én. Vészi csitítgatta Rákosyt: Addig örülj, amíg kérnek! Öjülök, de mi a jossebet íjjak a kajácsonyjól? Írd meg, hogy itt bosszankodsz, tanácsolta Vészi, írj önmagadról. Az engem nem éjdekel, így Rákosy. Majd: És te mijől fogsz íjni? A gyerekkoromról, mondta Vészi vonakodva, egy családi karácsonyról... a gyerekkorom egy aranybánya. Ijigyellek, nekem bojzasztó szaj gyejekkojom volt... Deményhez fordult: És te? Én a szerelemről, felelte Demény, karácsonykor szerelmes szoktam lenni. Könnyű a költőknek, gondoltam én.

Vészi Endrét szinte mindenki kedvelte, mindenki a barátjának tartotta. Az ilyen emberek gyakran találják magukat egyedül. Ő maga elég hamar mondogatni kezdte, hogy meghaltak a barátai. (Már tudom, milyen érzés.) Rákosy Gergely kicsi, de szilárd baráti körrel rendelkezett. A sors szeszélye folytán valamennyien kövérek voltak. És ez még túl enyhe jelző. Puffadtak. Nadrágból kifolyóak. Métermázsa alattiak labdába se rúghattak. Galsai Pongrác. (Na?) Abody Béla. (Na???) Satöbbi. Még egy közös vonásuk: a lovira jártak mindannyian.

Rákosy eredeti szakmája agrármérnök, ő tényleg értett a lovakhoz. Azt is tudta, rajtuk csak veszíthet az ember, így, ahogy vannak. Nem bánta. Minden versenynap garantált mérgelődnivalók sokaságát nyújtotta. Ezzel azonos hőfokon tudott azon dühöngeni, ha valaki nem olvasta az általa főművének tekintett kisregényt, melynek az alábbi sajátságos címet adta: Zííí-zúúú. Ebben egy őrá emlékeztető, harcias magyar író azon fortyog, miért nincsen sikere, miért nem őt olvassák hatalmas tömegek, ahelyett hogy a kortárs szovjet író, Sólem Guzmirovics A drága tajga című remekét falják. Rejtély, mi a titka Sólem Guzmirovicsnak. Hacsak az nem, hogy a kiadó és a terjesztő őt erőlteti, például minden vásárló kap a vaskos kötet mellé ajándékba egy tajgamókust. Plüssből. Igen, de hátha mégis jó ez a mu, melynek csetlő-botló városi értelmiségi főhősét a helybéliek elnéző szeretettel avatják be a tajgaélet rejtelmeibe. A Rákosy teremtette magyar szerző visszaemlékszik, járt ő a tajgán, ha nem is jószántából, mi volt ott a legjellemzőbb? A töméntelen szúnyog. Nekilát megkeresni Sólem Guzmirovicsban a szúnyogokat. De nincsenek sehol. Beérné egy utalással is, egy pici zííí-zúúúval. Hiába.

Amikor először találkoztunk, rám rivallt: Olvastad a Zííí-zúúút? Olyan hangerővel, hogy nem sikerült kivennem a címet, visszakérdeztem. Vagyis nem, dörmögte búsan. Legközelébb hozta dedikálva a kötetet, benne a Zííí-zúúú. Ah zóóó, dünnyögtem én. (Akkor nem... csak most.) Sokszor tett így. Elvégre, ha már a kiadó és terjesztő nem őt nyomja, hanem Sólem Guzmirovicsot, neki kell cselekednie. Rengeteg pénzébe került ez. Nem bánta, anyagi téren igénytelen volt.

Vészi sosem érdeklődött, olvastam-e tőle bármit. Biztosra vette, hogy nem. Megszomorította a huszadik század, másikhoz nem volt szerencséje. Kilencszázhetvennyolc fontos év lett a számára, Kossuth-díjat kapott, és bemutatták Angi Vera című filmjét (Gábor Pál rendezte), mely aztán diadalmenetben futott körbe a világban. Az Objektív Stúdió gyártotta. A dramaturgiai tanácson senkinek nem tetszett, s ezzel még keveset mondtam. Nekem se. Bőbeszédüen bíráltuk valamennyien, Szabó Istvántól Sára Sándorig, Kósa Ferenctől Kardos Istvánig. Vészi párás kutyaszemmel figyelte, amint Gábor Pált fasírttá aprítjuk együttes erővel. Majd azt mondta: Azért lehetne bennetek több tisztelet a kollégákkal szemben. Elcsöndesedtünk. A filmgyárban egymás komolyan vételének a nyers őszinteséget tekintettük.

A Kossuth-díjat Galgóczi Erzsébet és Gáll István, az Ember, társaságában vette át Vészi Endre. Gáll beszámolója szerint letargikus hangulatban, kifejtvén, túl kései ez már. Rákosy soha nem kapta meg a magas kitüntetést, noha erősen vágyott rá. Érdekes, hogy kettejükkel együtt szintén a filmgyárban találkoztam utoljára, méghozzá megint karácsony előtt. A pénztárban álltunk sorban. A legjobbkoj, mondta Rákosy, van miből ajándékokat vásájolni! Vészi tétován biccentett, siessél, amíg van kinek.

Mindkettejüket sajnáltam. Magamat fiatalnak éreztem, erősnek és kitartónak. Sejtettem, hogy túlélem őket, de azt nem, hogy ennyire fognak hiányozni. Persze, nem zárható ki, hogy egyszer az Elfeledett írók falujába vetődöm. Ööö... talán nem úgy... hátha mehet oda az ember látogatóba.

Réz Pál (1986. Gábor Pál portréfilmjéhez)

Vészi Endre a "valóságból és a valóságon túliból" összeálló versek írója nemcsak költő, sok műfajú író: novelláiból, regényeiből fél évszázad történelme olvasható ki és a jelen szinte naprakészen. Történeteit, regényalakjait riporteri hűséggel kutatja föl, és költői képzelettel teremti újra őket. A rádiójáték itthon is külföldön is egyik legismertebb művelője. Drámái szinte állandóan - alig pár évnyi eltéréssel - jelen vannak a magyar színpadokon. És még így sem eléggé! Filmjei és tévéjátékai nemzetközi elismerést aratnak. V.E. sokoldalú írói tevékenységéről mégis szerényen azt mondja: "ősforrásom a költészet..." A költő valóban jelen van minden írásában. Titka azonban ennél jóval mélyebb, elemzésre méltóbb...

...És mindig az a félreismerhetetlen stílus, egyéni nyelvezet: egy nyelvész számára kerekedhetne egy életmű is belőle, ha összeállítaná az író szótárát, szóösszetétel-tárát, jelzőit, határozóit, állítmányait és mondatszerkezeteit.