DRÁMAI MŰVEK		VÉSZI ENDRE (1916-1987)
SZÍNDARABOK	Jókai Színház 1962		Kühnel Szabó József rajza
TELEVÍZIÓS JÁTÉKOK
HANGJÁTÉKOK
FILMEK
VERSEK
PRÓZAI MŰVEK
VISSZA (MŰVEK)

Utószó a Két komédia című kötethez

Kora fiatalságomban a költészet pányvája rántott az irodalomba, aztán felfedeztem a prózát mint vadászterületet. Azt hittem, ezzel megúszom. A birtokbavétel pubertásos ideje elmúlt, mikor kapaszkodó férfikoromban látszólag minden előzmény nélkül írtam egy drámát, hogy ezzel újabb megpróbáltatásokat szabadítsak magamra. Ez a darab, noha egyik színházunk műsortervébe került, soha nem jutott a közönség elé, s nyilván csak annyi szerepe volt, hogy baljós előjelként szolgáljon, figyelmeztetve a titkos aknazárra, amely terv és megvalósítás, mű és színre kerülés között húzódik.

De az első dráma csak látszólag született előzmény nélkül. Először is, szinte gyerekkorom óta a színházi karzat legfelsőbb rekeszének látogatója voltam, s mint ilyen, igenis álmodoztam arról, hogy valaha szerzőként lépek a csodálatos deszkákra, noha még nem gondoltam rá, hogy egyébként is író legyek. Színházi szerzőnek lenni, az egyenértékű volt a gyermekábrándozásban a hadvezérséggel, a hajóskapitányi ranggal, a filmszínészi, feltalálói és egyéb rögeszmével. A másik előzmény, most már tudom, a költői gyakorlat, maga a vers! Ahol sikerült valamit elérnem a drámai műfajban, ott legalábbis keresztszülőként a költő őrködik a kisded bölcsője mellett. Ezzel, persze szubjektíven, saját gyakorlatomra utalva, a vers és a dráma rokonságát szeretném bizonyítani. S amikor a vers és a dráma meghitt közösségét említem, nem a versben írt drámákra gondolok elsősorban, tehát nem a kézenfekvő példákra, de a rejtett és biológiai rokonságra, amely már a két műfaj sejtrendszerével kapcsolatos.

A versnek is, a drámának is - az epikával ellentétben - a villámlást kell kifejeznie, az elektromosságot, a vakító fényt, az idővel alig mérhető sebességet. Ezért rendkívüli gondolati és nyelvi tömörségre van szüksége mindkettőnek. A költő is, a drámaíró is, ha igazi művész, a kiválasztás mesterének bizonyul. És annál inkább, minél hétköznapibb egekben fedezi fel a maga villámfényét, olyan horizonton, amit sokan jelentéktelennek éreznek, s nem veszik észre benne a nagyszerűt, az elbűvölőt, a tragikusat vagy éppen az oldalfájdítóan nevettetőt. Sem az égbolt, sem a villám nem mindig jelentkezik saját képében, azt meg kell találni, sőt, ki kell találni. A vers és a dráma ilyen közel van egymáshoz az én magánesztétikámban, mivel bennem amúgy is a vers az egész világmindenség mérőeszköze, szükségesebb és elsődlegesebb még a tudománynál is. De ez a rokonság, hadd ismételjem, szövettani. Mert lehet valaki nagyszerű költő, anélkül hogy drámaírásra adná a fejét, vagy anélkül hogy a drámai tömörítés és szerkesztés tudatosan izgatná, ám a drámaíró egész izomrendszere és légzőszerve a költőé, még akkor is, ha soha verset nem írt.

Mi az a másnemű, amit a drámában éreztem? Az a meghökkentő, ijesztő és egyben gyújtó érzés, hogy az ember ezredmagával egy időben élheti át saját munkájának immár indulatokba, állásfoglalásba transzformált hatását, és hogy ebben az átlényegülésben, amelynek eszköze idegen emberek agya, szíve, idegrendszere, vérmérséklete, minden áttételesség nélkül közvetlenül építhet vagy rombolhat valamit az író. Magyarán: a drámaíró mindenkinél jobban érzi önmaga felelősségét, tanúja lehet az elszabadított szellem alakváltozásainak. Ebben az akusztikában a mondatok és szavak értékrendje megváltozik, sőt, az egész mondanivaló átcsoportosulhat. A legizgalmasabb kaland az elsötétített nézőtéren ezzel a felismeréssel szembekerülni. E kényszerű előzmény után hadd mondjak valamit erről a könyvről is, amely még magamnak is szokatlan, az újdonság fanyar izgalmát rejti, noha a benne kinyomtatott két komédia tudatosan társult egymáshoz, minden más színdarabot kirekesztő szigorral, a gondolati és műfaji cél érdekében. Nem egyszerűen két színdarabot akartam megjelentetni, noha ez lehet írói, könyvkiadói, sőt olvasói igény is. S nemcsak az volt a célom, hogy a színpad illékony anyagából maradandóbb halmazállapotba mentsem át ezt a két munkámat, de szükségét éreztem, hogy könyveim között, mint sorsom és utam jelzője, ez a két színdarab jelen legyen, mert mindkettő célom felé mutat, s abból az anyagból való, amiből verseimet, prózai írásaimat kifejtem és kidolgozom.

Ez eddig még - a színészekéhez hasonlóan - írói jutalomjáték is lehetne, ha nem igazolódik a két komédiában a szándék, amely egy-egy furcsa fénytörésben nemcsak aktuálisan mai, de szélesebb értelemben: korszerű problémákat akar kifejezni.

A Don Quijote utolsó kalandja nem a cervantesi mű dramatizálása, és nem is pusztán tolvajkulcs bonyolult zárak kipattintására. Filozófiai alapgondolatát Thomas Mann sugallta. Emigrációba indulván a nagy német, hosszú hajóútján Európa és Amerika között, újból kézbe veszi régi olvasmányát, a Don Quijotét, s egy útinaplót és tanulmányt egybefoglaló esszében hosszan elidőzik a cervantesi sors tragikumánál. A Don Quijote írójának sorsa legalább olyan tragikomikus, mint hőséé. A mű első kötetének kedvező fogadtatása után ugyanis fellépett egy csaló, aki megírta a folytatást, s legalább akkora sikert aratott, mint maga Cervantes. Az embertelen csíny mögött Lope de Vega kegyetlenségét sejti az irodalomtörténet. Ennek kapcsán Thomas Mann eltűnődik az igazi és a talmi viszonyán, érvényesülésük esélyein egy adott kor viszonyai között. A Don Quijote utolsó kalandjában is ez a legfontosabb, az igazi és a hamis küzdelme. Ezt a filozófiai magot akartam kibontani annak bizonyítására, hogy milyen reménytelen olykor az igazinak a maga erkölcsi és szellemi elsőszülöttségét bebizonyítania, sőt, hogy bizonyos emberellenes konstrukciók érvényesülése idején szinte lehetetlen is. Nem tévednek tehát azok, akik ennek a darabnak a szellemi élményanyagát, az újra-átélést, az ötvenes évek elejének atmoszférájában keresik. A mondanivaló azonban szükségszerűen túlmutat ezen a korszakon, és nem egyszerűen a "személyi kultuszt" akarja kifejezni.

Nem titkoltam egy percig sem e tragikomédia korszerű tendenciáit, és bíztam abban, hogy végül is nem ellenzéki allegóriának, de a haladás irányába mutató munkának minősül. Ez a reményem igazolódott, s a Don Quijote utolsó kalandja végül is színre került, ha nem is abban a nagy színházban, ahol előadásra elfogadták, és kitüntető elismerések mellett esztendőkig fektették, de egy mozgékony kis színház jóvoltából, amely felismerte a kellő pillanatot, amikor az asztalfiók színpaddá tágulhat.

A másik darab, a Madarak, ugyancsak világirodalmi fogantatású. Egyetlen mondatban kifejezhető igazsága: aki megszökik az emberi világból, aki megtagadja az emberséget, az soha többé nem nyerheti vissza. A mindennapi életben ugyan akadnak talán ellenpéldák, de a költői komédia hadd vigye végig a maga következtetését a teljes igazságszolgáltatás szellemében.

Ezt a komédiát 1958-59-ben írtam, s végül 1962 nyarán, e könyv számára fejeztem be. Az arisztophanészi komédia, ez a dús gyökérzet, szüntelenül löki magából fölfelé a tápanyagot: a végletesség iróniáját, bátorságát, leleplező szenvedélyét, s így inspirációt ad a mai írónak, hogy a költői vakmerőség és játékos szeszély jóvoltából, sőt mondhatnám, a féktelenség derűjével összeütköztesse, váltogassa, egymással helyettesítse a reálist meg az irreálist, a szűkre mért józanságot és a fantasztikumot, annak az érdekében, hogy egy gondolat ezúttal jókedvűen kitombolhassa magát. Én ugyanis ebben látom a komédia lényegét, akár ókori, akár mai. Ez az a kiindulási pont, ahonnan a napi aktualitást a végtelen égre lehet felröppenteni. Mindezzel azt is mondom, hogy a komédiát, éppen lehetőségeinek költői végtelenje miatt, korszerűbbnek tartom, mint valaha, noha minden kor drámairodalma előkelő helyre tette. Korszerűsége abban rejlik, hogy az ellenpontozás, a szembeállított végletek segítségével, a teljes költői igazságra törekedhet. Szemlélete humánusan ironikus, formája játékosan hajlékony. A gondolati igény szigora és világossága nagy szerepet juttat az áttekinthető szerkesztésnek s még nagyobbat a nyelvnek, amely éppolyan fénytöréses, villódzó, mint a szituációk, amiket felöltöztet. Nem csodálható hát, hogy Arisztophanész komédiáinak ma is Arany János legélőbb s nyelvi humorban is legfrissebb fordítója.

Mai irodalmunk valójában kevéssé él a komédiával mint lehetőséggel. Komédián persze nem bohózatot vagy középfajú vígjátékot értek, hanem költői és filozofikus játékot, shakespeare-i értelemben, s amelynek külföldön olyan művelői voltak és vannak - hogy két teljesen ellentétes írót említsek -, mint Giraudoux vagy Dürrenmatt.

Holott hitem szerint a modern költői komédia ösvényt nyithatna - természetesen nem a kizárólagosság értelmében - drámairodalmunk megújulása felé. És összekapcsolhatna bennünket drámában is - a mai világirodalommal.

Mindez, amit elmondtam, lehet hogy ürügy, "magam mentsége". De csónakommal nagy hajók nyomába eredtem. A többi a tüdőn is múlik, az izmokon is meg az evezőkön. S így ez az utószó előszó is lehet - a következők elé.

Utószó Vészi Endre: Két komédia című kötetéhez (Don Quijote utolsó kalandja - Madarak), Budapest, Magvető Kiadó, 1963