HANGJÁTÉKOK   VÉSZI ENDRE (1916-1987)
SZÍNDARABOK TELEVÍZIÓS JÁTÉKOK FILMEK
VERSEK PRÓZAI MŰVEK VISSZA (DRÁMAI MŰVEK)

Tartalomjegyzék
Hangjátékok listája időrendben,
         ABC sorrendben,
         részletes adatokkal
Kötetekben megjelent hangjátékok
Hangjáték-kötetek tartalomjegyzékei
Prózakötetek, amelyekben hangjátékok is
          megjelentek
Hangjátékok, amelyek kötetben nem jelentek
          meg
Hangjátékok fordításai és külföldi sugárzásai
Magnóra vett hangjátékok



Szentendre, ahol sok hangjáték született

FÉLHOMÁLYOS ZÓNA

Nagyvárosi ballada

HANGOK

KARCSI
JOLI
ÖREG TAXIS
AZ UTAS
UTASOK, SOFŐRÖK
ÉJSZAKAI EMBEREK, MENTŐK
A LAKODALOM VENDÉGEI


(Ősz, esti utcazaj.)

ÖREG TAXIS: Hülyeség volt ide leállni, erre a lepra helyre, este fél kilenckor tisztára kihalt, forgalom - semmi.

KARCSI: Engem kivittek Kőbányára, és ez volt itt a legközelebb. De amióta kezdtem, percet se hagytak pihenni.

ÖREG TAXIS: Nagy, barna homály. Unom már az éccakát. Minek? Azt hiszik, az ember milliomos lesz. Amikor még fiatalabb voltam, akkor igen... másképp láttam az embereket... a kis nőket... (Rekedten nevet.)

KARCSI: Három éve vagyok itt a vállalatnál... és én is furt éjszaka. Nem mondom - berendezkedtünk. Mosógép, porszívó, tegnap vittük haza a tévét. Nem vagyok anyagias, de amíg bírom - és azonkívül... nekem még érdekes. Minden, minden - olyan, mint egy nagy mozi. Jönnek az emberek, megmutatják az arcukat, olykor a szívüket is. Beszélnek itt a fülembe. Nekem meg érdekes. És mindenki azt akarja, hogy értsem meg, hogy értsem meg az örömét, bánatát! Az első szóra. A múltkoriban is... Jön egy pasas... Megyünk csehóból csehóba, viteti magát. Hajnalig. A végén, persze, nem fizet. Még a Keleti restijébe is elvitette magát. Aztán azt mondja: fizetésképtelen. Nekem is akkor jutott eszembe, hogy kinn van a képe a garázsban. Ezt nem szabad szállítani.

ÖREG TAXIS: Nem ismerted fel egyből? (Rekedten nevet.) Már én is megjártam vele. Nem ember az, ámokfutó. Hogy egy nő miatt... És a csontom is hasogat... ez az én meteorológiám... meglásd, eső lesz... még az éccaka...

KARCSI: Eső... nem érdekes!

ÖREG TAXIS: Fiatal vagy.

NŐI HANG: Szabad ez a kocsi?

ÖREG TAXIS: Igenis, kezcsókolom. Tessék csak. Szervusz, koma. (Feldörren a motorzaj.)

KARCSI: Viszlát. (Szünet, majd a taxitelefon dudája.) Hallom. Igen. Itt a JA 09-47-es. Borharapó. (Ismétli.) Ismétlem: Borharapó. Máris indulok. (Feldörrenő motorzaj. Vendéglői lárma. Hangoló zenekar, pincérek megrendelést vesznek fel.)

KARCSI: Portás bácsi, rendelve vagyok.

PORTÁS: Rendelt kiskocsi... az a szőke fiatalember a sarokban, az a világos szemű...

KARCSI: Kösz, portás bácsi.

HANG: Még egy rundót.

HANGOK: Rundót! Rundót!

PINCÉRNŐ: Nincs több ital!

VENDÉG: Szabad a kocsija, kolléga?

KARCSI: Rendelt vagyok.

VENDÉG: Külön is leesne valami...

KARCSI: Mondom, hogy rendelve vagyok!

AZ UTAS (lágy, behízelgő orgánum): No, megérkezett? Fizetek, kérem. Volt egy söröm, egy virslim és egy duplám.

PINCÉRNŐ: Tizenhat hatvan.

AZ UTAS: A többi marad.

PINCÉRNŐ: Megköszöntem.

AZ UTAS: Akkor mehetünk.

 

(A zene belevág egy számba.)

KARCSI: Hová parancsolja?

 

(Beindít.)

AZ UTAS: Hová? Egyelőre a Hajós utcába. Átutazóban vagyok. Egy-két barátomat megkeresem. Aztán még szállást is kell találni...

KARCSI: Akkor most a Hajós utcába. (Szünet.) Alaposan rákezdett...

AZ UTAS: Micsoda?

KARCSI: Úgy gondolom - az eső.

AZ UTAS: Persze, az eső.

KARCSI: Olyan lesz az aszfalt, mint a lakk. Nem mondom, szalad a kis Moszkvics, de nem fekszik eléggé az útra, és így aztán...

AZ UTAS: Igen.

KARCSI: És a járókelők, kérem... ez a figyelmetlenség... Itt, kérem szépen, hozhatják a kreszeket sorozatban.

AZ UTAS: Igen.

KARCSI: Az ember igyekszik teljes felelősséggel... a keserves mindenét, hát nem tudsz vigyázni? - most mondom, és tetszik látni... a családomhoz is szeretnék hazajutni, ha csak lehetséges, nem igaz?

AZ UTAS: Gyerek?

KARCSI: Hároméves. Kisfiú.

AZ UTAS: Fiú...

KARCSI: És tetszene látni... kérem szépen... a feleségemet. No, arra büszke vagyok. Mint egy diáklány. Igaz, hogy csak huszonhárom éves. Kérem, annak olyan szív alakú az arca... és a szeme... mazsolaszínű... mint az arany! És a bőrét tetszene látni! Hibátlan! Még nem gyűrte össze az élet... Megint bedobta a lámpa a pirosat! Aluljárók kellenének mindenhová. Megfulladunk így a közlekedéssel.

AZ UTAS: Szóval... nagy a szerelem.

KARCSI: Négy éve vagyunk együtt, négy éve... ne előzz, te marha!... négy éve, uram... nem mondom, néha adódik egy s más... szóváltás, miegyéb... az asszony egy kicsit féltékeny... hol mászkálok egész nap ezzel a leprával... hol mászkálnék, kérem? Megyek, kajtatom a pénzt, az utast, le is nyelek egy s mást... na, nem italt, gorombaságot... mert éjszaka mások az emberek. Nemcsak a részegség... az éjszaka egymagában is... más világ... a nappali ember meg se érti, nem is tudna eligazodni benne... és az emberek is megváltoznak. Nem csoda, hogy az asszony se érti... hogy is fejezzem ki magam... Van a nappali élet, és megint van éjszakai élet... Nem tagadom, én is ilyen kétféle vagyok. De hát hogy tudom ezt neki megmagyarázni? Pedig már sokszor megpróbáltam.

JOLI (gyengéd ébresztéssel): Karcsi... (Nincs válasz.) Öt perc múlva dél... Karcsi... ébresztő... Mindjárt ebédelünk. (Nincs válasz.) Ébredj! Odakint süt a nap. (A férfi nyöszörög.) Délben szép napsütés, este északnyugati szél, felhőzettel, éjszakára eső... így mondta a rádió. Könnyű nekik. De te, szegénykém... nem elég egymagában az éjszaka? Még eső is! (Karcsi nyöszörgése.) Képzeld, Kiskarcsi megint bepisilt. Ez a vén kamasz!

KARCSI (teljes hétköznapi hangon): Mert rosszul szoktatjátok. Te meg az anyád...

 

(A konyhából behallatszik a rádió harangszava, majd a szpíker hangja: híreket mond.)

JOLI: Mi ez a vacak itt a párnádon?

KARCSI: Vacak! Milyen vacak!

JOLI: Ez a röhögő gumibaba.

KARCSI: Francia. Egy francia úr adta Sacinak. Ezt vigye haza Kiskarcsinak, így mondta Saci. Tudod, az a hosszú szőke a Pipacsból... éjszaka én vittem haza.

JOLI: Büdös ez a francia baba!

KARCSI: Saci ananászkölnit használ, és attól... Tudod, az a tejbőrű, hosszú lábú, aki csak külföldiekkel megy és valutáért... tudod, már meséltem róla...

JOLI: Nem bírom ezt a szagot, az ananászkölniteket! Még ide is behozod.

KARCSI: Mit? Micsodát?

JOLI: A tisztelt társaságodat! Az utasaidat! A rongyokat! A piásokat! Taxisofőr mellett élni! Otthagytad a jó, nyugodt üzemet. Félbemaradt a technikum.

KARCSI: Nem hagynád abba? Ha nem tudnád, grófnő, ez a kenyerem. A kenyerünk. Három éve csinálom. Megbeszéltük? Akartad te is? Azt hiszed, nekem tejfel ez a fordított élet? Hordani az igát, odatartani a képemet, hogy bárki belecsaphat. Neked büdös az ananászkölni! Nekem Saci - az utas. Jó utas; húszasnál alább nincs borravaló! (Kibékítően.) És ez a francia baba. Ha megnyomod a popsiján, azt mondja: mon cher - mon cher!

BABA HANGJA: Mon cher...

KARCSI: Francia állampolgár... szép, lisztes a képe, és a szeme aranyszínű, mint a tiéd. És beszélni tud. Hallgasd csak...

BABA HANGJA: Mon cher - mon cher...

JOLI (megadja magát): Büdös...

KARCSI: Különben ez a Saci pedáns nő, ad magára, naponta kétszer fürdik, és most énekelni tanul, dizőz lesz belőle. Vékony, hosszú lábú, és olyan lőcsösen, egyenesen jár.

JOLI: Fogd be a szád! (Szünet.) Abba lehetne hagyni... Karcsi, de igazán.

KARCSI (tudja, de megkérdezi): Mit, grófnő, mit, ebben a büdös életben mit hagyjak abba?

JOLI: Ezt a nyomorult éjszakázást!

KARCSI (gunyorosan): Abbahagyni, grófnő? Abbahagyni?

JOLI: Az orvos is megmondta, rossz a szemed, kérheted az állandó nappali beosztást.

KARCSI: Kérheted! És ezt most te intézed nekem? Tudod, hogy mért teszem, hogy mért vállalom...

BABA HANGJA: Mon cher...

JOLI: Hagyd azt a babát! Mikor értél haza? Már egészen világos volt. Azt hiszed, aludtam? Le se hunyom a szemem. Tele vagyok rémülettel és mindenféle képzelgéssel. Te meg reggel jössz haza!

KARCSI: Kitől féltesz? Az emberektől? Semmi bajom az emberekkel. Én csak a defekttől fázom, meg a rossz úttól, meg a motorhibától. Az emberektől nem félek! Besétált a házba a mosógép meg a televízió. Most kinézted magadnak a frizsidert...

JOLI: Idd meg a kávédat, Karcsi, kihűl.

KARCSI: Olyankor nem szólsz egy szót se. Olyankor nincs rohadt éjszaka.

JOLI: Szóval én hajszollak, én! Az én kapzsiságom miatt! (Elsírja magát.)

(Egyenletes motorzaj.)

AZ UTAS: Ezek se voltak odahaza. Persze ha az ember úgy jön... váratlanul...

KARCSI: És most? Hová?

AZ UTAS: Az Üllői útra... (Füttymotívum.) Majd mondom a házat.

 

(Hosszú füttymotívum.)

KARCSI: Fölléphetne, uram, füttyművésznek.

AZ UTAS: Vidéki gyerek vagyok. A madaraktól tanultam. (Füttymotívum.) És mindig éjszaka?

KARCSI: Mindig.

AZ UTAS: Azért nem fizet rá - erre az éjszakai bulira.

KARCSI: Nem jut sokkal több, mint nappal. És az embernek romlik a szeme. Meg aztán belefárad. Kétfelé kell élni.

AZ UTAS: Egy kis tüzet, legyen szíves.

KARCSI: Tessék, az öngyújtóm.

AZ UTAS: Köszönöm.

KARCSI: Sokat szív?

AZ UTAS: Mikor hogy. Most ideges vagyok. Elszúrtam az egész estémet.

KARCSI: Igen, az ember szeretne megmarkolni valamit, aztán kicsúszik az ujjai közül. Ez már így van.

AZ UTAS: Nehéz a szolgálat, mi?

KARCSI: Nehéz. A hidegvér, az a lényeges, meg az emberismeret. Meg nem kell mohónak lenni.

AZ UTAS: És mégis... mennyi jön össze egy éjszaka?

KARCSI: Mikor hogy... A mai este például... Kezdés óta kézről kézre adnak... Nem nagy összeg, na! Kibírható...

AZ UTAS: Itt megállunk. A Körút után balra a második ház.

 

(Fékezés.)

KARCSI: Végeztünk?

AZ UTAS: Remélem, hogy igen. Itt a Corvin környékén, azt hiszem, hogy kapok kocsit. Vagy megvárna?

KARCSI: Megvárhatom, uram.

 

(Egyre erősödő taxióra-ketyegés. Az egész jelenet hátterében halk taxióra- ketyegés.)

KARCSI: Kapzsiság! Én nem mondtam, grófnő, hogy kapzsiság. De azért ez is kell... meg az is... meg a gyerek is fejlődik, meg a mamának is vannak mindig ötletei... meg a lakás is mindig újat kíván.

JOLI: Most úgy állítod be, mintha csak miattam törnéd magad! Hát nem én könyörgök, hogy hagyd? Hogy élhessünk úgy, mint mások.

KARCSI: De csak azért mondod, mert azt hiszed, hogy egész éjszaka ringyókkal cicázok!

JOLI: Mert szeretném, hogy minden visszakerüljön a helyére. Hogy ne fordítva éljünk. És igenis... féltelek... mindenképpen féltelek. (A sírás határán.) Félek, hogy elzüllesz.

KARCSI: Elzüllök! Ez a te gondod!

JOLI: És féltelek. Néha úgy érzem, hogy magadra maradsz... abban a nagy sötétségben... és hogy bárki beszállhat a kocsidba!

KARCSI (idegesen): Tudod, mi az elvem. Nem félni. És nem is félek. Az emberek ilyenek vagy olyanok, de félni nem kell tőlük. Csak ismerni kell őket.

JOLI: Tudod, amikor kilépsz a kapun, és átmégy a villamoshoz, én ott állok az ablaknál, és nézek utánad... aztán eltűnsz, de én gondolatban veled megyek. (Erőltetett vidámsággal.) Még azt is hallom, amikor átveszed a kocsit, és mondod a váltódnak: "Na, kolléga, szuperál ez a lepra?... nem kell még kivontatni a roncstemetőbe?" Így szoktad, ugye? Aztán a volánra hajolsz, nézed az utcát, előtted a lámpák, pirosak meg zöldek... és a jóképű nőket is megnézegeted, megvicceled őket, kicsit rájuk ijesztesz... igaz?... egy kicsit ránk is gondolsz, a gyerekre... érzed magadban az otthoni meleget... aztán mindig beljebb kerülsz a forgatagba, kavarog minden... az a sok fény, az a sok neon...

KARCSI: Hát ha éppen erről beszélsz... azt nagyon szeretem. Hogy ott minden más... az éjszakában... hogy semmit se lehet előre kiszámítani.

JOLI: Ezt szereted. És amiről nem beszélsz. Most már mindennap érzem a rumot rajtad.

KARCSI (dühödten): A keserves mindenit! Már megint kezded? Ezért törjem a nyakam? Dobjam oda az idegeimet? Hát igen, ha tudni akarod, romlik a szemem, kék, zöld karikák ugrálnak előtte, de mégis csinálom. De elég volt ebből. Visszamegyek szépen az üzembe, keresek feleannyit, csinálom tovább az esti technikumot, és... ülök a szoknyád mellett. Majd meglátjuk! Legfeljebb lejjebb srófoljuk az igényeket...

JOLI: Most haragszol, nem aludtad ki magad. Azt hiszed, ellened vagyok. Pedig én is ugyanazt akarom... A nyugalmat... És hogy neked könnyebb legyen. Van mindenünk. És hidd el... olyan gyönyörűen elterveztem ezt a napot... már úgy készültem rá... hozom a kávét... a finom illat szétszalad a szobában...

KARCSI: De nem! Neked az ananászkölni meg a francia baba! - az csavarja az orrocskádat.

JOLI: Hallgass végig. Valami nagyon-nagyon fontosat akarok mondani, Karcsi...

MAMA (benyit): Jolikám... Jó reggelt, Karcsi... (Karcsi viszonozza.) Felébredtél? Csak azt akarom megkérdezni - teríthetek?

JOLI: Igen, mama, hogyne!

MAMA: Jó... hát akkor... akkor most kifőzöm a tésztát. (Ki.)

KARCSI: Még alig nyeltem le a kávét, meg sem maradhat az íze a számban, és már ebédelni. Aztán a rövid délután, és kezdődik minden elölről. Azt hiszed, ez a világ teteje nekem!

JOLI: Végig se hallgatsz...

KARCSI: És mit mondanál?

JOLI: Már nem is mondom.

KARCSI: Truccolj, makacskodj! Majd megmondod holnap.

JOLI (érzékenyen, melegen): Karcsi... én nem tudom holnapig tartogatni... én annyira megteltem örömmel... én nem tudlak elengedni úgy, hogy ne tudd, ne vidd magaddal abba a hosszú éjszakába... (Szemérmesen, egyszerűen.) én megint úgy vagyok.

KARCSI: Megint úgy vagy? (Váratlan izgalommal.) Hát mért nem ezzel kezdted! Jolikám! Jolikám!

 

(A taxidra felerősödő ketyegése.)

KARCSI: És most hová, uram?

AZ UTAS: Ezek nem tudnak szállást adni. Az isten verje meg, rokonok vannak náluk! Mehetek a nővéremhez. Pestimrére... (Füttymotívum.) Két nap szabadom volt, katona vagyok, de táviratilag visszahívtak, mert összetartás van... a kubai dolog miatt.

KARCSI: Ilyen hosszú fuvart nem vállalhatok, mert baj van a kocsimmal... a jobb hátsó ajtóm lesüllyedt, azonkívül...

AZ UTAS: Nem visz - nem visz... majd keresek kocsit. Mennyit mutat az óra?

KARCSI: Ötvenhét forint.

AZ UTAS: Tessék, itt egy százas.

KARCSI: Nekem is csak százasom van... meg alig valami aprópénz.

AZ UTAS: Akkor megiszunk egy kávét, és váltok. Rendben?

KARCSI: Hát kérem, egy kávéra még lehet, de nekem még éjfél előtt a Pipacsnál kell lennem.

AZ UTAS: Értem, nőügy...

KARCSI: Mondom, kérem, hogy nős vagyok, és gyerekem van...

AZ UTAS: Attól még!... Na, menjünk!

 

(Hosszú, kitartó füttymotívum. - Eszpresszózaj. A szöveg alatt dzsesszzongora.)

PINCÉR: Parancsol?

AZ UTAS: Két kávé. De sietünk. Vagy iszik valami mást?

KARCSI: Alkoholt nem lehet.

AZ UTAS: Édeset se? Jó. Két kávét.

PINCÉR: Igenis. (El.)

AZ UTAS: Azért nem mindig ilyen szelíd bárány maga... A kamut csak ismeri?

KARCSI: Hát hogyne ismerném. A pali fizet a sofőrnek unicumot vagy ilyesmit, a pincér hozza a híg feketét, három-négy féldecivel, aztán leesik tőle egy húszas. De hát most magával kezdjek?

PINCÉR: Parancsoljanak. A kávé.

AZ UTAS: Mindjárt fizetek is.

PINCÉR: Elnézést kérek, de egy fia apróm sincs.

AZ UTAS: Fizesse ki, legyen szíves, a százas úgyis magánál marad.

PINCÉR: Kerek tíz.

AZ UTAS: Tegyen még kettőt hozzá.

PINCÉR: Köszönettel vagyok... (El.)

AZ UTAS: Ez a kávé is olyan, mint a kamu. Vizezett. Ha egyszer már összejön a rossz... Higgye meg... szeretném szétverni a világot... olyan pipás vagyok... az embernek semmi se jön be. Két éve hogy bevonultam, fél éve házas vagyok... egyszer csak jön a hír, hogy az asszony valami úriemberrel tölti az estéit. Hát én ki a laktanyából, papír nélkül, rájuk nyitom az ajtót. Laposra vertem a férfi pofáját. Ez a természetem. Megmondom magának őszintén... a galambokat a tenyeremből etetem, de ha valaki megbánt - én szörnyű brutális tudok lenni. Még most is mosolyog a szívem, ha arra gondolok, hogy szétmasszíroztam az orrát. (Nevetnek.) Még a fogda is jólesett, még a sötétzárka is. Tudja, mi van ennek a mélyén? Valahogy mindig úgy mondtam ki az igazamat, hogy megdühítettem az embereket. Így aztán nem állt mellém senki. Magamnak kellett mindent kiharcolni. Nekem sok haverom van az üzemben is, ahol dolgoztam, a századnál is, de ha jobban megnézem... csak haverjaim vannak, barátom nincs. Hatvankilencet mutat az óra? Itt a százas, a többi marad.

KARCSI: A vasúti hídig még elvihetem magát. Talán ott fölkapaszkodhat valamire... mert taxit kifelé bajosan kap.

AZ UTAS: És miért?

KARCSI (viccel akarja elütni): Túl sok a homály arrafelé. A sofőr is jobb szereti a világosságot.

AZ UTAS: Hát köszönöm, az is jó lesz, a hídig... a nővérem gyereket vár, és nem szeretném késő éjszaka felzörgetni...

KARCSI: Gyereket vár? A feleségem is. Hát ne mondja senki, hogy Váci Karcsiban nem szív dobog. Most már, hogy így összeismerkedtünk - tudja mit? -, elviszem magát! (A motor egyenletes dünnyögése.)... Ez is most arra gondol... nem gondol semmire... örül, hogy elviszem! Holnap majd elmeséli a barátainak... az a sofőr tegnap éjjel alaposan begyulladt, de aztán meggondolta magát... pedig hát nem gyulladtam be... csak éppen... mi a jó abban, hogy kiviszek egy embert az isten háta mögé, az idő elmegy... pénz pedig semmi. De nem minden a pénz. Van becsület is. Ha már így járt, elrontotta a szabadnapját... két óra alatt föltekerem azt az utat... a motor prímán dolgozik, hogy is mondjam, jó a lélegzetvétele... a házak szélsebesen elszívódnak mögöttünk... mintha lehámlanának rólunk... a Kőbányai út most olyan, mint egy nagy, zöld sörösüveg, üres és zöld... mint a világűr... Joli most még meghallgatja az éjféli híreket... arra gondol, hol lehetek én most? Hol tekergek?... A kis hasa hűvös és sima. Megint úgy van. Nyárra bekopog a vendég, beköltözik. Lakás, ellátás, és később nőnek az igényei... Az utas nyugodtan fütyörészik. Olyan világos a szeme, mintha belülről világítanák ki. Mikor beléptem a kocsmába, ő már ott állt az asztal mellett és várt... Ilyenkor, mikor szétszaladnak a percek, minden sürgetőbb lesz. Most már nemsokára a hídhoz érünk, a vasúti hídhoz... olyan, mint egy nagy retesz... alatta posztol a rendőr... Marhaság! Az ember nem fél, de kiadták, határozottan kiadták, utasításba... lesül a képemről a bőr, ha arra gondolok, ez most itt ül mögöttem gyanútlanul... nahát, ez rendes gyerek, gondolja magában, van szíve... én meg lassítok, és odaszólok a rendőrnek: "Ugyan már, mennyi az idő?" És erre a rendőr megállítja a kocsit, és elkéri az utastól a flepnit. Igazoltatja. Mert ez a megállapodás... igen, már itt a híd... hosszú tehervonat döcög rajta, telirakja a világot zörgéssel.

 

(Tehervonat zaja, vonatsípolás. A zaj beleúszik ebbe a jelenetbe.)

AZ UTAS: Most majd leengedi az ablakot, és megkérdezi szépen a rendőrtől, hogy hány óra? Minek ez a játék? Tessék, itt a személyazonosságim, nézze meg.

 

(A motor üteme felgyorsul.)

KARCSI (röstelkedve): Ugyan...

AZ UTAS: Csak nézze meg nyugodtan.

KARCSI: Minek? Nem szoktam senkit gyanúsítani.

AZ UTAS: Látja, most elhagytuk a rendőrt is.

KARCSI: Nyugodtan.

AZ UTAS: Esküdni mertem volna, hogy igazoltat. Épp az egyik bajtársam járt így a múltkoriban, az egyik katonatársam. Nem sértődtem volna meg.

KARCSI: Nem vagyok begyulladós. És van szemem is, meg megérzésem. Mi a pontos cím?

AZ UTAS: Pestimre. Ady utca.

KARCSI: Ez az, amit nem ismerek. Ebben a dög sötétben.

AZ UTAS: Majd mondom az irányt.

KARCSI: Másképp nem is lehet. Még jó, hogy elállt az eső. Ha nem zavarja, lehajtom az ablakot.

AZ UTAS: Mindegy.

KARCSI: Káposztaszag. A bulgárok földjei. Egész éven át káposztaszag. És ami belerohad ilyenkor a földbe. Minden. Szeretem ezt a szagot. (Az utas füttymotívuma.) Most merre - jobbra vagy balra?

AZ UTAS: Egyenesen.

KARCSI: Gyálnak...

AZ UTAS: Gyálnak...

KARCSI: Szeretnék beleharapni ebbe a szagba, engem úgy izgat. Gyerekkoromban Pestújhelyen laktunk, és néha földet ettem. Zabáltam a földet. Szegény anyám hogy restellte! Nem kétséges, kellett a szervezetemnek. Biztosan mészhiányom volt. (Hosszú füttymotívum.) Az ember járatja a száját, hogy teljen az idő. Nem zavarom?

AZ UTAS: Engem nem.

KARCSI: Délben, amikor felébredtem, kicsit összezördültünk az asszonnyal. A féltékenység. Nem mondom, hogy még nem léptem félre más nővel... az ember fiatal... meg aztán nálunk az alkalom... és nehéz kihagyni. Ahhoz túl nagy erő kell. De szeretni csak őt szeretem. És ilyenkor, ha érzem, hogy untatom az utast a beszédemmel - hallgatok, és mindig csak őrá gondolok... a bőrére meg a szagára, ami kiárad a hajából. Az egészséges fajta, tetszik tudni, annak van olyan jó illata.

 

(Emlékmotívum.)

JOLI HANGJA: Karcsi... én nem tudom holnapig tartogatni... én annyira megteltem örömmel... én nem tudlak elengedni úgy, hogy ne tudd... hogy ne vidd magaddal a hosszú útra...

 

(Vonatdübörgés, fütty.)

KARCSI: És most merre, uram?

AZ UTAS: Jobbra.

KARCSI: Földút. Dobálja a kocsit. Nem gödrös? Nem szeretnék tengelytörést.

AZ UTAS: Nem lesz semmi baj.

KARCSI: Csak kérdezem. (Szünet.) És így telt el a nap? A szabadnap? Sehol semmi? Tudom én, hogy van az, én is voltam katona...

AZ UTAS: Moziban voltam.

KARCSI: Mikor jutok én moziba? Az asszonynak teljesen igaza van. Ez a fonákjára fordított élet. (Szünet.) És mit tetszett látni?

AZ UTAS: Fekete Orfeusz.

KARCSI: Azt véletlenül mi is láttuk. A négerek. Meg a halál, aki üldözi a szerelmeseket. Rettentő szomorú. Még az a jó, hogy énekelnek és táncolnak benne. Tulajdonképpen mit akart az a halál? Miért öltözött olyan maskarába?

AZ UTAS: A nőt akarta.

KARCSI: De azzal csak elrémítette.

AZ UTAS: Néha az is érdekes.

KARCSI: És most, uram?

AZ UTAS: Még tovább, egy darabig.

KARCSI: Ezen a földúton... lassan már lemegyünk a térképről. (Szünet.) Azok a fények ott... az már a gyáli vasútállomás. A terep teljesen kikészíti a kocsit.

AZ UTAS: Mindjárt makadámra érünk.

KARCSI: A feleségem álmodott róla. Arról a halálruhásról. Azt mondja az anyósom, felsikoltott álmában, és engem hívott. Én meg mit se sejtve - furikáztam. És most erre?

 

(Ettől kezdve felgyorsul az ütem, stilizálódik.)

AZ UTAS: Jobbra!

KARCSI: És most?

AZ UTAS: Most egy kicsit balra!

KARCSI: Balra?

AZ UTAS: Balra.

KARCSI: Itt nincs sorompó. Ha jönne a vonat, elkaphatna.

AZ UTAS: Balra!

KARCSI: Megvallotta az asszony, hogy megint úgy van. Gyereket vár. Ez nyári gyerek lesz. Szerencsés. Gyümölcsszezonban születik.

AZ UTAS: Balra!

KARCSI: A makadám nincs sehol! (Szünet.) Ez az út hová vezet, uram?

AZ UTAS (félelmetesen, keményen): Ide!

 

(A motor szabálytalanul felbődül. Zene csap fel, amibe élesen hasít bele a szabálytalanul szóló autóduda.)

KARCSI: A hátamban a kés... a kés... mi az, hogy kés?... mintha kettévágták volna a napot, pedig most éjszaka van. Árnyékot érzek magam fölött, pedig most éjszaka van... cigarettaszagot és kölniszagot... meg akart ölni... Látod, Joli, attól féltettél, hogy elzüllök, és most a hátamban a kés... meg akart ölni... azt akarta, hogy ne menjek többé haza... Háromszáz forint miatt meg akart ölni... Mit szólsz ehhez, Joli? (Közeledő emberi lárma.) Segítség! Siessenek!

HANG: Csupa vér.

KARCSI: Kés van bennem.

HANG: Csupa vér. Elvérzik. A keze a dudán. Mintha görcsben lenne.

 

(Duda elhallgat.)

HANG: Mentőket! Takarják be kabáttal! Csupa vér!

 

(Zene, amiből fölerősödik a mentőautó szirénája.)

KARCSI: Látod, Joli, te azt hitted...

HANG: Megemelni!

KARCSI: És milyen világos, barátságos szeme volt.

HANG: Nyomókötést.

SOFŐR: Indulhatunk?

 

(Begyúló motor zaja. Távolról a szaggatott dudahang.)

KARCSI: Kolléga... siessünk... siessünk... élni akarok... élni akarok... még találkozni akarok vele... milyen világos, barátságos szeme volt... élni akarok...

 

(A füttymotívum szimfonikus dübörgése, majd bura alatti csend.)

HANG: A röntgenbe.

 

(Visszhangos mondatok, amelyek egymásba mosódnak.)

HANG: A gyorsműtőt előkészíteni.

KARCSI: ... érted, Jolikám? Marhaság, azt mondta, hogy eltávozása van, és elhittem...

HANG: Egy koktélt adjon neki, nővérke.

KARCSI: Ez a koktél jó... ettől elúszik a fájdalom meg a félelem... fátylak ereszkednek le egymás után... könnyű, világoszöld fátylak... mint a szitakötők szárnyai... és mögöttük ott lépked Joli, mint egy diáklány, egyenes derékkal, és a kezére fűzve Kiskarcsi... (Újra támadt rettegéssel.) Nem viszem Imrére! Mi az, hogy Ady utca? Csak a hídig viszem! Rendőr elvtárs, kérem, ugyan mennyi az idő? Világos szeme van, mintha belülről világítana. Vérzik a nap, Jolikám, csurog a vére. A hold is bevérződött tőle, minden csupa vér, vér!

HANG: A főhadnagy elvtárs szeretné kihallgatni. Tud már válaszolni?

KARCSI: Válaszolni akarok... muszáj válaszolni... Fogják el! Most már mindenki gyilkos?

NYUGODT HANG: Nem. Nem mindenki gyilkos.

KARCSI: Ezek hazudnak, Jolikám, most már mindenki gyilkos.

JOLI: Nem, Karcsi, nem.

KARCSI: Nem bízom az emberekben. Hogy lehet így élni?

 

(Csöndes kamarazene.)

SACI: Én vagyok, Saci... az egész Pipacs... meg az egész Jereván sokszor pusziltatja.

KOLLÉGA: A vállalat nevében átadom ezt a kis... nagyon derekasan viselkedett.

GARÁZSMESTER: A garázsbeliek ölelnek... és ha visszajössz, olyan kocsit készítünk elő, de olyan kocsit!

RIPORTER: ... még egy utolsó kérdés... talán közelebb adom a mikrofont... mit érez most?

KARCSI: Félek!

 

(A füttymotívum dübörgő taktusai.)

(Déli harangszó a rádióból. A párbeszéd alatt elmosódva híreket hallani.)

JOLI: Kisütött a nap. Most szépen felöltözöl, és megyünk sétálni.

KARCSI: Te érted ezt? Örökké csak aludni. Mintha menekülnék. A gyöngeség, vagy mi az ördög! Pedig hát mennyi ideje? Mindig elfelejtem.

JOLI: Ne beszéljünk róla.

KARCSI: Tavaly volt, október végén. És most már egykettőre március.

JOLI: El kell felejteni, Karcsi.

KARCSI: De ez a rózsaszínű folt a mellemen, ez a fényes, tükörsima folt - ez nem engedi. És a bordáim között a szúrás... már nem is szúrás... Nem tudok bízni az emberekben.

JOLI: Gyönyörű hideg napsütés... Csupa prizma. Olyan tiszta minden, a hegyek is, mintha itt volnának az utca túlsó felén.

KARCSI: Szeretnék egyedül elindulni... Reggeltől estig, estétől reggelig az utcákon... belenézni az emberek arcába... Megkeresni azt a világosszeműt.

JOLI: Igen, a nyugtalanság, értem, az benned maradt.

KARCSI: Mintha nap sütne a fejében. Az álmomban is csak őt látom. Pedig már nincs is arca. Csak a szőke haja és a világos szeme... Ez a furcsa napsütés.

JOLI: Az orvosok is megmondták, egy darabig így lesz, aztán majd elmúlik. És egyszerre csak eltűnik az álmodból is. Az idegeidből.

KARCSI: Nem tudták megtalálni... személyleírás, minden, és hiába... Lemosta a kezéről a vért. Nem volt katona. Nem volt szabadnapos. Engem akart megölni. Háromszáz forint miatt. Talán itt lakik valahol, nem is messze. Lehet, hogy a gyerekét tanítja beszélni. Lehet, hogy melós vagy normás, vagy motorszerelő. És az az ember, aki azt mondta: "Most balra" - és aki azt mondta: "most jobbra" - aki a hátamban felejtette a kését, az az ember nincs sehol. Meg kell találni.

JOLI: A rendőrség dolga, nem a tied. Úgysem mégy vissza a taxihoz.

KARCSI: A megérzés az olyan, mint a radar. Egyszerre csak jelezni kezd.

JOLI: Júniusra, Karcsi, itt lesz a kisbaba.

KARCSI: Igen, a megérzés. Egyszer csak megint szembekerülünk egymással.

JOLI: Nem mégy vissza, érted?

KARCSI: Egyszer csak riadózni kezd a radar. Hátha nem is szőke volt, és nem is világos a szeme? Amikor tegnap sétálni mentünk, három emberről is azt hittem, hogy ő. Mindenki nem lehet gyilkos! Őt kell megtalálnom. A gyilkost. A többiek miatt. A nyugalmam miatt.

JOLI: Igen, mert még most se tudod otthagyni a volánt. Mert fontosabb a kaland meg a szórakozás meg a szabad jövés-menés... Hát eljött az ananászkölnis. A kórházba is eljött. Volt képe hozzá. És ez a nyomorult francia baba. Kidobom a szemétbe!

BABA HANGJA: Mon cher...

KARCSI: Igen. Meg kell hogy találjam... hogy el tudjam felejteni.

BERETVÁS: Nézd, itt a forgalmi osztályon megbeszéltük a dolgot... hát először is... nagyon örültünk, hogy munkába álltál. Azt mindenki elismeri, hogy nagyon bátran viselkedtél... és a duda... az jó dolog, hogy bekapcsoltad a dudát... Annak köszönheted az életedet.

KARCSI: Nem hiszem, hogy nagyon bátran viselkedtem... hogy egyáltalán viselkedtem volna... arra idő se volt... Az ember kezében van, hogy a fék után nyúljon, vagy megkeresse a duda gombját... a többi szerencse dolga.

BERETVÁS: Csak szerénykedj. Mi úgy gondoljuk, hogy indokolt lesz téged állandó nappali műszakra tenni.

KARCSI: Köszönöm, de én...

BERETVÁS: Ezek után rád fér.

KARCSI: Nem félek az éjszakától. És vállalom továbbra is.

BERETVÁS: Nincs ebben túlzott anyagiasság?

KARCSI: De igen. Van. Nemsokára megszületik a második gyerekünk.

BERETVÁS: És az idegeid?

KARCSI: Én azt mondanám nektek, maradjon minden a régiben.

IDŐS FÉRFI: És most, kérem, a Határ útra megyünk, Kispestre.

KARCSI: Sajnálom, de én nem viszem el. Éjfélkor nem megyek Kispestre.

IDŐS FÉRFI: Hogyhogy nem visz el? Orvos vagyok, most jövök a betegemtől.

KARCSI: Nem érti? Hogy magyarázzam? Nem viszem, és kész.

KARCSI: Megmondaná, hogy mennyi az idő, elvtárs?

RENDŐR: Állítsa le a kocsit. Kérem a személyazonossági igazolványt.

FIATALEMBER: Micsoda hülye trükk! Tessék, itt az igazolvány. De borravalót nem kap, egy büdös vasat se kap!

 

(A Borharapóból kiszűrődik a lárma.)

KARCSI: Megismer engem, portás bácsi?

PORTÁS: Maga az a... tudom is én! Egyik tizenkilenc, a másik egy híján húsz. Az egyik taxis olyan, mint a másik.

KARCSI: (kérlelve): Portás bácsi... gondolkozzon egy kicsit... Tudja... én jöttem a rendelt kiskocsival... még nincs egy éve se... és másnap olvashatta az újságban... erről csak rám ismer?

PORTÁS: Ja, maga az...

KARCSI: Szőke fiatalember volt az illető... világos szemű... nem szokott ide járni?

PORTÁS: Nem nézem én meg külön az embereket. Nálam a vendég - vendég. Jó estét, jó éjszakát, kezüket csókolom... és a tenyerem... amennyit belenyomnak... Most mit akar tőlem? Nem keveredek semmibe...

KARCSI: Alszol, kisszívem?

JOLI (felriadva): Mi baj? Most jöttél haza? Hány óra?

KARCSI: Reggeledik. Várj csak... leülök ide melléd, az ágyra...

JOLI: Egész éjszaka rosszul voltam.

KARCSI: Én meg, vadbarom, fölrángatlak!

JOLI: Semmi baj. Hideg a kezed.

KARCSI: Te, Joli, én ebbe bedilizek. Mindenkiben őt látom. Már befutott egy csomó panasz ellenem.

JOLI: Abba kell hagyni, Karcsi. Nem mégy vele semmire. Sose találod meg. És tönkreteszed magad.

KARCSI: Az a pasas fütyörészett valamit. Mindig egy és ugyanazt a két taktust. És nem jut eszembe a dallama. Igazad van. Ebből nem lesz semmi jó. Bemegyek a forgalmi osztályra, és... otthagyom a taxit. Csak attól félek, hogy most már nem leszek nyugodt... soha ebben a büdös életben... örökké azt a nyomorult két taktust... és nem jut az eszembe!

 

(Az utas füttymotívuma. Utcai zaj.)

I. SOFŐR: Azért nem olyan jaj-de-nagy esküvő... tizenkét taxi...

KARCSI: Három órára, ugye?

SOFŐR: Ahogy mondod. Tizenöt órára.

ÖREG SOFŐR: Precíz Jankó. Hát megint összefutottunk. Váci Karcsi? Gondoltam rád sokat! Mi azon az estén találkoztunk utoljára...

KARCSI: Amikor az a pasas el akart intézni engem.

ÖREG SOFŐR: Mondtam is az asszonynak... láttam a halál angyalát! (Motívum az esketési szertartásból. Az anyakönyvvezető visszhangos szavai, eredeti felvételről.) No, ezek is összeházasodtak. És most már te is bezupáltál a nappalosok közé?

KARCSI: Csak helyettesítek. De elsején végleg leteszem a lantot. Visszamegyek az üzembe.

I. SOFŐR: Amikor magát megkéselték, le akartunk állni. Föl kell húzni egy-két ilyen csirkefogót, és akkor rend lesz.

ÖREG SOFŐR: De a te embered nem került meg, ugye?

KARCSI: Tegnapelőtt éjszaka is... be akart szállni egy utas... nekiestem, ráncigáltam a kabátját. Nézett rám, mint a hülyére.

ÖREG SOFŐR: Keresheted a gombostűt. (Motívum az esketési szertartásból. Az anyakönyvvezető kérdésére a férfi és a nő igenlő szavai következnek. A magnóról játszott nászinduló kihömpölyög az utcára.) Mindenki a kocsijához... Karcsi, te viszed az ifjú párt.

I. SOFŐR: Micsoda príma alakja van a nőnek, mint egy torony.

 

(A nászinduló utolsó taktusai szólnak irreális hangerővel.)

KARCSI: Tessék, parancsoljon, kérem... és ha megengedik... sok szerencsét kívánok.

IFJÚ FÉRJ: Köszönjük szépen.

 

(A beinduló motor döreje és a nászinduló motívuma hallatszik.)

IFJÚ FÉRJ: Ott volt az egész vállalat.

IFJÚ FELESÉG: Ott.

KARCSI: Rudas László út tizenhat-bé. Stimmel a cím?

IFJÚ FÉRJ: Igen (Szünet.) A főnök túlságosan a ruhádba hajolt, amikor gratulált.

IFJÚ FELESÉG: Ugyan... Micsoda ötlet... (Hosszú csend.)

IFJÚ FÉRJ: Te reszketsz, Magdi...

IFJÚ FELESÉG: Félek.

IFJÚ FÉRJ: Butaság.

 

(Csönd, majd az utas ismert füttymotívuma.)

IFJÚ FELESÉG: Ne fütyülj.

KARCSI (felfokozottan): Kérem szépen, ez a fütty! (Elharapja a továbbit.)

IFJÚ FÉRJ: Itt vagyunk. (Fékezés.) Add a kezed, szívecském. Így.

 

(A sorba beálló kocsik zaja.)

HANG: A taxiszámlát majd kiegyenlítem.

KARCSI (furcsán): A legközelebbi viszontlátásra.

IFJÚ FÉRJ: Minden jót.

IFJÚ FELESÉG (akaratlanul): A legközelebbi viszontlátásra.

 

(Utcalárma, a násznép eltűnő zaja.)

ÖREG SOFŐR: Szép pár. Mint két óriás. És mind a kettő szőke.

KARCSI: Hallgasd csak ezt... (Elfütyüli a motívumot.) ...most már nem felejtem el.

ÖREG SOFŐR: Na és mit hallgassak rajta?

KARCSI: Nem érted? (Még egyszer elfütyüli.)

ÖREG SOFŐR: Az nagyon jó lesz, ha itthagyod a taxit.

KARCSI: Még mindig nem érted?

ÖREG SOFŐR: Rosszul vagy, pajti? Majd bevitetjük a kocsidat...

KARCSI: Semmi bajom. Az égvilágon semmi.

 

(Füttymotívum szimfonikus dübörgésbe erősödik. A lakodalmas lakás kavargó lármája. Három szoba zsivaja ömlik egymásba.)

VIDÁM NŐ: Magdi reszketett, mint a nyárfalevél.

MÉLY FÉRFIHANG: Azért a szüzességéért nem garantálnék... (Belülről cigányzene.) Odabent már nagy a hangulat. (Vendégek zsivaja.)

1. VENDÉG: A szendvicsben házikolbász...

2. VENDÉG: Pistire és Magdira! Isten-isten!

3. VENDÉG: Beutalót kaptak Lillafüredre...

4. VENDÉG: Ne szedd le azt a képet, Ferike!

5. VENDÉG: Csuda! Az ember kilép az anyakönyvvezetőtől... süt a nap...

6. VENDÉG: Jókai-sorozat... Mikszáth-sorozat... jó könyveik vannak!

7. VENDÉG: A sparherdban találtam. Fokhagymás karaj!

PRÍMÁS: Figyelem, az ifjú férj száma következik.

 

(Erősödő, majd távolodó zene. S egyszerre csak, mintha kiszivattyúztak volna minden hangot, irreális, bura alatti csend.)

KARCSI: Jó napot kívánok. Váci Károly taxisofőr vagyok.

MÉLY FÉRFIHANG: Én meg Nepomuki Boldizsár. Isten éltesse!

 

(Vad nevetés, lárma, dübörgő zene, majd újra a bura alatti csend.)

KARCSI: Én, kérem, keresek valakit.

VIDÁM NŐ: De előbb iszik egy kortyot velünk!

MÉLY FÉRFIHANG: Addig egy lépést se tovább!

VIDÁM NŐ: Én vagyok a sorompó!

 

(Közeli, majd távolodó zene.)

MÉLY FÉRFIHANG: És kit keres, sofőr bácsi?

GYEREKHANG: Mama, a szekrényben egy csomó bugyi!

KARCSI: Az ifjú férjet keresem.

1. VENDÉG: Az ifjú férjet?

2. VENDÉG: Nem a fiatalasszonyt?

3. VENDÉG: És ilyen halálkomoly pofával?

4. VENDÉG: Sáros maradt a fuvarral?

5. VENDÉG: És nem a fiatalasszonyt?

6. VENDÉG: Mert én azt keresném.

7. VENDÉG: Virágarca van!

MÉLY FÉRFIHANG: Napraforgó melle!

 

(Nagy nevetés.)

VIDÁM NŐ: Ezt a szendvicset kapja be.

MÉLY FÉRFIHANG: Addig egy lépést se tovább.

VIDÁM NŐ: Én vagyok a sorompó.

 

(Bura alatti csend.)

KARCSI: Eddig ő volt a halál, most én leszek.

 

(Álijedt női sikongás.)

MÉLY FÉRFIHANG: Mennyit mutat az óra?

KARCSI: Tíz perc múlva éjfél.

MÉLY FÉRFIHANG: A taxiórát kérdeztem!

KARCSI: Mindig és mindenütt tíz perc múlva éjfél. (Szaggatott dudahang, utána bura alatti csend.) Szabad belépni?

AZ UTAS: Kicsoda maga?

KARCSI (elfütyüli a motívumot): Ennek vagyok a folytatása.

AZ UTAS: Kicsoda maga?

KARCSI: Ennek vagyok a folytatása. Nem emlékszel a bulgárkertekre? Szeretem a káposztaszagot, beleharapnék a levegőbe. Nem emlékszel?

 

(Felidézett emlék.)

KARCSI: Itt nincs sorompó. Ha jönne a vonat, elkaphatna.

AZ UTAS: Balra!

KARCSI: És az a nehéz, hogy nem lát az ember.

AZ UTAS: Balra!

KARCSI: Megvallotta az asszony, hogy megint úgy van. Gyereket vár. Ez nyári gyerek lesz. Szerencsés. Gyümölcsszezonban születik.

AZ UTAS: Balra!

KARCSI: És az a makadám sincs sehol. (Szünet.) Ez az út hová vezet, uram?

AZ UTAS (félelmetesen, keményen): Ide!

 

(Szaggatott dudahang.)

KARCSI: Ne beszéljünk mellé. Semmi értelme. Tudunk egymásról mindent.

IFJÚ FELESÉG (felsikolt): Pisti!

KARCSI: Visszahoztam a késedet.

IFJÚ FELESÉG: Pisti!

KARCSI: Van még egy nálad? Így is jó. Adok is, kapok is.

IFJÚ FELESÉG: Segítség!

KARCSI (dulakodás közben, eltorzultan): Most jobbra? Most balra?

 

(A füttymotívum szimfonikus dübörgése.)

JOLI: Csupa vér az arcod, édes. Csupa vér a melled.

KARCSI: De az a sima, rózsaszínű folt - az nincs! Ha nem szedik ki a kezemből... Most már nem félek... Érted ezt? Könnyű lettem. Amióta szembenéztem vele, amióta az arcába csaptam. Nevetni tudnék. Már nem fedetlen a hátam.

 

(Zárózene.)

(1963)

 

STATISZTIKA

HANGOK

DR. AVEDIX PÁL, SEGÉDORVOS
LÍVIA, MŰTŐSNŐ
AZ ÖREGEMBER
PROFESSZOR
FŐNŐVÉR
NŐVÉR
PORTÁS
FANYAR BETEG
TÁRGYILAGOS HANG
FIATAL ORVOS
BETEGEK


DR. AVEDIX: Kérem, főnővér, a Cé kórteremben napok óta nem működik a lefolyó. A látogatók eldugaszolták a szőlőszemekkel. A mosdó környéke csupa víz.

FŐNŐVÉR: Majd szólok a szerelőknek, doktor úr.

 

(Szünet, vízcseppek zaja.)

DR. AVEDIX: Már kértem, főnővér, hogy javíttassa meg a lefolyót. Tizenöt beteg szenved emiatt.

FŐNŐVÉR: Én sem tehetek mást, mint hogy szólok.

 

(Szünet, vízcseppek zaja.)

DR. AVEDIX: A helyzet még mindig ugyanaz. Kiömlik a szennyes víz a kőre, az egész kórteremben széthordják.

FŐNŐVÉR: Csak nem gondolja, doktor úr, hogy ez énrajtam múlik?

DR. AVEDIX: Én nem gondolok semmire, de tizenöt ember szenved emiatt. Én csak erre figyelmeztetem.

FŐNŐVÉR (kirobbanva): Nem lehet az emberrel mindig így beszélni!

DR. AVEDIX (csöndes csodálkozással): Hogyan?

TÁRGYILAGOS HANG: Ha megengedik, most körülmegyünk itt a traumatológián, vagyis a baleseti sebészeten, és felteszek egyetlen kérdést, egyetlen személyre vonatkozóan. Erre ugyanis elkerülhetetlen szükségünk van a továbbiak miatt. A kérdés a következő: mi a véleménye dr. Avedix Pál segédorvosról, akit az előbb, ha felületesen is, de megismertünk, mi a véleménye róla úgy is, mint kollégáról, úgy is, mint emberről, egy közösség tagjáról? Nos, főnővér?

FŐNŐVÉR: Sajnos, ki kell adnom az esti gyógyszereket, azonkívül éppen őt kell megkeresnem, hogy a napi statisztikai lapot aláírja... elnézést kérek...

TÁRGYILAGOS HANG: Nos, főnővér?

FŐNŐVÉR (kiszakad belőle): Kibírhatatlan!

TÁRGYILAGOS HANG: Miért, főnővér?

FŐNŐVÉR: Mert más. Nem tudom megfogalmazni, de más. Bocsásson meg, de ki kell adnom az esti gyógyszereket. És a statisztikai űrlap! Elnézést kérek.

 

(Kis szünet. Kopogtatás az ajtón.)

TÁRGYILAGOS HANG: Nem zavarok, professzor úr?

PROFESSZOR: Tessék.

TÁRGYILAGOS HANG: Korrektúra?

PROFESSZOR: Igen, a tankönyvem javított kiadása. És az ember csak két műtét között jut az ilyesmihez. Parancsoljon.

TÁRGYILAGOS HANG: Csupán egy kérdés... Az ön egyik segédorvosa, dr. Avedix Pál...

PROFESSZOR: Avedix! Ix, a konok! Az osztályon így nevezik. Mit is mondhatnék róla? Talán a konoksága... No igen, ez már közhely... De ezért aztán egyesek végképp nem szeretik. Hogy úgy mondjam, nem kimondottan népszerű. A természete valahogy elszigeteli a többiektől. A reflexei másképp működnek. Az időritmusa is más. Amúgy jó manuális képességei vannak, gyors műtéteknél lehet számítani a kezére. Határozott, erős keze van. No igen.

 

(Rövid szünet.)

FIATAL ORVOS: Kollégák vagyunk, talán egykorúak is... bár, az igazat szólva, nem is tudom, ő hány éves. Egyetlen jó tulajdonsága, hogy szeret röplabdázni, mondhatom, lelke a csapatának. Különösen a balkezes kezdő ütései!... ahogy tenyérrel belevág a labdába, s attól valahogy falsot kap az ütés. Az igazán kitűnő. Érdekes, már lassan két éve, hogy együtt dolgozunk, de nem tudom, hány éves!... még nem is gondoltam rá.

BETEG: A beteg mit néz? Hogy törődnek-e vele. Szóval megadja, ami kell. És nem siet. Sohasem siet. Leül az ember mellé az ágyra, kérdezget. Viccelni, bolondozni, ahogy a doktor urak szokták... azt nem. Sohasem viccel. Tetszene csak látni a professzor urat... a napi viziten... Az olyan vicces szájú, hogy az egész kórterem felébred. Még a nagybeteg is elröhögi magát.

 

(A professzor hangja, visszhangos teremben.)

PROFESSZOR (egyetlen sietésben): No, hogy vagyunk? Jól, ugye, hogy jobban? Látom az arca színéről. Az orra állásáról. Magával nagyon elégedett vagyok... nagyon fegyelmezett... és maga, Berger bácsi? Tisztára szimuláns. Isten az atyám. Ki kell dobni az ilyet, egy-kettő! És Kapoli szaktárs? Hogy működnek a rekeszizmok? És maga, Bicó elvtárs? Nekem nehogy kiszökjön a lányokhoz! Aztán gyakorolhat önkritikát!... Napról napra... szemlátomást... egészen elsőrendű... és az étvágy?... az a kis fájdalom... ugyan, ugyan... férfiak vagyunk, vagy micsoda?... Csak föl a fejjel... tudja, mit mondott Arisztid a gyóntatójának? (Hang távolodik, és a szöveg tetszés szerint újra kezdődik a váratlan megszakításig.)

PORTÁS: Én csak mint portás nézem a dolgot... itt ülök, mint valami határon... kint villamosok, autóbuszok, emberek, a lárma... idebent, a hátam mögött, kis utak, pavilonok, csend. Két világ... Hogy doktor Avedix? Az a zömök, piros arcú? Annyi szent, hogy nemigen mozdul a kórház területéről. Itt is lakik, egy kis lyukban, a takarítónők szobája volt azelőtt. Annyi biztos, hogy az ő ablaka mindig világos. Kimondottan és tipikusan éjjeli bagoly. Örök inspekciós. Itt őrli az életét. Nincs jobb dolga neki?

 

(Itt zenei választóvonal következik.)

TÁRGYILAGOS HANG: Egyik decemberi délutánon új beteget hoztak a mentők, egy eszméletlen öregembert. A villamos alól szedték ki, a csúszós kövezetről. Történetesen a segédorvos vette át. A szerencsétlen öreg még késő este sem tért magához, még akkor sem, amikor több infúzió után elhatározták a combműtétet. Az öregember combnyaktörést szenvedett, szívállapota gyors beavatkozást követelt. A műtétet maga az osztályvezető professzor végezte el, rendkívül határozottan, a szükséges időt alaposan lecsökkentve. Az öregember csak másnap délelőtt tért magához, elég folyékonyan beszélt, miközben megdöbbent saját felpolcolt lábán, a gipszbunkón. De sem a nevére, sem a lakhelyére nem tudott visszaemlékezni. Amnézia. Ezt azért kell külön megjegyezni, mert igazolványt, személyazonossági papírt nem találtak nála, és így, minden nyom híján, egyelőre névtelen maradt.

FŐNŐVÉR: Neve? Most ide mit írjak? Neve nincs. Életkora? Nincs. Lakása? Az sincs. Úgy kaptuk. Hogyan utaljak ki neki gyógyszert? Hogy írjam ki a vizsgálatokat? És még csodálják, ha az ember ideges! Mifajta maga, öreg? Nem felel?

DR. AVEDIX: Csak türelem, bácsikám. Ez a feledékenység átmeneti. Megmondta az ideggyógyász is. Tegnap este arra kértem, jegyezze meg a kórterem betűjelét. Hol fekszik, melyik kórteremben?

ÖREGEMBER: Hát bizony... pedig tudtam!... hajnalban még tudtam...

DR. AVEDIX: Milyen nap van ma?

ÖREGEMBER: Hát bizony... milyen nap... nem mindegy? vagy... ezt is tudni kell?

DR. AVEDIX: És én ki vagyok?

ÖREGEMBER: A doktor úr.

DR. AVEDIX: Igen. Én a kórházi kezelőorvosa vagyok.

ÖREGEMBER: Csak annyit tudok, hogy egész világos volt, aztán egészen sötét. Nehéz vasakat ütöttek egymáshoz, és a földnek olajszaga volt. Aztán egész sötét.

*

(Professzor hangja visszaidézve.)

PROFESSZOR: ... Hogy úgy mondjam, nem kimondottan népszerű. A természete valahogy elszigeteli a többiektől. A reflexei másképp működnek. Az időritmusa is más.

*

DR. AVEDIX: Mi jut eszébe az olajról?

ÖREGEMBER: A víz. A vízen olaj úszik. Lilás meg kékes olaj. Mint a szivárvány.

DR. AVEDIX: És mi jut eszébe a vízről?

ÖREGEMBER: Nagy híd. Nagy vastraverzek. És mindig dübörög.

DR. AVEDIX: Vonat megy rajta?

ÖREGEMBER: Nem tudom. Én mentem rajta, gyalog. Számoltam a karfán a vasakat. Csupa vasléc, egymás után, mint egy fekete kerítés.

DR. AVEDIX: Hazafelé ment azon a hídon? Vagy munkába? Vagy a barátaival?

ÖREGEMBER: Hát én azt nem tudom.

DR. AVEDIX: Ott lakik a víz mellett? Az ablakából látni a hidat?

ÖREGEMBER: Azt sem tudom.

DR. AVEDIX: Ha erősen gondol valakire, ki jut az eszébe? Ha arra gondol, hogy szeret valakit, ki jut az eszébe? Ha arra gondol: utálom, megverném, rossz volt hozzám - ki jut az eszébe?

ÖREGEMBER: Hát bizony... nem jut eszembe semmi.

DR. AVEDIX: Ha azt mondom: villamos?

ÖREGEMBER: Világosság és sötétség. A földnek olajszaga volt.

DR. AVEDIX: Ha azt mondom: terített asztal, bableves, kanál?

ÖREGEMBER: Hát bizony... nem szeretem a bablevest.

DR. AVEDIX: Csak nyugodtan, bácsikám, csak türelem. Ma vagy holnap, de eszébe kell hogy jusson valami. És akkor elindulunk azon az úton. És egyszerre minden világos lesz...

 

(Beteg hangja visszaidézve.)

BETEG: Viccelni, bolondozni, ahogy a doktor urak szoktak, azt nem. Sohasem viccel. Tetszene csak látni a professzor urat... A napi viziten... Az olyan vicces szájú, hogy az egész kórterem felébred. Még a nagybeteg is elröhögi magát.

*

DR. AVEDIX: Ha azt mondom: papa?

ÖREGEMBER: Lehetséges. Az már biztos, hogy mondták... de mondom, hirtelen sötét lett, vasakat ütöttek össze, a földnek olajszaga volt.

DR. AVEDIX: Ha azt mondom: nagypapa?

ÖREGEMBER: Lehet, hogy az vagyok, lehetséges... de hirtelen sötét lett, vasakat ütöttek össze, a földnek olajszaga volt...

DR. AVEDIX: Szóval vannak gyerekei, unokái!

ÖREGEMBER: Nem tudom. Én ilyesmiről nem tudok.

DR. AVEDIX: Én ki vagyok?

ÖREGEMBER: Azt tetszett mondani, hogy ez a Cé kórterem. Eszembe jutott. Cé! Cé! Cé!

DR. AVEDIX: Igen, öregem, ez a Cé kórterem, nagyon jó.

ÖREGEMBER: Eszembe jutott!

DR. AVEDIX: Nagyon jó. Cé kórterem. És én ki vagyok?

ÖREGEMBER: A doktor úr. A hang fölöttem. A kéz az arcomon.

DR. AVEDIX: Talán eszébe jutna, hogy mivel foglalkozott. A munkája. Az ember idegrendszerében megmaradnak a mozdulatok. Az ember kezében megmaradnak.

ÖREGEMBER: A kézben?

DR. AVEDIX: Igen. Ahogy fölemeli a kalapácsot vagy megforgat egy fogantyút, vagy vonalakat rajzol, köröket - napról napra, évről évre... egy egész életen át. Nem maradt ez a kezében? A mozdulat. Mozgassa. Talán előjön valami, önmagától.

ÖREGEMBER: Tessék, doktor úr... (Hosszú szünet.) A kezem nem emlékszik semmire.

*

RÁDIÓBEMONDÓ: A baleseti kórház közleménye: szerdán délután a mentők beszállítottak egy hatvan év körüli férfit, aki a jeges úttesten a villamos alá került. A súlyosan sérült öregember átmenetileg elvesztette emlékezőtehetségét. A kórház igazgatósága kéri, hogy hozzátartozói, ismerősei jelentkezzenek. Személyleírása: 165 centiméter magas, haja erősen szürkül, különös ismertetőjele... (Hang elúszik.)

PORTÁS: A rádió bemondta, az újságba is betették az amnéziás öregembert - és semmi. Én csak mint portás nézem a dolgokat, de azt mondom, megérzésből, ezután is csak így lesz: semmi. Mert itt ülök én ebben a kuckóban, ez a határvonal, odakint villamosok, autóbuszok, emberek, mögöttem a betegek és az orvosok. Itt átfolyik minden. Az egész élet. Van úgy, hogy már csak pihenésből is becsukom a szemem! De akkor is látom az embereket, az ijedt arcukat meg a közömbös arcukat. Az arcukat meg az álarcukat, mindent. Én itt ülök a határon - és látok. És azért mondom, ennek az öregembernek az isten se nyújtja oda a kisujját. Ezt az öregembert kitették a nagyvízre.

*

BETEG: Mi, betegek, csak úgy hívjuk: Anonymus bácsi.

MÁSIK BETEG: Nem sok vizet zavar, fekszik magában, csak akkor nyitja ki a szemét, ha az ágya szélére ül a doktor.

NŐVÉR: Még mindig sok a baj vele. Nem tudjuk könyvelni.

FŐNŐVÉR: Ezt itt felejtették nekünk, mint egy csomagot a ruhatárban.

PORTÁS: Én azért mondom - ezt az öregembert kitették a nagyvízre.

*

RÁDIÓBEMONDÓ: A súlyosan sérült öregember átmenetileg elvesztette emlékezőtehetségét. A kórház igazgatósága kéri... (Hang elúszik.)

PORTÁS (messziről): ... kitették a nagyvízre.

*

ÖREGEMBER: Én azóta is mindig csak töröm a fejem - ahogy mondani tetszett -, és nem jut az eszembe semmi. Talán majd értem jön valaki. A nővérke mondta, hogy betettek az újságba. Jön valaki, és lassan helyrerakódik minden, igaz, doktor úr?

DR. AVEDIX: Természetesen.

ÖREGEMBER: Nem tudom én, a nagy ütés okozta, ahogy a villamos a földre dobott.

DR. AVEDIX: Erre most már emlékszik?

ÖREGEMBER: A nővérke mondta ezt is.

DR. AVEDIX: A röntgen jót mutat. A szögek jól fogják a csontot.

ÖREGEMBER: Ó, a professzor úr is nagyon megdicsért.

 

(A professzor szavai visszhangosan.)

PROFESSZOR: ... két-három hét, és elmehet akár tánctanárnak is, öregúr!

*

DR. AVEDIX: Miért fekszik ez az öregember még mindig pótágyon, főnővér? Tudomásom szerint közben kétszer is megüresedett ágy.

FŐNŐVÉR: Mert vannak nehezebb betegeink is. Azonkívül az öreg olyan igénytelen, észre sem veszi. Ezért.

*

ÖREGEMBER: Tetszik tudni, tegnap, amikor elmentek a látogatók, egyszerre nagy csend lett, az emberek is kifáradtak a beszélgetésben... És akkor eszembe jutott valami, azt tetszett mondani, hogy mindent jegyezzek meg, mert fontos...

DR. AVEDIX: Nagyon okosan.

ÖREGEMBER: Megkértem a szomszédomat. Rábíztam, tessék csak meghallgatni.

FANYAR BETEG: A gyermekkoráról beszélt.

DR. AVEDIX: Mit mondott?

FANYAR BETEG: Hogy csónakban ült, és a vízen olaj úszott.

ÖREGEMBER: És a kémények! És a füst! És a macskák!

FANYAR BETEG: Beszélt összevissza.

ÖREGEMBER: Vasárnap mindig csónakáztunk. Az apám nyakkendőjén tű volt. Rubinköves tű. És a mama várt az ebéddel.

FANYAR BETEG: Ezt nem is mondta.

ÖREGEMBER: És piros bort ittunk az ebédhez. Sütött a nap.

FANYAR BETEG: Összevissza beszélt mindenfélét, éppen, mint most.

ÖREGEMBER: Mondom, hogy nagy csend volt, és eszembe jutott az apám, az anyám meg a nyakkendőtű. Rubinköves.

DR. AVEDIX: És hol laktak akkor?

ÖREGEMBER: A víz remegett, és olaj úszott rajta. Lila és kék karikák. A bátyám szívta a cigarettáját, és harmonikázott.

DR. AVEDIX: A bátyja?

ÖREGEMBER: Elesett a háborúban. Az első háborúban. Küldték az értesítést. (Hosszú szünet.) Talán majd mégiscsak eljön értem valaki.

*

DR. AVEDIX: Az öregember teste csupa seb. A fölfekvéstől. Miért nem vigyáztak erre?!

FŐNŐVÉR: Ha nincs rá szükség, forog a nyelve, fecseg megállás nélkül. Most miért nem szólt?

DR. AVEDIX: És ha mégis szólt?

FŐNŐVÉR: Akkor hazudik. Mert nem mondott semmit. Vén fecsegő.

DR. AVEDIX: A maguk kötelessége, hogy az ilyen tehetetlen, mozdulatlan embert rendbe tegyék.

FŐNŐVÉR: Vannak fontosabb betegek is!

DR. AVEDIX: Fontosabbak?

FŐNŐVÉR: Súlyosabbak.

 

(Kopogás.)

PROFESSZOR: Lehet.

DR. AVEDIX: Bocsánatot kérek...

PROFESSZOR: Beljebb, beljebb, öregem! Ha megengedi, én közben ledobom ezt a véres köpenyt. Mesterségünk címere... Üljön le. Rágyújt? Az ott Fecske, amaz meg közönséges Kossuth.

DR. AVEDIX: Köszönöm. Nem dohányzom.

PROFESSZOR: Mióta?

DR. AVEDIX: Sohasem dohányoztam.

PROFESSZOR: Közel két éve, hogy nálam dolgozik... érdekes, hogy maga a negatívumokat is ilyen diszkréten csinálja. Például azt, hogy nem dohányzik. Mivel szolgálhatok?

DR. AVEDIX: Az osztályon sok a fölfekvés.

PROFESSZOR: Sok?

DR. AVEDIX: Sok.

PROFESSZOR: Mihez viszonyítva? Az országos átlaghoz?

DR. AVEDIX: Ahhoz a lehetőséghez viszonyítva, hogy csökkenthetnénk.

PROFESSZOR: Egyetlen ilyen jelentést sem kaptam. Tudomásom szerint nálunk nagyon jól ellátják a betegeket. És így vagy az ön értesülései hiányosak, vagy az enyémek.

DR. AVEDIX: Egyik-másik ápolónő külön osztályozza a betegeket. Szubjektív fontossági sorrendet állapítanak meg. Az amnéziás öregember például erősen leromlott, mert nem teszik tisztába.

PROFESSZOR: Az amnéziás öregember erősen javult, és nemsokára megkezdik a tornáztatását.

DR. AVEDIX: Csupa seb a teste. És amikor a főnővért kérdőre vontam, cinikusan válaszolt.

PROFESSZOR: A főnővér kitűnő teremtés. És az ápolónővérek szelleme nálunk kitűnő. Ezt nem engedem kétségbe vonni. A mi ápolónővéreink nem lesik a baksist, sőt el sem fogadnak borravalót. Erre büszke vagyok. Nem egy és nem két nővért kellett eltávolítanunk, amíg ez a gárda így kialakult. Ezt tessék tudomásul venni. Nálunk nincs korrupció. Nos?

DR. AVEDIX: Inkább tartanák a tenyerüket, és ne engednék a betegeket kisebesedni!

PROFESSZOR: Ez demagógia, kollégám. Ezt visszautasítom. (Szünet.) Maradjon csak, kérem, üljön vissza.

DR. AVEDIX: Inspekciós vagyok.

PROFESSZOR: Mondtam, hogy maradjon. Nézze csak, fiam... rágyújt? Ja, igen, igen... nem dohányos. Én már régóta szeretnék kérdezni valamit... talán nem veszi sértésnek, ha kimondom: a modora, a magatartása elég sok félreértésre ad alkalmat. Lehet, hogy rossz pszichológus vagyok, de nem hallgathatom el, maga elég népszerűtlen, fiam, a kollégái között. És a módszere. A hozzáállása. Higgye el... valami különleges művészettel szembeállítja magával az embereket. Én nyugodt természet vagyok, de még engem is felborzol... engem is... Nézze, együtt dolgozunk, együtt drukkolunk a műtőben, és meg kell mondjam, bízom a kezében. De most mégis megkérdezem: kivel áll maga szemben és miért?

TÁRGYILAGOS HANG: "Mivel áll maga szemben?" - ezt kellett volna kérdeznie a professzornak, ám ő nem értette emberét, csak annyit tapasztalt, hogy a segédorvos a maga konok fatuskó lényével behatolt egy elrendezett világba, és egyszerűen legázolt rég kialakult elveket.

*

ÖREGEMBER: A professzor úr megint nagyon megdicsért. Azt mondta rólam, hogy fegyelmezett vagyok. Tessék megmondani, doktor úr, mióta vagyok én itt? (Szünet.) Tegnap este is eszembe jutott valami, megkértem a szomszédomat, figyelmeztessen, hogy ne felejtsem el, és tetszik látni, reggel már kiment a kórházból. (Szünet.) Az jutott az eszembe, mikor vőlegény voltam. Álltunk az anyakönyvvezető előtt, sütött a nap. Ha visszaemlékszem valamire, mindig süt a nap. És a kezemet is próbálom, van-e benne mozdulat, de nincs. Mi is lehetett a szakmám? Hol lehetett a lakásom? Az óra erősen ketyegett, különösen éjszaka, mikor mindenki aludt. Hogy lehet az, doktor úr, hogy még mindig nem jött értem senki?

*

LÍVIA: Jó estét. Nem zavarom, Pali? Hoztam magának egy korty kávét.

DR. AVEDIX: Nagyon jó gondolat.

LÍVIA: A műtőben teljes a csend, a főnöknél kis társaság. Gondoltam, viszek magának kávét. Elég gyakran eszembe jut, de...

DR. AVEDIX: De nem mer bekopogni, fél, hogy goromba leszek...

LÍVIA: Hogy megbántódik.

DR. AVEDIX: Ilyen nyugtalanító ember volnék?

LÍVIA: Munka közben nincs magánál megnyugtatóbb.

DR. AVEDIX: Lehet bennem bízni, ugye?

LÍVIA: Mint a teljes sterilitásban.

DR. AVEDIX: Ami nincs. Jól bejött a csőbe.

LÍVIA: Téved. A maga biztonsága teljesen emberi. A legemberibb. Tessék kortyolgatni a kávét, mert a drága illó olajok elszállnak.

DR. AVEDIX: Hogy ma este bekopogott ezzel a kávéval, azt hiszem, az teljesen indokolt. Mert a maga kávéja kedves és gyengéd vigasz. Az elmaradt kinevezés miatt. Nem lettem alorvos, kapok egy csésze kávét.

LÍVIA: Maga ilyen ironikus?

DR. AVEDIX: És nem dohányzom. Ezt is illik tudni. De a kávé finom. Nemcsak a humánum miatt, úgy önmagában. A kávéról ezentúl mindig maga jut az eszembe.

LÍVIA: És most elmehetek?

DR. AVEDIX: Ha nem akarja, hogy kiröhögjék, mert nemcsak a kávéját, hanem az idejét is rám pazarolja. Ha, ne adj' isten, be kell mosakodni, jön a sürgős eset, úgyis találkozunk.

LÍVIA: Ki vagyok dobva?

DR. AVEDIX: Nem. Csak felsoroltam a lehetőségeket. Most pedig azt tesz, amit akar, csak egyet ne tegyen, hogy vigasztal. Engem ugyanis jobban izgat - valahogy így mondta a főnök -, amivel szemben állok.

LÍVIA: Mivel áll szemben?

DR. AVEDIX: A nagy és komplett hazugsággal. Csak éppen nincs teste, nem lehet megfogni, nem lehet odavágni.

LÍVIA: Milyen keserű! Miben csalódott olyan nagyon, vagy kiben?

DR. AVEDIX: Huszonhét éves vagyok, és még csak ne is csalódtam volna? Mindennap csalódom.

LÍVIA: Hogy van az öregember?

DR. AVEDIX: Nem tudom. Jobban.

LÍVIA: És nem jelentkezik érte senki... ahogy a portás mondja: kitették a nagyvízre.

DR AVEDIX: Cinkosok. Egymásra hunyorítanak, és befogják a szájukat. Egy ember eltűnik.

LÍVIA: Engedje meg, hogy megcsókoljam az arcát.

 

(A következő jelenet a képzeletben játszódik, merőben más dimenzióban, mint az előzőek: van benne valami szomorú humor.)

(Tornazene.)

DR. AVEDIX: Jó napot, bácsikám. Tornászunk?

ÖREGEMBER (hetykén): Tornászunk, doktor úr! Frissen, fiatalosan. A professzor úr megmondta, egykettőre még tánctanár is lehetnék.

DR. AVEDIX: Most elindulunk, és megkeressük a hozzátartozóit.

ÖREGEMBER: Ezt komolyan tetszik mondani? Egy-kettő, egy-kettő!

DR. AVEDIX: A legkomolyabban.

ÖREGEMBER: És kimehetek így az utcára? Nincs nálam semmi irat.

DR. AVEDIX: Majd én igazolom, ha kell...

ÖREGEMBER: Nevem nincs. Egy-kettő, egy-kettő, guggolás!

DR. AVEDIX: Olyan nevet találunk ki, amilyet csak akarunk. Válogatunk a legszebb nevek között.

ÖREGEMBER: Különös ismertetőjelem nincs. Egy-kettő, egy-kettő!

DR. AVEDIX: Nekem az az elvem, hogy az ember nem tűnhet el nyomtalanul. És a főnővér is azt mondja, a gyógyszert el kell számolni. A kötszert el kell számolni. Indulhatunk?

ÖREGEMBER: A nadrágom két helyen is végigszakadt. Az ingem is csupa rongy. Ahogy a villamos odavágott. Egy-kettő, egy-kettő! Talán nem is vagyok.

DR. AVEDIX: A statisztikában létezik. Menjünk.

ÖREGEMBER: Lehet, hogy a Duna mellett laktam?

DR. AVEDIX: Elmegyünk a Dunához.

ÖREGEMBER: Lehet, hogy volt saját ágyam? Kórtábla nélkül?

DR. AVEDIX: Megtaláljuk.

ÖREGEMBER: Saját óraketyegésem az ágy fölött? Látja, doktor úr, ez a kezemben maradt, minden este fölhúztam az órát. Korán keltem.

DR. AVEDIX: Gyerünk, gyerünk! A levegőre! A napra!

ÖREGEMBER: Most nincs nap. Nap csak akkor van, ha emlékezem.

 

(A tornazene elhallgatott, süket csönd. Suttogó beszélgetés.)

DR. AVEDIX: Ha végiggondolom, Lívia, a magam amnéziáját, nekem is rá kellene találnom a rokonaimra. Nincs senkim. Nem emlékszem senkire, és engem is elfelejtettek.

LÍVIA: És én?

DR. AVEDIX: Kedves, naiv kérdés. Talán úton vagyok feléd.

LÍVIA: Már itt vagy nálam. Megfeleztük az utat.

DR. AVEDIX: Félek, hogy megszelídítesz.

LÍVIA: Olyan jó szemben állni?

DR. AVEDIX: Nem jó, de kell.

LÍVIA: Mert sértődött vagy. Igen, szeretnélek megszelídíteni. Szeretném kikapcsolni a szívedből a fölösleges feszültséget. Szeretlek.

DR. AVEDIX: Miért? Lassan kopaszodom, az arcom nevetségesen húsos és piros, mint az alma. És a legfőbb kedvesség, ami telik belőlem, hogy hallgatok. Akkor meg magamat pusztítom. Hát csak így lehetek jó hozzád? Ha elfogadom a konvenciókat? Ez a legtöbb, amit adhatok, hogy kirekesztem magamat. És ha elmegyek innen? Attól félek, hogy átköltöztetem a békétlenséget máshová. Nekik lenne igazuk?

LÍVIA: Ki akarlak békíteni az emberekkel. Ki akarlak békíteni magaddal. Szeretni akarlak.

*

ÖREGEMBER: Azt mondta a professzor úr, hogy nagyon elégedett velem, mert fegyelmezett vagyok.

*

(Dzsesszzene messziről.)

DR. AVEDIX: Hálás vagyok neked, Lívia, ez az este szebb, mint amit elképzelni tudok. És te vagy szép, elsősorban te. A bőröd... hogy is mondjam csak... világít... és ez a zöld ruha rajtad... ez a furcsa szín.

LÍVIA: Mohazöld.

DR. AVEDIX: Mohazöld. És egyszerre úgy tudok örülni neked, annak, hogy táncolunk, beszélgetünk, összekoccantjuk a poharunkat... mintha éveken át összespóroltam volna ezt az örömet.

LÍVIA: Nem tudsz áttételek nélkül udvarolni?

DR. AVEDIX: Ez magamnak is meglepetés, ez az öröm.

LÍVIA: Mert nincs benned bizalom...

DR. AVEDIX: Bizalom? Az van bennem, nem is kevés. Talán az önbizalom... ha így kezdenéd. Várj csak. Most jön az, amire kíváncsi voltál. A csalódásom története! Huszonnégy éves koromban, amint megkaptam a diplomámat, otthagyott a feleségem. Diákszerelem volt, az egyetemi évekre időzítve.

LÍVIA: És ettől ez a gyógyíthatatlan keserűség?

DR. AVEDIX: Nem ettől. Ez csak a túlérzékenységet okozta.

LÍVIA: A túlérzékenységet. Hogy mindent a fonákjáról nézel.

DR. AVEDIX: A fonákjáról?

LÍVIA: Árasztod a gyanakvást. Én jót akarok, szeretném, ha megszabadulnál a fölösleges tehertől... ha végleg meggyógyulnál.

DR. AVEDIX: Úgy. Meggyógyulni. És fölösleges teher.

LÍVIA: Feloldódni, megkönnyebbülni! Tehetséges vagy, szorgalmas. Szeretném, ha előbbre jutnál.

DR. AVEDIX: Hová előbbre?

LÍVIA: A saját helyedre.

DR. AVEDIX: Milyen praktikus a női szerelem. Úgy képzelitek: boldogság - egyenlő emelkedő megbecsüléssel. Mindent egyszerre, egy időben. Szeretni, és megszabadulni az elégedetlenségtől. Szeretni, vagyis behunyt szemmel dünnyögni boldogan. Szerelem, azaz teljes társadalmi érdektelenség! Kanalazni a mézet, és elkerülni a mások gondjait. Így gondoljátok ezt ti!

LÍVIA: Többes számban? Most már én is hozzájuk tartozom? Az ellenségeidhez?

DR. AVEDIX: Szelídítesz, a szerelmeddel szelídítesz. Vagyis meg akarsz fosztani az erkölcsi függetlenségemtől.

LÍVIA: Mi az, hogy erkölcsi függetlenség?

DR. AVEDIX: Lehetőség arra, hogy ne áldozzam föl a gondolataimat, hogy észrevegyem a szabályos mögött az elrendezett disznóságokat, a jól fogalmazott jelentések mögött az elnémított valóságot. Szegény kis Lívia, én nehéz eset vagyok.

LÍVIA: Nem nehéz eset - reménytelen eset...

*

(Erős kopogtatás.)

FŐNŐVÉR: Nem akarok itt magára törni, de éppen a maga öregembere miatt jöttem.

DR. AVEDIX: Mi történt vele?

FŐNŐVÉR: Én ugyan azt gondolom, hogy van magánélet is a világon... és elvégre nem maga az inspekciós... hiába, magát akarja látni, ragaszkodik a becses személyéhez, fölveri a kórházat!

DR. AVEDIX: Hát mi történt vele?

FŐNŐVÉR: Már tegnap kezdődött... maga, ugye, szabad napos volt, pedig mindjárt magát emlegette...

DR. AVEDIX: Mondaná meg végre, hogy mi történt?

FŐNŐVÉR: Komplikáció. A füle begyulladt, a láza is elég magas. Az arca merő tűz. Holnap majd átviszik a szakrendelésre.

DR. AVEDIX: Két napig kell várni erre?

FŐNŐVÉR: Én nem tudom, doktor úr, maga úgy tesz, mintha nem ismerné a körülményeket. Először is tegnap szombat volt, ma pedig vasárnap van.

DR. AVEDIX: Hívhattak volna szakorvost.

FŐNŐVÉR: Látja, doktor úr, megmondom nyíltan, ezért nem szeretik magát. Mert fölényes, mert kívülről beszél. Hívhattak volna szakorvost... (Támadóan.) Magához is benyithattam volna, de tudtam, hogy Lívia van magánál. Én nem akartam indiszkrét lenni!

DR. AVEDIX: Ez nem tartozik ide!

*

PORTÁS: ... Egyetlen szóval nem mondom, hogy nincs oka, mondjuk a professzor úrnak... nálunk tényleg jó a halálozási statisztika, és ezt ő alaposan kihangsúlyozta a rádióban is, a rádió- előadásában meg a gyűlésen, nincs ebben semmi felvágás, semmi az égvilágon! Mert minél kevesebbszer fordul a fekete kocsi, az tiszta sor, hogy annál jobban folyik itt nálunk a munka... Kifogni az öreg csontkollekción, becsapni az orra előtt a hátsó kaput... portásnak ez éppen olyan jó, mint a professzor úrnak vagy akár a legegyszerűbb takarítónőnek. És nincs igaza Avedix doktornak, hogy a gyűlésen megint csak kihangsúlyozta, formális, formális, formális, és hogy a kimutatás, az semmi, az még lehet halott betű is! És hogy mit ér az ilyen százalék meg az olyan százalék!... Nem is tudom, miért nem nevezik ki már alorvosnak a szerencsétlent, amikor itt őrli az életét, fiatalember létére nincs neki más, csak a munka, a munka, így aztán persze hogy nem lát semmi szépet, semmi jót, semmi igazságot! Keserű lesz és vad.

*

ÖREGEMBER: ... ez az állandó forróság pedig inkább jólesik, mint rosszul, doktor úr, bár egyszer a plafon ereszkedik le, máskor a fal jön közelebb... mintha hintán ülne az ember.

DR. AVEDIX: Megkapja a gyógyszereket. Gondolunk magára. Itt vagyunk. A maga dolga pedig a türelem.

ÖREGEMBER: Hát igen, a professzor úr megint alaposan megdicsért! Azt mondta, hogy a javulás szemmel látható, rendesen haladok, és nem kell félni semmitől. Hát én nem is félek. A doktor urat is csak azért sürgettem olyan nagyon, mert eszembe jutott a foglalkozásom. Amit kérdezni tetszett. Vagy most már mindegy?

DR. AVEDIX (reménytelenül): Dehogyis mindegy, csak mondja.

ÖREGEMBER: Bakelitos voltam. Lábprésen dolgoztam, hát azért nem maradt a kezemben mozdulat. Az a gipszbunkó ott mire emlékezett volna? Vannak ilyen mulatságos dolgok az életben.

*

FŐNŐVÉR: Tessék, kérem, ez itt az új betegek listája... itt vannak a vizsgálati eredmények... ezek pedig holnap távoznak, a professzor úr írta ki őket...

DR. AVEDIX: Jó, rendben van. A két új betegről föl kell venni a kórelőzményt. Micsoda? Az öregembert kiírták? Ezt nem beszélték meg velem!

 

(Hang visszaidézve.)

PROFESSZOR: Mondtam magának, Anonymus bácsi, egyszer csak rendbe jön minden, már megbeszéltük, hogy elmehet akár tánctanárnak is.

ÖREGEMBER: Hálásan köszönöm, professzor úr.

PROFESSZOR: Mi aztán igazán megtettük a magunkét, megszögeltük az öreg mankót.

ÖREGEMBER: Öreg mankó! Jaj, de mulatságos! Jobban is lennék én, professzor úr, csak hát még gyenge vagyok, meg mindig érzem a forróságot...

PROFESSZOR: Holnap korán reggel majd szépen felöltözteti a nővérke, meg is borotválják...

ÖREGEMBER: Csak az a kár, hogy a nadrágom kettészakadt. Amikor a földhöz vágott a villamos...

PROFESSZOR: Majd megvarrják, öregem. A hangsúly azon van, hogy holnap szép kényelmesen átviszik egy másik kórházba. Az már a lábadozás lesz... ott szépen talpra állítják magát...

*

DR. AVEDIX: Szóval ezt a professzor úr rendelte el?

FŐNŐVÉR: Igenis, ő. Szükség van az ágyra.

DR. AVEDIX: De hát az öregember a halálán van!

 

(Portás hangja visszaidézve.)

PORTÁS: ... kifogni az öreg csontkollekción... becsapni az orra előtt a hátsó kaput... portásnak ez éppen olyan jó, mint a professzor úrnak vagy akár az egyszerű takarítónőnek... és nincs igaza Avedix doktornak...

PROFESSZOR: Elnézést kérek, kollégám, de most nincs időm semmire, mennem kell, de igazán. Már két telefonnal is visszarángattak a küszöbről.

DR. AVEDIX: Én csak néhány percre zavarom.

PROFESSZOR: Tizenötödik órája vagyok talpon! Nagyon jól tudja! Egyik műtétből a másikba. És most este tíz óra van. Nem lehet ezt megérteni? Azonkívül a feleségemnek születésnapja van, talán elnézi ezt nekem, de már nyolckor otthon kellett volna lennem.

DR. AVEDIX: Egyetlen intézkedésről van szó, néhány perc...

PROFESSZOR: Majd reggel. Talán megérti, ha nincs is magánéletem, de másodperceim nekem is lehetnek.

DR. AVEDIX: Sajnos ezt nem lehet elhalasztani...

PROFESSZOR: Mi az, hogy nem lehet elhalasztani? Összedől a világ?

DR. AVEDIX: Erről az amnéziás öregemberről van szó.

PROFESSZOR: Hagyjon nekem békét az amnéziás öregemberrel! A rögeszméivel! Jellemző, kérem, erre a felfokozott stílusra, hogy "nem lehet elhalasztani"... Majd reggel.

DR. AVEDIX: Professzor úr nagyon jól tudja, hogy reggel már késő. Ragaszkodom hozzá, hogy meghallgasson.

PROFESSZOR: Micsoda hang ez? Micsoda agresszivitás? Teljesen megfeledkezik a helyzetéről.

DR. AVEDIX: Reggel elviszik innét az öreget. Miért olyan sürgős ez?

PROFESSZOR: Elviszik oda, ahová való. Az elfekvőbe.

DR. AVEDIX: Nem éri meg a holnap estét.

PROFESSZOR: Isten nem vagyok. A feltámasztás csodája nincs a birtokomban. Orvos vagyok, megtettem mindent, amit megtehettem. Hónapok óta tartjuk itt, maga ezt jól tudja. Mit akar még?

DR. AVEDIX: Kicibálják az ágyból, meghurcolják, és néhány óra múltán meghal. Csak azért mondom, az elemi humánum miatt.

PROFESSZOR: Az elemi humánum miatt? A maga demagógiája lenne humánum? Milyen jogon mer engem kitanítani?

DR. AVEDIX: Ez nem kitanítás, ez csak egyszerű figyelmeztetés.

PROFESSZOR: Vagy talán fenyegetés, mi?

DR. AVEDIX: Nem eszközöm a fenyegetés.

PROFESSZOR: Erről nem vagyok meggyőződve. Mint ahogy magával kapcsolatban csak egy dologról vagyok meggyőződve: hogy tűrhetetlen, amit csinál. A fellépése. Hogy úgy jön-megy az osztályon, mint a megtestesült lelkiismeret. De figyelmeztetem, hogy a demagógiája hatástalan, és egyre jobban elszigeteli magát.

DR. AVEDIX: Most nem rólam van szó, hanem arról az öregemberről, akinek csak maradék órái vannak!

PROFESSZOR (kitörve): Nem tűröm ezt a hangot! Az én osztályom mindig arról volt híres, hogy itt pontos, alapos, szakszerű munkát végzünk. Ez így volt, mielőtt maga ide betette a lábát, és így lesz a jövőben is! Mondja meg, kérem, de nyíltan, mi az óhaja! Mert ez az öregember csak ürügy, jól tudom! Az elégedetlenség, ugye? Hogy nem vitte semmire, ugye? Hát én figyelmeztetem magát, hogy így nem is jut semmire. Nemcsak itt nálunk, de sehol. Nincs olyan közösség, amely ezt az anarchiát, ezt a rendbontást megengedheti magának! Az öregembert pedig elszállítják. Így intézkedtem, és ez így helyes. Az ügy teljesen tiszta és megtámadhatatlan.

DR. AVEDIX: Megtámadhatatlan. De érdemes? Azért a néhány óráért? (Szünet.) A statisztika miatt?

PROFESSZOR: Igen, ha akarja tudni, maga korlátolt figura, a statisztika miatt! Most pedig menjen ki, azonnal menjen ki!

DR. AVEDIX (szelíden): Szóval - paklizunk a halállal?

*

TÁRGYILAGOS HANG: Szelíden kérdezte ezt a segédorvos, de ez volt a hadüzenet. Ebben a suta kérdő mondatban fogalmazódott meg a felismerés s egyben a jogilag megfogalmazhatatlan vád. S mégis rászánta magát, hogy most már végképp szembefordul a gyűlöletessel, a megfoghatatlannal.

*

FŐNŐVÉR: Most már igazán fel kellene öltöztetni az öreget... pár perc, és itt vannak a mentők.

DR. AVEDIX: Nemrég aludt el.

FŐNŐVÉR: Akármikor is aludt el, a professzor utasítása szerint... igazán nem kapkodhatunk az utolsó pillanatokban. A mentők pedig nem várnak.

DR. AVEDIX: Mindegy. Én most nem engedem felkelteni az öreget.

FŐNŐVÉR: Én meg a professzor úr utasításához tartom magamat. A főnők gyűlöli a pontatlanságot. Így aztán a borotválásra nem jut idő.

DR. AVEDIX: Ráérünk.

FŐNŐVÉR (diadalmas gúnnyal): Ahogy óhajtja, kérem. A mentőkre vonatkozóan én elmondtam a magamét. (El.)

LÍVIA: Nem zavarlak?

DR. AVEDIX: Nem, Lívia.

LÍVIA: Gondoltam, mielőtt szolgálatba megyek, hozok egy kis feketét.

DR. AVEDIX: Ez jólesik.

LÍVIA: Ez az állandó virrasztás!

DR. AVEDIX: Itt kellett maradnom az öreg mellett. És végig kell gondolnom az egészet. Tabula rasa.

LÍVIA: És ő lenne az? Ez az öregember?

DR. AVEDIX: Nem. Ő csak a katalizátor. A katalizátor, aki arra kényszerít, hogy valamit tegyek. Ami pedig az alvást illeti, hát jó lenne aludni, az biztos. Mikor gyerek voltam, azt mondták: aludj, a csillagok is aludni mennek. És én mindig abban a hitben aludtam el, hogy ez így van. De egyszer váratlanul felébredtem, kinéztem az ablakon, és látom, a csillagok ott vannak hiánytalanul. És még tisztább a fényük, mint este volt. Hát így kezdtem egynémely igazságban kételkedni.

LÍVIA: Éjfél után idejöttem az ajtóhoz, benéztem hozzád. Itt ültél az öreg mellett, egyenes háttal, nyugodtan. Az arcod majdnem jókedvű volt.

DR. AVEDIX: Talán éppen akkor gondoltam rád, hogy egy fedél alatt vagyunk. Mindenképpen egy fedél alatt. És ezt a nyugalmat vette át tőlem az öreg.

LÍVIA: Aztán a szobámba mentem, és írtam anyáméknak, hogy vasárnap jövünk... hogy megmutatom neked a téli Balatont... egész más világ.

DR. AVEDIX: S mikor egynémely igazságban kételkedni kezdtem, kerestem magamnak tartósabb igazságokat. És most, ha nem is vagyok csalhatatlan, de a kétértelműséget kizártam az életemből. Milyen friss, tiszta a bőröd, Lívia - ilyen fáradt, szomorú reggelen! Ez a nagy egészség  jele! (Szünet.) Azt mondod, a téli Balaton?

LÍVIA: Én tulajdonképpen... szeretnélek megkérni valamire...

DR. AVEDIX: Óvni valamitől.

LÍVIA: Óvni. Megvédeni. Nem is téged egyedül, magunkat. Mindkettőnket, Pali. Ne húzd el a kezed, nagyon kérlek. Tudod, miről van szó.

DR. AVEDIX: Az öregember nem szállítható.

LÍVIA: Semmin se változtatsz ezzel.

DR. AVEDIX: Semmin, és mégis valamin.

LÍVIA: Magad mondtad, az öregember befejezte.

DR. AVEDIX: Végiggondoltam. Még lesznek öregemberek, és lesznek olyanok is, akiknek csak a statisztika a fontos.

LÍVIA: Ne állj a professzor útjába. Elgázol, tönkretesz.

DR. AVEDIX: Én nem az ő útjába állok. Én megyek a magamén.

LÍVIA (kétségbeesve): Nem látod, hogy így nem viszed semmire? Hogy mindenki elébed kerül?

DR. AVEDIX: Valamire eddig is vittem. Már úgy értem, hogy a lelkiismeretem...

LÍVIA: A lelkiismereted! Nem férsz a bőrödbe! Azt mondják, összeférhetetlen vagy. Kiállsz a nagy igazságoddal. És az emberek elhúzódnak mellőled.

DR. AVEDIX (akihez most jut el a szavak értelme): Te is?

LÍVIA: Ez a kórház, ez a fegyelem - ez nekem minden. Több, mint minden más. Tizenkét éve, hogy itt vagyok.

FŐNŐVÉR: Na, kérem, doktor úr, itt vannak a mentők.

MENTŐK: Jó reggelt. A beteg még nincs előkészítve?

DR. AVEDIX: Nem szállítható. Az én felelősségemre itt marad.

MENTŐ: Az ön dolga. Tessék nekem itt ezt aláírni. Így. Köszönöm. Viszlát.

FŐNŐVÉR: Hát igen, doktor úr, ez már a maga dolga. (El.)

DR. AVEDIX: Egyszer már ki kell törni ebből.

LÍVIA: Nem lehet rajtad segíteni. Fegyelmi elé állítanak. És nem neked lesz igazad. Ez természetes. Kértelek, figyelmeztettelek. Mondtam, gondolj a jövőnkre. Fütyülsz rá.

DR. AVEDIX: De Lívia! Nem állhatsz így szemben velem. Mi szeretjük egymást.

LÍVIA: Nem tudok melletted maradni. Te odakötöd magad egy mániához. Én élni akarok. Megmondtam, hogy nekem ez a kórház... hogy tizenkét éve vagyok itt... Nekem nem mindegy. És ne is haragudj... Hát akkor... minden jót. (El.)

DR. AVEDIX: Minden jót. (Szünet.) Idáig el kellett jutni. És most? Mi lesz ezután?

Hát maga fölébredt, öregember? Kinyitotta a szemét? Jó reggelt!

 

(1964)

 

EMBER A TETŐN

avagy: Kalandozás az élet sűrűjében

HANGOK

AZ ÍRÓ.
A SZERKESZTŐ
FEKETE
GIZIKE, GÉPÍRÓNŐ
A GYÁRI SZÁLLÓ PORTÁSA
A KITALÁLT HŐS
MUNKÁSOK, JÁRÓKELŐK

 


1

(Vonatkupé. A vonat dünnyögő zaja egyben akusztikai háttér.)

ÍRÓ: Ugyancsak Pestre?

FEKETE: Oda.

ÍRÓ: Jól meghúzta a Diesel!

FEKETE: Jól.

ÍRÓ (miközben rágyújt): Megkínálhatom? Fecske.

FEKETE: Köszönöm, most dobtam el.

ÍRÓ: Azért más ez a vonal, mint - (Nyomatékosan.) - tíz évvel ezelőtt.

FEKETE: Más. A világ is más. Csak az a kár, hogy az ember közben kopik, öregszik.

ÍRÓ: Öregszik, ugyan. Maga még teljesen a régi. A tíz év előtti.

FEKETE: Honnan tudná, ne haragudjon, milyen voltam én tíz évvel ezelőtt?

ÍRÓ: Mond magának valamit az, hogy Királd?

FEKETE: Királdi Acélművek. Most is onnan jövök. A hengerelt árut onnan kaptuk, én meg átvevő vagyok, már tizenöt éve.

ÍRÓ: Nézzen meg jól. Nem ismer meg?

FEKETE: Nem haragszik érte, ugye, de fogalmam sincs.

ÍRÓ: Egy hétig szobatársak voltunk Királdon, a gyári szállodában. Én voltam az a bizonyos író, aki megírta a kohóátépítést.

FEKETE: Tudja, hány szobatársam volt már tizenöt év alatt?

ÍRÓ: Ágyszomszédok voltunk! Igaz, hogy mindig éjszaka találkoztunk. Hát igazán nem emlékszik? Maga mindig szomjas volt. Azt mondta, a bensejét fölfalja a szomjúság. Meg aztán... nem akarok tolakodó lenni, de sokat mesélt a házaséletről, a feleségéről...

FEKETE: Az embernek néha jár a szája.

ÍRÓ: És én is elkövettem maga ellen valamit. Azóta is keresem magát, szerettem volna elmondani... szerettem volna megkérni, hogy ne haragudjék rám... hogy bocsásson meg, mert csúnyán visszaéltem az alkalommal... vagyis, hogy is magyarázzam!... évek óta készülök rá, hogy elmondom, és most akadozik a nyelvem, dadogok, beszélek összevissza.

2

ÍRÓ: Amit most elmondok, 1952-ben történt, s jómagam egy napilap munkatársa voltam. Egy napon rövid kőnyomatos hírt kaptunk arról, hogy egy vidéki kohászati központban átépítik az egyik nagyolvasztót, s a lebontásra meg újjáépítésre összesen tizennégy napot szánnak. Ez műszakilag példátlan bravúr lenne. A szerkesztőség elhatározta, s ebben nekem is nagy részem volt, hogy az építkezés idejére tudósítót küld le, olyan embert, aki a nagy erőfeszítésnek hiteles krónikása lenne. Magam is kifejtettem mindjárt az elképzeléseimet, milyen legyen az a nagyszabású riportsorozat, hivatkoztam példákra, lehetőségeket boncolgattam. S ez lényegében már előkészület volt arra, hogy e riportok szigorú szerkesztője, bírálója legyek, midőn kiderült, hogy engem szemeltek ki tudósítónak.

 

(Tíz év előtt, a gyári szálló portáján.)

PORTÁS: Itt a szobakulcs, szaktárs. Ötüké a szoba, de csak négy ágy van benne.

1. HANG: Legalább valami nő volna köztünk. Könnyebben beosztanánk.

2. HANG: Vagy nehezebben. Volna egy kis vita.

PORTÁS: Nővel nem szolgálhatunk. Majd megoldják. Jó pihenést. Maguknak korán kezdődik a reggel.

HANGOK: Jó éjszakát... jó éjszakát.

ÍRÓ: Jó estét. Kérem a szobámat. Az igazgatóság már intézkedett a szobám miatt. Legalább két hetet kell itt töltenem. Nekem ugyanis a feladatom, a munkám... És éppen ezért kérem, hogy csöndes szobát adjon. Ezt különben megígérték.

PORTÁS: Kilátással a tópartra. És bóbitás szobalánnyal. És reggelit az ágyba. (Felfortyanva.) Hát mit képzelnek itt az urak vagy szaktársak, vagy minek nevezzem?! Ez egy dugig telt gyári szálloda, és nem a Vörös Csillag a Szabadság-hegyen! Ez tömegszállás, kérem!

ÍRÓ: Az igazgatóságon megígérték, és én ragaszkodom hozzá...

PORTÁS: Látta azt az öt embert előbb? Azoknak négy ágy jutott. Pedig azok komoly melósok. Úgy csalogatták ide őket. Kemencekőművesek. Ha elég könnyelműek, befogadják hatodiknak.

ÍRÓ (a dühöngés határán): Tíz perc múlva éjfél. És amióta leléptem a vonatról, másodpercig sem volt megállásom. Futkosok itt a porban, a füstben, bedugul a fülem a dübörgéstől, az ordítozástól, veszekszem a telefonért... nekem jogom van éjszakai pihenéshez. Jogom van... követelem a szobámat!

PORTÁS: Mindenhez joga van, de szoba nincs. Nem tudok szülni magának. Még ágyam sincs, nemhogy szobám.

ÍRÓ: De én, értse meg, író vagyok. Kelemen Kálmán, író...

PORTÁS: Az újságtól tetszik lenni? Az más, egészen más... Hát kérem... van itt valami, de... legfeljebb... ha másodmagával. Az ideális lenne. Van itt egy csöndes kis pók, valami átvevő, hajnalban megy, éjszaka jön, olyan elmerült kis ember, szótalan... ha elfogadja szobatársnak, elvtársam?

3

(Szerkesztőség, értekezletféle.)

SZERKESZTŐ: ... és ez az esemény éppen nekünk való... szakszervezeti lap vagyunk, vág a profilunkhoz... és nem azért mondom, mert én vagyok a szerkesztő... ha nem kötne ide a munkám, magam mennék Királdra.

ÍRÓ (lelkendezve): Csodálatos vállalkozás! Tizennégy nap - világrekord! Lebontani a kohót, kicserélni a falakat, újra bélelni! Erre nincs példa. A kemenceépítők, a kohómérnökök, a tűzszerészek, mindenki részt akar venni, osztozni a dicsőségben! És ebben a kohóban, a lelkesedés kohójában születik majd az újfajta ember, az a szocialista hős, aki... boldog lehet, akit megbízunk ezzel a feladattal!

SZERKESZTŐ: Nos, azt hiszem, a kollektíva véleményét fejezem ki, amikor azt mondom: téged részesítünk ebben a boldogságban. Te mégy le tudósítani. (Hosszú taps.)

ÍRÓ (döbbenten): Én? De kérlek szépen...

SZERKESZTŐ: Igen, te. Ennyire mi is lehetünk önzetlenek. Évszám kuksolsz a szobádban, írod a szép vezércikkeket változó, alakuló életünktől, magvas előadásokat tartasz fiataljainknak a valóságábrázolás problémáiról, az új emberről, a szocialista erkölcs születéséről... nos, vedd a betyárbútort, és indulj! Mi pedig várjuk a friss, konkrét, példaszerű tudósításokat! Mindnyájan tanulni akarunk tőled!

 

(E szavak alatt már távoli indulók szólnak.)

SZERKESZTŐ: ... gyönyörű alkalom ez, Kelemen Kálmán!... Piros ceruza helyett végre az írói toll! Elmélet helyett a gyakorlat! A legszebb alkalom! Megfogtad az isten lábát. És hadd bocsássalak útra a saját szavaiddal: mindig tárgyilagosan, ohne líra, ohne csöpögős líra!

4

(Az író telefontudósításából.)

ÍRÓ (kiabálva): Ért engem, Gizike? Micsoda kábel! Micsoda technika! Mondja vissza, legyen szíves...

GIZIKE (telefonhangon): ... és ezek mind a tűz emberei, a tűz vakmerő mesterei!... (Intimen.) ... ha nem haragszik, Kálmánka, milyen a koszt? Nem túl fűszeres magának?

ÍRÓ: Mit tudom én, milyen a koszt! Azt hiszi, van időm odafigyelni? (Diktál tovább.) És miközben bontják a falakat, a kohó mélyén izzik a fenékvas, amely az évek során leülepedett. A fenékvas, vagyis kohásznyelven: a medve...

GIZIKE (kiabálva): Kicsoda?

ÍRÓ: A medve!... és a kőművesek már faragják a tűzálló téglákat, amelyek úgy illeszkednek egymásba, mint tenyér a tenyérbe.

GIZIKE: Tenyér a tenyérbe. Klassz!

SZERKESZTŐ (visszaidézett szavai): ... de ohne líra, kollégám, ohne csöpögős líra!

ÍRÓ: A brigádok éjt nappá téve versenyeznek egymással, s közben időnként feltűnnek a feketére pácolódott tűzszerészek, hogy paxittal dobják szét...

GIZIKE: Paxittal! Klassz! Isteni klassz!

ÍRÓ: És a fekete égbolt megtelik piros csillagokkal...

SZERKESZTŐ (zsémbesen visszaidézett szavai): ... de ohne líra, kollégám, ohne csöpögős líra!

ÍRÓ: ... és a fenékvas, a medve, ez a konok ellenfél, csak kis darabokban töredezik, márpedig ezen múlik a vállalkozás sikere, amely szinte lázba hozza az egész országot, hiszen népünk, közvéleményünk... (Szavai elúsznak.)

GIZIKE: Gyönyörű! Isteni klassz... (Aggódón, bensőségesen.) ... de Kálmánka, nem neheztel, ugye, ha még egyszer figyelmeztetem... vigyázzon azokkal a vad, fűszeres kohászkajákkal, de egyébként is... fűtenek már ott abban a szállodában?... igazán ne vegye beavatkozásnak, de tudja, Kálmánka... nincs az a riport a világon, ami megérné... de igazán ne haragudjon... (Szavai elúsznak.)

5

ÍRÓ: A portás fölkalauzolt a szobámba. A szobatársam már javában aludt. Illetve nem is aludt annyira, mint inkább nyögve, nyöszörögve forgolódott. A portás nem sokat törődött vele, meggyújtotta a villanyt, a váratlan fény megcsapta az alvót, kábultan föltápászkodott, sápadtan, holdkórosan nézett körül. Szégyenlem ezt a pillanatot.

6

ÍRÓ: Ne haragudjék, kérem, a szükség hozta így. Mindjárt eloltom.

FEKETE: Egészen mindegy. Úgyis csak félig aludtam. Van egy cigarettája, szaktárs?

ÍRÓ (örömmel): Parancsoljon, Kossuth.

FEKETE: Mindegy. Köszönöm. Majd reggel megadom. Hánykor kel?

ÍRÓ: Maga biztosan korábban, mint én. Nem lenne szíves ébreszteni?

FEKETE: Az nagyon korán lesz magának. Nem megy az alvás, aztán... még nem is szürkül, én már ki az ágyból!

ÍRÓ: Az jó lesz nekem is. Tudja, én újságba írok, és sose tudni, miről marad le az ember. Itt vannak ezek a fiatal srácok, kezdők ugyan, de elszántak, fürgék, rámenősek - és már rutinosak is.

FEKETE: Miről maradna le? Mi itt a szenzáció? Az emberek dolgoznak. Ki így, ki úgy, senki se gyönyörűségből. Én az újságban igazán mást szeretnék olvasni.

ÍRÓ: Nem, kérem, elvtársam, nem érti ennek a pszichológiáját. Az embereket igenis izgatják ezek a tudósítások. Nálunk megváltozott a munkához való viszony.

FEKETE: Nem akarom kiábrándítani, de én elsőnek a sportra lapozok. És a legtöbb ember így van.

ÍRÓ: A legtöbb ember? Bocsásson meg, de honnan tudja maga, hogy van a legtöbb ember? Perspektíva kell ahhoz, áttekintés. Komplikált dolgok ezek.

FEKETE: Lehet, hogy igaza van. (Nagyot sóhajt.) Ha az ember értené - nem is a komplikált, de az egyszerű dolgokat. Ha úgy igazán eligazodna bennük! No, aludjunk, legalábbis próbáljuk meg... (Hosszú csend.) ... Nem megy, és nem megy. Az embernek kiég a benseje.

ÍRÓ (érdektelenül): Hát mi a baj?

FEKETE: Éppen az, hogy semmi. Azt mondtam magának, szaktárs, ha az ember megértené a dolgokat. Az egyszerű dolgokat. A saját dolgait. Nem haragszik, de villanyt gyújtok. Muszáj vizet innom.

ÍRÓ (fanyarul): Csak egész nyugodtan. Ne zavartassa magát!

FEKETE (miután ivott): Langyos ez a víz, mint a pocsolya. És rozsdaíze van. No de aludjunk, aludjunk! Mindjárt itt a reggel. És engem még öt napig itt tart ez a rohadt, kényszeredett várakozás. Hengerelt árut kell átvegyek a gyáramnak, ezek meg lekésték a terminust. És fizetnek, kérem szépen, boldogan fizetik a kötbért. Mindig lekésik a terminust, és mindig fizetnek. És mindig boldogan. Én meg itt sorvadok... otthon pedig az asszony. Az embert felfalja a türelmetlenség. (Keserűen.) De hát ez nem érdekes.

ÍRÓ (az alvás határán): Dehogynem érdekes! Mondja csak, mondja. Mindig izgatott az élet sűrűje.

FEKETE: Élet sűrűje. Köznapi ügyek ezek. Egyszerű ügyek, beszélni is szégyen róluk. Ha kaphatnék még egy cigarettát... majd érte megyek, ne tessék fáradni vele. Így. Az első slukk a legjobb. A jó füst elönti a bensőmet, és egy pillanatig, de csak egy pillanatig nem gondolok semmire. (Csönd, szünet.) Na jó, aludjunk, tegyük el magunkat, habár...

ÍRÓ: Az én felelősségem se kevés. Az események nyomában... visszaadni ezt a nagy lüktetést, a lelkesedést, az iramot... az se kis gond. És igenis az élet sűrűje! Ez a rejtelmes ősbozót!

SZERKESZTŐ (hangja távolról): ... de ohne líra, kollégám, ohne csöpögős líra!

ÍRÓ: És megvallom őszintén, zúg a fejem a sok szakmai dologtól... tele vagyok bizonytalansággal, félelemmel, és mindig arra gondolok, valaki megelőz... ezek a fiatalok ugyanis...

FEKETE (mondja a magáét): Hát igen, otthon az asszony. Szép, tiszta asszony. A bőre hibátlan. Nem vagyunk mai gyerekek, tizenhét éves lányom van férjnél. Így aztán ketten élünk az asszonnyal. Igaz, hogy olyan egy nő, hogy még ma is megfordulnak utána az utcán. Megtartotta a frisseségét. Mint egy jószagú alma, olyan, akit finoman kézbe vettek és fényesre töröltek, éppen olyan. Úgyhogy aki a lányunkat nem tudja, harmincnak se hinné. És ez az, kérem, ez az. Mert megmondta az asszony: Józsi, változtass, ez a vándorélet nem nekünk való. De amikor így jó a kereset, meg aztán így szabad is az ember. Jönni menni. Pedig micsoda príma motorszerelő voltam! Igen, szaktárs, én mindig úton vagyok, és ő, mit csinál vajon ő? Egy ideig fonnyadt, fogyott, emésztette magát, de mostanában szinte megvidámodott, süt a nap a szemében, szaktárs. És ez a keserves! Ez rosszat, nagyon rosszat jelez, úgy lehet, a legrosszabbat. Amíg én itt eszem magam, addig ő odahaza... ej, aludjunk, aludjunk! Minek ez a sok buta beszéd! Hát elnyomta a fáradtság? Hát elaludt, szaktárs? No persze, persze, a sok gond... meg az élet sűrűje, így tetszett mondani, ugye? És akkor ideállok én, evvel a keserű szívemmel... evvel a keserű számmal... igaz is! Aludjunk, ha tudunk!

7

ÍRÓ (a telefonba): Mondja vissza az utolsó mondatot, Gizike!

GIZIKE: Bendula-brigád, kétszázhét százalék.

ÍRÓ: Ugye, izgalmas? A brigádok éjt nappá téve versenyeznek egymással, hogy határidő előtt befejezzék a kohó átépítését! A Kék-brigád hatvan százalékkal múlta felül a...

GIZIKE: Klassz! Első oldalas anyag. (Bensőségesen.) ... de nyugtasson meg, Kálmánka... olyan bágyadtnak érzem a hangját...

ÍRÓ (kérlelhetetlenül): Kontor-brigád háromszázkét százalék.

GIZIKE: ... és, tudja, Kálmánka, olyan primitíven irigyek az emberek... de én... én teljes szívemből képviselem magát... nekem ugyanis... ne vegye tolakodásnak, Kálmánka, amióta maga... olyan üres ez a szerkesztőség, olyan sivár, olyan elhagyatott! (Kötelességtudóan, gépiesen.) Kontor-brigád, háromszázkét százalék. Nagyon klassz! (Szünet, érzelmesen.) Két perc múlva éjfél, Kálmánka. Lapzárta.

ÍRÓ: Hát akkor szép álmokat, Gizike.

GIZIKE: Szép álmokat magának is. Nagyon szép álmokat. Jó az ágya? Megszokta már? (Váratlan pánikban.) Átadom a szerkesztő elvtársnak, ő akar beszélni magával.

SZERKESZTŐ: Te vagy az, Kelemen? Ide figyelj, fiam. Ezek a te friss százalékaid már megjelentek a délutáni lapban.

ÍRÓ: Lehetetlen. Most diktálták őket.

SZERKESZTŐ: És ez ne forduljon még egyszer elő, mert akkor leváltunk, fiam. (Hang elúszik.)

8

ÍRÓ: Valaki mindig megelőz. A láthatatlan riporter. Akárhová megyek, már járt ott. Én küszködöm a telefonnal, szétszakad a vonalam, ő már leadta a jelentést. És hiába az én árnyalt, írói stílusom! Hiába írom le: a kohók rozsdapiros fénye megfestette az eget, és a martinkemencék egyforma, vékony kéményei körül zsibongtak, világítottak a könnyű, fehér szikrák... a szerkesztő piros ceruzája egyből kihúzza. Marad a kilúgozott szöveg. Sámsonnak lenyírták a haját, nekem kinyírják a szövegeimet.

SZERKESZTŐ (idézett hangja távolról): ... ohne líra, kollégám, ohne csöpögős líra!

ÍRÓ: Ez nem csöpögős líra, ez irodalom!

SZERKESZTŐ: Utálom az irodalmat.

ÍRÓ: Ez nem igaz! Otthon titokban Proustot és Joyce-ot olvas. És Rimbaud-t és Apollinaire-t.

SZERKESZTŐ: Az olvasó tényeket akar. Százalékokat.

ÍRÓ: Az élet sűrűjét akarja! Azt kutatom.

SZERKESZTŐ: Az élet sűrűjét! Lila gőz! Teljesítményt, százalékot, munkamódszer- átadást! (Hangja elúszik.)

ÍRÓ: Valamit nem értek. A kisujjamban az egész. Az újságíró-főiskolán ez a téma: az irodalom és a valóság... az igazság szerepe az újságírásban... mi a tipizálás?... a holnap csírái jelenünkben...

FEKETE (hangja visszaidézve): Otthon az asszony. Szép, tiszta. A bőre hibátlan.

SZERKESZTŐ: Nem érdekes. Magánügy! Kispolgári nyavalygás.

ÍRÓ (kétségbeesve): Bendula-brigád. Háromszázötven.

GIZIKE: Klassz! Isteni klassz!

ÍRÓ: Valaki mindig megelőz. Szétszakad a fejem. Az állandó zaj. A megafon. A dicsőségtábla. A szégyentáblák. A kénszagú, sűrű este. Mozdonyok dübörögnek. A sárga por a cipőmre tapad. A szívemre tapad.

SZERKESZTŐ: Teljesítményt, százalékot, munkamódszer-átadást! Az olvasót ez érdekli!

9

FEKETE: Megint négykor ébresszem? Nem lesz az korán?

ÍRÓ: Ne ébresszen.

FEKETE: Igaz is, jobb, ha kialussza magát. Itt minden megy a maga útján. És higgye el, nem késik le semmiről. A végén minden elkészül, elrendeződik. Ezt tanulja meg.

ÍRÓ: Könnyű magának, megbocsásson. Maga csak arra gondol, így a felesége, úgy a felesége. De hogy ide figyel az ország? Hogy a szedők túlóráznak? Szerencsére az emberek többsége nem úgy gondolkodik, mint maga.

FEKETE: Az lehet. De az én helyzetem más. Nehéz ezt megérteni? Hogy az ember félti a magáét? Meg aztán, ha végiggondolom... most már ő a türelmes, a belátó. Még ő figyelmeztet, nehogy lekéssem a vonatot. És vigasztal, ez a beosztás se tart örökké. És ettől olyan nehéz a szívem. Mert, ugye, ott van neki az egész szabad este. És mi kell több, mint egy szabad este? Azt is megértem, tiszta egészség az az asszony, csupa jókedv! És a férfiember hamar megszagolja, hol lehet keresni. Hát nézze, szaktárs, mondjuk meg magunk között, mi sem vagyunk különbek. Már megint álomba beszéltem magát? A mindenit ennek a keserű szívemnek, ennek a keserű számnak!

10

(A beszéd hátterében visszhangos lárma, egy nagy térség
idehömpölygő zaja, ismétlődő robbantások döreje.)

ÍRÓ: Hallja a robbantásokat is, Gizike? Nos, igen, a nyitott ablaknál állok. Már megszoktam az ágyat, Gizike, a koszttal sincs baj... Akkor mondom tovább a szöveget... Szokatlanul sötét este, mondhatni: tömör sötétség... hogy ezt úgyis kihúzza az öreg? Dögöljön meg az öreg! Kiirtja a színeket, sterilizál. Jó, jó, mondom tovább... A kohót fehéren habzó reflektorok ostromolják... óriási a tömeg... Krumpligulyás volt vacsorára, Gizike!... Mondom tovább. A brigádok lármája, lelkesedése, versenyláza... A lényeg, Gizike: hiszen ez a lényeg. Az öreg majd kevesli? Már megmondtam, mit tegyen az öreg! Mondom tovább. Még mindig a medvét ostromolják. Az imént beszélgettünk Moldoványi főmérnök elvtárssal, a munkálatok vezetőjével, aki elmondotta, hogy a medve... Ejnye, Gizike, benne vagyok a svungban!... Megmondtam, semmi baja a gyomromnak! Mondom tovább... A legizgalmasabb munka folyik éppen. Az összeolvadt vasat robbantással akarják eltávolítani. Az izzó vasra kokszport adagolnak, és... (Dörej.) ... megint robbantottak, Gizike. Jó, mondom tovább... kokszport adagolnak, és... tűz, Gizike, tűz! Ezt látni kellene. Most begyulladt a koksz, és minden csupa vérvörös fény. Istenem, hogy tudnám ezt lerögzíteni, érzékeltetni? (Sziréna.) ... A tűzoltók, Gizike... fölvonultak a tűzoltók, mert a tűz belekapott a tetőbe... A hatalmas térség egyetlen mozgás... mindenfelől omlik a vízsugár... Ezt nem magának mondom, Gizike, ezt diktálom, ez anyag, első oldalas szenzáció... Most meg a sűrű, vastag, valószínűtlenül húsos gőz! Körülfogja a tetőt. Micsoda küzdelem! Eloltották, eloltották, Gizike! Ezt magának mondom, vagyis nem magának, a nyilvánosságnak, az olvasónak, az országnak! Írja csak, Gizike: heroikus munkával sikerült eloltani a tüzet, amely az egész építményt pusztulással fenyegette. Ebből kell majd címet csinálni, Gizike, első oldalas szenzáció!

11

SZERKESZTŐ: Na, végre, hogy valami tisztességes anyagot adott ez a Kelemen.

GIZIKE: Most jön a klassz, szerkesztő elvtárs.

SZERKESZTŐ: Tovább, tovább!

GIZIKE (lelkesen olvassa): "A tüzet meglepő gyorsan elfojtották, de újabb baj történt. A tető gázkieresztő szelepének horga leégett, a szelep lecsattant a nyílásra, és most az fenyeget, hogy a kohóban rekedt gáz bármelyik pillanatban. felrobban... " Ez ugye klassz, szerkesztő elvtárs?

SZERKESZTŐ: Gyerünk tovább.

GIZIKE: "Ebben a drámai helyzetben felvetődött tehát a szorongó kérdés... "

 

(Zúduló, ömlő embermoraj, majd csend. A háttérben Gizike írógépének csattogása hallatszik.)

MUNKAVEZETŐ: Ki megy a tetőre?

 

(A kérdés visszhangosan ismétlődik: Ki megy a tetőre? Ki megy a tetőre?)

ÍRÓ (elfúló izgalommal): ... pillanatig dermedt csend... szinte sodra van ennek a csendnek... száz meg száz ember visszafogott szívverése...

SZERKESZTŐ: Tovább! Tovább!

MUNKAVEZETŐ: Ki megy a tetőre?

ÍRÓ: ... mert ezen a vállalkozáson múlik... ezen a pillanaton... minden perc drága... bármikor robbanhat a gáz...

MUNKAVEZETŐ: Ki megy a tetőre?

SZERKESZTŐ: Tovább! Tovább!

ÍRÓ: ... A drámai várakozás után valaki kilép a tömegből... Most már csak azt látni, hogy aprózott, gyors mozgással fölfelé kúszik az állványon, eltűnve és előbukkanva a gőzben...

SZERKESZTŐ: Tovább!

GIZIKE: Isteni! Csodálatos!

 

(Helyszíni moraj.)

ÍRÓ: ... Amint a tetőre ér, létrát támaszt a kupolának... (Fokozódó zaj, majd néma csend.) ... igen, igen, a létra... Iszonyú magasság!... És most rácsúsznak a reflektorok... Kísérteties látvány a vibráló fehér fényben! Az emberből csak néhány körülhatárolt fegyelmezett mozdulat látszik...

GIZIKE (miközben írja): ... száz meg száz ember visszafogott szívverése...

SZERKESZTŐ: Tovább! Tovább!

ÍRÓ: ... ennek a látványnak már nincs is alakja. Ez maga az emberi akarat, amely pontosan, fegyelmezetten működik, holott minden pillanatban felrobbanhat a kohó...

GIZIKE: Klassz! Isteni!

ÍRÓ: ... És a világ semmivé válhat... Azt mondják itt körülöttem, most sodorja össze a horgot... szinte versenyfutás a pusztulással, a halállal...

SZERKESZTŐ: Részletes műszaki leírást kérek!

ÍRÓ: A horgot sodorja ott, a szédítő magasban, a robbanni kész kohó tetején... aztán egyszerre heves süvöltés! A gáz kiszabadult! Győzelem! Győzelem!

 

(Moraj, kiáltozások.)

12

(Erős, konok kopogtatás.)

PORTÁS: Már elnézést kérek, tisztelt író elvtárs, hogy ilyenkor zavarom... az első álom a legjobb, de hiába! Az újság! Mindennapi kenyerünk!

ÍRÓ (haragosan): Tessék, mi az már megint?

PORTÁS: ... Az igaz, alhatna magának nyugodtan, mert a szobatársa elmaradt, de sajnos nem én vagyok a hibás, telefonhoz hívják.

ÍRÓ (váratlan józansággal): Telefonhoz?

PORTÁS: Mégpedig a szerkesztőség, Budapestről.

13

GIZIKE (hangja a telefonból): Várjon csak, Kálmánka, adom a szerkesztő elvtársat, de azért még megkérdezem...

SZERKESZTŐ (hangja a telefonból): Kelemen?

ÍRÓ: Igen, én vagyok. Ugye mondtam, hogy első oldalas anyag? Igazi hőstett. Igazi hős.

SZERKESZTŐ (dühösen kiáltozva): Igazi hős! De hogy hívják? A nevét elfelejtetted!

ÍRÓ (nagy zavarral): A neve... kérlek szépen... a neve...

SZERKESZTŐ: A neve, te szerencsétlen! Név nélkül a riport semmi. Sőt, továbbmegyek, ha nincs interjú a hőssel, az egész munkád kifújt tojás! Sőt továbbmegyek. Most tíz perccel múlt tíz. Előkeríted a hőst, beszélgetsz vele, és lediktálod az interjút. Éjfél után egyig várunk. Enélkül nem jelenhetünk meg. Értetted?

14

ÍRÓ: De kérem, főmérnök elvtárs, nekem tudnom kell a nevét. Szükségem van rá. Enélkül az egész munkám...

FŐMÉRNÖK: A nevét én se tudom. Nem ismerem.

ÍRÓ: Valaki csak ismeri? Valaki csak tud róla?

GÚNYOS HANG: Eltűnt. Felszívódott.

TÁRGYILAGOS HANG: Erre még nem volt példa. Senki sem ismeri.

HANGSZÓRÓ: Jelentkezzék a trösztirodán az az elvtárs, aki ma este fent járt a tetőn.

VIDÁM HANG: Az, aki a tetőn járt? Ismertem egy olyat, de az holdkóros volt.

 

(Nagy, vaskos nevetés.)

KOCSIS: Mink, kérem, fuvarosok vagyunk, lóval pedig bajos a tetőre kerülni.

 

(Nagy, vaskos nevetés.)

LÁNY: Összeházasodtunk, kérem, és most nászúton vagyunk!

ÍRÓ: ... azt mondták, kérem... itt találom... a hőst! Aki fölmászott a tetőre. Ideg nélküli ember.

DURVA NŐI HANG: Itt nincs semmi ideg nélküli ember. És hiába szaglászik itt, ez nem találkahely. Piszkos hazugság!

NYUGODT HANG: ... tudom, kire tetszik gondolni... Láttam én őt, láttam. Ott lépett ki előttem a sorból, nem nézett se jobbra, se balra, csak neki az állványnak. Még látni is rossz volt, ahogy mászott fölfelé, mint a majom... persze, hogyne! Itt van a szemem előtt. Azt mondják, valami idegen szerelő volt, ezek jönnek-mennek, egyszer itt, máskor ott!

GÚNYOS HANG: Eltűnt. Felszívódott.

TÁRGYILAGOS HANG: Senki sem ismeri.

VIDÁM HANG: Az, aki a tetőn járt?

KOCSIS: ... lóval pedig bajos a tetőre kerülni...

MUNKAVEZETŐ (hangja visszaidézve): Ki megy a tetőre?

DURVA NŐI HANG: Itt nincs semmi ideg nélküli ember...

GIZIKE: Ez a késlekedés! És ennek drukkolok én. Nem leszek bolond lekötni magam egy ilyen balfácánnak! (Hang elúszik.)

15

ÉRZELMES ÉN: Öt perc hiányzik az éjfélhez. Minden munkám, minden erőfeszítésem kárba vész. A lelkesedésem! A tudásom! A presztízsem!

SZKEPTIKUS ÉN: Ja, fiam, az íróasztalnál könnyebb! Elmélet, piros ceruza, ohne csöpögős líra!

ÉRZELMES ÉN: Mindenhol kerestem! Könyörögtem, kitettem a szívem! Átvágtam magam tolatómozdonyokon, teherautókon, anyagot szállító embereken! Kilométereket gyalogoltam - és sehol semmi. Söntések, alvó emberek, vad ultipartik... a képembe röhögtek!

SZKEPTIKUS ÉN: Ja, kérlek, egészen más dolog az újságíró-főiskolán oktatni...

ÉRZELMES ÉN: És a főnök, ez a cinikus öreg, már alig várja, hogy megalázzon, hogy az értekezleten, az egész szerkesztőség jelenlétében kiállítsa rólam a bizonyítványt.

SZKEPTIKUS ÉN: Nem kellett volna nagyzolni. Így a valóság, úgy a valóság. Nagyon kényes dolog ez, nagyon bonyolult.

ÉRZELMES ÉN: Az élet sűrűje. Nem tudok eligazodni benne. Belátom, teljes kudarc. Pedig, kérlek szépen...

SZKEPTIKUS ÉN: Fantázia! Az kellene most. Fantázia? De leszoktatok a képzeletről. Ha volna benned kis vagányság, vagyis meg tudnád írni, mintha... mintha csakugyan beszéltél volna vele... mintha hosszú és fárasztó keresés után ráakadnál valahol... mintha benyitnál a szállásra, nyakig csatakosan, reszkető kézzel, és egyszer csak megszólalna valaki a tűz mellett. Igen, elvtárs, én voltam az... Nem találod sehol? Találd ki! Nem beszéltél vele? Beszélj helyette! Ez az egyetlen megoldás.

16

ÍRÓ (a telefonba, fáradtan, mint egy nagy betegség után): Hát, elkészült a riport, Gizike, kérem, írja, legyen szíves...

GIZIKE: Megkerült a hős? Gratulálok, Kálmánka, szívből gratulálok.

17

(Az elképzelt riport, a sematikus mondanivalónak megfelelő hangvétel.)

A HŐS: ... igen, én voltam a tetőn... én voltam az.

ÍRÓ: Engedje meg, hogy megszorítsam a kezét.

A HŐS: Nem tesz semmit. Ez volt a kötelességem.

ÍRÓ: Ha megengedi, mindenekelőtt a neve...

A HŐS: A nevem egyszerű proletárnév. Kérges, mint a tenyerem. Fokos János vagyok.

ÍRÓ: Amikor előlépett a tömegből... gyönyörű pillanat volt.

A HŐS: Nincs benne semmi különleges. Mondtam a feleségemnek...

ÍRÓ: Feleség? Család?

A HŐS: Boldog családi fészek, elvtárs. És a népmozgalmi feladatnak is eleget tettem. Öt viruló gyermek atyja vagyok.

ÍRÓ: Büszkék lehetnek az atyjukra!

A HŐS: Hát, kérem... az ember megteszi a magáét.

ÍRÓ: ... Az író itt kénytelen megszakítani a beszélgetést, hogy néhány odavetett ecsetvonással megkísérelje ábrázolni a hőst. Nos, Fokos János! Vállas, nem túl magas, inkább zömök férfiú... acélkék szemében elpusztíthatatlan derű. A mélységből hozta ezt a derűt. Domború mellkasa, homlokának sugárzó tisztasága és szégyenkező férfias mosolya szinte kiegészítik egymást. Csak nehezen lehet szóra bírni. Szűkszavú, mint a kemény, tetterős férfiak általában.

A HŐS (egyetlen sodrásban): Semmi az egész, kérem. Éreztem, hogy az egész ország engem figyel, az egész dolgozó nép, és hogy a vezetőink is ezt latolgatják: "Milyen ember ez a Fokos János? Vajon megfelel-e a beléje helyezett bizalomnak?" És ez adott olyan lendületet, hogy kiléptem a tömegből...

ÍRÓ: És acélos léptekkel elindult a cél felé!

A HŐS: Hát igen, acélos léptekkel. Mert így szoktam. És innen üzenem azoknak, akik bíztak bennem, igyekeztem megfelelni.

ÍRÓ: És amikor elkezdett kapaszkodni felfelé a lajtorján, amikor ég és föld között lebegett, és tudta: a kohót bármelyik pillanatban szétvetheti a gáz - mire gondolt akkor?

A HŐS: Hogy mire? Hogy is magyarázzam? Arra gondoltam, amint csak tehetem, átadom tapasztalataimat a szaktársaimnak. Én ugyanis az az ember vagyok, aki minden erőmmel harcolok a szakmai sovinizmus meg az önzés ellen, amit még az átkos múltból örököltünk.

ÍRÓ: Gyönyörű! Lenne szíves tehát elmondani részletesen a tapasztalatait?

 

(Erős, zengő gongütés.)

ÍRÓ: És elmondta részletesen.

A HŐS: ... De most, ha nem haragszik, elvtárs, ideje aludni térni. Kell a friss erő. Mert holnap újabb nagy feladatok várnak. És még rá kell vernünk jócskán, hogy megelőzzük a Bendula-brigádot.

ÍRÓ: Ez így helyes. Tehát további jó munkát. És köszönőm. Olvasóink - a szakszervezeti dolgozók nevében, köszönöm. És szép álmokat. Ön nyugodtan aludhat, Fokos János!

 

(Altatódal motívumai.)

18

GIZIKE: Istenkém, köszönöm neked, éjfél után kettőkor köszönöm, hogy Kálmánkát ilyen nagy sikerre segítetted. Megmondom neked nyíltan, már egyáltalán nem bíztam benne. És, tudod, kérlek szépen, kezdett az ügy rémisztően kellemetlen lenni. Mert ugye, ha az ember kis figyelmet szentel a másiknak, mindjárt meggyanúsítják evvel-avval. Nem mondom, jólesett, hogy egy kicsit összekompromittáltak vele, de amikor kezdett rosszul állni az ügy, amikor úgy látszott, hogy borzasztóan leég ezzel a riporttal... ilyen hangokat is lehetett hallani: nahát, ez a Gizike, ez a Kelemen Kálmán talpnyalója, sőt besúgója, ílyesféléket. Biztos, hogy mondták, Jenci, az altiszt, diszkréten elárulta nekem, meg aztán a pofájukon is látszott. Nem, nem születtem hősnek, ne haragudj, kezdtem én is visszakozni a nagy szimpátiámmal, végre is az ember nem kötheti le magát egy bukott valakihez. Persze nem volt okos, hogy amikor Kálmánkát elméleti baromnak nevezték, élettől idegen tuloknak, komplett ökörnek, én is bólogattam, mert mit tehettem volna mást. Persze most megváltozott a széljárás, hogy Kálmánka ezt az isteni riportot leadta. Most egyszerre mindenki tudta, hogy így lesz. És hogy ez a Fokos János micsoda kemény, férfias és osztályharcos dolgokat mond. Állítólag több üzemben Fokos János brigádok alakultak - a kis Szirtes, az ipari rovattól, már nagyban szervezi a dolgot. És el lehet képzelni, hogy milyen nagy szenzáció, hogy a kőszívű öreg, a főnök, elküldi Kálmánkáért a Pobjedát, és holnap megünnepelteti az egész szerkesztőség jelenlétében. Állítólag lesz prémium és lesz kitüntetés. A rotációsok már morognak, igazán szenzációs lesz a lap. Hát, Jóisten, ne haragudj, hogy ilyen későn, ilyen szokatlan időben fordulok hozzád, de én is megmenekültem egy nagy kellemetlenségtől. Most megyek mosakodni, kis púdert rakok az orromra, és visz haza az inspekciós kocsi. Látod, Jóisten, ilyen az élet, az embernek nagyon körül kell néznie. Hát még egyszer köszönök neked mindent, és kívánok nyugalmas jó éjszakát.

19

ÍRÓ: Hajnalban felráztak, kocsit küldött értem az öreg. Először csak szédültem, ámultam - agyvérszegénység. Előttem állt a jóságos Bodor, legderekabb gépkocsivezetőnk. "Gratulálok neked, Kálmánkám" - így szólt, mert nálunk mindenki tegeződik. Szívből gratulált, és kifejtette, hogy a riport, amit küldtem, igazán elsőrangú, és nincs meg egyik lapnak sem. Még azt is hozzáfűzte, hogy erősen prémiumszagú a dolog... És valóban, a klubszobában terített asztalok. Feketekávé, szendvics, kristályvíz - mindig alkoholmentesen ünnepeltünk, nehogy az ingyenszesz fogyasztása zavarja a fegyelmezett gondolkodást. Az öreg, ez a tőrőlmetszett vén róka, hogy úgy mondjam, méltatta a munkámat, és nem riadt vissza néhány tömör általánosítástól sem.

SZERKESZTŐ: ... azért mondom én - és nem győzőm ezt mondani nektek -, a legnagyobb csodára mégiscsak a valóság képes, mert, íme... ahogy hősünk nyilatkozik, nagyszerű szavakkal, de ugyanakkor férfias tartózkodással - Kelemen elvtársunk riportja nagyon klasszikusan emeli ki ezt a jellemvonást - , szóval ahogy a hős elmondja a magáét, az már nem is rotációsra való, az márványba kívánkozik, na! Kelemen elvtársunk meglepőt produkált, ő maga is megújult abban a folyamatban, ahogy találkozott a nyers, a hamisítatlan élettel!... (Szavai elúsznak.)

ÍRÓ: Azért volt utána egy kis snapsz is, az öreg szobájában, ahol néhány vezető munkatárs koccintott a riport sikerére. Gizike, szegény, úgy beszélt, mintha ő is részesült volna ebből az ingyenpálinkából.

GIZIKE: ... és ne haragudjék, Kálmánka, hogy így lerohanom magát... magának most a fejesek között a helye... de én iszonyatosan boldog vagyok... olyan boldog, mintha én végeztem volna első helyen a szerkesztőségi gépírónők prágai versenyén, vagy pedig... Kálmánka, vegye észre, észre kell hogy vegye, bármilyen érthetetlen is, hogy én nem közönséges érzelmekkel... (Elsírja magát.) az egyetlenek vagyunk, akik magázódunk!

 

(Felcsapó zene, majd)

ÍRÓ: ... és ezt a vallomást vittem magammal Királdra, mert már kora délután repített a kocsi vissza. Perceken belül várható volt a rekord, és erről nem szabad lemaradni. Jóságos Bodor gépkocsivezetőnk beszélgetési kísérletei rendre csődöt mondtak. Ültem magamba roskadva, szívemben az égető hazugsággal. Mellettem ült láthatatlanul a kitalált hős, a rózsaszínű hérosz, s a dobhártyámon dörömbölt a félelmetes dicsőség. A délutáni lapok, rövidítve bár, de átvették az interjút, és a rádió szó szerint leadta. Fokos János békés családi életével, az öt jól táplált gyerekkel, lelkesen megfontolt szavaival belépett a köztudatba. Összezúzva és magamtól undorodva érkeztem a helyszínre. (Hosszú csend.) A rekord holnapra várható: végigalhatom az éjszakát. Szobámba menekültem, nehogy itt is utolérjenek a gratulációk. Meggyújtom a villanyt. Szobatársam megkerült, már ágyban van. Karja a feje fölött, a párnán. Sovány arca gondterhelt és szigorú. Odakint fények lobognak, a sokféle munka zaja összemosódik. Aludni kellene, legalább éjszakára megszabadulni a nyugtalanságtól... De nem lehet! Nem és nem, mert ez az átkozott szobatársam, ez a nyughatatlan ökör a dúlt lelkivilágával... micsoda munka lesz átnevelni az embereket! Öntudatra ébreszteni őket!

20

FEKETE: Hát igazán örülök, hogy megérkezett, mert arra gondoltam magamban...

ÍRÓ (mogorván): Pesten jártam.

FEKETE: Akkor kvittek vagyunk, mert én is... én is odahaza voltam, illetve...

ÍRÓ: Hát azért volt üres az ágya.

FEKETE: Azért. (Szünet.) Odahaza voltam, meg nem is. Már vártam is magát, szaktársam, hogy elmondjam, mert feszíti az embert... a tegnap este meg az éjszaka...

ÍRÓ (ingerülten): Bocsásson meg, de fáradt vagyok.

FEKETE: Jogos, teljesen jogos. De azért tudja, mikor nyitotta az ajtót, amikor villanyt gyújtott, én annyira megörültem magának, mint egy jó barátomnak. Furcsa egy este volt a tegnapi, még most sem tudom, hányadán állok vele.

ÍRÓ: Holnap nagyon korán szeretnék kelni.

FEKETE: Tudja, már tizenegy felé járhatott az idő, és éppen indult egy teherautó Pestre. Mert itt folyton jönnek-mennek a kocsik. Engem meg lökött, hajtott a nyugtalanság. Mondom a sofőrnek: elvinne, szaktársam? Mire a házunk elé értem, hajnalodott.

ÍRÓ (gyötrődve, álmosan): Ha én magát megírnám, így, naturálisan, az arcomba vágnák a kéziratot... hogy ilyen munkás nincs... bocsásson meg, de az ember több férfiasságot várna. Amíg mindenki lázban ég, megfeszítve dolgozik, addig maga, kérem!...

FEKETE: Jogos, teljesen jogos. Rám olvashatja, szaktárs. Mert igen, képzelje csak, ott álltam a kapu előtt, és... nem volt képem benyitni. A saját lakásomba! Betörni az asszonyhoz, váratlanul!... Mit tudom én, mit találok!

ÍRÓ: Legalább ebben lenne határozott! Legalább ennek járna a végére!

FEKETE: Mondom, hogy jogos. Csak jártam a kapunk előtt föl és le. Az emberben van szégyenérzet. (Sóhaj.) Aztán lassan már világosodott. Menekültem, mint a tolvaj. Gyerünk a pályaudvarra, és vissza. Aztán a vonat, az egész napi döcögés... Ne haragudjon, de el kellett mondani. Mert megfullad az ember. Nem vagyok én ilyen sokbeszédű. Én olyan nyugodt ember voltam, de olyan nyugodt... A kezem most is, mint a műszer. Precíz a fogásom. De az idegeim! (Hosszú szünet.) Hát ezt sikerült megint álomba dumálni. Elnyomta a fáradtság. Egész nap futkos, rohangász, hajtja maga körül a füstöt. És minek? Persze, persze, az élet sűrűje. Így mondja. Jaj, Verám, Verám! Aludjunk, na!

21

ÍRÓ: Még nem volt körvonala semminek, de már szürkült. Éreztem, hogy ébren vagyok. De azért valójában még nem voltam ébren. A szobában két ember beszélgetett, vagy inkább suttogott. A suttogás sokkal inkább áthatol az idegeken, mint a hangos beszéd. Arra muszáj odafigyelni. A szemhéjam alól néztem őket. Ott ült az én emberem az ágy szélén, a feleségével. Friss, gömbölyű asszony. Csupa jókedvű mozdulat, repkedő élet. Jól írta le a szobatárs. No, most teljes a boldogság, most megbizonyosodhatsz, koma, hogy mire képes az asszonyi szív! Fölült az esti vonatra, egész éjszaka rázatta magát... mert olvasott a tűzről, a veszélyről - és eljött! Feküdtem lehunyt szemmel, a szavak puhán lebegtek körülöttem, és most már jólesett bizalmas suttogásuk. És egyszerre csak, mint egy horogütés!

FEKETE: ... igen, igen, Verám, most már elmondhatom, én nem találtam a helyem. És hidd meg, én is abban a félórában éreztem embernek magam, akkor este... mert tehettem valamit. Amikor a főmérnök elkiáltotta magát, ki megy a tetőre, tudtam, egyes-egyedül én! S nemhogy féltem volna, te, inkább örömet éreztem. Igen, amikor fölmásztam a tetőre, hogy az elégett horgot kicseréljem...

ÍRÓ: Hogy kicserélje az elégett horgot? Miket beszél ez itt összevissza! Mivel eteti ez itt az asszonyt?

FEKETE: Tudod, Verám, ott álltunk a füstben, hullott sűrűn a pernye, valaki azt mondta mellettem, robbanhat, bármelyik pillanatban robbanhat.

ÍRÓ: Ott se volt! Olvasta a riportomat, abból veszi!

FEKETE: Ott álltak, kérlek szépen, az emberek, szorosan egymás mellett, mozdultak is meg nem is. Én meg rád gondoltam. Hogy szép csillagos az este, te meg otthon vagy, egyedül, egyedül. Valamit csinálni kellett, mert éreztem, hogy megfulladok. És ez kilökött az emberek közül.

ÍRÓ: Egyetlen szava sem igaz! Micsoda beteges fantázia! És az asszony tátott szájjal figyel! Eszi a tésztát. Milyen komplikált az élet. Ezt írd meg, Kelemen!

FEKETE: És ahogy másztam fölfelé a létrán, mindig nagyobb lett a csend meg a nyugalom, és már csak csillagok voltak körülöttem. Emlékszel, mit húzattam neked, amikor megkértem a kezed? (Elúszó zenefoszlány.) Ilyen világos szeme nincs senkinek, a nap süt a szemedből, erre gondoltam.

ÍRÓ: Giccs! Polgári giccs! Tiltakozom!

FEKETE: ... a falakon átérződött a forróság, olyan volt a kohó, mint egy nagy emberi test. Lélegzett, és a szíve is dobogott. Aztán, kérlek szépen, a többit a kezemre bíztam. A kezemre bíztam az életemet. És ahogy sodortam a drótot, könnyű lett a szívem... "Most én hazalátok hozzád, Verám, látom, ahogy becsúszol a hűvös, tiszta ágyba, láttam a hálóing alatt a melledet."

ÍRÓ: Naturalizmus! Pornográfia!

FEKETE: És jaj, de szerettem volna melléd bújni. És amikor újra földet ért a lábam, indult éppen egy kocsi, mert mindig jönnek-mennek a kocsik; akár nappal, akár éjszaka. (Szavai elúsznak.)

ÍRÓ: Aztán reggel megtaláltam az elégett horgot az ágya mellett. Elhozta emlékül. És ottfeledte. Nekem. A lelkinyugalmamnak - és ezen a horgon akadtam volna fenn? Nem! Olcsó jelkép volna. A múltamon akadtam fenn. Mondjam a tanulságot?

(1965)

 

PASSZÍV ÁLLOMÁNY

... azok a reflektorok,
szóval mindig a hátamban
érzem őket...

 

HANGOK

BUSZSOFŐR
KERÉKPÁROS
OSZTERTÁG
GARÁZSMESTER
VENCEL
MARIKA
APA
AKI FÖLIDÉZI
IGAZGATÓHELYETTES


1

(Férfihangok.)

1. FÉRFI: Passzív állomány? Mégy a lépcsőkön, és, kérlek szépen, elfogy a lépcső.

2. FÉRFI: Valami esztékádolog, mi közöm hozzá?

3. FÉRFI (választékosan): Szociális fogalom.

1. FÉRFI: Nincs több lépcső, mondom, és zuhansz. Bedobnak a vízbe, de nincs víz. Belépsz egy ajtón, de az ajtó mögött semmi. Énekelsz, hangszálak nélkül.

3. FÉRFI: Állapot, amely jogi alátámasztást igényel. És a jognak az a természete, hogy alátámaszt. Ha pedig semmit sem támaszt alá, akkor nincs jogi helyzet.

2. FÉRFI: Az embert kiírják valahonnan, és beírják valahová. Mondom, esztékádolog. Nem túl érdekes, de megkérdezhetem a szakszervezeti bizalmit, vagy ha komplikáltabb eset, a vállalati ügyészt...

1. FÉRFI: Passzív állomány? Szép nagydarab ember, és vége. Vége a köbön. Elvégeztetett.

BUSZSOFŐR: Már megint előttem a srác! Ahogy meggörbíti a hátát, mint a macska, ahogy a biciklire dől, és csak hajt, a sovány léclábával csak hajt, tekeri maga után a kilométereket. Hol elém húz, hol elmarad, én meg evvel a nyolcvanmázsás döggel táncoljak neki ide-oda, térjek ki előle, vigyázzak rá, mint egy porcelán babára - az isten pofozza meg az ilyeneket! (A motordübörgés felerősödik, majd elcsendesedik.) És így megy ez egész este. Már a nyolcadik forduló. Az ember azt hinné, a fiú végleg elgurult, felszívódott a sötétben, és akkor megint csak kipattan a fák közül, ott táncol a reflektor előtt, ócska műbőr kabátja majdhogy kigyullad a nagy fényben, és akkor... mint a gyík, mint az istenverés, hol előttem, hol mögöttem... mit cicázol velem, te kockafejű? A kormányra dűl, görbe háttal, mint a macska, és zuhan a géppel, bele a sötétségbe... és egyszerre megint csak előttem! És ha bedöglik valamelyik fékem? És ha szétpasszírozlak, te nyomorult, akkor én kerüljek a rács mögé temiattad? Vigyázz, te srác, vigyázz, mert kihúzod a lutrit!

 

(Elnyújtott, brutális tülkölés, majd hosszú csend.)

KERÉKPÁROS: Csak. Mert jólesik. Mert az én orromat is meghúzkodták, most én vagyok a soros. Két ujj közé fogták az orromat, és csavargatták. Hát most én csavargatom a magáét. Maga izzad, én pedig jókedvű vagyok. Maga döcög, én repülök! (Tülkölés, de messziről.) Hát csak nyomorgasd, öreg, csak nyomorgasd azt a dudát. Ezek a szigeti utak most jó csöndesek. Világméretű a csend. Hová tűntek a szerelmesek? A padok alusznak a sötétben. És ez a bringa olyan, mint egy rigó, mint egy pacsirta. Frászkarikát! Mintha én volnék ez a bringa, a kerék, a küllő, a tengely. Bringa nem tud így repülni, ha akar. És én most kegyetlenül akarok.

 

(A közelgő busz, a nagy, tömör test guruló zaja, amely egyre erősebb.)

Jó, öreg elefánt, el akarsz taposni, látom, hát csak igyekezz, te reumás tank, csak ereszd belém a reflektorokat, én könnyű vagyok, te pedig nehéz és büdös.

BUSZSOFŐR (rekedten, csöndesen): Nem kellett volna, hogy elém kerülj. És éppen ma, a mai napon. Rosszul választottad a napot, fiú. Mert mégis az lesz a vége... kipattan a sötétből, ott táncol a reflektorok előtt, meggörbíti a hátát, mint a macska, az ócska bőrkabátja majdhogy lángot fog a fényességtől, a haja előreesik, az arcába esik a haja... Milyen lehet az arca? Mert nem igaz, hogy nem fél. És az arcán is ott van a félelem. De hát akkor miért csinálja, minek hergel? Mert kihúzza, én nem akarom, de kihúzza! És ha bedöglik a fék? Vagy görcs áll a kezembe? Vagy a szemem teli lesz vérrel? Akkor mi lesz? És engem csukjanak be egy ilyen senki miatt? Mit akarsz tőlem, te, te... És éppen ma kerültél elém, a mai napon. Nagyon megkérlek, te fiú, hagyd abba, ne csináld, hagyd abba...

KERÉKPÁROS: Láttam az üveg mögött az arcát. Olyan szürke, mint a köd. Hogy szürke feje van. Világméretű nagy feje.

BUSZSOFŐR: Gondold meg, srác, gondold meg. Hiszen az apád is lehetnék. Az apád? Engem mint apát már elintéztek. Hát akkor csak egyszerűen, jobb belátásból... Miattad kerüljek rács mögé? Azt akarod, hogy végleg beguruljak? Reszket a kezem, fiú, reszket a kezem, fiú, reszket a szívem, nem érted? Nincs biztosítékom. Hagyd abba.

KERÉKPÁROS: De nagyot rántott a volánon, öreg, micsoda zűr lehet abban a kivilágított dobozban, egymásra zuhannak az utasok, ordítoznak, szidják a sofőr atyaistenit. Világméretű zűr.

BUSZSOFŐR: Ha most nincs erő a kezemben, akkor vége. Akkor keresztet tesznek a neved elé. Engem pedig... Most aztán már hagyd abba, megkértelek. Jobbra csúszott, az út szélére.

KERÉKPÁROS: Most meg balra, öregúr. Húzom a csíkot, te pedig hörögsz azzal a nagy, derék állattal. Izzadsz, öreg?

BUSZSOFŐR: Ha még egyszer elém ugrik... ha még egyszer itt táncol a reflektor előtt... nincs biztosíték a kezemben! Én megmondtam neked, fiú, én könyörögtem neked, rosszul csinálod, rossz napot választottál.

KERÉKPÁROS: Ez a bringa én vagyok, érted? És az ember tizenhét éves korában még úgy mozog, ahogy akar. Az öreg most egészen rám hajtott. Hagyjuk ezt, jó, öregúr? Ilyesmi nem volt az alkuban. Hányadik sebességre tetszett kapcsolni? Hol tartalékoltad ezt a sebességet? Igazán megérthetnéd, hogy ez már sok. Az ember gyomra fölfordul a forró benzinszagtól. Ez elvesztette a maradék eszét... Ez igazán rám akar jönni... A fényesség meg a forróság meg ez az üvöltő motor... Nem bírom, öregúr, feladom, hallod? Én már lejöttem az útról, mért jössz utánam? Már a térképről is lementem, mit akarsz tőlem? Móka volt, játék volt, na, nem érted? Nem bírom, lásd be, nem bírom. Jó, hülyeséget csináltam, értsd meg, értsd meg - még mindig nem érti? Mit akar tőlem? Segítség!

*

AKI FELIDÉZI: Mostanában többször eszembe jutott az öregedő buszsofőr, aki nehéz kocsijával üldözni kezdett egy kerékpárost a Szigeten. Pedig már jó néhány éve olvastam erről. Akkoriban írtak róla az újságok. A fiatalember valamivel megvadította a sofőrt, és a szerencsétlen mindenáron el akarta tiporni a fiút. Az írói memóriának furcsa időritmusa van. Megesik, hogy évek múltán előhív a félhomályból egy arcot, egy mondatot, egy semmibe kapaszkodó kezet. Furcsa asszociációs kényszer. Vagy témahiány? Mondom, évek múltán kezdtem foglalkozni a dologgal, hirtelen tudni akartam, miért volt az egész. És mi lett a sofőrrel? Elkésett kérdések?

GARÁZSMESTER: Engem nem zavar az elvtárs, valami rémlik is, hogy nálunk volt állományban, itt, ebben a garázsban, de hát... (Telefoncsengés, fölveszi.) Merényi garázsmester. Igen. (Leteszi.) Hát emlékezni éppen emlékszem rá, bár meg kell mondani, halványan. Ahogy ön is mondja, az eset nem mindennapi, az fix. Valami újságcikk lesz? Vagy forgatókönyv? Tessék meghinni, az ember nem szívesen beszél, mert mondjon csak annyit, mint a köröm széle, felfújják, cifrázzák, miegymás.

AKI FELIDÉZI: Egyelőre semmi célom vele. Amit kérdezek, magamnak kérdezem.

GARÁZSMESTER: Ahá. Akkor meg minek az egész? Gondoltam, ahogy ilyenkor szokott lenni, lesz egy-két mutatós fénykép, miegymás. Fejlett körülmények között élünk. (Telefon cseng, felveszi.) Merényi. Igen. A meccs miatt megerősítjük a járatot. Na bumm, akkor majd csúsztatunk. Mire való az idő? Hogy gazdálkodjunk vele. (Leteszi.) Tetszik látni, az önállóság hiánya. Mindent megkérdeznek, mint a gyerek, aki beszélni tanul.

AKI FELIDÉZI: Ha visszatérnénk talán ahhoz az esethez...

GARÁZSMESTER: Szóval én azt hittem, az Ország-Világban vagy a Tükörben pár jó kép, miegymás. Az ilyen központi garázs mindig érdekes, járnak ide újságírók szorgalmasan. A busz rátolat a vizsgálóaknára... gépesített kocsimosás... a kalauzok: hajnalban átveszik a szolgálatot... csupa princ kép, elvtárs... azonkívül, ha már itt tartunk, például az én reszortom, a munka megszervezése...

AKI FELIDÉZI: Engem az az eset érdekel. És nem fotografálok.

GARÁZSMESTER: Emlékezni emlékszek rá, de az igazat megvallva, én akkor még nem voltam itt a garázsban, kocsin voltam még én is, ha jól tudom, a kispesti vonalon... tessék csak várni... igen, a Soroksári úton meg a kispesti vonalon... tessék csak várni, de ennek utánanézhetek, mert...

AKI FELIDÉZI: Engem ez az eset érdekel.

GARÁZSMESTER: Azt is lehet. Tessék csak kivárni. (Felveszi a telefont.) Küldjék csak be nekem Osztertág szaktársat. (Leteszi.) Ő régi ember itt. (Újra fölveszi a telefont.) Hozza csak be nekem, Mária... hogy is hívták azt a pókot, aki ott a szigeten becsavarodott? Négy vagy öt éve... Igen, ő az, Vencel István. Hozza csak be a szolgálati könyvét. Köszönöm. (Leteszi.)

OSZTERTÁG (be): Szervusz, Józsi. Jó napot.

GARÁZSMESTER: Ülj le, Lajos, és mesélj nekünk. Ez az elvtárs itt újságíró.

AKI FELIDÉZI: Író vagyok.

GARÁZSMESTER: Egyre megy. Szóval Vencelről van szó. Hogy is volt az vele?

OSZTERTÁG: Ráült az agyára a köd. Egy biciklis fiú addig tekerte az idegeit, amíg aztán... szóval a köd.

GARÁZSMESTER: Szokott ez lenni. Sofőröknél pláne. Mert az idegrendszer, ugye, az nálunk igénybe van véve.

OSZTERTÁG: Tárgyalás volt, de nem ültették le, hanem a jogosítvány, az ugrott.

GARÁZSMESTER: Levették a kocsiról.

OSZTERTÁG: Ahogy az már lenni szokott.

TISZTVISELŐNŐ: Megnéztem, Merényi kartárs, kérem, a szolgálati könyv már nincs nálunk. Nem tudom, mikor, beküldhették a központba.

GARÁZSMESTER: Valami írás, ilyesmi, semmi sem maradt?

TISZTVISELŐNŐ: A doboza üres; kivéve ezt a kis...

OSZTERTÁG: Most, hogy utánagondolok... hát persze. Egy ideig betegállományban volt, aztán passzív állományba került.

AKI FELIDÉZI: Hogy érti azt, hogy passzív állomány?

OSZTERTÁG: Hogy is mondjam csak... betegállomány az is, de más.

GARÁZSMESTER: A mi szakmánkban az úgy van, három hónap után, ha nincs javulás, úgynevezendő passzív állományba teszik. Ha az idegekkel baj van. Mert a sofőr idegrendszere, az legyen, mint a beton.

OSZTERTÁG: És a passzív állományban már nem mérik az időt. Hagyják az embert úgy, ahogy van. Most már világosan emlékszek rá, hogyan is volt, amikor Vencel Istvánt végleg nyugalomba rakták.

TISZTVISELŐNŐ: Nem tudom, érdekes-e vagy sem, de a címe előkerült. Azt odaadhatom.

 

(A következő jelenetet olykor közeledő-távolodó vonatok dübörgése húzza alá.)

IFJÚ VENCEL: Igen, kérem. Én vagyok Vencel István.

AKI FELIDÉZI: A név egyezik, de én azt hiszem, mégsem jó helyen járok.

VENCEL: Ne haragudjon, éjszakás voltam, ma is éjszakás leszek, nekem most aludnom kell. Mivel szolgálhatok?

AKI FELIDÉZI: Az a Vencel István, akit én keresek, magánál sokkal idősebb.

VENCEL: Biztosan az apámat keresi. Persze hogy az apámat! A nevünk ugyanaz. Én ifjabb Vencel István vagyok, de már csak úgy használom a nevemet, simán, kísérő nélkül.

AKI FELIDÉZI: Az illető, akit én keresek, buszsofőr.

VENCEL: Volt. De már régen nem az. Az autóbusz otthagyta őt.

AKI FELIDÉZI: És most mi van az édesapjával?

VENCEL: Hagyjuk ezt nyugodni, jó? Az öreg bohócot csinált magából. És belőlünk is. Ő meg én két külön cég vagyunk, nem futunk együtt. Évek óta nem láttuk egymást, nem tudunk egymásról. Nem is érdekel, hogy mi van vele. Elvesztette az emberi mértéket, teljesen kiborult. Parancsol még valamit?

VENCELNÉ: Jó reggelt.

VENCEL: Szervusz, szívecském... A feleségem.

2

(Férfihangok.)

2. FÉRFI: Azt mondja, köd? Ködös lett a szeme? Mi az, hogy köd? Beszívott, és kész. Köd ilyenkor van.

1. FÉRFI: Köd? Létezik. Én is tanúsíthatom. Mégy a lépcsőkön, és egyszerre nincs lépcső. Nyújtod a kezed, és a kezed ott marad a levegőben. Kilincs, de nincs hozzá ajtó. Ablaktalan ház. Szerintem ennyi. Nem több, nem kevesebb. Ennyi. Pontosan.

3: FÉRFI: Állítólag pszichológiai fogalom, de csak azért, hogy elkenjük a lényeget. Mindenesetre tudományos meghatározásra szorul.

1. FÉRFI: Valaminek vége, és nem lehet semmit se kezdeni. A semmivel el lehet indulni, de ez nem semmi, még az sem. A semmi, az van, de ez, véleményem szerint, nincs. Éppen ezért veszélyes.

3. FÉRFI: Ha csak úgy belenyugszunk, hogy a köd köd, és nem próbálunk jogilag gondolkodni, a dolog társadalmi veszélyessége megnő. Jogi definícióra van szükség.

2. FÉRFI: Mi az, hogy köd? Nem ismerek el semmiféle ködöt. Ha szédül, igyon az illető erős kávét, ne menjen föl az ötödik emeletre, csináltasson szemfenékvizsgálatot. De a ködöt, mint olyat, nem ismerem el.

1. FÉRFI (szomorúan): Pedig van. Pedig létezik.

BUSZSOFŐR: Én most sem mondhatok mást, tisztelt bíróság, mint amit eddig mondtam. Egyszerre csak a vér ráfutott a szememre, nem láttam semmit. Csak annyit tudtam, ennek vége kell hogy legyen. Hogy azt a fiút, akárhogy is, de utol kell érjem... és... bele a képébe! Most már én sem értem, hogyan történt.

BÍRÓ: Büntetlen előéletű. Egy apró kis esettől eltekintve karambolja sem volt. Megbízhatónak, kitűnő gépkocsivezetőnek ismerik. Nem iszik, eléggé megfontolt, magatartása komoly. Ezt mind följegyeztem egymás mellé. És mindegyikből kérdőjel lett. Hogyan történhetett? Hogy letér az előírt útvonalról, hogy ráhajt a fűre, a virágágyak közé, üldözni egy meggondolatlan fiatalembert. Az egész élete ellentmond ennek. A reflexei. Az önfegyelme. És csak nemrégen volt orvosi vizsgálaton. Az idegeit, a vérnyomását, a szívműködését rendben találták. És a magánélete is... Nemrégen nősült, új asszonyt vitt a házhoz...

BUSZSOFŐR (szinte elbődülve): Kérem, engem hiába faggatnak, kérdezgetnek, nem tudok mást mondani. Ha álmomból vernek fel, akkor is tudom, hogy mi a dolgom.

BÍRÓ: Ezt mondom én is. De akkor mért nem válaszol? Mi történt magával? Ember, segíteni akarunk. Amit csinált, súlyos következményekkel járhatott volna.

BUSZSOFŐR: Ott ugrált előttem a biciklijével. Ide-oda karikázott, szédített. Egészen a kerekek alá csúszott. Már nem tudtam parancsolni magamnak.

BÍRÓ: Harminckét éve gépkocsivezető. Gondolom, akadt már hasonló esete.

BUSZSOFŐR: Előfordult.

BÍRÓ: De nem hajtott utána, nem tért le az útról, és nem verte össze!

BUSZSOFŐR: Mindegyik eset más. És most, mondom, vér ment a szememre.

*

KERÉKPÁROS: Nem mondom, az jól fölkurblizott, hogy az öreg bekapja a horgot. Hogy éreztem, mindig jobban és jobban, én vagyok a gyorsabb, az ügyesebb. És a busz úgy liheg mögöttem, mint egy beteg állat. Mikor kigurult a Szigetről, rá a hídra, a Vígszínház felé, biztosan azt hitte, megszabadult tőlem. De én az újabb menetnél megint csak ott voltam a Sportuszodánál. Újra és újra. És látni kellett volna a sofőr arcát, amikor eléje csúsztam a géppel. Azt látni kellett volna. De már úgy este tíz után, amikor elnéptelenedtek az utcák, amikor magunkra maradtunk ketten a sötétben, félni kezdtem. A lábam remegett, szerettem volna lerázni magamról, megszabadulni tőle. De a reflektor mindig mögöttem volt. És a sofőr arca. Ilyen arcot még nem láttam soha. Apám sokat mesélt a halálról, hogy is volt a fronton... Nem tudtam megérteni, mi az, hogy halál, mért olyan nagy szám az öregeknek a halál. És most egyszerre értettem.

BÍRÓ: Hogy jutott eszébe ez a játék? Tudatában van annak, mit követett el? Hogy katasztrófát okozhatott volna?

KERÉKPÁROS: Átvágtam az úton, átcsúsztam a busz előtt, be a parkba, a rózsák közé. De tudtam, hogy utánam jön, és jött is. A kocsiban fölugráltak az utasok, kiabáltak mindenfélét, a sofőr anyját emlegették biztosan. De a busz már nem lármázott. Gurult a vizes füvön, csak épp hogy sziszegett.

BÍRÓ: Maga technikumi tanuló, az idén végez, tanárai szerint tisztelettudó, szorgalmas. Mi jutott eszébe? Mi történt magával azon a napon?

KERÉKPÁROS: Velem... semmi, kérem szépen.

BÍRÓ: Megszidta valaki? Volt valami kellemetlensége?

KERÉKPÁROS: Nem.

BÍRÓ: Vagy talán a szüleivel volt valami?

KERÉKPÁROS: Csak az apám él. És mi ketten nagyon jóban vagyunk.

BÍRÓ: Hát akkor mi baja volt? Miért nem válaszol őszintén?

KERÉKPÁROS: Semmi mást nem tudok mondani.

*

A FIÚ APJA: Álmodban felkiabáltál, Sanyi.

KERÉKPÁROS: Mert megint azok a rohadt reflektorok. Azóta mindig a hátamban érzem őket. Nappal is, éjjel is. És még álmomban is be akarom csukni a szemem, hogy ne lássam, de a becsukott szemem mögött is ott vannak. És a nedves út, ahogy sziszeg a gumi alatt. Vegye le a reflektorát, öreg, de nem veszi le, nincs az az isten.

APA: Avval az emberrel - nem akarom nehezíteni a szíved - nagyon elbántál. Az az ember ott őszült meg a tárgyalóteremben.

KERÉKPÁROS: Ne túlozzon, fater.

APA: És legalább tudnád, mért csináltad. De magad se tudod. Nem vagy te beteg, Sanyi? Előttem nem kell hogy titkolóddzál. Én nem vagyok bíró, én az apád vagyok.

KERÉKPÁROS: Ugyan, beteg! Mit akar tőlem? Tekertem a pedált, hajtottam a gépet, mert muszáj volt. Mintha mögöttem ült volna valaki, és azt mondta volna: gyerünk, gyerünk.

APA: Nincs neked valami nőügyed? Hozzám lehetsz őszinte. Öt év óta, amióta nyomorék vagyok, itt ülök ebben a szobában, és nincs más dolgom, mint hogy téged várjalak. És ha azt meséled, hogy jól meghajtottad a kereket, és összemosódtak a fák, és a házak kétfelől elszaladtak, én azt úgy élvezem, mintha magam ülnék a kerékpárodon. Hát én megértem azt is, ha nem volt más okod, csak annyi, hogy tizenhét éves vagy. Velem úgy beszélhetsz, mint a barátoddal, mint Lacival.

KERÉKPÁROS: Még sötét van, aludjunk. Reggel aztán nem tudom kinyitni a szemem.

APA: De ha megint rosszat álmodol, föl kell hogy rázzalak. Valami nyugtató kellene neked.

KERÉKPÁROS: A reflektorok úgyis visszajönnek. Nem lehet tőlük megszabadulni. Azt mondja, apa, hogy én azt az embert kikészítettem?

APA: Nem gondoltam komolyan. Túlzás az egész. De az nem lenne rossz, ha megkeresnéd, elhívhatnád ide is, hozzánk. Ki kell békíteni.

KERÉKPÁROS: Nem haragszik rám. Tegnap is, amikor a folyosón összesodródtunk, mondott valamit... (Kitörve.) Most mért mond nekem olyat, fater, hogy keressem meg? Könyörögjek neki? Úgy kergetett, mint egy vadállat. Kiugrott a kocsiból, és ütött, ütött... jobb lesz, ha alszunk... aludjunk, apa.

*

BUSZSOFŐR: Nemsokára világosodik, Marika. Álmos vagy?

MARIKA: Nem.

BUSZSOFŐR: Elnéztem a karodat, ahogy kitakaróztál, a testedet... olyan fehér a bőröd, olyan tiszta vagy nekem. Ez az én kis asszonykám? - kérdeztem magamtól - ezt adta az élet, hogy még örüljek? Gyere közelebb, Marika... amikor először megláttalak, a fényes, telt szádat láttam először... és éreztem ezt a meleg, jó szagot a hajadból. Mért nem csókolsz te is, Marika?

MARIKA: Beszélj csendesebben.

BUSZSOFŐR: Mit csendesebben! A saját lakásomban, a saját ágyamban! Nekem még soha nem volt senki ilyen szép, ilyen tiszta!

MARIKA: Kérlek, hogy ne olyan hangosan. A fiad odakint nyitott szemmel figyel.

BUSZSOFŐR: Hajnali négykor? Amikor nyúzottan jött vidékről, és zuhant az ágyba?

MARIKA: Tisztán hallom a lélegzetén, hogy nem alszik. Hogy ébren van, és figyel.

BUSZSOFŐR: Ha nem alszik, hát nem. Nekem a mi életünk a fontos. Ne húzódj el, Marika, gyere közelebb.

MARIKA: Arról nem volt szó, hogy együtt lakunk a felnőtt fiaddal.

BUSZSOFŐR: Hát csak ez idegesít? Nem is lakunk vele együtt. Úgy van, ahogy mondtam. Évek óta állandó vidéki kiküldetésben dolgozik. Most, hogy két hónap után hazajött pár napra, és kinyitotta a konyhában a vaságyat, nem dobhatom ki.

MARIKA: A szemében nem látok semmi jót. Úgy nézett rám, mint egy rongyra.

BUSZSOFŐR: Fáradt volt, ennyi az egész. Az a sötétség a szemében állandó. Kisgyerek korától fogva. Ezt sokan félreértik. A nevetéssel is erősen spórol, még mosolyogni is ritkán látod. De ez nem miattad van, és nem ellened. Marikám... amióta te itt vagy nekem, én újra egész ember vagyok, teljes ember. Megtaláltam az életemet. A garázsban is azt mondják, mintha kicseréltek volna... Ne vedd el a szád tőlem, mert akkor azt hiszem... az ilyen ember, mint én, már csak a korkülönbség miatt is... nekem mindennap újból tudni kell, hogy szeretsz...

MARIKA: A fiad hallgatózik. És a szemében benne a gyűlölet. Tudom én, hogy mit gondol. Ez a nő most az anyám helyére tolakodott. Nem az apám kell neki, hanem a takarékkönyve. Hát igen, én is gyűlölöm a fiadat, máris, az első pillanattól. Nagyon szeretném, ha mielőbb elmenne a fenébe. Csak ennyi. Egész éjjel nem tudok aludni miatta. Fekszik a vaságyán nyitott szemmel. És szeretne kirángatni ebből az ágyból, és belém rúgni. Nem, most ne nyúlj hozzám, én az ilyen helyzetet nem bírom.

*

BUSZSOFŐR: Volt hozzá jogom, nem?

IFJÚ VENCEL: Vártál volna kicsit. Fél éve sincs, hogy meghalt az anyám.

BUSZSOFŐR: Egyszerre de jó fia lettél. A halottnak. Amíg élt, hónapokig feléje se néztél. Úgy kellett odahívni a halálos ágyához, akkor is öt percre értél rá. Most egyszerre ideges vagy. És én? Az én életem? Törődsz is te velem! Láttalak a temetés óta? Otthagytad a feleséged is, a kisgyerekedet.

VENCEL: Nem tartozik ide.

BUSZSOFŐR: És az én dolgom mért tartozik ide? Hogy rendes, tiszta nőt hoztam a házba?

VENCEL: Huszonöt évvel fiatalabb, mint te.

BUSZSOFŐR: Nagyon jól megvagyunk egymással.

VENCEL: Huszonöt évet nem lehet eltüntetni, mint a nyulat a kalapból.

BUSZSOFŐR: Ötvennégy éves vagyok. Ez nem kor. Helytállok úgy, mint a magadfajta. Ülj csak a helyemre, csináld, amit én csinálok, és akkor meglátjuk, hogy nagyfiú lehetsz a harminc éveddel.

VENCEL: Nem érted, apám. Törvény, az törvény. Nem létezik, hogy az ilyesmi jóra vigyen. Lehetetlen, hogy egy ötvenöt éves ember és egy fiatal nő...

BUSZSOFŐR: Ötvennégy vagyok.

VENCEL: Mindegy. Az ilyen ember ne vigyen fiatal nőt a halott felesége ágyába.

BUSZSOFŐR: Fogd be a szád.

VENCEL: Ez abnormális dolog. Eleget látok és olvasok. Van tapasztalatom.

BUSZSOFŐR: Nem tudsz te semmit. Marika szeret engem, becsül, ragaszkodik hozzám. És nem a takarékkönyv miatt, mint ahogy te hiszed. Mielőtt megházasodtunk, leültem vele, de nagyon komolyan. Nézd, ezt mondtam neki, én még férfi vagyok, tudok dolgozni, de már nem vagyok egészen fiatal. Nem bírom a nagyszájú nyálasokat - így felelt ő. Én meg tovább mondtam a magamét. Gondold meg alaposan, mondtam neki, összekötjük az életünket jóban, rosszban, lehet, hogy holnap karambolozok, nyomorék leszek, lehet, hogy reszketni kezd a kezem, gondold meg. És felnőtt fiam van, és az a fiú már nem az én kezemet fogja, az a fiú önálló és idegen. Marika mindenre pontosan válaszolt. A szeme csupa jóakarat. Ennek a nőnek van szíve. És azonkívül is, mit akarna tőlem? Vagyonom nincs, ez az öreg lakás, a két kezem, a havi kétezerkétszáz - ez minden. És ő is visszamegy dolgozni, segíteni akar nekem.

VENCEL: Te tündérmeséken nevelkedtél, apám? Hová tetted azt a jó, csavaros sofőreszedet? Ez a nő csupa számítás. Ahogy ránéztem, átláttam rajta, mint az üvegen.

BUSZSOFŐR: Nem szégyelled magad, te?! Én a helyedben inkább azt mondanám: jól tetted, okos vagy, hogy ilyen tiszta, szorgalmas nőt hoztál magadnak. Hogy elrendezed az életedet. Mért nem ezt mondod nekem, fiam?

*

AKI FELIDÉZI: Azon az október végi napon, amikor a baj megtörtént, a szokott előjelekkel indult minden. Az idő már őszies volt, alig észrevehető, tűhegyes eső hullott. Az aszfalt fényes és fekete. A buszsofőr későn kelt, azon a héten végig délutános volt. Kényelmesen csoszogott nagy, kitaposott bőrpapucsában, néha kinézett a szürke ablakon. Nem tagadhatta, kis örömmel gondolt arra, hogy a fia másnap elutazik, és újra elrendeződik minden. Marika vásárolni ment, levendulakölnijének párái még ott úsztak a szobában. Tiszta nő, és a szeme jóakaratú - gondolta a sofőr kellemes érzéssel, mindig így fogalmazta meg magában az asszonyt. A fiában is mintha megcsendesedett volna az ellenkezés. Mintha benne is a jóakarat győzne. Holnap elmegy, hetekre, hónapokra. Az új élet most kezdődik csak igazán.

*

KERÉKPÁROS: Az tény, Laci, hogy hagytad magad befonni attól a lánytól, mert kék szeme van. Világméretű kék szeme. De a haját festi, hidd el, nem természetes a szőkesége. De az még nem baj. Felületes, az a baj. Lefogadom, hogy könyvet se vesz a kezébe. Volt már úgy, hogy beszélgettél vele? Problémákról, úgy gondolom. Ahogy mi szoktunk. Vagy csak ledöntöd, és mehet? Nekem mindegy, Laci, nehogy most azt hidd, irigylem tőled. Mi semmit sem irigylünk egymástól. Ami az enyém, az a tied, és viszont. És most fogod magad és nősülsz. Kilépsz a buliból. Emlékszel a vasárnapokra? Nyolc éven át minden vasárnap. Kivéve az a három influenza. Ablak alatt a fütty. Pillanat, és megyek. Ferdén süt a nap, fekszünk a homokban a Rómain. Vonulnak a nők lábai egymás után. Jól lesült, hosszú lábak. Melyiket választod, Laci? Tiéd, enyém - ilyen nincs. Tőled tanultam úszni, Laci. Ne félj, mondtad, olyan mindegy, hogy kétméteres vagy tízméteres a mélység. Biciklink csak egy volt, az enyém. Csak akkor bicikliztem, amikor téged ott fogtak a gyárban műszakon. Jó hosszú utak vannak, jó messzi utak. De nekem nem volt kedvem elindulni rajtuk nélküled. A legtöbb filmet kétszer néztük meg, először azért, mert minden filmet látni kell, másodszor, mert már minden filmet láttunk. Egyszer jól összevertél, kék-zöldre gyúrtad a képemet, te vagy az erősebb. Ez mindig tartalékban volt. Hogy visszaadom neked. De másodszor is az én pofám lett kék. A balegyeneseddel most már adós maradok. Ide figyelj, Laci, én szívből kívánom, hogy legyen jó a dolog, de nem lesz jó. Bezártad az ajtót magad előtt, Laci. Nem, én nem megyek el az esküvődre, ne haragudj. Azt a nőt látni se bírom. Pedig a szeme világméretű, az igaz. És talán a haját se festi. Én téged sajnállak, Laci. Nekem ezután is jó lesz. Nekem minden nyitva marad. Akkor megyek moziba, amikor kedvem van. Ha elindulok egy úton, addig megyek rajta, amíg akarok. Vasárnap alszom délig, vagy fölkelek hatkor. Tetszés szerint. De az fütyülés az ablak alatt, az többé nem lesz. És akkor minek a vasárnap? És minek fölkelni? És minek kettesével futni a lépcsőn?

*

BUSZSOFŐR: Készülsz, fiam? Vagy már össze is csomagoltál?

VENCEL: Nem.

BUSZSOFŐR: Arról volt szó, ugye, hogy utazol? Vagy tévedek?

VENCEL: Nem tévedsz, de nem utazok sehová. Meggondoltam.

BUSZSOFŐR: Meggondoltad... Híres nagy munkafegyelem lehet nálatok, hallod!

VENCEL: Unom a dolgot. Pesten maradok.

BUSZSOFŐR: És mi a terved?

VENCEL: Még semmi.

BUSZSOFŐR: Hát akkor? (Hosszú csönd.) Adsz kávét, Marika? Mindjárt mennem kell.

VENCEL: Várj csak, Marika, légy szíves, azzal a kávéval.

BUSZSOFŐR: Ti tegeződtök?

MARIKA (kis csend után): Igen.

BUSZSOFŐR: Nem értem.

VENCEL: Éppen erről van szó. Erről kell beszélni.

BUSZSOFŐR: Mit akarsz te beszélni?

MARIKA: Meg kell mondani az igazat.

BUSZSOFŐR: Miféle igazat?

MARIKA: Nem akarunk hazudni magának.

VENCEL: Beszéljünk ember módra. (Feszült csend.) Szóval úgy történt, hogy mi ketten, én és Marika...

MARIKA: Higgye el, nem aljasságból. Amikor én azt mondtam, nem számít a korkülönbség, én azt komolyan gondoltam.

VENCEL: A törvény, törvény. Megszerettük egymást. Lehetne úgy is, hogy befogjuk a szánkat, és csináljuk a magunkét. De vannak dolgok, amiket nem lehet kikerülni.

BUSZSOFŐR: Jó. Akkor ez így történt. De tudod, mi vagy te? Rablógyilkos, az vagy. Fogd be a szád, most én beszélek! Dehogy rablógyilkos. Abban még maradhat szikra emberség. Elvetted tőlem, hogy nekem ne legyen. Nem mert szereted. Mert engem akarsz tönkretenni. Amikor betetted ide a lábad, azt mondtad erről a nőről, hogy csupa számítás. Hát aljasabb annál.

VENCEL: Nagyon kérlek, ne beszélj így Marikáról.

BUSZSOFŐR: Mert hazavágsz, mi? Darabokra szedlek, te nyomorult. És most menjetek innen, takarodjatok innen! Mire vártok? Mit bámultok? Kifelé!

VENCEL: A lakás fele az enyém.

BUSZSOFŐR: És hogy gondolod? Éljünk itt édes hármasban? Én, a feleségem és a fiam, aki a feleségem szeretője? Jó társasjáték, mi?

VENCEL: A lakás fele az enyém.

BUSZSOFŐR: Akkor én most mit csináljak? Mit tanácsoltok? Kössem föl magam? Ugorjak a Dunába?

VENCEL: Én erre nem tudok felelni neked. Mi fiatalok vagyunk, és összeillünk. Lakást nem tudunk szerezni, nincs az az isten. Te egyedül vagy, van spórolt pénzed is, könnyebben segítesz magadon. Ha pedig nem tudunk megegyezni... a lakás fele az enyém. Ez a jogi helyzet. Ketten vagyunk, mi maradunk a szobában. És a vaságy, ami húsz év óta az én jussom, tessék, a rendelkezésedre áll.

BUSZSOFŐR: Ide figyelj... nekem most el kell mennem, dolgoznom kell. A munka nekem most fontosabb, mint ti ketten, mint ez az egész rohadt világ. Most belém mártottad a kést. Jó. De nehogy azt hidd, a dolgot befejeztük. Még nem stimmel az elszámolás.

*

BÍRÓ: A büntetés végrehajtását a bíróság próbaidőre felfüggeszti.

ORVOS: Egyelőre betegállományba helyezzük, és közben a teljes kivizsgálás is megtörténik. Akkor aztán meglátjuk, hogy és mint.

*

AKI FELIDÉZI: Szóval maga az a kerékpáros.

KERÉKPÁROS: Én. Sajnos. Ennek már öt éve. Azóta minden más. Megnősültem, apa vagyok, de tessék elhinni, attól a dologtól nem lehet szabadulni. Mindig azok a reflektorok. Örökké a hátamon érzem őket. Mondja is a feleségem, hogy túl érzékeny vagyok. Nem tudom, Lehetséges.

AKI FELIDÉZI: És hogyan történt, hogy magukhoz fogadták a sofőrt?

KERÉKPÁROS: Világméretű sztori. Igen, ott lakott nálunk a kisszobában. Az is olyan furcsán alakult. Én az ítélet után odamentem hozzá... szóval kértem, hogy bocsásson meg. Leültünk egy presszóba beszélgetni a lényegről, mert a tárgyaláson arról nem volt szó. Az apámmal laktam, és az apám azt mondta, hívjam el egyik estére. Apám azelőtt a vasútnál dolgozott, és egy tolatásnál minkét lábát levágta a mozdony. A fater örökké azt kívánta, hogy jöjjenek az emberek. Beszélni, beszélni, hogyan lett nyomorék, az emlékekről meg mindenről. Ennyi maradt neki. És valahogy már az első este összemelegedett az öreg Vencel bácsival. Zuhogott az eső, a faterom mondta neki: akár haza se menjen ebben a zuhiban. Akkor derült ki, hogy az öregnek már nincs is hová hazamenni. Odaadta a fiataloknak a lakást. És így maradt nálunk, először csak hetekre, aztán sokkal tovább, mint gondoltuk volna.

3

(Férfihangok.)

1. FÉRFI: Mi az, hogy válaszút? Vannak élet-halál pillanatok. Nem te vagy, aki elrendezted a dolgot, a dolog rendez el téged.

3. FÉRFI: Válaszút létezik. Jogi értelemben nagyon is létezik. Nem élünk az ősködben. A választás joga és lehetősége rajtunk áll, embereken. Az öntudatunkon, a fejlettségünkön múlik.

2. FÉRFI: Okosnak kell lenni. Dörzsöltnek. Megkeresni a kisajtót. Az ember ne legyen kicsinyes, dugja oda azt a pirost vagy két darab pirost. Ez még nem korrupció.

1. FÉRFI: Választanám a jobbat, de nem látok semmit, általában a szem nem működik, és a vérkeringés túl gyors, az arc valamivel pirosabb, mint a normális embereké, általában az a baj, hogy túl feltűnő a helyzet, és a válaszutat túlságosan kivilágítják, és amit suttogsz, hangszórók közvetítik, de süketeknek, mert általában a fül sem működik, a válaszút pedig fehér fényben vibrál, és egyik szára éppen olyan, mint a másik. Választani kettő közül, amely ugyanaz?

2. FÉRFI: Esztéká alapon kell eldönteni. A legjobb ilyenkor a tartós betegállomány. Mégiscsak biztonság: fizetésed hetven százaléka. A százszázalékos bizonytalanságban hetvenszázalékos biztonság.

3. FÉRFI: De morál is van a világon. A morál ellenőrző szerepe. A morál közösségi szeizmográf. A finom remegések, uraim, léteznek ezek is. Nemcsak a magunké, tönkretevőnk lelkiállapota is fontos.

1. FÉRFI: Nincs több lépcső, mondom, és zuhansz, bedobnak a vízbe, és nincs víz.

*

FELÜLVIZSGÁLÓ: No, még meghosszabbítjuk három héttel a pihenését. De a gyógyszert szedje, és a rendelést se hagyja ki.

BUSZSOFŐR: Kérem, főorvos úr, igazat szólva, én már nagyon unom a betegállományt. Nincs benne öröm. Az erőmnél vagyok, visszaülhetnék a volánhoz.

FELÜLVIZSGÁLÓ: Érdekes, hogy maguk, sofőrök nem szeretik a betegállományt.

BUSZSOFŐR: Mert nekünk ilyenkor megállt a világ. Ami mozog, az is mozdulatlan. Amióta például velem az az eset megtörtént... (Váratlan indulattal.) Jó, elismerem, meg kellett hogy büntessenek, de azon már túl vagyok.

FELÜLVIZSGÁLÓ: A három hét elszalad, észre se veszi. És az orvosi előírásokat be kell tartani. Se cigaretta, se ital.

BUSZSOFŐR: Egészséges vagyok, semmi baja az idegeimnek, vissza akarok ülni a kocsira...

FELÜLVIZSGÁLÓ: Magyarázom jóindulattal, türelemmel, még három hét, és maga, kérem, kiabálni kezd. Velem, a felülvizsgáló orvosával. Maga nem beteg, értse meg, de még nem is egészséges.

BUSZSOFŐR: Én ezt mind megértem, csak azt nem szeretném, főorvos úr, hogy engem fölös óvatosságból kikapcsoljanak.

FELÜLVIZSGÁLÓ: Fölös óvatosságból? Ezzel ritkán vádolnak minket. Nyugodjék meg szépen. Nekem a szakorvosi jelentéshez kell tartanom magamat.

BUSZSOFŐR: És a szakorvosi jelentés szerint én bolond vagyok?

FELÜLVIZSGÁLÓ: Látja, kérem, ilyen drasztikus kifejezéseket használ. Na, minden jót magának.

*

BUSZSOFŐR: Aztán meg van olyan típus, aki az út közepén megáll, megcövekeli magát, a szemében ijedelem, és áll, áll, a forgalom is áll, az emberekben fölszalad a higany... ez a gyáva típus a legborzasztóbb.

KERÉKPÁROS: És Pista bácsi ilyenkor hová küldi?

BUSZSOFŐR: Már nemegyszer megesett, hogy ilyenkor kiszálltam a fülkéből, karon fogtam a begyulladt pasast, és átvezettem az úton.

FIÚ APJA: Pista komám, te alig nyúlsz az ételhez.

BUSZSOFŐR: Nincs túl nagy étvágyam. (Szünet.) Vagy van aztán a szemtelen fajta. Megszokta, hogy ha ő gyalogos, akkor a jármű nulla, de viszont ha ő ül a kocsin, akkor a gyalogos a senki.

FIÚ APJA: Ha jól tudom, máma jártál felülvizsgálaton...

BUSZSOFŐR: Még három hét pihenő. Úgysem pihentem, amióta kocsira ültem. Egyszer, ebben az égig érő életben, fizetett pihenés.

FIÚ APJA: Nekem jó. Ultiparti a végtelenségig, amíg rá nem unsz. Aztán nyaggatlak, hogy mesélj, mesélj.

BUSZSOFŐR: Tizenöt járat minden megállóját ismered.

FIÚ APJA: És a feltételes megállókat is.

KERÉKPÁROS: Átadta, fater, Pista bácsi ajánlott levelét?

FIÚ APJA: Nahát, ha nem juttatod az eszembe... pedig alá is írtam. Ott van a kisasztalon. (Hosszú szünet.) Valami érdekes, Pista?

BUSZSOFŐR: Semmi különös. A fiam írt. Hogy mondjak le hivatalosan a lakásról. Jó. Ez eddig rendben. (Szünet.) Add csak ide az aktatáskámat, Sanyi. Hoztam egy kis muskotályt!

FIÚ APJA: Te és a muskotály! Én még nem láttalak inni. Egy kortyot se.

BUSZSOFŐR: Szabadságon vagyok. Ha újra beültetnek abba, a kalitkába, úgyis vége. De három hetem van, és azt jól akarom eltölteni. Mert az idővel kezdeni kell valamit. Te, én sose tudtam, hogy egy perc ilyen hosszú lehet. Az olyan hosszú, mint az élet!

*

(Férfihangok.)

2. FÉRFI: Hogy kiben mennyi egy perc térfogata, az az illető hasznosságán múlik. Akinek üresek a percei, az maga is üres.

1. FÉRFI: Nézetem szerint egy perc annyi ideig tart, amennyi öröm vagy szomorúság van benne. Minden percnek más az időmértéke.

2. FÉRFI: Ez mind sóder, amit pihent agyak nyomnak ki magukból. Van unalom, és van szórakozás. És persze az csak evidens, hogy munka közben hosszabb a perc, mint ágyban a szeretőmmel.

1. FÉRFI: Szerény véleményem szerint egyetlen perc több év is lehet. Amit évekig építettél, egyetlen perc alatt összeomlik. Perc alatt őszült meg legjobb barátom anyja. És éppen akkor, amikor látta, hogy két gyermekét elvezetik.

3. FÉRFI: Nem akarom kizárni a fantázia jogát, de lehetetlen, hogy az időt, amely a legjobb mércénk - bocsánat a szóért -, marhaságok jellemzésére használjuk.

1. FÉRFI: Én megfordítva gondolom. Kevesebb cinizmust. Több tiszteletet az idő iránt.

*

IGAZGATÓHELYETTES: És emlékszel, Pista, amikor egyik szombat délután megléptünk a kocsimosás elől? Másnap majdnem fölbontották a szerződésünket. És az inasidőt is meg akarták hosszabbítani. Ennek már - mennyi is? -, atyaúristen! Lassan negyven éve.

BUSZSOFŐR: Hát igen, Dezső, együtt kezdtük szagolni a motalkót.

IGAZGATÓHELYETTES: És látod, most is egy vállalatnál vagyunk, de évszámra nem találkozunk.

BUSZSOFŐR: Más a helyzetünk. Te igazgatóhelyettes vagy, én pedig változatlanul sofőr. Hanem most fontos ügyben jöttem.

IGAZGATÓHELYETTES: Hát mi a baj? Hallottam arról a kis zűrödről...

BUSZSOFŐR: Annak már nyoma se lenne, és mégis piszkálnak... de hiszen éppen azért jöttem.

IGAZGATÓHELYETTES: Elfáradunk, pajtás. Az a negyven év, amióta inasok voltunk a Cyklop-garázsban, nem kis idő. Olyan, mint a Gellérthegy. Már én is a nyugdíjamat várom, hogy aztán mehessek horgászni a Dunára.

BUSZSOFŐR: Szeretném, ha meghallgatnál.

IGAZGATÓHELYETTES: Egész nyugodtan, pajtás.

BUSZSOFŐR: Ha lennél szíves egy cigarettát.

IGAZGATÓHELYETTES: Tessék, gyújts rá. Az ott Kossuth, az pedig Terv.

BUSZSOFŐR (mély szippantás után): Szóval az én ügyem. Nem tudom, hallottál-e róla, hogy levettek a kocsiról. Betegállomány. Több mint fél év óta nem dolgozom.

IGAZGATÓHELYETTES: Ez az orvosok dolga. Ha pihenni kell, hát pihensz.

BUSZSOFŐR: Máma megint bent voltam felülvizsgálaton, de a bizottság előtt. Ezek úgy döntöttek... képzeld, hogy volt pofájuk ezt mondani, nem ülhetek többé kocsira. Mit szólsz ehhez?

IGAZGATÓHELYETTES (feszengve): Hát, hát, pajtás... mit szóljak? Ez szakvélemény, mit szólhat ehhez egy laikus?

BUSZSOFŐR: Szakvélemény? Ezek ki akarnak végezni, és te, a régi barát, te csak ülsz az íróasztal mögött pléhpofával, és azt mondod: szakvélemény?

IGAZGATÓHELYETTES: Hát ide hallgass!... egyébként semmi.

BUSZSOFŐR: Elveszik az embertől a levegőt, és te azt mondod, szakvélemény?

IGAZGATÓHELYETTES: Ha kiabálsz, még akkor is így van. És tudok a dologról. Nem tehetünk kocsira olyan embert... értsd meg, van közvélemény is a világon! És az újságok túl sokat foglalkoztak veled. Engedd meg, hogy én is beszéljek. Elhiszem, hogy akár még húsz évig is hiba nélkül vezetnéd a kocsit. Én elhiszem. De az emberek, az utasok, akik féltik az életüket...

BUSZSOFŐR: Szóval én nem vagyok nektek megbízható.

IGAZGATÓHELYETTES: Ne haragudj, de ebből a szempontból nem.

BUSZSOFŐR (kiáltozva): Nehogy azt hidd, a tiétek lesz az utolsó szó. Föllebbezek, elmegyek akár az Istenhez is, de tőlem a kocsit el nem vehetik.

*

OSZTERTÁG: Jó estét kívánok. Nem tudom, jó helyen járok-e, én régi szaktársamat, Vencel Istvánt keresem, mert én meg ő... szóval mindig jó kollégák voltunk.

FIÚ APJA: Jó helyen, persze. Csak tessék beljebb. Üljön le.

OSZTERTÁG: Köszönöm. De nem szeretnék a vacsoránál zavarni. Én csak erre jártam, és gondoltam, ha már itt vagyok, felnézek hozzá.

FIÚ APJA: Sajnos, nincs itthon, illetve hál' isten, szolgálatban van.

OSZTERTÁG: Szolgálatban? Miféle szolgálatban?

FIÚ APJA: Hát a vállalatnál. Jó negyedéve, hogy újra kocsira ült. Éjfél is lesz, mire hazavergődik.

OSZTERTÁG: Már megbocsásson, de itt valami tévedés lesz. Mert ugyebár, én részlegvezető vagyok a nagygarázsban, megszakítás nélkül. Vencel Pistát éppen három hónapja vették le a kocsiról, de örökre. Passzív állomány, ezt így hívják.

FIÚ APJA: Ez biztos?

OSZTERTÁG: Az én garázsomban dolgozott, hogyne lenne biztos.

FIÚ APJA: Ő pedig... nem értem... mindennap eljár hazulról. Egyik héten reggel, másik héten délután, még uzsonnát is csomagol magának. És néha leül, meséli az élményeit az utasokról, a járókelőkről, a forgalomról. Nem értem...

OSZTERTÁG: Akkor ez az én látogatásom rosszul jött ki. Csak éppen látni akartam. Mert az úgy van, ha az olyan embertől, mint ő, elveszik a kocsit... nagyon megkérem, ne szóljon neki, hogy itt voltam. Minek az ilyesmit megbolygatni.

*

KERÉKPÁROS: De, tetszik tudni, a faterból mégiscsak kikívánkozott a dolog. Hiába mondtam neki, hallgass, ne beszélj. Amikor csak úgy viccből, de csupa jóakarattal szóba hozta az asztalnál, Pista bácsi ott, a helyszínen nem felelt. Mintha elfogyott volna minden szava. Másnap délután, amikor nem voltunk odahaza, összecsomagolta a holmiját, és elment. Én biciklire ültem, és indultam keresni. Fia gorombán kidobott. Sehol semmi. A helye üres maradt nálunk. De nem is sokára jött egy ember, autóbuszsofőr volt ő is. Azt mondta, éppen a garázsba vitte a kocsiját, amikor valaki éppen előtte bukott fel. Látásból ismerte azt az embert. Vencel István volt. Felsegítették a kocsira, végigfektették az ülésen, de mire a busz a Semmelweis-kórházhoz ért, már nem lélegzett többé. A feleségemnek, okos kis asszony, gyermekorvosnak készül, az a határozott véleménye, hogy túl érzékeny vagyok. Lehetséges. De tetszik tudni, ahogy lecsukom a szemem, legyek bármilyen fáradt, elnyúzott, nem tudok aludni - azok a reflektorok... szóval mindig a hátamban érzem őket...

(1966)