HANGJÁTÉKOK   VÉSZI ENDRE (1916-1987)
SZÍNDARABOK TELEVÍZIÓS JÁTÉKOK FILMEK
VERSEK PRÓZAI MŰVEK VISSZA (DRÁMAI MŰVEK)

Tartalomjegyzék
Hangjátékok listája időrendben,
         ABC sorrendben,
         részletes adatokkal
Kötetekben megjelent hangjátékok
Hangjáték-kötetek tartalomjegyzékei
Prózakötetek, amelyekben hangjátékok is
          megjelentek
Hangjátékok, amelyek kötetben nem jelentek
          meg
Hangjátékok fordításai és külföldi sugárzásai
Magnóra vett hangjátékok



Szentendre, ahol sok hangjáték született

A PIROS OROSZLÁN

HANGOK

ÚTKAPARÓ
KOCSMÁROS
ARANKA, A FELESÉGE
VIOLA
SANYI
TULIPÁN JÁNOS ÁLLAMI HÓHÉR
TULIPÁNNÉ
A KOCSMA VENDÉGEI


Az Útkaparó monológja

ÚTKAPARÓ: Főváros lettünk. Ideköltözött a kormány. Az ország csücske lettünk, de a szíve is. Veszettül dobog ez a csücsök. Itt nyomtatják az újságokat. Megérkezett az állami ítéletvégrehajtó. Köztisztviselő. Nyugdíjas állás. A nyugdíjat folyósítani kell. Ezt én mondom, az útkaparó. Persze az én szavam! Egyáltalán minek ide útkaparó? A tankok elvégzik. Nincsenek többé utak. Azelőtt azt mondtuk: mi vagyunk a határ. Határ sincs. Akárki átlépheti. Az egész ország, úgylehet. Én is itt vagyok a régi vámházban. Behúzódtam ide. Már mindent elvámoltak. De én itt maradok, mert nem bocsátottak el. És azért is, hogy lássak és halljak. Na meg a nyugdíj miatt. A nyugdíjat folyósítani kell. Akárki lesz az úr, folyósítani kell. (Ütemes menetelés, induló, vezényszavak.) Leventék. Tegnap még cucli volt a szájukban. Nyalóka. Nem szokták meg a mundért, de szeretik. Viszik őket kifelé. Emberanyag.

HANGSZÓRÓ: Katonáink színe-java a Német Birodalomban nyer új, korszerű kiképzést.

ÚTKAPARÓ: Aztán jönnek mások is. Reggel bocskoros férfiakat tereltek. Görögök. Görögök. (Csoszogó menetelés kövesúton.) Némák voltak, mint a kő. A foglyok a földet nézik, nem énekelnek, nem szólnak. Nem vezénylik nekik, hogy: nóta! Egy-kettő, egy-kettő, bal-jobb, bal-jobb! Emberanyag. (Újabb hosszú, csoszogó menetelés.) Ezek meg románok itt. Ezek is némák, mint a kő. Emberanyag. Na, ti rácok, bunyevácok! Megy mindenki kifelé. Kieresztik őket, mint a vért. Emberanyag. (Hosszú csönd.) Úgy látszik, én vagyok itt a portás. Viszik a hullajelölteket. Emelem az ujjam a sapkához. Az aranyozott zsinórhoz. Szebb jövőt! Adjon isten, uraim, szebb jövőt!

1

(A Piros Oroszlán ivójában.)

1. VENDÉG: Aztán hogyhogy ennek a kocsmának ilyen marha neve van: a Piros Oroszlánhoz?

KOCSMÁROS: Régi história ez, szerkesztő úr, nem érdemes vele törődni. A cégtáblát, amin rajta volt az oroszlán, még az előző gazda levitte a pincébe.

2. VENDÉG: Régi, nem régi, van időnk, háborúban ráér az ember. Halljuk csak a mesét!

KOCSMÁROS: Meg aztán, elnézést a szóért, de záróra ideje lenne.

3. VENDÉG (a legjellegzetesebb hang, éles, szabatos, a szándéktalanság mögött félelmetes): Záróra! Micsoda záróra? Míg az ország vérzik, maga zárórát csinál?!

KOCSMÁROS: Háború van, statárium van, szigorúak a rendelkezések, be kell látnunk, kérem... A város tele mindenféle urakkal, kormány, főhadiszállás, miegymás. Könnyen kitekerik az ember nyakát.

3. VENDÉG: Nem kell begazolni, főnök úr. Teája van?

KOCSMÁROS: Van, kérem.

3. VENDÉG.: Akkor hozzon egy rumot, tea nélkül! (Röhögés.) Mire vár? Rumot mondtam. A záróra pedig a mi gondunk.

KOCSMÁROS: Igenis, kérem. Hozom. (El.)

2. VENDÉG: Megszívja magát, mint a poloska, kövérre hízik a vérünkön, és még hogy záróra!

1. VENDÉG: Az ilyen paraziták szeretnek a jogra hivatkozni, a rendeletekre. (Átmenet nélkül.) Máma nyolc feketézőt állítottak a falhoz. Harcoló katonáinktól vonják el a zsírt.

KOCSMÁROS: Tessék parancsolni, a rum.

1. VENDÉG: Én kíváncsi vendég vagyok, tatus, halljuk a mesét!

2. VENDÉG: Újságíró létedre csak kíváncsi lehetsz.

TÖBBEN: Halljuk!

KOCSMÁROS: Mondom, nem nagy ügy. Vagy száz évvel ezelőtt élt itt egy olasz piktor, a mi hideg hegyeink között. Valami szicíliai.

1. VENDÉG: A disznó taljánja! Ezek is jól benne hagytak minket!

2.. VENDÉG: És a románok? Azok nem?

KOCSMÁROS: Szóval ez a piktor örökké fázott. Vacogott, reszketett, pálinkával melengette magát. Ha jutott neki! Egyre csak azt mondta, hazamegy, hazamegy. De sose ment. Állítólag egy lány miatt maradt. A képei meg a kutyának se kellettek. Így vette ide aztán a régi kocsmáros, irgalomból. Itt a söntés mögött van egy kamra, az volt a szállása. Sokszor egy hétig föl se kelt a vackáról. Egyszer hálából azt mondta a kocsmárosnak: nahát, maga jó ember, magának van szíve a művészhez, festek is magának, öreg, egy olyan cégtáblát, hogy még Bécsből is idejönnek megcsodálni!

1. VENDÉG: De snapsz is kellett a művészethez, mi?

2. VENDÉG: Kell, a jó mindenit! Művészethez, mindenhez!

KOCSMÁROS: Így aztán festett egy oroszlánt. Eleinte úgy képzelte, hogy sárga, aztán, hogy lila. A végén átmázolta pirosra, mert a többi színből kifogyott. "Ez a maga nemesi levele - így mondta a kocsmárosnak. - Ehhez tartsa magát!" Lehetett még elgondolása, de közben meghalt.

1. VENDÉG: Hát ez elég szimpla mese.

2. VENDÉG: Ezt nem lehet nagybetűkkel kinyomtatni. És hol az a cégtábla?

KOCSMÁROS: Valahol a lomok között. A pincében. Vagy a padláson.

3. VENDÉG: (kitörő nevetéssel): Az a talján! A piszok csalója! Meghalt! Ő is különbékét kötött! És a nyakunkon hagyta a piros oroszlánt!

 

(Nagy, általános nevetés.)

KOCSMÁROS: Elnézést kérek, de erre jöhet az őrjárat...

3. VENDÉG: Őrjárat?

2. VENDÉG: Már megint a zárórával kezdi?

3. VENDÉG: Vegye tudomásul, hogy én vagyok az őrjárat. Mit bámul?

KOCSMÁROS: Behúzom a külső ajtót, és az urak maradhatnak, ameddig kedvük tartja.

HANGOK: Egészségünkre!

 

(Tulipán János ítélet-végrehajtó lép be.)

TULIPÁN: Békességes jó estét!

KOCSMÁROS: Záróra, alázatosan.

TULIPÁN: Nekem nem. Én ezentúl itt lakom. Itt a beutalás. A kormánybiztos úr aláírása. Tulipán János vagyok. Állami ítélet-végrehajtó.

3. VENDÉG: Isten hozta, Tulipán úr! Töltsetek, fiúk! Isten hozta közöttünk! Tartsunk egy kis szakmai megbeszélést?

TULIPÁN: Több komolyságot, uraim. Nekem hivatásom van. Feleségemmel és kislányommal költöztünk ide. Zongora van? A kislányom most tanul zongorázni. Schubertet játszik. A beutalás három szobára szól.

KOCSMÁROS: Zongora van. A tulajdonos szobájában... de... itt valami tévedés lesz, méltóságos uram.

TULIPÁN: Jogi személy vagyok, de nem méltóságos. Angliában ilyen pozícióban még lord is lehet az ember.

KOCSMÁROS: Az igaz, hogy a tulajdonos elköltözött, de összesen négy szoba van odafenn. És nekem is laknom kell valahol, meg a feleségemnek meg a kisegítő személyzetnek, egy kis árva lánynak, akinek az édesapja hősi halált halt az orosz fronton. És egyetlen szem fiam Fehérvárnál harcol, az első vonalban.

TULIPÁN: Tehát vitatja a beutalás körültekintő gondosságát!

KOCSMÁROS: Dehogy vitatom én, méltóságos uram!

TULIPÁN: Nékem elég lenne két szoba is, de nem korrigálhatom a felsőbbség intézkedéseit. Én mindig engedelmeskedtem a törvénynek, a parancsnak, az előírásoknak. Betartottam a szabványokat, a jogszokásokat. Engem senki se vádolhat, hogy ártatlan vér tapad a kezemhez. Az én kezem tiszta. Azért maradtam a helyemen. Mondták is az urak: kormány helyzete labilis, Tulipán helyzete stabil. Tehát reggelre kiüríti a három szobát.

KOCSMÁROS: És én? És a családom? A kislány? A hadiárva?

TULIPÁN: Nagyon sajnálom, be kell tartanunk a rendelkezéseket. És maguk főznek majd miránk. Hogy főz a felesége? Nekem diétás koszt kell, a magas vérnyomásom miatt!... Azt hiszem, értjük egymást.

3. VENDÉG: Itt valami hibázik a kréta körül, tisztelt kolléga úr.

TULIPÁN: Nekem tetszik szólni?

3. VENDÉG: Nekem is van egy kis beutalásom. Két szoba. Ahol éppen van, ott. És a nemzetvezető írta alá, tessék, saját kezűleg.

KOCSMÁROS: Ennyi szoba nincs is. Nem is szólva, hogy a kocsma tulajdonosa - mert én csak bérlő vagyok, kérem - átmenetileg Burgenlandba költözött a rokonaihoz, és a nagyszobában raktározta el a bútorait, és az egészet hatóságilag lepecsételtette.

TULIPÁN: Megkérvényezzük azt a lepecsételt szobát.

3. VENDÉG: Vagy egyszerűen leverjük azt a pecsétet.

TULIPÁN: Azt már nem! Én jogi személy vagyok. Megkérvényezzük.

3. VENDÉG: Hogy lássa, ki vagyok, a két szoba közül az egyikről lemondok.

TULIPÁN: No igen, ez már valami. Ez tónus. Majd elosztjuk valahogy. És ha már itt tartunk...

3. VENDÉG: Üljön le közénk, Tulipán úr! Állva még egyezkedni se lehet. Tölthetek?

TULIPÁN: Nem leszek ünneprontó, bár a vérnyomásom miatt tilos.

KOCSMÁROS: Nem azért mondom, kérem, de tíz óra múlt. A záróra - záróra.

3. VENDÉG: Ha megengedik az urak, közös akarattal meghosszabbítjuk.

 

(Taps, helyeslés.)

2

(A kocsmárosék szobájában.)

KOCSMÁROS: Hát ez a nagy helyzet, Aranka. Mehetünk a söntés mögé, a kisraktárba.

ARANKA: Az csupa nedvesség meg penész! Ezt jól elintézted!

KOCSMÁROS: Én intéztem, én?

ARANKA: A gyávaságod. Hogyan zsúfolódjunk be hárman abba a lyukba? Jogunk van egy szobához idefent! Miért nem nyitottad ki a szád?

KOCSMÁROS: Ha kinyitom a szám, elveszik a jogot. Vagy mehetek a frontra. És amíg ez tart, én fogom a pofámat.

ARANKA: Amíg ez tart. És mit gondolsz, meddig tart ez? Ez a farsang?

KOCSMÁROS: Az én dolgom? Éppen az este mondta az egyik vezérkari, most már bevetik a csodafegyvert. És akkor tart. Én nem tudom, mi lesz holnap vagy holnapután. Csak annyit tudok, most kussolni kell. Mire hősködjön az ember?

ARANKA: A hősködés és a gyávaság között még van valami.

KOCSMÁROS: Ezt akarod hallani? Hát igen, félek. Féltem azt a koszos, senki életemet. Meg a tiédet. Meg a Sanyiét.

ARANKA: Sanyi? Ki tudja, mi van Sanyival. Két hónapja egy sort se írt.

KOCSMÁROS: A mi Sanyink okos meg ügyes. Meglásd, ha egyszer vége lesz, beállít. Virág a gomblyukban.

ARANKA: Virág a gomblyukban. Mert a gyáva ember így beszél: "Majd jóra fordul minden." "Ha egyszer vége lesz." Azt hiszed, az oroszok prominclival lövöldöznek? Te meg odaállsz gazsulálni, hízelegni, szolgálni. Reggel veszed a kabátod, bemégy a városházára, és visszakövetelsz egy szobát!

KOCSMÁROS: Könnyű ezt kiadni parancsba.

ARANKA: Nem férünk el hárman abban a lyukban. És a kislány? Hol alszik a kislány?

KOCSMÁROS: Majd szerzünk neki szállást. Beszélek Szöllősiékkel.

ARANKA: Mért nem mindjárt tábori bordélyba tennéd? Nem tudod, hogy Szöllősiné a saját lányait árulja?

VIOLA (belép): Aranka néném...

ARANKA: Gyere csak, gyere!

VIOLA: Kiszellőztettem a söntést, de nem mertem lenn maradni magam. Az ablakokat nyitva hagytam. Olyan ez az éjszaka, mintha mindenütt kiabálnának.

ARANKA: Már hajnalodik. Korán kelünk. Mért vagy te még mindig ébren, Viola?

VIOLA: Nem tudtam elaludni, forgolódtam, fölkeltem. Várok valamit.

KOCSMÁROS: Vársz! Mire vársz? Mit vársz?

VIOLA: Rosszat.

KOCSMÁROS: Az apád is ilyen volt, szegény, ilyen képzelődős. És mindig tartott valamitől.

ARANKA: Elveszik tőlünk a szobákat. Reggel leköltözünk a kisraktárba.

VIOLA: Csak lenne egy hely, bármilyen is, ahol csend van. De nincs csend. Lenne egy hely, ahol az ember maga marad a kedveseivel, akiket nem is lát, nem is hall, csak tud maga körül. (Kis szünet után más hangon.) Meg tetszenek látni, holnap kapunk levelet Sanyitól. Azt mondják, odalenn, a cenzúrán zsákszám fekszik a levél. Ha Antal bácsi ügyeskedik, kihozhatja Sanyiét. Tessék a kabátja alá venni két üveg kisüstit.

KOCSMÁROS: Ha van levél, amúgy is kiadják, ha meg nincs - minek a kisüsti?

VIOLA: Kisüstiért van. Okvetlenül van. Kisüstiért előteremtik azt a levelet.

KOCSMÁROS: Na, lemegyek, bezárom az ablakot. (El.)

ARANKA: Mikor Sanyi legutóbb idehaza járt, már nagyon értettétek egymást.

VIOLA: Csak azért, mert a gyerekkorunk egyformán közel esik. Mindent egyformán tudunk.

ARANKA: Köztetek valami szerelem is van. Vagy volt?

VIOLA: Van. Baj?

ARANKA: Dehogyis! Csak itt volna melletted! Velünk.

VIOLA: Én azt mondtam neki, hacsak tudsz, gyere. Nem szabad meghalni. Minden plakát azt mondja: "Menj, menj meghalni!" Minden újságban ez áll. De ha leheveredsz a fűre, jól magadba szívod a keserű földszagot, nézed a szaladó felhőket, akkor úgyis én jutok az eszedbe, és meghallod, amit üzenek: gyere haza! Nem szabad meghalni. Minden este ezt mondom neki. Ha látok valahol egy katonát, megüzenem. Nem szabad meghalni. (Éles, vijjogó szirénahang.)

ARANKA: Mehetünk a pincébe, szegénykém. Add a kezed!

3

TULIPÁN: Sok jó ember kis helyen is megfér. Összehúztuk magunkat, és kész. Megvagyunk. Háború van, mindenki meghozza a maga áldozatát.

1. VENDÉG: És meghozatja a maga kis rumocskáját.

KOCSMÁROS: Igenis, kérem. Fél rum.

TULIPÁN: Egy forró teát kérek, kevés rummal.

3. VENDÉG: Én meg sok rumot tea nélkül.

KOCSMÁROS: Parancsára.

2. VENDÉG: Nekem ugyanazt.

3. VENDÉG: Nem lehetne összeadni? Egy üveg rumot.

KOCSMÁROS: Igenis. Egy üveg Portoricót. (El.)

3. VENDÉG: Lógatja az orrát, mióta kiköltöztettük a lakásából. Ocsmány egy figura.

1. VENDÉG: Ellenben az a kis rokon lány formás jószág.

TULIPÁN: Én már ilyesmire nem gondolhatok. Nálam első a családi élet. A kislányom az idén érettségizett volna, Zongorára taníttatom. Schubertet játszik, de állandóan. Nálunk, a mi otthonunkban békesség, nyugalom. Otthonunk... hol van nekünk otthonunk? És hol lesz nekünk otthonunk?

3. VENDÉG: Én a maga helyében, úgy is mint állami ítéletvégrehajtó, nem lennék ilyen kishitű.

TULIPÁN: Moment: kishitű? Hát van egyáltalán szükség rám ezen a világon? A tekergők elvégzik az igazságszolgáltatást. Már minden útszéli fa foglalt. A tisztelt számonkérőszék.

1. VENDÉG: Van valami kifogása ellene? Én oda tartozom. Ha parancsolja, továbbíthatom a panaszát.

TULIPÁN: Mondtam én valamit? Csak annyit, hogy az embert, aki egész életében megszokta a munkát, bántja a munkátlanság. Fiatal házas koromban a fogházban laktunk, de az asszony egyszer meglátott munka közben, és máshová költöztünk. Pedig micsoda komfortos lakásunk volt!

KOCSMÁROS: Tessenek a rum. A teát tüstént hozom.

3: VENDÉG: Igyál te is, te öreg plutokrata hóhér! Te békebeli figura! Isten, isten!

TULIPÁN: Megfogadtam a feleségemnek... a vérnyomásom miatt.

3. VENDÉG: Legfeljebb megüt a guta! Igyál! (Pohárcsöngés.) Elakasztjuk előled a portékát, mi? Nem mérheted stopperórával a halált, mi? Szervusztok; ugyanazon a bárkán utazunk mindannyian. Ne bántsuk egymást!

KOCSMÁROS: Tessék parancsolni, a tea.

3: VENDÉG: Arra, testvérkém, hogy húsvétkor Pesten ünnepelünk. (Csend.) Valaki kételkedik ebben?

 

(Nyílik az ajtó, süvítő szél árad be. Ettől fogva a szélsüvöltés a jelenet végéig megmarad.)

TÁBORNOK (belép): Jó estét kívánok!

KOCSMÁROS: Alázatos tiszteletem, vezérőrnagy úr. Szíveskedjék az ajtót, az elsötétítés miatt.

TÁBORNOK: Gyere beljebb, Mária!

TÁBORNOKNÉ: Jó estét!

TÁBORNOK: A feleségem.

3. VENDÉG: Kézcsókom, kegyelmes asszony. Tessenek talán helyet foglalni miközöttünk. Parancsoljanak. Főnök úr, még két poharat!

TÁBORNOK: Elakadt a kocsink. A feleségemet viszem kifelé. A gyerekeket már elhelyeztem Linzben, most utánuk viszem az édesanyjukat. Persze ez csak átmenet.

1. VENDÉG: Fehérvár egy-kettő gazdát cserél.

KOCSMÁROS: Szolgálhatok?

TÁBORNOK: Fehérvár? Ugyan, kérem! Győr alatt áll a front.

TÁBORNOKNÉ: Belső lázam van. Belső remegésem. Talán lenne szíves egy teát.

3. VENDÉG (élesen): Hogy Győr alatt? Délután erről még szó sem volt.

TÁBORNOK: Győrből jövünk.

TULIPÁN: Győr? (Kétségbeesve.) Kérem, én megmondom, én jogi ember vagyok... már csak a nyugdíjba helyezésemet várom.

3. VENDÉG: Micsoda nyomorult pánik ez itt?!

TÁBORNOK: De hiszen én is azt mondom: átmeneti helyzet. Az újabb offenzíva százszázalékos sikert ígér.

TULIPÁN: Moment. Ha megengedi, kegyelmes asszonyom, én átadnám a teámat.

TÁBORNOKNÉ: A belső remegés! Rumot isznak? Kérek egy pohárral.

TULIPÁN: Nekem ugyanis a vérnyomásom miatt... (Fentről Schubert-dallamok.) Moment, a kislányom zongorázik. Hál' isten, van odafenn zongora. A kislányom. Megyek, megyek. Jó éjszakát kedves mindnyájuknak! Tiszteletem.

3. VENDÉG: A hóhér kolléga berezelt.

TÁBORNOK: Én hölgyek társaságában óvakodnék az ilyen kifejezésektől.

3. VENDÉG: Én meg tábornok létemre nem destruálnék.

TÁBORNOKNÉ: Mindnyájunk egészségére! (Pohárcsöngés.)

SOFŐR (be): Vezérőrnagy úr, alázatosan jelentem, a kereket kicseréltük. További útra készen állunk.

TÁBORNOK: Igen? Ez pompás! Akkor mehetünk is. Hadd azt a rumot, Mária. Fizetni, halló!

3. VENDÉG: Ha megengedik, a vendégeink voltak.

TÁBORNOK: Akkor további jó szórakozást.

TÁBORNOKNÉ: Köszönjük a szívességüket. Jó éjszakát! (El.)

3. VENDÉG: Jogom lett volna itt a helyszínen fölkoncolni.

1. VENDÉG: Egy vezérőrnagyot?

3. VENDÉG: Az úristenit! Mindenkit. Na, fiúk, folytathatnánk az én szobámban is.

1. VENDÉG: Az príma! Van egy pakli bontatlan kártyám.

3. VENDÉG: Kocsmáros vagy oroszlán, vagy hogy az ördögbe hívnak?! Még két üveggel! Felvisszük útravalónak!

KOCSMÁROS: Akkor ezzel együtt összesen négy Portorico lesz.

3. VENDÉG: Attól fél, hogy megszökünk talán? Ha szökünk - együtt szökünk. Mi már össze vagyunk kötve, mint az ikrek.

KOCSMÁROS: Tessék parancsolni, a két üveg. Jó mulatást!

 

(Vendégek valamit válaszolva el.)

ARANKA: Végre, hogy törték a nyakukat innen! A szaguk itt maradt, de mégis tisztább a levegő. Gyere, Violka, szellőztetünk. De előbb eloltjuk a villanyt. Elég lesz világításnak a telihold.

 

(A nyitott ablakon keresztül erős szélvijjogás. Fentről Schubert-dallamok.)

ARANKA: A hóhér úr lánya nagyon szelíd lélek. Nem viccből mondom, komolyan.

KOCSMÁROS: Elég volt már a szellőztetésből. Ez a szél kiviszi a lelkünket is. Majd én rácsukom az ablaktáblákat. (Zaj.) Most már meggyújthatjátok a villanyt.

VIOLA: Valaki az asztalon felejtett egy levelet. A borítékon semmi.

KOCSMÁROS: Ne bontsd ki!

VIOLA: Csupa név. Tizenöt név egymás alatt.

KOCSMÁROS: Tedd vissza, de azonnal! Azt akarod, hogy mi is közéjük kerüljünk?

ARANKA: Jól kifagyott ez a söntés. És odabent sincs meleg.

VIOLA: Aranka néniék nyugodtan lefekhetnek. Majd én rendet rakok. Úgyse megy az alvás.

KOCSMÁROS: Mert holdkóros vagy. Mire gondolsz megint? Mitől olyan boldog az arcod? Gyerünk, jóccakát! (El.)

VIOLA: Jó éjszakát kívánok! (Szünet.) Tisztán süt a hold. Kiválasztotta magának azt az útkanyart, azt pontosan megvilágítja. Úgy hajlik ott az út, mintha magához ölelne valamit. Kell is, mert a fák mintha előrenyújtanák a karjukat, hogy fussanak. Nyugodt vagyok. Nem félek semmitől. Az a fontos, hogy csend van. Én nem is tudom, hol van ez a csend, de van. Végre, végre csend! És ez olyan, mintha sütne a nap. Az ember elindul egy kis ösvényen, és a tarkóját melegíti a nap. Ott, ahol kontyom lehetne.

ARANKA (újra beszól): Aztán igyekezz, kislányom! Nem jó szem előtt lenni. Siess!

VIOLA: Jó alvást! Mert ez a legfontosabb.

ARANKA: Siess! (El.)

 

VIOLA: Azt nem mondtam neki, hogy jó álmokat, mert jó álmok mostanában nincsenek. (Hosszú szünet.) Mennyi mocskos pohár maradt itt utánuk. Mindegyiken a szájuk nyoma. (Fentről részeg nótázás.) A mocskos szájuk nyoma. (Részeg nóta.) Kisebesedik tőle az ember füle. (Kopogtatnak.) Az ember lelke. (Kopogtatás.) Záróra, kérem. Nincs kiszolgálás. (Kopogtatás.) Megmondtam, kérem, záróra, nem hallja?! (Kopogtatás.) Lármát csapok, ide figyeljen! (Háromütemű játékos kopogtatás.) Sanyi? (Ütemes kopogtatás megismétlődik.) Te vagy az, kis szívem? Várj, nyitok! (Nyikorogva nyílik az ajtó.) Hát megkaptad az üzenetet? Hazajöttél?

SANYI: Igen. Hazajöttem, hozzád.

VIOLA: Leszereltél?

SANYI: Tizenkét óra eltávozás. Két liter pálinkáért. Holnap reggel gyülekező. Aztán a tűzvonal. Tizenkét óra. Abból lemegy négy, marad nyolc. A nyolcból újra csak lemegy négy, visszafelé, marad négy. Marad semmi. Anyámék?

VIOLA: Itt vannak a söntés mögött, a kisraktárban. Ide költöztettek minket. A lakást elvették. (Váratlanul kitörve.) Nem mégy vissza!

SANYI: Hogy bajt hozzak rátok? Felhúznak a legelső fára. Kiirtják a hozzátartozókat. Már a kutyákban sem bíznak, ők szimatolnak maguk. Minden házat átfésülnek. Bebújnak a kanálisba. Szeretik ezt, csak ezt szeretik, az embervadászatot. Itt nem maradhatok! Nincs hová elbújni.

VIOLA: Vagyok én olyan, hogy elbújtatlak.

SANYI: Csak az emlékben hiszek, abban, ami nincs közel, amit nem lehet megfogni. Hiszek abban, hogy a fűben feküdtünk egymás mellett, és odafenn szaladtak a felhők. Nem hiszek semmi másban. (Odafentről drasztikus, részeg énekhullám.) Ezek kicsodák?

VIOLA: Ezek végrehajtják a parancsot. Ezek zsíros szájnyomok az égen. Nem érzed, hogy minden rumszagú és fokhagymaszagú? De a jó, erős szél eltakarít mindent. Kegyetlenül eltakarít mindent.

SANYI: Anyáméktól annyiszor elbúcsúztam gondolatban. Tőled nem sikerült. El kellett jönnöm, hogy lássalak. Akármi történik, itt vagyok. Téged még látni akartalak.

VIOLA: Látsz is. Mindennap. Itt maradsz! Majd beadom az ennivalót, és azt mondom: jó étvágyat kívánok, és azt mondom, már csak húsz nap, már csak tizenöt, már csak öt nap van hátra. És egy nap kinyitom az ajtót, sarkig kinyitom, és azt mondom: tessék kisétálni, süt a nap, nincs légiriadó, a kávét szűrve vagy habbal tetszik parancsolni? Nincs háború. És a hóhér is kiköltözött a házból, meg az úr a számonkérőszéktől.

 

(Durva, disszonáns nótahullám fentről.)

SANYI: Most arra akarlak kérni... most azt szeretném... (Határozottan.) Most arra akarlak kérni, amire még nem kértelek soha.

VIOLA: Nem lehet.

SANYI: Talán nem is látjuk egymást többé, és azt mondod, nem lehet? Nem akarod, hogy így vigyelek el magamban? Mitől félsz? Szégyellsz?

VIOLA: Én ezt soha, senki előtt nem szégyellném.

SANYI: Attól félsz, hogy gyereked lenne?

VIOLA: Szeretnék gyereket tőled.

SANYI: Mert ha én mégse jöhetek vissza, akkor legalább lesz valaki, akit én hagytam itt neked. Igaz, nem értenék, meghurcolnának. Bemegyünk anyámékhoz, és megmondom nekik...

VIOLA: Nem mégy sehová! Jobb, ha édesapád nem tudja, hogy itt vagy.

SANYI: Én az apámtól féljek?

VIOLA: Nem, nem az apádtól.

 

(Vad nótaszó fentről.)

SANYI: Kik ezek odafent?

VIOLA: Már megmondtam. Olyan emberek, akik végrehajtják a parancsot.

SANYI: És még sincs senki körülöttünk, nem érted, minket senki nem választhat el egymástól ebben a pillanatban!

VIOLA: Én iszonyodom és félek. És most nem tudok szeretni. Ezek megölték az apámat, és meg akarnak gyilkolni téged.

SANYI: Háború van.

VIOLA: Micsoda háború? Szeretném látni őket sorban kiterítve.

SANYI: Ezek a kegyetlen szavak! Nem is illenek hozzád!

VIOLA: Hát mi illik hozzám? Gügyögjek? Énekeljek? Táncikáljak? (Szigorúan.) Add ide azt az eltávozási cédulát!

SANYI: Minek az neked?

VIOLA: Add csak ide. (Szünet.) Én ezt most szépen kettészakítom.

SANYI: Bolond vagy!

VIOLA: Bolond. De most már nincs papírod. Most már idekötöztelek. Már nem mehetsz vissza hozzájuk. Megmaradsz nekem.

SANYI (felnevet).

VIOLA: Mi van ezen nevetnivaló? Kinevetsz?

SANYI: Az a cédula... az az eltávozási cédula két napja lejárt.

4

(Az ivóban.)

3. VENDÉG: Dögunalmas ez a hepaj. Hogy mért nem a városban szálltam meg?! Az ember itt kimarad mindenből. Lelket se látni az egész környéken.

1. VENDÉG: Holnap már a nyomdát is költöztetik. Azokkal a baromi nagy rotációsokkal kezdik. Lefogadom, az úton ripityára megy az egész. És hogy mi hol csinálunk újságot és milyet és mikor?

2. VENDÉG: Átmenetileg, kérlek, átmenetileg...

3. VENDÉG: Ne őröljétek folyton ezt a szecskát! Én a magam részéről már nem is bánnék egy kis mozgást.

1. VENDÉG: Igaz, hogy minden mozog. Csak itt ne felejtsenek minket. Hanem a rumnak már az aljára értünk. Halló, főnök úr...

2. VENDÉG: Ennek aztán hallózhatsz. Megfigyeltem, mostanában már oda se fütyül. Lehet, hogy a szajrét csomagolja. Útra készen.

3. VENDÉG: Vagy éppen ellenkezőleg. Azt várja, hogy mi csomagoljunk.

1. VENDÉG: Nem értem, hogy mért várná olyan nagyon. Újabban már gyűrűvel, cigarettatárcával fizetek.

3. VENDÉG: Nem erről van itt szó! Ez azt várja, hogy mi innen továbbálljunk, mert... a fiát reggel készültség kereste. Hozzám is benéztek. A fia meglépett az alakulattól. És nem elég, hogy meglépett, de az egész szakasza szétzüllött. Persze a mi kocsmárosunk még a fogát is majd lenyelte a nagy tagadásban. De állítólag látták a fiút errefelé. Engem külön is megkért az őrsparancsnok...

TULIPÁN (be): Jó estét, jó estéket!

3. VENDÉG: Üdvözlöm, kolléga úr, bent járt a városban?

TULIPÁN: A minisztériumot délután vonatra tették. Lehet, hogy hamarosan elbúcsúzunk egymástól.

3. VENDÉG: És Ausztriában milyen állampolgárokat fog akasztani?

TULIPÁN: Csodálatos jókedve van! Mikor lesz itt megállás? És hol? (Fentről Schubert-dallamok.) A kislányom! Ő és a zongora! Az egyetlen menedék a család. Na, jó éjszakát, uraim! (El.)

3. VENDÉG: Ez már járni se bír, annyira begyulladt. Igazi civil. Tetű.

2. VENDÉG: Nem gondolod, hogy nekünk is készülődnünk kellene?... Csomagolni, miegymás?

3. VENDÉG (szigorúan): Majd ha megkapjuk a parancsot! Lesz még idő! Na, egészségünkre! És arra, hogy nem kell mindjárt begyulladni! Szervusztok!

 

(Összekoccannak a poharak. A pohárkoccanás furcsa, magas üveghangokba megy át.)

5

(A lepecsételt szobában.)

SANYI: Még hány nap?

VIOLA: Most már csak tizenkettő.

SANYI: Tegnap tizennégyet mondtál. Kettesével számolsz?

VIOLA: Nem én, az idő. (Ágyúszó.) És egyszer csak kinyitom az ajtót. (Derűsen.) A lepecsételt szoba. És senki se tudja, hogy a pecsét mögött az én boldogságom! Jó erre gondolni napközben, és nevetni befelé. Az úr a számonkérőszéktől megbökte az államat. "Mitől olyan mosolygós maga, marcipángalambom?" Azt mondtam neki: attól, hogy húsvéthétfőn leszek tizenkilenc.

SANYI (sóhajtva): Húsvéthétfőn... És mindig éjszaka, éjszaka jössz. És mindig sötétben. Sose látom az arcod.

VIOLA: Persze hogy éjszaka! És az arcomat tudhatod kívülről is.

SANYI: Számolok ezerig, az tizenöt perc. Aztán tízezerig. És még mindig kevés. Újrakezdem. Néha kihallom a lépteidet. Tizenöt könnyű koppanás - csend; huszonkét gyors koppanás - dupla csend. Ismered a morzét?

VIOLA: Honnan ismerném?

SANYI: Minket tanítottak rá a katonaságnál. (Szünet.) Gyors, pici koppanások. Ugye, üzenni akarsz velük?

VIOLA: Ha váratlanul szaladni kezdek, akkor igen. Akkor azt mondom: jó hír, múlik az idő.

SANYI: Egyszerre két idő múlik. És nem tudom, melyik az enyém. De mindegy. Az enyém vagy, az én kicsi feleségem. Ez volt az utolsó kívánságom.

VIOLA: Bolond vagy, nem beszélsz okos dolgot. (Komolyan, ünnepélyesen.) Azért vagyok a tiéd, mert megmaradsz nekem.

SANYI: Honnét tudod?

VIOLA: Hallgasd az ágyúkat.

SANYI: És ha észrevesznek? Ha rám törik az ajtót?

VIOLA: Nekem higgy, ne a félelemnek. Én a tiéd vagyok, élő emberé vagyok. Itt az ablak, ha valami baj van, kiugrasz, a fészerben a hektós hordó... Jobban tudod, mint én.

SANYI: Te sohase félsz?

VIOLA: Mostanában soha.

SANYI: Most mire gondolsz?

VIOLA: Hogy ma még meg se csókoltál. (Hosszú szünet.)

SANYI: Egyszerre forró a szád, meg hűvös is.

VIOLA: Nem félek, mert szeretlek. Más nem fér a szívembe.

SANYI: Öt nap óta nem láttam az arcod. Látni akarom az arcodat! Egy pillanatra! Egyetlen pillanatra!

VIOLA: Most nem szabad.

SANYI: Hogy gondolhassak rá. Hogy láthassam nappal, lehunyt szemmel. Ezt a mostani arcodat akarom látni.

VIOLA (megbabonázva): Öngyújtó. Fény! Milyen jó! Én is mindig sötétben járok. (Józanul, szigorúan.) Fújd el! Kis szívem!

SANYI: Mindjárt, csak még egy rövid percig hadd nézzelek.

 

Az Útkaparó monológja

ÚTKAPARÓ: Tíz perc híján éjfél. Szellemek órája. A hold is elbújt. Micsoda sötét! A sötétséget nem látni, mégis van. És a sötétben világos tárgyak vannak, de azokat se látni. A sötétnek az a tulajdonsága, hogy mindent, ami nem tiltakozik ellene, menthetetlenül magába olvaszt. Hej, azelőtt, a légiriadós idők előtt, idevilágított a város, mint egy fényes bogár. Kis város, igaz, nincsenek is valódi fényei, de azért világított. És látni lehetett, ahogy a hegyoldalban, a szőlősoron egymás után kialusznak a villanyok. Nekem ez sokat mondott. Én tudtam jól, ki bújik ilyenkor az asszonya mellé, jó, forró szagú ölelkezésre - még az ágyrecsegést is hallottam. Hallottam én azt a nem létező fülemmel. De most a valódi szem se lát semmit. Ágyúznak. Nem is olyan messziről. A légvédelmi ágyúk meg éppenséggel vakkantanak. Jobb is visszahúzódni a melegbe. Soha még ilyen szélviharokkal nem jött a tavasz! Igaz, a vajúdó anya is nyögdécsel, kiáltozik. Tiszta, jó szagú, havas csapása van a szélnek. Mondják, az árokásók közül sokan odalettek, megfagytak. Mert, kérem, épül a nagy védővonal, jó fél esztendeje, de épül. Itt megállítjuk őket, ha másutt nem, itt az ország határán azt mondjuk: ne tovább! Legalábbis így írja az újság. Csupa nagybetű. Igaz, hogy Győr is elesett? Én nem tudok semmit, én nem hallottam semmit, ha valaki kérdi, az egészről egy pisszt se tudok! Állítólag a debreceni rádió mondta volna be. Ahogy véletlenül arra csavartam a gombot. De nem lehetett jól hallani, és amit Debrecenben mondanak! Ugyan no! Ha valaki a helyén marad, hát az én leszek. Nagy szó a nyugdíjjogosultság! Meg aztán kisember vagyok én, de milyen kisember. Ejha! Ebben a töksötétben kis fény gyulladt valahol. Mi a szentség? A Piros Oroszlán emeletén? A nagyszobában? Te jó ég, ha meglátják ezt az ellenséges repülők! De hát az a lepecsételt szoba! És ott nem lehet senki. Vagy aki ott van, nem tudja, hogy az ablakon nincs légópapír. Vagyis idegen lehet. Vagyis betörő. Ez nem mindegy. Szólni kell, mert más is észreveszi, és engem kinyírnak. Most rohanhatok ebben az istenverte szélben, szedhetem a lábam. Hát csoda, hogy az embert előveszi a szaggatás? Miért kellett nekem most ébren lenni? Miért nem dögöltem a vackomon? Jaj, a fölfázás! Halló, emberek! Halló! (Szélvijjogás, dörömbölés.) Tessék kinyitni! Valaki jár az emeleten! (Dörömbölés.) Valaki jár az emeleten!

6

(Az ivóban.)

KOCSMÁROS (félálomban): Ne vacakolj, érted? Ne vacakolj... Mit mocorogsz? Én rendes magyar ember vagyok, és a fiam... a fiam a tűzvonalban... megteszi a magáét. (Dörömbölés.) Ki az? (Rémülten.) Ki lehet az?

ARANKA: Ébredj! Verik az ajtót.

KOCSMÁROS (hirtelen eszmélettel): Te jóisten! Én nem nyitok.

 

(Dörömbölés fokozódik, kívülről hangok, zaj, ébrednek a ház lakói.)

ARANKA: Várj csak! Majd én.

KOCSMÁROS (örömmel): Kimégy? Vagy inkább küldjük Violát? Igaz is... Viola! Hol van Viola? Nincs a helyén? Hol kujtorog az a lány?

 

(Az ivóban. Fölriadt vendégek hangja.)

ARANKA: Nyitom, nyitom, hagyja már azt a dörömbölést!

3. VENDÉG: Csőre töltöttem. Most már bátran kinyithatja.

 

(Szokásos nyikorgással nyílik az ajtó.)

ÚTKAPARÓ: Na végre! Belém fagy a szusz. Kérem szépen, a lepecsételt szoba...

3. VENDÉG: Ha jól nézem, ez az útkaparó barátunk, innen a szomszédból, igaz?

ÚTKAPARÓ: Egyszerre, kérem, a lepecsételt szobában világosság! Mint egy aranyszeplő. Kigyulladt a villany.

1. VENDÉG: Nem a snapsz beszél ebből?

ARANKA: Na, lépjen beljebb, kimegy a fény!

TULIPÁN: Moment. Én jogi ember vagyok. Részeg vagy nem részeg - mit látott maga?

TULIPÁNNÉ: Istenem, istenem, az ember végre lehunyja a szemét, és akkor kirángatják az első alvásból!

TULIPÁN: Mindjárt fölmégy, fiam.

3. VENDÉG: Berúgtál, te állat!

ÚTKAPARÓ: Sajnos én a lehető legjózanabb vagyok.

2. VENDÉG: Hajtson föl egy kupicával. Tessék.

ÚTKAPARÓ: Mondom, ahogy nézem a sötétséget, kilökődik rajta egy kis fényesség. Égetett maga körül. Valaki gyufát vagy micsodát gyújtott a lepecsételt szobában. Ahol két hónap óta senki nincs.

3. VENDÉG (Arankához): Hol a férje?

ARANKA: Öltözik.

3. VENDÉG: Mi a maga férje, szűz lány, hogy öltözik? Küldje ide azonnal!

ARANKA: Velem aztán ne beszéljen így, mert én se cselédje, se alárendeltje nem vagyok! Világéletemben rendes, dolgos asszony voltam, és úgy is bántak velem.

3. VENDÉG: Na, majd meglátjuk, milyen rendes, dolgos asszony maga. Tessék csak szólni a férjének.

ARANKA: Küldöm. (El.)

1. VENDÉG: Nem buta tolvaj. Fosztogatja a kincseskamrát.

TULIPÁN: Kivilágítással? Nem hiszem.

3. VENDÉG: Minden kiderül. Van fegyvere, Tulipán úr?

TULIPÁN: Hogyne volna.

3. VENDÉG: Azt hittem, csak kötéllel dolgozik.

TULIPÁN: Én a feleségemet mindenesetre... menj, fiam, feküdj le.

3. VENDÉG: Egyelőre mindenki itt marad.

TULIPÁN: Micsoda jogcímen rendelkezik velünk? Én igazságügyi személy vagyok.

3. VENDÉG: Megmondtam, hogy egyelőre mindenki itt marad! (Útkaparóhoz.) Mikor látta maga azt a világosságot?

ÚTKAPARÓ: Az imént, tisztelettel. Az imént. Csak átlökte magát a sötéten, aztán semmi. Mint a hullócsillag. Utána megint a vaksötét. Nem látni, de van.

3. VENDÉG: Nem mólés maga, öreg?

ÚTKAPARÓ: Én? Tessék! (Rálehel.)

3. VENDÉG: Ne leheljen! Marha!

KOCSMÁROS (riadtan): Tessenek parancsolni velem. Aranka, te feküdj le.

3. VENDÉG: Mindenki itt marad. Kivétel nélkül! (Szünet.) Most adja elő, öreg, még egyszer, de egész pontosan: mit látott, mikor látta, hol látta? De minden szavára vigyázzon, mert tudja, mi nem tréfálunk!

ÚTKAPARÓ: Kimentem az udvarra egy kicsit levegőzni, már csak az asztmám miatt is, mert az első háborúban átlőtték a tüdőmet.

3. VENDÉG (váratlanul): Nem látom azt a kis rokon lányt. Hol van?

KOCSMÁROS (túlbuzgón): Éppen akarom mondani, már én is kerestem. Nincs a helyén.

VIOLA (belép): Itt vagyok, kérem.

ÚTKAPARÓ: Vagyis amint állok az udvaron, látom, hogy valami lobban egyet az emeleti szobában. Ennyi az egész.

3. VENDÉG: Azt mondja a gazdája, nem volt a helyén. Merre járt?

VIOLA: A helyemen voltam. Aludtam. Csak erre ébredtem, erre a lármára.

3. VENDÉG: A gazdája azt állítja, hogy kereste magát.

VIOLA: Kérem, nekem külön helyem van hátul.

ARANKA: Pokróccal elkülönöztük azt a helyet. Természetes is. Fiatal lány, nem aludhat egy szobában velünk. Így aztán a férjem nem tudhatja, ott volt-e vagy se. Csak beszél, jár a szája.

3. VENDÉG: Maga is hallgasson! Ide figyeljen, Tulipán úr... maga és a két barátom...

1-2. VENDÉG: Igenis...

3. VENDÉG: Átfésülik a házat. Én meg fölmegyek az emeletre. Innen senki ki nem teheti a lábát!

1-2. VENDÉG: Igenis!

3. VENDÉG: Megnézem magamnak azt a lepecsételt szobát.

VIOLA: Ne tessék felmenni!

3. VENDÉG (megtorpanó hanggal): Hogy micsoda?

VIOLA: Én voltam odafenn.

3. VENDÉG: Maga? És mit keresett ott?

VIOLA: Semmit.

3. VENDÉG (közelebbről): Mit keresett maga odafenn? Mi? Figyelmeztetem, engem nem lehet megfirkálni. Mi dolga volt abban a szobában? Szajréztál valamit?

ARANKA: Így nem beszélhet a lánnyal. Tisztességes lány. Hadiárva.

KOCSMÁROS: Ne szólj közbe, Aranka, könyörgök neked!

3. VENDÉG: Na, üljön le szépen, kisasszony. Azért én mégis fölnézek. Tulipán úr majd ügyel a társaságra. Tartsa egy kicsit magasabbra azt a stukkert, kolléga úr. Mindjárt jövök. (El.)

KOCSMÁROS: Miket karicsálsz te összevissza, te szerencsétlen! Ezek felkoncolnak!

VIOLA: Most már egészen mindegy, hogy mit mondtam.

KOCSMÁROS: Neked mindegy, te holdkóros! De minket a falhoz állítanak. Te féleszű, te!

VIOLA: Ezt tessék elmondani annak az úrnak.

ÚTKAPARÓ: Ej, a mindenit, a kisasszony nem tolvaj! Mi az istent kellett nekem pofázni!

 

(A falépcsőn léptek döngenek lefelé.)

3. VENDÉG: A pecsétet letörték. A szobában senki.

VIOLA (kiáltva, boldogan): Senki!

3. VENDÉG: Szóval maga volt az. Mit akart abban a szobában? Beszéljen, mert magába eresztek egy sorozatot! Ne forgassa azt a búzakék szemét, engem nem tud meghatni. Hol a fiú? Kiugrott az ablakon, igaz?!

VIOLA: Nem tudok semmi fiúról.

3. VENDÉG: Összekötöm a kezed, és kiviszlek a ház mögé.

VIOLA: Vihet, ahová akar.

ARANKA: Kérem szépen, a lány egy kicsit habókos. Túlságosan is finom az idegzete. Kérem, ennek gyermekkorában látomásai voltak. Még a püspökhöz is elvitték.

VIOLA (jókedvűen): Kisasszonyokat láttam, fodros, narancsszínű ruhában. És hófehér szamarakon ültek.

3. VENDÉG: Elég volt a hantából! Viszem magammal.

ARANKA: Mért nem beszélsz, kicsikém? Hát nem nyomhatja a te lelkedet főbenjáró bűn! Kíváncsi voltál, na! Az úréknak rengeteg mindenféle holmija van odafenn, aztán, gondolom, ez a lány...

3. VENDÉG: Szóval te nem láttál itt semmiféle katonaszökevényt. Nem láttad, nem beszéltél vele, nem adtál neki ennivalót.

VIOLA: Hát igen, akartam egy ruhát magamnak. A láda meg a szekrény telis-tele ruhákkal. És szombaton bál lesz a városházán. Oda kellett a ruha.

3. VENDÉG: A bál miatt.

VIOLA: Igen, a bál miatt. Meghívott egy zászlós. Tetszik nekem a fiú, mert szőke, és zsánerem a szőke.

1. VENDÉG (visszatér): Az udvaron senki, a fészer is üres.

3. VENDÉG: Leverte a pecsétet. Egy ruha miatt. Ilyen hiú maga, csibike?

VIOLA: Mielőtt a frontra megy, táncolni szeretne velem.

KOCSMÁROS: Tetszik látni, ezek a megveszekedett, buta tyúkok!

2. VENDÉG: A szobákban senki.

TULIPÁN: Bocsánatot kérek, de engem, ha váratlanul felébresztenek, elővesz a szédülés.

TULIPÁNNÉ: Sajnos agyvérszegénység. Az uramat gyakran előveszi. Májinjekciót szokott kapni rá.

 

(Erős ágyúdörgés odakinn.)

TULIPÁN: Ruha, fityfene - az ügy olyan bagatell, azt hiszem, mehetünk aludni.

3. VENDÉG: Csak tessenek.

TULIPÁNÉK: Jó éjszakát! (El.)

3. VENDÉG: Szóval te, picikém, úgy is mint hadiárva, szajrézni akartál.

VIOLA: Engem két ruha izgatott, kérem, egy ciklámenszínű és egy enciánkék.

3. VENDÉG: Semmi más.

KOCSMÁROS: A lelküket odaadják egy rongyért. A tisztességüket! Idáig jutottunk a háborúban. Egy kiló zsírért tisztességes úrinők is kaphatók. Két kiló zsírért az úrinők leánykái. Három kiló zsírért, kérem tisztelettel...

3. VENDÉG: Kuss! (Szünet.) Maguk most szépen bevonulnak az én szobámba. Az ablakon tisztességes rács. A tölgyfa ajtón vaspánt. Én meg kihívom a készültséget. (Ordítva.) Azt mondd meg, hová dugtad a fiadat!

KOCSMÁROS (őszinte tagadással): A fiamat? Nem tudok én a fiamról semmit. Kérem, könyörgök, testvér, a fiamról hetek óta semmi hír, se levél, se üzenet, semmi!

3. VENDÉG: Hajnalig van idő. Mozgassa meg azt a lassú járatú agyát. Na, indulás! És mindig csak énelőttem. Mindig csak énelőttem.

7

(A szobában.)

KOCSMÁROS (nyögdécselve): Fél három. Már jó egy órája elment a készültségért. A rohadt. És ezt a szobát jól kiválasztotta. Farkas ez, nem ember.

 

(Ágyúszó, szélvijjogás.)

ARANKA (reménykedve): Sanyiról beszélt.

KOCSMÁROS: Egyik este készültség kereste. Azt mondták: katonaszökevény. És hogy nekem tudnom kell, merre van, mert errefelé látták.

ARANKA: Nem szóltál.

KOCSMÁROS: Minek? (Más hangon.) Odaállít a falhoz, és kész. Vége. (Szünet.) Te, Viola, te nem a ruhák miatt jártál odafönn. Mit kerestél ott?

ARANKA: Szombaton este bál lesz, hallottad.

KOCSMÁROS: A víz alatt. A föld alatt. Valamit ki kellene találni... Azt a lopást úgyse veszi be. Az arcába néz ennek a lánynak, és nem hiszi.

ARANKA (halkan): Te beszéltél vele? Találkoztatok?

VIOLA: Igen.

ARANKA: Szót se!

KOCSMÁROS: Mert ha például azt mondanád, hogy a fiú itt járt, de aztán nem tudod, hová-merre ment...

VIOLA: Miért mondjam, hogy itt járt, amikor nem járt itt?

KOCSMÁROS: Hogy húzzuk az időt, te halványkék hülye! Nekünk most az a fontos, kijutni ebből a szobából. (Kiáltozva.) Nem akarok meghalni! Nincs hozzá hangulatom. Élni akarok!

ARANKA: Élni fogsz, na! Ne nyüszíts!

KOCSMÁROS: Te mindig jó kislányka voltál, Viola. És hálás természetű vagy, jól tudom én! Idevettünk magunkhoz, nem azt láttuk benned, hogy idegen vagy. Hát mondd azt neki, hogy Sanyi itt volt, ő törte le a pecsétet, el akart bújni, és hogy te elküldted, mert a ház tele van ezekkel az urakkal. Azt mondtad neki: ez a hely nem biztonságos. Igen, igen. Ez így nagyon valószínű. Ezt el lehet hinni. És azt is elmondod, mi nem tudunk az egészről semmit. A kettőtök dolga volt. (Kívülről lárma, kutyaugatás.) Ezek ők. Megjöttek a kutyákkal. Te jóisten, ezek most kínozni fognak! Szétverik az orromat! Kiverik a szememet! Nektek könnyű, ti asszonyok vagytok, de én? Először a férfit veszik elő. (Felzokog.)

ARANKA: Nem szégyelled magad? Ijesztget, ennyi az egész. Nem fontos neki Sanyi. Hallod az ágyúkat? Hát ők is hallják. Nem az ember kell nekik, rabolni akarnak.

KOCSMÁROS: De mit akarnak tőlem? Én mindig megtettem a magamét. És nem okoztam bánatot senkinek. Én soha senkit nem bántottam. Én mindenkihez jó voltam.

ARANKA: Úgy légy jó az emberekhez, hogy holtuk után is megállhass előttük.

KOCSMÁROS: Jó, talán igazad van. Talán csak ijesztget. Hát ott a lepecsételt szoba, vigyen el mindent, bánom is én, nem vagyok én házőrző kutya! Igaz? (Mély ütésű óra hármat üt.) Ha ezek Sanyit keresik rajtam, akkor Sanyi él. Nem fogom a fiamat feladni. (Odalenn lövöldözés, kiáltozás.) De valamit mégis mondani kell nekik. Amivel átejtjük őket. Húzni kell az időt... az idő... kiszalad az ember ujjai közül. Violka, édes, csak neked hisznek. Persze ha okos leszel. Ha beadod nekik a mesét. (Szünet.) Miért vigyorogsz? Micsoda boldogság van az arcodon? Mi okod van rá, hogy boldog légy? És éppen most? Igen, te megtetszettél annak a pribéknek, téged majd nem bánt, legfeljebb lefekszik veled.

ARANKA: Fogd be a szád, te nyomorult! Evvel az emberrel élek én huszonöt éve!

KOCSMÁROS: Igenis. Violának beszélnie kell! Ki kell hogy nyissa a száját. Itt volt Sanyi? Mi történt vele? Bottal üthetik a nyomát. De nekünk - ha befogjuk a szánkat - ez lesz az utolsó éjszakánk. Mondj nekik egy irányt - erre és erre ment, erre és erre keressék. Úgyse keresik.

VIOLA: Ha tudná, megmondaná, ugye?

KOCSMÁROS: Fogd be a szád!

VIOLA: De én nem mondok semmit.

KOCSMÁROS (ordítva): Te szemét!

 

(Ajtó nyílik. 3. Vendég és két barátja be.)

3. VENDÉG (ironikusan): Így beszélünk egy magyar úrleánnyal? Egy kis begyes tündérkével? (1-2. Vendég felnevet.) Kellemes fiúk a barátaim. Mesterlövészek. Szép, csípős a hajnal. Nemsokára világosodik. (Újabb röhögés. Váratlanul erős harci zaj.) Gyerünk lefelé! Indulás!

8

(Az ivóban.)

EGY HANG: A lepecsételt szoba. Hogy mi mindent gyűjtögettek össze. Az isten se győzi a cipekedést.

MÁSODIK HANG: Leszakad a vesém.

3. VENDÉG: Na, tisztelt vendéglátó uramék. Foglaljanak csak helyet.

TULIPÁN: A holmit felrakták a kocsira? Megint elfog ez a nyomorult szédülés.

TULIPÁNNÉ: Azt a nyomorúságos cókmókot. Te nem szedtél össze semmit, édes fiam.

3. VENDÉG: Csendet kérek.

1. VENDÉG: Mit kell ezekkel annyit vacakolni?

3. VENDÉG: A tisztelt kocsmáros úr meg a felesége és ez a kis marcipángalamb - miközben a nemzet vérzik, ők katonaszökevényeket, hazaárulókat rejtegetnek.

KOCSMÁROS: Nem tudok semmiről.

3. VENDÉG: Itt bujkál valahol a fia. Még egyszer megkérdem: hová dugta? Nem csinálunk vele semmit. Visszaküldjük a frontra. Na?

KOCSMÁROS: Ugye megmondtam, nem esik baja. Beszélj! Viola, beszélj!

VIOLA: Mit mondjak? Nem találkoztam vele. (Géppisztolysorozat.) Mi volt ez? (Felkiáltva.) Mi volt ez?!

3. VENDÉG: Semmi, semmi, marcipángalambom. Kedves kollégám...

TULIPÁN: Tessék...

VIOLA: Mi volt az? Az előbb mi volt az?

3. VENDÉG: Nőket ritkán akasztott, ugye? Ezt a lányt magára bízom.

TULIPÁN: Van róla írás?

3. VENDÉG: Miről?

TULIPÁN: Az ítéletről. Én magyar királyi ítélet-végrehajtó vagyok. És ha nincs ítélet, nem hajtok végre semmit. Ítélet nélkül nem akasztok.

3. VENDÉG: Hogy mit beszélsz, te ökör?!

KÜLDÖNC (beront): A Kálvárián és a Rókalesen oroszok.

3. VENDÉG: Akkor indulás! Na, kocsmáros uram, ezúttal megúszta. Ha nem is egészen. (Violához.) Te meg, kisszentem, tudd meg, halottat rejtegettél.

 

(Motorzaj, puskaropogás, utána teljes, néma csend.)

ARANKA (hosszú szünet után): Elmentek. Végre.

KOCSMÁROS: Jaj nekem, jaj nekem!

ARANKA: Mit jajgatsz? Élünk.

VIOLA: Nincs nálam tükör. Kócos vagyok, rendetlen, így lásson, amikor belép? Mégiscsak ő nyitja ki az ajtót nekünk. Világosodik. (Fémes, cirpelő, egyforma magas hang: a győztesek áradó közeledése.) Sanyi! Előjöhetsz! Elmentek! Eltakarodtak! (Szünet.) Nem hallja. Megyek elébe. (Az ajtó nyikorogva nyílik. Nyugodtan.) Itt fekszik a küszöb előtt. De ez nem lehet ő! (Zokog.) Én élőt rejtegettem! Én élőt rejtegettem!

 

(A fémes zöngicsélés magas hegedűhangokba vált át.)

(1962)

 

AZ IKERTÁRS

Játék hét hangra.

HANGOK

TELEFONSZERELŐ
FIATALEMBER
FIATAL NŐ
AZ IKERTÁRS
HÁZMESTER
ÉBRESZTŐ
TUDAKOZÓ


(Ebben a rádiójátékban különösen fontos néhány egyszerű hang határozott megkülönböztetése; például az ajtócsengőé és a telefoné, mert mindkettő gyakran szólal meg, sajátos jelentőséggel. A darab legterjedelmesebb anyaga egy folytatólagos telefonbeszélgetés. Igaz, hogy ez a játék egy fiatalember tudatán szűri át mondanivalóját, tehát szinte első személyben beszél, mégis fontos, hogy a másik hang, a fiatal nőé, ne torz mikrofonos hang legyen, mert az huzamosabb időn át elviselhetetlen, és ellentmond annak a szándéknak is, hogy itt két fiatal lény harcol egymásért. A női hangnál azonban mégis ki kellene fejezni, hogy másik dimenzióból hallani. A megoldásnak nagyon egyszerűnek kell lennie: kizárva minden misztifikálást, még a visszhangosítást is. De hát akkor milyen is legyen az a hang?)

 

TELEFONSZERELŐ: Így ni, kérem szépen. (A telefon apró csilingelése.) Ez már bekötve. Ez már a miénk. Megjegyzem, nagy szerencse, hogy ilyen gyorsan intézkedett a főnökség. Mert, ugye, maga, uram, evvel a gipszbe rakott lábával, szobához kötve, kérem, fiatal ember... és ilyen magányosan... Így legalább ez a telefon... Nézzük csak... (Hallani a jellegzetes tárcsakattogást.) Így ni. Kimegy a csöngetés. Halló! Itt Szabó Tizenhét Lajos beszélek. A bekapcsolást elvégeztem. Más megbízatás? Igyekezni fogok. (Leteszi.) Keze ügyében a telefon, ez mégis valami. És siettünk. Tekintettel voltunk a tekintendőkre. Igyekeztünk, uram. Ó, köszönöm, nagyon köszönöm, nem azért mondtam... És ha bármi adódik. Tessék csak Szabó Tizenhét Lajost kérni. Soron kívül. Gyors javulást. És az ajtóval mi legyen?

 

(Hosszú szünet, majd fémesen, ezüstösen csöng a telefon. A csöngetés hosszan kimegy, amíg a kagylót végre fölveszik.)

FIATALEMBER: Tessék!

FIATAL NŐ: Végre! Végre, hogy hallom a hangod! Egész délután tárcsázlak. És sehol semmi.

FIATALEMBER: Nem csodálom. Most kapcsolták be a telefont.

FIATAL NŐ: Mert bosszúálló vagy. Akaratos. Fölhúztad az orrod. Nem akartad fölvenni a kagylót, vagy... Volt nálad valaki? Lementem az utcára, felszálltam a harminckilencesre, idejöttem a környékedre. Néztem az ablakodat. Néha megláttam az arcodat az üveg mögött... Olyan volt, de ne haragudj... olyan kifejezéstelen... fehér és halvány, mint egy nagy ujjlenyomat.

FIATALEMBER. Az utcáról figyelsz?

FIATAL NŐ: Hát honnan? A foltos platán mellől. Egy csomó ázott levélen álltam, meghidegedett a talpam. Fél óráig dörzsölnöm kellett.

FIATALEMBER: Az én ablakom udvarra nyílik. És nincs platán.

FIATAL NŐ: Szeretem, hogy ilyen vagy! Ilyen absztrakt bolond! Jó, nincs utcai ablakod, és nincs platán. Se foltos, se folt nélküli. Elfogadom. Pedig mondok neked valami irtó vicceset. Ha most odamégy az ablakhoz, ha most balra nézel, akkor láthatod a fülkét, ahonnan beszélek. Tudom, a zsinór rövid. Tedd le a kagylót, gyere az ablakhoz. Egész nyugodtan. Várok.

FIATALEMBER: Az arcom? Ujjlenyomat az üvegen? (Haragosan.) Nincs utca és nincs telefonfülke.

FIATAL NŐ: Elfogadom, jó. Hagynám is az egészet, de megint zuhog. Nem lehet kilépni a fülkéből.

FIATALEMBER: A mi környékünkön nem esik.

FIATAL NŐ: Kopog a tetőn, az üvegen. Apró, kemény eső. És pillanatok alatt szétgurul.

FIATALEMBER: Nálam az ég mozdulatlan. Nagy, sötét felhők, de eső nincs.

FIATAL NŐ: Hát akkor isten megáldja. Maga egy süket púpos teve.

 

(Éles, erős csöngetés az előszobából: idegtépő alarm.)

FIATALEMBER: Nem akartam megbántani... De hogy is mondjam... Nem tudom elfogadni a tegezését... a közelségét... Nem tudom egyszerre készen átvenni, amiért egész életemben küzdeni szoktam... nem tudok felbontani egy nem nekem szóló levelet...

 

(A csengetés brutálisan megismétlődik.)

FIATALEMBER: Pedig szükségem volna magára. Mért nem mond valamit? Mért nem felel? Talán csak nem tette le a kagylót?

 

(Újabb csöngetés.)

FIATALEMBER: Könyörgök, ne legyen bosszúálló, szólaljon meg!

FIATAL NŐ: Csak ha tegezel.

FIATALEMBER: Hát mégis itt vagy? Jó. Ez nagyon jó. Ez a lehető legjobb dolog a világon.

 

(Ismét csöngetnek.)

FIATALEMBER: Valaki folyton csönget, valami brutális marha, valami csengőmániás. (Kiált kifelé.) Nem tudok ajtót nyitni. Nem tudok leszállni az ágyról! (A telefonba.) Ne tegye le a kagylót, úgyis esik, dől ez az isteni jó eső, nehogy kimenjen a fülkéből... könyörgök magának, nehogy letegye.

FIATAL NŐ: Csak ha tegezel. És ha azt mondod, hogy most már nem haragszol. Hányszor magyarázzam, én nem szemeztem azzal a pókkal, nekem szokásom, hogy visszanézek, ha belém bámulnak, igenis visszanézek... (Agresszív csengőhang.) De az a szivar speciel... az az almaarcú szivar... (Csengő.)

FIATALEMBER (kifelé ordítva): Ne csöngessen, hallja? Nyisson be, az ajtó nyitva, nem érti? Állat!

FIATAL NŐ: ... az én visszanézésem csak annyit jelent: mit bámulsz, te víziborjú? És hiába ereszted belém a szemed, nem érsz vele semmit... Én ezt a fiút szeretem, aki mellettem áll... ezt a kedves, szőke fiút.

FIATALEMBER (haragosan): Nem vagyok szőke!

FIATAL NŐ: ... és ezt te... ezt a visszanézést katasztrofálisan mellre szívtad.

 

(Hisztérikus csengő.)

FIATALEMBER (ordítva kifelé): Nem hallja? Nyitva az ajtó. (A telefonba.) Várjon egy kicsit, nagyon kérem, valaki csönget. (Leteszi a kagylót.) Most e miatt a csöngetős dög miatt le kell másznom az ágyról, az ajtóig mászni a repedt bokámmal. (Az ajtónál mondja.) Mondtam, hogy nincs bezárva.

AZ IKERTÁRS (mély, rezes, öreg hang): Jó estét kívánok. Elnézést kérek.

FIATALEMBER: Mivel szolgálhatok?

AZ IKERTÁRS: Ki kell hogy fújjam magam. Maga rettentő magasan lakik, fiatalember. Hetedik emelet! Amíg én a másodikról felcaplatok ide... kigurul a szívem. Szabad leülnöm? Betegség? Baleset?

FIATALEMBER: Ne oda tessék, ott a kézirataim vannak.

AZ IKERTÁRS: Bocsásson meg, de muszáj lihegnem. Hét emelet! Nem haragszik, ugye, ha kérek egy pohár vizet?

FIATALEMBER: Amint tetszik látni, a lábam gipszben. Talán egy kis szódavíz...

AZ IKERTÁRS: Szódavizet sose! Egyszerűen nem bírom. De ha megengedi, kimegyek a konyhába, ismerem a lakást, éppen maga alatt lakom, csak öt emelettel lejjebb. Ugyanaz a beosztás. Mintha a magaméban járnék.

FIATALEMBER (izgatottan a telefonba): Ne haragudjék, hogy megvárakoztatom, de ez a látogató... valami öregúr a második emeletről... valami hatalmas aggastyán... halló! halló! Hall engem? Mért nem válaszol? Mondjon valamit, könyörgök.

FIATAL NŐ: Csak ha tegezel.

FIATALEMBER: Hát itt vagy? Hát mégis itt vagy? Ez nagyszerű! Egy bozontos öregúr, hallod?

FIATAL NŐ: Igen. Egy bozontos öregúr. Na és? Még mindig haragszol rám? Arra a pókra féltékenynek lenni? Az nem volt szemezés. A magam részéről a teljes undor. A teljes visszautasítás. Én csak téged szeretlek. Tehetek arról, hogy tetszem a férfiaknak? Hogy elmegy az alakom? Hogy megakad rajtam a szemük? Az anyámat vádold, ő szült!

AZ IKERTÁRS (a hangja minden beszélgetést elsöpör, magának követel minden figyelmet): Hál' isten, kicsit könnyebben vagyok. Leülhetek?

FIATALEMBER (kétségbeesve): Ne oda, azok a kézirataim!

AZ IKERTÁRS: A konyhája igazi agglegénykonyha. Poharat se találtam. Miből iszik maga, fiatalember, a tenyeréből?

FIATALEMBER: Ne haragudjék, de én most éppen beszélek valakivel.

AZ IKERTÁRS: Csak nyugodtan, ne zavartassa magát, megvárom. Az ilyen öregnek, mint én vagyok, korlátlan az ideje.

FIATALEMBER: Ahogy tetszik. (A telefonba.) Itt vagyok. Folytassuk. (Kétségbeesett csend.) Letette? Elment? Kilépett a fülkéből? Beszéljen, mondjon valamit! Azt nem lehet, hogy csak úgy... simán letenni a kagylót. Magára hagyni az embert!

AZ IKERTÁRS: Nem kell kétségbeesni, fiatalember, egy hosszú és nem egészen meddő élet tapasztalata mondatja ezt velem. Én például az első világháborúban pilóta voltam az olasz fronton, és elég annyi, hogy a digók lepuffantottak. Egy mesterlövész célba vett, és telibe talált. De én akkor se estem kétségbe. Zuhanás közben végiggondoltam az életemet. Három iksz volt mögöttem, harminc gyönyörű év, mert az első harminc a legcsodálatosabb.

FIATALEMBER: Tessék megmondani, hogy mit óhajt! Nem érek rá.

AZ IKERTÁRS: Majd kigurul a szívem! Öt emelet fölfelé! Csekélység.

FIATALEMBER: De hát mi tetszik?

AZ IKERTÁRS: Nem szabad sok vizet innom. A víz felhígítja a gyomorsavat. Nincs szódabikarbónája? Ugyan! Maga egyáltalán nincs fölszerelve. (Nem engedi szóhoz jutni a Fiatalembert.) Nagyon kérem, ne dühösködjék velem. A legkisebb izgalom is rettenetesen hat rám. Olyan érzékeny vagyok, hogy egyszerűen átveszem a mások izgalmát, és akkor... Ne nézzen ilyen dúlt szemekkel! Vegye tekintetbe a koromat, a tapasztaltságomat, a jóakaratot. Ne izgassa magát azzal a telefonnal. Tegye le szépen a kagylót, fújja ki magát - én nem tartóztatom, máris megyek -, aztán hívja vissza azt a bizonyos hölgyet, mert gondolom, hölgy lehet az illető.

FIATALEMBER: Visszahívni! Ha tudnám a számát! Ha tudnám, hogy kicsoda.

AZ IKERTÁRS: Szóval ismeretlen? Szóval téves kapcsolás? Akkor minek hajszolja magát? Ki tudja, ki az a nő? Micsoda veszedelmes perszóna. Engem a maga jó sorsa küldött ide.

FIATALEMBER (meggyötörten): Tessék megmondani, mivel szolgálhatok? Amint látja, uram, gipszben a lábam, nem érzem jól magam, szeretnék aludni.

AZ IKERTÁRS: Síbaleset? Megjegyzem, az idén még nem is havazott.

FIATALEMBER: Lelöktek a villamosról.

AZ IKERTÁRS: Ez az! A kegyetlen emberek! Betegállományba rúgni valakit a villamosról. Esetleg örökre megnyomorítani. Én azt mondom önnek, fiatalember, inkább a halál, mint egy öt centivel rövidebb láb.

FIATALEMBER: De hiszen maga sántít, uram!

AZ IKERTÁRS: De én mint pilóta sántultam meg, tehát háborúban, vagyis erkölcsileg teljesen tisztán. De úgy megrokkanni, hogy lerúgják az embert a villamosról - tehát nevetséges körülmények között -, hát kérem, ítéljen maga. Lehet-e úgy élni, hogy közben röhögnek a tragédiámon? Nyerje vissza nyugalmát, és örüljön, hogy megszabadult attól az ismeretlen nőtől. Minden jót magának. Túlságosan is igénybe vettem ezt a beteg szívemet. Szétpattannak az ereim, fiatalember. Jó éjszakát.

FIATALEMBER: De valamit tetszett óhajtani...

AZ IKERTÁRS: Nem érdekes. Sajnálom, hogy ennyire át kellett vennem a nyugtalanságát. Erős fiatalember létére eléggé önző. Most cipelhetem a maga lelkiállapotát. jó éjt.

FIATALEMBER (elkeseredve): Szép álmokat! (Kis szünet.) Halló... Hall engem, kérem? Most már nyugodtan beszélgethetünk, drágám. Ott még mindig zuhog az eső? Ne lépjen ki a fülkéből, megfázik... Elment? Letette? Nagyon egyedül vagyok, könyörgök, mondjon valamit!

FIATAL NŐ (jókedvűen, dallamosan): Csak ha tegezel.

FIATALEMBER: Hát itt vagy? Itt voltál végig? És hallgattál... mint egy virág.

FIATAL NŐ: Mint egy ázott kis macska a telefonfülkében. Kérhetek valamit? Gyújtsd meg valamennyi villanyodat. Szeretnék ebből a sötét fülkéből egy fényes pontra látni. A csillárt, a falikarokat, az olvasólámpád - mind, mind.

FIATALEMBER: Csillárom nincs. És az olvasólámpa is nagyon vacak. Most is az világít.

FIATAL NŐ: Ügyesen hazudsz. Olyan világos a szobád, mint egy akvárium reflektorfényben. Most már ne is magyarázz, kezdem érteni a humorodat. Örülök, hogy így látom a szobádat, kivilágítva. És téged! (Boldog panaszkodással.) Mert mindig sötétben találkozunk. Még a csókunk is félhomályos. Sokáig törtem a fejem, hogy elképzeljem a mosolyodat. De most ez a nagy kivilágítás! Ez jó. Tudod, hány óra van? Te jó ég! Muszáj menni! Reggel a meló, minden, aztán az anyám... Az eső is elcsendesedett. Jó lesz kilépni az utcára. Viszem magammal a világos szobádat. Hát szervusz, és aludj jól, most már elolthatod a villanyokat, mert nagy lesz a számla. Most már csak a kis olvasólámpád világít. Milyen okos fénye van! Fekszel a rekamién, átvilágítja a hajadat. Szervusz, szervusz.

FIATALEMBER: Ne menj! Mondd meg a neved, a címed. Van otthon telefonod?

FIATAL NŐ: Ismerem a humorodat! A nevem, a címem, a telefonom. Azonkívül is egy nagyon kövér úriember itt topog a fülke előtt, sürgős neki. Szóval aludj jól, és holnap hívj fel... Fölhívhatsz még ma éjszaka is. Szeretném hallani a hangodat.

FIATALEMBER: A neved! Mondd meg a neved!

FIATAL NŐ: Nagyon élethű a humorod.

FIATALEMBER: A címed! Ne tedd le, ha leteszed a kagylót, örökre elveszítelek. Mint egy kavics, amely eltűnik a vízben.

FIATAL NŐ: Örökre? Ezt milyen értelemben mondod?

FIATALEMBER: Amíg emlékezni tudunk egymásra.

FIATAL NŐ: Akkor még telefonálsz. Ma éjszaka. Szervusz, és aludj jól.

FIATALEMBER: Te, ide figyelj... Ha most nem mondod meg a neved, ha most nem válaszolsz... Nézz ki a fülkéből... én felgyújtom a szobámat...

FIATAL NŐ: Jól van, drága, nagyon jól csinálod. Máris lángol a szobád. Micsoda füst, micsoda kövér lángok. És az eső is megszínesedik. Nagyon ügyes vagy te, fiú, nagyon ügyesen rendezed. Most elindulok, és messziről is látom majd, ahogy ég a szobád, ahogy kiúszik a könyvespolcod...

FIATALEMBER: Követelem, hogy mondd meg, ki vagy és hogy hívnak! Nem akarlak elveszíteni. Válaszolj! (Hosszú csend.) Nem hagyhatsz most magamra! Hol az a telefonfülke? Meg akarom találni azt a fülkét. Mondj valami ismertetőjelet. Hogy szegfű van a kezedben. Hogy lila a sálad. Hogy kék sapkát viselsz. Beszélj! Halló! Halló!

 

(Éles, idegtépő csengő az előszobából.)

FIATALEMBER: Nézd, vége a mókának. Én nem ismerlek. Nem hallottam a hangodat soha. Nem hallottalak nevetni. De most már nem tudok meglenni nélküled.

 

(Csengő ismétlődik.)

FIATALEMBER: Halló! Mintha az egész világűr kussolna ebben a rohadt telefonban! (Újabb csengetés kívülről.) Ki az már megint? Tíz óra múlt, beteg vagyok, hagyjanak békén! (A telefonba.) Nagyon kérlek, felelj, mondj egy szót, jelezd, hogy itt vagy. (Csengetés.) Állat! Állat! Ne csöngessenek! Megyek, nyitom az ajtót.

AZ IKERTÁRS: Na végre. Súlyos szívbeteg ember vagyok. Én nem bírom ezeket a lépcsőket. Megszámolta már a lépcsőket? Száztizenkettő fölfelé. Mintha száztizenkétszer tipornék a szívemen. Muszáj leülnöm.

FIATALEMBER: Ne oda! Azok a kézirataim!

AZ IKERTÁRS: Rosszul vagyok, nem érti? Kérem, itt ez a csepegtetős gyógyszer. Legyen szíves, hozzon egy pohár vizet, és aztán hét cseppet, de pontosan hét cseppet...

FIATALEMBER: Mit akar tőlem? Én beszélek valakivel. Nem érek rá. (Fölveszi a kagylót.) Halló! Halló! Szólaljon meg. Mondjon egy szót.

AZ IKERTÁRS: A szívem. Kigurul a szívem!

FIATAL NŐ: Itt vagyok.

FIATALEMBER: Itt vagy? Tudod, hogy milyen boldoggá teszel?

AZ IKERTÁRS: A szívem! Segítség! A cseppeket!

FIATALEMBER: Várj, maradj a telefonnál. (Keserűen.) Hozom a vizet.

AZ IKERTÁRS: Ne haragudjon, de ez rosszullét... függönyök ereszkednek a szemem elé... Köszönöm. És most hét cseppet. Pontosan hét cseppet. Remeg a keze? Mért remeg a keze? Ej, ez a mai ifjúság! Ez nem hét, ez nyolc, ez kilenc! Meg akar mérgezni? A halálomat akarja?

FIATALEMBER: Bocsásson meg, megpróbálom újra.

AZ IKERTÁRS: Erre nincs idő. Adja ide azt a cseppentőt! Látja? Egy, kettő, három, négy, öt, hat, hét. Nekem nem remeg a kezem. Pedig túl vagyok a nyolcvanon. Így, így. Jobban vagyok. Könnyebben vagyok.

FIATALEMBER: A telefon... mivel szolgálhatok?

AZ IKERTÁRS: Az előbb nem hagyott beszélni. Belém fojtotta a szót. Én azért vagyok magánál, fiatalember, Szabó Tizenhét Lajos, a telefonszerelő, diszkréten közölte, hogy maga az ikertársam. És azért vagyok itt.

FIATALEMBER: De hát mi közöm ehhez?

AZ IKERTÁRS: Ez az, mi köze hozzá? A közöny. Hetekig rettegtem, nem tudtam, kit kapok ikertársnak. Nálam a telefon életkérdés. (Nevetgélve.) Szabó Tizenhét Lajos jó emberem. Persze ennek is bizonyos anyagi érdekeltség az alapja. Azonnal beszólt: Kérem, az ön ikertársa egy magányos fiatalember. Én mindjárt tudtam, ez nem lesz jó. Magányos fiatalember szünet nélkül keresi a társait. Az ilyenfajta öreg, mint én, beletörődött, hogy nincs senkije, hogy bármikor végezhet vele egy roham. De maguk keresik egymást. Hangokkal, színekkel, szagokkal.

FIATALEMBER: Tessék végre megmondani, hogy mivel szolgálhatok.

AZ IKERTÁRS: Semmivel. Én szolgáltam egy felvilágosítással.

FIATALEMBER: Nagyon köszönöm.

AZ IKERTÁRS: Nincs mit. Hát ne haragudjon, hogy újra zavartam. (Megfiatalodott, kegyetlen hangon.) És azt a kagylót tessék visszatenni. De azonnal!

FIATALEMBER: Milyen jogon beszél így velem?

AZ IKERTÁRS: Az ikertárs jogán. Azért jöttem, hogy megmondjam, fiatalember: három perc a beszélgetési idő.

FIATALEMBER: Nyilvános helyen, de nem idehaza.

AZ IKERTÁRS: Mindenütt. (Hangot vált, újra a szánni való öregember.) Kérem, nem akarok én kellemetlenkedni. Csupán a megértését szeretném. Értse meg a helyzetemet. Egész nap a szobában ülök. A huszonnégy órából alig hármat alszom. És bármelyik pillanatban elkaphat a rosszullét. Hát az csak érthető, hogy szükségem van a telefonra. Az orvosom számát begyakoroltam, bármikor tudom tárcsázni. Ezt, ugye, meg lehet érteni?

FIATALEMBER: Kérem.

AZ IKERTÁRS: Nem akarok alkalmatlankodni, de ha ön órák hosszat beszél, az én telefonom órák hosszat néma. És megeshet, hogy engem is keres valaki. Bár az én kortársaim sorra eltávoznak. A múlt héten ketten is. Mind a kettő iskolatársam volt. Az egyik egy valamikori csipkegyáros, a másik nyugalmazott állami ítélet-végrehajtó. Magyarán: hóhér. Már gyerekkorunkban is nagyszerűen értett hozzá, hogyan kell zsinegelni az egereket. Én boldogult édesapám intézetéből tucatszám loptam neki a fehér egereket. Az az ember értette a dolgát.

FIATAL NŐ: Halló! Most már muszáj mennem.

AZ IKERTÁRS (zavartalanul folytatja): Az utcára ki se teszem a lábam. Ülök a szobámban, és várok. És most, hogy tudom, mi ketten ikertársak vagyunk...

FIATAL NŐ: Miért nem felelsz? A szobád is teljesen elsötétedett.

AZ IKERTÁRS: Legyünk méltányosak egymáshoz. Egy öregember kéri ezt. Ne búsuljon, no! Látja, most egészen megkönnyebbültem. Ha nem volna gipsz a lábán, megkérném, kísérjen le. Van egy kis príma pálinkám. Pá, fiatalember, isten magával.

FIATALEMBER: Minden jót.

AZ IKERTÁRS: És tegye vissza a kagylót. Feltétlenül. (Kimegy.)

FIATALEMBER: Itt vagyok, drágám. Visszajöttem. Az öregember volt. De most már nem zavar senki. Éjszaka van, az öreg lenyelte a hét cseppjét, hajnalig békésen alszik. Mi pedig nem vesztünk egyetlen percet se többé. Hallod? Azt mondom: drágám. Olyan gyengédséget érzek irántad, hogy szinte szégyenlem magam. Rád bízom ezt az érzésemet. Rád bíznék mindent. A kézirataimat, a leveleimet, az újraoltási bizonyítványomat, mindent. Most nyugodtan feljöhetnél hozzám. Gyere, és beszélgessünk. Van egy tűrhető hősugárzóm, jól befűtünk, megfordítjuk a kulcsot a zárban, és senki, senki nem avatkozhat az életünkbe. A szerelmünkbe. Mert jól sejted, drágám, szeretlek. Látom is, ahogy mosolyogsz ezen. Szürkésbarna, nagy szemed továbbadja a mosolyt a szívednek. Azok közé tartozol, ebben biztos vagyok, aki az egész lényével képes jókedvű vagy szomorú lenni. Nem válaszolsz? Várj csak. Mit szólnál például ahhoz, ha elmondanék egy verset? Én ugyanis nagyon hiszek a versben. Mit szólsz például ehhez: "Fölment a toronyba, és látta, hogy ő a messzeség, - elment a mezőre, és tudta, hogy ő a búza - gyűléstermekbe lépett, és érezte, ő a remény - hazament, leült egy székre, és elmosolyodott." Ehhez sincs szavad? Pedig biztos, hogy nem idegen neked. Várj csak. Van egy lemezjátszóm. Elindítom. Hallod? (Néhány ütem Bartók Concertójából.) Ez sem? Pedig biztos, hogy örülsz neki. (Gyengéden, gyerekesen.) Hogy hívnak? Mi a keresztneved? Kérlek szépen, én most megmondom neked, de csakis a kölcsönösség miatt, hogy te is bizalommal légy: engem nem lökött le senki a villamosról. Semmi baja a bokámnak. Engem elhagytak, drágám, kiléptek az életemből. Itthagyott a feleségem. És azóta mindennap leterít egy horogütés. Elkezdtem inni, de nem bírja a gyomrom. Aztán naponként cseréltem nőt, de azt sem bírja a gyomrom. Most visszavonultam ebbe a szobába, és gondolkodom. És egyszerre beléptél te. Visszajöttél a másik helyett. Ideülsz mellém, leteríted az asztalt, megfőzöd a teát, kibontod a kekszet. Így van? Így lesz?

 

(Csöngetés kintről, de a Fiatalember nem zavartatja magát.)

FIATALEMBER: Azért hallgatsz, tudom, mert rám bízod a választ. Hogy úgy feleljek magamnak, ahogy tudok. Rám bíztad magad.

 

(Rövid, majd hosszú csöngetés, aztán dörömbölés. Hangok kívülről.)

FIATALEMBER: Tudod, hogy látlak most? Itt keringsz körülöttem, a telefonfülkében, mint egy űrhajóban. Így van? Igaz ez?

 

(Hangok kívülről: "Ki kell feszíteni... ")

FIATALEMBER: Megint kitaláltam a válaszodat. Beszélgessünk így, hajnalig. Jó? Akkor aztán hazaengedlek, mert muszáj aludnod is.

HÁZMESTER: Jó estét. Már megbocsásson, de... Látásból ismerjük egymást, én a házfelügyelő vagyok. Hát magának semmi baja? És nyugodtan telefonálgat? Éjfél után? Akkor ez vaklárma volt.

FIATALEMBER: Egy pillanat, drágám... mindjárt visszajövök... Mi tetszik, kérem? Csőrepedés van?

HÁZMESTER: Az ember a legrosszabbra gondol, maga meg fölényeskedik. Nem elég, kérem, hogy az ember veszi a fáradságot, és utánanéz, nincs-e valami baj... mert az öregúr, az ikertársa...

FIATALEMBER: Nem érdekel az ikertársam.

HÁZMESTER: Ha éppen tudni akarja, kell hogy érdekelje. Ő itt a legrégibb lakó, és amióta ház a ház, az ő véleménye itt nagyon is számít. És most maga miatt megint elkapta a szíve.

FIATALEMBER: Nem érdekel!

HÁZMESTER: Ez legalábbis felháborító, uram. A maga ikertársa, ez a tiszteletre méltó aggastyán, fölvert az álmomból, pedig amúgy is nehéz alvó vagyok... Azt mondja, órák hosszat süket a telefon. És hogy ő magával megállapodott, hogy leteszi a kagylót. És hogy maga rendes, tisztességes fiatalember. Ha pedig mégsem tette le a kagylót, akkor itt nagy baj lehet. Akkor maga rosszul van vagy elájult, vagy ilyesmi. És hogy nézzem meg. Ilyen ember ő.

FIATALEMBER: Amint látja, semmi bajom. És éppen egy űrhajóssal beszélgetek. Ha kinéz az ablakon, láthatja, itt kering a telefonfülkében.

HÁZMESTER: Így is jó. A bolondját járatja velem. Rendben. Akkor én beszüntetem ezt a több órás, szabálytalan telefonhasználatot. Visszateszem a kagylót. Így ni.

FIATALEMBER (csak késve döbbent a valóságra): Mit csinált? Tudja, hogy mit csinált?

HÁZMESTER: Helyreállítottam a rendet. Holnap pedig hívasson lakatost, mert ahogy jöttem befelé, az ajtó zárja megrongálódott. Jó éjszakát.

 

(Hosszú csend.)

FIATALEMBER: Szétbontottak. Elszakítottak tőled. Megint egyedül vagyok. Most mit kezdjek magammal? Fölveszem a kagylót. Az előbb még a hangod benne volt. Most semmi. Némaság. Nem vagy sehol, drágám, pedig az előbb még itt voltál. Itt, a tenyeremben. A hallgatásoddal is. Minél inkább nem feleltél, annál jobban értettelek. És most semmi. Nem mondtad meg a neved, a címed, a telefonszámod. A millió arc közül melyik a tiéd? És hogy találom meg a hangodat? Halló! Most vonal sincs. Most az öreg beszél. Kivel? Az árnyékaival, a volt osztálytársakkal, a csipkegyárossal és az ítéletvégrehajtóval. (Apró, ezüstös csengőhangok.) Letette. Van megint vonal! Ez jó jel. Megkönyörült rajtam. Halló! Van már vonal, de nem vagy benne. Néma telefonfülkék vannak benne, rossz szagú kis fülkék, és te már hazamentél. Halló! Semmi. (Leteszi a hallgatót.) Most hogy lesz reggel? Lesz-e reggel egyáltalán? (Kis csend után élénken cseng a telefon.) Igen! Igen! Itt vagyok, halló!

ÉBRESZTŐ (kellemes, lágy női hang, de mégis mikrofonhang): Hallom, kérem, hallom!

FIATALEMBER: Itt vagyok! Itt vagyok!

ÉBRESZTŐ: Ébresztő beszélek. Három óra harminc.

FIATALEMBER: Hogyhogy ébresztő? Milyen ébresztő?

ÉBRESZTŐ: Nem Léderer lakás?

FIATALEMBER (dühöngve): Nem! Nem Léderer lakás! Szó sincs róla, hogy Léderer lakás!

ÉBRESZTŐ: Akkor elnézést kérek, tévesen kapcsolt a készülék. Jó álmokat.

FIATALEMBER: Ne! Még ne tegye le.

ÉBRESZTŐ: Ne tessék viccelődni. Ha Léderer lakás, akkor ébresztő. Ha nem - akkor jó éjszakát. (Lecsapja.)

FIATALEMBER: Azért mégis megszólalt a telefon. Mégis megszólalt egy hang. Mégis megszakadt a némaság. Várjunk csak... (Tárcsázik hat számot.) Ébresztő beszél?

ÉBRESZTŐ: Huszonkettes ébresztő.

FIATALEMBER: Szíveskedjék engem fél óra múlva ébreszteni.

ÉBRESZTŐ: Négy órakor?

FIATALEMBER (örvendezve); Igenis, négy órakor.

ÉBRESZTŐ: Kérem a számot és a címet, visszahívom.

FIATALEMBER: A számot... őszintén szólva, még nem is tudom, hogy mi a számom. Egészen új a telefonom.

ÉBRESZTŐ: Az ilyen mókákat kikérem magamnak! (Lecsapja.)

FIATALEMBER: Azért húsz másodpercig csak nekem beszélt. Fogva tartottam húsz másodpercig. De kit tartottam fogva? Senkit. Belemarkoltam a levegőbe. Nincs egymáshoz közünk. Bármikor tárcsázhatom, de ha nem kérem, hogy ébresszen, felháborodik a hülye vicceimen. Miért nincs valami intézmény... valami olyasmi, ahol meghallgatják, hogy egyedül vagyok? Esetleg mondanának néhány részvevő szót, magnóról közvetítve, mindegy! Várjunk csak... mire jó a technika... (Hat számot tárcsáz.) Tudakozó?

TUDAKOZÓ (mikrofonhang) Hétszázötös tudakozó. Tessék.

FIATALEMBER: Ne haragudjon, hogy ilyen szokatlan időben zavarom, de én keresek valakit.

TUDAKOZÓ: Tessék mondani nevet, címet.

FIATALEMBER: Címről fogalmam sincs.

TUDAKOZÓ: Akkor a másik tudakozót tessék hívni. Jó éjszakát.

 

(Kattanás.)

FIATALEMBER: De melyik másik tudakozót? Szóval létezik ilyen tudakozó? Akkor el kell indulni a nyomon. De milyen nyomon? Azt mondta ez a nő, hívjam a másikat. Tehát komolyan vette az igényemet. Végiggondolta, mérlegelte, és válaszolt. Itt egy ember keres egy másikat. Kétmillió ember közül. És a tudakozó, amely objektív válaszokat kell hogy adjon, egyáltalán nem találta nevetségesnek, hogy én igenis keresek valakit. Most szépen tárcsázom a másikat. Neki aztán bevallom, a nevét se tudom annak, akit keresek. Ő megint továbbad. Egyre jobban szűkül a kör. Mindig közelebb kerülök az én kedvesemhez. Csak logika, csak kitartás - és egy kis detektívösztön. Vagy kutyaösztön. És nagy akarat. Nagy-nagy akarat. Nem félni a kudarcoktól. Tovább, mindig tovább. Lássuk azt a tudakozót...

 

(Éles csengetés az előszobából.)

FIATALEMBER: Újra itt az én ikertársam! Nagyszerű. Az egyetlen ember, aki ragaszkodik hozzám. (Kikiált.) Parancsoljon befáradni.

AZ IKERTÁRS: A házmestertől tudom, hogy nyitva az ajtó. (Nevetgélve.) A zár fölmondta a szolgálatot. Csak azért csöngettem... szokásból, illemből. Jó reggelt. Vagy jó hajnalt. Ha megengedi, leülök. Ó, bocsánat, a kéziratai.

FIATALEMBER: Nem tesz semmit.

AZ IKERTÁRS: Ennyi papír. Valami íróféle?

FIATALEMBER: Írogatok.

AZ IKERTÁRS: És hová? És minek? Ne haragudjék, hogy így kérdezem, de én nem olvasok semmit. Ötven éve, hogy abbahagytam az olvasást. És miket szokott írni?

FIATALEMBER: Hosszú tanulmányokat.

AZ IKERTÁRS (együttérzően): Hosszú tanulmányokat! (Szünet.) Már nem is kérdi, hogy miért vagyok itt? Hogy minek köszönheti a szerencsét? Nézze, hajnalodik. Milyen szürke, milyen kietlen ez az udvar. Ezek az egyforma ablakok. Tudja, kérem, az éjjel alaposan megrémisztett. Az volt az érzésem, hogy maga... olyan kényszerképzet, ha nem haragszik... magam előtt láttam, hogy ájultan fekszik a padlón, és zuhanás közben lesodorta a telefont... és hogy ezért nincs vonal. Hát kizavartam a házmestert a jó meleg ágyból. Ugye, nem haragszik, ennyivel tartozunk egymásnak. De úgy látom, maga mégis neheztel, fiatalember. Ez nagyon rosszul esne, egyenesen fájna, fiatalember. Nem szabad haragudni egy tehetetlen vénemberre, egy aggastyánra, akinek csak napjai vannak. Mit napjai, órái! A fiatalok lehetnének belátóbbak. Átérezhetnék egy magamfajta tehetetlen öreg helyzetét. De belátás, finomság, érzékenység - az nincs. Csak önzés. Bárhová néz az ember, mit lát? Önzést meg durvaságot. (Nagyon kedvesen, nagyapai hangon.) Említette ez az ügyetlen házmester, hogy véletlenül, akarata ellenére kettévágott egy beszélgetést. Higgye meg, elöntött a vér dühömben. Ilyet csinálni, beletenyerelni egy ember magánéletébe! És ugyebár, ez az a hölgy, akinek nem tudja a nevét, a telefonszámát? Nagyon szomorú vagyok, fiam. A legtávolibb remény sincs, hogy megtalálják egymást. Várjon csak! Talán egy hirdetés... "Kérem azt a hölgyet, akinek nem tudom a nevét, akiről tulajdonképpen az égvilágon semmit se tudok, hogy hívjon fel." Persze ki az a normális ember, aki ilyesmire jelentkezik? Bár, ha meggondolom... ha logikusan végiggondolom... nem jobb ez így? Mert mit hozott a maga életébe, fiam, ez az ismeretlen nő? Állandó feszültséget. Állandó rettegést, hogy bármikor elveszítheti, mégpedig végleges érvénnyel. És még valamit. Súlyos lelki válságot. Mert nem tudom elhinni, hogy nyugodt lélekkel foglalta le azt a telefont, miközben jól tudta, hogy ugyanennyi időre kikapcsolja az enyémet. És azt is tudta, hogy nekem egyetlen kapcsolatom a külvilággal ez a telefon. Hát nem jobb így, fiam? Legalább megszabadul a lelkiismeret-furdalástól. És azonkívül. A tartós érzelem süketté tesz. A tartós érzelem nem egyéb, mint kötéltánc. És közben saját önzésünket egyensúlyozzuk. Ahogy a maga nyílt, becsületes arcát nézem, nem gondolhatok másra, magának is teher volt az a nő a vonal túlsó végén. Mosolyog?

FIATALEMBER: A megkönnyebbült lelkem mosolyog.

AZ IKERTÁRS: Minden oka megvan rá. Érezze úgy, mintha egész életén keresztül magára vigyáztam volna. Fogadjon el tapasztalt nagybácsijának.

FIATALEMBER: Talán eljön az a pillanat, amikor tegezni tetszik.

AZ IKERTÁRS: Ezt az egyet nem. Ilyen közel senkit sem engedhetek magamhoz. De azt megígérem, a sorsával ezután is törődni fogok.

FIATALEMBER: Ezután is? Meddig? Az előbb azt tetszett mondani, hogy nem sok van hátra.

AZ IKERTÁRS: Nevetni fog, fiam, sokkal, de sokkal jobban vagyok. Most meg se kottyant az öt emelet. Hallgassa a lélegzetemet. Szabályos. Itt a pulzusom. Tessék. Normális. Tudja, fiam, néha magam is úgy gondolom, hogy már sok ezer éve élek. És mintha magával is találkoztam volna vagy tízezer évvel ezelőtt. Persze azzal a kis helyesbítéssel, hogy akkor... (Egyre vidámabban.) ... nem volt még telefon. Ha jól emlékszem, maga állt egy sziklán, és fáklyával integetett... és az a lány valahol egy másik szikláról visszaintegetett. Aztán ugyanúgy történt a dolog, mint most a telefonnal. (Kissé elfáradva.) Maga foglalkozik írással, és nekem van fantáziám. Hanem ez a nevetés kifárasztott... egyszerűen nem bírom fizikummal a nevetést. És akkor még ez az átkozott humorérzékem hozzá! Mit szól ehhez a reggelhez? Ahogy végigömlik a nap az ablakokon, és felébreszti az embereket. Mert higgye meg, ha volt is egy-két előnytelen mozzanat az ismerkedésünkben, nekem fontos az emberek dolga. Mondhatnám úgy is: az emberiségé. Fordul az időjárás, vége a ködnek, az esőnek, az enyhe depressziónak - jönnek a ragyogó hideg napok. Szép ez a reggel. Nagyon szép. És boldog vagyok, hogy mindent tisztáztunk egymás között. Látom azon a jó, becsületes arcán, hogy igazat ad nekem. (Éles csöngetés az előszobából.) Én itt vagyok. Akkor ki lehet az, aki ilyen korán csenget?

FIATALEMBER: Lökje be! Nincs bezárva.

TELEFONSZERELŐ: Nagyon jó reggelt kívánok. Csak a telefonszerelő, kérem, Szabó Tizenhét Lajos. Bocsánat a korai zavarkodásért, de hiba van a kréta körül. Letoltak keservesen, mondhatom. Az igazat szólva, igazuk is van. Elnéztem a kiírást. Magának, fiatalember, még nincs előjegyezve telefon. Tévedésből lett bekapcsolva. A maga alatti lakó az illetékes. Így aztán, sajnos, vissza az egész.

FIATALEMBER: Már két éve kérek telefont.

TELEFONSZERELŐ: De még nem került sorra.

AZ IKERTÁRS: Tudja, mennyit vártam az első telefonomra? Mondjon egy kerek számot. Kerek tizenegy évet.

TELEFONSZERELŐ: Az tévesztett meg, hogy itt már van vezeték. Eltájolódtam. Most aztán vissza kell csinálni. A szomszédé a telefon.

AZ IKERTÁRS: Miféle ember?

TELEFONSZERELŐ: Ártatlan lélek. Beteg, öreg bácsi. Szívbajos.

AZ IKERTÁRS (dühöngve): Szívbajos? Gyűlölöm a szívbajosokat. Most majd ráül a telefonra, és ott marad. Hogy neki az orvosa meg a külvilág! - Ismerem én az ilyen pofákat. Önzés a köbön. Mert higgye meg, fiam, az öregek, azok csak önzőek igazán. Az egész emberiség az ő életük körül forog. Semmire sincsenek tekintettel. Ifjúság, szerelem, jövő, családalapítás - az nekik mind nulla. Most aztán mi lesz? Magával szemben, fiatalember, még voltak eszközeim. Ha más nem, számítottam a sajnálatára. De kit szánjon bennem egy hasonló valaki? A saját érveit nem lesz bolond önmaga ellen fordítani. Azt mondom: beteg vagyok. Azt feleli majd ő: én még betegebb. Félek a rohamtól? Ő még jobban. Kell a biztonság, hogy bármikor ott legyen a telefon? Neki még inkább kell. Ugyanabba az áramkörbe vagyunk kapcsolva. Szörnyű. Ennél lesújtóbbat nem is közölhetett volna, Szabó Tizenhét Lajos. És, gondolom, hogy ez az öreg megtömte magát borravalóval. A saját oldalára állította. Jellemző. Hát akkor kezdődik elölről az egész. Küzdelem az elemi jogokért. Hogy nekem is jusson két perc a huszonnégy órából!

FIATALEMBER: Kérem, kedves telefonszerelő kartárs... szeretnék mondani valamit.

TELEFONSZERELŐ (a magáét ismétli): Nálunk ugyan előfordulni előfordulhat egy hibás kiírás, de elég gyorsan észreveszik. Az ellenőrzés a helyzet magaslatán. És akkor nincs mese.

FIATALEMBER (aki ugyancsak a magáét folytatja): ... mi lenne, kedves telefonszerelő kartárs, ha lenne olyan szíves, és adna némi haladékot? Csak haladékról van szó!

TELEFONSZERELŐ: Hogy tetszik ezt gondolni?

AZ IKERTÁRS (közbekotyogva): Nincs jogi alapja. Egy tévedést prolongálni? Egy elnézést állandósítani? Tudom, magam ellen beszélek, de az igazság mindenekelőtt. Én már ilyen fajta vagyok. Egyszer, még az első világháború után...

FIATALEMBER: Nagyon megkérném magát, telefonszerelő kartárs. Súlyos emberi indokaim vannak. Kis haladékot kérek. Nem sokat... holnap reggelig. Csak holnap reggelig ne kapcsolja ki a telefont. Várok egy hívást.

AZ IKERTÁRS: Talán a csodát várja.

FIATALEMBER (kihívóan): Igen, így is lehet mondani.

TELEFONSZERELŐ: Megmondta az öregúr, és jól mondta, nincs rá jogi alap.

FIATALEMBER: Nem is jogi alapon kérem, szubjektív alapon.

TELEFONSZERELŐ: Olyan nincs nekem.

FIATALEMBER: De van nekem. Nézze, mondhatja, hogy zárva találta a lakást. Hogy nem vagyok idehaza. Dörömbölt, összeszaladt a ház, de sehol semmi.

AZ IKERTÁRS: Mondhatná. De ha elővigyázatos, ha nem akar fegyelmit magának, mégse mondja. Mert van itt egy tanú, aki tudja, hogy a lakás nincs zárva. (Furcsán nevet.) Nem is lehet zárva, mert a zár nem szuperál.

FIATALEMBER: Nagyon megkérem, Szabó Tizenhét Lajos... csak holnap reggelig. Nekem ez életkérdés.

AZ IKERTÁRS: Beteges dolog egy nem létező nőt hajszolni. Annyi a valóságos nő, fiatalember. Lemegy az utcára, fog magának egyet. Elviszi eszpresszóba, moziba, fölhozza ide - senkinek sincs ebbe beleszólása. Úgy tudom, a családi helyzete meglehetősen meglazult... hogy a kedves felesége... igazán csinos, üde teremtés volt...

FIATALEMBER: Hallgasson, kérem! (Más hangon.) Kérem, Szabó Tizenhét Lajos, holnap reggelig... nekem ez sokat érne, én ezt honorálnám.

TELEFONSZERELŐ: Nem azért mondom, de az emberiesség is valami.

FIATALEMBER: Nagyon hálás lennék magának.

TELEFONSZERELŐ: Nem azért mondom, de voltam fiatal én is.

FIATALEMBER: Huszonnégy óra haladék. És holnap ilyenkor viheti a készüléket. Nekem ez sokat érne.

TELEFONSZERELŐ: Nem azért mondom, de voltam szerelmes én is. Persze a múltban.

AZ IKERTÁRS: Tartsa magát a szabályzathoz! Maga pedig, fiatalember, miért kapálódzik? A nőt, akivel a véletlen összekapcsolta, elvesztette. A telefonját tévedésből szerelték fel. Az csak törvényszerű, hogy azonnal kikapcsolják, amint fölfedezik a tévedést. Igenis, korrigálni kell a véletlen baklövéseket. Az emberi életet nem a véletlenek, hanem a szigorú elhatározások mozgatják. A remény olcsó metafizika.

FIATALEMBER: Huszonnégy óra reményhez van jogom.

AZ IKERTÁRS: Akár huszonnégy évi reményhez is, de nem a többiek rovására. (Szelíden, nagyapaian.) Nézze, fiam... azt hiszi, nekem nem jobb, hogyha a magáé marad a telefon? Hiszen annyit fáradoztam magával... több ezer lépcső fekszik a munkámban. És most már ismerjük egymás gondolkodását. És azt is tudom, hogy az egyetlen akadály, az a nő a vonal másik végén, nincs többé, megszűnt. De mégis, első a rend. Legyünk lelkiismeretesek.

FIATALEMBER: Huszonnégy óra, kedves telefonszerelő kartárs. Én nagyon megköszönöm a jóságát. És megfizetem a türelmét. A jóságát. A türelmét. Megköszönöm. Megfizetem.

TELEFONSZERELŐ: Hát jogi alapja nincs, jól mondta az öregúr, de elvégre nem dől össze a világ. Én is tudom, hogy mi a szív. Hát jó... maga felszívódott... legyen így. Nem ezért mondtam, kérem. Nem a pénz miatt. Köszönöm, nagyon köszönöm. (Kemény hangon.) De holnap reggel aztán itt vagyok. És nincs több haladék. A jószívűségnek is van határa. És nem okos dolog visszaélni ezzel. Hát akkor holnap. Jó napot.

AZ IKERTÁRS: Ej, ej, ej. Mit tesz a szerelmi vakság. Rábírt egy tisztességes szerelőt, hogy elhanyagolja a kötelességét. Szabó Tizenhét Lajosnak nyugtalan éjszakát okozott. Nem mer a fölöttesei szemébe nézni ezután. Félretolja majd az ebédet, goromba lesz az asszonnyal, nem ad mozipénzt a gyerekeinek. Ezt mind maga okozza. A maga rögeszméje. Nem férfihoz méltó ez. Sajnálom magát, fiam. Reménykedik, költi a pénzét, kerget egy fantomot. És sehol semmi. A telefon néma lesz, ezt beígérem magának. Mire vár? Ha nem veszi rossz néven, mondanék valamit.

FIATALEMBER: Nekem már mondhat bármit! Nagyon jókedvű vagyok.

AZ IKERTÁRS: Minek ücsörög idehaza? Igaz, a lába gipszben. De ettől még vidáman dolgozhatna, ha nem veszi rossz néven.

FIATALEMBER: Várom a hívást.

AZ IKERTÁRS: Lány nincs. A telefon néma. És maga várja a hívást. Mi ez, ha nem rögeszme? Egészséges fiatalember, aki így pusztítja magát. Jó, nem megy dolgozni, akkor üljön be egy moziba. Játsszon egy biliárdpartit. Mire vár? Holnap reggel kikapcsolják a telefont. Holnap reggeltől én se zaklatom többé. Látogatásaimat, legalábbis önnél, örökre beszüntetem. Mire vár?

 

(Tisztán, ezüstösen megszólal a telefon.)

AZ IKERTÁRS: Ne vegye föl, ne élje bele magát egy rögeszmébe. Úgyis téved.

FIATALEMBER: Engem keresnek.

AZ IKERTÁRS: Ugyan, ugyan. Ez nem is a maga telefonja. Kiderült. Várjon, majd én. Maga csak ne izgassa magát. (Fölveszi.) Hallom. (Leteszi.) Nem szólt bele senki.

FIATALEMBER: Ehhez nem volt joga.

AZ IKERTÁRS: Mihez? Amíg maga idebicegett, én előzékenységből fölvettem, nehogy elmulasszunk valamit. Segíteni akartam, mint mindig. De nem szólt bele senki. Kóborol az áram, ez az egész. Itt is, ott is csönget a telefon, és sehol semmi.

 

(Ugyanolyan tisztán, kedvesen cseng a telefon, mint az előbb.)

FIATALEMBER: Nehogy hozzá merjen nyúlni! Menjen odébb! Menjen odébb, mert... (Fölveszi.) Halló! Halló! (Kétségbeesve.) Halló!

AZ IKERTÁRS: Na látja, kérem. Kóborol az áram.

FIATALEMBER: Könyörgök, szólaljon meg. Nagyon kérem, szólaljon meg!

FIATAL NŐ: Csak ha tegezel.

(1966)

 

ÁGYAK A HORIZONTON

Nagyvárosi ballada

HANGOK

VIOLA
LAJOS
FIATALEMBER


1

VIOLA: Akkor lett minden rossz, amikor a fiatalember belépett ide.

LAJOS: Harminc év múlva már olyan mindegy lesz, hogy miben rohadt el az életünk.

FIATALEMBER: Nekem csak egy ágy kellett, semmi más, én nem akartam semmi többet. Ennyi volt az igényem.

VIOLA: Ennek a fiúnak puha, göndör volt a haja, és a szeme olyan világos, mintha belülről világították volna. A hangja... hát az kellemes, mint egy filmszínészé.

FIATALEMBER: Engem Nagy Józsi küldött, tetszik rá emlékezni talán, a nagyságos asszony régebbi lakója volt... egy kicsit sántít... Azt mondta Nagy Józsi, csak hivatkozzak rá. Ennyit mondott.

VIOLA: Úgy szólított, nagyságos asszony, de később ő is csak Violának hívott. A fiúk engem mind Violának hívtak, de szeretetből... Engem mindenki szeretett. (Az akkori jelenet jelen idejében.) Hogy Nagy Józsi ajánlja magát? Az nekem elég. Harminc hónapig lakott nálam, amíg aztán sikerült lakást szereznie... főbérlő lett. Megjegyzem, ahogy megláttam először, tudtam, hogy ez a fiú viszi valamire, ennek még lesz az életében saját lakása is. A higgadtság a szemében, a nyugalom a homlokán. És a komoly felfogása. Főleg az. A harmadik ágy volt az övé, látja? Ott az ablak mellett. Szerette a világosságot meg a levegőt.

FIATALEMBER: Nekem tökmindegy, kérem, nagyságos asszony, hogy ablak vagy nem ablak, nekem nincsenek igényeim. (Élesen nevet.) Csak sötétzárka ne legyen.

VIOLA (tűnődő jelen időben): Én akkor azt mondtam neki, ne hívjon nagyságos asszonynak. Mondja csak azt, mint a többi fiú, hogy Viola. A lakóimnak, ha rendesek, ha megbecsülik magukat, Viola vagyok.

FIATALEMBER (éles, múltbeli nevetéssel): Kérem, Violácska.

2

VIOLA: Akkor lett minden rossz, amikor Lajos, a szobaparancsnok, a legjobb fiú, aki már kilenc éve lakott nálam... amikor Lajosom bejelentette... (A múltban.) Jó a lábának ez a meleg víz, Lajosom, vagy töltsek még hozzá?

FIATALEMBER (jelenben): Ne másban keresse a hibát, Violácska. A hiba benne van a dolgokban, mint a mag a földben. Abban, hogy magának hatvanöt éves korában odaadták a volt gazdái ezt az egyszoba-összkomfortot, meg abban, hogy ebbe a lovardába beállított az Ellbogenék faragott ágya mellé négy másikat. Öt idegent fogadott be. Befogadta a bizonytalanságot. Nem vette észre, hogy kigyulladnak a lámpák, és a vészjelző jelezni kezd.

VIOLA: Ne sajnálja magától a lábsót, Lajosom, kell a lábának, nemcsak a kezével, a lábával is dolgozik maga. Micsoda súlyokat cipel, Lajosom, micsoda súlyokat!

LAJOS: Megszoktam. Van hozzá erőm, kondícióm, ennyi az egész. Hórukkember vagyok, lehetne azt is mondani, hogy tróger. Én választottam magamnak. Nem vagyok idecsöppent, átképzős, volt úriember. Én trógernek születtem. És ha volna gyerekem, a Tefuhoz adnám őt is, mint, mondjuk, a bányász a magáét a bányába adja.

VIOLA (kuncogva): Gyereke, Lajosom? Maga már kitart a nőtlenség mellett!

LAJOS (kurtán): Megnősültem. (Hosszú, hosszú csend.)

VIOLA (jelen időben): Azt hittem akkor, hogy ugrat vagy megkeveredett. Bár olyan csöndes a természete, mosolyogni is ritkán szokott, viccelni pedig? Soha. "Gyereke?" kérdezem én. "Megnősültem" - mondja megint, és komolyan. Hogy közben mit beszéltünk még, nem tudom. Ha keresztülnézek ezen a húsz hónapon, csak ezt az egy szót látom: megnősültem.

LAJOS (a múltban): Legyen szíves egy kicsit még a forróból (Szünet után.) Igen. Megnősültem.

VIOLA: Hát akkor az elmúlt vasárnapon volt. Amikor még a kalapját is elővette a szekrényből. A kalapját, istenem! És fényesre pucolta a cipőjét. Fényesre pucolta... (Hirtelen ordítozni kezd.) Ide, az én lakásomba asszony nem teszi be a lábát. Én évekkel ezelőtt... amikor a lakóm lett, megmondtam becsületesen, hogy az én küszöbömet... (Lesújtva, egész csendesen.) Megnősült... Hát nem ezt vártam magától, Lajos.

LAJOS: Nem hozok ide senkit, ne féljen. Ez már ezután is az én ügyem lesz, a magánügyem.

VIOLA: Nem lehet tudni semmit. Hallottam már olyasmiről... ó, de mennyi mindenről hall az ember a hosszú életben... Szegény Kozmánénál is úgy kezdődött... az egyik fiú, az egyik lakó bejelentette, hogy megnősült, de semmi aggodalom, ő is külön, a párja is külön. "Egyszer megnézheti az asszonyka, milyen a szállása nálam... " - így ez a Kozmáné. Mert elhagyta a józan esze! És tényleg, a fiatalasszony egy szerda estén, egy esős szerda estén eljött, és csak úgy, éppen átmenetileg, leült a vaságyra, a férfi ágyára. És többé soha, soha nem mozdult el onnan. Kozmáné könyörgött neki, fenyegette, a házmesterért szaladt. Nem és nem. Egészen addig, míg belehalt, igenis, az orvos mondhat bármit, ebbe halt bele. Van itt egy másik eset is... Mennyi mindent hall az ember, mennyi mindent megél! Ezt a csarnokban mesélte egy másik főbérlő... Ő azt mondta a fiúnak, aki azt mondta, hogy megnősült, nézze csak... (A hangja távolodik.) ... és az a nő, a felesége, soha, de soha nem ment ki a lakásból. Valahonnan szereztek egy spanyolfalat, ahogy mondani szokták, egy paravánt... egy virágos tapétával leragasztott paravánt...

FIATALEMBER: Ezt a dolgot nem lehet megállítani, Violácska. Az emberek, amíg fiatalok, menthetetlenül összeházasodnak. Persze már aki. És hiába áll keresztbe, Violácska, az öreg kis testével, nem tudja megállítani őket. Ezek olyanok, mint a vízáradás, mint a vihar, mint a francnyavalya! Szereznek egy paravánt, vagy ki tudja, micsodát, és bekerítik magukat! És magát is, Violácska...

3

VIOLA: Nem tartozik ide, de ha szóba kerül, elmondom, nem az én szégyenem, én soha nem ismertem a szüleimet, vagyis lelencgyerek voltam, és szolgáltam öreg koromig, egészen addig... Ellbogen úrék rendes útlevéllel távoztak - dehogyis tettek volna szabálytalanságot! Kimentek Kanadába, egyszóval kivándoroltak. És rám hagyták ezt a lakást. Egy szoba, alkóv, vécé a lakásban. Azonkívül a konyha mellett a kis benyíló, ami az enyém is volt mindig, igaz, hogy ablak nélkül. Akkor mindjárt az volt a gondolatom, látod? a szüleid átnyúltak érted a túlvilágról. Nem az eszemnek köszönhetem, nem a jó szívemnek, csakis annak, hogy a halottak átnyúlnak értünk a függönyökön. (Múlt időben.) Itt, fiatalember, meglehet a jó helye. Ez lenne az az ágy, az ötödik. Itt ellakhat, ha nincs bajunk egymással, akár évekig.

LAJOS (a múltból): Még egy kis forró vizet, Viola, ha lenne szíves, a lavórba.

VIOLA: A többi négy fiú, mert én csak így hívom őket, mind rendes, komoly ember. Szeretik azt, ami állandó, amire számíthatnak. Nálam békesség van, nyugalom. Reggel mennek, este jönnek, nem zavarkodnak. Nincs hangos rádiózás, nincs ultiparti, nincs üvegből ivás. És ezenkívül... a küszöbömet nő nem lépheti át. Értjük, ugye? Igen, a lakóim tisztelik egymást, és tisztelnek engem is. És még valami... fiatalember. Nálam kapuzárás előtt kell hazajönni. Nem lehet elkívánni egy idős nőtől, aki már megdolgozta a magáét, hogy virrasszon a lakói után. Mert amúgy kulcsot nem adok.

FIATALEMBER (élesen): Senkinek?

VIOLA: Senkinek. (Jelen időben.) Akkor lett minden rossz, amikor az a fiatalember betette ide a lábát.

FIATALEMBER: Magának se ad kulcsot?

LAJOS: Nem kértem tőle. Mért nevet? Nem kértem tőle. Tegyük el magunkat holnapra. Jó éjszakát.

VIOLA (a múltban): Ez lenne az az ágy, az ötödik. Itt ellakhat, ha nincs bajunk egymással, évek hosszat. A többi négy fiú, mert én csak így hívom őket, mind rendes, komoly ember. Szeretik azt, ami állandó... Nálam békesség van.

FIATALEMBER: Magának se ad kulcsot?

4

VIOLA: Rossz álmom volt, Lajos. Nem is tudom, álom volt, vagy valami más... azt álmodtam, hogy itthagytak az ágyaim. Először csak a négy vaságy, Lajos. Fölemelkedtek egymás után, és kiúsztak az ablakon. A két sor tető között még egymásban volt a sötét meg a világos. És ezek már ott voltak a két sor tető között, s átúszott rajtuk a sötét meg a világos. De mindez nem elég, Lajos. Az ötödik ágy, az Ellbogen úrék ágya is eleresztette hirtelen a padlót. Most lehetett csak látni, milyen nehéz fából van. Minden egyes része hangosan recsegett, ahogy lassan - hogyan is fért ki rajta? - kiúszott az ablakon, az utcára, a tetők közé. De a legnagyobb baj nem ez volt, hanem az, hogy maga is benne volt az ágyban... És maga is kiúszott az Ellbogenék ágyában a tetők közé, és a maga arca körül is ott reszketett a sötét meg a világosság... Rossz álmom volt, Lajos. Nem válaszol nekem?

5

FIATALEMBER: És kilenckor lámpaoltás, mint a kaszárnyában, szorít engem ez a gallér. Elszívhatok egy staubot?

LAJOS: Engem nem zavar.

FIATALEMBER: Nem azért, hogy zavarnám, de az ember mindenesetre megkérdezi. Van, aki lehunyja a szemét, és máris durmol.

LAJOS: Én nem.

FIATALEMBER: Nekem mindig kellett valaki, akihez szóljak, mondani magamból a nagy semmit. Alszik?

LAJOS: Nem.

FIATALEMBER: A lakótársak már húzzák.

LAJOS: Korán kelnek.

FIATALEMBER: Megjegyzem, én is. Messzi a meló.

LAJOS: Mit dolgozik?

FIATALEMBER: Portáldarus voltam Csepelen. A tegnapi szent napig. De levettek róla. (Várja a kérdést.) Csőlátásom van. (Újra azt reméli, hogy kérdezik.) Az annyi, hogy csak kis darabot látok az egészből. (Szünet.) Alszik, szomszéd?

LAJOS: Én nem.

FIATALEMBER: Azt hittem, hogy már bedobta a szundit. Mert ami igaz, igaz, csuda intelligensen hallgatott. Tényleg nincs még ingere? Én, ha becsukom a szemem, mintha rám omolna a ház, vagy egy hegy, és soha nem jövök ki alóla. Mintha egy szemétdomb alatt vándorolnék. Volt már így?

LAJOS: Én nem...

FIATALEMBER: Van, amikor gyűlölöm a sötétet. Mintha folyékony gumiból volna. Mintha teletömnék a számat és a szememet szalmával. Ismerős ez magának?

LAJOS: Nem.

FIATALEMBER: Furcsa. Vagyis az a furcsa, hogy én vagyok ilyen. Gyermekkoromból maradt. Mindig kellett egy kis pont, amit látni lehet. Az ablakon fatábla volt, és anyám éjjelre bezárta. Ha most nem látok egy kis fényt, meghalok. Vagy fölém hajol valaki, és kivájja a szememet. Addig fúrtam a szememmel a fatáblát, amíg lyukat fúrtam rajta, olyan kis lyukat, mint egy gombostűfej. Az aztán ragyogott. Persze a lyuk, meg minden egyéb, nem létezett sehol, de nekem prímán jött. Alszik?

LAJOS: Aludnék.

FIATALEMBER: Nehéz a melója?

LAJOS: A Tefunál vagyok.

FIATALEMBER: Fogjukmegemberek?

LAJOS: Fogjukmegemberek.

FIATALEMBER: Az konkrét.

LAJOS: Aludni kellene.

FIATALEMBER: Hát ha kellene, ha nagyon muszáj, ha nincs más megoldás... aludjon, Lajos bátyám.

LAJOS (kis meglepetéssel): Lajos bátyám?

FIATALEMBER: Így hívnám, ha meg nem bántom vele.

6

(Halk füttyszó, kétszólamú.)

FIATALEMBER: Csak azért szólok, mert látom, hogy ég a cigarettája. Adna egy kis tüzet? Kösz.

LAJOS: Hány óra?

FIATALEMBER: Mennyit is mutat a foszfor? Húsz perc híja éjfél.

LAJOS: Nem azért mondom, de Viola nagyon nem szereti, ha valaki ilyenkor járogat haza.

FIATALEMBER: Tudom, tisztelettel, megkaptam én is napiparancsba, de engem, úgy látszik, megvár. Szimpatikus vagyok neki.

LAJOS: A többieket zavarja.

FIATALEMBER: Mint a macska, úgy járok, lábujjhegyen. Figyelemmel vagyok én arra, amire lenni kell.

LAJOS: A kölniszag, amit hoz magával, az zavarja őket. Fölébrednek tőle.

FIATALEMBER: A kölnitől? Panaszkodtak?

LAJOS: Nekem nem, de azért el tudom képzelni.

FIATALEMBER: Magát zavarja, Lajos bátyám?

LAJOS: Engem ugyan miért?

FIATALEMBER: Csak gondoltam. Nem tehetek róla, a nők szagosítják magukat, és abból marad a bőrömön valamennyi.

LAJOS: Mi van a csőlátással?

FIATALEMBER: Kösz. Jól érzi magát. És mivel szeretem a nőket váltogatni, mindig más és más ragad a bőrömön. Én, megjegyzem, bírom. Egy szippantás, és az egész nő a teljes műsorával megjelenik. Mint a moziban. Csakhogy ez több. Egy szippantás ebben a fokhagymaszagú sötétben, és teljes kivilágítás, sztriptíz. Látott már sztriptízt, Lajos bátyám?

LAJOS: Aludni szeretnék, nem megmondtam?

FIATALEMBER: Mélyről jönnek a dolgok.

LAJOS: Milyen dolgok?

FIATALEMBER: Minden dolgok. Dögsötét ez az éjjel, mit szól hozzá?

LAJOS: Majd fúr magának egy lyukat bele.

FIATALEMBER: Nagyon jó. Mint gyerekkoromban.

LAJOS: Alszunk?

FIATALEMBER: Nekem mindegy.

LAJOS: Micsoda mindegy?

FIATALEMBER: Mondom, a bőrömbe szagolok, fölszippantom a mai babát. Látom a szép macskapofáját, a vastag száját, pirosan fénylik, mozog az ajka, de a hang később hallatszik. Rosszul van összeszinkronizálva. (Hosszú csönd, a Fiatalember halkan, hízelkedően megszólal.) Elaludt, Lajos bátyám? (Nincs válasz. További csönd. Egy idő múltán Joó Lajos kezd beszélni; szeretne hallgatni, de muszáj megszólalnia.)

LAJOS: Mennyi az idő?

FIATALEMBER (frissen, élénken): Várjon csak, Lajos bátyám... negyed kettő. Nem megy az alvás? Ilyenkor gondolni kell valamire. Mindig gondolni kell valamire. Nekem, tudja, nincs vagyontárgyam, de tele vagyok eseménnyel. Van mire gondolni. Nincs unalom. Ha valakire ráunok, dobom. Minden és mindenki addig, ameddig. Ez az elvem. És a nők... nem mintha nagyon bíznék a nőkben! De kell a szórakozás, kikapcsolódás. Mert az igaz, hogy mindegyik más és más. Adja, amit tud. Nekem csak egy dolgom van, ami megmaradt, mint egy gyöngyház gomb a szivarzsebben. A gyerekkorom. Azt, akarom, nem akarom, mindig elő kell venni. Nőügyben, mindenben. Tudja, Lajos bátyám, az a fatábla az ablakon. Az apám sitten volt, rendetlenkedett az öreg. De anyám szorgalmasan zárta a fatáblát. Mert az ágyban, mármint őmellette, egy idegen pók feküdt. A pók mindig lámpaoltás után jött, úgy lépett a szobába, mint a huzat, a levegő is meghidegedett tőle. Ez volt nekem a startpisztoly, Lajos bátyám. Azóta nincs állandóság. Jó, szeretem a nőket, mert, hogy mondjam magának, bebútorozzák az életemet. De anyakönyvvezetőhöz vigye őket más. Az emberiség másik fele. És a koporsójuk mögött is más gyalogoljon. Érti ezt, Lajos bátyám? (Választ vár, de csak hosszú csend következik.) Az álomkóros istenedet, te süket. Ez vadul durmol.

LAJOS: Mondd csak. Hallgatlak téged.

7

(Halk füttyszó, kétszólamú.)

FIATALEMBER: Húsz perc híja éjfél. Na, ezt csak azért mondom, mert megint megvárt Violácska. Még derült is a honleány, micsoda tavaszi szagom van ebben a lepra őszi esőben. Mert nem igaz, Lajos bátyám, az csak kitalálás, mintha az esőnek jó szaga lenne. Kátrányszagú és vizeldeszagú a legillatosabb eső is, szentigaz.

LAJOS: Tényleg jó szagot hoztál magaddal.

FIATALEMBER: Igen, az új babának határozottan jó szaga van. Valami szappangyárban csomagolónő. (Kis csend után.) Megkérném valamire, Lajos bátyám. Ha csak egy mód van rá, tegezzen. Megígérem, nem tegezem vissza.

LAJOS: Tegezhetsz te is.

FIATALEMBER: Csak a szimpátia miatt. Magát valahogy tisztelem. Éppen ezért én nem tudnám tegezni.

LAJOS: És mért akarod, hogy én tegezzelek?

FIATALEMBER: Ha egyszer így akarom. Szabad ember vagyok.

LAJOS: Hát akkor - szervusz - neked!

FIATALEMBER: És mondja csak, ha már itt tartunk, nem zavarja a maga csőrét, hogy én éjfél felé járok haza, és akkor nem hagyom aludni? De nem tudom szó nélkül befejezni a napot... Nekem el kell mondanom a magamét. Volt idő, amikor hangosan beszéltem magamban. Azt hitték, már adhatják a beutalót a diliházba. Magának sose volt muszáj, hogy... maga soha nem érzi, most el kell mondanom mindent, valamit, akármit, ami a begyemet nyomja? Embernek. Kutyának. Mindegy. Valakinek.

LAJOS: Valakinek?

FIATALEMBER: Például nekem, aki nap nap után itt alszok maga mellett, akivel összepárosította a lottószerencséje.

LAJOS: Nincs nekem mit mondani.

FIATALEMBER: Azt beszélik itt a fiúk, hogy nemrég nősült. És szombat éjszakánként üres az ágya, ezt én is tudom. Hogy bírja ki, hogy mindent lenyeljen? Hogy erről soha, de soha ne mondjon valamit? Én, ha örülök, vagy ha dühöngök, ki kell hogy adjam magamból. (Élesen nevet.) Maga szombat éji kakas, Lajos bátyám, de sohasem kukorékol.

LAJOS: Nem tartozik az senkire, az én magánügyem, nem? És meg is kérlek rá...

FIATALEMBER: Fő a lelki élet, hózentrágerral.

LAJOS (ingerülten): Miket beszélsz?

FIATALEMBER: Mondás a mélyvízből. Filozófia.

LAJOS (gyanakodva): Én téged, hallod, nem értelek. Én ezt a nagy keverést egyáltalán nem értem.

FIATALEMBER: Ahhoz sorozatban kell látni a dolgokat.

LAJOS: Engem ne keverj, hallod? Ha így beszélsz, fordulj a bal oldaladra, és aludj.

FIATALEMBER: Most megbántottam, Lajos bátyám?

LAJOS: Engem nem.

FIATALEMBER: Mert olyan szemérmes ember maga, kajakos ember létére... úgy hordja a karján azt az izomköteget, mint más a felszerelését, de ha az ember úgy akar beszélni, mint ember az emberrel... nahát, szóval ebben van az én előnyöm. Engem nem lehet megsérteni. És én nem hallgatok semmiről, nekem nincs titkom, átlátszó vagyok, mint az üvegablak nagytakarítás után, és ez az, amit élvezek. Mondtam én, Lajos bátyám, ezt nem lehet megfizetni. A lelki nyugalom, a szabad lélegzet, megyek, jövök, ahogy akarok, mondom, amit gondolok. Maga úgy fekszik ebben a nagy szentségben, ebben a faragott ágyban, hogy mozdulni se mer. Lefogadom, lakjon itt bár nem tudom, hány éve, kapuzárás után még nem zörgetett rá az öreglányra. És hogy kulcsot kérjen? Hogyan is merne ilyesmit? És a házasélete... Olyan titokban tartja, mintha a feleségével csalná a feleségét.

LAJOS: Na, most már elhallgass, mert szétkenem a szádat.

FIATALEMBER: Megteheti, erősebb, mint én. Én ebben is szabad vagyok. Ha szétveri a pofámat, az se a maga öröme lesz, hanem az én szabadságom, mert én ezt is megengedem magamnak. Inkább dekorálják ki a képemet, de én nem nyelem le, amit ki akarok mondani. Fizettem érte eddig is. Költség nem számít. Érti ezt, Lajos bátyám?

LAJOS: Én ezt egyáltalán nem értem. És nem tudom megérteni ezt a nagy boldogságodat se.

FIATALEMBER: Tudom, Lajos bátyám.

 

(Hosszú csönd. Lajos váratlan dühvel rátámad a fiúra.)

LAJOS: Nem hagynád ezt a sok rohadt dumát? Levennél már a műsorról? Nem vagyok a te bohócod.

FIATALEMBER: De hát szóltam én valamit, Lajos bátyám?

LAJOS: Jó, neked nem kell senki és semmi. Jó. Nem szerzel soha lakást magadnak, nem is akarsz. Jó. Nem kell feleség, amíg van másnak. Ez is jó. De ha megvénülsz? Ha nemcsak azt mondják rólad, hogy csőlátásod van, hanem reumád, szívbajod, tüdőtágulásod? Akkor hova az ördögbe mégy, mi? A nagy szabadságoddal? Meg a nagy száddal.

FIATALEMBER (belső, csöndes nevetéssel): A halál ellen megvéd a főbérleti lakás? Vagy a feleség? Ha selejt leszek, megyek kórházba, menhelyre, szemétdombra, oda, ahová befogadnak. Ahová tartozom. És különben is, az ember csak addig ember, amíg viszket utána a nők micsodája, ez egyszeregy, Lajos bátyám... de hát ezt én hiába magyarázom, maga földön él, én holdon. És különben is minek untassam magát.

LAJOS: Mondd csak, engem nem zavarsz. És nem is haragszom. Beszélj, ha muszáj, ha ez a kívánságod...

8

VIOLA: Nézze, Lajos, most, hogy ketten vagyunk... én már régóta, hónapok óta szeretnék beszélni magával... ne mondjon semmit, látok valamit az arcán, ismerem én magát... magát bántja valami, érez valamit ellenem. (Elhallgat, megnyugtatást remél, ám Lajos nem szól.) Nem mond semmit, értem én. (Ismét vár.) Valamit azért csak mondhatna, megérdemelném az őszinteségét, azt hiszem. Jó, akkor mondom én. Nézze, Lajos... fél éve, hogy azt a dolgot... hogy is mondjam, bejelentette nekem... Ne nézzen ilyen haraggal, nem jelentette be, csak... hogy fejezzem ki, édes istenem, eddig mindig a legjobb szavakat adtad a számba!... szóval maga megmondta, Lajosom, hogy megnősült. Én ezt eleinte nem akartam elhinni. Nem, az nem lehet, Lajos ilyesmit nem csinál. De most már tudom, hogy igaz. Mert azóta valami másképpen van közöttünk. Kilenc éven keresztül én úgy bíztam magában - nem, nem mint a fiamban, lány vagyok, sose volt gyerekem, nem tudom elgondolni, milyen lehet, ha valakinek van, nem is akarom, mert amit hallok, az rossz, nagyon rossz, lakás miatt, pénz miatt, minden miatt... Én nagyon bíztam magában. Ki volt az én támaszom eddig; Lajos? És maga itt még mindig a szobaparancsnok.

 

(Visszaidézett mondatfoszlány a mitologikus múltból.)

LAJOS HANGJA: ... ennek a nőnek csak ez az öt ágya van, és ha te ezt nem érted, fiacskám, és részeg dögöket cipelsz ide, akkor én megtanítlak rá... (Ordítva.) Söprés innen, de ebben a szent pillanatban!

 

(Egy másik emlék részlete.)

VIOLA: ... én is a szegénységből jöttem, fiatalember, és most is szegény vagyok... A miheztartás miatt csak annyit mondhatok, nálam a legrégibb lakó a Lajos, a Joó Lajos. Őhozzá kell igazodni mindenben... Tessék csak megfigyelni az ágya környékét, egy szemernyi hamu, annyi sincs körülötte... Tessék csak megnézni az ágyát, ő minden reggel, pedig hajnalban kel, rendesen beágyaz magának, elsimítja a takarót, úgy marad utána minden, mint egy jó gyermek után, pedig hát komoly férfi...

 

(A monológ folytatása jelen időben.)

VIOLA: Én úgy vagyok magával, Lajosom, mint egy jó ajtóval, amit be lehet zárni, és az ember nyugodtan lehet, vagy mint egy nagy ablakkal, kinéz az ember mögüle, látja az embereket, az üzleteket, a lámpákat, és őt mégsem látja senki... Nézze csak, talán elhozhatná egyszer az asszonyát... bemutatni, ismerjük meg egymást, nézzünk egymás arcába... (Ettől a gondolattól megrémül, hangja megváltozik, kapkod levegő után, mintha üldözné valaki.) Nem, összevissza jár a szám! Nem lehet a rendet megbontani. A halottaim ezt nem engedik. Nem, Viola, te hetvenöt éves leszel szilveszterkor. Te nem lehetsz ilyen könnyelmű, nem áldozhatod föl magad, te ne add ki a kezedből az ajtókulcsot, védd meg, ahogy tudod, ezt az öt ágyat, ezek a te kenyérkeresőid, ezeket te nevelted magadnak.

 

(Halk füttyszó, kétszólamú.)

LAJOS: Megjöttél?

FIATALEMBER: Olyan ez a hideg, mint a kompresszor, széttördeli az ember csontjait.

LAJOS: Már te is panaszkodol?

FIATALEMBER: A hideget nem bírom. Nem tudok ellene kitalálni semmit.

 

(Hosszú csönd, egyik sem szól.)

LAJOS (csodálkozva): Te már alszol?

FIATALEMBER: Arról nincs szó, csak becsuktam a szemem. Olyan babával voltam együtt, hogy muszáj látni tovább. Tudja, vad pofájú, szűk szemű, és ha megrázza a több mázsa haját, hát szikra hullik belőle... De mit rongálom én a maga erkölcsét? Elmegy a feleségéhez, ahogyan szokott, szombat este, és egyszerre észreveszi, hogy kezdi unni ezt a rendes asszonyt.

LAJOS: Mit kezdek én unni?

FIATALEMBER: Unni a kedves feleségét. Ha én megtanítom az igazira.

LAJOS: Csak gombold be azt a mellényt, és ne nagyzolj nekem.

FIATALEMBER: Nézi, Lajos bátyám, a villanyt a kispiszkos fölött, és azt hiszi, csillag, egészen addig, amíg valaki meg nem mutatja, milyen is az igazi, már úgy értem, csillag.

LAJOS: Csak mondd, mondd, engem nem etetsz meg.

FIATALEMBER: Mert mit tud maga az igaziról, már ne haragudjon, Lajos bátyám. Nem sokat. A legtöbb ember alig tud valamit az igaziról. Élik az életüket, és azt hiszik, benne vannak a közepében. Azt mondja nekem az a kis dzsingisz-pofájú: bogaram, költözzél hozzám. Kétszobás főbérletije van, a férjét nemrég nyugdíjazta, és a kisszobát kiadná nekem. Azt mondja, élnénk hárman, mint a galambok. (Átélve, vaskosan, vidáman.) Hohó, te gyönyörű kancám, te is a függetlenségemet akarod? Egy rohadt puha ágyért és komplett reggeliért legyek nálad inspekciós, hogy elővehess bármikor? Nem, édes bogaram! Szóval összedörzsöltük az érdes felületet. De figyelje meg, holnap biztos, hogy fölhív az üzemben. Döglik utánam. Megismerte a jellegemet. Az igaz, a bőrének olyan csudálatos szaga van, hogy hirtelen légszomja lesz tőle az embernek. Aludjon, Lajos bátyám, velem is jól bevásárolt, hogy sosem engedem pihenni. Jó éjszakát!

 

(Véglegesnek tűnő csend, amit a másik szakít meg.)

LAJOS: Miért mondod te rólam, hogy nem tudom, mi az igazi?

FIATALEMBER: Felejtse el. Szédült vagyok. Nem kell engem komolyan venni, Lajos bátyám, az én szavamra nem adnak az ótépében egy vas nem sok, de annyit se.

LAJOS: Te gondolsz valamire.

FIATALEMBER: Semmire. És ne haragudjon rám...

LAJOS: Az emberben fönnakad egy szó, és nem hagyja nyugton.

FIATALEMBER: Mondom, hogy aludjunk. Szép álmokat, Lajos bátyám. (Csönd.)

LAJOS: Te valami olyasmit mondtál, hogy én nem tudom, milyen az igazi nő. Hát én, ha éppen tudni akarod, elégedett vagyok a feleségemmel. Rendes nő, tiszta és nyugodt. Ilyen nő neked nem is létezik. Szombat délután megvárom a Délinél, megyünk a Vérmező mellett, és egyszerre minden a helyére kerül. Minden elrendeződik. És amikor a szobájában kinyitja a bőröndöt, és kiveszi belőle a friss lepedőt, a párnahuzatot meg a vaníliás süteményt, az egész világnak olyan finom szaga lesz. (Csönd.) Elaludtál, te?

FIATALEMBER: Mondja csak.

LAJOS: Mit mondjak?

FIATALEMBER: Mit tudom én! A friss lepedőt meg a vaníliás süteményt.

LAJOS (nagyon halkan, rekedten): Igazad is van, az ilyen szemétláda, mint te vagy, csak röhög az emberen. Mert nem veszi be a lelked, hogy ilyen is van.

FIATALEMBER: Megint sérteget, Lajos bátyám? Adtam én rá okot? Vagy csak fölszaladt a higany?

LAJOS: Jó, jó.

FIATALEMBER: Velem kiabál, mert a sorsával nem tud kiabálni. Aludjunk. (Csönd.)

LAJOS: Tényleg alszol? (Nincs válasz.) Nem alszol te, hallom a lélegzeteden. Szóval... neked abban van igazad, hogy nem könnyű, arról nincs is szó. Az unokaöcsém altiszt egy export-vállalatnál. Lovakat szállít az a vállalat külföldre, versenylovakat... szóval az ő altiszti szobáját kapjuk kölcsönbe minden szombat éjszakára. Barátságos kis fészek, a falak telis-tele a versenylovak fényképével. (Hirtelen indulattal.) Röhögsz?

FIATALEMBER (nyugodt türelemmel): Nem én, Lajos bátyám! Csak gondoltam valamire. (Szünet.) Maga is külön, az asszony is külön. Egyszer egy héten - már ne csapjon a pofámba - szabály szerint lefeküsznek a lóvállalat altiszti szobájában. Nem akar ütni? Jó, akkor mondom tovább. Magának, Lajos bátyám, ez így rendben van. Legfeljebb nem könnyű, ahogy mondja, ennyi az egész. De kettőn áll a vásár. És ha egyszer fokhagymás lesz ez a dolog a kedves feleségének? Ha egyszer ő mondja ki, amit maga nem mer kimondani? Hogy ez így nem élet, ezt nem lehet évszámra folytatni? Én ismerem a női lelket, attól hamar kiborul az ilyesmi. Erre nem gondolt, Lajos bátyám?

LAJOS: Járatod a szádat összevissza. Mintha ez nekem nem jutott volna az eszembe. Mintha én így képzeltem volna el a házasságomat. Mit akarsz, te vadbarom? Hát ha nincs lakás, ha ágyrajáró vagyok, neki meg van rendes szállása, ahol dolgozik? Akasszak le a szögről egy kastélyt? Vagy befizetsz helyettem?

FIATALEMBER (álmos közönnyel): Ebben van igazság. De sajnos... nem tudom, merjem-e kimondani - a magafajta embernek nem is lesz saját lakása ebben az életben soha! Nehogy dühöngeni kezdjen, Lajos bátyám, nem akarom én hergelni magát. Amit én mondok, az történelmi tény. Amikor magát útnak indították ebbe a krómozott világba, úgy töltötték ki a céduláját, hogy dolgozni fog... örökkön- örökké dolgozni, lesz hozzá ereje is meg kedve is, de lakás, főbérleti lakás - az nuku.

LAJOS (fájdalmasan, tehetetlenül): Mért beszélsz így velem?

FIATALEMBER: Mert a jóakarója vagyok. És nem mert az ágyszomszédja. Tudja, hány ágyszomszédom volt ebben az életben? Az a sok pofa, az a sok beszéd... mintha kimosták volna belőlem mind! Elmúltak, mint a torokgyulladás. De maga... kirakom a kártyáimat: magát sajnálom. Mintha a bátyám volna, aki nincs. Lehetne lakása, van hozzá joga, de nem lesz. Így nem lesz. Pedig hát képzelje el magát mint főbérlő. Megjön az asszonyka a Délin, ahogy szokott, szombat délután, a vonatja lassan betolat, ő már ott áll a lépcsőn... (Ezalatt nagyon csöndesen régi fonográfhangon katonazene kezdődik a szöveg mögött. És ez a jelenet végéig megmarad.) Jön az asszonyka, kezében azzal a kofferral, amiben a friss ágyhuzat meg a satöbbik vannak. Maga, Lajos bátyám, elébe szalad, lesegíti, karon fogja, viszi az emberek között. Mennek, mennek a Vérmező mellett, és egyszerre maga azt mondja: Már nem a lóirodába megyünk szerelmeskedni, kismindenem, van saját fészkünk, kismindenem.

 

(Az utolsó szavaknál erősödik a zene, amely a szünetben éri el tetőpontját.)

9

(Zene, majd hirtelen csend.)

LAJOS: Elég volt ebből! Mit gazdálkodsz te itt az idegen holmival? Én soha még nem nyúltam Viola gramofonjához, te meg bömbölteted, mintha a tiéd volna.

FIATALEMBER: Csudálatos lemezei vannak az idős nőnek. A legdivatosabb is ötvenéves.

LAJOS: A volt gazdáitól örökölte. (Újabb harsogó motívumok.) Mondtam már, hogy hagyd abba, ne kutass! (Zene elnémul.) Én itt vagyok nála már kilenc éve, de én soha nem nyúlok a dolgaihoz.

FIATALEMBER: Magának, úgy látszik, gyerekszobája volt, Lajos bátyám. De nekem? Nekem mindig csak egy ágyam. Ennyi kijár egy magamfajta honpolgárnak. Azonkívül... kíváncsi természetű vagyok. Mindent felnyitni, mindenbe belenézni, mit szól! (Újabb harsogó motívum - csend.)

LAJOS: Megmondtam már, hagyd a lemezeket! (Újabb részlet. Karácsonyi dal.)

FIATALEMBER: Ennek már fenyőszaga van. És csillagszórófénye. Ezt már nem Ellbogenéktól örökölte Violácska, saját beszerzés. (A dal lehalkul, de még hallatszik.) Három hét múlva karácsony, Lajos bátyám... A lakótársak mind hazautaznak, vidékre... maga bevonul a lóvállalat altiszti szobájába, nemde, Violácska itt marad egyedül. Világméretű csönd lesz, igaz?

LAJOS: Mit tudom én! (Hosszabb hallgatás után.) Mért mondtad azt, hogy nekem soha nem lesz saját lakásom?

FIATALEMBER: Már megint kérdez. Mondtam, mert mondtam.

LAJOS: Te gondoltál valamire, amikor ezt mondtad. Te hetek óta gondolsz valamire, hónapok óta.

FIATALEMBER: Évek óta. Hagyjuk ezt, jó? Maga hogy bírja ezt a Violácskát?

LAJOS (meglepődve): Ez mért érdekel? És éppen most, hirtelen? Megszoktuk egymást, ennyi elég, vagy nem?

FIATALEMBER: Nem tudnám megszokni soha. Mert olyan, mint egy pióca, mondja azt, hogy nem igaz, aki szívja a vérünket. És minden tilos. Nőt behozni tilos, rádiózni tilos, ultiparti tilos. (Szünet.) Megtiltja az életünket.

LAJOS: Minek maradsz itt, ha ennyire nem bírod? Neked úgyis mindegy, ágy-ágy.

FIATALEMBER: Csak maga miatt mondom.

LAJOS: Miattam ne mondj semmit.

FIATALEMBER: Még a maga asszonyát is kitiltja innen. Pedig kicsoda maga neki? A jótevője. A portása, a kidobóembere. Aki elvégzi a piszkos munkát.

 

(Fölharsog az ismert katonainduló, de mindjárt abba is marad.)

LAJOS: Ne vacakold azt a gramofont, menjünk be a szobába.

FIATALEMBER: Az öreg nő olyan szívtelen magához... ez csak figyeli magát, mint a pók a legyet. Ennek kisebb gondja is nagyobb, mint hogy maga kínlódik, maga...

LAJOS: Én, én kínlódom? Honnan veszed?

FIATALEMBER: Mert a szíve mélyén az idős nő tudja, hogy magának a lakáshoz joga van. Megszerezte magának a jogot hozzá. (Éles, torz katonazene, de csak villanásra.) Vagy azt hiszi, az élet egyszer elkezdődött, és nem ér véget ebben a büdös életben soha? Pedig ő is megkapja, ne féljen, a beutalót az elődei közé. De nincs annyi szíve, hogy előre megcsináljon egy jó kis írást - két hites tanú jelenlétében -, hogy a lakás az ő halála után a magáé, csakis a magáé. Hogy ez az utolsó végakarata.

LAJOS: Beszélsz itt összevissza. Mért gondoljon Viola a halálra? Nincs annak semmi baja, túlél az minket is.

FIATALEMBER: Az nem olyan biztos, Lajos bátyám. Nem mindenki beteg, aki meghal.

LAJOS (hirtelen támadt rossz sejtelemmel): Most aztán már lakatold be a nagy szádat! Én ilyen beszédet nem hallgatok.

FIATALEMBER: Nekem nyolc. (Éles, disszonáns zenei motívumok, majd:) Mondom, nekem nyolc. Nehogy azt higgye, magam miatt beszélek. Nekem elég egy ágy is, megmondtam én. És ágy meg ágy között nincs nagy különbség. (Szokatlan haraggal.) Hát nem ért maga semmit? Hát nem érti, hogy én... aludjunk!

10

(Az előbbi jelenet átúszik az éjszakába, ez most szinte a másik folytatása.)

FIATALEMBER: Bántottam én magát, Lajos bátyám, hogy úgy tesz, mintha aludna?

LAJOS: Kötelességem beszélgetni veled?

FIATALEMBER: Dehogyis. A világért se. (Hízelkedőn.) Azért egy kis tüzet kérhetek?

LAJOS: Van neked gyufád.

FIATALEMBER: Öngyújtóm van, de kilett belőle a benzin. Nézze ezt az öngyújtót, ezt a divatformát... szép darab, mi? Keskeny, hosszúkás. Egy babától kaptam, Lajos bátyám, egy égig érő, gyönyörű nőtől. Az, ha szétteríti a haját, betakar vele, becsomagol abba a puha selyembe! Tudja, egy buliban ismerkedtünk meg, mindjárt belém akadt a szeme, mint a horog. (Jelentősen.) Az ezüstingemet hordtam. Mutattam már magának az ezüstingemet, Lajos bátyám? Na, majd ha visszakapom, az egyik nőnél van mosásban. Belépek, mondjuk, egy táncterembe, presszóba, mit tudom én! És az az ing elkezd világítani. Odaszívja hozzám a legjobb nőket. Nekem mindig volt ezüstingem, Lajos bátyám. Elfogyott az utolsó fillérem, de ezüstingem volt. (Szünet.) Olvasta, Lajos bátyám, hogy egy öregasszony bennefulladt megint a lakásában? Addig jött, ment, míg a gázcsapot nyitva felejtette. Hiába, az öregség, kiszikkadnak az agytekervények.

LAJOS (nem akar megszólalni, de mégis kénytelen): Mért tartozik ez énrám? Mért kell hogy ezt elmondd nekem?

FIATALEMBER: Tudja, a növényt is ritkítani kell, ha azt akarjuk, hogy jobb legyen a termés. Hát a természet így is ritkít, feledékenységgel. Az öregember, mikor már eleget élt, nyitva felejti a gázcsapot, és megüresedik egy lakás, felszabadul egy nyugdíj.

LAJOS (iszonyattal és csodálkozással): Te, hallod, gyilkosnak születtél.

 

(Fiatalember halkan, élesen fölnevet.)

FIATALEMBER: Hogy én gyilkosnak születtem volna, Lajos bátyám? Ha ez így van, ha magának van igaza, akkor az anyám melléből egy gyilkos szívta az életet. De ha mégis úgy áll a dolog, hogy eddig nem öltem meg senkit, magának elnézem ezt is, hogy ilyet dob a pofámba, mert mondom, valahogy megkedveltem. Az ember ennyit megenged magának.

LAJOS (zavarodottan): Ne is vedd komolyan, de annyi mindenfélét kavarsz te itt össze... összezavarod az embert. Én nem értek a könnyű beszédhez. Viccelni sem tudok... És nem vagyok az a fajta se, aki a másik embert rángatja, cibálja.

FIATALEMBER: Sose védje magát, Lajos bátyám. Mert azért... kimondott valamit. Ha nem is gyilkosnak születtem, én, de valami másnak - igen. Ítélet-végrehajtónak.

LAJOS: Mi az, hogy ítélet-végrehajtó? Már megint elölről kezded?

FIATALEMBER: Violácska nemsokára hetvenöt éves, és a világnak semmi haszna belőle. Sokáig élt. Valahol erre a Violára már kimondták az ítéletet, csak éppen nincs, aki végrehajtsa.

LAJOS: Én ezt nem hallgatom tovább. És ilyen vicceket nem tűrök el, te állat!

FIATALEMBER: Nem viccelek én, Lajos bátyám.

11

VIOLA: Nem, Lajos, tudom én, maga még mindig haragszik rám. De most karácsony közeledik, értsen meg engem is. Ez nekem ünnep előtt olyan fontos... Maga tudja a legjobban, Lajos, mennyire tisztelem... tudom, hogy maga komoly ember, amit mond, arra esküdni lehet... (Kérkedve.) De nem tehetek kivételt, még a maga kedvéért se, pedig magáért megtenném... Ha beengedem a feleségét, mindennek vége, a fiúk itthagynak, és úgy lesz, ahogy megálmodtam... az ágyak kiúsznak az ablakon. Ezt nem lehet elkívánni tőlem. Magának van szíve, és magában sok a komolyság, hát értse meg... Nekem most, karácsony előtt, olyan fontos, hogy rendben legyek az embereimmel... Mert ha leülök a fa mellé, a nagy csöndességbe, hogy beszélgessek a halottaimmal, teljes nyugalom kell nekem. Nyugalom és béke. (A hangja elúszik.)

FIATALEMBER: Úgy lesz, ahogy gondoltam. A fiúk mind hazamennek karácsonyra. Teleszívják magukat a családi élettel, beszereznek egy jó gyomorrontást, kiköltekeznek az utolsó fillérig - és aztán húsvétig el vannak látva boldogsággal. És maga, Lajos bátyám? Persze, együtt lesz az asszonykával. Szentestén ebben a lakásban nagy csönd lesz, iszonyatosan nagy csend.

LAJOS (rekedten): És te?

FIATALEMBER: Majd csak leszek én is valahol.

VIOLA: Az apámat látom ilyenkor, Lajos, mindig vasutas-egyenruhában. Így szoktam látni őt: egyenruha, a kezében kis piros zászló, a szájában ezüstsíp. Indítja egymás után a vonatokat, és integet. "Sokat dolgoztál, Viola - mondja majd -, a kezeid, a lábaid sok terhet cipeltek - mondja -, de most legalább nyugalmad van, szép öregséged... " Mint amikor lassan, de nagyon lassan este lesz, és a felhők mögött még sokáig látni a napot - olyan az egész... (Néhány ütem egy karácsonyi dalból.)... ezt a kis semmiséget én hímeztem Lajos, a feleségének szánom, szimpátiából küldöm neki, szeretetből. Ne mondja, Lajos, hogy nem veszi el tőlem, mert akkor azt hiszem, hogy továbbra is harag van a szívében. Nekem meg mindennél fontosabb, hogy maga úgy legyen velem, mint kilenc éven keresztül. Micsoda gyönyörű kilenc év volt az, Lajosom! Ha visszafelé nézek, szinte fénylik, olyannak látom.

FIATALEMBER: Nekem a karácsony olyan, mint a többi nap, semmivel se különb. Fölveszem az ezüstinget, és gyerünk, új vadászterület, új baba. De vannak, akik a karácsonyt körüldobolják, mintha azon a napon nem is a kisded, hanem ők születtek volna. A fiúk mind hazamennek karácsonyra, mind teleszívja magát a családi élettel. Nekem a családi élet nem mond semmit. Én szabad ember vagyok. (Hirtelen éles, gunyoros gyönyörűséggel.) Már megint volt az újságban valami Lajos bátyám. Persze maga nem olvas újságot. Egy öregember... szóval gázzal fűtött magának, de a sütő egyik csapját nyitva felejtette. Csak három nap múlva törték rá az ajtót.

LAJOS: Beszélj, beszélj, járasd a pofádat, tőlem nem kapsz választ. Én nem hallom, amit mondasz, én nem vagyok itt, nekem te levegő vagy, annyi se...

FIATALEMBER: A gázsütő csapja csak félig marad nyitva, és vékonyan jön a gáz, épp hogy csak szivárog, eleinte még szaga sincs... a főbérlő elunja magát a karácsonyfa mellett, a feje körül zúgni kezd valami, mert a konyhában ünnepel a vén trottyos, ahhoz sincs szíve, hogy a szobában terítsen magának. Spórol, a szobában nem akar rendetlenséget... Szóval a nagy zúgás. Aztán fogja magát, behúzódik a vackára, de akkor már a falak is zúgnak. Fekszik az ágyon, és egykettő - átúszik a semmibe, szépen, vízszintesen. Nincs félelme, még ijedelme sincs. Aztán jön a nagy hivatalosság, rendőrség, tanács, kipipálják a dolgot, és fuit - így áll ez a névtelen ligeti halott sírkövén, látta már? A lakást pedig, mert ez a dolgok rendje, átírják egy másik ember nevére, és kicsoda lesz az a másik ember?

VIOLA: Az apámat látom ilyenkor, Lajos, de mindig vasutas-egyenruhában.

FIATALEMBER (konokul): ... kicsoda lesz az a másik ember?

LAJOS (mintegy rémálomból felelve): Nem tudom, összezagyválsz mindent! Én nem figyeltem oda.

FIATALEMBER: Pedig ide figyelt, Lajos bátyám, isten az atyám, az egész lelkével ide figyelt.

LAJOS: Semmi közöm hozzá! Nem hallottam semmit!

FIATALEMBER: A többi már nem a maga gondja. Maga csak menjen nyugodtan az asszonyához, szívja magába a friss lepedőszagot, meg a vaníliás sütemény szagát... meg a... boldog karácsonyi ünnepeket kívánok, tessék átadni a kézcsókomat, Lajos bátyám!

12

LAJOS (csak magának mondja): Mégiscsak előjön az emberből az egész évi fáradtság. Most jön ki a csontjaimból az egész nehézség. Ez a jó tisztaság itt, ez a csönd meg a falon az örök győztesek... nahát, ez legalább megnyugtatja az embert. És beérezni a pulykasült szagát... hogy melegítve is milyen isteni szaga van a pulykasültnek! Persze egészen friss. Gyors kezű az én asszonyom, pillanatok alatt rend, az altiszti szoba kidekorálva, mint egy családi otthon, az ember érzi, hogy ünnep az ünnep. És milyen szép ez az asszony máma! Mintha saját magát is a bőröndből vette volna elő, a sok ajándék közül, friss és jószagú. Éhes vagyok, az igaz, de nem vagyok türelmetlen. Még várni is jó erre a vacsorára, az asszonyra, mindenre... Odakint az utcák tele hóval, attól ez a nagy csönd, már forgalom se igen van, mindenki behúzódik az övéihez, a tetőkön is jó vastag a hó, vastag és fehér... fehér, mint a hó!

És Viola? hát ő... már biztosan kikanalazta a levest, leszopogatta a csontokat, kezet mosott a konyhacsapnál... és most leül, talán éppen most ül le a karácsonyfa mellé, hogy beszélgessen... az árnyékaival. Lehunyja a szemét, az a nagy tányéróra erősen ketyeg... nincs senki a lakásban, aki zavarná, aki meglesné, aki... Senki, de senki nem hallja majd, hogy egyszerre Viola elkiáltja magát: nincs levegő, nincs levegő! (A továbbiakat már zaklatottan, fennhangon mondja, később szinte kiáltva.) Mert a gáz... az a fiú nyitva hagyta a sütő csapját... csak egy kicsit hagyta nyitva, de...

A gáz szivárog, vékonyan, igen, és ezt csak ő tudja még, a gyilkos, a világosszemű, csak ő tudja még... és én

én

én!

13

(Vad dörömbölés, vastag üvegen kopog az ököl. Csönd. Vékony ajtónyikorgás, utána még nagyobb csönd.)

VIOLA (miután visszanyeri szavait): Hát maga... maga, Lajos? Mi van magával? Mért nincs az asszonynál? Valami baj van? Üljön le, maga egészen fehér... rosszul van?

FIATALEMBER (aprózó nevetéssel): Tetszik tudni, Violácska...

VIOLA: Istenkém, mi történt magával? Maga egészen...

FIATALEMBER: Az úgy van, Violácska...

VIOLA: Mit adjak magának? Vizet? vagy... maga reszket, Lajosom.

FIATALEMBER: ... ez a jó lakótársunk azért rohant most haza... ez azért hagyott ott asszonyt, friss lepedőt, vaníliás süteményt... ez azért fullad itt a nagy szaladástól, mert... - (Fokozódó jókedvvel.) - a maga szobaparancsnoka azt hitte, Violácska, hogy...

 

(Néhány mondat a közelmúltból.) (Fiatalember fölidézett szavai.)

FIATALEMBER: ... gázsütő csapja félig nyitva marad, és vékonyan jön a gáz, épp hogy csak szivárog, eleinte még szaga sincs.

 

(A gramofon torz indulójának néhány üteme.)

... a lakást pedig, mert ez a dolgok rendje, átírják egy másik ember nevére... kicsoda lesz ez a másik ember?

 

(A jelenben.)

FIATALEMBER: Vicc volt ez, Violácska, megetettem a kollégát, és ő szépen bevette, megrágta és... futott a kolléga, mert azt hitte, hogy maga már... elvégeztetett, fuit...

 

(Üres, özönvíz utáni csönd. De egyszerre minden megtelik az idős lány rémületével. Az ajtóhoz rohan, hallani a cipősarkak kopogását, kilendül a folyosóra, az egész háznak, az egész világegyetemnek kiabálja.)

VIOLA: Gyilkosok! Ezek itt gyilkosok! Rám nyitották a gázt! Megfulladok! Segítség!

 

(Hosszú, visszhangos csönd, és vége.)

(1967)

 

LÉLEK ÉS POFON

A HANGOK

VALENTIN AURÉL
GIZA
SÍK DEZSŐ
ÉRCES HANG
SZÓNOKOK, PÁLYATÁRSAK STB.


(Nekilóduló szél, eső, kórus: Mozart-rekviem foszlány.)

1. SZÓNOK: ... úgy is mint a szocialista színjátszás markáns alakja... daliás úr - persze idézőjelben -, eltűnt osztályok kritikus megjelenítője, de ugyanakkor mai hős: tanácselnök, vébétitkár, a néphadsereg tábornoka...

 

(Kórusfoszlány, vijjogó szél.)

2. SZÓNOK: ... a Művelődésügyi Minisztérium nevében külön nagyrabecsüléssel...

3. SZÓNOK: ... a hagyomány és haladás szintézise... s még a hatvanadik évet sem érte meg...

4. SZÓNOK: ... felnéztünk rá, tanultunk tőle!

5. SZÓNOK (valójában Érces hang): Szerepválasztásban igényes, munkában elmélyülő, építeni lehetett rá, és én mint a színház igazgatója...

 

(Mozart-rekviem foszlány, majd ebből oldódik ki egy háború előtti recsegő lemezről Valentin hangja.)

VALENTIN HANGJA:

Szívbajok ellen
Kisasszony szedjen
Tangót!

6. SZÓNOK: Klasszikus hagyomány és új típusú művészet...

VALENTIN HANGJA:

Csalja babája
Fütyüljön rája
Tangót!

 

(Visszaidézett beszédfoszlányok, megkeverve.)

VALENTIN HANGJA: ... uram, egy Poltavai nem alkuszik. Ön itt a férfibecsülettel áll szemközt.

 

(Gyászkórus és tangó. - Mindent túldübörgő szélroham.)

*

PINCÉR: ... kétszer kettő forralt, szegfűszeggel, borssal, egy debreceni tormával, igenis! Gusztusos nagy temetés volt!

ÖREG RIPACS: Nekem egy spriccert, kevés vízzel.

GYÁSZOLÓ: Figyeli, uram, temetés után úgy zabálnak az emberek, mintha ők is megkapták volna a jelzést.

MÁSIK GYÁSZOLÓ: Hát nagyon sok tisztelője volt. Az a temérdek szónok! Így szedi fel az ember a hólyaghurutot.

MOHÓ ÖREG NŐ: ... azt kérek, borjúpaprikást, de zónában. És jó forrón. És tessék megmondani a konyhában, nekem lesz.

ÖREG RIPACS: Szegény Aurél, ha ezt megérhette volna. A színészt élve kellene eltemetni. Nem volna szabad, kérem, megfosztani az ilyen sikertől.

ÉRCES HANG: A párnára üljön, Giza. Engedje meg... ön igazán méltó hitvese volt a sír mellett is szegény Aurélunknak. Egy spártai özvegy, de halálkomolyan mondom.

MOHÓ ÖREG NŐ: Honnét szerezted ezt a gyönyörű moarét, Gizám? Fekete rózsák a feketében. Annyira öltöztet téged! Hozzák már azt a borjúpaprikást?

GIZA: Nem gondolja, direktor elvtárs, mivelhogy pap is volt a temetésen... és hogy nem engedtem hamvasztatni... hogy ez talán kihatással lesz az... hogy fejezzem ki... az özvegyi ellátmányra?

ÉRCES HANG: Méltóztatott hallani a minisztérium küldöttét. Egyértelmű gyász, tisztelet, az egész nép kegyelete.

GIZA: Nem az anyagiasság miatt, gondolhatja, de van egy kötelező színvonal, amit Aurélom halála után is tartanom kell. Ő, szegény, elégette magát a művészetben, de vagyont, azt nem gyűjtött.

ÉRCES HANG: Tessék csak nyugodt lenni. Nekünk az presztízskérdés.

SÍK DEZSŐ: Kezit csókolom, nagyságos asszony.

GIZA: Furcsállom, Dezső, hogy maga itt...

SÍK DEZSŐ: Miért tetszik ezt furcsállni?

GIZA: A halálos döfés a maga darabja volt. Amikor belerántotta, hogy eljátssza azt a nyomorult szerepet. Néhány hónap - és belepusztult. Ezt rábízom a lelkiismeretére.

SÍK DEZSŐ: Téves elgondolás! A szerepet szegény Aurél követelte.

ÉRCES HANG: Talán nem kell magyaráznom, hogy az ittléte fölösleges.

PINCÉR: Bocsánatot kérek, de ez a borjúpaprikás kinek lesz?

MOHÓ ÖREG NŐ: Ide, ide! Elég forró, mondja?

SÍK DEZSŐ: Én meg vagyok rendülve, tessék elhinni. És a vád, amivel illetni tetszik... kezit csókolom.

ÉRCES HANG: Ha nem tart sokáig, hozhat nekem is egy adagot.

GIZA: Olyan egyedül vagyok, de olyan egyedül, mint ott az a japánakác a szélben.

 

(Vendéglői zsivaj, a vendégek mindenfélét rendelnek, egymást túlkiabálva.)

*

VALENTIN: Szervusz, Dezső.

SÍK: Szervusz, Aurél. Előadás után?

VALENTIN (hümmög, hogy igen): Írogatunk? írogatunk?

SÍK: Írogatunk, írogatunk.

VALENTIN: Megiszom a szimplámat, és megyek haza. Nem zavarok.

SÍK: Ülj csak le.

PINCÉR: A kávé, mester.

VALENTIN: Hallom, pajtás, és örömmel hallom, végre elfogadták egy darabodat nálunk.

SÍK: Végre.

VALENTIN (puhatolózva): Vígjáték? Dráma? Ahogy én téged ismerlek, valami morbid história.

SÍK: Olyasféle.

VALENTIN: Hogy a világért se szerezz két jó órát az embereknek. Hogy úgy bújjanak az ágyba, meg kell dögölni. Ezzel a jóslattal jöttél a világba.

SÍK: Viszont itt vagy te. Déli napsugár. Alkonyat a hegytetőn. És mennyivel több kiadásban terjeszted az optimizmust, mint én a magam kis ványadt pesszimizmusát.

VALENTIN: A társadalom ezt várja tőlem.

SÍK: Te is, én is másképp értelmezzük a társadalmi hasznosságot. A lényeg, hogy ki-ki a maga módján higgyen abban, amit csinál

VALENTIN: És... milyen szerepek vannak benne?

SÍK: Miben?

VALENTIN: A drámádban, vagy mi a csodában.

SÍK: A bemutatón, ha lesz, minden kiderül.

VALENTIN: Ne játszd meg a titokzatost, bemegyek a színházba, és...

SÍK: Megfúrod.

VALENTIN: Hülye! Kérek egy példányt, és elolvasom. Ha fölgyűlik bennem annyi érdeklődés.

SÍK: Föltéve.

VALENTIN: A főszerep?

SÍK: Elmegy.

VALENTIN: Azt kérdeztem, hogy milyen a főszerep.

SÍK: Negyven flekk.

VALENTIN: Ki győzi azt megtanulni?

SÍK: Olyan színészre gondolok, akinek van agya.

VALENTIN: A memóriám hibátlan, csorbítatlan.

SÍK: Nem rólad beszéltem, ember. Olyan színészről beszéltem, akinek van agya!

VALENTIN: Na és persze ez a te hősöd...

SÍK: Negatív.

VALENTIN: Anyaszomorító.

SÍK: Világszomorító.

VALENTIN: Most ez a divat.

SÍK: Na látod, Aurél, nem írok neked valót.

VALENTIN: Ennek csak egy akadálya van: az ízlésem.

SÍK: Egyszer szántam neked egy szerepet, de visszadobtad. (Egy láthatatlan ellenvetésre.) Ne mondj semmit! Rád gondoltam mint volt iskolatársamra. Tűzáldozat a nosztalgiának. Megyünk ketten a Barcsay utcában, két cingár gimnazista, rézsút hullik a fény, és előttünk füstoszlopban az álom. Te nagy színész, én nagy író.

VALENTIN: Eszedbe jut?

SÍK (dühítő szelídséggel): Nem neked való, Aurél.

VALENTIN (nekivadulva): De hát akarom én játszani? Csak azért drukkolok, hogy végre előadjanak. Hogy azon a keserű pofádon valami mosolyt is lássak. (Megcsendesedve.) Hajtod a magadét. Nem nekem való. Nem győzöm intellektussal, tehetséggel?

SÍK: Szóval se mondtam.

VALENTIN: A tehetségnek vannak határai, ez igaz. De én annyi bőrbe bújok, amennyibe kedvem tartja. Kézen fogom a közönséget, mint egy gyermeket, és viszem.

SÍK: Rózsás fénybe, napsütésbe.

VALENTIN: Oda. Vagy szakadékba. Jönnek utánam mindenhová.

SÍK (ironikusan idézi): No, lesz sírás, ha azt amúgy istenigazában eljátssza az ember; ha én azt eljátszom, lesz drága dolog a nézők szemének; vihart indítok, szánakozást gerjesztek. (Szomorúan.) Sajnos, nem neked való.

VALENTIN: Mit hergelsz, mondd? Adjam írásba, hogy nem érdekel? Ha eljátszanám ebben a büdös életben, végre egyszer megfoghatnád az isten lábát, a jóisten aranyozott lábát. De én nem játszom el.

SÍK: Mert ismered magad.

VALENTIN: Mert benned csak sémák élnek rólam.

SÍK: Vigyázok rád. A szemed ibolyakékje nem a tiéd. A miénk.

VALENTIN: A szemem nem ibolyakék, hanem acélkék.

SÍK: A szemed tulajdonképpen sárgásszürke. De a közönség képzeletében és néhány kritikusi közhelyben ibolyakék.

VALENTIN: A szemem acélkék. Egyszer valaki azt írta róla, ipari kék.

SÍK: Tudom, a szemednek külön irodalma van. Ha erre gondolok, hajlandó vagyok hinni a művészetedben. Ez a ibolyakék szemed az elhitető képesség nagy teljesítménye. Egyébként annak a figurának, akit én írtam meg, dögletes a szeme, rongybarna, félelmetes.

VALENTIN: Mint gyerek is ilyen voltál. A nagy rémületkeltő.

SÍK: Boldog volnék, Aurél, ha eljátszanád. De nem játszhatod el. És így, ahogy te mondod, nem foghatom meg az isten lábát, isten aranyozott lábát.

VALENTIN: Visszadobod a népszerűséget, de miért? Mert attól leszel népszerű, hogy visszadobod. A darabodat pedig elolvasom, tiszta kíváncsiságból.

*

GIZA: Pihenjen már le, Relly, kérem. Szemére kamillás tampon, akácméz a pohárba, és ne rádiózzon. Sokára ért haza.

VALENTIN: Posta?

GIZA: A szokásos. És mindenki fényképet kér. Kaphatna már a minisztériumtól valami fotópótlékot, Relly. (Visszatér az előbbihez.) Sokára ért haza.

VALENTIN: Láthatnám a leveleket?

GIZA: Majd reggel, a kávéja mellé. Maga olyan élénk, Relly, biztosan duplát ivott.

VALENTIN: A kávéházban összefutottam Sík Dezsővel, tudja, együtt jártunk gimnáziumba.

GIZA: Sikertelen egy figura.

VALENTIN: Játsszuk egy darabját.

GIZA: Figyelje, mekkorát bukik. Amit az leír, dögvész. Olyan, mint egy jelentés a csecsemőhalálozásról vagy az indiai éhségtífuszról. Mit akar attól a telefontól? Mindjárt éjfél, nyughasson. Reggel uszoda, torna, délelőtt televízió. Pihenni, Relly, pihenni! (A tárcsázás hangjai.) Kit hajszol ilyenkor?

VALENTIN: A direktort.

GIZA: Nincs elege nappal? próbán? értekezleten?

VALENTIN (a telefonba): Szervusz, István. Itt Valentin Aurél beszél. Ne haragudj, hogy ilyen szokatlan időben. Volna egy kérésem. Hallom, hogy Sík Dezső darabját elfogadtuk. Együtt jártunk gimnáziumba annak idején, hát elolvasnám. Nincs még autentikus példány? No, hiszen nem olyan sürgős... Szép álmokat. (Kattanás.)

(Gyászkórus és tangó, furcsa keveredésben.)

FIATAL NŐI HANGOK: Ibolyakék! ibolyakék!

 

(Rekviemfoszlányok, szónoklatok.)

GIZA: Már megint kinek telefonál? A tamponjai, Relly.

VALENTIN: Sík Dezső lakása? Bocsánatot kérek, én az író úrral szeretnék beszélni. Az édesanyja? Itt Valentin Aurél beszél, a Relly, drága Aranka néni. Bocsánat, hogy fölriasztottam. Tetszik rám emlékezni, ugye? Nem, nem, az én szemem nem ibolyakék, nem is enciánkék: ipari kék. Ipari kék. Én a Dezső iskolatársa voltam. Hogy mennyi barátfülével és lekváros buktával tetszett kínálni! Már nem tetszik emlékezni rám? Barátfüle. Még nincs odahaza? Tessék megmondani neki, vagy fölírni, és az éjjeliszekrényére tenni... nincs éjjeliszekrénye? Egy gombostűvel tessék szíves lenni a párnájára szúrni. Hívhat bármikor.

 

(Leteszi.)

GIZA: És most szépen kihúzzuk a dugót, és alszunk. Majd egész éjjel az ő telefonját lessük!

*

SZERKESZTŐ: Mi úgy gondoltuk a rádióban, hogy a harmincadik évfordulóra... tetszik engem érteni... keresztmetszet a művész legjelentősebb szerepeiből. Egy életpálya szerepekben - ez lenne a cím.

GIZA (csöndre intő hangon): A mester... az uram még alszik. Egész éjszaka filmezett. Talán segíthetek én az összeállításban?

SZERKESZTŐ: Rengeteg a szalagunk, a lemezünk, úgyhogy csak bizonyos kiegészítésre gondolok.

GIZA: A teljes repertoár itt a fejemben. Tizenöt éve minden szerepet együtt tanulunk. Először, ugye, a szöveg meghúzása, aztán a birtokba vétel, végszavazás, végszavazás.

SZERKESZTŐ: Asszonyom híres erről.

GIZA: Nem vagyunk arisztokratikusak. Komoly mű, zenés darab, társalgási vígjáték, jót kell adni az embereknek. Termelési drámákban egyenesen csodát művelt. Ez már szerencsésen lement. Mindig ő volt a miniszter, aki jött igazságot tenni. Ön írná az összekötő szöveget?

SZERKESZTŐ: Lennék bátor.

GIZA: Akkor megírhatja, mindig arra törekedtünk, hogy kellemes érzéseket, mosolyt és optimizmust lopjunk az emberek szívébe. Talán elmondaná, hogyan képzeli?

SZERKESZTŐ: Hát, elsősorban a nagy szerepei... Cyrano, Liliomfi, a Cigánybáró- ból Barinkay... amiben még némi hiányom van... kellene még ide egy-két igazi klasszikus.

GIZA: Az öreg Tóth Mihály a Nosztyból.

SZERKESZTŐ (zavartan): Mit tudom én... mondjuk, Rank doktor a Nórá-ból, ilyesmi...

GIZA: Az Utolsó keringő-ből a tábornok...

SZERKESZTŐ: Tartuffe...

GIZA: Egy magyar nábob. Kárpáthy János.

SZERKESZTŐ (kínlódva): Julius Caesar!

GIZA: Kezdő korában, vidéken.

SZERKESZTŐ: III. Richárd.

GIZA: Értse meg, őt a közönség szépnek, nemesnek akarja látni.

SZERKESZTŐ: Nem is tudom hirtelenében, de annyi legendás alakítás... Hamlet-ből a Szellemkirály?

GIZA: Kétszer tíz mondat? Ne vicceljen.

SZERKESZTŐ: Csehov?

GIZA: Halálunalom. A mester, az én uram... mi arra mindig vigyáztunk, hogy azt a szép, fennkölt arcát, amit száz- és százezrek... milliók zártak a szívükbe... hogy azt ne engedjük eltorzítani. Semmi szerepbravúr, hiúság nem ér annyit! Hagyja csak itt a jegyzeteit, fiatalember, majd a listát összeállítom én.

VALENTIN (berobbanva): Én évekkel ezelőtt játszottam Richárdot. Igenis, Richárdot. Az újvárosi színházban, vendégként, négy estén keresztül. És nagy sikerrel.

GIZA: Richárd! Ugyan! Hallgatóztál?

VALENTIN (elsodró lendülettel kezdi, de mindig jobban belezavarodik, belekeseredik):

De én, aki nem játszani születtem,
Sem tetszelgő tükröknek udvarolni,
Kit durván véstek és szerelem fénye nélkül
S riszáló nimfák előtt nem feszíthet.
Kit megfosztottak minden szép aránytól,
S a természet becsapott termetemmel,
Ki torzult, félig-kész s idő előtt
Küldettem el...

VALENTIN (nyögdicsélve): Rossz! Nem megy! hamis!

 

(Gyászzene- és tangóvariációk.)

*

PINCÉR: Parancsoljon, mester. A hosszú szimpla.

VALENTIN: Nem hívtál vissza.

SÍK: Nem hívtalak vissza, ez igaz, de valld be te is, hogy Giza asszony kihúzta a dugót.

VALENTIN: Honnan veszed?

SÍK: Tárgyismeret. Emberismeret. Satöbbi. Egyébként is már mindent megbeszéltünk. Elolvastad a darabot?

VALENTIN: Még nincs belőle rendes példány.

SÍK: Na látod. Nem is lesz. Rendes példány nem lesz, ebben a büdös életben soha. Az én műveimből, mindhalálig, csak rendetlen példányok lesznek forgalomban. Az a formai benne... bennük, hogy rendetlenek.

VALENTIN: Miért nem vagy ilyen szellemes munka közben?

SÍK: Ha gyakrabban találkoznánk... engem ugyanis a düh inspirál.

VALENTIN: Beszéljünk értelmesen. Csak két-három órára add ide.

SÍK: Mit?

VALENTIN: Mit! A holt-tengeri tekercseket! A kéziratot, ember!

SÍK: Van benne pozitív alak, mondjuk, olyasvalaki, aki megfelelne a te harmonikus lelkednek, de csak két mondata van. A kedvedért még kettőt hozzáírhatok. De a főszereplő... az, sajnos, utolsó egy alak, szerintem a társadalom salakja.

VALENTIN: Tudod mit, már majdnem kíváncsi vagyok!

SÍK: Névtelen leveleket ír, sunyi feljelentéseket, romlásba hajszol embereket. Gyalázatos spicli.

VALENTIN: Nem is érdektelen. Add ide azt a kéziratot.

SÍK: Mondom, hogy idegen az alkatodtól. A te alkatod, Aurél...

VALENTIN: Dögöljön meg az alkatom! Mindenki azzal jön, hogy az alkatom.

SÍK (álegyüttérzéssel): Az alkat nagyon ócska börtön. Te, ha ezt eljátszod, az utcán utánad futnak és leköpdösnek. Leköpdösik azt a magas, sima, panteonszerű homlokodat.

VALENTIN: Azzal én szeretnék szembenézni.

SÍK: Idén ünneplik a harmincéves jubileumodat. Várható a nagy ünnepi ökörsütés. Valentin-fesztivál. Miegyéb. (Kérlelve, magyarázva.) Harminc éven át fölépítettél magad köré egy mennyországot. Több garnitúra angyalszárnyad van, fiú! Csupa osztályon felüli aranyozás. És most egyszerre odadobnál mindent egy szeszély miatt? A gazdag megkívánta a szegény babgulyását? A gyomrod nem bírná, fiú! Ez a koszt nem neked való.

VALENTIN: Van tehetségem hozzá, vagy nincs? Erre válaszolj!

SÍK: Én a tehetségedet sose vitattam.

VALENTIN: Mit zsarolsz te engem ezzel a nyomorult gerincességeddel? Ezzel a megvesztegethetetlen moráloddal? Ha szembetalálkozik veled az ember, azt kell éreznie, hogy eladta magát. Mintha megszegtem volna egy közös esküt. A te nyugtalanságod állandó támadás az én nyugalmam ellen.

SÍK: És most mit akarsz? A szektámhoz szegődni?

VALENTIN: Rendbe hozni a dolgokat.

SÍK: Szóval ki akarsz ütni abból a nyeregből, amiben szerinted magasan ülök. Részt akarsz a létbizonytalanságból? Le akarsz bukni, hogy fölemelkedj? Hiába süllyednél ebbe a mocsárba, itt is csak mi lehetsz? Vízililiom.

VALENTIN: Azt bízd énrám. Lajos, legyen szíves két konyakot! (Kis szünet után.) És ha már benne vagyunk az őszinteségben, hát jó, menjünk tovább. Előfordult, hogy énrajtam is múlott, előadják-e a darabodat.

PINCÉR: A két konyak. Parancsoljanak.

VALENTIN: A direktor a szereplésemhez kötötte a dolgot. Nem vállaltam.

SÍK: És most? Törleszteni akarsz?

VALENTIN: Öregszem. Már nem tudom elviselni a fölényedet. Múltkor eljött hozzám valami rádiós ember jubileumi-műsor-ügyben. Én fiatal színész korom óta nem játszottam Shakespeare-t. Az ilyen szavakat, hogy ringyó, menj a francba, dögölj meg - a feleségem hosszú évek óta kihúzza szerepeimből. Mert hogy az alkatom úrias, emelkedett, és hogy az elvtársak is ezt szeretik bennem. A múltkor visszaadtam egy szerepet, mert a darabban a feleség megcsalja az urát. És engem, Giza szerint, nem lehet megcsalni. (Kis szünet után, könyörögve.) Add nekem azt az ocsmány alakot!

SÍK: Látatlanba?

VALENTIN: Látatlanba.

SÍK: Vigyázz, Aurél, mert nagyon megbánhatod. Nem tudod, hogy mire vállalkozol.

VALENTIN: Értsd meg, ki akarok törni! Meg akarom mutatni ezeknek! A saját kockázatomra! Van hozzá jogom, vagy nem?

*

(Kamarazene, vonósnégyes.)

GIZA: Nem bírom a modern zenét. (Leállítja.) Mit olvas, Relly?

VALENTIN (rajtakapottan): Ó, már be is fejeztem. Sík Dezső új darabja, amiről már beszéltem.

GIZA: Nem értem magát. Erre van ideje? Az uszodát pedig már kétszer egymás után elhagyta. A színész fizikuma nemcsak hús, felhám, kötőszövet, ideg, hanem akaraterő. Maga elhízik nekem, Relly! Képzelem, milyen erőszakos volt az a szörnyű alak! Amikor az emberbe belekapaszkodik a múlt. Hogy együtt jártunk iskolába, együtt voltunk katonák, együtt ministráltunk, tessék sürgősen beprotezsálni a darabomat. És maga avval a gyanútlan, lágy szívével bedől neki.

VALENTIN: Nem rossz.

GIZA: Micsoda?

VALENTIN: Hát ez az izé... ez a darab.

GIZA: Ami nem rossz, az még nem jó.

VALENTIN: Szerintem kimondottan jó.

GIZA: Micsoda?

VALENTIN: Ez az izé...

GIZA: Bánom is én, jó, rossz! Mi közünk hozzá! (Balsejtelemmel.) Ki van már osztva?

VALENTIN: Micsoda?

GIZA: A barátja remekműve.

VALENTIN: Úgy tudom, még nincs.

GIZA: Hogy jön maga ahhoz, hogy erről itt valamit is tudjon?

VALENTIN: Volt róla szó.

GIZA: Maga nem igazgató, nem dramaturg, nem rendező.

VALENTIN: Kérdezett, hát feleltem. Én egyébként egy nemzeti illúzió vagyok. Szivárványhíd ég és föld között.

GIZA (heves balsejtelemmel): Ezek nem a maga szavai!

VALENTIN: Ez a hang Ézsaué. A darabból idéztem.

GIZA: Maga már idézni is tud belőle?

VALENTIN: Csak ami belekapaszkodott az agyamba.

GIZA: A maga agyába nem szokott belekapaszkodni semmi. (Lágyan, rábeszélőn.) Mi ketten annyira egyek vagyunk. A mi véleményünk nem szokott különválni. Ha én mondok valamit, azt mondom, amit maga is mondana. Iszonyatosan megfájdult a fejem!

VALENTIN: Parancsoljon, drágám, Salvador. Töltök vizet is.

GIZA: A lelkem feje fáj, érti? Szamárság! Az ember hajlamos a dolgokat felnagyítani. Nézze, én becsülöm magában ezt a - hogy is fejezzem ki, ezt az érzelmes ragaszkodást a múlthoz, emlékekhez. Végül is ez a szörnyalak valamikor kisfiú volt, talán még nevetni is tudott. És a visszavetítődő fényben minden megszépül. Tudja, milyen kislány voltam én? Egy égő csipkebokor. Ne mosolyogjon, nagy költő írta ezt az emlékkönyvembe. (Reálisara, ridegen.) Ezt a hogyishívjákot, ezt a kéziratot most szépen ideadja nekem. Azonnal elolvasom.

VALENTIN: Ne haragudjon, Giza, nem adhatom. Szavamat adtam Dezsőnek.

GIZA: Jó, majd én feloldozom.

VALENTIN: Sose volt titkom, azt jól tudja. De ez a titok most nem az enyém.

GIZA: Ezt is... ebből a hogyishívjákból idézi?

VALENTIN: Ezt is.

GIZA (döbbenetében áttér a tegezésre): Te tanulod ezt a szöveget?

VALENTIN: Ez a partnerem szövege.

GIZA: Neked már partnered van? (A sírás küszöbén.) Azonnal ideadod azt a kéziratot, vagy... nem, nem tudom kimondani! (Felsír.) Nem, ez lidérc, szemverés, ez egyszerűen nem is igaz! (Kis szünet után, józanul.) Minden azon múlik, Relly, hogy te most hogyan viselkedel. (Lágyabban.) Amióta együtt vagyunk, még sose döntöttél nélkülem. A szerepet mindig együtt fogadtuk el. Ha azt mondtad odabent a színházban: eljátszom, az az egyes szám többes szám volt. Nem veszed észre, hogy az életünket dobod oda? Mindent, amit évek munkájával építettem? Talán magamnak? Neked! (Felzokog.)

VALENTIN: Kérlek, Giza... ne kényszeríts arra, hogy feladjam... hogy az önérzetem utolsó maradékát is odadobjam.

GIZA (elszántan, keményen): És ha azt hiszi most rólam, hogy undorítóan erőszakos vagyok! És ha azt hiszi, hogy ami rossz az életében, annak én vagyok az oka! Nekem akkor is kötelességem - kimondom - megmenteni magát az öngyilkosságtól. Mondja csak nyugodtan, hogy terrorizálom. Vállalom. Két-három nap vagy két-három hét, és maga is megérti, hogy nekem volt igazam. Ezt a darabot most beviszem magamhoz. Aludjon jól. És a kamillás tamponjait ne feledje.

*

(Tárcsakattogás, amint a számokat tárcsázzák.)

VALENTIN (suttogva): Hungária kávéház? Ott dolgozik valahol Sík Dezső író úr. Tessék megmondani neki, hogy Valentin Aurél kéreti a telefonhoz. Várok.

*

(Telefontárcsázás.)

VALENTIN: Bocsásson meg, drága Aranka néni, megint ilyen későn este... itt a Relly beszél, Dezső iskolatársa. Kerestem a kávéházban, de ott nincs. Hogy a szerelménél van, drága Aranka néni? Hát van neki szerelme? Szerelme is van neki, és erkölcsi elégtétele is van neki? (Kis szünet után.) Süket ez a rohadt telefon. (Kattanás.)

GIZA: Láttam, hogy ég a lámpa... hát én elolvastam. Drágám, lehet, hogy meglepetést okozok, de én nem mondom, hogy ez a darab rossz. Sőt azt mondom, hogy ez a darab elég jó. Még azt se bánom, ha előadják. Persze azt kétszer is meggondolnám, hogy a maguk színházában, ahol a közönség... eddig legalábbis... biztonságban érezhette magát. (Keményen, diktatórikusan.) De nincs a világon olyan osztálytárs, olyan jó szív, olyan érzelem, hogy ezt a szerepet maga eljátszhassa. Mindenki igen, de maga nem. Ezzel én be is fejeztem. (Kedvesen, gyengéden.) Ne hámozzak egy narancsot, Relly?

VALENTIN (nagy nyugalommal): Én ezt a szerepet eljátszom.

GIZA: Most mondtam, hogy nem játszhatod. Persze, tudom, lerohant. Ismerem én azt a naiv... azt a hülye lelkedet!

VALENTIN: Az én lelkem hülye?

GIZA: Hülye. De mennyire.

VALENTIN: Ez új motívum. A szerepet elvállaltam, mégpedig belső meggyőződésből. Ha éppen tudni akarod, már viszketegségem van a sok rózsaszínű fénytől. Még egy elragadó jóemberszerep a hozzá való ősz halántékkal, és kifekélyesedik a bőröm. Dezső minden erejével tiltakozott. Dehogyis kellek neki! Én ragaszkodom őhozzá. Nem őneki akarok jót, saját magamnak. Nem fogok a giccsel együtt a sírba feküdni. Amit eddig itt őrizgettünk különféle lélektani vitrinekben, visszaadom a kellékesnek. Művész vagyok, igenis, a habcukor és papírmasé alatt igazi művész. És tudok még emlékezni szenvedésre, fájdalomra, gyalázatra. És tudok még ütni a haragommal, és az örömömmel boldoggá tenni. Holnap olvasópróba, a reggeli újságnak már nyilatkoztam. Visszavonhatatlan. És könnyűnek érzem magam, sőt boldognak. Osszuk meg ezt is, mint eddig mindent. Ne most válaszd külön magad, kérlek.

GIZA: Ezt az otthont én építettem. Bárhogy is, de én. Megalkuvásból, drukkból, félelemből. Mert téged félteni kellett, örökösen csak félteni. Amíg azt csinálod, amire alkalmas vagy, semmi baj. De ha egyszer elkezdel az ablak peremén tornászni, lezuhansz. Ezt én most megmondom neked. Gondolkodj reggelig.

*

SÍK: Négy lépés előre, négy lépés hátra. Úgy laksz itt, mint egy diák.

VALENTIN: Pontosan. Mintha ezzel a sokszor négy lépéssel visszasétálnék a fiatalságomba. És tudod, miért van ez? Mert nem kell görcsösen küzdenem az öregedés ellen. Mert nem Giza tükrében lesem a ráncaimat. Mert az éles nappali megvilágításba magamnak is érdekesebb vagyok. Nem tudod, mi van vele?

SÍK: Semmit sem hallottam.

VALENTIN: Imponáló harag. Öt napja, hogy eljöttem hazulról, azt hittem, néhány óra múlva értem jön és visszakerget. Nagyon elegánsan viselkedik. (Álkönnyedén.) A szöveget gyúrom. A magnórendszer egész jól beválik, bár az igaz, hogy a magnóról is Giza végszavait hallom... hiába, évek beidegződése. Hát igen, mondom a szövegedet, az ablak alatt ez a gyönyörű platánsor, olyan foltozott irhájú óriások, na és a Duna, mindig más és más a színe, a rezdülése. Esküszöm, itt megfelelő tehetséggel költő lehetne az emberből... Mondd, csöngettek?

SÍK: Nem. Vársz valakit?

VALENTIN: Senkit, csak, kérlek, viccesek ezek a már említett beidegződések... nálunk otthon ilyenkor jön a délutáni posta... Gondolom, hogy Giza most megy ki az előszobába, a levélszekrényt nem bízza a házvezetőnőre... kis empire íróasztalán szétszortírozza a leveleket, matat az intarziás papírvágóval, és...

SÍK: Neked honvágyad van, Aurél.

VALENTIN: Nem vagyok az összkomfort rabja.

SÍK: De lemondtál egy nagyobb összkomfortról, a megszokásról. Az ilyesmi még a magamfajta szabad szegénynek sem volna könnyű. És a biztonság összkomfortja? Mert azt is otthagytad.

VALENTIN: Csak nem féltesz engem? Minél inkább enyém lesz a figura, akit voltál szíves megírni... szóval ahogy átengedem az idegrendszeremen... annál inkább érzem, itt az eszközeimet is újjá kell teremtenem. És újjá is teremtem. Nem kis munka, és nem kis öröm. Ne haragudj, de én nem tudtam, hogy te ilyen jó író vagy. Úgy látszik, ahhoz, hogy igazán megértsünk valamit, el kell jutnunk a szeretet vagy a gyűlölet egy bizonyos fokáig. És én már ott tartok, hogy magamat kezdem utálni a figurádban. Van is valami gondom, Dezső... A második rész vége felé, tudod, abban a jelenetben, ahol engem darabokra zúznak...

SÍK: Azzal én sem vagyok elégedett. Túl direktnek érzed, igaz? A szétesés lelki folyamatát kellene meglassítani... vagy talán görcsösebbé tenni?

VALENTIN: Nem, a jelenet lélektanát én hitelesnek érzem. (Töpreng, és egyre jobban beleéli magát a játék izgalmába.) Sőt ez az egyetlen drámai lehetőség, a sors ilyen lavinaszerű omlása... de hogyan is mondjam, hogy világossá tegyem...

SÍK: Gondolom, az zavar, hogy le kell térdepelned az előtt az ember előtt, aki már tudja, hogy miattad ült kilenc évet...

VALENTIN: Nem erre gondoltam. Nekem, vagyis annak az alaknak, jogos a térdeplés. Éppen ellenkezőleg. Valahogy kevésnek érzem...

SÍK (kis döbbenettel): Hát mire gondolsz?

VALENTIN: Nézd, én ebben a darabban egy szörnyeteg vagyok. A legkevesebb, hogy az áldozatom pofon üt.

SÍK: Téged pofon ütni?

VALENTIN: Nem engem, azt a szörnyeteget.

SÍK: Komolyan meggondoltad?

VALENTIN: Kell ez a drasztikus fordulat. Hidd el nekem. Azt akarom, hogy odafent felszisszenjenek. Hogy végigfusson a gerincükön a hideg.

SÍK: Tudod, hogy nem vagyok szívbajos, de ezt kockázatosnak tartom.

VALENTIN: Módosítja a mondanivalódat?

SÍK: Nem, sőt ellenkezőleg, kiemeli.

VALENTIN: Akkor ne félts. Utánam jönnek.

*

NŐI HANG (az előszobából): ... megmondtam, kérem, a művész úr alszik. Tegnap premierje volt, és meghagyta, szeretne délig pihenni.

GIZA: Én a felesége vagyok. (Ezzel a mondattal már bent is van a szobában.) Jó reggelt, Aurél. Felhúzhatom a rolót? (Rolóhúzás zaja.) Hát eljöttem hozzád. Azt hittem, soha, de a tegnapi este olyan volt... most nem hagyhatlak magadra. Nehogy azt hidd, ez nekem elégtétel. Nyisd ki a szemed, Aurél, látom az arcodon, hogy nem alszol. Na, válaszolj fiam, kaptál egy kis leckét, de nem vagy, hál' isten se hűdéses, se depressziós. Eljöttem, mindent rendbe hozok. Mondj már valamit.

VALENTIN: Egyszerűen elfogytak a szavaim.

GIZA: Na látod, azért még maradt tartalékod. Azt hittem, itt találom az ágyad mellett a szerzőt. Aki beugratott. De nem, annyi tisztesség vagy férfiasság nincs benne, hogy a tegnapi krach után... megmondtam neked, Aurél, az a darab rossz, művészileg értéktelen, emberileg nihil. Nyílt kihívása a jóérzésnek. Legalább itt térdepelne a rekamiéd mellett, mint te abban a nyomorult darabban.

VALENTIN: Nem láttalak sehol.

GIZA: Kerestél?

VALENTIN: Annál a bizonyos pofonnál valaki, női hang, az egyik páholyban felkiáltott.

GIZA: Otthon feküdtem, ideggörcsben, jeges borogatással a homlokomon. De jól hallottad, én kiabáltam. A pofont én éreztem. (Vad gyűlölettel.) Azért írta be, orvul, az utolsó pillanatban, hogy rajtam üssön. Egy művészideált akart a sárba tiporni.

VALENTIN: Én kértem, hogy írja be a pofont.

GIZA: Ne hazudj.

VALENTIN: Az igazat mondom.

GIZA: A pofon után sokan felálltak, és elmentek.

VALENTIN: Tudom.

GIZA: Nem hívtak a függöny elé.

VALENTIN: Megbuktam.

GIZA: Ő bukott meg. Az ő sötétsége. Szaladtak ki az éjszakába, hogy egy kis fényt lássanak. Hogy élsz te itt, mondd? Több mint egy hónapja ebben az odúban, ebben a lyukban.

VALENTIN (gyerekesen, de egy beteg ember bágyadtságával): Nézd a platánokat, még egészen ragacsosak a levelek. És a Duna, ahogy hömpölyög, ahogy árad! Tavaszodik, Giza.

GIZA: Ez nem Duna, ez börtönfal. Be vagy zárva az ostobaságodba. Egy rögeszmébe. De én elhoztam a kulcsot. (Dorgálva, gyengéden.) Otthagyni mindent, ami körülvett, puhán, szeretettel, ami a testedre simult, mint a saját bőröd, a könyveid, a lemezeid, a kitüntetéseid, a koszorúid, a fotók a falon, az albumokban, a hangod lemezen, szalagon, filmen. A fiatal férfi arca, a meglett férfi arca. Az elbűvölő, a komoly, a felelősségteljes. Ezt mind otthagytad.

VALENTIN: Nem sikerült.

GIZA: Micsoda nem sikerült?

VALENTIN: Hát meglépni. A konvenció utolért, mint egy vizslafalka. Hiába éreztem, tudtam, most valami újat csinálok, valami jelentőset... igenis, jelentőset! A legnagyobb jelenetben, tudod, amikor pofon ütnek, én olyan egyedül maradtam, mintha nem is ezen a planétán volnék. A fény sebességével távolodott tőlem minden, ami a környezetem volt eddig. Még Dezső, a nagy rendhagyó, a lelkes anarchista, még ő is elsápadt, és ijedtében elfutott. És akkor elkezdtem félni. Így még sohasem féltem, de ez a félelem furcsán keveredett valami perverz diadallal. Egy remény rakétája voltam. Néhány percig ugyan, de saját magam csúcsteljesítménye. (Kívülről éles csöngetés, majd Érces hang, vagyis az igazgató lép be.)

GIZA: Isten hozta, direktor úr, csak beljebb, ha ugyan befér ide.

ÉRCES HANG: Jó reggelt! Csókolom a kezét, Giza! A tegnapi estéről egy szót se. Magam is vádolom magamat. Olyan tömör bukás volt, hogy szinte már élvezni lehetett. A közönség szívében mínusz huszonöt. Sík Dezső a mártíromság állapotába jutott, mert meghagytam a portásnál, ha át akarja lépni a kaput, rúgja ki. A tegnapi estéről egy szót se. Engedtem magam átrázni, viselem érte a viselnivalót. Persze meghatott a te kamaszos lázad, Aurél. De a művészi nimbuszodért én is felelős vagyok. Megengedik?

GIZA: Tessék, parancsoljon.

ÉRCES HANG: Majd ide, az ágy szélére. Hát csattant. Nemcsak a pofon, a bukás is csattant. Aurél drágám, nem vagyunk mi már tinédzserek. Hagyjuk az ilyen repüléseket a fiataloknak. Én valamikor, talán nem is minden alap nélkül, azt reméltem, hogy nagy színész leszek. És lettem színházigazgató. Na és ez rosszabb? Érezzem üldözöttnek magam? A tegnapi este pedig: teljes feledés. Kezemben a terápia. Mert ez a színházépítés titka. A bukást éppoly törvényszerűnek kell felfogni, mint a sikert. Megengedtünk magunknak egy kis luxust, na és? Előadtuk egy üldözési mániás magyar szerző művét. A címszerepet odaadtuk egy legendás névnek. Fölment a függöny, a közönség gyomra nem vette be. Idioszinkrázia. Megvallom őszintén, én a közönségnek drukkoltam. (Komolyan, egyszerűen.) Elhoztam az új szerepedet, Aurél. Majd érzitek, süt a nap belőle! Az embersége kerek elektromos hullámokban terjed. Halljátok mögüle a nevetést, a jóízű sóhajokat... Sose félj, Aurél, visszalopunk a szívekbe.

*

GIZA (mint partner a szereptanulásban): ... a gyenge nem kétszeresen gyenge - és még boldog is ettől a gyengeségtől -, ha olyan férfival találkozik, mint maga, Péter.

VALENTIN (elnyűtten, szórakozottan): ... mint maga, Péter... mint maga, Péter... ja, igen! (Mondja a szerepét.) és az erős nem kétszeresen érzi ilyenkor ereje viszonylagosságát, mert a szerelem különös természetrajza szerint... Giza, édes, nem lehetne ezt a szerelem természetrajzát dobni, annyira nem illik ebbe a pacsuli szövegbe.

GIZA: Dehogy lehet dobni! A közönség imádja, ha műveltnek tartják, és rábíznak ilyen intellektuális mondatokat. És a kritikusok is megeszik. (Nagyon erélyesen.) Folytassuk, Aurél, mondom a szöveget... Ha olyan férfival találkozik, mint maga, Péter...

VALENTIN (mély elkeseredéssel): És az erős nem kétszeresen érzi... és az erős nem kétszeresen érzi... kétszeresen érzi... (A szöveg átolvad a gyászszertartásba. Beszédfoszlányok, kórus- és tangóvariációk.)

(1968)