HANGJÁTÉKOK   VÉSZI ENDRE (1916-1987)
SZÍNDARABOK TELEVÍZIÓS JÁTÉKOK FILMEK
VERSEK PRÓZAI MŰVEK VISSZA (DRÁMAI MŰVEK)

Tartalomjegyzék
Hangjátékok listája időrendben,
         ABC sorrendben,
         részletes adatokkal
Kötetekben megjelent hangjátékok
Hangjáték-kötetek tartalomjegyzékei
Prózakötetek, amelyekben hangjátékok is
          megjelentek
Hangjátékok, amelyek kötetben nem jelentek
          meg
Hangjátékok fordításai és külföldi sugárzásai
Magnóra vett hangjátékok



Szentendre, ahol sok hangjáték született

KORA ESTI LÁTOGATÓ

HANGOK

FÉRJ
FELESÉG
ÖREGEMBER
FIÚ
LÁNY


FÉRJ: Mi volt odabent?

FELESÉG: Semmi. Nálad?

FÉRJ: Jött egy új pók, és máris ment. Azt mondta, ilyen huzatban nem tud dolgozni, mert neki a reumája... És hogy munkavédelem. A végén annyira kiborult, hogy üvöltözött. Húsz éve gürcölök abban a rohadt huzatban, és soha nem jutott eszembe, hogy munkavédelem meg ilyesmi. A hirdetés?

FELESÉG: Benne van. Már telefonált is valaki, neki komplett zeneszekrény kell, de ez drága.

FÉRJ: Pedig ez van. A miénk komplett és drága. (Ásít.) Fáradt vagyok. És most egész este nem lesz nyugalom e miatt a rohadt hirdetés miatt. Mit eszünk?

FELESÉG: Hideget, szívem. Te ittál?

FÉRJ: Bedobtunk egy-két gint. A figyelmes kollégák. Ha nem tudnád, ma lettem ötvenéves.

FELESÉG: Hogyne tudnám.

FÉRJ: És a nyakkendő? A születésnapi?

FELESÉG: Lesz. Van.

FÉRJ: Az ember megér ötven évet. Fél évszázad. Még kimondani is hosszú, nemhogy végigcsinálni. Hetvenkét kiló történelem. Igaz, voltam már kevesebb is, de az életem, amióta csak vagyok, ezt el kell ismerni, igazi történelem.

 

(Csöng a telefon. Feleség felveszi.)

FELESÉG: Igen, kérem, öt plusz egy, világvevő, lemezjátszó és két hangszóró. Telefunken. Van, van, kérem, rövidhullám is, természetesen. A hirdetésben ez is benne van, kérem szépen...

 

(A hang fokozatosan elúszik.)

FÉRJ: Jó ez a parizer. Nem olyan vizes, mint amilyen lenni tud a parizer. Gin?

FELESÉG Isten éltessen, Lajos, és kívánok neked nagyon sok jót, Lajos. Jobbat, mint ami volt eddig, a legjobbakat.

FÉRJ: Aranyos vagy. Nézd, nem vagyok elégedetlen. Reálisan nézve, a helyemen vagyok. Egészségedre, Ilonka. Neked is sok jót, nagyon sok jót. És majd lesz egy kis meglepetésem.

 

(Koccintás, Csend.)

FÉRJ: Mindent a helyére kell tenni, az ember számoljon a lehetőségekkel, ne hergelje magát mindenféle marha reménnyel. Megkeresem a kétezerötszázat, te is az ezerhatot. Megvagyunk, nem? A gyerekek úgyszólván függetlenek, Lali már a maga embere, Ili is egykettő az lesz. Megállnak a lábukon. Ebben a mi munkánk is benne van, ez természetes. (Koccintás.) Még egy kortyot, Ilonka. Szóval ami van, az van, és az nincs rosszul. Még fiatalkoromban láttam egy filmet, az volt a címe: Elesett békében. Mi pedig élünk. Jöhet valaki, és gúnyos pofával azt mondhatja, na, te kispolgár, na, te átlagférj. Hát csak mondja! És, őszintén szólva, nem tudom, hol végződik a független ember, és hol kezdődik a kispolgár.

 

(Csöng a telefon, fölveszi.)

FÉRJ: Jó helyen tetszik. Szuper, asszonyom, a legnagyobb teljesítmény, asszonyom. Telefunken. Nem, nem elavult típus. Olyan anyag van benne, hogy na! Meg kell nézni, asszonyom, esténként általában idehaza vagyunk, no de nem a végtelenségig! Legyen szerencsénk. (Leteszi.) Ez már így lesz mindhalálig. Egészségedre, Ilonka.

FELESÉG: Nem kérek többet.

FÉRJ: Én még kérek. Nekem kijár. Ötvenéves vagyok. Behavazta hajamat a dér.

FELESÉG: A dér nem havazik, és a hó nem derezik.

FÉRJ: Igenis, tanító néni. Csak egy kortyot. Hogy én is nyugodtabban ihassam a magamét.

FELESÉG: Ihatsz, amennyit akarsz, egész nyugodtan.

FÉRJ: Persze, ez most az én jutalomjátékom. Ma este minden dobás az enyém. Levél nem jött?

FELESÉG: Csupa nyomtatvány. (Kis szünet után.) Valaki keresett, nem is tudom, hogy kicsoda, épp mielőtt hazajöttél.

FÉRJ: Valaki? Kicsoda? És mért nem várt meg?

FELESÉG: Nem tudtam, mikorra jössz.

FÉRJ: De üzenni csak üzent valamit?

FELESÉG: Szeretett volna beszélni veled, ennyit.

FÉRJ: Mért kell hogy kifaggassalak? Hogy hívják a pókot?

FELESÉG: A nevét nem mondta meg. Régi ismerősök vagytok, ez az egész.

FÉRJ: Te nem ismered?

FELESÉG: Azt hiszem, még nem találkoztam vele.

FÉRJ: És hogyhogy régi barátom, és te nem ismered?

FELESÉG: Régi ismerős, így mondta.

FÉRJ: Értem. De mégis, mit akart? Valamit csak akart?

FELESÉG: Azt mondta, átutazóban van Pesten, és hogy éjfélkor megy a vonata. És lehet, hogy még visszajön. Valamikor, nagyon nehéz időkben együtt voltatok, ennyit mondott.

FÉRJ: Nagyon nehéz idők. Az emberek szeretik az általánosságokat. Minden idő nagyon nehéz. És mégis, milyen a pofa? Alacsony? Magas? Kopaszodik, vagy annyi a gyönyörű ősz haja, mint nekem? Vagy egyáltalán... Mégis, mit mondott?

FELESÉG: Mindent elmondtam.

FÉRJ: Jó. De a játék kedvéért: légy szíves szó szerint.

FELESÉG: Mit mondott volna az előszobában, szó szerint és nem szó szerint, úgyszólván a küszöbön? Láttam rajta, nem akar bejönni, én sem erőltettem. Biztosan a kettőtök dolga.

FÉRJ (váratlan idegességgel): Mi az, hogy a kettőnk dolga? Nincs semmi kettőnk dolga. Beállít egy ilyen alak, a nevét sem mondja meg. Mindegy. Ne hidd, hogy rosszkedvű vagyok. Igaz, hogy ötven év az nem népünnepély. Nem férfiavatás, vitézi torna, ilyesmi. De amíg még így bírom, hogy lekopogjam... És azért van jó is az életben. A góré délben behívatott, beszélni akar velem. Legutóbb nyolc évvel ezelőtt hívott magához, tudod, épp a racizás idején, a frász kitört akkor. Nem, az ilyesmit nem szereti az ember. Párnázott ajtó, párnázott pofa. Legalábbis ez van a köztudatban. De a köztudat hajlamos az egyszerűsítésre, az fix. Te Ilonka, hogy ez az ember milyen ember tud lenni! És a Zeiss-üveg mögött milyen kék a szeme! A fene se foglalkozik a főnök szeme színével, de vannak pillanatok, amikor ez hirtelen fontossá válik. Ennek az embernek, amint most kiderült, ibolyakék a szeme. Szóval behív, leültet, egy pillanatig a kezében tartja a kezem. Aztán cigaretta, szivar, fekete, amit parancsolok. Nézze csak, mondja, nézze csak, maga kis híján húsz év óta van nálunk, így és így. Szorgalom. Becsület. Ilyesmi. Elmond mindent, amit az ember évek óta szeretne hallani. Mondom, semmi nagyravágyás, de hányszor megfogalmaztam ezeket magamban. És most tőle hallom, szó szerint. Úgy döntöttünk, mondja. Szóval, úgy döntöttek. Rám bízzák a glicerinüzemet. Elsejétől kezdve, visszamenően. Már ami a fizetést illeti. Nem tudom, minek vegyem, születésnapi ajándéknak, vagy hogy viccelődik velem a sors, a fene kutatja! (Csöng a telefon. Feleség felveszi.)

FELESÉG: Igen, a mi hirdetésünk.

FÉRJ: Fejezd be Ilonka, vágd oda. Mondok valami fontosat, és akkor közbeugat ez a rohadt telefon. Add csak ide, majd én elintézem röviden.

FELESÉG: Ne vadulj, nagyon kérlek.

FÉRJ (miután kivette a kezéből a kagylót): Milyen hirdetésügyben méltóztatik? Van önnek agya? Mert mi agyakat, s emberi agyakat vásárolunk, átlagos súlyú emberi agyakat. Nagyon sajnálom. (Leteszi.) A marha, majd seggre ült. Nagyon kibabráltam a zeneimádó lelkével. Kiderült, hogy egyáltalában nincs agya.

FELESÉG: Évek óta várunk valami ilyesmire. És most olyan mellékesen beszélsz róla.

FÉRJ: Egyáltalán nem mellékesen. Hidd el, tulajdonképpen el vagyok gyengülve a meghatottságtól. Végeredményben újabb stafétabot. Emelkedik a fizetés, megbecsülés, az ember pofáját bearanyozzák. És, mondjuk meg becsületesen, az ember elképzel mindenfélét, de amikor egy szép napon azt mondják, nesze, itt van, hát elszégyelli magát: ezért lihegtél olyan nagyon? (Kis szünet után.) Hát szó, ami szó, meg kellene ünnepelni. (Újabb szünet.) Na és az a pacák, aki itt volt... hogy is mondta? Nehéz időkben? Mi az, hogy nehéz időkben? Gondolod, hogy célzott valamire, vagy konkrétan mondta? Megjegyzem, az életem teljesen egyértelmű. Igen, voltak nehéz idők, és talán lesznek is. Egészségedre, Ilonkám.

 

(Az előszoba felől csengetés. Ennek a hangja egészen más, mint a telefoné: mélyebb, berregőbb.)

FÉRJ: Ez talán ő lesz.

FELESÉG: Maradj csak, majd én nyitok. (Kis szünet után visszatér valakivel.) Tessék, uram, ez volna itt.

ÖREGEMBER: jó estét kívánok. Elnézést kérek a zavarásért, de hát a hirdetésben benne volt, hogy este.

FÉRJ: Tessék csak, tessék.

ÖREGEMBER: Impozáns darab.

FELESÉG: És a hangja. (Megszólaltatja.) Két hangszóró.

ÖREGEMBER: Kimondottan impozáns darab.

FELESÉG: És mint bútor is. Tessék megnézni. Tiszta koloniál.

ÖREGEMBER: Az, az. Kimondottan koloniál. Ez volna itt a lemezjátszó?

FELESÉG: Mikrobarázdás. Alkalmas minden fordulatra. Tessék csak meghallgatni. (Egy tangó szomorúan érzelmes részlete.)

ÖREGEMBER: Istenem, a megboldogult fiam kedvenc száma volt.

FÉRJ (türelmetlenül): És hogy tetszett dönteni? Megfelel?

ÖREGEMBER: Kimondottan megfelel. De meg kell mondjam, már az elején meg kellett volna mondjam, én nem vagyok vevő. Sorra járom a hirdetőket, tetszik tudni, egészen magam élek, és az ilyen őszi esték nagyon végtelenül hosszúak. És minél komplikáltabb a hirdetés tárgya, annál hosszabban lehet beszélgetni róla. (Kis szünet.) Bocsánatot kérek a zavarásért. Kimondottan impozáns darab. És tényleg, tiszta koloniál.

*

FÉRJ: Szóval annyit mondott, hogy mi ketten, nehéz időkben. És teszerinted nem volt a hangjában gúny, ilyesmi?

FELESÉG: Miért gúnyolódott volna?

FÉRJ: Hát csak úgy. Az ilyen emberek könnyen gúnyolódnak. Nincs nevük és nincs létezésük, hát azt tesznek, amit akarnak. Az ilyen emberek, azt te is tudhatnád...

FELESÉG: Az isten megáldjon, milyen emberek!

FÉRJ: Az ilyesfajták. Mint ez a miénk. Ezek fogják magukat, belépnek valahová, hogy úgy mondjam, jelentősen, pedig hát kicsodák is ezek? Kis nímandok! Üzennek valamit, pedig nincs is üzennivalójuk, joguk sincs hozzá, aztán egyszerűen fogják magukat, és elmennek. Az ilyen embereket ki kell kérdezni. Nem úgy mondtad, hogy szőke és alacsony?

FELESÉG: Tudom is én! Lehet ilyen, lehet, hogy az ellenkezője.

FÉRJ: Na látod. Ez a baj. Valaki keres, és te még azt sem tartod fontosnak, hogy megjegyezd a pofáját. Tudod, hogy hívják az ilyesmit? Közömbösség.

FELESÉG: Lajos, olyan szép ez a nap. Behívott a góré. Mért akarod elrontani?

FÉRJ: Kezébe vette a kezemet, és szinte nem akarta elengedni. Egyenesen belenézett a szemembe.

FELESÉG: Na látod. Jobb, szebb születésnapot nem is kívánhat az ember. És akkor te nem nyugszol. Hajszolsz egy nem létező kísértetet.

FÉRJ: Mit én? Te. Csakis te. Mert annyi fáradságot sem veszel, hogy megjegyezd, ki volt az az ember. Belép egy nemtudomkicsoda, elkezd simán sértegetni, és te - semmi, oda se neki!

FELESÉG: De nem sértegetett.

FÉRJ: Akkor célozgatott.

FELESÉG: Lajos, szívem, eszében se volt.

FÉRJ: Akkor légy szíves, mondd el pontosan az egészet.

FELESÉG: Már ötször elmondtam.

FÉRJ: Mondd el hatodszor. Nagyon megkérlek.

FELESÉG: Lassan húsz éve vagyunk együtt, Lajos.

FÉRJ: Mi ez most? Történelmi áttekintés?

FELESÉG: Ha ennek az embernek valami jelentősége volna, arról én is tudnék.

 

(Az előszobából csöngetés.)

FELESÉG: Maradj! (Kis szünet után a Fiúval visszatérve.) Nincs kulcsod, Lali?

FIÚ: Szervusz, apa. Nincs, édesanyám. A slusszkulcsom karikáján felejtettem, a slusszkulcsot pedig a kocsiban, a kocsimat a lila jövőben. Valahogy ez a képlet.

FÉRJ: Szellemes vagy, fiam.

FIÚ: Mint egy autótól független, szabad ember. Csak azért néztem be hozzátok, mielőtt még kis szobámba visszavonulnék... apa, élj sokáig. Csak ezt akartam mondani.

FÉRJ (elhűlve és megindultan): Te észben tartod az én születésnapomat?

FIÚ: Az ötvenegyediket már illik.

FELESÉG: De hát az apád még csak ötvenéves.

FIÚ: Tévedtem volna? Ez a tiéd, apa.

FELESÉG: Egy gyönyörű cigarettatárca!

FÉRJ: És szattyánbőr.

FELESÉG: Nem is tudtam, hogy ilyen gavallér vagy, Lali.

FIÚ: Loptam.

FÉRJ: Nem akarok nagyokat mondani, de nekem ez kimondottan jólesik.

FIÚ: Hagytatok valami kaját?

FELESÉG: A konyhában van parizer, vaj és zöldpaprika.

FÉRJ: Megjátszod a cinikusat, de azért az én fiam vagy.

FIÚ: Az érzelmek ellenpontozása. Hát minden jót, papa. Szóval parizer és vaj. Aludjatok jól. (Kimegy.)

FÉRJ (kis csönd után): Ezek az igazi szabad emberek, nem cipelnek magukkal semmit. Őszinték, mert gyanútlanok. Tele vannak kegyetlenséggel, mert tudnak nem hazudni. Szépek, jó növésűek és a szemük tiszta. Főznél egy kávét, Ilonka?

*

FÉRJ: Nem azt mondtad, hogy bicegett? Mintha azt mondtad volna.

FELESÉG: Nem tudom, nem emlékszem. Lehet, hogy bicegett.

FÉRJ: Ne haragudj, hogy ilyen marhaságokat kérdezek, de valamikor összefutottunk egy fickóval, aki bicegett. É s mert azt mondta, hogy válságos időkben, hát az tényleg olyan volt, rohadt idő. Nekem az az elméletem, minden idő válságos. Kinek hogyan. Szegény anyám abba halt bele, hogy én megszülettem. Hány ember tűnik el a balfenéken, hogy mi életben maradjunk?

FELESÉG: A gin pesszimista filozófiája.

FÉRJ: Nem, asszonyom, pesszimizmusról szó nincs. Légy szíves, koccints velem. Ötvenéves vagyok, és amint voltál szíves hallani, a glicerinüzem vezetője. Elsejétől visszamenőleg. Ez csak nem kitalált ok az ünneplésre? (A pohárkák csengése.)

FÉRJ: Szó, ami szó, ez a nemzedék olyan sáros, hogy a bűntudat minden mennyiségben belefér.

FELESÉG: Behívott a főnök, mondta, amit mondott, és te nem tudsz örülni.

FÉRJ: Ez nagy tévedés! Ebben a pillanatban csak örülni tudok. És itt van Lali, aki - a maga módján - nem feledkezett meg a születésnapomról. Ez nekem dupla öröm. Mennyi az idő nálad, Ilonka?

FELESÉG: Öt perc múlva nyolc.

FÉRJ: Akkor még jöhet az a bizonyos. A te kádered. Bár nekem olyan mindegy, jön-e, nem jön. Nem én hívtam, nem én üzentem érte. Jött, és keresett. És akkor még a nevét sem hajlandó bemondani. Hogy együtt voltunk valami életveszélyben!

FELESÉG: Azt a szót, hogy életveszély, ki sem mondta.

FÉRJ: Azt a szót nem. Valóban. De nehéz időkben az életveszély sem ritka.

FELESÉG: Ahogy te mondtad, hát ha jön, jön, ha nem, nem.

FÉRJ: Ez a helyes beszéd. Éjfélkor megy a vonatja. És hová megy a vonatja? Mi közöm hozzá? Máris túl sokat beszéltünk róla. Aztán, őszintén szólva, kezdek álmos lenni. Ez a nap alaposan elfárasztott. Hát igen. Nem vagyok húszéves. Lassan összeadódik, ami elmúlt, és az egész ügynek kezd súlya lenni. Ágyazol, Ilonka?

*

(Tizenöt évvel ezelőtt. Az egész jelenet gyorsabb, zaklatottabb, más dimenzióban szól, talán így lehetne jellemezni: magasabb fekvésben.)

FELESÉG: Ennyi ideig gyűléseztetek? Szegény drágám, csak úgy árad belőled a bagószag.

FÉRJ: Minden pórusomból. Hát az úr ezerkilencszázötvenkettedik esztendejében nem adnak egy taggyűlést öt óránál alább. Nekünk is többe van. Ültünk a füstben, ültünk, ültünk, és vártunk, hogy szavazzunk.

FELESÉG: Szegénykém, te, azzal a higanyfejeddel.

FÉRJ: Ő volt a szegénykém, Sipos. Neki volt nehéz kibírni fenékkel. Szétszedték, darabokra. Egyszerre mindenki tudott valami rosszat róla.

FELESÉG: És a végén mi lett vele?

FÉRJ: Hogy mi lett vele, szívem? A végén kizárták.

FELESÉG: És te?

FÉRJ: Mit én? Föltettem a kezem, mint a többi. Mért nézel így rám? Én lettem volna a kivétel? (Kis csönd.) Lali?

FELESÉG: Már alszik.

FÉRJ: A telefonba azt mondtad, hogy láztalan.

FELESÉG: Nincs láza, és holnap már fölkelhet.

FÉRJ: Ili mint a makk. Nem kapta el a bátyjától.

FELESÉG: Nem.

FÉRJ: Na hál' isten. (Visszatér az előbbihez.) A végén a szerencsétlen még meg is köszönte. A közösség hozzásegítette ahhoz, hogy tisztábban lássa a saját hibáit - valami ilyesfélét mondott, persze a felét érteni se lehetett. (Kis szünet.) A baj az, hogy nemcsak kizárták, de elbocsátják. Magyarul: kirúgják, és rettentő élhetetlen. (Magát nyugtatva, de hevesen.) Lehetetlen volt melléje állni. Hát hogy tudtam volna segíteni rajta, mondd? És olyan hülyén csinálta, hogy az külön öngyilkosság! Felém fordult a szerencsétlen - persze mindenki az én pofámba bámul -, hogy én tudom, nekem tudnom kell, ő nem állt szemben politikailag, és hogy a Sztálin-képet ő nem vette le a falról, hanem a szög lazult meg. Én ezt tudom, nekem ezt tudnom kell - folyton csak így és így -, mi évek óta ugyanabban a szobában dolgozunk, egymás mellett, én ismerem minden gondolatát, tudok róla mindent.

FELESÉG: És erre te?

FÉRJ: Mit erre én? (Zavartan.) Nem vagyok gondolatolvasó - ezt válaszoltam. Erre kitört az általános röhögés. Nem, azt nem akartam, hogy közderű legyen, de ezek csak arra vártak, hogy röhöghessenek. A szög, az meglazult, az tényleg meglazult, és a kép leesett magától, én ezt tudhatom - továbbra is makacskodott a szerencsétlen. Megérthetsz engem, Ilonka, én segítek, ha tudok, nem vagyok vadállat, de azzal, hogy kiadom magamat, még neki nem segítettem. A végén Kléber nekem jött, kerek perec nekem - láttad volna az arcát, hogy kivörösödött! Magától esett le az a kép? Talán földrengés volt abban a szobában? Tud valaki ilyesmiről? Így és így. Ilyen gúnyos hangon kérdezgetett. (Szünet.) Én ezt a Sipost igazán kedveltem, jópofa volt, rendes ember volt, mind a ketten a Kinizsinek drukkoltunk, de mondd, te mondd meg, Ilonka, mit tehettem volna érte? Amellett ez egy ámokfutó.

FELESÉG: Talán azt mondhattad volna, Lajos...

FÉRJ: Semmit! Nem érted, hogy semmit? Hónapok óta tudom, hogy ki akarják rúgni, csak a megfelelő mondatot keresik. Ha nincs ez a képügy, akkor van más. (Kis szünet.) Az az ember ott állt a füstben, és egyszerre kialudt a szeme. Te, hidd el, szó szerint kialudt, mint egy rossz villanykörte. Lehajtotta a fejét, és kész. Megértette a dolgot. Kléber még volt olyan, hogy is mondjam, emberséges, hogy a zárszóban megcsillantotta előtte, igen, így szokta ő ezt nevezni, hogy megcsillantja a reményt. Kemény munkával, őszinte megbánással - ilyeneket mondott neki.

FELESÉG: És Sipos?

FÉRJ: Semmi. A szeme kialudt, és kész. Utána összesodródtunk a ruhatárban. Véletlenül a lábamra lépett, mondta is rögtőn, ne haragudjak. De most már magázott.

FELESÉG: És?

FÉRJ: Mit és? Mért kérdezgetsz? Végeredményben mi nem vagyunk utcáról jött emberek, nekünk elveink vannak. Személy szerint nagyon sajnálom, ez igaz, de végeredményben... (Tehetetlenségében belehajszolja magát.) Ő tehet róla. Igenis, évek óta járt a szája. Azok a kis gúnyos viccei. Jó, jó, én kussoltam. De most engem is bele akart rántani abba a disznóságba. Hogy mentő tanú legyek egy menthetetlen ügyben.

FELESÉG: De a képet nem vette le.

FÉRJ: Honnan tudod? Éppúgy levehette, mint ahogy nem vette le. Nem vagyok hajlandó, hogy egész éjjel gyötörjem, emésszem magam. Nem tudok rajta változtatni, értsd meg. Ahhoz én nagyon kis pont vagyok. És különben is. Főztél valamit, Ilonka?

*

FELESÉG: Megágyaztam, Lajos.

FÉRJ: Mondd, emlékszel te egy kollégámra... már jó régen dolgoztam együtt vele. Azt hiszem, Siposnak hívták.

FELESÉG: Sipos? Nem, nem emlékszem.

FÉRJ: Dehogynem. Tőlünk kirúgták, és aztán valahogy felszívódott. Én próbáltam érdeklődni utána, de hát tudod, hogy van ez.

FELESÉG: Mért kellene, hogy emlékezzem rá?

FÉRJ: Semmi, egy ötlet. Mit mondott Ili, mikor jön haza?

FELESÉG: Nem tudom. Itt ez az új fiúja a műegyetemről...

FÉRJ: Komoly, vagy csak olyan izé?

FELESÉG: Mit tudom én. Lehet ez is, meg az is.

FÉRJ: Ahogy sikerül neki megúsznia.

FELESÉG: Pontosan. Neked, sajnos, nem sikerült.

FÉRJ: Én, a magam részéről, nem is akartam.

FELESÉG: Két évig jártunk együtt, és te még mindig csak töprengtél. Vergődtél, szegénykém, míg végre elhatároztad magad. Egyszer egy este azt mondtad, szedjem össze az iratokat, másnap megesküszünk. Esküszöm, megrémültem. Te megkérdezted, mért vagyok olyan fehér. Emlékszel, azt mondtam neked, hogy félek. És próbáltalak lebeszélni. Igazán nem emlékszel? Te nevettél, átfogtad a vállamat, és magadhoz szorítottál. Elkezdtél nyugtatni és kérni.

FÉRJ: Még jó, hogy nem azt mondod, könyörögni.

FELESÉG: Mondhatnám úgy is.

FÉRJ: Én erre nem emlékszem. Neked volt sürgős.

FELESÉG: Nekem? Miket beszélsz te itt összevissza? Micsoda indulat ez benned?

FÉRJ (konokul): Csakis neked volt sürgős! Azt mondtad, igenis úgy mondtad, mint egy ultimátumot, hogy állapotos vagy. Később kiderült, hogy tévedés volt. Nézd, én nem mondom, hogy át akartál verni, hogy csak trükk volt, de a tény az tény. (Váratlan indulattal.) Tartsuk magunkat a tényekhez! Lehetetlen dolog, hogy én minden vacak kis ügyből, minden kis hülyeségből lelkiismereti kérdést csináljak, te pedig úgy sétálj mellettem, mint a tévedhetetlen hölgy, aki a legjobb esetben is felelősségre vonja az embert.

FELESÉG (a sírás határán) Hogy tudsz ilyen durva lenni? Ilyen igazságtalan? És ilyen trükköt, hogy állapotos!

FÉRJ: Nem kell mellre szívni, Ilonka! Két felnőtt gyerekünk van, és ez a lényeg. A házasságunk bevált. Most hová mégy? Felhúztad az orrod?

FELESÉG: Ne haragudj, de nekem is nehéz napom volt, én is fáradt vagyok. Ha megengeded.

FÉRJ: Ne haragudj rám, Ilonka. Ismersz, eljár a pofám, ennyi, na! Nem akartalak én megbántani. Nagyon kérlek, ülj vissza a helyedre, igyál velem egy pohárral. Ma igazán olyan jó napom van, hidd el, nemhogy bántani nem akarlak, de szeretnék átadni ebből a jókedvből. Egyedül az öröm is elviselhetetlen. Mit szólnál, ha lemennénk valahová, iszunk egy kortyot, hallgatunk egy kis zenét, ilyesmi. Öltözz át, Ilonka, vedd föl az új sötétkék ruhádat az én kedvemért. Olyan törékeny, lányos vagy benne. Mert hiába szültél két gyereket - és milyen két gyereket -, az alakod megmaradt. Lekopogom. És a ruha vágásából a bőröd kivilágít, igen, ez a megfelelő szó, kivilágít. Más asszonyok ebben a korban! Olyan rohamosan jön rájuk az öregedés! A bőrük egyszerre összegyűrődik, tokájuk lesz, igenis, tokájuk, és a hajukból kiázik az a bizonyos ruganyosság. Te még ma is olyan szép tudsz lenni, mint régen voltál, amikor mindennap más ruhába öltöztél, és figyelted az arcomon a hatást.

 

(Csöngetés az előszoba felől.)

FÉRJ: Mi ez itt máma, átjáróház? Persze hogy átjáróház. A rohadt hirdetés! Mondtam, Ilonka, el innen, de azonnal, meneküljünk. A végén a nyakunkon marad ez az ócska zeneláda, de az estéinknek fuccs.

ÖREGEMBER: Bocsánatot kérek az újabb zavarásért, az ajtó is nyitva volt.

FELESÉG: Tessék csak nyugodtan beljebb jönni.

ÖREGEMBER: Nagyon furcsa helyzetben vagyok. Azt hiszem, itt felejtettem az esernyőmet, de ez nem egészen biztos.

FELESÉG: Tessék csak nyugodtan körülnézni.

ÖREGEMBER: Olyan igazi családi sátor az az esernyő, alája férne egy komoly família. De hát, kérem, én csak magam vagyok. Lehetséges volna, hogy nem hagytam itt? Mert, kérem tisztelettel, ha sorra veszem a helyeket, eddig négy helyen jártam, nem is négy, öt helyen, szóval a végén ez maradt. Megengedik, hogy leüljek egy kicsit?

FÉRJ: Mi éppen menni készülünk, kedves uram. Légy szíves, menj és öltözz át, de légy szíves!

FELESÉG: Foglaljon csak helyet, bácsi.

ÖREGEMBER: Az egyik helyen, ahol díszmadarakat hirdettek, egy kis alligátor is kapható, valami természettudós unokaöccsük hozta Afrikából, egy törzsfőnöktől kapta ajándékba, mert állítólag elmúlasztotta a tüsszögését. Az a törzsfőnök hetek óta tüsszögött, se éjjele, se nappala. És mit tetszenek gondolni, mit ajánlott neki ez az unokaöcs, mármint a természettudós? Megkínálta kockacukorral, és attól egykettő elmúlt. Hogy mi mindent kínálnak eladásra az emberek! Nem, most már látom, hogy az esernyőm nem itt maradt. Most már tessék megmondani, hol keressem? Mert több személyes, az igaz, de én egyedül sem tudom, hogy mit kezdjek nélküle.

FÉRJ (ingerülten): Miért, uram, csak nem zuhog?

ÖREGEMBER: Á, dehogy. Derült, szép este van. De egyszer majd nekifog, és esik. Ki tudja, még hány esős nap lesz ebben az évben! Én magányos ember vagyok, nekem kell magamra gondolni. Tessék elképzelni a sorsomat. Az egész családom meghalt. Túléltem a feleségemet, a fiamat, az öcsémet, a sógoromat, az unokahúgaimat. Úgy gyűjtöm a halottakat, mint más rendes ember a forintot. És a halottak kamatoznak, emléket legalábbis, úgy értem. Én meg az élőket keresem, hogy megszabaduljak tőlük, de nem maradnak el. Örökké a sarkamban. A díszmadaras hirdetőnél például azt súgja az egyik: ne légy kicsinyes vedd meg azt a kedves kis alligátort. (Szünet.) Elnézést kérek, nagyságos asszony, elnézést, uram, de ilyen jó esernyőt én már az életben nem találok. A halottaim, akik szorosan mellém álltak az ernyő alá, rossz néven vehetik, hogy ezután megáznak.

*

FÉRJ (álderűvel): Na látod, mégiscsak jó volt ez a kis kirándulás. Nem mondom, a zene lehetett volna csendesebb, de lehet, hogy csak azért dörömbölt olyan nagyon, mert én vagyok fáradt. S hogy te milyen szép voltál! Az arcodon a finom kis pirosság, mintha csak odagondolták volna lánykorodból.

FELESÉG: Én is jól éreztem magam.

FÉRJ: Amikor az a pléhpofa pincér megkérdezte, hogy parancsolnak-e jégkockát, te a retikülödhöz nyúltál, mert biztosan arra gondoltál, ki tudjuk-e fizetni a számlát.

FELESÉG: Kijöttem a gyakorlatból. Évek óta sehol.

FÉRJ: Csak a vállalati bulikon. Az pedig kötelező pofafürdő. De igazad van, ez embertelen állapot.

FELESÉG: Nem mondtam ilyet.

FÉRJ (fokozódó jókedvvel): Egy régi kolléga mondása jut az eszembe: "A mi górénk se nem iszik, se nem dohányzik, embertelen élet az!" - óriási szöveg, nem igaz? Majd mi is változtatunk. Na hallod! Egy osztályvezető! Végre szinkronban tudás és beosztás! És még egyszer kérlek, Ilonka, ne haragudj rám. Az este összevissza járt a szám. Tudod, a fölfokozott állapot. Még az öröm is visszájára fordulhat. És aztán nem szeretem, tudod, hogy beállít valaki, titokzatoskodik, homályosan célozgat erre meg arra. Tele vagyunk mindenféle rossz beidegződéssel.

FELESÉG: Semmi baj.

FÉRJ: És azt se vedd komolyan, amit a házasságunkról mondtam. Tudod, az ember vissza akar ütni, bár, ha meggondolom, nem is tudom, hogy miért. Te igazán nem adtál rá okot. Legfeljebb annyit, hogy túl jelentősen említetted azt az alakot. Ilyenkor jobb semmit sem mondani. És ne haragudj, te mintha aláhúztad volna azt a semmit, amiről nem kell beszélni, mert egyszerűen nincs értelme. Mintha olyan szándékod lett volna, hogy piszkálj egy kicsit. Ezt én nem állítom, csak úgy mondom, hogy értsd. Arra gondoltam, te engem ki akarsz billenteni. Nagyon kérlek, ne fordíts hátat, hallgass végig, kell hogy értsd a helyzetet.

FELESÉG: Egyáltalán nem értelek, és nem is akarlak érteni. Most hová akarsz eljutni?

FÉRJ: Sehová. Csak azt szeretném, ha tudnád, de határozottan, engem nem lehet kibillenteni. És nem lehet évek óta, ha kimondatlanul is, büntetni valamiért. Nem ülök a vádlottak padján.

FELESÉG: Mondom, hogy semmit se értek.

FÉRJ: Te nagyon is érted... És nagyon is tudod, mire gondolok. Hát igen, beleestem abba a nőbe. És nem rohantam közölni ezt veled. Ez is igaz. Hát igen, el akartam menni vele, de a végén itt maradtam. Itt vagyok, vagy nem vagyok itt?

FELESÉG: Hagyjuk ezt, erről ne beszéljünk.

FÉRJ: Csak beszéljünk, egész nyugodtan. Itt maradtam.

FELESÉG: Mert ő ment el másvalakivel.

FÉRJ: Nem lehet évek óta büntetni valakit, mert beleszeretett egy nőbe.

FELESÉG: Elment másvalakivel, én meg itt maradtam veled. Pontosan látlak, ennyi az egész.

FÉRJ: Nem lehet büntetni engem, mert szerettem valakit. Nem vagyok odaragasztva a vádlottak padjához.

FELESÉG: Itt maradtam veled, és jobban ismerlek, mint szeretnéd.

FÉRJ: Nincs hozzá jogod. Ahhoz sincs jogod, hogy jobban ismerj, mint szeretném. És ahhoz sem, hogy óráról órára kipreparáld az állítólagos hitványságomat, mint egy békát szokás. Nem vagyok se rosszabb, se gyávább, mint az átlag. Van belőlünk legalább kétmilliárd a földön.

FELESÉG: El akartál menni azzal a nővel, itt hagyni a két gyerekkel. Csak azon múlt az egész, hogy azon az autóbuszon, amelyik átvitte a határon, az utolsó pillanatban másnak szorított helyet. Hetekig fölsírtál az álmodból.

FÉRJ: Szerettem. Nem is őt, inkább a szerelem lehetőségét.

FELESÉG: Milyen lírai vagy, és milyen finom!

FÉRJ: Kiárusítom az őszinteségemet. Parancsolsz még valamit?

FELESÉG: Nem. Semmit.

FÉRJ: Most egyszerre nem? Éveken át mást se tettél, mint nyomoztál utánam. Csak kérdezz nyugodtan, válaszolok. (Kívülről zaj, majd belép Ili.)

LÁNY: Szevasztok! Ti még ébren?

FÉRJ: Mulatunk, Ilike, istenien mulatunk!

LÁNY: Hallom, hogy születésnap. Hadd simogassam meg a szakálladat, apa. Gin? Tölthetek? Kedves egészségetekre! És isten éltessen, apa, jó sokáig, és maradj ilyen stramm, ilyen jóképű őszülő úriember.

FELESÉG: Égve hagytad odakint a villanyt.

LÁNY: Igen. Kint van a fiú.

FELESÉG: Micsoda fiú?

LÁNY: Az előbb találtam. Már beszéltem róla, anyám. Ez az a bizonyos fiú, a műegyetemről. Szeretne megismerni benneteket.

FELESÉG: Most, éjfélkor?

FÉRJ: Hívd be.

LÁNY: Ugyanis itt akar maradni nálunk.

FELESÉG: Hát csak akarjon.

LÁNY: Én is akarom. Lali kimegy a cselédszobába, cserélünk, mi az ő szobájában leszünk. Ne szólj egy szót se, ezek még a háború előtti reflexeid, lásd be.

FELESÉG: De legalább szereted ezt a fiút?

LÁNY: Várj csak... ezen még nem gondolkoztam. El tudom képzelni, hogy együtt maradunk egy ideig.

FELESÉG (küszködve, kétségbeesve): Hogy szereted-e, azt kérdeztem!

LÁNY: Azt is el tudom képzelni, hogy mindennap megvárom az egyetemnél, és együtt megyünk haza. Unom a bagószagú eszpresszókat és a kölcsönkért albérleti odúkat. Van olyan igényem, hogy huzamosabb ideig együtt legyek vele. Nappal is, meg éjjel is, mindenféle emberi helyzetben.

FELESÉG: De hogy szereted-e, Ilikém, ezt kérdeztem, és folyton csak ezt kérdezem.

LÁNY: Ki kell próbálni. Ti is kipróbáltátok, nem?

FÉRJ: Neked mi a véleményed, szeretjük mi egymást anyáddal?

LÁNY: Hát én azt honnan tudjam?

FÉRJ (áljókedvvel): Honnan tudjad? Hát itt vagy te, és itt van a bátyád.

LÁNY: A gyermekáldás, apám, nem bizonyíték. Az emberek többsége nem szereti egymást, mégis szaporodik. Azonkívül, ne haragudj, ti már túl vagytok a korosztályon.

FELESÉG (váratlanul kitörve, kiáltozva): A szobát nem adom! Innen elmehetsz a fiúddal, ahová akarsz, de a szobát nem adom. Nem szolgálok nektek a halálomig.

FÉRJ: Hívd be a fiút, hadd lássam.

LÁNY: Igazán behívjam? Hallod, hogy anya mit mond.

FÉRJ: Anyád most ideges. Félóra múlva majd ő is azt mondja, hogy maradjon. És reggel elcserélitek a szobát Lalival.

LÁNY: Már cseréltünk, apa.

*

FÉRJ: Nem tudsz aludni?

FELESÉG: Valahogy nem.

FÉRJ: A dolgokat el kell fogadni. Azt szeretem Iliben, hogy egyértelmű. Mindig is ilyen volt.

FELESÉG: Mindig lehetett számítani a kíméletlenségére. (Hosszú csend.) Ezeknek egykettő gyerekük lesz, és akkor majd mi mehetünk a cselédszobába.

FÉRJ: Lesz. Ili a harmadik hónapban van.

FELESÉG: Ne viccelj. Neked megmondta?

FÉRJ: Képzeld, a tanácsomat kérte. Ilyen a kapcsolatom a gyerekeimmel. Erre büszke vagyok.

FELESÉG (nem tragikusan): Szóval a hátam mögött - a te tanácsodat kérte.

FÉRJ: A hátad mögött. A szigorú elveid mögött. Számított a gyöngeségemre.

FELESÉG: Ravasz kis nő.

FÉRJ: Ravasz. Az isten felruházta ravaszsággal és kedvességgel. Használja is mind a kettőt.

 

(Éles, kegyetlen telefoncsengés.)

FELESÉG: Az öreg lesz. Az esernyős. Rájött arra, hogy nem is volt esernyője. Vedd fel.

 

(A telefon folyamatosan cseng.)

FÉRJ: Örülök, hogy a humorodnál vagy, de nem veszem fel. A sors ezennel ki van küszöbölve. Éjfél után nem vagyok köteles a rendelkezésére állni.

FELESÉG: Nem bírom ezt az őrült csöngetést. Ha te nem, majd fölveszem én.

FÉRJ (sokatmondóan): Nem veszed fel.

FELESÉG: Furcsa vagy.

FÉRJ: Az. Magamnak is. Képzeld, történelmi alak vagyok. Lajos az ötvenéves. Lajos, a dicstelen. Állok a talapzaton, bronzfigura, aki lassan zöldül. Körös-körül fák, reflektorok, a kutyák lepisilik. (A telefon folyamatosan csöng.). Megyek, és kihúzom a dugót.

FELESÉG: Nem lenne mégis egyszerűbb felvenni?

FÉRJ: Az lenne a legkomplikáltabb. Nem állok rendelkezésére. (A telefoncsöngetés abbamarad.)

FÉRJ: Megértette, hogy hiába kísérletezik, kiérezte a hangomból a komolyságot. Végeredményben neki is vannak idegei. Nem vagyok örökké ügyeletes. Nem rángathat elő, amikor az eszébe jut. Azt hiszem, ő ezt most már pontosan tudja, de te is megmondhatod neki, ha véletlenül találkoztok. Nagyon kérlek, ne csinálj ilyen csodálkozó arcot, te pontosan tudod, hogy ki telefonált.

FELESÉG (belemegy a játékba): És ha tudnám is! Éjfélkor elutazott.

FÉRJ: Hátha lekéste a vonatot.

FELESÉG: Elég volt, most már én mondom, fáradt vagyok. Ma este már annyi mindent hallottam tőled. Elég volt, már megmondtam neked!

FÉRJ: Kértelek, hogy ne haragudj, ez nem elég? Bocsánatot kértem tőled.

FELESÉG: Nem haragszom. Nincs bennem semmi, sem harag, sem az ellenkezője. Csöndet szeretnék, ennyi az egész. És még egyszer mondom, nem haragszom rád.

FÉRJ: Hát ne is. (Hosszú csend után.) Szükségem van rád, Ilonka. Az élet nemcsak abból áll, hogy gürcölünk és összeszorítjuk a szánkat. (Hosszú csend.) Azt mondtam neked, ennek a nemzedéknek rossz a lelkiismerete. Hát nem dicsekedhetünk, ez igaz, de az emberek többsége nem bűnöző, és ez a fontos. Volt olyan helyzet, hogy szólni kellett volna, de fogtam a számat. Valami lökdösött belülről, beszélj, tiltakozz, mondd ki az igazat, de én kussoltam. Igaz, nem én voltam a döntőbíró. Másfél évig voltam a fronton, de nem öltem. Nem tapad vér a kezemhez, Ilonka, ez is valami! És nem voltam cinikus, mindig hittem abban, amit csináltam. Legalábbis átmenetileg. Óvatos vagyok, ez igaz, de az óvatosság még nem opportunizmus. És avval a nővel nem azért nem mentem el, mert egyszerűen másnak szorított helyet maga mellett. Az a nő, ha tudni akarod, ragaszkodott hozzám, az a nő szerelmes volt belém. De különben ez nem tartozik ide. Azt kérdeztem, hogy alszol-e.

FELESÉG: Nem, nem alszom, téged hallgatlak.

FÉRJ: A hangod most olyan, mint amikor szépen, egyenletesen üt az óra. Olyan, mint régen. Mikor is volt az a régen? Tegnap vagy öt perccel ezelőtt? Az a jó, hogy legalább annyira a jelenem is vagy, mint a múltam. És te is itt vagy velem.

FELESÉG: Nem keresett téged senki, Lajos.

FÉRJ: Senki? Te most meg akarsz nyugtatni, ennyi az egész. De én nem szorulok rá, hidd el. Ide bármikor eljöhet bárki.

FELESÉG: Nem volt itt senki, Lajos.

FÉRJ: Szóval senki. (Enyhülten.) Jó kis fantáziád van. Megforgattál egy kicsit, nem mondom. Pedig hát én nem rúgtam ki embereket, nem ítéltem el senkit, nem voltam a vád tanúja, sem igazi, sem konstruált ügyekben, és mégis - mondd, hogy élhet, mondjuk, egy ügyész, egy politikus, ha én így élek, ilyen vacak lelkiismerettel.

FELESÉG: Mindenki úgy él, ahogy tud. A maga lelkiismerete szerint.

FÉRJ: De hát mi az, hogy lelkiismeret, azt mondd meg nekem. Az idegek matematikája, vagy mi a csoda?

 

(A fiatalok szobájából magnózene hallatszik, mindig erősebben.)

FÉRJ: Úgy látszik, a gyerekek jól érzik magukat. Megünneplik, hogy befogadtuk őket.

FELESÉG: Csak te fogadtad be őket.

FÉRJ: Te meg én. Ne játszd meg a szigorút, Ilonka.

 

(Nyílik az ajtó, a zene bezúdul, de az ajtó zárulásakor ismét elcsöndesedik.)

FIÚ: Remélem, nem alusztok még. Egy kis háziünnepség, apa. Esküszöm, nagyon rendesen viselkedtetek.

FELESÉG: És a szomszédok mit szólnak ehhez a ricsajhoz? Mindjárt reggeledik.

FIÚ: Ilyen a szomszédok sorsa. Akarják, nem akarják, részt kell hogy vegyenek. Csak azért méltóztattam betolakodni, hogy tisztelettel meghívjalak benneteket. Itt az ideje, anya, hogy megismerd a vődet, leendő unokád apját. Rendes fiú, isten bizony, nem lesz sok bajod vele. Lehet így is, pizsamában. Családiasan.

FÉRJ: Milyen piátok van, gyerekek?

FIÚ: Egy egész bárszekrény. Szóval akkor ez rendben? Elfogadjátok a meghívást? Mondom, ne nagyon öltözködjetek, ne húzzuk az időt. Hát akkor várunk. És azonkívül, apa, ha vendéget hívsz, légy szíves itthon maradni.

FÉRJ (döbbenten): Vendéget, én? Én nem hívtam senkit. Én nem tudok senkiről. És te se hívtál senkit, Ilonka.

FIÚ: Valami régi barátod volt itt, több mint egy órát várt. Nekem kellett dumával etetnem, képzeld!

FÉRJ: Milyen régi haverom?

FIÚ: Ne szerénykedj, apa. Valamikor, még a történelem előtti időkben megmentetted az életét. Legalábbis ő így mondta. Háború. Erdély. Valami völgykatlan. Szóval együtt voltatok katonák. Ti ott szorultatok a völgyben, és ő egy szép golyót kapott a hasába. Hogy lehet, hogy te sose beszéltél erről? Ha én ezt sráckoromban tudom, esküszöm, ceruzával beírlak a történelemkönyvbe. Az öregfiú csak annyit mondott, hogy te a hátadon cipelted ki abból a völgymicsodából... katlanból, na!

FÉRJ (kimerülten): Én ezt már rég elfelejtettem.

FIÚ: Az öregfiú mindjárt a háború után kilécelt Kanadába, és most, hogy hazalátogatott - ne röhögjetek, de így mondta -, szerette volna a háláját leróni neked. Akkor viszlát.

 

(A Fiú kimegy, a külső zene fölcsap, majd egész távolból végigkíséri a két ember szavait.)

FÉRJ: Mégiscsak itt járt az a bizonyos. És milyen nyugodtan mondtad, hogy nem volt itt senki.

FELESÉG: Azt akartam, hogy nyugodt éjszakánk legyen.

FÉRJ: Nem kell engem megvédeni semmitől, senkitől. Nem viccből mondtam, hogy az életem nyitott könyv, akárhol föllapozhatod. Én olyan ember vagyok, olyan ember... nálam nincs kettős könyvelés, érted? Igen, a hátamon cipeltem azt az embert, pedig körös-körül a hegyen mesterlövészek ásták be magukat. Az ő vére meg az én izzadságom összefolyt, de én csak cipeltem, hason csúszva, úgy, hogy leszakadt rólam a zubbony meg a nadrág, minden. Ilyen ember vagyok én, Ilonka, csak nem teszem ki a kirakatba. (Kis csend után.) Te alszol, Ilonka? Te sírsz? Na, sírni nem szabad, Ilonka. Ne sírj, drágám. Olyan szép voltál az este, igazán mondom, lánykorod óta nem voltál ilyen szép, mint ma este. Aztán, ide figyelj, itt a fiatalok dolga. Az ő ügyükről, az ő külön bejáratú életükről van szó, mi abba nem szólunk bele. Eltolták vagy elrendezték, most már rájuk kell hagyni. De téged nagyon kérlek, Ilonka, ne sírj. És ne gyűlölj engem. Mi egymásra vagyunk utalva, drága szívem. Még nem vagyunk öregek, itt állunk egymás mellett... És majd meglátod, Ilonka... Majd meglátod, Ilonka, majd meglátod, drágám!

(1969)

 

A KONZERVMESTER VASÁRNAPJA

HANGOK

A KONZERVMESTER
ANNA
GÁBOR (hétéves)
KELLER
KELLERNÉ
ALHADNAGY
VOLT TANÁRNŐ


(Rádió kora reggeli ébresztője.)

RÁDIÓ: Jó reggelt kívánok, kedves hallgatóim, a pontos idő négy óra harminc perc. Ma augusztus 23-a, vasárnap van, Fülöp napja. Az időjárás az évszaknak megfelelően meleg lesz...

GÁBOR (kisfiúhang): Fülöp napja! Ki volt az a Fülöp, papa?

RÁDIÓ: ... a higanyszál a harminc fok közelébe emelkedik, valódi kánikula, kellemes strandidő.

GÁBOR: Éljen a strandidő!

 

(Harsogó rézfúvós ütemek.)

KONZERVMESTER: Mintha ezen a kék süket égen volna egy kis felhő. Na, éppen csak hogy bárányfelhő, de felhő. (Álkedélyesen.) Fellegecske.

 

(A csónakházban.)

K.-MESTER: Na, mitmegmondtam, gyerekek, ez igazi úszó palota. Beljebb, gyermekeim, ez itt Csere Bandi bűnbarlangja. Azt mondja a fiú - szénfekete ősember, olyan izomkötegei vannak, hogy na! -, neked, Lajoskám - mondja ő -, mindig, minden időben. Vidd ki a családodat, és éljetek vízi életet.

GÁBOR: Barlang, mert jó sötét és jó büdös. Állati pipaszaga van, meg micsoda szaga? Kölniszaga.

ANNA: És a padló alatt érezni a Dunát. És hallani, ahogy kotyog. Beszélget.

K.-MESTER: Énnekem a talpam alatt ne kotyogjon semmi. Na, most leszedjük szépen az ablaktáblát, és lőn világosság, vagyis lőttek a sötétségnek. Nahát, mit szóltok, micsoda fény! Kilátással a budai hegyekre.

ANNA: Milyen járatos vagy te ebben a bűnbarlangban.

K.-MESTER: Én? Ugyan kérem! Mi vagyok én, Gáborka?

GÁBOR: Mondhatom? Szolid marha.

K.-MESTER: Na látod. Szegény megboldogult Ilus mindig azt mondta rólam. És nem unod te ezt a szolid marhát? - kérdeztem tőle. Nem, nekem ez a jó. Hát igen, szeretem az állandóságot, mindenben, mindenkiben. Ami van, az legyen stabil. De azért nem vagyok vaskalapos.

GÁBOR: Micsoda szexi sorozat! Ezek mind Csere Bandi női?

K.-MESTER: Menyasszonyai, fiam. Vagy képzelt menyasszonyai. Egyszer háromszáz forintot adott egy fényképésznek egy osztályon felüli fotóért. Dús haj, nagy szem, és hát a köldökig mindent megmutat. A fotós tudta, a nő disszidált, hát rizikó nélkül odaadta. Ő meg évekig mutogatta, ezzel járt jegyben, mondta, és hogy ez a szépség miatta ment a halálba.

GÁBOR: Azért én szeretnék Csere Bandi lenni.

K.-MESTER: Te most kibújsz, fiam, a nadrágból, és irány a Duna. Vagyis szépen megvársz minket a parton.

ANNA: Itt a fecskéd, Gabi. És vigyázz.

GÁBOR: Kösz szépen, Anna. Csónak is lesz, papa?

K.-MESTER: Csónak, és minden az égvilágon. Komplett vízi élet. Bár megmondva az igazat, nekem egy ízem se kívánja. Nem mondom, úszni egyet. Ráfeküdni a vízre. Eredj, fiam, hadd vetkőződjünk.

GÁBOR (boldog nevetéssel): Nézd csak, a papa úszónadrágja! Egy fehér cethal van rajta.

K.-MESTER: Mi ezen a nevetnivaló? A legfinomabb import úszónadrág. Eridj! És a vízbe ne menj, fiam. Majd együtt. Leülsz, nézegeted a Dunát, szemben a hegyeket, megkeresed magadnak a tévétornyot.

GÁBOR: Miért, ti meddig akartok maradni?

K.-MESTER: Amíg átöltözünk, fiam. Na, tűnés!

GÁBOR: Sziasztok!

ANNA (kis csend után): Az a gyanúm, hogy a te barátod nem evezni jár ide. Csak nehogy kiderüljön, hogy olyan, mint a Kékszakállú, és itt süllyeszti el a nőit.

HANGOK: Csere Bandi!
Csere Bandi!
Csere Bandi!

K.-MESTER: Hát istenkém, független ember, harmincéves, és szereti a húst, de a száz kiló körül. Ő ezt nem is tagadja. Neki ott kezdődik a nő, ahol a normálisnak vége.

ANNA: Csupa pucér spiné. A gyerek úgy gusztálta őket, hogy majd kiesett a szeme.

K.-MESTER: Férfigyerek. Betöltötte a hetedik évét. Nézd csak, milyen jópofa ez a függőágy, és van egy szétnyitható is. Fekhelyekben ez fölszerelte magát. (Elégedetten ásít.) Már most is kemenceszaga van a levegőnek... beleájulunk ebbe a jó büdös kánikulába. Nem mondom, én az ilyen vasárnapokat, már a múltban, otthon szerettem eltölteni. Jó sötét szoba, roló a padlóig leeresztve, jégbe hűtött sör, a kád teli hideg vízzel, ha nagyon szenvedek, egy kis középhideg zuhany, ha meg erősen vágyik az ember valami eszmecserére, leemeli a kagylót, hívja Kelleréket, egy-két barátot, eldumálgat velük, megbeszél valamit estére, amikorra az idő is kilihegte magát, szóval lehet lélegzetet venni. De azért, nem mondom, jó, hogy kijöttünk. Én ugyan nem vagyok vízi ember, de az úszás, az megy. Nem kell úgy elbújni, ha vetkőzöl, Anna, látni akarlak. Gyönyörű vagy. Micsoda szép, hosszú combod van, drága!

ANNA: Én pedig megkérlek, ne leltározzál. Nem vagy sztriptízbárban.

K.-MESTER (elégedetten nevetve): Sztriptízbár! Örülj neki, hogy sztriptízbár. Én nemcsak a lelkedet szeretem.

ANNA: Érzem a bőrömön, ahogy mászik rajtam a szemed.

K.-MESTER: Na és? Érezd. Nagyon szeretlek én, Anna. Amióta te vársz engem otthon, hajt valami hazafelé. Alig várom, hogy kinyisd az ajtót. Ha nem ígértük volna Kelleréknek, hogy este együtt leszünk, milyen jó lett volna itt aludni, nem? Nekünk a függőágy, a gyereknek a kinyithatós. Telihold lesz, vagy újhold? Ennek te vagy a szakértője. Ne húzd fel még azt a fürdőruhát, az isten megáldjon.

ANNA: Egy kis ingyenelőadás, itt a nyílt színen. Rendezünk cirkuszt a gyereknek.

K.-MESTER: A válladat, azt még végigcsókolom. Meg ezt a szép cigánybarna melledet.

ANNA (megadva magát): Te bolond! Te bolondos!

K.-MESTER: Minden olyan sima rajtad, és olyan jószagú, és olyan nőies! Nekem ez még mind új, ezt még mindennap föl kell fedezni. Két hónapja vagy a feleségem. Időben mennyi ez? Két perc? Két másodperc? Két pillanat? Nézd, édesem. Nagyon jól tudod, kétszázhúsz nő dolgozik a kezem alatt. Bármikor bármelyiket megkaphatnám. Na, ha nem is bármelyiket, de elég sokat. Elég sokat. Én nem vagyok nőre éhes. De azt se mondom, én nem játszom meg magam, hogy csak a fiam mellé kellett az anya, a meghalt anyja helyett. Én megmondom bárkinek, kell az anya, az igaz, de nekem asszony is kell. Én nem vagyok az a kalandos típus. Nem szállok virágról virágra. Ilyennek születtem. Vagyis, egész pontosan, te kellesz nekem, azt mindenki tudja. Csókolj meg, csókolj vissza, igen, így drágám, igen.

GÁBOR (berobbanva): A víz fölött több színű a fénytörés!

ANNA: Magyarul: szivárvány.

GÁBOR: Azt mondja egy bácsi, olyan forró a homok, hogy sült tojás lesz ebédre. Értitek?

K.-MESTER: Marha! Kis marhám! Na, csak eridj, mindjárt jövünk utánad. (Elcsöndesülve, meghatottan.) Fénytörés. Ez a gyerek teli van mindenféle fantáziákkal. Az ember néha azt gondolja, kifeszíti a két kis vékony karját, és egy-kettő - elrepül. Volt neki egy kishúga, az Ildikó, aki hároméves korában meghalt. Azt indiánra tanította. Ott ült a kiságya mellett, és indiánul beszélt neki.

 

KELLER: Nézd, Lajos, még csak nem is úgy kezdem, hogy semmi jogom belepofázni az életedbe, hogy ez a te magánügyed. Mi az, hogy magánügy? Közönyös emberek ilyen nagyon elegánsak. Barátok között az ilyen határ nem létezik. A barátság rámenős valami. Erőszakos és tapintatlan. Mióta szagolni tudok, a haverod vagyok.

K.-MESTER: A bélzsírüzem! Az a vastag bélzsírszag, a bűz, amitől másnak fölfordul a gyomra. És csak olyan csajokkal járhattunk, akik ugyanott dolgoztak, az üzemben, mert nem zavartuk egymást a szagunkkal. És hányan loptak abból a rohadt bélzsírból, hogy főzhessenek!

KELLER: Most nem a proletármúltról beszélünk, pajtás. Most nem írsz életrajzot, én meg nem vagyok újságíró. Két hónapja, hogy a földbe tettük Ilust, és te máris, őrült kan, rohansz nősülni. Még ki sem simult a lepedője, még ki sem hűlt az ágya. A fésűjében még ott a haja. Ha belenézel a tükrébe, még az ő arcát látod.

K.-MESTER: A fiam nem lehet meg anya nélkül. Túlságosan is érzékeny a gyerek. Olyan gondoskodás kell neki, amit csak nőtől kaphat.

KELLER: Szóval Gábriel miatt.

K.-MESTER: Persze, meggondoltam a meggondolnivalót. Csakis olyan nőt vihetek haza, aki mindenféle tekintetben a társam. Anya, feleség, szerető, minden.

KELLER: Ezt nagyon szépen mondod. De én személyzetis se vagyok.

K.-MESTER: Anna rendes, korrekt nő. Huszonhét éves, már nem gyerek, tudja, amit tudni kell.

KELLER: Tizenhárom évvel fiatalabb, mint te.

K.-MESTER: Vártam, hogy ezt mondod. Valamirevaló férfinak az nem korkülönbség. És a nő tiszta, becsületes, a gyereket is kedveli. Önálló valaki, tanítónő, mégpedig abban a telepi iskolában, ahová a te gyerekeid is jártak.

KELLER: Ilyen jól megismerted?

K.-MESTER: Több mint egy éve járogatunk együtt. Amióta a klinikán megmondták, hogy Ilusnál nincs remény. Szóval hogy menthetetlen. De te jól tudod, én úgy bántam Ilussal, az utolsó pillanatáig... én meghagytam neki a reményt. Minek ez a nagy izgalom? A melósok éppolyan vaskalaposak, mint a legbüdösebb kispolgárok.

KELLER: És te? Te mi vagy? Jószagú forradalmár?

K.-MESTER: Tudom, hogy mit akarsz mondani. Elismerem, mindig te voltál az, a nehéz percekben, szóval aki segített nekem. Tagadom én ezt? Azt mondtam Annának is, nézd, Anna, Kellerék nekem jó barátaim. A barátaim. Ezt a nyamvadt életemet is Edusnak köszönhetem. Ha ő nincs, elvisznek hadifogolynak Szibériába, mit tudom én, akkor mikor jutok haza! De ő azt mondta, nem voltál katona, hát hadifogoly se lehetsz. Ő mindig megmutatta nekem azt a kisajtót, érted, Anna, amit én nem vettem észre, mert bele volt építve a falba, vagy éppen eltakarta egy nagyobb kapu. Az ő szava nekem a kimondott szó.

 

ANNA: És rólam mit mondott? Kíváncsi lennék. Mert nagyon nézegetett, körüljárt a szemével Nem féltesz tőle?

K.-MESTER (kis szünet után): Tetszettél nekik. Azt mondom, nekik, mert Piri, az a kis feketebors, nagyon eredeti egy nő, és van véleménye. Mondták hogy... (Elakad) Szóval este Kellerék, ők hozzák a bort. Edus már benyalt egypár hektóba, az ízlése tökéletes. Amire ő azt mondja, bor, az bor, a többit ki lehet önteni. Nem szólsz, Anna?

ANNA: Hallgatom ezt a nagy, csöndes vizet. Kotyog, az egyik hullám beszélget a másikkal.

GÁBOR: És te érted őket, Anna?

K.-MESTER: Megállapodtunk, fiam, hogy most már nem nevezed Annának. Mondhatod neki, anya. Bátran.

ANNA: Nem értem, hogy mit beszélnek, de most már egy kicsit izgatottak.

K.-MESTER: Jól elmarháskodtok ezzel a halandzsával, kedveseim. Ezt én szeretem. Ez otthonias, családias.

GÁBOR: Az ott a gázgyár, apa?

K.-MESTER: Nem, az a víztorony. (Érthetetlen ingerültséggel.) Mondd, Anna, ha együtt vagyunk, te mindig keresel magadnak valamit, ami szórakoztat? Annyira unalmas vagyok?

ANNA: Hát ezt mért mondod?

GÁBOR: Ez olyan icipici bárányfelhő, hogy csak széle van, közepe nincs.

K.-MESTER (rajtaütve): Például ez, az icipici bárányfelhő.

ANNA: Ezt Gabi mondta, nem én.

K.-MESTER: Százszázalékosan igaz. Ne haragudj, úgy látszik, ideges vagyok. De hogy mitől?

ANNA: Az előbb azt mondtad, jól érzed magad.

K.-MESTER: Hogy jól? Prímán! Én aztán igazán nem vagyok kiborulós, de néha átfutnak az emberen olyan kis elektromosságok. Mintha össze volnék kötve valami transzformátorral.

GÁBOR: Ez a kis gyors hal, Anna, ez pisztráng?

ANNA: Ugyan, pisztráng! A Dunában nincs pisztráng. Sneci. Szeméthal. Mitől vagy te ideges, Lajos? Mitől vagy te összekötve micsodával?

GÁBOR: Transzformátor. Még mindig itt vagyunk a part mellett. Még minden olyan közel, hogy elérhetem a kezemmel.

K.-MESTER: És az rossz?

GÁBOR: Az a jó, ha az ember messze van. Te nem tudsz evezni, papa, vagy nem is akarsz. A pocakodnak nem ártana.

K.-MESTER: A pocakom! (Erélyesen.) Szerintem így jó, a part mellett. Az. ember mindent közelről lát. Szerintem ez az igazi. Nem vagyok űrhajós. Na hiszen.

GÁBOR: Átveszem a másik evezőt, jó? Nézzétek, ott kint a vízen olyan szép karikákban fekszik a nap. És a legklasszabb kajakok is ott húznak.

K.-MESTER: Nem mondom, az a kis bárányfelhő... szerintem már sokkal nagyobb, mint az előbb volt.

GÁBOR (kacagva): Hasa van. Állapotos. Voltál te már állapotos, Anna?

K.-MESTER: Ne szemtelenkedj, fiam, mert mindjárt visszaküldelek a partra. És ott aztán messze leszel, de tőlünk.

ANNA: Nem mondott semmi rosszat. Nem voltam eddig férjnél, Gabi, hát nem is voltam állapotos.

K.-MESTER: Én nem hordok vaskalapot, de szerintem még elég korai, hogy ilyen hangon beszélgessetek. Ha ez a fiú szemtelen, rendre kell utasítani.

GÁBOR: Csurogjunk le arra a nagy vízre. Ott már nincs olaj, uzsonnapapír, ott már igazi a Duna.

K.-MESTER: Tíz óra múlt. Add csak ide a Szokolt, fiam. Szeretem, ha itt a kezemben a kis rádió. Szóval én kényelmes ember vagyok, na! Isztok egy kis hideg kávét?

 

(A rádió kisebb reccsenések között megszólal.)

RÁDIÓ: Ma augusztus 23-a van, Fülöp napja. (Váratlanul átvált.)

A középső fog cápafog,
szemével pókok gurigáznak,
bordáit pengeti a hold...

(Köznapian.) A strandokon rekordforgalom. Már a kora reggeli órákban...

 

(Kattanás.)

K.-MESTER: Valamilyen más állomás is beledumál. Micsoda hülye szöveg. Gyerekműsor, vagy mi az isten. Szemével pókok gurigáznak. (Növekvő ingerültséggel.) Nagyon megkérlek, Anna, ne ilyen tempóval. Este aztán jön az izomláz, rakhatjuk az ecetes ruhát. De régen volt izomlázam! Ha nem tudnátok, én nem voltam mindig ilyen dagadt, elkényelmesedett, a fenekem alatt se volt mindig párna, üvegkalitkában sem ültem - gyerekek, ha ti tudnátok, hogy ezek a vállak micsoda ládákat cipeltek! A bőrömet feltépték a szálkák, a kezemen olyan kéreg, mint a kesztyű. Na jó, ahogy Edus mondaná: hagyjuk a proletármúltat. Volt, elmúlt. Brosúraanyag. A lényeg az, hogy együtt vagyunk, a nap süt, és ez a mi első igazi kirándulásunk. Nem vagyok vízi ember, de a ti kedvetekért... na! Nem mondom, az úszás az megy. Ráfeküdni a vízre. És ne bízd az evezőket a gyerekre, Anna, ez, isten bizony, még belefordít minket. (Erőltetetten nevet.) Ez képes rá, csupa viccből. Ne marháskodj, fiam.

GÁBOR: Még mindig nem értük el azokat a karikákat. Az aranykarikákat a vízen.

K.-MESTER: Mert azok, te kis marhám, minél közelebb mégy hozzájuk, annál messzebbre úsznak. Csakhogy mi nem hagyjuk magunkat becsalogatni a középre. Nekem már az is sok, hogy alig látom az arcokat. Már olyan kicsik, mint a zsemlyék, a másnapos zsemlyék.

 

(Távoli sirályvijjogás.)

GÁBOR: A madarak isznak a vízből.

K.-MESTER: Ez a gyerek mindig fölfedez valamit. Isznak, hát isznak. Csőrük van, hát isznak. Na és?

ANNA: Az ember megszomjazik, száll a víz fölött, és egyszerre leereszkedik, iszik. És repül tovább.

GÁBOR: Hová repülnél, Anna?

K.-MESTER (idegesen is, nevetve is): Már megint kezditek a halandzsát. Az ember termoszból iszik. Hál' istennek. Az ember olyan előrelátó, hogy kettőt hoz magával, az egyiket megtölti feketével, a másikat hideg limonádéval. Persze hozhattunk volna kólát is.

GÁBOR: Pedig az az igazi, ahogy Anna mondja, leszállni a vízre, és inni.

K.-MESTER: Hol van neked ahhoz csőröd? Hagyjuk ezeket a komplett marhaságokat, jó? Idealisták vagytok. Isten bizony megéheztem. Bontsuk csak ki azt a csomagocskát, gyerekek! Nem vagyok zabálómasina, de most valahogy kell a gyomromnak a szilárd kaja. Na, nem remeg az én gyomrom, de azért érzem, hogy nem egészen stabil. Vagyis kell bele a nehezék.

 

(A félmúltban.) Köszönöm neked, Anna, hogy feljöttél. Igen, mielőtt bármit is mondasz... az emberhez hozzá tartozik a lakása, az otthona. Nem azért hívtalak, tudhatod... nem azért, hogy... Az én kezem alatt kétszázhúsz nő dolgozik. És, szóval mit részletezzem neked. Gyere csak beljebb, drágám. A gyereket, most, hogy megszűnt a suli, Ilus szülei vették magukhoz egy hétre. Őszerintük pontosan olyan, mint Ilus, szóval olyan piroskás, de mégis szőke, és ha rásüt a nap, átlátszik, mintha műanyagból volna. Őszerintük. Szerintem a gyerek izmosodik, és az étvágya is egész tűrhető. Csak hát a gondolkodása, a nyugtalansága. Tudni kell lépést tartani vele. Lesben kell állni, hogy mire is akar kilyukadni, mit forgat a fejében. Szóval a nyugtalanság. Vagyis nem nyugtalanság, csak fantázia. Túl sok a fantáziája. Majd kigyógyul belőle. Na.

GÁBOR: A Dunában nincs medúza, Anna?

K.-MESTER: Ez egy úgynevezett jól felszerelt lakás. Nem vagyok gyűjtögető, de az ember, ha nem szórja a pénzt, lassan kiépít valamit maga körül. Ilusnak határozott véleménye volt mindenről, és én elfogadtam. (Nevetgélve.) Néha jólesik, ha döntenek az ember helyett.

GÁBOR: És a menyhal dunai hal?

K.-MESTER: Tedd le az orkánodat, Anna. Kell, hogy mindent tudjál rólam. Én negyven évvel ezelőtt itt születtem. Csakhogy egy olyan házban, amit az apám hullámlemezből csinált. Nem azért mondom, de erre büszke vagyok. Azóta üzemmérnök lettem. Szóval helytálltam. A szakmában, ha utánakérdezel, ismernek, van nevem. Vagyok valaki. Igyál egy kortyot, Unicum, ez az italom. Kicsit keserű, de jól megmarkolja a gyomrot, tüzet rak benne. Te szép vagy, barna vagy, én még ilyen szép barna nőnek nem udvaroltam. Mondom, nem szállok virágról virágra. Szeretném, ha itt maradnál, szóval hogy... (A jelenben, idegesen.) Most mondd meg nekem, Anna, hogy minek ilyen messzire kievezni a fenébe! (A közelmúltban.) Sokat spekuláltam, te lennél a második, de az utolsó. Nincs több, én az életemet adom erre. Nézd, szekrények. Ilusnak sok szép ruhája volt, én semmit sem sajnáltam tőle. Pongyolák, kardigánok, minden színben. Szerette a színeket. Cipők, papucsok, mind kisámfázva, rendesen. Hányas a lábad, Anna? Azt hiszem, neked is harminchetes.

ANNA: Én nem örökölni jöttem. Kiütne a bőrömön.

K.-MESTER: Na nem is azért mondtam! Ha valami megtetszik, akkor igen, ha nem, nem. (A jelenben.) Drágám, ne hallgass erre a kis bolondosra. Megkértelek, itt már olyan nagy a sodrás. Ne engedjük, hogy vigyen a sodrás.

ANNA: Itt már nincs hínárszaga a víznek. Itt már mélységszaga van.

K.-MESTER: Mélységszaga! És közben nézzétek, már mennyi a felhő. Az emberek a lábukat áztatják a parton, mi pedig strapáljuk magunkat. (Álkedélyesen.) Nem azért jöttünk, hogy rekordot javítsunk. Én a magam részéről nem vagyok vízi ember, legalábbis. (A közelmúltban.) Ha kinézel az ablakon, én ott voltam gyerek. De hát, szóval mi volt itt? Nyomor a köbön. Keller Edussal együtt loptuk a paradicsomot meg a kukoricát a bolgártól. Nekünk az volt a vérszerződésünk, hogy korog a gyomrunk.

GÁBOR: Mondd, Anna, compó vagy kompó?

K.-MESTER: Gábort már ismered futólag. Alapjában véve jó gyerek. Csak hát a képzelete! Avval lépést kell tartani! Edusék úgy hívják, Gábriel. Arkangyal. Mert ha belesüt a hajába a nap...

GÁBOR: Compó vagy kompó?

ANNA: Compó.

GÁBOR: Papa elaludt.

ANNA: Most jön ki rajta a fáradtság.

GÁBOR: Mert mindig ő az első az üzemben, aki megérkezik, és mindig ő az utolsó az üzemben, aki elmegy. Így mondta ezt a mamám. Talán attól fél, hogy elveszik a helyét. Tudod, én min röhögök, Anna? A cápamintás fürdőnadrágján. A te tiszteletedre vette. Amíg papa alszik, mi szépen kijutunk a fősodorba. Mert nézd, itt még sok szemét úszik a vízen. Ott egy abroncs, Anna, egy gumiabroncs. És az autó a víz alatt? A reflektorai a víz alatt? Majd én segítek evezni, és meglásd, egyformán húzom a két evezőt. Egy szigetig kellene menni, és a szigeten kikötni. A papa felébred, és mi egy szigeten vagyunk. Ugye, van erre sziget?

ANNA: Van.

GÁBOR: Jól ismered a Dunát?

ANNA: Volt egy ladikunk.

GÁBOR: Vízi lány voltál?

ANNA: Vízi lány.

GÁBOR: És merre mentetek?

ANNA: Kicsit feljebb. Ahol a víz olyan sima, mint az üveg.

GÁBOR: Hát menjünk mi is arra. Amíg a papa alszik.

K.-MESTER: Nem érzitek ti, hogy fújni kezd a szél?

GÁBOR (hetykén): Micsoda szél? Egy kis szellő, csak annyi. Nézd, Anna milyen izmos, és hogy tud evezni. Ez úszóizom, Anna?

ANNA: Uszony.

K.-MESTER: Gyerekek, ti már megint elkezditek a halandzsát, pedig az idő, láthatjátok, romlik. Már alig van valaki a vízen.

GÁBOR: Horkoltál, papa.

K.-MESTER: Szépen kivittétek a csónakot - (álkedélyesen) - a nagy magyar végtelenbe. Ennek a szélnek már van ereje. (A közelmúltban, suttogva.) Hidd el, Anna, egész éjjel nem tudtam lehunyni a szemem. Ez lesz a mi első közös kirándulásunk, és a gyerek is... láttam a kis pofáján, egész héten erre gondolt. És hogyan készülődött! Befogadott téged ez a gyerek, Anna, a hangja is megváltozik, amikor szólsz hozzá. Az én hangom is megváltozik. Mintha villanyt gyújtanának bennem, veszed észre? Milyen jó vagy te nekem, ha meggondolom, ilyen nő sohasem volt az életemben. Már úgy értve, ilyen igazi nő. Szegény Ilus, nyugodjon békében...

ANNA: Ne beszéljünk erről, jó?

K.-MESTER: Persze, persze, ízléstelen voltam. De valahogy szeretném kifejezésre juttatni, hogy mennyire szeretlek. És egészen másképpen, mint eddig bárkit is. És te? Te hogy vagy velem?

ANNA: Jó vagy, jólelkű, gyengéd. És ami a legfontosabb, megbízható. Nekem olyan, de olyan zűrös volt a gyerekkorom, a lánykorom, amíg sikerült önállónak lenni. Beszélni szégyen róla.

K.-MESTER: De csak mesélj magadról, édes, szeretnék mindent tudni rólad. Mindent. (S már nem is engedi szóhoz jutni.) Látod, kimondtad az igazi szót. Megbízható. Engem mindig annak tartottak. A főnökeim, a kollégák, mindenki. Én utálom a kalandosságot, nem megyek bele semmiféle kétes históriába. De azért - halvérű nem vagyok én, azt te is tudhatod. Anna, édes... azt a sima szádat, azt a meleg, sima szádat, csókolj vissza, úgy, úgy. (A jelenben.) Az ég tele van felhővel.

GÁBOR (ujjongva): Kicsurogtunk a Nagy-Dunára.

K.-MESTER: Azonnal vissza. Nem látjátok, hogy sötétedik? A vízen már senki, csak mi. Nem is értelek, Anna. Ez komoly dolog, hiába mosolyogsz.

ANNA: Hát vedd át az evezőt.

K.-MESTER: Átveszem, persze hogy átveszem. Ha akarod. Sodrás ellen nem lesz könnyű, de én... de hát hová üljek? És hogy csináljam?

GÁBOR: Majd helyet cserélünk. (Ujjongva.) Mintha nem is eső esne, hanem korom. Igaz?

K.-MESTER: Az arcomba csap a víz, pfuj, ennek pocsolyaíze van.

ANNA: Csak arra kérlek, hogy ne kalimpálj az evezőkkel. Egyenletesen, nyugodtan.

K.-MESTER: Mi az, hogy nyugodtan? Már nem látni a partból semmit. Mit nyugodtan? És hogyan forduljak meg ezzel a rohadt ladikkal? Ez mindjárt tele lesz vízzel.

 

(Csapkodó szélroham.)

GÁBOR: Most megyünk a partra, amikor minden olyan igazi?

K.-MESTER: Fogd be a szád, te kis hülye. (Megcsöndesedve, letörten.) Nem tudok ezzel a nagy döggel megfordulni. Erős a hátunkban a szél.

ANNA: Majd én mondom. Most a jobb evezőt használd.

K.-MESTER (a sírás határán): Nem értek én az evezéshez, drága szívem. Nem vagyok vízi ember, én ezt megmondtam előre.

ANNA: Akkor add vissza az evezőt. (Növekvő szélrohamok.) Add át, nem érted?

K.-MESTER: Nem kellene segítséget hívni?

ANNA (nyugodtan, határozottan): Cseréljünk helyet.

K.-MESTER: Belefordulunk, meglátod.

ANNA: Cseréljünk helyet.

K.-MESTER: Ez már nem is eső, ez felhőszakadás. Hogy cseréljek helyet?

ANNA: Csússzál ide, és vigyázz az egyensúlyra.

 

(A teljes vihar lökésszerű hangjai.)

(Hajókürt.)

K.-MESTER: Nem tudok megmozdulni.

GÁBOR (üvöltve): Add át a helyedet Annának!

K.-MESTER: Minek jöttünk ilyen messzire, mondjátok, minek? Én úgy könyörögtem, és úgy kértelek titeket.

 

(A szélroham felborítja a ladikot, az asszony és a gyerek kiáltozásai.)

Nem, nem, ezt nem lehet! Felborulunk! Vigyázzatok! Segítség! Segítség!

GÁBOR (inkább énekelve, mint rettegésben): Anna! Anna!

K.-MESTER (mintegy önmagát szuggerálva): Kutyaúszás. Kutyaúszás. Hogy is van ez? A téglagyári gödör... hogy is volt? Így kell, mutatta Keller Edus...

ANNA: A kezedet, Gábor, a kezedet!

K.-MESTER: A gyerek! a gyerek! Segítség! (Lihegve, suttogva.) Kutyaúszás, kutyaúszás!

ANNA: Segíts! Nekünk segíts! (Messzebbről.) Kifelé mész? Mented magad? (Visszhangosan.) Mented magad?

 

(A szél hangja átmegy sirályvijjogásba, amely hatalmasan megnövekszik.)

 

(Éles telefoncsengés.)

ALHADNAGY (száraz, keserű hang): Itt Tóth alhadnagy. Igen. Majd visszaszólok.

K.-MESTER: Semmi hír? Semmi?

ALHADNAGY: Semmi.

K.-MESTER: Azt hittem, hogy ők. Hogy róluk.

ALHADNAGY: Üljön vissza. Szóval maga tud úszni.

K.-MESTER (szánalmasan): Ez csak kutyaúszás. Amit még gyerekkoromban, a téglagyári gödörben... az a bizonyos kutyaúszás.

ALHADNAGY: Kutyaúszás. És milyen viszonyban voltak a feleségével?

K.-MESTER: Mért csak voltunk? Még lehetünk is. (Hosszú csend.) Szeretem, mint az életemet. Szeretem, és ő is szeret engem. Két hónapja vagyunk együtt. Kérem, ez a két hónap, ez a két gyönyörű hónap...

RÁDIÓ:

A középső fog cápafog,
szemével pókok gurigáznak,
bordáit pengeti a hold...

ALHADNAGY (még keserűbben): Szóval maga tud úszni.

 

(Újabb telefon csöng, az alhadnagy fölveszi.)

ALHADNAGY: Tóth alhadnagy. Igen. Igen. Rendben. (Leteszi.)

K.-MESTER: Róluk? Megvannak? Megtalálták őket? Biztosan lesodródtak valahová jó messzire. De Anna... vagyis a feleségem... vízi lány.

ALHADNAGY: Nincs róluk semmi hír. (Tűnődve, fanyarul.) Szóval maga tud úszni. Kutyaúszás. De maga kiúszott! (Váratlanul fölcsattanva, szinte vad dühvel.) És hogyan nem próbálta őket kimenteni? Legalább a fiát? Hagyta őket?

K.-MESTER: Nem tudom. Mindent elborított a víz. Az arcom, a szám tele vízzel. Befalazott a víz, mint a beton, olyan volt az a víz.

ALHADNAGY: De maga kifelé kapálódzott, kifelé, mindig kifelé.

K.-MESTER: Nem tudom. Semmit se tudok. Nem voltam az eszemnél. Szeretem őket.

ALHADNAGY: Elmehet, kérem. (Türelmetlenül.) Elmehet, kérem, megmondtam. Befejeztük. És ha tudunk valamit, majd értesítjük.

K.-MESTER: A telefonom...

ALHADNAGY: Már felírtam.

K.-MESTER: Kérem szépen, én még csak azt akarom elmondani... és nekik is megmondtam, nem vagyok vízi ember, és az az úszás, az nem úszás... az csak kutyaúszás, ahogy a gödörben tanultam. Keller Edus, a legjobb barátom...

ALHADNAGY: Elmehet.

K.-MESTER: Szeretem őket. Ők a mindenem. Ők az életem. Nélkülük, kérem szépen... tessék engem meghallgatni. Jogom van hozzá. Kérem, mi úgy készültünk erre a kirándulásra... olyan boldogan... a gyerek, az egy kis lángocska volt... lángolt örömében... és amikor a rádió kora reggel bemondta, hogy Fülöp napja van...

ALHADNAGY: Végeztünk.

K.-MESTER: Kérem, én képtelen voltam, én teljesen képtelen voltam... az a víz, mint a beton.

ALHADNAGY (rekedten, gyűlölettel): Maga egy gyáva szar! Hordja el magát!

RÁDIÓ: A kora délutáni vihar monszunjellegű volt. A lezúdult csapadék mennyisége...

K.-MESTER: Az egész világ olyan, mint egy forró bádogdoboz. Voltál te már egy lezárt bádogdobozban?

RÁDIÓ (kedélyes riporterhangon): Rezzenetlen vasárnap délután, kánikula. Itt az új lakótelepen teljes a néptelenség, trópusi világ. Narancspiros vászonrolók, fényes műanyag redőnyök, vakító ablaksíkok. A gödrökben, amelyeket a kőművesek hagytak itt maguk után, lilásbarna a víz.

K.-MESTER: Itt voltam én gyerek. A papírsárkányok. A rongylabdák. De szép ez a kék steppelt pongyolád, Anna! (A telefon megcsendül, de azonnal abbamarad.) Halló! Süket. Az iker beszél. Végül is, nem kétséges, őket feltétlenül megtalálják, szárazra dörgölik, és egy dzsipen hazaszállítják őket. Egy dzsipen.

Nevetséges. Ezt a mohazöld subaszőnyeget a múlt héten vettük a Kossuth Lajos utcában. Reggel meztelen talppal ugráltunk rajta. Itt maradt a nyomod, mint a homokban. Lassan berendezkedtünk, a te ízlésed szerint. Csak mondd, hogy mire van gusztusod, drágám. (A telefon fémes csendülése.) Ez a hülye telefon. Megint az iker beszél. De a telefonnak meg kell szólalni. Az a vihar nem volt olyan vihar. És Anna vízi lány. (Csengetés az előszobából.) Ezek ők. Egyenesen hazajöttek. Így még jobb. Az édeseim. A mindeneim. Megyek, megyek, Anna, Gábor! Nyitok!

 

(Hosszú, süket csend.)

VOLT TANÁRNŐ (kedves, világos, öregesen zenélő hang): És miután hallom, hogy férjhez ment, gondoltam magamban, nem tudván a telefonszámukat, én bizony felkeresem és megnézem Annámat, a volt tanítványomat, aki már maga is másokat tanít. Ó, de nagyon sajnálom, hogy nem találom itthon. Mindenesetre, uram, ezt megmondhatom önnek, de tiszta szívemből, a választása a lehető legjobb, szerencsés ember, ezt meggyőződéssel mondhatom, ugyanis az a lány teljes ember, a mélyből küzdötte fel magát, amíg lett valaki. (A telefon fémes csendülése.)

K.-MESTER (idézve): A fiam nem lehet meg anya nélkül. Túlságosan érzékeny a gyerek. Olyan gondoskodás kell neki, amit csak nőtől kaphat.

 

(A telefon fémes csendülése.)

TANÁRNŐ: Ez a lány, az ön kedves felesége, mint egy romantikus regényben, tizenkét esztendős korában már családfenntartó volt. Milyen jó a szeme, uram, milyen szerencsés a megérzése.

K.-MESTER (egy láthatatlan ellenfélnek): Ott volt a téglagyári gödör. Nem volt ember, aki leért volna a fenekére. És Edus mégis azt akarta, hogy én abban tanuljak úszni. A vize télen sose fagyott be, de nyáron olyan hideg volt, hogy az. ember görcsöt kapott. Abban a gödörben ott volt a halál. Én ott képtelen voltam megtanulni az úszást. Csak ez a kutyaúszás, kérem. És az semmi más, mint életösztön.

KELLER (visszaidézve): Még ki sem simult a lepedője, még ki sem hűlt az ágya.

 

(A telefon fémes csendülése.)

K.-MESTER: Itt vagyok, kérem. Itt lesem a telefont. Süket. (Gyerekkórus tömör, szép zengése.) Látod, Anna, az ott az én kisfiam, Gábriel, a második sorban... várj csak... jobbról az ötödik. Ezt a kórust, kérlek szépen, nyáron kiviszik Belgiumba meg Hollandiába. Persze az énektanáruk elismert szakember.

ANNA: Szép kisfiú. Lobog, mint egy lángocska.

K.-MESTER: Tetszettek hallani? Mint egy lángocska. (Süket csönd.) És a kedves tanárnő? Hová lett a kedves tanárnő? Igazán megvárhatta volna őket, egykettő itthon kell lenniük. Egy kicsit elmaradnak, na, mert jól elszórakoznak magukban. Az a bizonyos halandzsa. Én gyakran nem értem őket.

ALHADNAGY (idézve): Szóval maga tud úszni.

K.-MESTER (idézve): Ez csak kutyaúszás.

GÁBOR (idézve): Compó vagy kompó?

 

(A telefon reális csöngése.)

K.-MESTER (üvöltve az örömtől): Igen, igen! (Valami csöndes mélységbe zuhanva.) Nem, kérem, a fiam még nincs idehaza. Szóval a kóruspróba miatt. Hát kérem, ha megjön... tessék megmondani a számot. (Néhány motívum a gyerekkórusból.) Kérem szépen, az úgy volt, hogy mit sem sejtve ültünk a ladikban... (Heherészve.) Én, ugyebár, nem vagyok vízi ember, de Anna, az igen, ezt a fiam azonnal leszögezte... hülye, süket telefon! Mert itt az iker manipulál, örökké lefoglalja a vonalat magának.

TANÁRNŐ (még zeneibb hangon): Az embernek, már a magamfajtának, aki szereti végigkísérni a tanítványa útját, fejlődését, megtelik a szíve meleggel, ha látja, hogy a volt tanítvány, aki annyit küszködött és annyira tudta a kötelességét, hogy ez a volt tanítvány...

K.-MESTER: Hát itt tetszik lenni, tanárnő? (A telefon fémes csengése.) Igen, kérem, én vagyok az. (Csöndesen, rekedten.) Megtalálták őket? Micsoda szemle? (A telefon fémes csengése.) Kérem, tanárnő, azt akarják, hogy én nézzem meg őket. Hogy én mondjam róluk, hogy azok, akik. De ők már nem azok. (A sirályok mindent elsöprő vijjogása.) Kérem szépen, tanárnő, hogy én... azonosítsam őket. Így, ezekkel a szavakkal. Hogy nézzek az arcukba. A nyitva maradt szemükbe nézzek. Nem lehet egy hozzátartozót, egy férjet, egy apát... nem. Hová tetszett tűnni, tanárnő? Tetszik látni, ilyen ragyogó tisztaság van itt a konyhában. A kőről lehetne enni. És ez a gyönyörű gáztűzhely. Tíz napja hoztuk haza. Reggel - úristen, reggel! - ezen főzte a feketét. Ne csurgasd a termosz mellé, mondta, és tetszik látni, ott van egypár csepp, de nem vette észre. Kérem, ez egy olyan tűzhely. Négy rózsája van. (A telefon éles csengése.) Nem veszem fel. Azt senki se követelheti tőlem, éppen tőlem, hogy az arcukba... Tetszik ezt látni, tanárnő? Igaz, nem láthat semmit, mert a gáz színtelen, színtelen elegy, de szaga van. És egyszerre négy rózsából ömlik. (Idétlen nevetgélés.) Gázrózsa. Gázmargaréta. Gázliliom. Most leülök ide a tűzhely mellé, és várok. Nagy lesz a gázszámla, tanárnő.

 

(Ajtócsengő, hosszan.)

KELLER (odakint): Ezeknél minden töksötét. Itt állunk ezzel a marhanagy demizsonnal, és sehol senki.

 

(A telefon fémes csengése.)

K.-MESTER: Nem veszem fel.

KELLER: Ezek kint felejtették magukat a Dunán. Erről Lajosra ismerek. A tisztelt humorára.

K.-MESTER: Egyszerre négy rózsából. Milyen illatú a gázrózsa?

KELLER: Fogadjunk, hogy ezek már alusznak.

KELLERNÉ: Ezek nem alusznak.

K.-MESTER: Ülni és várni és elaludni. A lakás megtelik szépen, mint vízzel a pohár.

KELLER: Engem nem fog ideállítani. Gyerünk.

K.-MESTER: Egyszerre négy rózsából. (Nyöszörögve.) Nem akarok... Nem akarok... Nem tudok... (Ordítva.) Edus! Segítség!

 

(Mély csönd után.)

GÁBOR (idézve): Egy olyan icipici bárányfelhő, hogy csak széle van, közepe nincs.

(1970)

 

BUKÓSISAK

HANGOK

SZOLNOKI
RENDEZŐ
RÁDIÓBEMONDÓ
ADJUNKTUS
ILONKA NŐVÉR
EDE
PORTÁS
BIZALMI
NEVELŐ
ÁGYSZOMSZÉD
SZOLNOKI APJA
NYOMOZÓ


(A baleseti kórházban, háttérben olykor egy-egy mentősziréna.)

ADJUNKTUS: Jó estét. A fiú?

ILONKA NŐVÉR: A megőrzőben, adjunktus úr. Pulzus, légzés még mindig rossz. A szájüreg erősen bevérzett. De most már megkapta a koktélt, alszik.

IRODAI NŐ (magának diktálva): Valami Ede. Nem látni a vértől. Született 1948. Pestújhely. Apja... anyja... nem látni a vértől. Majd reggel. Majd utánajárnak. Ha egyáltalán még reggel...

RÁDIÓBEMONDÓ: ... a távirat-kézbesítő állapota súlyos, mint a baleseti kórház ügyeletén közlik, még nem jutott túl az életveszélyen. Agyrázkódást szenvedett, és a bal lába összezúzódott. A gázoló, vagyis a cserbenhagyó személye ismeretlen. A rendőrség kéri az esetleges szemtanúkat... (Hangja elúszik.)

(Színházi próba, nem visszhangos, de mégis érzékelhető, hogy kevesen vannak.)

SZOLNOKI (nagy regiszterű, fiatal férfihang: akadozva, kedvetlenül mondja a szövegét): "Maga egy nagyon alacsony pamlagon ült, én pedig szemben, és a szoknyája alá kukucskáltam. A fekete harisnyája pedig attól volt olyan fekete, hogy a combja... "

RENDEZŐ (beleszól, leállítja): Géza, kérlek... Szöveg. Szöveg. Ötödik hete próbálunk. A fekete harisnyái, többes szám. És nem combja, combjai. Többes szám. Könyörgök, ne írd át a darabot. (Enyhítve.) Tegnap már egészen jól ment.

SZOLNOKI (dühöngve): Én meg arra kérlek, hogy ilyen ostobaság miatt ne szakíts félbe. Azonkívül, hogy így magyartalan. Mi az, hogy combjai! és harisnyái!

RENDEZŐ (szelídítve): Ez a színház meg a rendező gondja. A szöveg szándékosan ilyen. (Szelíden, lágyan.) Géza. Vegyük újra. Onnan, hogy: a fekete harisnyái. Indulhatunk?

SZOLNOKI (kedvetlenül, idegesen): "A fekete harisnyái pedig attól voltak olyan feketék, hogy a combjai olyan fehéren világítottak." A nyelvművelés diadala!

 

(Miközben ismétli a szöveget, sajátos hangszerelésként a rádió déli híreiből is beleszövődik egy-egy töredék.)

RÁDIÓBEMONDÓ (szövege a színészével variálódik): A távirat- kézbesítő állapota változatlanul súlyos. A cserbenhagyó személye még mindig ismeretlen. A rendőrség kéri az esetleges szemtanúkat...

RENDEZŐ: Ki üvöltözteti ott kint azt a rohadt rádiót? (Rádió elnémul.) Akinek nincs dolga a színpadon vagy a színpad mögött...

SZOLNOKI: A fekete harisnyái pedig attól voltak olyan... (Üvöltve.) Én ezt nem tudom csinálni!

 

(A kórteremben.)

EDE: Nővérke, vezessen az ablakhoz, megkérem. Ezek ők, a fiúk, a kollégák a távírdából. Hallja ezt a mindenféle dudát? Tenor duda és bariton duda, dallamduda és szirénaduda... (Hosszú várakozás, csönd.)

ILONKA (inkább zavarban, mint kelletlenül): Nem hallok semmiféle dudát.

EDE: Mert ezek ilyen fiúk! Vonalba sorakozó és szaggatott duda. Ha nem visz az ablakhoz, ezek szétverik az egész kórházat. Nagy a felvonulás. A hangerőből tudom, harminc motor. (Nagy, reménytelen csönd.) Látni akarják az arcomat. Ennyi az egész.

ILONKA (hangja elhalkul a szomorúságtól): A maga arca, Ede.

EDE: És ha nem, ezek végkimerülésig túráztatják a motort. Egyszerre harminc motor. Csak azt akarják, hogy megmutassam magam. Hogy vagyok. Ismerem őket.

ILONKA: A maga arca, Ede.

EDE (furcsa fölfokozottságban): Ezek addig erőszakoskodnak... A végén a főorvos úr megunja, és kihívatja az URH-t. Mert ők ilyenek. Nem akarnak semmit, csak épp hogy lássanak. Alig ismerjük egymást, de az összetartozás. Ami nekem máma, az nekik talán holnap. Senki se tudja, ha elindul, hol végzi este. És ezért, tetszik tudni... (Mintha mélyből bukna föl.) Hol vagyok?

 

(Telefoncsöngés.)

PORTÁS: Munkásszálló. Igen. Kunigunda-porta. (Hallgatja a kérdést.) Fogalmam nincs. (Leteszi a hallgatót, kis csöngetés.)

SZOLNOKI: Jó estét.

PORTÁS: Mi tetszik, kérem?

SZOLNOKI: Érdeklődnék valaki után.

PORTÁS: Egy itt lakó személy? (Több készséggel.) Rendőrségtől?

SZOLNOKI: Nem, nem rendőrség.

PORTÁS (kurtán): Ilyenkor nincs már iroda. Tessék holnap, hivatali időben. (Újabb ötlet, újabb enyhülés.) Sajtó?

SZOLNOKI: Nem sajtó.

PORTÁS (ridegen): Holnap. Itt ülnek ezek reggeltől estig. Hét-harminctól tizennyolc-húszig. Elég hosszú a hivatalos idő.

SZOLNOKI: A fiú, akiről érdeklődni akarok...

PORTÁS: Nyilvántartó, minden egyéb, az irodán. (Még egy utolsó engedmény.) Tanácstól?

SZOLNOKI: Nem, kérem. A motoros fiúról, arról szeretnék, aki karambolozott.

PORTÁS (nem tud ellenállni): Karambolozott? Egy rohadt maszek fölvágta. Engedte volna, hogy elvérezzen. Ott a helyszínen. Én az ilyeneket mind föllógatnám. (Lecsillapodva.) Talán rokon?

SZOLNOKI (akadozva): Rokon.

PORTÁS: Na, kérem. A holmiért jött? Van valami írás? Felhatalmazás? Mert írás nélkül nekem nincs jogom. Ha tudná az elvtárs, hogy mennyi a visszaélés!

SZOLNOKI: Vidéken élek, és a rádióban hallottam a hírt. Ha tudna róla valamit.

PORTÁS: Baleseti kórház. Oda kell fordulni. Én nem tudok semmit. (Kis tűnődés után.) Várjon csak az elvtárs. (Magában.) Ó-pé-er-es-esz. Helyben. Szappanos. Szappanos Ede. Háromszáztizenhét. Amúgy nem rossz szoba. Igaz, hogy emeletes ágyak, de rugó, matrac príma, ágyneműváltás nem akadozik. Hatan vannak benne. Vagyis jelenleg öten. Menjen föl nyugodtan, megadom az engedélyt.

BIZALMI: Én, kérem, bár itt szobabizalmi vagyok, de mit tudnék mondani. Tessék, itt egy szék, üljön le. Ugyebár, a bútorzat... hát az nem az Intercontinental. A fiú itt lakik, ez tény. Mennyi ideje is? Éve, másfél éve. Nem sok vizet zavart eddig. A bal kettes felső, az az övé. Mit is mondhatnék róla? Csöndes, magánakvaló. Fegyelmileg még nem volt vele semmi. Nem dohányzik az ágyban, nem vizel a mosdóba. Ez nekünk elég. És hát pénzben se zsugázik. Ő is építőipari volt, mint mi, de két hete, hogy a távírdához került. Két hete, vagy három? Mit mondjak? Teljesült a vágya. Motorra ülhetett.

SZOLNOKI: Volt valakije? Úgy értem, gondoskodott róla valaki?

BIZALMI: Gondoskodott ő saját magáról. Dolgozott, nem éhezett. A szekrényében, tessék nézni, három rend ruha. És amúgy ki törődik kivel? Mondjuk, énvelem? Pedig nekem már elhullott a hajam. Megvolt az a fiú, egész jól megvolt. (Hirtelen dühvel.) De az a rohadt, aki otthagyta! (Lecsöndesedve.) Értsük meg egymást. Nem nagyon tudunk mi egymásról. Reggel megyünk, este jövünk. Ennyi.

 

(A kórterem.)

EDE: Tetszik tudni, otthonban nevelkedtem. Szülők sehol. Azt kérdezi a nevelő úr, mi akarsz lenni, fiam? Én, nevelő úr? Madár.

NEVELŐ: Tele vagy fantazmagóriával. Rögeszmével. Akármit mondok neked, nem figyelsz. Egészen másfelé figyelsz.

ADJUNKTUS: Hőmérséklet?

ILONKA: Harmincnyolc, adjunktus úr.

ADJUNKTUS: Szükség lesz újabb transzfúzióra.

EDE: Madár? - kérdi a nevelő úr. Vagy repülőgép, mondom neki. (Kis szünet után.) És most hol vagyok?

ÁGYSZOMSZÉD: A megőrzőben, fiú. Itt megőriznek minket. Ki van írva a halálnak: idegeneknek tilos a bemenet. Mert a halál idegen.

EDE: Vasárnap volt kimenő, kettőtől ötig. Mentem nézni a kutyákat. Azokat el tudtam nézni órák hosszat. Mert tudja, az otthon közelében volt egy kutyamenhely. Mindenféle kóbor kutya. Lehet úgy is mondani, hogy csupa selejtkutya. És ha például vihar jött, ha még csak messziről látszott a villám, már összebújtak, reszkettek, nyüszítettek. Mindenféle bunda, szín, folt, csíkozás. Kupacban. Az egész, mint a MÉH- telepen összegyűjtött rongy. Vonítottak, sírtak, de emberi hangon, még éjszaka is, nem lehetett aludni tőlük. Aztán elvitték őket, állítólag fehérjegyárba. És utánuk fölgyújtották az ólakat. De a tűzből előjött egy kutya és még egy kutya és egy harmadik. (Tárgyilagosan.) Pénteken szemétszedés, szombaton fürdés, vasárnap kimenő vagy a látogatók. Már akihez jöttek. (Egész rövid szünet után.) Tessék mondani, nővér, nem keresett engem egy lány? Vera. Magas, vékony, szőke, inkább sötétszőke.

 

(Szolnoki apjánál vidéken.)

APA: Kétszáznegyven kilométert lenyomtál, csak hogy lássál?

SZOLNOKI: Vonaton jöttem.

APA: Jobb is. Ezen a síkos úton. Hallottam a rádióban, hogy bemutatód lesz. (Nincs válasz.) Ülj le, együnk valamit. Évek óta egy nyomorult lap se jön tőled. Így érdekel téged az apád. Él-e, hal-e. (Szünet.) Van főtt tojás, parizer. És borom is van. Van egy barátom, aki ellát vele.

SZOLNOKI: Még mindig a meló?

APA: Bejárok. Szolnoki bácsi, mondják, nem akar nyugdíjba menni. Hogy rám dűljön a szoba? Hogy szétszedjen a csönd? Szeretnének már kívül látni, mert mindenbe belepofázok. (Szünet.) Az ilyen vénember, mint én, keresi mindenben a hibát. Hát igaz, mióta anyád nincs, megsavanyodtam. De terád büszke vagyok, Lettél valaki. Nem múlik nap, hogy a rádió vagy a tévé ne beszélne rólad. És akkor jönnek a szaktársak, a szomszédok meg az idegenek. A maga fia, Szolnoki bácsi! A jómúltkor eljött egy újságíró meg egy fényképész. Hogy a szülőházad miatt. Tudsz róla? Ismerték volna az édesanyját, mondtam nekik. Mért nézel ilyen vadul? Nem én küldtem a halálba. Ezt egyszer már tisztázni kell. Kimutatta a boncolás, hogy rákja volt. És ő tudta ezt. Fél évig gyűjtötte a mérget. Hát ki tehet róla? (Lecsillapodva.) Igyunk egy kortyot, (Tölt.) Rám ne haragudj. Egészségedre. (Pohárcsendülés, isznak.) Itt, fiam, ha körülnézel... Mondtam az újságírónak: jóuram, ez a lakosztály negyven év óta semmit se változott. A szoba, a konyha, a kamra, a két összetolt ágy. Még a vaságy is megvan, amin fiúkorodban aludtál. De szép gyerek voltál, te fiú! Még alig bújtál ki a tojáshéjból, és már a moziban játszottál. (Nincs válasz.) Hámozzak neked egy tojást?

SZOLNOKI: Nem vagyok éhes.

APA (pohárcsengés után): Mert én azt mondom, mélyről jöttél te, fiam, én pedig még mélyebbről. De téged már ellátott az élet minden jóval. És erre én büszke vagyok. Ellátott az állam. Figyelembe vette a származásodat. Megírták nemegyszer. Szolnoki Géza, egy síkköszörűs fia. (Kimondatlan ellenkezésre.) Na, semmi, semmi! Megdolgoztál érte. Nappal és éjjel örökké a tanulás. (Álgyengéden.) És most hazajöttél hozzám. És ennek örülök.

SZOLNOKI: Ne örüljön neki.

APA: Jó, nem örülök. Ilyen voltál te mindig. Elvenni a kis örömet, amit nem is te adtál. Na, semmi. Egészségedre. (Pohárcsendülés.) Nehogy azt hidd, hogy belőled élek, abból, hogy mindenhol a neved, ami az én nevem is. Egészségedre. (Nincs pohárcsengés, mert csak ő iszik.) Ne felejtsd el, ha nem is adtam neked gyerekszobát, a származásodat tőlem kaptad. Isten éltessen. (Nagy nyelésekkel iszik.) A zöld utat, mert te egy szegény ember fia vagy, miattam adták. Hogy tanultál, hogy elküldtek Moszkvába meg Párizsba, meg...

SZOLNOKI: Ha nem hagyja, azonnal megyek!

APA: Na, nem azért mondom, csak azért, hogy lásd, kaptál tőlem is valamit. Mert az apád vagyok, és te hazajöttél. (Megértően.) Soványodtál. Meg a ráncok a szemed körül. (Csitítóan.) Na, na. Tudom, nálatok nagy a hajtás. Pénzre megy a dolog. Itt maradsz éjszakára, remélem.

SZOLNOKI: Nem tudom.

APA: Mellettem ágyazok. Az anyád helyén.

SZOLNOKI: Mindegy.

APA: Anyád helyén nem aludt senki. Soha. Tizenöt év óta nincs megbontva az az ágy. Szeretném, ha megnyugodnál kicsit.

SZOLNOKI (kis reménnyel): Ide figyeljen, apa, megvan még az a régi dominó?

APA: Mondtam, én mindent elrakok.

SZOLNOKI: Játszanánk egy partit?

APA: Dominózni akarsz? De mennyire! Várj csak, itt van a kezemnél. (Kiborítja a csontlapocskákat.) Egyik-másik már megvakult kicsit, de azért megfelel. Válassz. (A csontlapocskák zaja.)

EDE (visszaidézett szavai): Mert tudja, volt ott a közelben egy kutyamenhely. Mindenféle kóbor kutya. (Szünet, kihagyás.) Aztán elvitték őket, állítólag a fehérjegyárba. És fölgyújtották utánuk az ólakat. De a tűzből előjött egy kutya meg még egy kutya meg egy harmadik...

APA: Látom, már unod. Nem is csodálom. Fáradt vagy, fiam.

SZOLNOKI (mint akit rajtaértek): Igen. Hagyjuk abba.

APA: Mindjárt reggeledik. Megágyazok.

SZOLNOKI (egyre indulatosabban): Dehogy ágyazz! Azonnal indulok. Reggel próba.

APA: Csak hat-harminckor van vonatod. Minek jöttél, ha már mégy is!

SZOLNOKI: Hogy minek is jöttem? Hát igen, minek is!

APA: Egész éjszaka tologattuk ezeket a rohadt köveket, de én láttam az arcodon, te akarsz valamit mondani. Talán éppen az apádnak. Mert azért, drága fiam, mi egy vér vagyunk. És ismerem az arcodat, nem tegnap óta. Tudom, hogy belőled valami kikívánkozna, de te összeszorítod a szádat, mert még most is. A harag, a gyűlölet. Van valami? Valami baj? (Majdnem kiabálva.) Mért nem beszélsz, az istenedet!

SZOLNOKI: Muszáj, hogy menjek.

APA: Drága fiam, én nem a titkodat kívánom, de látni az arcodon. Te azért jöttél... egyszer az életben azért jöttél... Beteg vagy? Összekaptál a főnököddel? Hát énhozzám nem lehet bizalmas a fiam? Jó, ha így akarod. Menni akarsz, menj. Mi közöd is hozzám. Éled az életedet, és ha csikar a hasad, azt hiszed, itt a világ vége. Mert titeket elkapattak. (Ordít.) Kisasszonyok vagytok!

SZOLNOKI (csöndesen): Minden jót, apám.

 

EDE: Szóval azt mondja nekem a nevelő úr, nézd, politechnika.

NEVELŐ: Van róla fogalmad? Modellezés, nyúltenyésztés, motorosszakkör.

EDE: Nekem, nevelő úr, a motorosszakkör!

NEVELŐ: Foglalkozás minden kedden. És mért épp a motor?

EDE: Mert az kivisz valahová.

NEVELŐ: Valahová? Hová?

EDE: Nem tudom én azt megmondani, nevelő úr.

NEVELŐ: Megpróbálhatjuk. Kapsz egy motort, egy Pannit, de itt fel kell kötni a fehérneműt. Ez felelősség, önfegyelem. A motor érték, nagy érték. És azonkívül, aki motorra ül, annak a tanulásban is elöl kell lenni. Igen. Megpróbálhatod, ha ennyire odavagy érte, de ha nem felelsz meg, átteszlek a nyúltenyésztőkhöz. Érted?

 

(A Panni-motor lassan szaporázó döreje, de csak a háttérben.)

EDE: Most már csak mi vagyunk, ketten, a motor meg én. És ebbe nem szólhat bele sem a gyámom, se a nevelő úr, senki. Visszafelé futnak a házak meg a fák.

NEVELŐ (hangtölcsérbe): Kanyar előtt visszaváltani. Balra dőlni, balra dőlni!

EDE: Az előbb még csak egy akác, aztán még egy akác, aztán egy csomó akác. És utána az egész - egy vékony zöld vonal. (Mostani hangján.) Látja, nővérke, már megint a fiúk. És túráztatják a motort.

NEVELŐ: Sebességet csökkenteni! Levenni a gázt!

EDE: Végigsöpörni az üres úton. Kettényílik a mező, és jön a híd. Ki lesz a gyorsabb, a vonat vagy én? Zörög a híd.

NEVELŐ: Vigyázz, kanyar! Levenni a sebességet, fék, lábfék, jobbra dőlj, jobbra, jobbra!

 

(A motor apró robbanásai magas szirénahangba olvadnak.)

EDE: Tudja, nővérke, az emberek megálltak a járdán, és utánam néztek. A mezőn a parasztok. Az iskolaudvarokból integettek a gyerekek.

NYOMOZÓ: A rendőrségtől. El tudná mondani, mi történt magával? Próbáljon segíteni nekünk.

EDE (frissen, természetesen): Délutános voltam, vállamon egy szatyor távirat. A motor rendben, úgy, ahogy a kezemhez igazítottam. Minden nagyszerű!

NYOMOZÓ: Próbáljon emlékezni, hogyan történt? Amikor az a személygépkocsi magának hajtott.

EDE: Szóval a motor, éreztem, nekem dolgozik, az enyém. Becsiszoltam, a kezemhez igazítottam. Jól összeismerkedtünk.

NYOMOZÓ: Arról beszéljen, mi volt, amikor a kanyarhoz ért.

EDE: Az a kocsi úgy jött, hogy hallani sem lehetett. Jó csöndes motorja volt. (Mint aki hirtelen a mélybe zuhan.) Nem tudok semmit.

NYOMOZÓ: Szedje össze magát. Ez most nagyon fontos... Mit látott? Látott valamit?

EDE: Az üveg mögött egy ember arca. Azt mondtam magamnak, ezt az arcot nem szabad elfelejteni. Kell, hogy emlékezzek rá. Amikor kidobott a nyereg, akkor is csak erre gondoltam. De most már nem emlékszem rá. Csak annyit tudok, hogy annak a kocsinak csöndes motorja volt.

EDE: Vera? Hát mégis beengedtek?

ILONKA: Nem Vera vagyok. A nővér. Tudott aludni?

EDE: Hogy aludtam? Lehet. Megint itt volt a nevelő úr, és azt mondta, elveszi tőlem a motort. Én meg azt feleltem: nem, nevelő úr, a motort tőlem nem veheti el. Már kerestem neki egy műhelyt, szépen becsiszolom, a kezemhez igazítom. Kihozok belőle minden kilométert.

EDE: Nem keresett engem egy lány? (Nincs válasz.) Biztos, hogy keresett. De azt mondták neki, nincs látogatás.

ILONKA: Magas, vékony, szőke, inkább sötétszőke.

EDE: Textiltervező. Egyszer láttam őt a munkahelyén. Ott állt a rajztábla előtt, fehér köpenyben, és rettentő finom, átlátszó papírra mindenféle mintát rajzolt. Főleg virágokat meg állatfejeket. Azt hiszem. Úgy hív, hogy Bandi, mert azt mondja, az én nevemet nem lehet nevetés nélkül kimondani. (Kis szünet.) Tessék mondani, süt a nap?

ILONKA (kis csönd után): Igen, süt.

EDE (élénken): Átlátszik a kötésen.

ILONKA: Persze hogy átlátszik.

EDE: Akkor ez jó, nem? Hogy a nap. Hogy átlátszik. (Szünet.) Szóval Vera. Egész biztos, hogy megkeres. Engedjék be, nagyon megkérem. (Fölfokozottsággal.) Én most olyan jól érzem magam, hogy kisétálnék a kapun.

SZOLNOKI: Nem zavarom őt?

ILONKA: Nyugodtan, ma sokkal frissebb. Úgyis mindig az ajtót lesi, jön-e valaki.

SZOLNOKI (halkan, gyengéden): Jó napot. Jó napot, Ede.

EDE: Lehet hangosan is, ébren vagyok.

SZOLNOKI: Csak azt akarom kérdezni, hogy érzi magát?

EDE: Jól. Köszönöm.

SZOLNOKI: Jobban, mint tegnap, ugye?

EDE: Honnan tetszett jönni? A főnökségtől? A szállásról? A fiúk este, reggel, lent a kerítés mellett. Harminc fiú, mind bőrruhában. Bőrruha, cipzár, bukósisak. És ha nem megyek az ablakhoz, túráztatják a motort, végkimerülésig. (Motordübörgés, egyre vadabb, keményebb, majd teljes csönd.) Ott áll a rajztábla előtt, fehér köpenyben, és rettentő finom, átlátszó papírra rajzol mindenféle mintát.

ILONKA (szelíden, szomorúan): Megigazítom a párnát.

EDE: Az a terem, ahol Vera dolgozik, csupa ablak. Nincs annak a háznak fala. Csak kerete van, acélból meg alumíniumból. (Kis szünet után.) Megint maga jött, uram? De ha nem a munkahely vagy a szállás, akkor honnan? És miért?

SZOLNOKI: Olvastam a balesetről, és elkezdett érdekelni. (Zavartan.) Hogy is mondjam... a sorsa.

EDE: A sorsom? Én ezt nem értem. Mi az, hogy sorsom? (Izgatottan.) Vera jöhetne, de nem jön.

SZOLNOKI: Majd fölírom a kislány címét, és megkeresem. (Más ötlettel.) Nem kell pénz magának?

EDE (nyersen): Mért akar pénzt adni nekem? (Korábbi szövegét idézi vissza.) "Láttam a kocsit és az arcot az üveg mögött. Tudom, hogy láttam. Azt mondtam magamnak, ezt nem szabad elfelejteni. Amikor kidobott a nyereg, akkor is erre gondoltam. De most csak azt tudom, hogy a motor... - (lassan kifullad) - hogy csöndes motorja volt."

SZOLNOKI: Beszéltem az orvosával, jókat mond, szépen javul.

EDE (nyersen): Jókat mond? Szépen javulok? (Keményen.) Le fogják vágni a lábamat.

SZOLNOKI (tehetetlenül): Miket beszél!

EDE (konokul): Amputálni kell, így mondták, itt az ágyam fölött mondták.

SZOLNOKI: Rosszul hallotta, képzelődik.

EDE: Ne tessék engem vigasztalni. Én, amit el kell intézni, elintéztem. Elvették tőlem a motort, és látja, visszaszereztem. A lábamat se hagyom.

SZOLNOKI (álnevetéssel): Ez jó! Látja, már a szeméről is levették a kötést.

EDE (félig játékosan): Levették, mert muszáj volt nekik. Jönnek a fiúk, és járatják a motort. Én magát valahonnan ismerem. Olyan az egész, mintha már beszélgettünk volna. (Szünet.) Nem, nem. Maga színész, ugye? Most már tudom. Moziban láttam, igaz?

SZOLNOKI: Hát a filmjeim... tudja, nem dicsekszem velük.

EDE: Megint valami új film? Új szerep? És valami ilyesmit játszik benne?

SZOLNOKI (akadozva): Valami ilyesmit.

EDE: Értem. Gázolás? Karambol? Valaki meghal? Vagy csak megnyomorodik?

SZOLNOKI (mint aki csapdába került): Mondja meg annak a lánynak a címét, elmegyek hozzá és értesítem.

EDE (szárazon): Annak a lánynak nincs címe. És rá kell bízni a dolgot.

SZOLNOKI: Talán nem olvasott aznap újságot, vagy nem hallgatott rádiót, és nem tud semmiről.

EDE (fokozódó konoksággal): Azt mondja meg, uram, maga ki lesz abban a filmben? Mert az nem mindegy.

SZOLNOKI (kínlódva): Még nem kaptam meg a forgatókönyvet.

EDE: Forgatókönyv? Minek az? Majd én elmondom magának. Tudom, hogy a filmesek kimennek a helyszínre, beszélnek az emberekkel, hogy történt, ki volt az oka. Mert úgy kell csinálni, gondolom, mintha megtörtént volna. Igaziban. Nem lehet mellébeszélni, mert akkor az emberek érzik, ez nem így volt, ez megint nem így volt, ez az egész nem igaz. Márpedig, ugye, az a legfontosabb, hogy minden olyan legyen, mintha megtörtént volna. De kérdezek én valamit, ha nem haragszik. Ha már eljött ide. Ha már olyan kedves.

SZOLNOKI: Elfárad. Halasszuk holnapra, jó?

EDE: Holnap, kedves uram, holnap. Mikor lesz az a holnap? Talán soha. És azonkívül nem vagyok fáradt. Csak tessék megmondani, ki lesz maga a filmben? Ezt tudni kell előre, nem? A gázoló? Vagy az, aki ott marad a földön? És az is nagy kérdés, hogy mit csinál majd a gázoló. Megáll, odamegy hozzá? Szalad a telefonhoz? Vagy fölszívatja magát a köddel? Eltűnik? (Tárgyilagosan.) Akkor este nagy volt a köd.

SZOLNOKI: Majd holnap mindent megbeszélünk.

EDE: És még egy, uram. A másikkal mi lesz? Megmarad? Meghal? Felesége van? Édesanyja van?

SZOLNOKI (szorongatva): Még nem tudok semmit.

EDE: Mert ha, például, ha otthagyta a fiút... a kerék még forog a földön... szóval ha a filmben ön volna az a bizonyos... Annak az embernek nincs többé egy nyugodt pillanata. (Másról beszél, de ugyanarról.) Én azt az embert, akárhol lesz, megtalálom. Nekem úgyse lesz más életem. Kikaparom a föld alól is. Az az ember úgyis énrám gondol mindig. Az úgyse tud kilépni a buliból. Ül a vacsoránál, és nem tud enni. Mondják a barátai, gyerünk ide vagy oda, szórakozni, nők után, és ő nem tud velük menni. Azt látja mindig, ahogy repülök, fejjel neki a járdának. És hogy a bukósisak... Nővérke, mi lett a bukósisakommal? (Más hangon, szinte tárgyilagosan.) Segít magának, amit én mondok? Én, ha választanék, már úgy értem, hogy ki legyek a filmben, én azt az illetőt választanám. Mutatnám az arcát, nappal meg éjjel, és mindig közelről. Ahogy fekszik az ágyon, és nem tud aludni, ahogy nem figyel oda a feleségére, a kisfiára, a főnökére. Szóval ahogy teljesen kikészül.

SZOLNOKI: Amíg meg nem bolondul.

EDE: Legalább.

SZOLNOKI: Akkor maga őt halálra ítélte.

EDE: Nem, nem halálra.

SZOLNOKI: Csak hogy kínlódjon?

EDE: Legalább.

SZOLNOKI: És maga szerint milyen ember lehet az az illető? Kisiparos, aki viszi a nőjét? Gyárigazgató? Vagy olyasvalaki, részeg alak, aki lopta a kocsit?

EDE: Nem tudom. Gyáva. Gyáva, mint egy tetű. Nem mer semmivel szembenézni.

SZOLNOKI: És ha ő mégis jelentkezne?

EDE: Nem jelentkezik.

 

(A színész lakásán.)

SZOLNOKI: Nem zavarsz. Gyere beljebb.

RENDEZŐ: Beszélnünk kell, Géza.

SZOLNOKI: Iszol valamit?

RENDEZŐ: Valamit tölthetsz. De csak egy kortyot, mert kocsival vagyok.

SZOLNOKI (kitörő haraggal): Akkor nem adok. (Gyanakvóan.) Mit akarsz tőlem?

RENDEZŐ: Hagyjuk a dührohamokat. Én nem a rendeződ, a barátod vagyok. Hol kezdtük mind a ketten? A béka feneke alatt. Az abszolút magyar reménytelenségben. És látod, te is, én is - menők vagyunk.

SZOLNOKI: Ki ne mondd ez a rohadt szót! Utálom, mint a leprát. Undorító. Menők vagyunk. Mi az, hogy menő? Ismered ennek a szónak a lélektanát? A környezettanát? Kik ezek a menők? A kiválasztottak? A gátlástalanok? Az élet királyai?

RENDEZŐ: Mégiscsak tölts valamit. És magadnak is. (Szelídítve.) Majd taxin megyek. Mi történt veled? Mi van veled napok óta?

SZOLNOKI: Mit akarsz tőlem? A gyónási készségem nulla. Jössz a tanmesével, hogy honnan jöttünk. Itt vagyok, és így vagyok. Ez nekem elég. És ha nem vagyok jó neked a szerepben, hát tessék, váltsál le. De a töltelékszavakat unom. Nem vagyok olyan állapotban.

RENDEZŐ (mint az idomító): Milyen olyan állapotban? Öt nap múlva főpróba, aztán premier. A darab gyönyörű, és te nagyszerű leszel.

SZOLNOKI: Leszek, de nem vagyok. Nem megy a dolog. Nem megy. Nem tudtam találkozni a figurával. És egyre kevésbé érdekel.

RENDEZŐ: Mert nem figyelsz oda, Géza. És ez nálad szokatlan.

SZOLNOKI: Lehet. Másra figyelek. Saját magamra. Kis mérlegkészítés, no! Ég a bőröm, a képem, mennyi mindent kaptam - ezt a kifényesített összkomfortos életemet -, és mit adok érte?

RENDEZŐ: Be vagy gerjedve. Ittál?

SZOLNOKI: Menj a pokolba! Olyan elképzelhetetlen, hogy az ember, egyszer az életben, egyszer ebben a kifényesített életben, hozzáméri a maga kis tetű lényét az igazihoz? Hogy kezdi figyelni az arányokat? Hogy megpróbál átlépni a frázisokon? Hogy szeretne leüvölteni a színpadról: nekem most semmi kedvem szórakoztatni önöket, tornáztatni a nevetőizmaikat, tisztelt közönség, nekem lenne valami saját mondanivalóm, átadni való üzenetem.

RENDEZŐ: Demagóg vagy te, Géza! Amikor minden melletted szól. Az utad fölfelé visz. A kritika lesben áll, hogy agyba-főbe dicsérjen. Jó. Ezt nevezem én átmeneti elmebajnak. Majd elmúlik. (A rádióbemondó szó szerint a balesetről szóló hírt olvassa.) Azért jöttem, hogy megbeszéljük... Hagyd azt a rádiót! (A rádió egyre jobban bömböl, a rendező is kiabálni kezd.) Azonnal zárd el. (Hirtelen csönd.) Ha akarod, külön is próbálhatunk. Bezárkózunk, és átvesszük mondatról mondatra, szóról szóra.

SZOLNOKI (kétségbeesetten): Nem érdekel. (Kis szünet.) Ne haragudj Péter, nem vagyok igazságos. Te mindig barátom voltál, a barátom, ezt én tudom. Most is, amikor úgy teszek, mintha elfelejtettem volna. És ez a szerep... Örültem a szerepnek, igen. Emlékezhetsz, már az első próbákon jól ment a szöveg. De aztán rádöbbentem valamire.

RENDEZŐ: Húsz éve vagyok a pályán, tudhatod. Láttam én már ilyesfélét, Föltekerődnek az idegek, ennyi az egész. A mi szakmánkban nem szokatlan. Ha nem volnának kint a plakátok, azt mondanám, halasszuk el. De így? Összeszedjük magunkat, nekifekszünk, koncentrálunk. És meglátod, nagyszerű leszel! Túljutsz ezen a válságon, mint egy tavaszi náthán. (Álnevetéssel.) Olyan vagy, mint egy lírai költő, aki csak akkor érzi magát szabadnak, ha boldogtalan.

SZOLNOKI (megkínzottan, fáradtan): Ez csak szellemeskedés. Másról van itt szó, Péter.

RENDEZŐ: Akkor beszélj. Tessék, nyugodtan. Nem kérlek arra, hogy bízzál bennem, megsérteném ezzel a barátságunkat. De arra igenis kérlek, hogy bízzál magadban. (Kis szünet.) Nem, látom az arcodon, ez neked retorika. Te Géza... emlékszel arra, amikor kirúgtak a főiskoláról? amikor elküldtek a MÁVAG-ba dolgozni, hogy bizonyítsam az osztályhűségemet? Ki állt akkor mellém? Csak te, a fiúk közül. Tanárok pedig titokban. (Kis szünet.) Most pedig, légy szíves, beszélj. Mi a bajod?

SZOLNOKI: Bele vagyok tekeredve...

RENDEZŐ: Miben? Mibe?

SZOLNOKI: A gyávaságomba. Az aljasságomba.

RENDEZŐ: Mánia. Nem igaz. Nem igaz, és az sem igaz, hogy ingyen kapod azt, amit kapsz, nem igaz! Az ilyen embernek nem lehet haszontalansági érzése. Az ilyen komoly művésznek, mint te vagy.

SZOLNOKI: Rutin, rutin, egyre több rutin.

RENDEZŐ: Aki úgy vergődik a szerepeiben, mint te? Akiben annyi a permanens nyugtalanság, mint benned?

SZOLNOKI: Az előbb kimondtál valamit, saját érveid ellenére. A kritika lesben áll, hogy agyba-főbe dicsérjen - így mondtad? (Agresszíven.) Így mondtad?

RENDEZŐ (mellébeszélve): Mert ilyen a szerepmemóriád. Ez a természeted. Mindig azt rögzíted, amire a többit építeni akarod. Rátapadsz egy szóra, egy mondatra, mint egy szívóállat. Ez színházban jó, mert attól vagy hiteles, hogy megkeresed a drámai vércsoportodat, hogy az önigazolás kényszerét érzed a legkisebb feladatban is. De az életben? Rögeszme.

SZOLNOKI: Kimondtad, hogy önigazolás. Én azt mondanám, önvédelem. A legtöbbször, és éppen akkor, amikor úgynevezett sikerem van, mindig azt érzem, ez ellen muszáj védekezni. Mert nem minden siker jutalom. Mi az, ami szervezi a sikert? Beletartozol egy klikkbe. Telerakod a játékodat könnyűséggel. Vagy befolyást szerzel magadnak, művészeten kívüli befolyást.

RENDEZŐ: Szóval minden siker manipuláció? A premier után majd ajánlok neked egy kitűnő orvost. Ne félj, nem divatos ideggyógyász - embergyógyász. Beszélgetőtárs.

SZOLNOKI: Ha igazán embergyógyász, akkor azt mondja majd nekem, tűnjön el! (Hosszú csönd után.) Ide figyelj, pajtás, elgázoltam egy embert, és otthagytam a földön. Ehhez mit szólsz? Péntek este történt? Na?

RENDEZŐ (elkínzottan fölnevet): Hülye barom! Fölütöd az államat, és figyeled a hatást.

SZOLNOKI: Úgy is, mint jellempróba. Hazajöttem, betolattam a garázsba, és lemostam a kocsiról a vért. Az egészet lefolyattam a kanálisba.

RENDEZŐ (inkább nyüszítve, mint jókedvűen): Gyűjtöd magadnak a megrendülést.

SZOLNOKI: Leültem ebbe a székbe, az ablakon puha, ragacsos köd. Leültem, és kinyitottam a rádiót. Tudod, milyen az ellátott ember. Kiválasztja a négy magnó közül az egyiket, és játszani kezd. A hírek előtt valami hülye operettduó. Parancsolod?

 

(Operettkettős, émelyítően sikongó, majd szöveg.)

RÁDIÓBEMONDÓ: ... a táviratkézbesítő állapota, mint a baleseti kórház ügyeletén közlik, még mindig életveszélyes. A fiatalember súlyos agyrázkódást szenvedett, és a bal lába összezúzódott. A gázoló, vagyis a cserbenhagyó személye ismeretlen. A rendőrség felkéri... (Hangja elúszik.)

RENDEZŐ: Nagyon ügyes játék. De mi akkor este együtt voltunk. Rossz az ellenalibi.

SZOLNOKI: Hány órakor, pajtás? Este tizenegykor. Egy partyn. Karácsony Lajos, volt vasbetonszerelő, jelenleg trösztigazgató villájában. Az igazgatóné, úgy is mint egykori újpesti fonónő, az ajtóban állt, és kezét nyújtotta kézcsókra. Én megcsókoltam a kezét, sőt megsimogattam a kezét, mert nem sikerült tökéletesen eltüntetnie az egykori göcsörtöket. Nem a jelenét emeltem a számhoz - a múltját. És még egyszer megcsókoltam a kezét.

RENDEZŐ (álmegkönnyebbüléssel): Na látod, na látod. Ennyi igaz az egészből... A kézcsók kitűnően sikerült.

SZOLNOKI: Jelentkeznem kellett volna a rendőrségen, de én ott lötyögtem közöttetek, a divatos társaságban, és megittam három pohár pezsgőt.

RENDEZŐ: Ide figyelj. Voltam én is úgy, hogy azt mondtam: ezt nem csinálom tovább. Nem szolgálom ki a mindenkori igazgatómat, a mindenkori instrukciókat, a mindenkori megalkuvást. Én is indultam valahonnan és valamivel. Nekem is volt ars poeticám. Aztán rájöttem valamire. A mérleg - ahogy te nevezed - nem kedvezőtlen. Tizenöt év alatt több volt a jó, mint a rossz. Minden nyavalygás, ellenszél dacára mégis csináltunk valamit. Nem is keveset. Például a nemzeti dráma, például Csokonai, Madách, Katona - például Illyés. És a nyugatiak közül is a legjobbak, a legemberebbek. Nemcsak a divat, nemcsak protokoll, de művészet, barátom, a magyar színházi kultúra folyamatossága. És ha fölfújtuk is, hogy így az új közönség, úgy az új közönség, azért az az új közönség létezik.

SZOLNOKI: Az egészből nem értesz semmit. Abból, ami rám tartozik. Elgázoltam egy embert, egy fiatal fiút, és elfutottam. Lemostam a vért a kocsiról. De annak, hogy otthagytam, hogy eltűntem, előzménye van. Kórtörténete.

RENDEZŐ: Nyugalom. Belátom, kemény a helyzet, de még egyszer: nyugalom. Egyelőre erről a gázolásról csak te tudsz meg én. Várj, várj, ne ess a képemnek. Én is úgy gondolom, hogy jelentkezned kell. De nem így, vaktában. Ha már elmulasztottad. És nálad vannak enyhítő körülmények. A premier előtti feszültség.

SZOLNOKI (üvöltve): Az isten verje meg. Hallgass, fogd be a szád!

RENDEZŐ: Értelek. Természetes, hogy olyan embernél, aki az idegrendszerével dolgozik, akit nem lehet hétköznapi logikával mérni... légy szíves, ne dühöngj, várj.

SZOLNOKI: Hagyd abba, nagyon kérlek.

RENDEZŐ: A fiút kártalanítjuk. Sőt gondoskodunk a jövőjéről. Most már világos minden.

SZOLNOKI (csöndesen, kiüresedve): Menj el, megkérlek.

RENDEZŐ: Jó, megyek. De ne felejtsd el, mi veled vagyunk.

SZOLNOKI: Hagyd abba.

RENDEZŐ: Én meg arra kérlek, hogy... próbálj aludni. Vegyél be altatót.

 

(A kórházban. Visszhangos szavak, köszöntések, léptek.)

SZOLNOKI: Kérem, nővér, bemennék a fiúhoz.

ILONKA NŐVÉR (jelentősen és csöndesen): Ne tessék.

SZOLNOKI: Tudom, hogy délelőtt az ilyesmi... (Furcsán, szétesve.) Mi az, hogy ne tessék?

ILONKA NŐVÉR: Már nincs a helyén.

SZOLNOKI (hosszú szünet után): Nincs?

ILONKA NŐVÉR: Éjfél után. Embólia.

RÁDIÓBEMONDÓ: ... a színház igazgatósága közli, hogy a bemutató elmarad. A jegyek árát visszatérítik.

 

(Ugyanaz a szöveg ismétlődik, de már Szolnoki hangján.)

(1972)

 

A TÚSZ ZAVARBAEJTŐ HALÁLA

Tiltakozás kérdőjelekkel

HANGOK

A TÚSZ
A FŐNÖK
1. HANG
2. HANG
FELESÉG
A GERILLÁK HANGJAI


1

1. HANG: Leveheted róla.

 

(Hosszú csönd után.)

A TÚSZ: A kendő, ami lekerült a szememről, nedves volt és ecetszagú. Csípte a szememet: Nemrég még valakinek az arcát vagy a homlokát borogathatták vele.

Leütöttek, és bedobtak egy autóba. Mintha egy résen megláttam volna a reggelt, vagy inkább a reggel egy szilánkját. Aztán semmi. Később kíméletesen bántak velem. Nem lökdöstek, és nem gúnyolódtak. Mint akit már leltárba vettek.

Sok lépcsőn megyünk fölfelé, öreg lépcsőkön. Olyan homorúak, mint a bölcső. Az egyik embernek, aki karon fog, keserű dohányszaga van. Öregemberszaga. A vakságom is ecetszagú. Az orrom nem győzi szétválasztani a szagokat. Ilyen finom szaglásom volna? Vagy mi volna ez? Önvédelem?

Ígérd meg, drágám, hogy elmégy az orvoshoz. Én meg sietek haza, ahogy csak tudok. Este elmegyünk moziba. Aztán ha olyat mondasz nekem, vagyis, amit hallani szeretnék - ünnepelünk. Van itthon borunk?

A TÚSZ: Maguk összetévesztenek valakivel! Semmi közöm magukhoz! Ne merjen megütni! (Hosszú csönd.)

A némaságuk is ecetszagú. A hallgatásuktól félni kell.

2. HANG (élénk, fiatal): Engedj már oda, légy szíves, én is megnézném magamnak. Ellenség a fogóban, ez ritka látvány. Jár föl és le, föl és le. Ez tapogatja a falakat.

A TÚSZ: A falak vályogból vannak. Rücskös vert falak. Jó kövér, testmeleg falak. Nagyanya. Az ilyen falakból régi emberek beszélnek.

2. HANG: Milyen átejtős egy ilyen pribék! Ha nem tudnám, hogy pribék, azt hinném, hogy ember. Közelről egészen olyan, mint egy ember.

1. HANG (száraz, szigorú): Vigyázz. Farkasfoga van. Nehogy, mert fiatal vagy és tapasztalatlan, bedőlj neki. Képzeld mögéje az éjszakát. Ahogy belép a cellába, megszívja a cigarettáját, és a pofádat véresre veri. A tiedét, a bátyádét, az apádét, mindegy.

A TÚSZ: Ez a szoba olyan kopár, amilyen csak lehet. Ahogyan egy közepes filmrendező - persze, ilyen helyzetben - elképzeli. Kevés fantázia, kevés pénz. De a falak olyan felfűtöttek, mint a normális emberi test. Mintha vér volna bennük. Vérkeringés.

2. HANG: Itt a vacsorája. Előre megmondom, halleves. Mi is ezt kapjuk.

A TÚSZ: Vacsorám?

2. HANG: Mit tudom én! Az ebédje, a reggelije. Aminek akarja. Ahogy nekünk főzik, olyan.

A TÚSZ: Hány óra van? (Nincs válasz.) Legyen szíves, mondja meg, hány óra van.

2. HANG: Nincs órám.

1. HANG: Mit beszélgetsz itt vele! És maga - ezt tanulja meg - nem kérdez itt semmit. Eleget kérdezett az életében. Hallgat, vagy válaszol, ez a dolga. Mindig aszerint.

2. HANG: Hadd nézzem egy kicsit. Engedj ide. Eszik?

1. HANG: Zabál. De majd megakad a torkán, olyan erős. Ők szögesdróttal, mi paprikával. (Nevet.) Még egy-két kanál, és elkezd fulladozni. Na? Mit látsz?

2. HANG (csodálkozva): Ez csak eszik. Ennek ízlik.

1. HANG: Mert kiéhezett. Mert reggel óta nem zabált. De majd a gyomra. Az majd elintézi. Sósavat adnék az ilyennek, marólúgot!

A TÚSZ: Halleves. Jó savanyú, jó sűrű, ragacsos. Gyerekkori leves. Nagyanya. (Kis csönd.) Az ablakra szögezett plédnek már nincs aranyszegélye. Eltűnt mögüle a fény. Este van vagy éjszaka odakint? Odakint. Milyen messze van az az odakint! Az a reggel is, amikor kiléptem a kapun. Mikor is volt az a reggel? Jó szagú ősz. Ahogyan csak nálunk tud jó szagú lenni az ősz. A must és a hervadt levél keverékszaga. Mielőtt elindultam, azt mondtam Annamáriának...

A TÚSZ: De a fal még tartja a meleget. És ilyen lesz egész éjszaka, pedig odakint zuhog az eső. Ismerem én ezt a falat. Közöm van hozzá. Amikor nagyanyámnál aludtam, az ágyamat a fal mellé tették. Hogy vigyázzon rám. Azt már csak én tudtam róla, nemcsak langyos, de beszélgetni is lehet vele. És ha odanyomtam a fülemet, a vályog, az agyag és a szalma... Honnan is jöttek ezek a hangok? ezek a szavak?

2

A FŐNÖK: Maradjon. (Kiszól.) Hozzatok be még egy gyertyát. (Csönd.) Nem marta föl a gyomrát a halleves? Bírja?

A TÚSZ: Gyerekkorom levese.

A FŐNÖK: Ne essünk túlzásba, jó? Tudunk mi mindent a gyerekkoráról. Amit magára költöttek a szülei, abból sokgyerekes családok vígan élhettek volna.

A TÚSZ: Összetéveszt valakivel.

A FŐNÖK: Senkivel.

A TÚSZ: Majd kiderül.

A FŐNÖK: Ilyennek gondoltam, ilyen simának, ilyen magabiztosnak, ilyen - (kis szünet után) - gátlástalannak. (Nincs válasz.) Tudja, hogy kik tartják fogva?

A TÚSZ: Nem. Mint ahogy az is teljesen valószínűtlen, hogy fogságban vagyok.

A FŐNÖK: Nem mondtak semmit a bajtársaim?

A TÚSZ: Azon kívül, hogy fejbe vertek, semmit.

 

(A főnök hangosan fölnevet.)

A TÚSZ: Ez olyan vicces magának?

A FŐNÖK: Ahhoz képest, hogy ön a mi foglyunk, és nem megfordítva, a hangja túlságosan is éles. (Indulatosan.) Ezt hagyjuk abba. De azonnal.

2. HANG: A főnök beszélget vele. Mint fej a fejjel.

1. HANG: Ez a diplomácia. Én beleeresztenék egy sorozatot, és küldeném a családjának. Rendezzenek neki dísztemetést.

2. HANG: Értéke van. Kapunk érte. Talán visszaadják az öcsémet is.

1. HANG: Hülyeség. Ezek átvernek minket. Irtani kell őket, mint a poloskát.

A FŐNÖK: Ha nem tudná, én majd megmondom. Ön a felkelők foglya. Mégpedig a radikális csoporté. Pontosabban: az egyértelműeké. Nem kell hangsúlyoznom, hogy ön nekünk fontos ember. Az alku mérlegében sokat nyom a személye. Nem véletlenül választottuk. Nincs szükség rá, hogy a saját fontosságáról meggyőzzem. Nem akarom sértegetni, de ezt a fontosságot a legcsekélyebb megbecsüléssel sem hozzuk kapcsolatba. Szerintem, ha emberéletről van szó, és itt nem az ön életére gondolok, minden álhumanizmust, áletikát félre kell tenni. Az erkölcs, mint szólam, arra való, hogy önöket ne kötelezze semmire, de a mi kezünkből kiverje a fegyvert.

A TÚSZ: És ehhez mi közöm?

A FŐNÖK: Csak annyi, amennyi a hóhérnak az áldozathoz. Csak annyi, hogy önök éjszaka kirángatnak minket az ágyból, elhurcolnak táborokba, börtönökbe, akasztófa alá. És vannak megvásárolt íróik, sajtóembereik, tévékommentátoraik, akik az emberség nevében zsarolni akarnak minket. Ez olykor sikerül is.

A TÚSZ: Nézem ezt az embert. A csontos, hosszú arcban csak a szeme él. Tömör mélybarnaság. Micsoda patetikus rendezés! Micsoda dialógusok! "... táborokba, börtönökbe, akasztófa alá."

3

A FŐNÖK: Még gyertyát, legyetek szívesek. Megbocsát, de a villanyvilágításunk, enyhén szólva, szünetel.

A TÚSZ: Semmi kedvem csevegni. Mondja meg, hogy mit akar, és én majd válaszolok.

1. HANG: Nem túl nagy a hangerő? Figyelmeztessem?

A FŐNÖK: Menjetek ki. Kérlek. (Csönd.) Üljön csak vissza. (Nyugodt, érvelő hangsúllyal.) A levelet, amit alá kell írnia, megfogalmaztuk, legépeltük. Még olyan válaszút elé sem állítjuk, hogy hős legyen-e vagy gyáva. Nincs két lehetőség. (Kis csönd után.) Odaadom a gyertyát. Olvassa nyugodtan, hogy tudja, mit ír alá. Bár, ha meggondolom, tartalmi probléma nincs.

4

(Valamelyik távoli szobában. Furulyaszólam, de a beszélgetés mögött.)

TELT NŐI HANG: Azt mondtam, de jól kinyitottam a számat...

MÉLY FÉRFIHANG: Vagyis pofáztál. Pedig ez most tilos.

TELT NŐI HANG: Seggfej. Azt mondtam, ez nem kenyér, polgárok, ez csiriz! Ezt a pékné nagy feneke alatt kelesztették. (Jóízű nevetés.) Egy jó falat kenyér, azt mondtam, az olyan, mint a napsütés.

MÁSIK FÉRFIHANG: Hanem az a pribék végre itt van a kezünkben. Az a rohadt. Látnátok csak a pofáját! Mint a hörcsög. Mint a denevér. Mint a vámpír.

ÉLES FÉRFIHANG: Te láttad őt?

MÁSIK FÉRFIHANG: Látni nem láttam, de elképzelem. Hát milyen lehet egy ilyen pribék! A föltámadott Krisztus?

TELT NŐI HANG: Szóval, mondtam nekik, polgárok, a kenyér. És erre mellém lépett egy hekus. Azt hitted volna, lottóárus vagy ilyesmi; de akkor már én...

5

A TÚSZ (kihívó derűvel): Elolvastam. Elejétől végig.

A FŐNÖK: És aláírja. Tessék, itt a toll. Ezzel ön megtett mindent.

A TÚSZ (kis hallgatás után): Alá is írnám szívesen. De ezek az adatok - nem stimmelnek. Én nem vagyok ezzel az itt szereplő úrral azonos. Nem vagyok a belügyminiszter titkára. Soha nem is voltam.

A FŐNÖK (éles, izgatott hangon): Erre az ócska kis játékra semmi szükség. Nincs rá időnk. Nagyon pontosan tudjuk, hogy kicsoda. Fölösleges a taktikázás. A mi követelésünk szerény. Aláírja, és ennek ellenében harminc társunkat szabadon engedik. Ön pedig ugyancsak mehet. Visszaadjuk a főnökének, a hivatalának, az asszonyának, a két ikergyerekének.

A TÚSZ: Nincsenek gyerekeim. Se ikrek, se nem ikrek. Fél éve, hogy nősültem.

A FŐNÖK (érdesen, de gorombán): Azt mondtam, írja alá, mert el kell juttatnunk a főnökéhez. Minél előbb. Ez a maga érdeke is. És lehet, hogy holnap már elbúcsúzunk.

A TÚSZ: Nézzék meg az irataimat. Ez a név itt nem én vagyok. Csak a saját nevemben írhatok alá valamit.

A FŐNÖK: Nincs értelme húzni az időt. Mi a fenének?

6

1. HANG: Nézzük meg az iratait! Van ezeknek iratuk, minden alkalomra. Tisztítószerügynök. Szeszgyári bevásárló. Klozettfelügyelő. Amit akarsz. Leteszi az egyik arcát, fölveszi a másikat. Csakhogy mi értünk a hámozáshoz. Egész a csontokig. Ugye, mondtam neked, beléeresztenék egy sorozatot, és a dolog egész tiszta lenne.

A FŐNÖK: Úgyis aláírja. Most, vagy tíz perc múlva. Vagy éjszaka. (Fölcsattanva.) Mi az megint, mi baj?

1. HANG: Csak egy pillanat. Sürgős.

A TÚSZ: Ahogy a füléhez hajlik, olyan, mint egy hírhozó, gyerekelőadáson. És mégis. Vagy éppen ezért. Van benne valami szívszorító.

A FŐNÖK: Kérem, vegye magához a táskáját; indulunk.

A TÚSZ: Indulunk? Hová?

A FŐNÖK (izgatottan, fölfokozottan): Nincs idő magyarázatra. Kösd be a szemét.

 

(Teherautó motorja felbődül.)

A TÚSZ: Itt ülünk ebben a kenyérszagú kocsiban, egymásnak szorulva, szó nélkül. Nem lehet megszólalni, nincs értelme. A kendőnek már csak ecetszaga van, de nem nedves. Megtanulok keresztülnézni rajta, mint az üvegen.

7

A TÚSZ: Legyen szíves megmondani, hány óra.

2. HANG: Déli tizenkettő.

A TÚSZ: Most már szabad megmondani?

2. HANG (zavartan): Mit kérdezget? Én nem mondtam magának semmit. És nincs is órám.

A FŐNÖK (fáradt, nyugodt hangon): Jó napot. Miért áll? Üljön le. (Egyszerűen, de rokonszenvezőbb hangon.) Igazat mondott. Maga nem a mi emberünk. Nem a miniszter titkára. Rágyújt? (Nincs válasz.) Mondhatnám azt is, hogy sajnálom. Az egész olyan, mint egy tragikus bohózat. Az a bizonyos úr, aki kicsúszott a kezünkből, a szeretőjéhez jár abba a házba, ahol ön lakik. Egy forradalmi akció defektje. Nem kell mosolyognia, erre nincs oka. Az esti lapok kihozták az ön nevét. Mármint azt, hogy ön kicsoda, és hogy melyik építővállalat tervező osztályát vezeti. Melléfogtunk. Most aztán mondhat valami ironikusat.

A TÚSZ: Semmi kedvem.

A FŐNÖK: Ezt is megértem.

A TÚSZ: Nem szeretném próbára tenni az érzékenységét. És csevegni sincs hangulatom. Rosszul vagyok.

A FŐNÖK: A halleves.

A TÚSZ: Nem a halleves.

A FŐNÖK: Mivel segíthetek? Bár ez úribb szoba, mint a másik, de csak nyugodtan. Oda a sarokba. Fogjam a fejét?

A TÚSZ: Köszönöm. Elmúlt.

A FŐNÖK: Ennek örülök. Üljön vissza. Ne csodálja, hogy nem hittem magának. Maga jó arcú ember, értelmes és nyugodt. De a gonosztevő nem mindig azonos a sablonjával. Nekünk a dolgok mögé kell látni, mert emberi életekről van szó. Meg kell hagyni, ön a szakmájában, mint építész - most már ezt is tudom -, kitűnő szakember.

A TÚSZ: Az előbb már megmondtam, semmi kedvem a csevegéshez.

A FŐNÖK (mert ingerli ez a fölény): Bár a tudását hasznosíthatná jobban is.

A TÚSZ: Nem hiszem, hogy éppen ön hivatott ezt megítélni. És ebben a helyzetben.

A FŐNÖK: Jó, jó. Az ön főműve egy teraszosan kiképzett csodanegyed. Minden homlokzat délnek fordul. És ez a teraszosság lehetővé teszi, hogy egyik ház ne épüljön a másik elé. De hát kié mindez? A vastagoké. Háttal a nyomornegyedeknek. Az állami propaganda nagydobra veri. Fényképezik, filmezik, mutogatják. Csak éppen arról szeretnek megfeledkezni, hogy a csodanegyed mögött olyan odúkban laknak az emberek, mint a patkányok. Jó, én nem önt vádolom. Bár el tudnék képzelni valakit, olyan tehetségű embert, mint ön, akiben a szakmai megszállottság és a szociális lelkiismeret nem válik ketté. És ez talán nem is utópia.

A TÚSZ: Tudja, mit csodálok? Amit maga mondott nekem. Hogy milyen gátlástalan. (Indulattal.) Tévedtek, és kész. Ez mind rendben. De akkor ne vitatkozzunk építészetről! Akkor csak az lehet a válaszuk, hogy elengednek.

A FŐNÖK: Jogos. Aláírja a levelet, és a dolog elrendeződik.

A TÚSZ: De én nem írhatok alá más helyett levelet. Nem is érnek vele semmit.

A FŐNÖK: A saját nevében kell aláírnia. S mert most az ön neve került forgalomba - nagyon kérem, ne mosolyogjon -, ön lett a túsz.

A TÚSZ: Azt kellene mondaniuk, és ez még imponáló is volna, tévedtünk, kérem tisztelettel, egy másik fejről van szó.

A FŐNÖK: Igaza van, de még sincs abban a helyzetben, hogy humorizáljon. A mi mozgalmunk a többségi erőszakot képviseli a kisebbségi, de uralkodó erőszakkal szemben. S nekünk is vigyáznunk kell a presztízsre.

A TÚSZ: A presztízs mint politikai elv?

A FŐNÖK: Ahogy mondja. (Idegesen.) Rövidítsük meg a vitát. Lejjebb vittük a követelést. Harminc helyett tíz. Tíz embert kérünk önért.

A TÚSZ: Az én árfolyamom alacsonyabb.

A FŐNÖK: Lehet, hogy sértés, de így igaz. Vannak realitások. A dolog nagyon egyszerű. Aláírja ezt a levelet, most már a saját nevében. A többi megoldódik.

A TÚSZ: Mondjuk, hogy aláírom. Nem azért, mert félek. Mert unom a romantikát.

A FŐNÖK: Nincs más megoldás.

A TÚSZ: És ha éppen tudni akarja, magam se bánom, hogy tíz ember kiszabadul. Vagy ez nem is érdekli?

A FŐNÖK: Ebben a pillanatban nem. Írja a neve alá a lakáscímét is.

A TÚSZ: Tessék. Mi van magával?

A FŐNÖK: A nyomorult fogam! Beletépett. Az úgynevezett bölcsességfogam. Mindig ilyenkor kezd fájni. Befut, mint egy pontos vonat.

A TÚSZ: Beépített ellenség az állkapocsban. Mért nem dobatja ki!

A FŐNÖK: Gyűlölöm a fogorvosokat. Engem már megkínoztak mindenféle sitten, de a fogorvosok az igazi ellenségeim. Majd küldök magának egy kempingágyat. Minden jót.

 

A TÚSZ: Amióta együtt vagyunk, sosem hagytalak magadra éjszaka. Most mit csinálsz abban a kettős ágyban? A kezed az üres részben engem keres. Mintha az ágy másik fele meghalt volna. Tövig leszárad a karom a szomorúságtól, ezt mondanád nekem, mert te ilyeneket szoktál kitalálni. A rosszkedved leszakad, mint az eső, az örömöd kisüt, mint a nap. Hogyan ébredsz? Hová futottál engem keresni? Milyen a szemed nélkülem? Tudsz gyűlölni. Szeretsz átkozódni. Nagyokat nevetni. Milyen közel vannak hozzád az elődeid! Amikor tegnap - vagy tegnapelőtt? vagy azelőtt - kiléptem a kapun, még az ütés pillanatában is arra gondoltam, amit a rabszolgaasszony szégyenével mondtál. És az orvos? Mit mond az orvos?

8

1. HANG: Ébresztő! Szedje össze magát, jóember, megyünk. Ne toporogjon, siessen, érti! nincs idő! Nincs idő!

A FŐNÖK: Nagyon sajnálom, hogy ilyen gyakran költözködünk. Nekünk is fárasztó, de nem tehetünk mást. Fázik?

A TÚSZ: Mindegy.

A FŐNÖK: Ma meleg ételt sem tudunk adni. Az ellátása nem valami osztályon felüli, belátom.

A TÚSZ: Gondolom, nem a menüt akarjuk megbeszélni.

A FŐNÖK: Örülök, hogy megmaradt a humora.

A TÚSZ (visszautasítva): Ez, kérem, nem humor. Ez más. Mi újság?

A FŐNÖK: Semmi. Egyelőre hallgatnak.

A TÚSZ: Ezt előre megmondhattam volna.

A FŐNÖK (élesen): Semmit sem mondhatott volna meg előre. Abban a szűzies burokban, amiben maga él, nem sokat érthet az egészből. Az újságok hazudnak, hamisítanak. Most találkozott először azzal a világgal, ami körülveszi a maga álomvárosát. Mégpedig bűzösen, drasztikusan, mint egy mocsár.

A TÚSZ: Azt hiszem, megint belesajdult a fogába.

A FŐNÖK: Semmi köze hozzá! Ez az én magánügyem. És nem tűröm, hogy...

A TÚSZ: Rosszul ítél meg. Ennek az az oka, hogy két különböző helyzetből beszélgetünk. Lehet, hogy azt a titkár urat jól ismerik. De rólam nem tudnak semmit. (Nekidühödve.) Állok elébe minden vitának, meghallgatok minden véleményt, de nem így. Gyűlölöm az olyan elvi magaslatot, ahol a géppisztoly a vitapartner. Mit óhajt tőlem?

A FŐNÖK: Semmit. Legkevésbé, hogy meggyőzzem. A magunk részéről újabb háromnapos határidőt adunk. De csakis az ön érdekében. Mert a határidő kötelez. Mi ezzel nem játszhatunk. Ezt tudják ők is. Időn belül meg kell hogy szólaljanak. Ma vagy holnap, vagy legkésőbb holnapután. Ez már meggondolás dolga.

1. HANG: Szóval, nem ő lenne az, aki szerintem ő. És a főnököt is átszitálta. Amit mi pofázunk, arra nincs figyelem.

2. HANG: Benne volt az újságban minden. Ez egy építész-valaki, nem pribék.

1. HANG: Mert te is a csapdájukba estél. Mert elhiszed neki a kellemes pofáját. A finom sóhajait. Hogy a felesége, meg akit vár, a gyereke. Mert neked közelről olyan, mint egy ember. Én meg szétrágom a sapkámat, ha ez igazán ember!

1. HANG: Szedje a cuccot, és gyerünk! Ne kérdezgessen.

A TÚSZ: Én nem vagyok az. Nem érti?

1. HANG: Nekem az. Ha tudni óhajtja, tegnap tizenkét emberünket agyonlőtték. Avval a trükkel, hogy szökni akartak. Gyerünk, mert magába lövök.

 

(Feldörren a teherautó hangja.)

9

A FŐNÖK: Ha magát ez megvigasztalja, figyeljen. A rendőrséghez katonaságot csaptak. Átfésülik a várost: Egyik kerületet a másik után. Nem magát keresik, minket.

A TÚSZ: Hát nem is engem. Nem én vagyok a maguk ellensége...

A FŐNÖK: Ez most elméleti kérdés. Tíz embert követelünk. A rohadt nyomorult!

A TÚSZ: Megint a foga?

A FŐNÖK: Minden fogam tönkrement. Még kisgyerek koromban. Ha uralomra jutunk, ha miénk lesz a hatalom, rendbe hozzuk az emberek fogait. A tejfogaktól kezdve. Kormányrendelettel.

A TÚSZ: Nincs valami fájdalomcsillapítója?

A FŐNÖK: Nem érti ezt maga! Én most a jövőről beszélek. Az új alkotmány egyik bekezdéséről. Hogy nincs-e csillapítóm? Kettőt-hármat dobok be egyszerre, de semmi. Megszokta ez a rohadt szervezetem. De én nem tudom megszokni a fájdalmat. Sokszor már-már tréningformán is próbáltam. Nem megy. Nem vagyok mazochista. Jól mondta, ha viccből is. Az állkapcsomba beépítettek valakit. De nekem most koncentrálnom kellene. (Megdühödve.) Mit kérdezget? Olyan mulatságos?

A TÚSZ: Ne engem büntessen a foga miatt.

10

A TÚSZ: Amikor ételt hoznak, megkérdezem, mi újság. Az emberek keresztülnéznek rajtam, mint a cigarettafüstön. Az idő egybemosódik. Nincsenek körvonalai.

 

(Dörömbölés, lábak zaja, pánik.)

2. HANG: Szedje össze magát. Menni kell. (Rimánkodva.) Értse meg, menni kell. Nem akarom én bántani, de menni kell.

A TÚSZ (fáradtan, meggyötörve): Semmi baj. Csak azt mondja meg, legyen szíves, hány óra?

2. HANG (ugyancsak meggyötörve): Nem mindegy az magának? Látja a sötétséget. Ennyi nem elég? (Lehalkítva.) Ne mondja, hogy én mondtam. Hajnali három.

11

A FŐNÖK: Mit mondhatok? Ahogy a rendőrség fogalmazná: szűkül a kör. Bedobtak egy különleges zászlóaljat, csupa válogatott fickót. De magát ez nem érdekli. Aláírta a levelet, megtette a magáét. Kész.

A TÚSZ: Megmondtam, nem is egyszer, nem én kellek nekik. Mért nem engednek szabadon? Minek ez a játék itt velem?

A FŐNÖK: Keresnek minket. Razziáznak. Üzleteket, házakat gyújtanak föl, hátha bennégünk. De azt is tudják, hogy minden hiába. Mi a sűrűben élünk. Emberek sűrűjében. Ez eleven sejtrendszer. Összezárul az orruk előtt. A dzsungel a város közepében kezdődik.

A TÚSZ: Nyissa ki az ajtót, és mondja, süt a nap, menjen a dolgára. A feleségem állapotos.

A FŐNÖK: Értem, de most nem tud érdekelni.

A TÚSZ: És ha szájon vágom? Én vagyok az erősebb.

A FŐNÖK: Az ajtó mögül figyelnek minket. Csak arra várnak, hogy magába durrantsanak. Ízlésem ellen való, de a biztonság így követeli. Egyébként önnek csak a szája jár. Adózik az önérzetének. Magának, uram, az önbíráskodás idegen. Egyrészt, mert polgári humanista, tehát bízik bennünk, másrészt, mert a saját rendszerében is bízik. Tehát abban, hogy kiváltják. Mit mondjak, mi is ebben bízunk! Szokott sakkozni?

A TÚSZ: Unatkozik?

A FŐNÖK: Nem. Nem tagadom, van bennem szorongás.

A TÚSZ: A dzsungel ellenére?

A FŐNÖK: Ahogy mondja.

A TÚSZ: És én? Miben segíthetek?

A FŐNÖK: Ha gúnyolódik, ha nem, szeretném, ha megértene.

A TÚSZ: Csak nem a szimpátiámat kéri?

A FŐNÖK: A megértését.

A TÚSZ: Az előbbi nélkül ez is lehetetlen.

A FŐNÖK: Szeretném megmagyarázni magának, hogy értse az egészet. Hogy ne a maffiát lássa bennünk.

A TÚSZ: Nem kényszeríthet rá, hogy meghallgassam.

A FŐNÖK: Szeretném, ha ennek ellenére mégis idefigyelne.

A TÚSZ: Nem értem a logikáját. Két erőszak áll egymással szemben. Az önöké és a kormányé. Én itt egy harmadik vagyok. Nincs beleszólásom.

A FŐNÖK: Van.

A TÚSZ: Milyen alapon?

A FŐNÖK: A meggyőződés alapján.

A TÚSZ: Ez az erőszak nekem öncélú. Embertelen. Nem tudom elfogadni. Ezzel én nem tudok azonosulni. Még a saját skalpom érdekében sem.

A FŐNÖK: Most maga akar engem meggyőzni.

A TÚSZ: Az én véleményem egy privát emberé. Nincs hatalmam. Azt hiszem, két ellentétes, de mégis azonos előjelű erőszak áll itt egymással szemben. És én csak a saját kis vacak életemet képviselem. Arra vagyok ürügy, hogy önök megfogalmazzák saját eszközeik jogosságát.

A FŐNÖK: Ez a szellemi készenlét meggyőző lehetne, de mégsem az. Undorító a semlegessége. A kívülállása. Az ilyen látszólag kívülálló, mint ön, a lehető legrosszabb. Az elvont humánum képviselője. Az a terror, amit nem akar észrevenni, a saját csoportját védi.

A TÚSZ: A saját csoportomat?

A FŐNÖK: Vagy a felkészültsége hiányos, vagy az őszintesége. Nem tudja bevallani, hogy ön az elnyomás haszonélvezője. Jól megfizetett értelmiségi, aki az értelmiséginek alig nevezhető uralkodó osztály szolgálatában áll. Nincs önnek olykor émelyedése? Korszerű urbanisztikáról beszél. Jó. De nem akarja meglátni, hogy a maga álmaiból a többséget kirekesztik. Iszik egy kis pálinkát?

A TÚSZ: Igen. (Iszik.)

A FŐNÖK: Szereti az italt?

A TÚSZ: Akárcsak ön.

A FŐNÖK: Én a fogam miatt.

A TÚSZ: Persze, persze, az önök erkölcse előírja az aszketizmust. Kegyetlenség és absztinencia. Ostor meg önsanyargatás.

A FŐNÖK: Téved, kedves uram. Mi szeretjük az életet. Sőt, az élet szépségeit. Mit mondjak! A teljes emberi kultúrát. Mindazt, amit ön, mint kiváltságos, a reflexeivel is megszokott. És amihez mi nem tudunk hozzájutni. Az elmúlt két évben félezer ember halt meg az önök börtöneiben.

A TÚSZ: Nekem ehhez mi közöm?

A FŐNÖK: Hány szobás lakása van?

A TÚSZ: Négy.

A FŐNÖK: Nyisson be az ötödikbe. Az már börtöncella.

A TÚSZ: Elismerem, nagyon szellemes. De nekem túl abszurd. Nekem a valóság az anyagom. A jelképek csak mint díszítőelemek érdekelnek. (Elvesztve türelmét, kifakadva.) Építész vagyok, tervező, mi közöm a börtönökhöz. Sosem terveztem börtönöket. Gyűlölöm az elnyomást.

A FŐNÖK: Lám, lám, ha frázisokban is, de védekezik.

A TÚSZ: Nincs joga fölényeskedni. Leütöttek, és most már tudják, hogy tévedés volt. Elcipeltek, hurcolnak magukkal, eszköz vagyok. De arra nem kényszeríthet, hogy vitapartnernek tekintsem önöket, mikor velem szemben egyetlen érvük az erőszak. A fizikai erőszak.

A FŐNÖK: Azt hiszem, téved. Az erőszak filozófiai alap nélkül közönséges bűncselekmény.

A TÚSZ: Hitlernek is volt filozófiai alapja.

A FŐNÖK: Ezt visszautasítom! Ha szabad ember volna, most megütném. Mi nem vagyunk bűnözők.

 

(Ajtónyikorgás.)

1. HANG: Valami baj van?

A FŐNÖK: Menj vissza, kérlek.

 

(A külső csendet néhány géppisztolysorozat lyukasztja szét. Ajtócsapkodás, futó lábak zaja, visszhangos lárma.)

A FŐNÖK: Álljon fel!

A TÚSZ: Megint hurcolkodunk?

A FŐNÖK: Ne beszéljen annyit. Készülődjék.

12

(Visszhangos terem, zajos beszélgetéstöredékek. Valaki eljátszik egy szomorú trombitamotívumot. Mindez öblösen visszhangzik.)

1. HANG: Jobb dolgod nincs? Tedd le azt a rohadt trombitát. A harmadik házban ott vannak ők!

HANG: De mi a föld alatt vagyunk. Minket betakar a föld.

ÁLVIDÁM: Mindjárt hívom a pincért, hozzon pezsgőt, nőt, szendvicseket.

MÁSIK HANG: Főleg szendvicseket. Lazacos, kaviáros. (Reálisan szomorúan.) Lehetne egy darab szalonna is.

ÚJABB HANG: Lebbencsleves! Amin úsznak a zsírkarikák!

2. HANG: Képzeljétek, hogy forgóparkett. Meg kell húzni az elektromos kart, és elkezd forogni. Ezen forogtak a csipkés alsószoknyák.

 

(A zaj kissé elcsendesedik.)

A FŐNÖK: Mit szól ehhez a támaszponthoz? Nemrég még lokál volt a felső tízezernek. Nem járt ide? Boldogabb korában?

A TÚSZ: Nemigen jártam éjszakai szórakozóhelyekre.

A FŐNÖK: Akkor maga puritán. Aszkéta. Amivel minket vádol. Oltsátok el a reflektorokat. Ezek vallatófények. Nincs itt díszelőadás. Eszik sós mandulát? Találtunk egy mázsára valót. Kicsit avas, de az éhséget elveri.

A TÚSZ: Csak azt ne mondja, hogy sok benne a B-vitamin.

A FŐNÖK: Gondolja meg. Nincs vacsoránk. Mit szól ehhez a bárhoz mint szakember? Mint építész, úgy értettem.

A TÚSZ: Föld alá süllyesztve, kis piros páholyok, forgóparkett, süllyeszthető színpad. Csinos kispolgári közhely.

A FŐNÖK: Nekünk most megfelel. Főleg az, hogy föld alá süllyesztve. Tudja, mit találtak az embereink?

A TÚSZ: Egy táncosnőt bebalzsamozva.

A FŐNÖK: Majdnem. Több tucat illatos melltartót. Amit a sztriptíznők legombolnak magukról. Az emberek egyszerre fölfedezik, hogy hónapok óta nem jutnak nőhöz. Az isten verje meg! Elnézést kérek, már megint a fogam. A nyelvemmel érzem, hogy mozog. (Szünet után, megkínzottan.) Mennék fogorvoshoz is, ambulanciára, pokolba, mindenhová. De maga is tudja, körül vagyunk véve. És ez mindennap rosszabb.

A TÚSZ: Ezt is tudom.

A FŐNÖK: Örül?

A TÚSZ: Furcsa az emberi idegrendszer. Lassan átveszem a maguk üldözöttségét. És félek. Nehogy azt higgye - amilyen gyanakvó, most biztosan azt hiszi -, szépeket akarok mondani, megjátszom magam.

A FŐNÖK (szinte barátian): Én azt hiszem, most már maga is velünk menekül. (Kis szünet.) Sakkozunk?

A TÚSZ: Ha nincs jobb dolga. Ez a sós mandula igazán kellemes. Még az is jó, hogy avas. De aztán majd vedelni kell rá a vizet.

A FŐNÖK (oldottan): Válasszon. Magáé a fekete. Szóval kezdek én. (Élénken válaszolva az előbbire.) Van vizünk. Ez a legfőbb szerencsénk. Működik a vízvezeték. Szóval akkor én... nem megy. (Dühöngve.) Ez a nyomorult! Pedig mozog! Nem tudok koncentrálni.

A TÚSZ: Én kidobnám magának. Ezt is a nagyanyámtól tanultam. Meg kell mosni a kezem. (Zavart nevetéssel.) A sterilitás.

A FŐNÖK (átveszi ezt a nevetést): Tessék, parancsoljon, fürdőszoba. Csempék a mennyezetig. Megfelel?

A TÚSZ: Gyújtsanak meg egy reflektort.

A FŐNÖK: Igen. Gyújtsátok meg. És ne álljatok körül. Ha egy mód van rá.

A TÚSZ: Hajtsa hátra a fejét. Ahogy csak tudja. És nyissa ki a száját. (Hosszú szünet után.) Menjen ki öblíteni.

13

MÉLY HANG: Jó estét, asszonyom. Ne álljon meg, kérem.

FELESÉG: Mit akar tőlem?

MÉLY HANG: Üzenet. A férje jól van. Ne álljon meg.

FELESÉG: Miért nem engedik szabadon? Nem vétett semmit.

MÉLY HANG: Ne álljon meg. Láthatja, újra meghosszabbítottuk a határidőt. Pár nap, és otthon lesz. Ne álljon meg. Üzen valamit?

FELESÉG: Ő tud mindent.

MÉLY HANG: Nem haragszik, de ezt külön rám bízta: mit mondott az orvos? Ne álljon meg.

FELESÉG: Várom haza. Ezt mondja neki.

14

2. HANG: Ember. Egyen valamit. (Nincs válasz.) Ne csináljon itt éhségsztrájkot! Maga egy rendes úriember. Nem áll jól magának. Örüljön, hogy van mit enni. Nehogy itt éhen haljon nekem.

A TÚSZ: Nem vagyok éhes.

2. HANG: Ez csak a dacossága. Az ellenállása. Nekem jó a hallásom. Korog a gyomra.

A TÚSZ: De ha lenne szíves, és adna egy kis vizet.

2. HANG: Literszám vedeli. Nem tesz az jót. (Hogy földerítse.) Már a maga arca is kiszőrösödött. Nem hittem volna, hogy szőke ember létére vörös szakálla van. Lassan olyan lesz az arca, mint a miénk. Na, megmondjam, hány óra van? Nem érdekli magát? Azt hiszi, én tudom? Nincs is órám! Változatlanul.

15

A TÚSZ: A lényeges az, hogy te jól vagy. Ezt elhiszem nekik. Ismerlek. Amit üzentél, azt is megértettem. A legtöbb, amit mondhattál, a hallgatásod. (Kicsit élénkebben.) De a dolgok egészen jól alakulnak. Fordul a kulcs a zárban, jövök lábujjhegyen, mert ahogy vársz és vársz - napok óta, hetek óta? -, hát szépen elaludtál, gyönyörűségem!

16

 

(Félálom, álom.)

"Ha megszerezzük a hatalmat, elrendeljük a fogak kötelező gyógykezelését."

A TÚSZ: Még gyűlölni se tudom. Ettől is megfosztottak.

 

(Félálom, álom.)

"Közelről egészen olyan, mint egy ember."

 

(A menekülés montázsa.)

"Siessen!" "Ne toporogjon!" "Az istenit, szedje össze magát!" "Nem érti, hogy... " "Le akar buktatni minket?"

 

(Autómotorok összevissza lüktető, hörgő, zakatoló lármája.)

17

(Hosszú, hosszú, teljes csönd után.)

A FŐNÖK: Nem akartam fölébreszteni. Fáradt? Az idegei?

A TÚSZ: Minden a legjobb.

A FŐNÖK: Tudom, hogy unja a töltelékszavakat. Én is. Sajnos, nem tudok valami jó hírt hozni önnek. Ezek a dögök nem akarják kiváltani. Végleg elutasították.

A TÚSZ: Lejárt a határidő?

A FŐNÖK: Hát nem tudta? Már több mint két hete.

A TÚSZ: Persze, persze. (Megpróbál nevetni.) Mondtam én, hogy nem érek ezeknek semmit! Tudják ők, hogy kiért nem kell fizetni. Ez vagyok én. (Kis szünet után.) Köszönöm, hogy megkeresték a feleségemet.

A FŐNÖK: Nincs mit. Büszke asszony. Azt hiszem, gyűlöl minket.

A TÚSZ: És nem jogos? Mikor engednek már engem a fenébe? Minden tiszta. Én nem érek semmit. Se nekik, se maguknak.

A FŐNÖK: Megint elfogták néhány emberünket. Sajnálom önt, személy szerint, nagyon. Azt hiszem, nem hat maga szerint sem színpadiasnak, ha azt mondom...

A TÚSZ: Köszönöm. De ezen már túljutottunk.

A FŐNÖK (vad dühvel, ezúttal először): Nem lehet, hogy a pofánkba röhögjenek. A mozgalom hiteléről van szó. A szavaink hiteléről. Sajnos nincs más lehetőségünk. Mondom, ami az ön személyét illeti... (Nekidühödve.) Kell hogy erőt mutassunk! (Szinte elsírja magát.) Ez a nyomorult, rohadt sors! Ez a!...

RÁDIÓBEMONDÓ: Az építészmérnök holttestét egyébként egy trolimegálló pavilonjában találták meg. Négy golyó érte, és azonnal beállt a halál.

(1972)

 

KIRAKATRENDEZÉS

Rádióetűd.

HANGOK

VEZÉRIGAZGATÓ
IGAZGATÓ
KIRAKATRENDEZŐ
SEGÉDMUNKÁS
A FELESÉGE
FIÚ
LÁNY


VEZÉRIGAZGATÓ (mikrofonhang): Kérem, igazgató úr, kirakatrendező úr, hallanak engem? Az áramigénylés túlzott. Ennyi lux nincs is a világon. Nem ad az Elektromos Művek.

KIRAKATRENDEZŐ: Akkor csinálják ők! Ilyen petróleumvilágítással vegyünk részt nemzetközi kirakatversenyen? Este nyolcra itt a nemzetközi zsüri - és még sehol semmi. Nekem presztízsem van. Az én kirakataim Bécsben is, Brüsszelben is kirakatok.

IGAZGATÓ: Nagyobb itt a baj, kolléga, sokkal nagyobb.

KIRAKATRENDEZŐ: A mellékutcák körös-körül csak úgy tárolják a sötétséget. A házak, a kapualjak; a rosszul világított ablakok. Az egésznek olyan a szívóhatása, hogy meg kell dögölni tőle! Nem értik ezek a szerencsétlenek, hogy a külváros egészen speciális kategória, amit ellensúlyozni kell, hogy ne mondjak mást, fénnyel, sok fénnyel. És ha nem bírják az órák, az órákat kell kicserélni, és nem a kirakatrendezőt. Fény, lux!

VEZÉRIGAZGATÓ (mikrofonhang): Nincs több lux. A keretet kimerítettük. Hagyjuk az idegbajt és a szociális általánosítást. Mi eddig is, külváros ide vagy oda, nagyon jól megvoltunk a nekünk biztosított...

KIRAKATRENDEZŐ: ... kiadagolt!

VEZÉRIGAZGATÓ: ... a nekünk biztosított fénnyel. És a mi luxadagunk, ha nem vette volna észre a tisztelt kirakatrendező kolléga, évről évre növekvő tendenciát mutat. Nincs több mondanivalóm. A viszontlátásra.

IGAZGATÓ: Mondom, nagyobb itt a baj. Megjöttek a francia kirakatbabák, de a két legfontosabb valahol elakadt. A két szerelmes. Vasúton, vámnál, még nem lehet tudni, hol.

KIRAKATRENDEZŐ (hisztérikusan): Akkor nincs kirakat. És nincs verseny. Én nem vállalom a felelősséget.

IGAZGATÓ: Lassabban, nyugodtabban. Nyolc baba rendben megérkezett, de a szerelmesek elbújtak valamelyik ládában. Majd pótoljuk őket a régiekből, azok is elég bájosak.

KIRAKATRENDEZŐ: Bájosak? Lehet, hogy bájosak, de nem nemzetköziek, érti, uram? És jön a nemzetközi zsüri. Csupa esztéta, csupa művészetcentrikus elme. Itt minden részlet fontos. A babák súlya és termete, a babák arcának sugárzása... Nekünk, mondjuk ki ridegen, provinciális babáink vannak.

IGAZGATÓ: De maga tervezte azokat is! Annak idején lelkesedett értük.

KIRAKATRENDEZŐ: Ma másképp látom őket. Eljárt az idő fölöttük. Én ezeket nem öltöztetem az új kreációkba. Ezek ellentmondásban vannak a képzeletemmel, a becsvágyammal, a...

IGAZGATÓ: De könyörgök, most, az utolsó pillanatban? Már le se lehet mondani. A kirakatok lecsupaszítva. A babák meztelenek. És a kirakatok előtt az emberek, a bámészkodók...

KIRAKATRENDEZŐ: Csak bámészkodjanak. Ezek nem érdekesek.

IGAZGATÓ: Belőlük élünk!

KIRAKATRENDEZŐ: Egész évben. Megengedem. De ma este csak egy számít: a nemzetközi zsüri. A nemzetközi sajtó. És minden. (Üvöltve.) Én nem vállalom. A versenyt le kell fújni.

IGAZGATÓ (élénken, szinte felüdülve): Van egy gondolatom! Egy igazi gondolatom!

 

1. BÁMÉSZKODÓ: Micsoda gyönyörűek! Csodálom hogy nem takarják el őket, amíg pucérak. Micsoda nők!

2. BÁMÉSZKODÓ: Nők! Próbababák.

1. BÁMÉSZKODÓ: Egészen olyanok, mint az igazi nők.

3. BÁMÉSZKODÓ: Maga szétnyomja az orrával az üveget, hallja! (Ironikusan.) Maxim-varieté, sztriptíz, világszám!

 

(Dobpergés.)

1. BÁMÉSZKODÓ: Akárki akármit mond, ezeknek mozog a szemük.

3. BÁMÉSZKODÓ: Éhes állatok! Így kell agyonütni az időt, amíg indul a vonat?

1. BÁMÉSZKODÓ: Állat, én? És te mit keresel itt? Mit támasztod az üveget! (Mondja a magáét.) Látni a szemérmüket, de pontosan! Ki van világítva.

 

(Éles, elektronikus zörej; mint amikor leeresztenek egy redőnyt.)

2. BÁMÉSZKODÓ: Na tessék! Lehúzták a rolót. Maga miatt. Mert avval a bunkó orrával szétnyomja az üveget.

4. BÁMÉSZKODÓ: Tudtam, hogy ez lesz. Most jobb?

1. BÁMÉSZKODÓ (csöndes elragadtatással): Van egy lyuk a vásznon! Én megint látok!

 

SEGÉDMUNKÁS: Egész nap cigölés. Az embernek leszakad a veséje.

FELESÉGE: A leves besűrűsödött. Már harmadszor melegítem. Milyen szagod van teneked?

SEGÉDMUNKÁS: Cicababaszagom.

FELESÉGE: Ne hülyéskedj, jó!? Titeket bespricceltek valami kölnivel.

SEGÉDMUNKÁS: Megjöttek a babák. Párizsból. Nyolc valódi francia baba.

FELESÉGE: És beszívtatok pár üveg sört meg hozzá féldeciket. Igaz, szentem?

SEGÉDMUNKÁS: Nem értesz te ehhez, Tera! Mit tudod te, amit azok a franciák tudnak, azt a rafinációt. Hogy a babáknak valódi bőrszaga van, meg hajszaga.

FELESÉGE: Beszívtatok, nagyobb a nyomás. Ennyi.

SEGÉDMUNKÁS: Mert nincs elképzelésed! A kirakatrendezőnk szerint akinek nincs elképzelése, az annyi, mintha nem is lenne a világon. (Egy kis szünet.) Szóval kicsomagoltuk a francia csajokat... Micsoda üveggyapot! Fölvittük őket a nagykirakatba, tudod, ahonnét a pályaudvar... Mintha belőlünk mennének a vonatok. Szóval a csajok. Valódi embersúlyuk van, nősúlyuk. Ötven-ötvenöt kiló. Így veszik át a nőket, az egész világon.

FELESÉGE: Már megint valamelyik rohadt ringyónál kujtorogtál!

SEGÉDMUNKÁS: Nem érted ezt, Tera.

FELESÉGE (szigorúan, higgadtan): Ide figyelj, fiam, én most téged szépen lefektetlek.

SEGÉDMUNKÁS: Beszélj csak a kirakatrendezőnkkel. Az egy rendes, belevaló úriember. Amit ő mond. Hogy a beleképzelés. Figyelsz te rám?

 

IGAZGATÓ: Na ugye, nem volt ez halva született ötlet!

KIRAKATRENDEZŐ: Halasszuk el még a koszorúzást, direktorom. Egyik dolog - elképzelni, másik dolog - megcsinálni. Beáll a babák közé két élő ember, a két szerelmes. Jó. Nagyon jó. Persze, testalkat, fiziognómia, a mosoly minősége. Ismétlem, az ötlet!... Csakhogy, kérem! Egyetlen manökenünk se vállalja. Inkább ugorjon a szerződés. Könyörgés, rábeszélés, jutalmat ígérek, prémiumot. Hogy ők beálljanak a kirakatba, babák közé babának, a saját eleven mosolyukkal viaszmosolynak, eleven szájukkal műszájnak? Nem, azt nem! Nézzék, drágáim, csak arra a fél órára, amíg a nemzetközi zsüri... és ez nemzetgazdasági érdek, presztízs, a sajtóban minden beharangozva... Nem és nem.

IGAZGATÓ: Most kérdem magát, hogy miért nem?

KIRAKATRENDEZŐ: Mert nincs fantáziájuk! Nem mondták ki, de olvastam a szemükből: emberi önérzet. Micsoda kategória, amikor arról van szó...

IGAZGATÓ: Szóval akkor ez vízbe esik. Maradnak a régi babák!

KIRAKATRENDEZŐ: Na, nem! Na, egyáltalán nem! Nekem erőszakos álmaim vannak. A kirakat nem illúzió, a kirakat szükségszerűség. Útmutató, világítótorony. (Egy kis szünet után.) Hát kérem, szereztem egy szerelmespárt. A lány az illatszerosztályról való, a fiú a sportosztályról. Tökcivil mind a kettő, de így lesz érdekes. Az amatőrség varázsa. Szépek, üdék, fiatalok. És egy kis instrukcióval olyan lesz a tartásuk, a mosolyuk... arcukon a gondolat nélküli derű. Mint a franciababák!

 

LÁNY: Te mennyit kapsz?

FIÚ: Ötszázat. És te? (A lány hallgat.) Titok?

LÁNY: Hatszázat.

FIÚ: Persze, mert nőnemű vagy. Mert szép a lábad. Szép hosszú a combod.

LÁNY: Ezt honnan veszed? Mit látsz te ebből a földig érő estélyiből?

FIÚ: Ki lehet azt számítani! És különben is, ismerlek.

LÁNY: Nem találkoztunk mi soha.

FIÚ: Minden este zárás után a vaskapunál.

LÁNY: Abban a zűrben? És észrevettél?

FIÚ: Kiválasztó szemem van.

LÁNY: Te a sportosztályon melózol.

FIÚ: Körülbelül.

LÁNY: És van egy norvég pulóvered.

FIÚ: Ha még el nem lopták.

1. BÁMÉSZKODÓ: Mondom, ezeknek mozog a szájuk.

LÁNY: Tegnap te nagyon kiöltözködtél. Valami új nő a láthatáron?

FIÚ: Olyasféle.

3. BÁMÉSZKODÓ: Addig tolakodtok a lyuknál, amíg lemaradtok a vonatról.

KIRAKATRENDEZŐ: Még egy negyedóra, művészeim, és itt a zsüri. Kérem, tartózkodjanak addig a krétával megjelölt körben. És a kijelölt pózban. És a rögzített mosolyt kérem! Jaj, kislány, a maga nevetése elmázolódott! Szeméből eltűnt a kékség. Vagyis a távoliság. Fáradt? Pillantson csak arra babára. Azon az arcon sikerült a legtökéletesebb mosoly.

LÁNY: Kérem, nekem ennél szebb jelenleg nincs.

KIRAKATRENDEZŐ: Téved, de mennyire! Lesz magának szebb is. Ez a csontszerkezet, ezek az izmok, ezek a finom erek a bőr alatt! Ez mind garancia.

4. BÁMÉSZKODÓ: A pasas is a babákkal eszmecserél.

KIRAKATRENDEZŐ: És most kipróbáljuk a fényt... Hogy hozzászokjanak. A fénybe kell tekinteni. A sugárzó messzeségbe. (Hangtölcsérbe.) Teljes világítás!

VISSZHANGOK: Teljes világítás!

DISZPÉCSER (mikrofonhangon): Adom.

 

(Magas, elektronikus sípoló hang, amely idegtépően erősödik, majd váratlanul megszakad.)

KIRAKATRENDEZŐ: A fény tökéletes. Fiatalember, nagyon kérem, ne hunyorogjon. Szembogár, szemhéj, szempilla - mozdulatlan. Acélos, magabiztos tekintet. Ki kell hogy bírják. És most már így is maradnak, ebben a fényben. Figyelem. Figyelem. Nyugalom. És önbizalom. Kérem az aláfestő zenét!

VISSZHANGOK: Az aláfestő zenét!

DISZPÉCSER (mikrofonhang): Zene indul. Indul a zene. (Édesnek szánt, de keményre sikerült konkrét zenei hangok.)

KIRAKATRENDEZŐ: Képzeljék el, nem, éljék át, hogy maguk a szerelmesek. És ez lesz az első báljuk. És hogy a társadalmi változást is jelezzük, márminthogy a szocializmusban élünk, maga, fiatalember, mondjuk... horizontálesztergályos, a kislány, igen, a kislány komputerkezelő. Betápláló. Na, nézzenek körül. Farsangi környezet. Három zenekar. Éjfélkor szupé. És ettől a pillanattól kezdve mozdulatlanok.

 

(Áramkattogás, zenefoszlányok.)

FIÚ: Kérem a mosolyát, szabad?

LÁNY: Parancsoljon. Tűzze a gomblyukába.

FIÚ: Ne röhögtess. Mindjárt elhúzzák a ponyvát.

1. BÁMÉSZKODÓ: Az a középső lány, a fiú mellett, olyan, hogy én is elfogadnám.

4. BÁMÉSZKODÓ: Azt a műanyag nőt? Szerencsétlen.

1. BÁMÉSZKODÓ: Én vagyok a lyuknál. Én tudom.

FIÚ: És havonta mennyivel díjazzák a tehetségedet?

LÁNY: Ezernéggyel. És a tiédet?

FIÚ: Ezerhat.

LÁNY: Akkor nekünk nem lesz öröklakásunk.

FIÚ: Pedig el tudnám képzelni.

DISZPÉCSER (mikrofonhang): Kérem, ne beszélgessenek és ne mocorogjanak állandóan. A házitévé mindent megfigyel.

FIÚ: Dögölj meg!

DISZPÉCSER (mikrofonhang): A mikrofonok mindent továbbítanak.

LÁNY: Akkor is dögölj meg.

FIÚ: Most mondta, hogy legyünk szívesek elhallgatni.

LÁNY: Én tudok úgy beszélni, hogy nem mozog a szám.

FIÚ: Ha végeztünk, hová mégy?

LÁNY: Haza.

FIÚ: Egyedül laksz?

LÁNY: Egyedül. Plusz a mamám, a papám meg a két húgom.

FIÚ: Nálunk van nagymama is. Akkor én hívlak meg valahová.

LÁNY: Csak vendéglőbe ne. Én végigzabálom az étlapot.

DISZPÉCSER: Hagyjuk ezt az üres vigyort, jó?

LÁNY: Vigyorog a felmenő rokonságod.

FIÚ: Hetek óta figyellek. A vaskapu előtt, a tükrös liftben, a röpgyűléseken.

DISZPÉCSER: Figyelmet kérek, megérkezett a zsüri! Teljes mozdulatlanság, teljes némaság.

LÁNY: Nézd, az üveg is fölmegy. Mint egy függöny!

HANGOK: Bravo! Magnific! Wunderbar! Admirable!

DISZPÉCSER (suttogó mikrofonhang): Húsz perc kitartás, és kezükben a boríték.

LÁNY: Ha engem figyelsz hetek óta, akkor én kérek tőled valamit.

FIÚ: Húsz percet mondott. Bírjuk ki.

LÁNY: Nézd a szakértő pofákat. A szemük világít, mint a macskáké. És nem veszik észre, hogy eleven nő vagyok. Igazi nő. Légy szíves, csókolj meg!

FIÚ: Én? És most?

LÁNY: Azonnal.

FIÚ: A zsüri előtt? Megbolondultál?

DISZPÉCSER (sziszegő mikrofonhang): Utoljára figyelmeztetem önöket...

FIÚ: Hallod? Ugrik a boríték.

LÁNY: Ha nem csókolsz meg, kilépek a kirakatból.

DISZPÉCSER (mikrofonhang, sziszegve): Hová megy? Maradjon a helyén.

 

(Fölzúduló hangok: magyarul, franciául, németül, általános elszörnyülködés. Mindez inkább konkrét zaj, mint fölismerhető beszéd.)

LÁNY: És most légy szíves, emelj le.

DISZPÉCSER (mikrofonhang, éles üvöltés): Álljanak meg! Álljanak meg! (Egy pillanatnyi csend, intézkedő hangok.) Az áruházi szirénákat!

KIRAKATRENDEZŐ (kétségbeesetten): Leállítani! Leállítani! (Minden elnémul.) Bocsánat, uraim.

LÁNY (a beállott csendben): Érzed, hogy rongyszaga van a levegőnek? Őszi rongyszaga. De nekem ez olyan most, mint a virágillat. És most indulnak a vonatok. Egyszerre minden vonat, ebben a pillanatban.

KIRAKATRENDEZŐ: Teljes csendet kérek! (Egy kis szünet) Reflektorokat rájuk. Kísérjétek őket reflektorokkal. Így, így jó. Maguk meg... nagyon helyes. Öleljék csak át egymást. Kérem, hölgyeim és uraim... ez a kirakatrendező szerény meglepetése. A próbababák élnek. Kilépnek a kirakatból, és elindulnak az életbe. Mert fiatalok. Mert a vérük... És azért is, tisztelt nemzetközi zsüri, mert mi ilyenek vagyunk. Beleadunk apait-anyait. (Kiáltva.) Reflektorokkal követni őket! Hosszan! Hosszan! Hosszan!

 

(Utolsó szavaiba beletapsolnak az elismerés fölhorkanó, fölbúgó hangjai.)

(1972)