HANGJÁTÉKOK   VÉSZI ENDRE (1916-1987)
SZÍNDARABOK TELEVÍZIÓS JÁTÉKOK FILMEK
VERSEK PRÓZAI MŰVEK VISSZA (DRÁMAI MŰVEK)

Tartalomjegyzék
Hangjátékok listája időrendben,
         ABC sorrendben,
         részletes adatokkal
Kötetekben megjelent hangjátékok
Hangjáték-kötetek tartalomjegyzékei
Prózakötetek, amelyekben hangjátékok is
          megjelentek
Hangjátékok, amelyek kötetben nem
          jelentek meg
Hangjátékok fordításai és külföldi sugárzásai
Magnóra vett hangjátékok



Szentendre, ahol sok hangjáték született

FÖLDSZINT ÉS EMELET

HANGOK

SZOMRÁKI
SZOMRÁKINÉ
PISTA
LACI
ÁGHNÉ
PAVLÁNSZKY
HÁZFELÜGYELŐ
BOGÁTI
HÁZALÓASSZONY
HANGOK


(Az alábbi jelenetből hideg fény sugárzik, a jövő látomása steril és világos. A hangok nincsenek számozva, de folyton váltakoznak. Valójában egyetlen kérdés kérdései és válaszai ők.)

HANG: A vezető főmérnök úr volt szíves vállalkozni rá, hogy néhány magyarázó szót fűz ehhez az ábrához, már csak a könnyebb megértés miatt is.

FŐMÉRNÖK: Kérem. Ennek az eklektikus, megjelenésében bizarrul vegyes utcának házai részint a századforduló körül, részint a harmincas évek közepén épültek. Elképzelendő, hogy az ostrom ezt az épületegyüttest ötvenhétegész-kéttized százalékos arányban elpusztította.

HANG: Lásd Magyarország történelme és stílustörténelme.

FŐMÉRNÖK: Az újjáépítés, amely 1948 és 1952 között történt, nagyon is érthetően nem törekedett valami sosem volt stílusegység kialakítására. Nem is szólva arról, hogy ez az utca ötvenhatban is sérüléseket szenvedett.

MEGAFON: A lakosság alaposan megkeverődött. Maradt a maradék, és jöttek az újak.

HANG: Ma már elmondható, a két réteg bizonyos közellátási panaszokban teljes közeledést mutat.

FŐMÉRNÖK: Mint a rajzból látható, természetesen az egész utcát szanáljuk.

MEGAFON: Dömperek, daruk, exkavátorok és robbantó brigádok.

HANG: Ezen a helyen lesz az átkötő a sztrádához.

FŐMÉRNÖK: Tízszintes házak, harmonikus vonalvezetés, minden szecessziós nosztalgia kirekesztése.

HANG: Alumínium portálok, alumínium homlokzatok.

HANG: Shell-benzinállomás.

HANG: Körkörös forgalom, autós ABC-áruház, ötszáz négyzetméter parkolóval.

HANG: Elektromos közlekedési rendszer, konzumturiszt.

HANG: Háttérben a domb, de nem alkalmas háttérnek, mert alacsony. A homlokzatfront majd elfedi.

MEGAFON: A természet, úgy is, mint aki nem tervezte be magát a jövőbe.

FÉLÉNK HANG: És a lakók, kérem szépen?

TANÁCSI: A kerület nevében kijelenthetem, a most elkészült lakótelep lakásállományának tíz százalékát a szanáltaknak juttatjuk.

FÉLÉNK HANG: És a többi?

MEGAFON: A többi?

TANÁCSI: A dolgok rendje szerint. Valahol a főváros területén. Mindenki kézhez kapja a határozatot. Időben.

FÉLÉNK HANG: És ezek a vadgesztenyék?

MEGAFON: Elköltözködnek.

FÉLÉNK HANG: És ez a rózsasétány?

MEGAFON: Utánuk gurul.

FÉLÉNK HANG: És ez a nagy kék ég?

MEGAFON: Valószínűleg marad.

FÉLÉNK HANG: És hogy itt születtünk? Hogy megszoktuk?

MEGAFON: Kérem a szociológust.

SZOCIOLÓGUS: Én mint aki hivatásszerűen foglalkozom az emberrel elsősorban mint társadalmi jelenséggel, meg kell hogy állapítsam, egy város újjászületése, az új városkép kialakítása forradalom, amely érzelmi kötöttségeket sért, kitépi a szokások mély gyökereit, és megsemmisíti a lelkiekre apelláló avult érveket...

ÖREGEMBER: Kérem az én ágyam úgy áll az ablak mellett egy bizonyos szögletben, a bolthajtás alatt, hogy azon holdtöltekor a hold, napkeltekor a nap...

MEGAFON: Tessék folytatni, tisztelt szociológus.

*

ÁGHNÉ: ... már raknám kocsira a holmit, és gyerünk. Menni, menni. Mindegy, hogy hová.

SZOMRÁKINÉ: Ezt komolyan mondja?

ÁGHNÉ: A legkomolyabban. És örül a szívem, hogy végre kimondhatom. Tíz év után. Én itt nagyon nem szeretek. És a férjem se szeret itt.

SZOMRÁKINÉ: Mi meg éppen ellenkezőleg. Mi már úgy beleszoktunk, mint egy jó ruhába, mint egy jó cipőbe. Ez a szép széles utca, a gesztenyefasor, rózsák között a szobor, a gyermekét szoptató anya... az a szép kövér asszony... Mindenkit ismer az ember.

ÁGHNÉ: Én meg éppen azt gyűlölöm. Hogy mindenkit ismerek.

SZOMRÁKINÉ: Nézze, hát mi aztán igazán, ahogy mondani szokták, egyszerű emberek vagyunk, nem kell bemutatkoznom... és mégis, mondhatom magának, velünk olyan rendesek az emberek.

ÁGHNÉ: Vagy maguk az emberekhez. A maga férje ezermester, mindenhez ért, és itt van kéznél, a házban.

SZOMRÁKINÉ (kezdődő indulattal): Nekünk semmi külön hasznunk ebből nincs. Az csak természetes, hogy az uram, ha tud, segít. Nem tud nem segíteni. Ilyen a természete. Ilyen volt az apja meg a nagyapja is. De mondhatnék mást is. Nézze, ebben a házban, amikor újjáépítették, így osztották a lakásokat - ebben a házban a legtöbb ember valaki. Ilyen-olyan vezető beosztású. De soha én gőgösséget, vagy hogy én vagyok én, nem tapasztaltam. Inkább ellenkezőleg. Mint egy nagy család. Nekünk nem is lenne olyan könnyű elszakadni tőlük. Úgyhogy én nem várom olyan nagyon azt a kocsit. Hogy vinni a cuccot, és gyerünk!

ÁGHNÉ: Az én férjem idősebb, mint a magáé. Tudja, mit szokott mondani? Neki a hadifogságban mutatta meg magát, ki az ember. Nekem meg az ostrom alatt a pincében.

SZOMRÁKINÉ: Nem értem. Mit akar ezzel? Hál' isten, most nincs ostrom, és nincs hadifogság.

ÁGHNÉ: Persze hogy magukat másképp kezelik. De ezek itt éppolyan urak, mint a régiek. Van egy előre gyártott mosolyuk.

SZOMRÁKINÉ: Nézze, Ághné, hadd mondjam meg, nincs igaza. Belemar rendes emberekbe, dühből, haragból, istencsudájából! Én aztán igazán nem akarom megbántani, de maga is jól tudja...

ÁGHNÉ: Tudom, persze hogy tudom. Hogy a férjem gyakran jön haza italosan. Hát jön. És hogy ezt kiszúrták a lakók. Ez is igaz.

SZOMRÁKINÉ (zavartan): Nem akartam ilyesmiről beszélni.

ÁGHNÉ: De amit én mondok magának, az is igaz. És az is, hogy az én férjem nem áll be sehová, senkinek.

SZOMRÁKINÉ: Ha azért jött, hogy ilyesmit vágjon az arcomba, akkor minek? Akkor minek ez a szomszédolás?

SZOMRÁKI: Jó estét, szomszédasszony, szervusz, Joli.

ÁGHNÉ: Jó estét, Szomráki szomszéd. Mi már végeztünk is. Viszlát. Hagyja csak, kitalálok magam is. (Ki. )

SZOMRÁKI: Ez a félóra villamosozás is kikészíti az embert.

SZOMRÁKINÉ: Micsoda nagypofájú ez az Ághné! Milyen csomag van nálad?

SZOMRÁKI: Falipolc Bogátinak: Kifaragtam nekik. Ti, gondolom, ma ecetes uborkát raktatok el.

SZOMRÁKINÉ: Vacsora után megmosom a hajam. Tízezer üveg zöldparadicsom. Kaporral, borssal, kakukkfűvel, mustármaggal. És borkő, hogy szép zöld maradjon télen is!

SZOMRÁKI: Vacsora?

SZOMRÁKINÉ: Hát mi lehet hétfőn? Ami vasárnapról maradt. Pörkölt meg céklasaláta.

SZOMRÁKI: Egy hagymás rostélyosnak jobban örülnék.

SZOMRÁKINÉ: Majd a születésnapodon. A konyhában eszünk, vagy itt terítsek?

SZOMRÁKI: Jó lesz odakint is. A fiúk? Lassan már csak fényképről ismerem fel őket.

SZOMRÁKINÉ: Pista tréningen. Hazatelefonált. Bekerült az első csapatba. Száznyolcvanöt centi az a gyerek. Lacinak pedig a rajzkör... Az üzemben?

SZOMRÁKI: Semmi. Egész nap karnisokat kellett szerelni az irodákban. Új igazgató, új szőnyeg, új függönyök. És jön az új irodabútor is.

SZOMRÁKINÉ: Reméljük, a csajokat is kicserélik. Nem volt levél a dobozban?

SZOMRÁKI: Neked valami meghívó a nőbizottságtól.

SZOMRÁKINÉ: Szegény édesanyám, amikor átvette apám frontbehívóját, azt kérdezte tőlünk: nem halljátok, milyen erősen ketyeg az óra? Nem értettük.

 

(Csöng a telefon.)

SZOMRÁKINÉ (fölveszi, beleszól): Szomráki lakás. Küldöm az uramat. Azonnal. (A férjének.) Valami lakóbizottsági ügy. Intézd el röviden, addig én megmelegítem az ételt.

SZOMRÁKI: Itt Szomráki Gyula. Jó estét kívánok. Hogyne, látásból ismerjük egymást. Ha jól tudom, ön a harmadikon lakik. (Kis szünet után.) Sajnos, kérem, nekem ebbe nincs beleszólásom. Nem léphetek be a másik ember lakásába. Nem vagyok hatóság. Talán a tanács, vagy a... én nem mondtam, hogy a rendőrség... Miért kell mindjárt a rendőrség? (Fáradtan, elkínzottan.) Kérem, most jöttem haza a munkából, elég fáradt vagyok, de ha el tudnám intézni önnek... Tessék ezt elfogadni. (Kis szünet után, fölháborodva.) Hogy mer ilyet mondani nekem? Milyen beszéd ez? (Lecsapja.)

SZOMRÁKINÉ: Ki volt az?

SZOMRÁKI: Valami Kuncz, vagy kicsoda, a harmadikról. (Csillapulva.) Hogy a társbérlője kígyókat tart a kisszobában. És a kígyók összevissza közlekednek. Na és, akkor én mit csináljak? Tekerjem őket spulnira?

SZOMRÁKINÉ: Kellett neked ez a tömbbizalmiság! Jól a nyakadba varrták.

SZOMRÁKI: Három év óta ezért rágod a fülemet. De abszolút nincs igazad. Megtiszteltek vele, nem dobhattam vissza a képükbe. Ez egy. Azonkívül a tömböt úgyis lebontják. Ez kettő.

SZOMRÁKINÉ: Azokról a kígyókról már én is hallottam. Valaki látott egyet a lépcsőházban, jött lefelé, csupa ezüst.

SZOMRÁKI: Micsoda ezüst?

PISTA (hangosan be): Szevasztok.

SZOMRÁKINÉ: Jókor, Pistikém! Asztalon a vacsora.

SZOMRÁKI: Hallom, te száznyolcvanöt centi vagy? Ez rekord a családban. Én még a százhetvenet sem értem el, és nincs is reményem, hogy negyvenéves koromra elindul a fejlődésem.

PISTA (kiélezetten): Na persze, persze, más nemzedék, más orvosi ellátás, más kaja, antibiotikumok, Balaton! És hogy te, édesapám, harmincéves korodig nem láttad a Balatont. Én meg, ugye, már a Keleti-tengernél is voltam.

SZOMRÁKI: Hiába tekered a dumát, fiam, ez így igaz, Ha éppen szóba hoztad. És akkor is igaz lesz, amikor már nem beszélünk róla. Nem akarok én ezért semmi elismerést. Tudomásom szerint nem nyújtottam be számlát.

SZOMRÁKINÉ: Marháskodtok, ugratjátok egymást, és elhűl az étel.

PISTA: És téged is megkérdezlek, anyám, ha megengeded, miért kell nekünk mindig abban a rohadt konyhában zabálni! Hogy az ember ruhájából meg a hajából nem megy ki a hagymaszag! Miért nem lehet nekünk leülni egy rendes asztalhoz, és beszélgetni emberi módon? És nem úgy lenyelni azt a kaját, mint az emésztőgépek. Azt hiszitek, azzal ki vagytok fizetve, hogy törzsgárdatagság, bronz munkaérdemérem, tömbbizalmi?

SZOMRÁKINÉ: Ennek a gyereknek az agyára ment a száznyolcvanöt centi. Az isten pofozzon meg, Pista.

SZOMRÁKI: Ezt kapom én tőle! Ide figyelj, te szaros, ha én nem lennék az, aki vagyok, törzsgárdatag, bronz munkaérdemérmes, ilyen meg olyan elnök, ahogy te itt az orromra húzod, akkor egy: téged föl se vesznek a gimnáziumba, kettő: már az elsőben elvágnak, nemhogy továbbengednének. Nekem idehaza nincs becsületem, ugye, tisztelt fiam! Az egyik röplabdából akar megélni, a másik, a koraszülött, a holdkóros, azt mondja, belőle művész lesz. Nahát, ez a gazdag ország le tud mondani két ilyen káderről, nem kétséges. Attól az iparosodás még halad tovább. Én meg arról mondok le, hogy te velem vacsorázz. Csak teríts meg neki a szobában, Joli, ahogy ő mondja, emberi módon. Nekem nagyon megfelel a konyha is. (Csöng a telefon. Fölveszi.) Itt Szomráki beszél. (Enyhültebben.) Jó estét, Bogáti elvtárs! (Nehezen mondja ki.) Szervusz, kérlek szépen. Igen, igen, hazahoztam a könyvespolcot. Ahogy ígértem. Elfér rajta az a piros vászonsorozat. És a faragás, kérlek szépen, kétoldalt a két rakétával, ahogy lerajzoltad. Csak bekapom a vacsorámat, és viszem. Viszontlátásra. (Nehezére esik, de újra kimondja.) Szervusz, kérlek szépen.

PISTA: Szervusz, kérlek szépen.

SZOMRÁKI: Most aztán leléphetsz Az okosságaiddal.

 

(Az előszoba felől csöngetés.)

SZOMRÁKI: Ugyan, édeseim, az isten rogyassza rátok a jódolgotokat! Ne marháskodjatok. Te meg fogd be azt a több kilométeres pofádat, édes fiam! (Újabb csöngetés.) A türelmetlen állatai! Ez így van, ha az ember földszinten lakik. Becsönget, aki nem is akar. (Visszajön a házfelügyelővel.) Jó estét, házfelügyelő úr.

HÁZFELÜGYELŐ: Jó estét. Jó estéket. Szomráki szomszéd? Mintha láttam volna. (Számonkérően.) Egész biztos, hogy hazajött.

SZOMRÁKI: Jó estét, Bittó bácsi.

HÁZFELÜGYELŐ: Drága szomszéd, fönnakadt az a mozgó koporsó a harmadik és a negyedik között. Valami érintkezési hiba. És az öreg Altlechnerné benne van.

SZOMRÁKINÉ: A tollas kalapjával. Meg a vastagra kent szív alakú szájával.

HÁZFELÜGYELŐ: Nem segítene lekurblizni? Hogy mégse csücsüljön ott egész éjjel az öregasszony.

SZOMRÁKI: Mondjam azt, hogy nem? Várjon egy kicsit, Bittó bácsi, kezet mosok, és megyek. (Ki.)

SZOMRÁKINÉ: Bemosakszik, mint egy műtét előtt. Maga is hívhatna valaki fiatalabbat.

HÁZFELÜGYELŐ: Addig örüljön, szomszédasszony, amíg őt hívom. Mert a maga ura fürge, ügyes. Ez a lift is jókor döglik be. Két-három hónap, és úgy kiemeli innen a daru, mint egy lyukas fogat. Kaptak már értesítést? Már jönnek egymás után az ajánlott levelek.

SZOMRÁKINÉ: Majd megkapjuk mi is.

HÁZFELÜGYELŐ (sokatmondóan): A lakótelep. Távfűtés, meleg víz, szőnyegpadló, közös antenna a tetőn. Legalábbis - a fejeseknek.

SZOMRÁKI: Én a magam részéről mehetek.

HÁZFELÜGYELŐ: Hát akkor, elnézést, szomszédasszony. Első a kötelesség, viszlát.

PISTA: Látod, mama, erről van itt szó.

SZOMRÁKINÉ: Légy szíves, és kímélj meg. Ránk jöttél, mint egy tank. Mi van veled? Mi van veletek? Egyszerre kinyílt a szátok? Belemartok az emberbe ok nélkül?

PISTA: Valami változik, anyám. És te nem veszed észre. Nem akartam bántani az öreget, téged se, hidd el. De meg kell hogy mondjam...

SZOMRÁKINÉ (közbevág, kiabál): Ne mondj semmit! Befogom a fülemet. Hallgass!

PISTA: Lehetetlenül éltek.

SZOMRÁKINÉ: Lehetetlenül. Ezt vagy szíves megállapítani. Nézz körül, te nagypofájú! Ez eredetileg egy másfél szobás lakás volt. Igaz? És mégis megvagyunk benne négyen, kényelmesen. Amikor tizenhét évvel ezelőtt beköltöztünk ide, én letérdeltem, és megcsókoltam a padlót. Pedig mi volt ez itt? Egy lyuk, egy odú, egy használaton kívüli raktár, nem embernek való. És most? Minden a helyén, összkomfort, bojler, rekamié, mindenkinek ami csak lehet, fölszerelve a falra, fölfüggesztve, beépítve. Az apád egy galériát is épített magának, egy suszterpadlást a műhelyének. Mindenben az ő munkája, az ő keze.

PISTA: Nem értesz engem, mama.

SZOMRÁKINÉ: Persze, én már ilyen hülyének születtem.

PISTA: Milyen alapon csönget be hozzánk a házmester, csak úgy, vacsora közben, hogy apa segítsen lekurblizni a liftet, amikor jól tudja, hogy ez az ember most jött haza a munkából, és alig várja, hogy letegye magát egy székre és megegye a vacsoráját.

SZOMRÁKINÉ: Mért nem mentél helyette te?

PISTA: Nem vagyok szolga.

SZOMRÁKINÉ: És ő? Ő szolga?

PISTA (nem erre válaszol): Miért éppen a Szomráki szomszéd jut az eszébe? Mért nem szól például Gyarmati elvtársnak, ennek a külkereskedelmi nagymenőnek? Hogy kérem, hehe, egy kis közösségi feladat, Gyarmati elvtárs, kérem, tetszik tudni, ez a Szomráki szomszéd most jött haza a melóból, és talán szeretné elfogyasztani a tegnapról melegített kajáját, hehe, aztán lábat áztatni meleg vízben, meg ilyesmi, tisztelt Gyarmati elvtárs, ha nem tetszik rossz néven venni, hehe, tisztelettel, elnézést a zavarásért.

SZOMRÁKINÉ: Ferdén látod a dolgokat. Mi itt lakunk a földszinten, persze hogy nekünk szól.

PISTA: Ez egy.

SZOMRÁKINÉ: Azonkívül apádról mindenki tudja, neki arany keze van. Hogy ő mindenhez ért.

PISTA: Ez kettő.

SZOMRÁKINÉ: Nagyon megkérlek, édes gyermekem, ne gúnyold az apádat, ne utánozd, mert a pofádba mászok.

PISTA: Ez három.

SZOMRÁKINÉ: Bevarrom én azt a több kilométeres szádat, reménységem! (Megcsöndesedve.) Mit akarsz te gonosz? Jövő héten lesz negyvenéves. De neked mi az, hogy negyven év? Egy vén ramaty. Aki mehet temetkezni. Igen? Az apád, vedd tudomásul, elégedett ember, És lehet is. Büszke lehet arra, amit kigürcölt magának. A vállalati üdülőt az ő tervei után rendezik be. Az egész beépített bútort mind ő tervezte. És ki kapott tavaly beutalót, jutalomüdülést Bulgáriába, a tenger mellé, te vagy ő?

PISTA: Ez aztán a beutaló! Szólóban a férj, a prolinő marad.

SZOMRÁKINÉ: Nagyon okos intézkedés. Kell egy kis kikapcsolódás annak a nyomorultnak. (Művidámsággal.) Húsz év után ennyi kijár egy embernek. És itt a házban. Mindenki tiszteli, becsüli. Előre köszönnek neki. Itt van például ez a Bogáti doktor. Nagy múltja van, igazgatási osztályt vezet, és mégis tegeződik vele. És itt van Gyarmati elvtárs, akit te olyan gúnyosan szoktál emlegetni. Épp a múlt héten mondta, majd rajtad tartja a szemét. Mert, ha sikerül átverned magad az érettségin - ezt én mondom így, nem ő -, szerinte tovább kell menned az egyetemre, vagy bejuttat valami menő vállalathoz, a MALÉV-hez talán. Ezt így mondta, szó szerint. És akkor jössz te azzal a mindent lerohasztó dumáddal. (Váratlanul érzelmes váltással.) Pista szívem! édes-gyönyörű gyerekem, fiam, te emberiség átka. Tudom, vannak gyerekek, a papák-mamák kedvencei, akik már a saját Zsigulijukon gurulnak. Jó, tudom, itt a házban is majdnem mindenkinek van kocsija. De, kérlek szépen, ezek máshonnan indultak! Hogy mondtad te egyszer nekem? Na mondjad, megkérlek. Azzal a nullaponttal.

PISTA: Hogy a nullapont mindenkinek máshol kezdődik.

SZOMRÁKINÉ: Még a szocializmusban is. Így mondtad, édes gyerekem. Látod, hogy nem felejtem el? A te okos szavaidat. Látod?

PISTA: Látom.

LACI (lágy, szelíd): Csókolom, mama. Szia.

SZOMRÁKINÉ: Szervusz, Lackó! Ilyen korán? Hogy ment a rajzolás?

LACI: Éppen hogy.

PISTA: Megint egy kétfejű lány?

LACI: Most nőtt neki harmadik feje. Van egy bűbájos feje, egy szomorú feje és van egy feje.

PISTA: A hétköznapi feje.

LACI: Tévedés! A bűbájos feje a hétköznapi, a szomorú feje a vasárnapi, de a harmadik feje... még nem lehet tudni.

SZOMRÁKINÉ: Halandzsáztok itt nekem, édes állataim!

SZOMRÁKI: Lekurbliztuk azt a dögöt. Az öreg Altlechnernével együtt. Szervusz, Lackó.

LACI: Tiszteletem.

SZOMRÁKI: A homlokod gyönyörűen ki van tetoválva. Lila, sárga és kék. Ez melyik ország színe?

SZOMRÁKINÉ: Temperával dolgozott. Ugye, hogy tempera?

LACI: Ibolyakék sugarak.

SZOMRÁKINÉ: Leülhetünk végre? Hozzátok egy terelőpuli kellene.

SZOMRÁKI: A legjobb terelőpuli az idő. Véget ért a nap, lassan összekerülünk.

PISTA: Hacsak nem kell valakinél megjavítani a klozettot. Mert akkor szól a telefon, és apa bedobja magát. (Dermedt csönd után.) Ne haragudj rám, apa, azt hiszem, tudod...

SZOMRÁKI: Tudom.

SZOMRÁKINÉ (művidámsággal): Sört vagy bort parancsolnak az urak?

A KÉT FIÚ (egyszerre): Sört és bort, sört és bort!

SZOMRÁKINÉ: (átveszi a hangot, mint aki örül, hogy helyreállt a rend): Sört és bort. (Csöng a telefon. Indulattal.) Sört és bort. Ki az istenverése az ilyenkor, negyed tízkor? (A telefon kitart.)

PISTA: Ez a mi beépített ellenségünk, mama. Mit gondoltok, elvtársaim, mért szerelték be nekünk a telefont még évekkel ezelőtt? Honnan ez a nagy protekció? (Élesen.) Hogy Szomráki szomszéd bármikor elérhető legyen a köz érdekében.

SZOMRÁKI: Fogd be a szád. Ne nyúlkálj utána. Majd én.

PISTA: Ne is haragudj, papa, de igen. (Fölveszi.) Parancsoljon! Kérem, ez itt a lipótmezei elmegyógyintézet zárt osztálya. De nem, kedves uram, ez nem Szomráki lakás. Vagy talán egy ilyen nevű beteget tetszik keresni? Sajnos már mind megkapták a gyógyszerüket. Alusznak, álmodnak, és lehet, hogy boldogok is. (Szünet.) Nagyon szívesen. Ha netán szüksége lenne egy beutalóra... (Leteszi.)

SZOMRÁKI: Most azonnal menj ki a szobából.

PISTA: Kis türelmet kérek. (Újra csöng a telefon.) Csak ezt akartam még bevárni.

SZOMRÁKI: Add ide a kagylót, ne hülyéskedj!

PISTA: Türelem. (Fölveszi, elváltoztatott hangon.) Nem, kérem szépen, ez itt a tűzoltóság. (Szomorúan, együttérzően.) Nem, ez nem Szomráki lakás. Tessék mondani, igénybe vették már a poroltókat? És milyen természetű a tűz? Hány kocsival vonuljunk fel?

SZOMRÁKI: Az isten pofozzon meg, add ide! (A telefonba.) Halló, itt Szomráki beszél. Szomráki Gyula beszél. (Tragikusan.) Lecsapták. (Csöndesen.) Most mit csináltál, mondd!

PISTA: Majd megtanulják ezek, Szomráki Gyulát este negyed tízkor csak azért lehet hívni, hogy megkérdezzék, jól érzi-e magát, hová kirándul vasárnap, és nem kell-e neki két jegy a színházba? (Újból csöng a telefon.) Tessék, legyen a tiéd.

SZOMRÁKI: Itt Szomráki. Szomráki Gyula... az előbb, kérem szépen... köszönöm a gratulációt, de nálunk nem született gyerek. (Zavarában.) Nem született senki. Ez nem 151-474. Tévedés. (Leteszi csalódottan.) Mellétárcsázott a hülye.

 

(Hosszú csönd után.)

PISTA: Te milyen telefont vársz, apa? Örökkön-örökké, milyen telefont?

SZOMRÁKI: Lyukat fúrsz a levegőbe. Sokra mennék én az ilyen észjárással, mint a tiéd! Ti azt hiszitek, az a forradalom, hogy fölborítani mindent, lerombolni mindent. Se rend, se fegyelem, se a fölöttesek elismerése. Ha majd több mész lesz a csontjaidban, fiam, akkor másképp gondolkodol. (Fáradtan.) Eldumáljuk itt a vacsorát.

SZOMRÁKINÉ: Mehetünk. Minden az asztalon.

SZOMRÁKI: Már éhes vagyok.

 

(Csöng a telefon.)

SZOMRÁKINÉ: Tessék. Itt Szomrákiné beszél. (Élénken.) Igen, Bogáti elvtárs, nem felejtette el, de közben le kellett kurblizni a liftet, mert fönnakadt a harmadik és a negyedik között, és gondolom, most már...

SZOMRÁKI: Mondd meg neki, hogy viszem.

SZOMRÁKINÉ: Kérem, Bogáti elvtárs. Köszönöm. (Leteszi.) Azt mondja, ráérsz holnap is.

SZOMRÁKI: Nem is kíváncsi, hogy mit faragtam neki?

SZOMRÁKINÉ: Behűtöttem a görögdinnyét.

*

(Indító autóbusz zaja az éjszakai csöndben.)

SZOMRÁKI: Az utolsó busz. Ez azt jelenti, hogy negyed egy.

SZOMRÁKINÉ: Lesz két perc múlva. Korábban indított. (Művidámsággal.) Nem gondolod, hogy én már alszom, jóember?

SZOMRÁKI: Nem.

SZOMRÁKINÉ: És ezt honnan veszed?

SZOMRÁKI: Onnan, hogy reszket a gyomrom. És a tiéd is, gondolom. Nekem ne mesélj! Nem vagyunk mi olyan menők, akik tizenhét év után csak úgy lezser lelépnek. Egyik lakásból a másikba, egyik kerületből a másikba. Földről a Holdba.

SZOMRÁKINÉ: De hát mi itt maradunk a közelben. A lakótelepen.

SZOMRÁKI: Megígérték. De akkor is. Kimozdítani mindent a helyéről. Ki a napvilágra az öreg kacatokkal. Szétszedni a galériát, a műhelyemet. És ilyenkor jön az a rohadt kölyök, és még hergeli az embert. Fölényeskedik. Ő, az élet királya. Nem keresett még egy levesrevalót se. Én pedig, tizenkét éves korom óta, evvel a két kezemmel... A saját fiam... Nem mondom, hogy hordja a szívét óraláncon, és ketyegtesse az orrom előtt, de azért egy kis megértést... ennyit elvárna az ember.

SZOMRÁKINÉ: Nézd, Gyula, tudni kell őt is megérteni. Ő izgatott, és nála így mutatkozik.

SZOMRÁKI: Igazán nem vagyok elégedetlen ember, eljutottam valahová. Az embert megbecsülik, elismerik a tudását... de hogy az ember a saját fiánál ne tudja elérni, hogy...

SZOMRÁKINÉ: Nem rossz gyerek, csak nyers. Te pedig most jobban mellre szívod a dolgokat.

SZOMRÁKI (hangosan): Hát akkor mellre szívom. Nincs jogom hozzá?

SZOMRÁKINÉ: Ne kiabálj, fölvered a házat.

SZOMRÁKI: Legföljebb fölmondanak. (Oldódva.) A híres, duhaj Szomráki, aki minden éjjel botrányt csinál. Jól van, csak védd a fiadat. Tudod, min töröm a fejem? Hogy abban a modern lakásban - csupa kis doboz az egész - hová helyezzem a műhelyemet? A galériát.

SZOMRÁKINÉ: A suszterpadlást, szívem?

SZOMRÁKI: Ahogy mondod, szó szerint. A deszkamennyországot.

*

SZOMRÁKINÉ: Tessék, Pavlánszky úr... az uram nincs idehaza.

PAVLÁNSZKY (mézédes, vén kanmacska-hang): De gondolom, azt a kis bélyegzőcskét csak nem zárta el a Szomráki szomszéd. Szíveskedjék erre a kis igazolásra egy stemplit.

SZOMRÁKINÉ: Jó, kérem, majd lebélyegzem.

PAVLÁNSZKY: Tessék csak nyugodtan elolvasni, kezit csókolom, a nyakamba varrtak egy gyerektartást. Pedig jövőre elérem a nyugdíjazásomat. Az lesz a népünnepély. Pavlánszky, ifjú apa, a nyugdíjasklub tagja.

SZOMRÁKINÉ: Tessék, lebélyegeztem. Ne is haragudjon, Pavlánszky úr, de látja, nekem most a konyhában van dolgom.

PAVLÁNSZKY: Érzem az illatot. Dinsztelt marhahús! Most tessék elképzelni, kezit csókolom, fizethetek egy gyerekért, hacsak... mert van egy ötletem.

SZOMRÁKINÉ: Úgy tudom, Pavlánszky úr a törvényszéken dolgozik, hát majd megtalálja a módját.

PAVLÁNSZKY: Kérem, semmi jogi csűrés-csavarás. Az a fiú az enyém. Én ezt nem tagadom. Sőt. Én erre büszke vagyok. Vitézkötés a férfiasságomon. Egy ötvenkilenc éves férfi utolsó dicsősége.

SZOMRÁKINÉ: Már mondtam, kedves Pavlánszky úr, sajnos, én most nem érek rá. (Kényszerből.) Ma lesz az uram negyvenéves.

PAVLÁNSZKY: Á, á! Sok boldogságot! Még csak negyvenéves. Ahhoz képest, kezit csókolom, eléggé... hogy is mondjam... markáns a megjelenése. Nincs azon az emberen, kérem, egy fölösleges deka hús. Pocak, ilyesmi. És az a komoly, mondhatni gondterhelt, vagy még inkább felelős arckifejezés. Kérem, értek én mindent, már búcsúzom is, kezit csókolom. Azt hiszem, magamhoz veszem azt a nőt, huszonöt esztendős, és felszolgáló egy bisztróban! - na meg a bébit. Részemről - boldog, boldog születésnapot! Most átmegyek a sarki patikába, és elfogyasztok egy matrózfröccsöt a kedves férje egészségére. Csókolom a kezét.

SZOMRÁKINÉ: Minden jót.

PAVLÁNSZKY: Csak még valamit, megbocsásson. Megkapták már a beutalást? Vagy kiutalást? Mert én igen. Budaőrs. Nem mondom, a világ másik pólusa, de azért fix pont. Ahol Pavlánszky, mint új honfoglaló, végre családot alapít. Itt állok, asszonyom, a nyugdíjzónában, de addig még nem jutottam a megalkuvásban, hogy családom legyen. Most talán lesz. Ha másért nem, csak azért, hogy valaki gyalogoljon a koporsóm után.

SZOMRÁKINÉ: Mi még nem kaptunk értesítést, Pavlánszky úr. Akkor... minden jót kívánok...

PAVLÁNSZKY: Önöket nem féltem, kezit csókolom. De meg is érdemlik. Az ön ura senkit nem jelentett föl, nem fenyegetett soha senkit, ha kellett a stempli, rányomta és kész. Kérem, ne tessék tiltakozni, én mint Markó utcai írástudó mondhatom önnek, ez egy nagy eredmény.

 

(Az előszoba felől csöngetés.)

SZOMRÁKINÉ: Nyitva.

POSTÁS: Jó estét, Szomrákiné asszony.

PAVLÁNSZKY: Na lám. Megjött a postás bácsi. Akkor én most elbúcsúzom. És tessék átadni a jókívánságaimat.

SZOMRÁKINÉ: Jöjjön beljebb, postás úr.

POSTÁS: Ide kérek szépen egy kis aláírást, így ni. Köszönöm.

SZOMRÁKINÉ: Üljön le, fújja ki magát.

POSTÁS: Ez már a második menet. Ma nyugdíj is van, tetszik tudni. És aztán ezek az ajánlott levelek. Azt hiszem, végre mindenki megkapta. Amit hónapok óta várnak, benne van a borítékban. Mit tetszik szólni ehhez a szép, világos estéhez? Azt hiszem, telihold lesz. De tessék csak fölbontani.

SZOMRÁKINÉ: Majd, majd. (Kis sóhajjal.) Majd. Iszik egy pohárkával?

POSTÁS: Köszönettel. Engem nem szondáznak. (Feszült csend, s ebben a pohárka csendülése.) Egészségére. És sok szerencsét az új lakásban. Jó éjszakát kívánok.

 

(Ajtócsapódás, visszhangos csönd, majd ebben a csöndben elkezdődik egy óraketyegés: először szelíden, szerényen, ritmikusan, később egyre vadabbul, a fém kemény, aritmiás ütéseivel, mint valami félelmetes rítus bevezetője. Szomrákiné felnyöszörög. Az alaktalan rémület nyöszörgése ez. Utána beintésszerű csend.)

SZOMRÁKINÉ: Ez a hülye óra megbolondult. (Kis szünet.) De hát ez nem is jár.

HÁZALÓASSZONY: Ne tessék megijedni. Nyitva volt az ajtó. A vakok szövetkezetétől vagyok. (A felsorolás ritmusában, majdnem kántálva. ) Jó erős gyökérkeféket ajánlok, ötféle nagyságban, valódi finom tollseprőt, duplaerős üvegmosót, körömkefét, kétféle minőségben, házilag font nádporolót, sárkefét, bekenőkefét, fényesítőkefét, hajkefét... (Megújult kedvvel.) Valódi borz borotvaecseteim vannak. És mind garantáltan vakok áruja, vakok műhelyében készült. Tessék kinézni, odakint az ajtó előtt a világtalan.

 

(Újra kezdődik az óraketyegés, de most nem erősödik fel, gyorsan abbamarad.)

HÁZALÓASSZONY: Senki, de senki nem vásárol semmit. Rázzák a fejüket. Hogy költözködés lesz. Hogy lebontják az utcát. Na és, kérem szépen? Ez még nem a világ vége! Ezek itt nem a végítélet és a számonkérés napjai! De nem és nem. Mintha kiűznék őket a pusztába. Mindenki csomagol, zsinegel, ládákat szögez. Jobb napok jönnek, emberek! Új élet kezdődik, emberek! Mit sirattok ezen a sok büdös kapualjon, összeköpködött lépcsőházon? Legyen erőtök újat kezdeni. De nem és nem. És addig, tessék nekem megmondani, miből éljenek a világtalanok?

*

PISTA: Megjött a levél? Miért nem bontod fel, anya?

SZOMRÁKINÉ: Miért nem, miért nem? Még várok vele.

PISTA: Várni? Mire?

SZOMRÁKINÉ: Te azt nem érted, fiam. Megvárom vele apádat. Igen, apádat. Majd együtt. Vagy, tudod, talán nem is máma kellene... Legyen ez a mai este... szóval teljesen gondtalan. Születésnap, vacsora, minden. Mert ha az van ebben a borítékban, amit hónapok óta várunk... mert az van benne, miért ne volna benne az! - akkor is... Eltesszük holnapra. Csapunk egy külön estét neki.

PISTA: Tudom, hogy mi van benne.

SZOMRÁKINÉ: Na ne bolondozz! Ez nem vicctéma, fiam!

PISTA: Már két hete tudom a címet. Kelemen Öcsitől. Az apja a tanácsnál dolgozik. (Vadul, keserűen.) Mit álmodozol?

SZOMRÁKINÉ: Látod, most fölidegesítettél. És a késsel az ujjamba vágtam.

PISTA: Most jövök Erzsébetről. Oda vagyunk kijelölve. Vannak elképzeléseid, anya? Rózsaszínű házak, üvegzöld ablakok, ezüst szökőkutak? Ez a por a cipőmön onnan való. Én is hoztam egy kis port a holdról, mint a holdutasok.

SZOMRÁKINÉ: Te megnézted? (Nincs válasz.) Te elmentél oda? Lakótelep, mint ez itt a szomszédban?

PISTA: Régi ház. Födémcserés.

SZOMRÁKINÉ (kis reménnyel): De azért az még szép ház lehet, és szép lakás, miért ne? Nagy ablakok, park, vagy ilyesmi, kiserdő az ablakok előtt. És messziről látni a budai hegyeket. A János-hegyi kilátót!

PISTA: Udvari.

SZOMRÁKINÉ: Udvari?

PISTA: Kezdhet az öreg mindent elölről.

SZOMRÁKINÉ: Azt mondod, régi ház? Akkor a szobák magasak. Fölépítheti a galériát.

PISTA: A galériát fölépítheti. Ha lesz kedve hozzá.

SZOMRÁKINÉ: És a szomszédok? Milyenek a szomszédok?

PISTA: Majd lesznek. Még nincsenek szomszédok.

SZOMRÁKINÉ: De a közelben, ugye, üzletek, szolgáltatóház, ilyesmi, ABC, cipőüzlet, ruhabolt. Az ilyen környéket ellátják mindennel.

PISTA: Nem figyeltem.

SZOMRÁKINÉ: Az nem is baj, hogy más a környék, hogy egyszerűbb emberek! (Tűnődve.) Az nem is baj.

PISTA: Villamosozhat másfél órát. Átszállhat háromszor az üzemig.

SZOMRÁKINÉ: Ne hergelj engem, Pista, édes gyerekem, ne hergelj, mert én, mert én... az isten verje szét a pofádat, fiam!

 

(Az óraketyegés ismétlődése, a kibírhatatlanig.)

PISTA: Anya! Adok vizet.

SZOMRÁKINÉ (kis csönd után): Kösz. Most már minden rendben. Sose hittem volna magamról, hogy ez vagyok és ennyi. Összecsuklok, mint egy vacak. (Energikusan.) Ma van az apád születésnapja. Minden pillanatban várom. Lakás, ajánlott levél! Befogjuk a szánkat, és hallgatunk keményen. És légy szíves, drága gyerekem, ne gúnyolódj vele.

LACI: Csókolom, szia. Jó szagok vannak. Mama... elhoztam a háromfejű lányt.

SZOMRÁKINÉ (végképp kifáradva): Jó, majd később megmutatod.

LACI: Lesz születésnap? Mert megcsináltam a papa portréját.

SZOMRÁKINÉ: Hogyhogy lesz-e születésnap?

LACI: Tudom, hogy átvertek minket.

SZOMRÁKINÉ: Tudod? Te is tudod? Hát akkor megkérlek, hallgass. (Csöngetnek.) Ez nem apátok, neki van kulcsa. Nyiss ajtót, légy szíves.

BOGÁTI: Jó estét kívánok. Nem zavarok?

SZOMRÁKINÉ: Tessék csak, Bogáti elvtárs.

BOGÁTI: Évek óta kérem, Joli, ne szólítson így.

SZOMRÁKINÉ: Erre a kis időre már mindegy.

BOGÁTI: Értem. Azért jöttem, mert nem számoltuk még el Gyulával azt a falipolcot.

SZOMRÁKINÉ: Nem tudok róla semmit.

BOGÁTI: És a feleségem küldi ezt a kis italt. Úgy tudom, ma van a születésnapja. Ugyanaz az évjárat, mint az enyém, csakhogy ő augusztusban, én meg... (Elakad.) Tudom, most úgy néznek rám, mint olyasvalakire, aki...

SZOMRÁKINÉ: Nem nézünk sehogy.

BOGÁTI: Higgye el, itt néhányunkat a házban nagyon meglepett, sőt...

PISTA: Megdöbbentette önöket.

BOGÁTI: Pontosan. Mert ha van érdem, és ha van indok... erkölcsi argumentáció...

SZOMRÁKINÉ (kis indulattal): Kérem, majd elszámolnak az urammal. Én meg arra szeretném kérni, várom őt minden pillanatban. És szeretném, hogyha az uram most ebből kimaradna.

BOGÁTI: Értem.

PISTA: Nem tetszik ezt érteni.

BOGÁTI: Nézd, fiatalember, lehet, hogy te most elkezdel gorombáskodni velem, de akkor se lesz igazad. Én az édesapádat nagyra becsülöm. És itt a házban többen is így vannak vele. Azt sem felejtem el, hogy az évek során... sokszor a segítségünkre volt. Apróbb-cseprőbb dolgokban. De ha elkészítjük a mérleget, én is elmondhatom... nem érzem adósnak magamat. Nemcsak pénzzel fizet az ember. Azt hiszem, a barátság, az is valami. Egyébként Gyulának fellebbeznie kell. És mi valamennyien mögötte állunk. Hiába, a szanálás, szanálás, igen, de az még nem jelenti, hogy... Említse meg, hogy itt voltam. A viszontlátásra. Minden jót maguknak.

 

(Kis csönd után.)

PISTA: Szenzációs! (Élesen fölnevet.)

SZOMRÁKINÉ: Van kedved nevetni?

PISTA: Én is szanálok, anyám.

*

SZOMRÁKI: Hogyhogy nekünk nem jött levél, Bittó bácsi azt mondta, most már mindenki megkapta az értesítést.

SZOMRÁKINÉ: Öregszik. Isten éltessen, Gyula! Légy szíves, koccints velünk.

LACI: Nézd a portréd, papa, fölismered magad?

PISTA: Nem ez a háromfejű lány?

SZOMRÁKI: Nagyon jó. Mit szólsz, Joli? Jobb, mint egy fénykép. Te ilyen ügyes vagy, Lackó?

SZOMRÁKINÉ: Hát akkor, Gyula, hogy megérted a negyvenedik születésnapodat...

SZOMRÁKI: Nem nagy teljesítmény.

PISTA: Azért ez teljesítmény, apa.

 

(Magas, világos pohárcsengés.)

SZOMRÁKI: Ez balatoni bor, Joli? Csak azt nem értem, miért mondta az öreg, hogy mi is kaptunk levelet?

SZOMRÁKINÉ: Megkapjuk holnap, holnapután. Nem bontják le fölöttünk a tetőt. És ha lebontják - nyár van.

 

(Csöng a telefon.)

PISTA: Majd én.

SZOMRÁKI: De nincs hülyülés, hallod!

PISTA: Igen. (Kis szünet.) Itthon van, de sajnos nem küldhetem.

SZOMRÁKI (fenyegetően): Pista...

PISTA: Ma van a születésnapja, kérem. És az Intercontinentalban lesz a bankett. Én is átöltözöm, és megyek. Azonkívül, kérem szépen, neki nem szakmája a bojler. És a költözködés sem az ő szakmája. Ő, amint tetszik tudni, asztalos. Adod a szmokingomat, anya?

SZOMRÁKI: Hagyd abba azonnal!

PISTA: Igen. A fia. Az idősebbik. (Leteszi.) Ne üss meg, apa, nagyon kérlek. (Kis csönd után.) Tessék, itt a levél.

SZOMRÁKINÉ: Most mit csináltál, te állat, mondd!

PISTA: Folyik a szanálás.

SZOMRÁKI: Pesterzsébet... (Elakad.)

(A telefon kétszer csenget.) Kezdelek érteni, fiam, de valamiben tévedsz. Én nem azért voltam itt a házban mindent csináló, mert vártam érte valamit. Nekem ezek itt barátaim voltak.

PISTA: Meghívtak egyszer is az asztalukhoz?

SZOMRÁKI: Engem nem lehet egy vacsorával kifizetni. És egyáltalán nem ver le a lábamról, hogy Pesterzsébet. Amit csináltam, azért csináltam...

PISTA: Mert egyenrangúnak hitted magad.

SZOMRÁKI: Mert az is vagyok. (Kitörve, ordítozva.) Az isten verje darabokra ezt a nyomorult életet! Most mit röhögsz a pofámba? Örülsz? Boldog vagy?

PISTA (csöndesen): Nem vagyok boldog. Egyáltalán nem.

SZOMRÁKI: De ne is sajnálj.

 

(Nagy csönd. Szól a telefon.)

SZOMRÁKINÉ: Apa?

SZOMRÁKI: Nem veszem föl.

 

(A csöngő erősödik.)

SZOMRÁKI: Nem veszem föl.

 

(A csöngő most már olyan, mint egy riadó.)

SZOMRÁKI (túlordítva): Nem veszem föl! (Elfúlva.) Értse meg. (Váratlan nagy csönd.)

SZOMRÁKI (elneveti magát, csöndesen): Nem vagyok idehaza.

HANGOK: Nem vesszük föl! Nem vagyunk idehaza! Az Intercontinentalban vagyunk!

(Nagy nevetésáradat.)

(1974)

 

NYULACSKÁIM

HANGOK

KÁROLY
KARI
KIRI
KAROLA
PAULIK
PAULA
PALI
SOMOS
JOLÓKA
TÖMBBIZALMI
1. HANG
2. HANG


1

KÁROLY: Igen, Kari. Az ember agya általában ezerháromszáz gramm.

KARI (tizenkét éves iker): És hogyha nagyon nagy az az ember? Ha százkilós?

KÁROLY: Akkor is. Általában. Nem hagynál olvasni, gyermekem?

KARI: És ha icipici? És ha törpe?

KÁROLY: Nincs magassághoz kötve. Vannak lángeszű törpék is. Azt hiszem.

KARI: Nekem pontos válasz kell. Ha leveszed nekem a lexikont, megnézem.

KÁROLY (sértődötten): Te nem hiszel az apádnak? Egyébként nézd meg.

KARI: Hiszek, de nem vagy biológus.

KÁROLY (duzzogva): Az nem. Az biztos, hogy nem. Biológus az egyáltalán nem.

 

(Nyuszidal-motívum.)

KIRI (tizenkét éves iker): Papa...

KÁROLY: Mi van, kislányom?

KIRI: Azt mondd meg nekem, de pontosan, hogy mi az ionoszféra?

KÁROLY: Majd leveszem neked a lexikont.

KARI (szelíd fölénnyel): Na látod, papa! Amikor én mondtam, mennyire a szívedre vetted!

 

(Nyuszidal-motívum.)

2

KAROLA: Milyen?

KÁROLY: Jó.

KAROLA: Nem hiányzik belőle egy kis erős paprika?

KÁROLY: Erős paprika? Várj csak. Nem. Nem hiszem.

KAROLA: Hogyhogy nem hiszed? Ide figyelsz te egyáltalán?

KÁROLY: Nem. Biztos, hogy nem hiányzik.

KAROLA: A múltkor égett a gyomrod. Gondoltam, jobb lesz, ha egy kicsit diétásan főzök.

KÁROLY: Jobb lesz. Én is azt hiszem. (Kis szünet.) Erről a salátáról hiányzik a bors.

KAROLA: Ja, a bors! Igazad van, Károly. Hozd be, gyermekem, a borsmalmot.

KARI: A borsmalom!

KIRI: A borsmalom!

KAROLA: Te agyonszórod ezt, Károly.

KÁROLY: Agyon?

KAROLA: Belépett az új főnök?

KÁROLY: Kicsoda?

KARI (pimaszul): Az új főnök.

KÁROLY: Ja, az új főnök! Belépett.

KAROLA: És?

KARI: Mondd, papa, honnan tudják, hogy éppen ezerháromszáz gramm? Mérlegre teszik?

KÁROLY: Végigjárt az üzemen, a szobákon, a laboratóriumokon, bemutatkozott. Lekezelt.

KIRI: Téged?

KARI: Szétfűrészelik a koponyát, kibontják, mint egy kókuszdiót, kiemelik az agyat, és ráteszik a tizedesmérlegre? Így?

KÁROLY: Így. Gondolom.

KAROLA: Rémes fantáziád van, gyerekem. Na és milyen a pofa? Igaz, milyen is lehet az első nap első órájában.

KÁROLY (szárazon): Már egy hete, hogy belépett.

KAROLA: És te nem is szólsz?

KÁROLY: Volt rá idő?

KARI: Az agy nem kocsonyás, ugye, papa? Körülbelül olyan tömör, mint egy karfiol. Így? Vagy csak főzve?

KAROLA: Téged szadistának neveltelek, kisfiam?

KÁROLY (inkább nyüszítve, mint kiabálva): Abbahagynátok?

KAROLA (elcsodálkozva): Ejnye, Károly! Nem elég, hogy már egy hete belépett az új főnök,
és te erről egy szót se!

KÁROLY: Kérdeztél?

KAROLA: Ma van elseje, gondoltam, hogy most aktuális. Hozom a kompótot.

KARI (skandálva): Kompótostál. Borsmalom. Borzalom.

KÁROLY: Már megint hol a fenében a borsmalom!

KAROLA: Almakompótra?

KÁROLY: Moziba kellene menni. Egy kétrészes filmhez.

KAROLA: Mi lesz a tévében, gyerekek?

KIRI (kántálva): Külpolitikai fórum.

KAROLA: Na látod.

KÁROLY: Megint ég ez a nyomorult gyomrom. Nincs egy kis szódabikarbóna?

3

KAROLA (suttogva): Károly...

KÁROLY (suttogva): Karola...

KAROLA: Föl ne ébresszük a gyerekeket.

KÁROLY: Föl ne. (Ásít.) Még csak negyed öt. Töksötét. Aludjunk.

KAROLA: Amióta eloltottad a villanyt, nem alszol.

KÁROLY: Megfigyelsz?

KAROLA (szerényen): Igen. Meg.

KÁROLY: Aligmeg; vagy legmeg?

KAROLA: Ne marháskodj, Károly. Nem alszol. És én féltelek. Nyugtalan vagyok miattad.

KÁROLY: Na látod. Akkor ez az egyetlen védekezésem, hogy nem alszom. Mert nagyon jól tudod, hogy álmomban beszélni szoktam. Vagyis hogy kiadom magam.

KAROLA: Nekem te kiadod magad?

KÁROLY: A házastársi szentségen belül azért minden világ két külön világ. Nem unsz te még engem? Unsz, unsz, én is unlak!

KAROLA: Szeretlek, te vadbarom. És féltelek. Irtod magad körül a környezetet.

KÁROLY: Ejha! Tudomásom szerint a környezet mindig kibírta. Én voltam az, aki nem bírtam ki. A dolog nagyon különös. Eddig azt hittem, legalábbis te hitetted el velem, ha nem is a győzelem, az igazság az enyém. Ha nem tudnád, nem ugrálok, mint egy rugós majom.

KAROLA: Otthagytad az egyetemet. Szia, elektronika! Kinevezés előtt a tudományos pályát. Jó.

KÁROLY: Még szép, hogy jó! A tanszékvezető a külső munkáknál holt lelkekkel dolgozott. Azt akarta, hogy én ebben asszisztáljak neki. Fedezzem a svindlit. Elmentem üzembe. Azt akkor te helyeselted.

KAROLA: Nem akarlak kínozni. De abban az üzemben is fölborítottad az asztalt.

KÁROLY: Ezzel mi bajod?

KAROLA: A Szőke Sörény.

KÁROLY: Ja, vagy úgy! Akit úgy hozott magával a vezérigazgató beosztásból beosztásba, mint egy mozgalmi zászlót. Azt a kancát. Hát kinyilvánítottam. A magamét.

KAROLA: És ki szedte a cuccát? Te, vagy a Szőke Sörény?

KÁROLY: De azóta? Sikerült elsajátítanom egy másik anyanyelvet. Három év óta stabilan egy helyen. Meg vagy elégedve?

KAROLA (csöndesen): Én azt soha nem akartam, hogy kiárusítsd magad. De most a megérzéseim! Megint kell hogy féltselek. (Csönd.) Édes. (Csönd.) Én még mindig szeretlek. Majdnem ugyanúgy, mint akkor, tizenöt vagy tizenhat éve, amikor bejöttél a terembe, előtted a kefehajú professzor, és a huzat belökte az ablakot. Tavasz volt.

KÁROLY: Június eleje volt. De ez most mi legyen? A számonkérés hajnala?

KAROLA: A gyerekekkel sem foglalkozol eléggé.

KÁROLY (fölmondja): Az ember agya általában ezerháromszáz gramm. A törpe agya és az óriás agya...

(Nyuszidal-motívum.)

4

PAULIK (igazgató): Nos?

KÁROLY (nem tudja, mit feleljen): Nos?

PAULIK: Nos. Egy pohárkával?

KÁROLY: Örömest.

PAULIK: Egészségére, kolléga. (A gége örömével.) Így ni. De miért nem foglal helyet, kolléga? Nos?

KÁROLY: Nos.

PAULIK: Arcok, új arcok, ismerkedés az arcokkal. Higgye el, kedves kolléga, én mint friss ember, mint igazgató, sohasem a papírok után nyúlok először. Olvass az arcokból, István. Szegény jó édesanyámnak örökké ez volt az útravalója. Valahol mindnyájunkban megmaradt az anyánk. Nem? A negyvenharmadikat taposom, de az útravaló! Szóval ért engem.

KÁROLY: A legmesszebbmenően. Olvass az arcokból, István.

PAULIK: Nos hát az arc. Abból valóban olvasni lehet. Utána megnézi az ember a papírt, és minden egyezik.

KÁROLY: Minden esetben?

PAULIK: No, nem minden esetben! Van, amikor teljesen világos az ellentmondás arc és papír között. Ritkán.

KÁROLY: És ha megengedi, igazgató elvtárs, melyiknek a javára?

PAULIK (bölcsen, derűsen): Váltakozóan.

KÁROLY: Vagyis egyszer így, máskor úgy.

PAULIK: Máskor úgy.

KÁROLY: Akkor gyakran kárba vész az arcok hosszas tanulmányozása?

PAULIK: Ritkán. Nekem elsősorban az arc. István, mondta szegény jó édesanyám...

KÁROLY: Valahol.

PAULIK (élesen): Szereti ezt a szót?

KÁROLY: Mindig jobban.

PAULIK: Ennek igazán örülök. Szóval a közös munka, kolléga. Szeretnék támaszkodni a munkatársaim tapasztalatára. Megmondom kerek perec, én nem röstellek tanulni. Valahol. Még egy kortyot? Igen, igen. A konyak a sajátom. Nálam nincs vállalati reprezentáció. Visszatérve. Mihez is? Én valamennyi munkatársamat tisztelem. Elvem, jól gazdálkodni az emberanyaggal. Mindenkivel szemtől szembe. Nem hajszolom a népszerűséget. Nos, ön ugyebár tervező. Laboratóriumi ember. (Nevetgél.) ... a paraméterek embere. Bemérő laboratórium, kimenő paraméterek. Kérem, én az ön személyzeti anyagát még nem láttam. Nem ismerem úgyszólván az előéletét. (Nevetgél.) Nem akarok most ebbe belemenni, ebben a pillanatban nem is kérek semmi magyarázatot, de maga, kedves kollégám, túl gyakran változtatta a munkahelyét. Mi ez? Véletlen? Pech? Rátermettség hiánya? Kérem, egy szót se! Ez csak amolyan hangosan gondolkodás. Szeretek hangosan gondolkozni. (Fölnevet.) Még egy pohárral, kollégám? Nos?

KÁROLY (akarata ellenére, idétlenül): Valahol.

5

PAULIK: Rakott kel?

PAULA: Gondoltam, István, ízletes és könnyű. Nem nyomja a gyomrocskádat éjszakára.

PAULIK: Ez igaz. De nem szeretem.

PALI: Rakott kel nem kell.

PAULA: Úgy jössz nekem haza minden este... kifacsarva! Gondoltam...

PAULIK (gyanakodva): Mit gondoltál? Hogy nem bírom az új beosztást? Hogy nem vagyok elég tehetséges? Hogy nehezen tettem le a vizsgáimat? Ha tudni akarod, tartottam ma is egy olyan szpícset a tervezőknek, paff volt az egész társaság. Mert ugye, most kerül tervezőasztalra a betegellenőrző berendezés. Fekszik a beteg az intenzív szobában, közelebb az istenhez, mint a földi gyarlósághoz, mittudomén, infarktus után, és a berendezés egyszerre irkálni kezd; méri a vérnyomást, a pulzust, a hőmérsékletet, az agybioáramot... (fontoskodva) az agybioáramot. Satöbbi.

PALI: Édesapa...

PAULIK (rosszat sejtve): Tessék, Pali.

PALI: Volt egy kis vita a suliban. Mennyit nyom egy törpe agya?

PAULIK: Mi közöm nekem egy törpe agyához? Micsoda hülyeség! Mit tudom én!

PALI: Az egyik osztálytársam azt állítja, vagyis a faterja állítja...

PAULA: Kihűl a vacsora!

PALI: Szóval a Kari faterja szerint ezerháromszáz gramm. Ez nem is érdekes, de az már igen, hogy egy óriásnak is állítólag ugyanannyi.

PAULIK: Ez a rakott kel teljesen sótlan.

PALI: Legalábbis a faterja szerint. Miért nincs nekünk biológiai lexikonunk?

PAULIK: Én műszaki ember vagyok, és nem biológus. (Kis szünet után.) Ki az a pók?

PALI: Milyen pók?

PAULIK: Annak a te osztálytársadnak a faterja. Aki szerint.

PAULA: Tessék a só. De ne sózd agyon.

PALI: A vicc az, hogy valami rabszolga a te üzemedben. Károly. Valami állítólagos nagyszerű tervező. Valami zseniális. Legalábbis a srác szerint. Rettentő felvágós.

PAULA: Mondom, hogy agyonsózod.

PALI: Mindjárt jön nekem a film.

PAULA: Megenni a maradékot, kezet mosni és úgy beülni.

PAULIK (súlyosan): Szóval a te osztálytársad faterja, aki nálam, nálunk valami zseniális tervező. (Váratlan izgatottsággal.) Te Pali, nem szeretném, ha te beszélnél ennek a fiúnak az itthoni dolgainkról. És azt se, hogy személy szerint énrólam beszélj neki! Honnan tudod egyáltalán, hogy az apja a beosztottam?

PALI: Beszéltünk valamit, de csak úgy mellékesen.

PAULIK: Hát én ezt megtiltom neked! Se mellékesen, se nem mellékesen! (Észbe kap.) Kisfiam, érts meg engem. Én ott az üzemben új ember vagyok, és ezek ott csak azt lesik, hogy belém akasszák a fogukat, hogy kettéharapják a csigolyámat.

PAULA: Szegény apád nagyon sokat küzdött, amíg fölverekedte magát ehhez a pozícióhoz. Hányszor, de hányszor futott neki szegénykém az egyetemnek! A matematikának.

PAULIK: Véletlenül én az egyetemen... vagyishogy nekem az egyetem...

PAULA: Szóval nem mondom, amúgy kitűnő volt, a legjobbak között volt, de...

PALI: Ezt se mondhatom? Hogy kitűnő voltál?

PAULIK: Semmit.

PALI: Ő meg mindig fölvág az apjával.

PAULIK (furcsa dühvel): Az apja! Az egy senki. Egy tehetségtelen. Alig melegszik meg valahol, már mehet is tovább! Én már úgy ismerem azt az embert. Az egész élettörténetét. A saját anyja nem ismerheti jobban. Mindig mondta volt szegény jó édesanyám...

PAULA: Apád tudja, hogy mit beszél. Az apád szeme olyan, mint a sas. Csak egyszerűen ránéz valakire, és annak vége! István, mondta neki szegény jó édesanyja, a te nagymamád.

PAULIK (megcsöndesedve): István, mondta nekem az édesanyám... a te anyósod, a te nagymamád...

 

(Nyuszidal-motívum.)

6

SOMOS: Szervusz, Karcsi. Te még mindig az asztalodnál? Megyek át az udvaron, látom, világítasz, mint egy szentjánosbogár!

KÁROLY: Már csak kezet mosok, és megyek.

SOMOS: Siess, pajtás, szeretnék egy kortyot sürgősen lenyelni veled.

KÁROLY: Várnak odahaza.

SOMOS: Lenyeljük, és kész.

 

(Dzsessz-zongora, néhány motívum, de ez is a nyuszidal.)

SOMOS: Mindig szerettelek, pajtás, mert te egy intelligens ember vagy. Neked elég egy-két szó, és kész. Még két konyakot, kisasszony.

 

(Kívülről erősödő vonatzaj, elektromos síp.)

Nézd ezt a gyönyörűen kivilágított vonatot. Azt hiszem, ez a római vagy a bázeli... nem is tudom! Tudod, pajtás, felülni egyszer, de csak így, szabadon, kezedben egy aktatáskával, és utazni! (Furcsán elneveti magát.) Hanem te marhául tetszettél nekem délelőtt, az értekezleten. Szépen elkented ennek a mi új főnökünknek a száját. Nézd. Szimpla üzemmérnök. Az elektronikához komplett analfabéta. Még kettőt, kisasszony.

KÁROLY (határozottan, majdnem keményen): Nekem nem. Én már megyek.

SOMOS: Megbántottalak valamivel?

KÁROLY: Semmivel. Sietek.

SOMOS: Csak még egy pillanatra! Tudom, hogy mit beszélnek a hátam mögött. Nem igaz. Aljas rágalom. Nem vagyok spicli. És most sem akarlak provokálni téged. Se téged, se mást. Senkinek a megbízásából!

 

(Dzsesszzongora-motívum elúszik.)

7

PAULIK: Nézzük csak azt a listát, Jolóka. Kik is lesznek jelen? (Neveket mormol.) Igen, igen, igen, Károly? Hogy kerül ide a neve? Kihúzni.

JOLÓKA: A volt főnök hívni szokta. Azt mondta, hogy az agytröszt...

PAULIK: Agytröszt! Húzza ki.

8

PAULA: Valami rosszat álmodtál?

PAULIK: Mi? Hogyan?

PAULA: Ne haragudj, de csikorgattad a fogad.

PAULIK: A fogamat?

PAULA: Látod, az este nem akartad a madártejet, kolbászt követeltél. És most megfeküdte a gyomrod.

PAULIK: Utálom a madártejet, érted! Más asszony...

PAULA: Mit más asszony! Most én vagyok a hibás? Megbíztak, elfogadtad. Te fogadtad el.

PAULIK: Azért adsz madártejet, mert nem bízol bennem. Azt hiszed, hogy nincs tehetségem hozzá? Azért, mert duplán megdolgoztam mindenért? Itt élsz velem egy lakásban, és titokban ugyanazt gondolod, mint az ellenségeim.

PAULA (kétségbeesetten): Dehogyis gondolom! Én igenis bízom benned.

PAULIK: Akkor ne adjál madártejet.

PAULA: Nézz a szemembe, Pistukám, de a szemembe nézz! Mi a baj?

PAULIK: Van.

PAULA: És nekem nem mondhatod el?

PAULIK: Ha elmondom, kinevetsz. Vagy küldesz a doktorért. Vagy újra leteszed elém a madártejet.

PAULA: Hát nem bízol bennem? Könnyíts magadon, Pistukám. István, mondta szegény jó édesanyád...

PAULIK (elszántan): Van az üzemben egy pofa... egy rettenetes alak. Ahogy az néz! És az állandó röhögés a szája körül. Attól én teljesen kiborulok.

9

KÁROLY: Kezit csókolom, Jolóka.

JOLÓKA: Tessék.

KÁROLY: Hát jöttem, hogy kiállítsuk azt az útlevélűrlapot. (Nevet.) Az útilaput.

JOLÓKA: Ja, az útlevél! Éppen akartam leszólni magának, egyelőre nem aktuális.

KÁROLY: Hogyhogy nem aktuális? Május elején nyílik a műszerkiállításunk Stockholmban. És a saját konstrukciómat nekem kell bemutatnom.

JOLÓKA: Nézze, én nem vagyok felhatalmazva...

KÁROLY: Mire nincs?

JOLÓKA: Hogy a főnök helyett. De hát mint régi barátok (kiigazítja), kollégák... és egymás között...

PAULIK (álfrisseséggel be): Jó reggelt, jó reggelt! Kérem, Jolóka, küldje be nekem először Lutauszkyt, aztán Kállait, és ha vele is végeztem...

KÁROLY: Szeretném, ha öt percet szánna nekem.

PAULIK: Nálam a sorrend elvi kérdés. Sürgős? Égető?

KÁROLY: Sürgős, égető.

PAULIK: Erőszakos ember! (A titkárnőnek.) De aztán azonnal kérem Lutauszkyt. (Bent az irodában.) Nos, mi a dilemma? Nos?

KÁROLY: Engem nem érdekel egy stockholmi kéjutazás és az sem, hogy behívnak-e egy értekezletre, vagy sem, de ezek a sorozatos kihagyások mégiscsak...

PAULIK: Á, dehogy!

KÁROLY: De igen.

PAULIK: De nem! Nos. Még valami?

KÁROLY: Semmi.

PAULIK: Na látja. Ez így helyes. Tisztázni a dolgokat, férfiasan. Örülök, hogy szólt. Na látja. (A telefonba.) Jolóka? Akkor Lutauszky jöhet. (Leteszi.) Ezt az őszinte, szókimondó stílust szeretném az egész vállalatnál meghonosítani. És ha valami van, kérem, csak jöjjön bizalommal.

KÁROLY: Sokáig törtem a fejem...

PAULIK: Ugyan!

KÁROLY: ... hogy mi a múltban hol és milyen alkalommal találkoztunk. Valahol.

PAULIK (vihogva): Kicsi ország. Itt már mindenki találkozott mindenkivel.

KÁROLY (konokul, humor nélkül): Igen, mi már találkoztunk valahol.

PAULIK: És ehhez mért ragaszkodik? Adósa maradtam?

KÁROLY: Kicsi ország. Harminchét éves vagyok, bíróság előtt még nem álltam. Ezek szerint ügyészem, bírám, magánvádlóm nem lehetett. De az arc, amit éppen maga emleget!

PAULIK (kínosan vihog): A lélek tükre! Nos? Én negyvenhárom éves vagyok, bíróság előtt még én sem álltam. De a maga arca! Mond valamit.

KÁROLY (kurtán): Maga teleírt papírokból olvas, és nem arcból.

PAULIK: Elárulna valamit? (Durván.) Mi ez az állandó röhej a szája körül? Ki vagyok én magának? Azt hiszi? A bohóca? Nos?

10

(Háttérzaj, vendéglő, cigányzene stb., mindez nagyon halk.)

PAULIK (dúdolva): "... hideg szobor vagy, meg sem értenél!... " (Váratlanul.) Nos?

KÁROLY: Nos.

PAULIK: Nos.

KÁROLY: Nos.

PAULIK: Utoljára: nos! Ez most nálam marad. (Kicsit italos, de nem részeg.) Eltérítettem magát, Károly. Reggel föladott egy kérdést, és én nem válaszoltam. Én meg vagyok olyan demokratikus vezető, hogy az egyik legtehetségesebb munka. társamnak - mondja, maga tényleg az egyik legtehetségesebb munkatársam? -, szóval, hogy előbb-utóbb válaszoljak. Szóval mi az oka, hogy maga, Károly, mostanában mindenből kimarad? Érzése szerint. De ne feledje, Károly... (Tölt a poharakba: erős, tömör kotyogás, amely fölerősödik az abszurditásba, majd hirtelen abbamarad.) Isten, egészség. (Vihorászik.) "... hideg szobor vagy, meg se értenél... " Maga szerint, Károly, amióta én úgyszólván betettem a lábamat... most képzelje el, egy láb, amit betesznek. Később ezt a lábat majd bearanyozzák, mint Szent István jobbját. ((Újabb italkotyogás a pohárban.) Szóval, hogy én elnyomom magát. Nos?

KÁROLY: Nos?

PAULIK: Nos. Szentigaz. Én, képzelje, Károly, igenis elnyomom magát.

 

(A partnerek lassan az ital vallató-vallomásos hatása alá kerülnek, de így is kerülendő minden részegségi naturalizmus. Hangsúly a beszélgetés naiv emelkedettségén.)

PAULIK: A nos nálam maradt. Amit mondok, tanúk nélkül mondom. De előbb talán szervusz. (A két pohár összecsengése.) Én téged, Károly, ha tudni akarod, leszigetellek. Ismered ezt a kifejezést? (Jóindulatúan gyerekesen.) Tudd meg, hogy le vagy blokkolva. Érted?

KÁROLY: Nem értem.

PAULIK (még derűsebben): Le vagy szigetelve.

KÁROLY: Pfuj!

PAULIK: Pfuj? Lehet.

KÁROLY: És miért?

PAULIK: Gyerekkoromban egyszer a Kristály strandon lehúzták rólam a gatyát, és a seggemre egy piros szívet rajzoltak. Mert olyan jó dagi gyerek voltam. És az egész banda körülröhögött. Én ezt soha, de soha nem felejtettem el nekik.

KÁROLY: És hogy álltál bosszút?

PAULIK: Sehogy. Még most is elfog a nehézlélegzés, ha ez az eszembe jut.

KÁROLY: Én nem voltam ott a Kristály strandon.

PAULIK: Te máshol voltál. És te is röhögtél.

KÁROLY: Előfordulhatott.

PAULIK: Sovány voltál, és fekete, és a szemed a pofámba égett.

KÁROLY: Hol? Mikor?

PAULIK: És ez a te röhögésed három évre visszalökött. A szád körül most is ugyanolyan röhej. Ahogy beléptem, körbejártam a teremben, és megláttalak téged a rajzasztal mögött, abban a percben már tudtam: na, most végre találkoztunk. (Károly fölborítja a poharakat, ez a hanghatás drasztikus.) Kiöntögeted a finom italt? Vadember!

KÁROLY: Elég volt a kérdés-feleletből.

PAULIK: Nos?

KÁROLY: Nyisd ki a szád. Pofázz. Mivel tartozom én neked?

PAULIK: Műszaki egyetem. Nyár eleje. Fújt a szél. Szigorlat, édes Károlyom. Akkor te ott egy adjunktus voltál.

KÁROLY: Igaz.

PAULIK: És amikor a kefehajú prof megtáncoltatott, körülforgatott, mint egy hülyét, és egyből visszadobott, te ott álltál a katedra mellett, és a szád röhögött. A ráncaid röhögtek a szád körül.

KÁROLY (fáradtan): Rajtad röhögtem volna?

PAULIK: Három évembe került, míg újra nekifutottam.

KÁROLY: Ilyenek az arcizmaim.

PAULIK: Amikor újra jelentkeztem, dadogtam a hülye izgatottságtól. És azóta sem vagyok biztos magamban. (Kis csönd után.) Nem emlékszel? (Kis szünet után.) Fújt a szél. Te előttem mentél a Duna-parton egy lánnyal. A haja mintha rugóra járt volna, föl és alá, föl és alá. Hát igen. Most már nem fűzöd az orromba a karikát! Hiába intrikálsz ellenem. Itt most én mondom be az adut. Üzemi agytröszt? Külföldi utak? Amíg én itt vagyok, csak annyi lesz a levegőd, hogy meg ne fulladj. Értjük egymást?

KÁROLY: Kibírom.

PAULIK: Jó. Neked, Károlyom, mindig kevesebb lesz a dolgod. Márpedig te szeretsz dolgozni. Mert benned állandóan bizseregnek az ötletek. A munkahelyed ezentúl: szinekúra. A levegőbe nyúlkálsz. A pauszpapírod üres marad. Még jutalmat is adok, de feladat nuku. És ezt nem tudja senki, csak mi ketten. Nos?

KÁROLY: Dögölj meg!

11

KÁROLY (vidoran): Hohó!

KAROLA (meglepődve): Mi az, hogy hohó?

KÁROLY: Június eleje volt, fújt a szél. Fújta a hajadat a szél. A hajad föl és alá, föl és alá. De szép hajad volt! Erős szálú, szélfújta haj.

KAROLA: Ittál?

KÁROLY: Én nem. Megjött a faanyag?

KAROLA: Milyen faanyag?

KARI: Szervusz, papa!

KIRI: Szervusz, édesapa! Mielőtt anyuka hazajött, hozták a léceket és a gerendákat.

KARI: Deszkákat, léceket, gerendákat. És két köteg sodronyt.

KÁROLY: Szóval minden megérkezett. Remek. És hova rakták?

KIRI: A hátsó kis udvarba, édesapa.

KÁROLY: A lehető legjobb helyre. Most majd engedélyt kérek a tömbmegbízottól.

KAROLA: Beavatnál engem is, hogy mi ez a csoda? Eddig, legalábbis, mindig utáltad a barkácsolókat. Szellemi ínségmunkának mondtad.

KÁROLY (vidoran): Barkácsolásról szó sincs.

KARI: Szerintem papa vett magának egy oroszlánt, és most ketrecet csinál neki.

KÁROLY: Ahogy mondod, gyermekem! Egy oroszlánt.

KARI: Egy hím és egy nőstény oroszlánt.

KÁROLY: Ahogy mondod, gyerekem.

KIRI: Akik itt szépen elszaporodnak nekünk.

KÁROLY: Pontosan.

KAROLA: Jó, gyönyörű. De most térjünk át a marhaságokról a mi kicsiny, de gyönyörű életünkre. Hová viszel bennünket vasárnap kirándulni?

KÁROLY (vidoran): Elnézést, tisztelt családom tagjai, de a vasárnapom foglalt.

KAROLA: Hónapok óta ígéred. Ahogy kitavaszodik, azonnal. Lemostuk szépen a kocsit.

KÁROLY: Közbejött valami.

KAROLA: Neked se árt egy kis kikapcsolódás! Az új főnök, ez már így szokott lenni, biztosan megpakolt, mint egy szamarat. Már nem is hazajössz fáradtan, de így mégy el reggel.

KÁROLY (derűsen): Az én fáradtságomnak más oka van, Karola! Szinte röstellem kimondani, drága Karola! A súlytalanság, drága szívem!

KARI: Papa túlságosan intellektuális.

KÁROLY: Magyarra fordítva. Mérnök vagyok, és nem mérek semmit. Tervező, és nem tervezek. Úgy látszik, ez a te szamarad, Karola, nyög, ha telerakják súllyal, de az sem teszi boldoggá, ha nincs rajta semmi. Ennélfogva a vasárnapom foglalt.

KIRI: Akkor a férfi- és nőoroszlán stimmel.

KÁROLY: Stimmel. Építek egy palotát. Lécekből, deszkákból és dupla sodronyból. Nos?

KAROLA: Micsoda hülye szó ez, hogy nos?

KÁROLY: Mondtam én, hogy nos? Mi lesz vacsorára? Nos?

MINDHÁRMAN: Madártej.

KÁROLY (döbbenten): Madártej?

KAROLA: Nos?

 

(Nyuszidal-motívum.)

12

TÖMBBIZALMI: Ezek szerint Károly lakótárs kisállattenyésztésre óhajt berendezkedni? Elhozta ugyebár a lakótársak szükséges aláírását?

KÁROLY: A lakótársak többsége, kérem szépen, nem érti pontosan. Ez egy lelki szükséglet.

TÖMBBIZALMI (pedánsan): Népgazdasági szempontból sem elhanyagolható.

KÁROLY: Mindössze egy csincsilla anyáról és egy csincsilla bakról van szó.

TÖMBBIZALMI: Csincsilla? Nagyszerű. És gondoljon a szaporulatra. Az ön világa hamarosan benépesül. Magam is nyúltenyésztő vagyok. És esetleg alkalomadtán vérfrissítés szempontjából cserélhetünk? Csincsilla!

KÁROLY (mint aki köszön): Csincsilla! Csao!

13

KAROLA: Megbocsáss, Károly, de neked nyúlszagod van. Menj a fürdőszobába, és zuhanyozz.

KÁROLY: Ne légy nyúlellenes, édes Karola. Ha egyszer egy nyúl rubintos szemébe néznél! Egyébként, ha nem veszed rossz néven, édes Karola, hol töltöd mostanában a délutánjaidat?

KAROLA: Vezetni tanulok. Megszerzem a jogosítványt. És vasárnap én megyek a kicsinyekkel kirándulni.

KÁROLY: A kicsinyekkel? A kisnyulakkal?

KAROLA: A gyermekeinkkel, te bolond!

KÁROLY: Mert Ezüst Csilla, kérlek szépen, hamarosan anyai örömöknek néz elébe.

KAROLA: A takarékkönyvből megint hiányzik ezer forint.

KÁROLY: Hát nem érted? Elletőládákat kellett csináltatnom!

 

(Nyuszidal-motívum.)

KAROLA: Bemegyek a főnöködhöz, és fölmondok neki. A nevedben.

KÁROLY (szelíden): Ugyan, mit gondolsz! Én nem vagyok egy fluktuáló. Én szilárd, megbízható törzstag lettem. Odabent, ugyebár, semmi feladat. Megtanultam közlekedni a súlytalanságban. Lágy, finom, oldott lebegés. Mosoly van bennem, édes Karola, feketét főzök a munkatársaimnak, megkenem vajjal a kenyerüket, kihúzom tussal a bonyolultabb görbéket. Csupa hálás, bársonyos szem kísér; a közimádat tárgya vagyok, édes Karola!

KAROLA: Most én követelem, hagyjad őket a pokolba! Eltékozolnak egy ilyen embert, mint te. Irigységből.

KÁROLY (még szelídebben): Tévedsz. Már régóta nincsenek irigyeim. Elég egy év, és a hajdani dicsőségnek már párája sincs.

KAROLA: Tönkremégy. Belepusztulsz.

KÁROLY: Nyuszikám!

KAROLA (meghökkenve): Micsoda?

KÁROLY: Karola; édes! Te egy előző világomban élsz. Még soha ilyen kiegyenlített viszonyban nem voltam magammal, mint most. Mert ne hidd, kisnyulam... (Megakad, korrigál.) Karolám, hogy rólam lepattogtak, mint egy bálványról, mint egy ámokfutóról azok az okos szavaid. Én igenis, az örökös izgágaságommal lassan, de biztosan szembekerültem a nagyon hasznos megszokással. Igen, igen, ne rázd a fejed! A megszokás - biztonság. És akkor jött valaki, egy ember, aki nem felejt. Jött, és ráeszméltetett valamire. És én azóta, folyamatosan egy termékeny eszmélkedés alanya vagyok, nyulacskám.

KAROLA: Ne szólíts így, légy szíves.

KÁROLY: Márpedig ne haragudj, én ezt nagy-nagy szeretetből mondtam. Beléptél a terembe, és a szél fölemelte a hajadat. Azt a sűrű, mézillatú hajadat. Június eleje volt.

KAROLA: Én most már nem értek belőled semmit.

KÁROLY: De a gyermekeink már értik.

KAROLA: Igen. Értik. Vasárnap nem akartak kirándulni, itt maradtak veled, a nyulaidnál.

KÁROLY (gyengéden): A nyulainknál, édes Karola. A gyerekek is hozzájuk kezesedtek.

KAROLA: Hozzájuk, a gyerekek?

KÁROLY: Vagyis ők a gyerekekhez. (Lágyan.) Nyulacskáim!

KARI: Papa...

KÁROLY: Te most hallgass! Téged már ágyba dugott az anyád.

KARI: A Paulik, tudod, az osztálytársam, papa...

KÁROLY (szomjasan): Mit mond?

KARI: Az apja állítólag elesdét szed.

KÁROLY: Kis marhám! (Gyengéden.) Nyulacskáim!

KARI: Látomásai vannak. Állítólag.

KÁROLY: Nyulam-bulam!

KARI: Rémeket lát. Téged. Mindig téged.

KÁROLY: Hát igen. Én eléggé félelmetes vagyok. Szóval kitartóan üldözöm?

KARI: A srác röhög az egészen. Szerinte az apja egy betojt valaki.

KÁROLY: És félelemből ment mindig feljebb és feljebb. Mert nem akart nemet mondani. Fölfelé zuhant a szerencsétlen!

KARI: És állandóan zabál.

KÁROLY: És mit zabál?

KARI: Állítólag rakott kelt.

KÁROLY (csalódottan): Nem madártejet? No nem baj. Az majd a következő stáció lesz.

 

(Nyuszidal-motívum.)

14

1. HANG: Tiszteletem, igazgató úr.

PAULIK: Jó napot. Hogy s mint? Család? Gyerekek?

2. HANG: A lehető legjobban, igazgató úr. Az egész család.

PAULIK: És önöknél, kérem szépen? Hogy s mint?

1. HANG: Nálunk is, tisztelettel, hogysmint.

PAULIK (tele gyanakvással): Nem látom a helyén Károly kollégát.

1. HANG (félénken): Az imént hagyta el a helyét.

PAULIK: Az imént. De még nem járt le a munkaidő.

1. HANG: Kérem tisztelettel, ez nem egy tipikus távozás volt az imént, ez egy egyszeri távozás.

PAULIK: Tegnap sem találtam, tegnapelőtt sem, a múlt héten sem! Egyszeri!

2. HANG: Az egyszerit úgy tessék értelmezni, hogy néhányszor ismétlődik ugyan, de azért nem tipikus.

PAULIK: Maga most miket beszél itt összevissza nekem? Maga is hülyének tart, gyengeagyúnak, kreatúrának?

MINDKETTEN (megszeppenten): Mi, kérem tisztelettel, az igazgató urat nem tartjuk semminek.

15

KÁROLY: Én, ami engem illet, ragyogóan. Nyár van, süt a nap, fúj a szél. Repülnek a sirályok. A múltkor, például, igazgató elvtárs, letörtem egy szoborról egy kőliliomot, és - tessék képzelni - illatozott!

PAULIK (kéjes részvéttel): Illatozott! Nem tud mit kezdeni az idejével! Értem. Sok az üresjárat.

KÁROLY: Üresjárat? Időhiánnyal küszködöm, legyen szíves ezt szó szerint érteni. Az időm összezsugorodott. Elfér itt a tenyeremben, mint egy tegnapi zsemle.

PAULIK: Ül a rajzasztalnál, és semmi. Szól a telefon, és én nem magát hívatom. Hát nem csodálom, hogy későbben érkezik, korábban megy haza. Nincs értelme a munkafegyelemnek.

KÁROLY: Nem mondom, a munkaelvonó kúra eleinte okozott zavarokat. A szakmai becsvágy, tetszik tudni, a dicsőségszomj, az a bizonyos munkaerkölcs! De aztán. Az ember végül is életképes. (Szerényen.) Átrendeztem az életemet. Jelenleg ötvenketten vagyunk.

PAULIK (szinte rémülten): Ötvenketten?

KÁROLY: Mi négyen, és ugyebár a nyulak. Egy másik dimenzió!

PAULIK: Megkínálhatom? Egy pohárkával, na!

KÁROLY: Készséggel. Egészségére!

 

(Kis pohárcsöngés.)

PAULIK: Mondja, Károly, gyűlöl maga engem?

KÁROLY: Én? Ugyan! Miért?

PAULIK: Tegye a szívére a kezét! Undorodik tőlem, mint egy kukactól, és gyűlöl, mint egy pattanást a fenekén.

KÁROLY: Nem volt még pattanás a fenekemen.

PAULIK: Nézze. Változtassunk. Én megvontam magától a feladatokat, az elismerést, hogy kitették a kirakatba, hogy utazhatott... Szóval, érti, a menőséget. Még egy pohárkával?...

JOLÓKA (beszól): Igazgató úr, kérem, a Lutauszky... hívatni tetszett.

PAULIK (hadarva): Nem vagyok itt senkinek. Visszavonásig. (Kis szünet után.) Maga csak úgy, csak azzal, hogy van, mindig csak azt juttatja az eszembe, hogy én tehetségtelen vagyok.

KÁROLY: Egy makacs trauma.

PAULIK (gyanakodva): Micsoda?

KÁROLY: Semmi. Szakkifejezés. Nos?

PAULIK: Olyan őszinte leszek, mint annak idején szegény édesanyámhoz. István, légy őszinte, ez volt mindig a szava. Nos. Először is nem hiszem, hogy a kőliliomnak illata van. Másodszor is nem hiszem, hogy jól érzi magát. Nézze! De hiszen mi már pertut kötöttünk! Szervusz! (Pohárcsengés.) Én visszaadok neked mindent. Dolgozz, cselekedj! Itt van egy feladat. Kocsira szerelhető kivizsgáló állomás. Röntgen, ékágé, laboratórium.

KÁROLY: Szóval visszanöveszteni a lenyesett szárnyaimat?

PAULIK: Egy vándorklinika. Isten háta mögé szánva.

KÁROLY: Eddig mindig megpróbáltam szembekerülni az istennel, de soha nem sikerült.

PAULIK: És a stockholmi utazás helyett egy angliai. Nos?

KÁROLY: Sajnos nemet kell mondanom.

PAULIK (egészen kiszolgáltatva magát, gyermekien): Én nem kérek érte semmit. Csak egy kis tiszteletet. (Majdnem könyörögve.) Egy egészen szerény kis megbecsülést. (Praktikusan.) De úgy, a nyilvánosság felé.

KÁROLY: Nem megy.

PAULIK (a sírás határán): Hogy engem egy kicsit tisztelni lehessen? A nyilvánosság felé?

KÁROLY: Nem erről van szó, felebarátom. Már mondtam az előbb: időhiány. Ismétlem, jelenleg ötvenketten vagyunk.

PAULIK: Prémium, nyilvános kiemelés, feladat, feladat! Bocsáss meg, te keményfejű! Nem vagyok én rossz ember, na! Kőliliom, nem kőliliom, mindegy. Mondjál igent, és ezentúl nyugodtan alszom.

KÁROLY (teljes részvéttel): Már elköteleztem magam máshová. És sajnos, mondom, az idő. Ide zsugorodott a tenyerembe. Ne is kérjél, fáj, hogy vissza kell utasítsalak. Légy irántam megértéssel.

PAULIK (utolsó érvként): Az asszony már madártejre fogott. Minden este madártej. És rakott kel.

KÁROLY: Nálunk újra hagymás rostélyos, túrós csusza, vörös bor. Boldog család vagyunk. Jövőre talán elérjük a százat.

PAULIK: És én? Én most mihez kezdjek? Mihez?

 

(Nyuszidal-motívum.)

16

PAULA: Pistukám! A vacsora már az asztalon.

PAULIK: Nem bírom a rakott kelt.

PAULA: Maradt tegnapról egy kis vízben főtt karfiol. Édes Pistám! - mondta szegény édesanyád...

PAULIK: Egy pohár vörös bort adjatok! Hagymás rostélyost adjatok! Túrós csuszát adjatok!

PAULA: Rosszul érzed magad, Pistám?

PALI: Édesapa... kedves édesapa...

PAULA: Ugyan, hagyd már édesapádat, látod, nem érzi jól magát.

PAULIK (szokatlanul gorombán): Ne szólj közbe, Paula! Te mondani akartál valamit, Pali.

PALI: Megjött a faanyag, édesapa.

PAULIK: A faanyag? A faanyag. Szépen gyalult lécek?

PALI: Szépen gyalult lécek.

PAULIK: Deszkák?

PALI: Deszkák.

PAULIK (az eufória határán): Két köteg sodrony? (Lágyan.) Nyulacskáim!

(1976)

 

HÁRMAN

HANGOK

FLÓRA
KAMILLA
LAURA


1

Hosszú, ismételt előszobacsengő, majd

FLÓRA (kicsit idegesen): Tessék, kérem.

KAMILLA: Elnézést a zavarásért, de én ugyanis (kis szünet) a házkezelőségtől vagyok. Gondoltam, ilyenkor már idehaza találom. Ezért ilyen késő délután.

FLÓRA: Nem haragszik, hogy egy kicsit megvárattam?... Most értem haza.

KAMILLA: Lerakni a cuccot, fürdőszoba, lemosakodni!

FLÓRA (helyreigazítva): Kezet mostam.

KAMILLA: Zuhany, Niagara, minden! Ebben a trópusi hőségben, asszonyom.

FLÓRA: Tessék.

KAMILLA: A légköbméterek miatt.

FLÓRA: Azokat már fölmérték huszonháromszor. Úgyis többet vettek fel, tudom.

KAMILLA: Éppen ezért. Ellenőrzés. A hibák kijavítása. Egy fillérrel se többet! Szabad? Ez ugye az előszoba.

FLÓRA: Régi, hülye tervezés. Hosszú, keskeny, mint egy hurkatöltő.

KAMILLA: Szabadna beljebb?

FLÓRA: Hát nem méri?

KAMILLA: Majd utólag. Először szemmel. A teljes áttekintés miatt. Ez már modern műszaki szemlélet. Először legyen birtokunkban az egész.

FLÓRA: Ez az úgynevezett hall.

KAMILLA: Tudom. Az utcai és az udvari szoba között, természetes megvilágítás nélkül. A kiképzett falmélyedésben könyvespolcok, puhafából, azonkívül négy falikar.

FLÓRA (idegesen): Ezt maga így tudja?

KAMILLA: Szakember vagyok. Önök itt laknak az ötödiken. Innen lefelé, minden emeleten a megfelelő kétszoba-hallos lakásokban minden ugyanaz.

FLÓRA: A mi lakásunk nem típuslakás.

KAMILLA: A világért se! De nyugodjék meg, az emberek, egymástól függetlenül, egy bizonyos társadalmi rendszerben, egy bizonyos életforma keretében - anyagi és szociális ellátottság, miegyéb -, bármennyire különbözzenek is, fölfedezik - ugyanazt. Látom, virággal terített asztal. Születésnap. A magáé, asszonyom.

FLÓRA: Ezt honnan tudja?

KAMILLA: És harminchárom éves.

FLÓRA: Jó a kartotékrendszerük.

KAMILLA: Én is nyári lány vagyok. És éppen annyi idős, mint maga. Harminchárom.

FLÓRA: Nagyon érdekes.

KAMILLA: És én is ezen a napon. Nem különös? Valamelyikünk ma egyedül ünnepel. És az a gyanúm, hogy én leszek az.

FLÓRA: Nem értem.

KAMILLA: A legkevésbé sem fontos. Az ember fecseg, jár a szája. Születésnap, túlteng a lélek. Ez itt a hálószoba, ugye?

FLÓRA: Öt emelettől lefelé.

KAMILLA (irritáltan): Szabad kérdeznem valamit? Hány éves házasok önök?

FLÓRA: Ez beleszámít a köbméterbe? Járt utána valami kedvezmény?

KAMILLA (lágyan, szinte gyengéden): Bocsásson meg.

FLÓRA: Megmondom, ha levonásba kerül. Tizenkét éve vagyunk együtt.

KAMILLA (szomorúan): És tizenkét év után, ne haragudjék, még mindig közös hálószoba?

FLÓRA (keményen): Mi köze hozzá! Mért nem a falakat méri? A plafont. Hogy mikor, mennyit és mennyiért lélegezhetünk. Maga szintén férjezett?

KAMILLA: Szintén.

FLÓRA (gúnyosan): És maguk, persze, külön alusznak.

KAMILLA: Külön. Ő az egyik ágyban, én a másikban. Kicsi a lakás. És a cselédszobában a gyerekek vannak.

FLÓRA (nyugtalanul, sőt irigyen): A gyerekek?

KAMILLA: Két gyönyörű gyerekünk van. Két ikergyerek. Mehetünk tovább, asszonyom?

FLÓRA: Tessék csak előremenni. A helyrajzi ismerete kiváló. Öt emelet lefelé, ugyanaz.

KAMILLA: Látom, hogy megbántottam. Pedig az önök lakása más, mint a többi. Legalább nekem más.

FLÓRA: Nincs itt semmi fölfedeznivaló.

KAMILLA: Mit szól ehhez a trópusi júniushoz? Ha eddig nem vette volna észre, asszonyom, a cipősarkamat megfogta az aszfalt. Ezért sántítok. Nem születési hiba.

FLÓRA: Nagyon kevés az időm. Azt már megbeszéltük, hogy ma van a születésnapunk. És még el kell készítenem a vacsorát.

KAMILLA (titkolhatatlan kíváncsisággal): Mi lesz? Frissen sült karaj? Gondolom, a férje kedvenc étele.

FLÓRA: Gondolja?

KAMILLA: A férfiak általában imádják a sült karajt. Ez tipikus. Legalábbis a statisztikai átlag szerint. Na most, ha idegen nővel vannak, elkerülik a fokhagymát. De a feleségük születésnapján az is jöhet, bőven.

FLÓRA: Ez itt a férjem szobája.

KAMILLA: Kell neki a külön szoba! Ahol magában lehet. Ahol álmodik.

FLÓRA: Álmodik? Miről?

KAMILLA: Úgy tudom, zománcművész. A kartotékon ez áll.

FLÓRA: Színtechnikus a Zománcművekben. Tíz év óta egyhuzamban. És ezért még művésznek is mondható. Hogy kibírta ilyen sokáig.

KAMILLA: Fanyar, csípős a hangulat. Értem én. Én is ma vagyok harminchárom éves. És az ember úgy ajándékozza meg saját magát, ahogy tudja.

FLÓRA: Huszonhat négyzetméter. A legnagyobb helyiség a lakásban.

KAMILLA (kis meghatódottsággal): Ez hát az ő szobája! A fénykép? Róla készült? Szép, szomorú szeme van. Megengedi, hogy beljebb lépjek? Á! Kilátás a Hármashatár-hegyre! Igen. És az a sárga pici ház, amiben az a sokgyermekes család... És ez az adó-vevő antenna, mint egy ezüst pecsenyevilla.

FLÓRA: Honnan tudja ezeket?

KAMILLA: Erőszakos a képzeletem. Mint amikor a gyerek spulniról ereszti a papírsárkányt. Mindig följebb, följebb, és egyszerre már nincs is a spárga a kezében.

FLÓRA: Költői.

KAMILLA: Szerettem volna költő lenni. De ahhoz túlságosan is igényes vagyok. Leülhetek? Köszi szépen. Az ember egész nap caplat ebben a büdös, forró városban. A férje mikorra jár haza?

FLÓRA: Tessék fölírni az adatokat. Nagyon sok a dolgom.

KAMILLA: Nem is akarom pocsékolni a drága idejét, de olyan jólesik most ülni egy kicsit. (Vallomásszerűen.) Itt, ebben a szobában. Ahogy alkonyodik. Ahogy lassan bepirosodik minden. Mert tessék nézni azokat a kék bádogtornyokat és mögöttük azt a nagy vörösséget!

FLÓRA: Talán maga is színtechnikus? Akkor a férjemmel jól megértenék egymást.

KAMILLA (szomorúan): Á, dehogy! A részletekben színvak vagyok. Csak az egész. A foltok. Az összefüggő ragyogás. Kaphatnék egy pohár vizet, asszonyom? De jól kicsurgatott hideg vizet, ha nem haragszik. Tudom, a szódája elfogyott, azt a férje csinálja mindig, vacsora előtt.

FLÓRA (szeretné nem hallani): Mit mondott, kérem?

KAMILLA: Tetszik tudni, a spulniról tekeredik a spárga.

FLÓRA: Hozom a vizet.

2

(Kis csönd, majd néhány hang leütése után egy játékos xilofondallam.)

FLÓRA: Tessék. Kicsurgattam.

KAMILLA: Tündéri ez a kis xilofon. Az uráé, ugye?

FLÓRA (kis döbbenettel): Maga tud játszani rajta?

KAMILLA: Csak ezt az egyetlen motívumot. Valaki elméletben megtanított rá. Egy rücskös üveglapon kiverte a dallamot. Golyóstollal. Köszi szépen a vizet. Igazán jól kicsurgatta. És maguknál nincs klóríze. De most már igazán nem zavarom.

FLÓRA: Nem játszaná le még egyszer?

KAMILLA: Kétszer egymás után? Nem, nem!

FLÓRA: Valami babona?

KAMILLA: Igen, babona. Nem szabad.

FLÓRA: Furcsa kis dallam. Különös. Kitől való?

KAMILLA (zavartan): Én azt igazán nem tudom. Lehet, hogy senkitől. Lehet, hogy csak úgy a levegőből.

FLÓRA: A levegőből. Az a bizonyos ismerőse találta ki, nem? Aki megtanította rá. Üveglap. Golyóstoll. Nagyon finom a hallása.

KAMILLA: Ezek után, ha nem haragszik, megnézhetnénk a kis szobát, ugyanis nem szeretném, a világért se szeretném... El tudom képzelni, milyen hangulatos lehet egy ilyen születésnapi vacsora. Nálunk nem divat.

FLÓRA: A kis szobát? Persze. De öt emelet lefelé - az alaprajz nem változik. Tessék, mehetünk. (A telefon erőszakos csöngetése: beavatkozás jellegű.) Egy pillanat. (Leemeli a kagylót.) Halló. Halló. Tessék beleszólni. Tessék megmondani, hogy mit akar. Ha nem szól, leteszem a kagylót. (Kicsit vár, és leteszi.) Minden este hatkor. Pontosan, mint a menetrend. És hetek óta.

KAMILLA (feltűnő izgatottsággal): Egy nő!

FLÓRA (derűsen): Gondolom, hogy egy nő.

KAMILLA (indulattal): Ismerem ezeket az elszánt dögöket! Kiszúrnak egy férfit, betáplálják maguknak, és nem akarnak leszakadni róla. Tapadnak rá, mint a fagyöngy. Mi is az a fagyöngy? És hetek óta? Micsoda kitartás! Micsoda szégyentelen dög!

FLÓRA (derűsen): Ennyire átéli?

KAMILLA (ugyancsak derűvel): Szolidáris vagyok.

FLÓRA: Most én mondom, hogy köszi szépen.

KAMILLA: Nincs mit. Meg vagyok győződve róla, de teljes szívemből, a férje ártatlan ebben. Igenis, ez a meggyőződésem. Az ilyen férfi, aki jóképű, okos, nem is öreg, nem tehet róla, hogy utánacsapódnak ezek a dögök.

FLÓRA: Engem akar nyugtatni?

KAMILLA (egyértelműen): Magát?

FLÓRA: Hogy megszépül ilyenkor... amikor izgatott lesz! A szemében ezek a gyors kis fények, ezek a...

KAMILLA: Igazán úgy látja, hogy szép vagyok?

FLÓRA: Azt mondtam, most. Ebben a pillanatban. Amikor földobja az izgalom... Menjünk akkor a kis szobába.

KAMILLA: A kis szoba, persze. Ha jól tudom, az a gyereké.

FLÓRA (hűvösen): A húgom szobája volt, de ő tavaly karácsonykor férjhez ment.

KAMILLA (makacsul): És most gyerekszoba.

FLÓRA (kis csönd után): Nincs gyerekünk...

KAMILLA (mint aki ragaszkodik ehhez): De igenis, önöknek van egy kisfiuk. Egy tízéves kisfiuk. Ambrus.

FLÓRA Téved, kedvesem. Nincs.

KAMILLA (a sírás határán): Szürke szemű, vékony, hajlékony. Ügyes tornász. Korláton és bakon osztályelső.

FLÓRA (feszülten): Nincs.

KAMILLA: Azt mondja, nincs? Azt mondja? (Megszólal a telefon.) Föl ne vegye! Megint az a dög lesz! Röhögve kussol a kagylóban.

FLÓRA: Téves kapcsolás, az is lehet. Ha óhajtja megnézni azt a kis szobát, akkor tessék, legyen szíves, én ugyanis várom a férjemet, és készülődnöm is kell. Szeretnék átöltözni.

KAMILLA: Világos. Az ember másik ruhát vesz, befújja a haját, kirúzsozza a száját, meggyújtja a falikarokat... (Váratlan indulattal.) Ahhoz képest, hogy a kedves férjének fél ötig van munkaideje, most már negyed hét! Ha beleszámítom, hogy esetleg kimaradt egy busz, még akkor is! Hol késik az az ember?

FLÓRA (bár érti): Nem értem, kiről beszél.

KAMILLA (indulattal): Csodálom, hogy ön, asszonyom, aki már típusánál fogva is emancipált nőnek látszik - sőt akiről tudom, hogy az! - ilyen, hogy is mondjam, törzsi alázattal várja a Nagy Vadász hazaérkezését. Friss vacsora, friss alom, friss izémicsoda!

FLÓRA: Kérem szépen, ahhoz képest, hogy maga légköbmétereket mér, vagyis váratlanul betolat egy lakásba, egy családi otthonba, azzal, hogy kiszámítsa, mennyi forintban két ember oxigénfogyasztásának, mozgási kényszerének, elkülönülési és közeledési igényének az ára - ahhoz képest, már megbocsásson!...

KAMILLA: Ahhoz képest én, belátom, nagypofájú vagyok. És illetlenül beleavatkozó. (Az előbbi számonkérő hangon.) Ambruska hol van? Nem ment senki érte a napközibe?

FLÓRA: Már megmondtam magának, nincs Ambruska.

 

(A telefon újabb, agresszív csöngése.)

KAMILLA (beavatkozva): Majd én. (Fölveszi a kagylót, és pillanatnyi szünet nélkül mondja.) Dögölj meg az esküvődön, kisanyám! Amikor kimondod az igent! (Lecsapja.)

FLÓRA: Ehhez nem volt joga.

KAMILLA (vidáman, zaklatottan): Valami jogom csak volt. (Újabb telefon.) Nehogy fölvegye! Mert az a kis ringyó most majd visszagorombáskodik. Ismerem én a típusát! Figyelje csak, hogy milyen erőszakos. Mint aki föltette az életét erre. Ez a kis dög most fél óráig csöngetni fog. (A telefon váratlanul elhallgat.) Ez is csak trükk. Mindjárt újrakezdi. (Most már nyilvánvaló haraggal.) Ahhoz képest, hogy öt perc múlva negyed nyolc, a kedves férje feltűnően nincsen idehaza. Eljátsszam magának azt a dallamot?

FLÓRA: Már megmondtam, kérem, nem érek rá. És ha lenne szíves...

3

KAMILLA: Bocsásson meg, hogy itt várom az ajtó előtt. (Szemrehányóan.) Már több mint egy órája várok.

FLÓRA: Mit óhajt, kérem? Tegnap megnézte a lakást, látott mindent. Különben is, öt emelet lefelé, méret, alaprajz, olyan, mint a többi.

KAMILLA: Valamiben mégiscsak különbözik. Megengedi, hogy bemenjek? (Nincs válasz.) Köszönöm, Meggyújthatom a villanyt?

FLÓRA: Nem találja meg a kapcsolót. Majd én.

KAMILLA (szomorúan, ironikusan): Öt emelet lefelé - ugyanott. Megengedi, hogy leüljek? Ma még szörnyűbb volt ez a büdös, nyúlós meleg, mint a tegnapi. Nem gondolja?

FLÓRA: És az ember egész nap caplat.

KAMILLA: Ahogy mondani tetszik. Caplat. Kérhetek egy pohár vizet? De jól kicsurgatva. Maguknál olyan tiszta ízű a víz. Mehetek én is érte, ismerem a járást. Akár behunyt szemmel is. Öt emelet lefelé.

FLÓRA: Hozom.

 

(A xilofonmotívum.)

KAMILLA: Nem tudtam ellenállni. Nem haragszik? Köszönöm. Ez jó hideg, alaposan kicsurgatta. A kedves férje? Túlórázik? Elutazott? Nyugodtan mondhatja megint, mi közöm hozzá. Igaz? Jó, jó, visszavonom a kérdéseimet. És azt sem érti, miért vagyok itt újra! Öt emelet lefelé, minden ugyan az. Tévedés, nem minden. Innen például este mások a színek. Másképpen állnak egymás mellett ezek a furcsa, agyondíszített házak. És a drótok, ahogy fölszeletelik a sok piros fényt. Hülyeségeket beszélek összevissza, ugye?

FLÓRA: Azt hiszem, hogy nem.

KAMILLA (túláradóan): Ugye, hogy nem! Azért csak megértjük egymást! Én ezt előre tudtam! Hogy mindig egy lépéssel közelebb! Ez volt a reményem. Nem, nem érti, amit mondok, nem értheti. Bár a megérzés! Én nagyon hiszek a megérzésben. Hogy mondjuk, két ember szembejön egymással, továbbmegy, aztán mindkettő megáll. Mint valami beintésre. Én ezt az arcot valahonnan ismerem. Hol találkoztam én veled, kérdezi az egyik, persze magában. És én veled? - a másik is megáll, visszanéz. Aztán, ha nincs bennük elég erő, határozottság, akkor mennek tovább. De a kérdés megmarad. A dolgok meg vannak fogalmazva, de nincsenek kimondva. Az ember fölébred, még mielőtt világosodik, és újra megkérdezi: ennek az embernek én tartozom valamivel?

FLÓRA (szinte megkínozva): Mondja meg végre, hogy mit akar!

 

(Éles telefoncsöngés.)

KAMILLA: Megint az a spiné! Jó. Azt mondom, nézzünk szembe vele. Vegye föl nyugodtan.

FLÓRA: Gondolja? (Fölveszi a kagylót.) Igen, én vagyok. A felesége. (Kis szünet.) A lábát? Úristen. De nem életveszélyes?! Tessék kérem mondani! És melyik kórházban? Igen, igen, igen! Köszönöm szépen. (Leteszi, szép ezüstös pengés.)

KAMILLA: Zoltán?

FLÓRA: Ráömlött a forró massza.

KAMILLA (dühöngve-jajongva): Te vigyázatlan állat. Te szegény áldozati bárány. Az égetőkemence! Hétszáz Celsius-fok! Azt mondják, nincs életveszély? Jaj, hál' isten! (Sírva- nevetve.) Látod, édes Flóra, ezt csinálja ő nekünk! Beszélj!

FLÓRA: Te vagy Kamilla. Tudom. A szeretője.

KAMILLA: Öt év óta szeretem.

FLÓRA: Az első perctől tudom. Ahogy betetted ide a lábad.

KAMILLA: Fél sarokkal, sántikálva, kifacsarva a melegtől. Látnom kellett az otthonát. Ismerek minden zugot nálatok! (Megrázza a harag, a visszatartott sírás.) Látod, ez ilyen, ez a Zoltán! Nincs mellette egy nyugodt pillanatunk!

FLÓRA (szelíden, szomorúan): Nincs bizony.

KAMILLA: Az embert állandóan törheti a frász, hogy nők után kajtat, beolvas a főnökének, vagy a Dunába zuhan az összekötő vasúti hídról. (Dühöngve.) Kelekótya, vigyázatlan állat! Ámokfutó! (Szelíden.) Dühöngjél te is. Sírjál. (Csönd.) Ambruska igazán nincs? (Csönd.) Hát akkor hazudott. Vagyis... nem hazudott, álmodozott. Azt mondta, van egy kisfiatok. Vékony és egyenes, mint egy fiatal fűszál. Hogy Ambruska mindig visszabeszél. Nagyon imádja a gyereket, de fáj neki, hogy engedetlen. Te viszed reggelenként az iskolába. Napközis, a koszt nem valami híres. És a gyerek amúgy is gyenge étvágyú. Válogatós. Fagylalt és lecsókolbász, ez a kedvence. És hogy azt a dallamot a xilofonon ő találta ki. Üveglapon, golyóstollal. Ebből a kisfiúból művész lesz, mondja, de mit érek vele, mondja, elszippantja tőlem a hírnév, a nagyvilág! Öreg leszek, és magamra hagyott, mint Lear király, kis bohócom, mondja. Oldódj föl, drága Flóra! Fogadj el engem. Csak mi ketten szeretjük őt. A többi mind marhaság, játék, kell a férfihiúságának. Bájos öregfiú, szeretik a nők, de ő, a maga részéről csak minket. Téged és engem. Igaz?

FLÓRA: Nem tudom.

KAMILLA: Téged és engem. És hogy téged mennyire! Betéve tudom az életedet, a lelkivilágodat, a jellemrajzodat. És tudod, mit? Terád nem is vagyok féltékeny. Sőt. Benned van valami, ami belőlem hiányzik. Elhiszed?

FLÓRA: Nem tudom.

KAMILLA: Majd meggyőződsz róla. Isten bizony.

FLÓRA: Ne haragudj, ezt igazán meg kell értened, én most sietek, rohanok!

KAMILLA: Éppen akartam mondani. Csomagold össze a holmit, drága! Pizsama, szappan, fogkrém, mosdókesztyű.

FLÓRA (inkább keserűen, mint gúnyosan): Ezt az előrelátást!

KAMILLA: Nem vettél észre valamit, Flóra? Az én bolond lendületem és a te szép nyugalmad! Mi ketten kiegészítjük egymást. Hát akkor igyekezzünk. Nálam van pénz. Ötszáz forint.

FLÓRA: Szeretnék egyedül.

KAMILLA: Szegénykém! Te már a portán fönnakadnál. Én keresztülverem magunkat.

FLÓRA (nyugtalanul, indulattal): Szeretnék egyedül.

KAMILLA: Én nem tudom, hogy kettőnk közül ki az, aki jobban szereti őt. Ez most elhanyagolható. De az már fontos, hogy mind a ketten itt vagyunk, és segíteni akarunk neki. Sokat szenvedünk mellette, elhiszem, de jót is kapunk tőle. Én nem teszek különbséget a kettőnk érzései között, én nem mondom, az enyém minőségi, önkéntes és szabad, a tiéd anyakönyvi, papír köt hozzá. Nem. Ez az ember szétosztja magát közöttünk. Így igaz! A kék pizsamáját csomagold, azt nagyon szereti. És azt a puha sárga törülközőt, Jó. Menjél magad. Rendben. Itt az ötszáz.

FLÓRA: Nálam is van pénz.

KAMILLA: De hát Ambruska mandulaműtétje! Az nagyon leapasztott titeket. Vedd csak el.

FLÓRA (inkább szomorúan, mint támadva): Már megbeszéltük, nincs Ambruska.

KAMILLA: Persze, nincs.

FLÓRA: Meg sem született. Elvetéltem vele. (Csönd.) Hogy azt a kék pizsamát vigyem? Tavaly vettem a névnapjára. Említette?

KAMILLA: Akart egy fiút, és kitalált egyet magának. (Nem frivolan, inkább nagylelkűen.) Én szültem volna neki. És nem ellened. (Csönd.) Taxin menj. Tudom, nem vagy kicsinyes, ebben hasonlítunk. És a portásnak nyomj a kezébe mindjárt egy húszast. Így gondoltad te is, ugye? Annyira egyet gondolunk!

FLÓRA: Akkor, ne haragudj, megyek.

KAMILLA: Jó. Én meg addig is tartom a frontot. Telefon, mit tudom én, akármi! Ne legyen itt ez a nagy üresség.

FLÓRA (minden meglepődés nélkül): Te itt maradsz?

KAMILLA: Ha megengeded. Megvárnálak.

FLÓRA: Mindegy.

KAMILLA: Jó vagy, nagylelkű. Vagy mit tudom én! Én is ilyen lennék, éppen ilyen. Nem nyúlok semmihez. Még a ruháit sem simogatom. Nem akarok kíváncsiskodni, tudok mindet. Ülök majd ebben a fotelben, és várok, míg hazajössz. És ne sajnáld nagyon, még a nevemben se sajnáld. Ő azt nem bírja. De hát mindezt éppen úgy tudod mint én. Nem üzenek semmit. Amit majd mondasz neki, azt én is mondom. Engedd meg, hogy megcsókoljalak. És bármilyen későn érkezel is, csak ébressz föl.

FLÓRA (nyugtalanul): Hát te itt akarsz aludni?

*

KAMILLA: Csuda egy háztartás! Mindent megtaláltam. Itt ágyaztam magamnak, ha nem haragszol, Ambruska szobájában. (Békítően.) Jó, a húgod volt szobájában. Elférek én ezen a gyerekágyon. Mert ez megmarad gyerekágynak. Mennyit mesélt nekem Ambruskáról! Hogy a gyerek az ő csontrendszerét és a te nagy szürke szemedet örökölte. Nem figyelted? Az én szemem is szürke. És a metszése is éppen olyan, mint a tiéd. Nem tartod érdekesnek? Azt mondod, egy hét is eltelik, amíg hazajöhet?

FLÓRA: Egy hét, tíz nap. Egy tenyérnyi bőrt pótolnak a combján.

KAMILLA: Én fölajánlanék a magaméból. Hogy haláláig viselje. (Észreveszi magát.) Ne haragudj, szamárságokat beszélek. Fél hatra állítottam be a vekkert. Nekem sajnos már nyolckor a könyvtárban kell lennem. Megfelel neked is?

FLÓRA (minden él nélkül): Mért nem mégy haza a gyerekeidhez? Az ikrekhez.

KAMILLA: A dolog nagyon egyszerű, nagyságos asszony. Nincsenek ikreim. Nincsenek gyerekeim. Sőt férjem sincsen. Elváltam. És harminchárom éves sem vagyok. Júliusban leszek harminc. Igen, igen! A semmiből a semmi az igaz. A legteljesebb szabadság. Annyira teljes, hogy nem is tudok mit kezdeni vele. Levegőt ölelek. De miért találta ki Ambrust?

FLÓRA: Azért, kedvesem, mert én kevés vagyok neki.

KAMILLA (sértődötten): De itt vagyok én is!

FLÓRA: Te is kevés vagy neki.

KAMILLA: De itt vagyunk neki ketten. És mi nagyon szeretjük őt. Elfoglaljuk minden idejét. És itt vannak még a színei. Ne haragudj, behoztam a szobájából a színtáblázatot. Annyit beszél róla. Betéve tudom a színeit.

FLÓRA: Mimózasárga.

KAMILLA: Kínai zöld.

FLÓRA: Veronai zöld.

KAMILLA: Kerámiazöld. Gyöngyszürke. Ezüstszürke.

FLÓRA: Királykék.

KAMILLA: Égszínkék. (Elneveti magút.) Ez a saját színem. Banális, hétköznapi.

 

(Az ébresztőóra egyre erősödő kattogással, majd csöngetése.)

KAMILLA: Ne haragudj, még nem is világosodik! Rosszul állítottam be ezt a dögöt.

FLÓRA: Semmi baj. Úgysem aludtam. Az én belső vekkerem már előbb csörömpölt.

KAMILLA: Elhozhatom holnap a pizsamámat, a fogkefémet, a szappanomat? (Nincs válasz.) Talán ha ketten összeadjuk a szerelmünket, nem gondolod? Akkor igazán szabad emberek leszünk. Önérzetes, okos, becsületes emberek, akik nem festik be korommal az arcukat, nem félnek attól, hogy álmukban elszólják magukat. Sőt olyan öntudatosak ébren, mintha merészen álmodnának. A szabadság már eddig is félig megvalósult. Zoltán sokat beszélt nekem rólad. És nemcsak bűntudatból. Attól félek, hogy téged mégiscsak jobban szeret. Téged és Ambruskát. Tudom is, hogy különb vagy nálam. De te csak annyira ismersz, mint egy rossz sejtést, mint egy körülírhatatlan gyanút. Én eddig csak az idegrendszeredben voltam. Árnyékkisasszony. Nekem meg, hogy is mondjam, a példaképem lettél. Ha olvasol egy könyvet, és nagyon tetszik neked, én is azonnal elolvasom. Utánad járok moziba, színházba, hangversenyre. És megtanultam az ízlésedet, a nyugtalanságodat, még azt is - ne haragudj -, hogy gyakran vagy igazságtalan! Hidd el, olyan jólesik nekem a nevedben igazságtalannak lenni. Tulajdonképpen nevet kellene cserélnünk. Légy te mától kezdve Kamilla, és legyek én Flóra. Nevetsz?

FLÓRA: Nem. Most, hogy megismertelek, rád ismerek.

KAMILLA: Magadra is?

FLÓRA: Igen, azt hiszem.

KAMILLA: Tükörbe nézel.

FLÓRA: Igen. És olyannak látom magam, mint amilyen soha nem lehetek.

KAMILLA: De ketten, együtt, képzeld csak el, mennyi minden telik belőlünk! És mindent megtehetünk érte! Mi vagyunk neki az egész. A szerelem. A biztonság. A kaland. A nyugalom. A bűntudat. A képmutatás. Az őszinte beszéd. Ez egy ilyen férfi! Két nőnek kell összehozni a boldogságát. Milyen nehéz lehetett szegénykének, hogy sose beszéljen rólam. Hogy elreteszelje magában a gondolatait. Ez, ne haragudj, a te hibád is.

FLÓRA: Ha téged választ, egy szót se szólok, nem tiltakozom.

KAMILLA: Egy szót se? Én a te helyedben kivájnám a szemét. Készíteném a vitriolt. Sírnék, üvöltenék, öngyilkos lennék, mit tudom én! De nem hagy el téged. És nem hagy el engem. Hál' isten, megmarad mellettünk. És én helyetted is boldog vagyok. Érted ezt?

FLÓRA (megindultan): Lehet, hogy te jobb vagy nálam, hogy te jobban szereted.

*

(A xilofondallam, de töredékesen.)

KAMILLA: Ez a csönd. Ezek a hallgató falak. Az ingeidben még a bőröd melege. Ezt a nyakkendőt én vettem neked, világoskék alapon sötétkék pöttyök. Azzal fenyegettél, hogy eldobod. Hát mégis elraktad? A sok négyzetméteres anyai zsebkendők közé? Mert mindig szipogsz. Gyerekkoromban örökké csak fújtam az orromat, mondod. Igen, ez örökletes, mondom én tudományosan. Nem tudom megkülönböztetni az ibolyaillatot a hóvirágtól, mondod. A hóvirágnak nincs is illata, csak egyszerű létezésszaga, mondom. Tévedsz, mondod, a hallgató illatok a legerősebbek. És most egyedül vagyok veled. A szobádban, az otthonodban, az ócska bútoraid között, a sok könyved között, a mintakerámia-darabkák között. Most az enyém minden, ami sosem lesz a tiéd, csak az enyém, aki látom, szagolom, tapogatom a te nem létező, vagyis csak szavakban létező, vagyis mindig létező és sosem létező al- és főbérlőségedet, vagyis... (Éles előszobacsengő.) Ugye, te őt szereted? Ugye, te minket szeretsz? (A csöngetés apró, szaggatott jelzésekkel ismétlődik.) Ki ez a ránk szabadított állat? (Énekelve.) A franc a fekete testedet! (Ordítva, de jókedvűen.) Utolsó ítélet, megyek. (Ajtót nyit.)

LAURA (tizenéves): Jó estét kívánok.

KAMILLA: Méztat?

LAURA: Zoltán miatt, kezit csókolom.

KAMILLA: Az artistaügynökség egy emelettel lejjebb. (Kis szünet után.) Méztat?

LAURA: Méztatok. Engedjen beljebb, néni.

KAMILLA: Nincs jogom. A rendérzékem tiltakozik. Én is csak úgy vagyok itt. De nekem volt egy trükköm. Magának nincs? Csak azt ne mondja, házkezelőség, mert az már kopirájt. Szerény személyem által lefoglalva.

LAURA: Zoltán miatt, kezit csókolom.

KAMILLA: Zoltán miatt? Kolléga? Üzemi látogató? Eszbétag? Szociális nővér? Választások lesznek?

LAURA (szerényen): Én Zolti mindene vagyok.

KAMILLA: Mindene? Zoltinak? Az más, akkor tessék. Parancsoljon beljebb. Méztat?

LAURA: Betéve tudom a környezetet. Ez itt az a bizonyos ronda keskeny előszoba. Mennyit mesélt róla a drágám! Isten napfénye soha nem éri ezt a büdös alagutat.

KAMILLA: Hiteles. Ez Zoltán szövege. Szó szerint. Nem sokat strapálja magát a változatokon.

LAURA (szinte éneklő derűvel): És most következik a hallnak nevezett odú.

KAMILLA: Odú? Ezt aztán kikérjük magunknak. Zoltán, igenis, nagyon kedveli a hallt. Itt szokta fogyasztani estebédjeit. Alibiből. Miután velem már megvacsorázott, vagyis miután mi ketten állva már elfogyasztottuk a húsz deka főtt kolbászt, tormával, mustárral, plusz egy szelet kenyér. (Kis szünet után.) Méztat?

LAURA: Nagyon kérem, engedjen a szobájába. Én lélekben ugyanis mindig ott vagyok. Nemcsak a magam szándéka szerint. Ez az ő szövege. Sőt ott vagyok az ágyában is, sőt korán reggel a cukor nélküli feketéjében, sőt ott vagyok, amikor kilép a kapun, az orra előtt elhúz a villamos, de ő - és ez szándékos késleltetés - majdnemhogy örül, hogy lemaradt róla. Megáll a járda közepén, télen a csöndes hóesésben, tavasszal a finom szénaszagban - mert itt szorgalmasan nyesik a parkot -, ősszel a dohányillatú avarszagban, és nyáron, asszonyom, mindenekelőtt nyáron! - ezek mind-mind az ő szavai, néni kérem! - az én bronz-Caola-napfény-olajam csodálatos szagában. Mert Csillaghegyre szoktunk járni, titokban. A szerencsétlennek három részre kell osztania magát - ez az ő szobája, az ő szobája! -, egy rész a feleségének, a másik rész kegyednek és a harmadik nekem. Szét kell darabolnia azt a drága okos testét, azt a drága okos agyát, azt a férfiasan barna, kedves személyiségét! Nagyon szép ember! Nem csoda, hogy most a tűzhalálba menekült, mint azok a buddhista szerzetesek!

KAMILLA: Üljön le. Én ugyan, mint ahogy azt jól kikövetkeztette, magam is vendég vagyok - úgy látszik, pontos leírása van rólam -, Flóra jelenleg beteglátogatáson. De azért csak üljön le. Ekkora pofátlanságnak el kell helyezkednie egy körülhatárolt helyen, különben elterjed, mint az influenza. Maga elég csinos, elég okos, de állatian szemtelen. És ebben támogatja fiatalsága. Hogy maga és Zoltán?

LAURA: Tessék elhinni, nem tudom most mással bizonyítani, mint a becsületszavammal, én vagyok az ő egyetlen szerelme. Ő nekem találja ki a színeit.

KAMILLA: Föl ne mondja őket! Flóra meg én már duett vagyunk ebben. Na, fújja ki magát, és aztán menjen szépen, eleget hazudozott.

LAURA: Minden szerdán szoktunk találkozni. Reggel nyolc és tíz között egy bizonyos lakásban. Ő akkor légoltalmi inspekció miatt elmaradhat a munkahelyéről. Én meg tanítónő vagyok Aszódon, és erre a napra továbbképzés miatt függetlenítettek.

KAMILLA: Maga már nem szorul továbbképzésre. (Kis szünet után, félig tréfásan, félig döbbenten.) Laura, ön sír?

LAURA: Beszélek itt összevissza minden hülyeséget! Hallom, a halálán van.

KAMILLA (vad iszonyattal): Nem igaz!

LAURA (boldogan, világos hangon): Éreztem, tudtam! Az emberek fecsegnek, járatják a szájukat! Hálás vagyok magának. Köszönöm, édes lélek. Szóval él, életben marad! Köszönöm. Őszre terveztük az esküvőt.

KAMILLA: Mikorra? És micsodát?

LAURA: Amikor keresztapám leszűri a mustot. Darazsak, napsütés, muslicák. Igen. Zolti leül magukkal, és mindent tisztába tesz. Először Flórával. Aztán magával. Bátran, férfiasan. Végre szeretek egy nőt, mondja majd, egy kis tüneményt, mondja majd. Még van egypár évem, mondja majd, szeretném azt gyönyörű boldogságban eltölteni. Jön az esküvő, muskotályszagú, kétszobás lakás Aszódon, a padlástérbe műtermet építünk, a pincébe égetőkemencét. Zoltiból művészt csinálok.

 

(Éles, sürgető csöngetés az előszobából.)

KAMILLA: Művészt. Várjon egy pillanatig, ajtót nyitok. (Szünet után.) Mit óhajt kérem?

NŐI HANG (félénken, gyakorlatlanul): Kérem szépen, én a házkezelőségtől. A légköbméterek miatt.

KAMILLA: Talán érthető lesz, amit mondok. Tündérke, menjen szépen a francba!

 

(Hosszú csönd után.).

LAURA: Jaj, édes lélek, a xilofon! Eljátszhatom azt a dallamot?

*

FLÓRA: Kedves vagy, hogy megágyaztál. Új kölnit használsz?

KAMILLA: Zoltán?

FLÓRA (inkább fáradtan, mint örömmel): Pénteken hazaengedik.

KAMILLA: Idegen bőr a combján?

FLÓRA: Nincs rá szükség. Az átültetés elmarad.

KAMILLA: Hál' isten! Említettél neki?

FLÓRA (kényelmetlenül): Még nem. A helyzet nem volt olyan.

KAMILLA (ingerülten): Mikor lesz olyan? Nem baj. Azt mondod, péntek? Itt leszek. Szükség lesz rám.

FLÓRA: Hogy érted ezt?

KAMILLA: Ez a nyomorult megcsal minket. És az új kölni. nem az enyém. Egy bizonyos Laura nevű hölgytől származik.

FLÓRA: Laura?

KAMILLA: Amíg te (megtorpan, de kimondja) a mi egyetlenünket látogattad, itt járt egy nő. Egy fiatal nő. Egy tinédzser, Laura. Laura szép, az arca olyan friss, mint egy paradicsompakolás után. Friss, mondom neked, de van benne valami hegyes. Valami támadó. Azt mondja, hogy ő és Zoltán, hogy ő és Zolti - hogy ősszel megesküsznek. Amikor a keresztapja leszűri a mustot. Kétszobás lakás Aszódon; a padlástéren műterem, a pincében égetőkemence. Elindul egy nagy karrier. Ez az egész, édes lélek!

FLÓRA: Azt mondod, sokkal fiatalabb nálad?

KAMILLA: Nálunk.

FLÓRA: És miben maradtál vele?

KAMILLA: Én egyből kirúgtam. Elment, de visszajön. Hozza a pizsamáját, az izémicsodáját. Itt akarja bevárni Zoltánt. Ő ilyen nő. Ő tud várni. Étlen-szomjan, viharban! És a xilofondallamot jobban játssza, mint én. Ezt a nőt sajnos el kell fogadnunk hitelesnek.

FLÓRA (elszántan): Ha csönget, nem nyitunk ajtót. Sőt. Kikapcsolom a világítást. Már most. Azonnal. Igen, ez jó lesz.

KAMILLA (kis szünet után): Szép ez a félsötét. És kívülről ezek a reszkető fények. Elképzeltem magamnak, Zoltán most lép be az ajtón, ebben a micsodás félhomályban, jön lábujjhegyen...

FLÓRA: Gyakran járt haza éjfél körül, egy egészen kicsi zsongással az agyában. De olyankor mindig vele aludtam.

KAMILLA: A disznó!

FLÓRA (sóhajt): Még mindig kíván.

KAMILLA: Kíván? Hát akkor nyisd ki az ajtót, és fogadd be azt a kis dögöt. Pizsama, fogkefe. Éljetek hárman. Én máris csomagolok. Én máris, kérlek szépen... fölszabadítok egy státust. (Elsírja magát.)

FLÓRA: Találtam megoldást.

KAMILLA (friss reménnyel): Éspedig?

FLÓRA: Megöljük.

KAMILLA: Laurát?

FLÓRA: Zoltánt.

KAMILLA: Valami észrevétlen, lassan ölő méreg?

FLÓRA: Nem vagyok orvos, nem vagyok vegyész. Nem méreggel, Kamilla. Duplán adagolt szeretettel. Ajnározással. Pátyolgatással. Gyengédséggel.

KAMILLA: Mondd csak! Ebben van fantázia.

FLÓRA: Kettős nagy szerelemmel. Kettős nagy gondoskodással. Figyelni minden léptét, minden mozdulatát. Óvni huzattól, rossz időtől, jó időtől. Óvni minden bánattól, minden örömtől. Etetni. Itatni. Kímélni. Kímélő ételek. Kímélő italok.

KAMILLA (átveszi az ötletet és a lelkesedést): Ketten egyszerre, mindent! Szerelem, féltés, féltékenység! Pénteken hazajön? Én mindenesetre teával kínálom. Azt utálja.

FLÓRA: Én tejjel, minden órában! Azt is utálja.

KAMILLA: A széltől!

FLÓRA: A naptól!

EGYÜTT: Védjük! Óvjuk!

KAMILLA: A gyógyulás érdekében megtiltunk neki mindent, ami jó!

FLÓRA: Kirakjuk Ambruska szobájába. Ebben az ágyban te alszol.

KAMILLA (kis reménnyel): Kimehetek néha hozzá?

FLÓRA: Hogy gondolod!

KAMILLA: És te?

FLÓRA: Én sem.

KAMILLA: Gyönyörű!

FLÓRA: Agyonitatjuk!

KAMILLA: Agyonetetjük! (Kis szünet.) Megvonjuk tőle a színeket.

FLÓRA (döbbenten): Te még erre is gondolsz?

 

(A külső ajtón kopogtatás.)

KAMILLA: Ez Laura lesz. A tizenéves. A hiszékeny kis szuka! Szeptemberi kézfogó! Egy frászt. Megszédült nőstény! Aszódi alkotóház!

FLÓRA (elgyengülve): Beengedjem?

KAMILLA (hetykén): Miért ne? (Keményen.) Hátha neki is lesz valami ötlete.

 

(Időnként kopogtatás.)

FLÓRA: Hát igen. Nem mi akartuk. Ő döntötte el. Meg kell hogy öljük.

KAMILLA: Sajnos. (Kis fénnyel a hangjában.) Özvegyek leszünk, drága!

(1978)

 

A SÁRGA TELEFON

HANGOK

KÜLLEI
FŐGONDNOK
FŐIGAZGATÓ
AZ ÖZVEGY
REMETE
KISREMETE
KAMILLA
KUND
MUNKATÁRS
ÖREG HÁZICSELÉD
FŐ-TEMETÉSRENDEZŐ
TELEFONHANGOK


(Lesrófolt, suttogó hangok egybeolvadása: ájtatos kígyósziszegés. Ebből a hangháttérből kiugrik egy-egy mondattöredék, például: "Nem küldhetem a telefonhoz az elvtársnőt, mert kérem, a részvétlátogatók, ugye... " Vagy: "Külön gyászjelentést küldtünk... " Vagy: "Az újságokban benne lesz az időpont, kérem... " Ebből bontakozik ki a gyászoló ház halkságában a reális dialógus.)

ÖREG HÁZICSELÉD (kedves, muzsikáló hang): Kérem, nagyságám... (A jelenlévőkre tekintettel.) Elvtársnő, kérem... (Kis szipogás a megszólított részéről.) Nagyságám, az az úr, az a bizonyos elvtárs... aki tegnap már bejelentkezett telefonon is... (kimondja) az a bizonyos... (nekiszánja magát) fő-temetésrendező úr...

AZ ÖZVEGY (orrából kifújja a gyászt): Természetesen! Kéretem. (Kis szünet, majd)

FŐ-TEMETÉSRENDEZŐ (a halknál is halkabban): Sok-sok elnézést, tisztelt elvtársnő, hogy ebben a nehéz órában... amikor a seb még olyan friss... de hát nekem ez a feladatom. És mindig a legnehezebb órában, amikor a gyász még olyan sűrű. (Sóhajtana, de nem tud.) Ugyebár nálam ez protokolláris kötelesség, illetőleg hogy bizonyos, ilyenkor kikerülhetetlen szervezés gondjait felvállaljam.

AZ ÖZVEGY (túl fegyelmezetten, méltósággal): Tudom. Köszönöm. Helyt kell állni. Néhai uram is mindenekelőtt e célra tekintett.

FŐ-TEMETÉSR.: A felsőbbség részéről nekem jutott, talán szabad így fogalmaznom, a szép megbízatás... vagyis szerény személyemnek jutott a megtisztelő bizalom, hogy ennek az útnak végső stációját lerendezzem. (Baritonjának teljes regiszterét kihasználva.) Mondhatom, sok ilyen halhatatlan finálé megszervezésében volt már részem, de az ön pótolhatatlan hitvese tekintetében nekem is - mert nálam ez sosem rutinkérdés! - mozgósítanom kellett a tudati mellett érzelmi tartalékaimat is.

AZ ÖZVEGY (szárazon): Hanyadosztályú lesz a szertartás?

FŐ-TEMETÉSR.: Az én hatáskörömben természetesen csak osztályon felüli lehet. Külön költségvetésből.

AZ ÖZVEGY: Csak semmi flanc!

FŐ-TEMETÉSR. (kicsit megrökönyödve): Engedelmet kérek, de nálunk sem filológiailag, sem etikailag ilyen kategória nem létezik. Mi elvileg tervezzük meg a célegyenest, mindenkinek a magáét, érdeme szerint. Közhelyszerűen: az utolsó út az életút betetőzése. A végső kitüntetés.

AZ ÖZVEGY: Úgy gondolják, hogy a hagyományos fáklyák? A spiritusz eléggé büdös.

FŐ-TEMETÉSR.: Per pillanat ez a legkorszerűbb. De nálunk a spirituszt is szagtalanítják. S ha már itt tartunk, a részleteknél, talán szót kellene ejteni a hagyatékról.

AZ ÖZVEGY (fölcsattan): Az anyagi részt az ügyvédem intézi! Az örökséget, az összes átírást, mindent! Itt minden tisztázva van.

FŐ-TEMETÉSR.: Elnézést, de én a szellemi hagyatékra gondoltam. Mert ugye, az ön pótolhatatlan hitvese egy nagy vállalat vezetője volt ugyan, de azért, meg tetszik engedni, saját kedvtelésére írhatott mondjuk naplót, verseket, autobiográfiát.

AZ ÖZVEGY: Nem szerette az autót. És semmi versek. Néhai uram csakis, mániákusan, saját magát elégetve, szem előtt tartva a rábízott vállalat javát, csakis a munkájának élt. Egy s más dologban nem ismert tréfát. (Megreszketett hanggal.) Ezért kellett ilyen korán távoznia.

FŐ-TEMETÉSR. (mint aki rábólint): Bizony, ötvennégy évesen. Bizony, bizony, idő előtt. (Fölélénkülve.) Akkor hát szabad lenne följegyeznem, már a fejfa és a koszorúföliratok egységesítése szempontjából, a néhai pontos nevét? Ágoston Géza L. vagy Ágoston L. Géza?

AZ ÖZVEGY (sértődötten): Ágoston L. Géza!

FŐ-TEMETÉSR.: Országos név! Márványba kívánkozó. Talán még azt is közölhetem, az elhalálozás évfordulójára készen lesz a síremlék is. Egy földgolyó. Persze jelképesen. (Közelebbről.) Összeszedhetnénk netán a kitüntetéseit? Ugyanis a bársonypárnán...

AZ ÖZVEGY: Tessék. Telis-tele a vitrin. Vele. Velük.

*

(Ez a jelenet hangban sokkal dinamikusabb, mint az előző. A Főgondnok és munkatársai. Csupa rendelkezés, utasítás, vidám lendület az egész.)

FŐGONDNOK (éles, kemény, ironikus hangvétel): A nagyfőnök rezidenciája természetesen változatlan marad. Nincs egy fél éve, hogy az egészet újra berendeztük neki. És micsoda költséggel! Valaki ilyen rövid időre ilyen fölfordulást rendezzen! De üsse kő, tekintsük kereskedelmi műemléknek! Ahogy az új pasast nézem, ő eléggé egy szerény valaki. Igaz, Remete?

REMETE (hajlongó hangsúllyal): De mennyire, Főgondnok úr!

FŐGONDNOK: Ez az új góré, ez a Küllei - mi is a keresztneve? - természetesen megkapja ugyanazt, amit az elődje. Ezen sem változtatunk. Helyes, Kisremete?

KISREMETE: Mélységesen, Főgondnok úr!

FŐGONDNOK: Persze a pasas bemutatkozó beszédéből is kitűnik, hogy ő most meg akarja váltani a világot. Itt, nálunk. De én mondom, Remeték, ha megvakarod a puritánt, ott van alatta az álpuritán. Harminc éve szolgálok ezen a helyen, és jól tudom, a hazugság legveszélyesebb formája a tüntető szerénység!

 

(Visszaidézve a bemutatkozó beszédből.)

KÜLLEI HANGJA: "Kérem, kollégák, csak semmi külszín, semmi pazarlás! Mondhatnám, ez a jelszavam, de nincs is jelszavam, mert az is az elveim ellenére való lenne... "

FŐGONDNOK: Amikor a megboldogult ült be a vezérigazgatói székbe, sokkal őszintébb volt. Azonnal kicserélte a titkárnőket. Így volt, Remete?

REMETE: Így, Főgondnok úr.

KISREMETE: Szó szerint, Főgondnok úr.

FŐGONDNOK: Most aztán átrendezni az egészet költségvetésileg? Isten ments! Ezért mondom, ami járt a néhainak, az jár neki is. Akár élvezi, akár nem. Igaz, Remeték?

MINDKETTEN: Szó szerint, Főgondnok úr.

*

FŐ-TEMETÉSR. (finoman, halkan): És megint csak a végtisztesség szempontjából... Néhány finom nüansz... Az ilyen elfoglalt férfiak joga, ugye, a szükségszerű kikapcsolódás... Ennek persze lehetnek különböző megnyilvánulási formái. Esetleg házon belül. Esetleg házon kívül. Esetleg a munkahelyen. De én úgy gondolom, ahogyan így elnézem ezt a harmonikus otthont, önök nyilván kedvelték a hangversenyeket... Esetleg házi muzsika? Nem kétséges, ez minden kiemelkedő kliensem esetében így lehetett. Élethalál-küzdelem a hivatásban - harmónia a magánéletben. Szabad kérdeznem, ki állt közel a megboldogult szívéhez... Beethoven, Bach vagy netán Händel?... Mindegyikből gyönyörű sztereólemezeink vannak. Bartókot azt nem is kérdezem, mert ő, kérem, csupa diszharmónia, vad indulat! (Reménykedve.) Esetleg Dunajevszkij? De vannak, kérem, népdalaink, indulóink, nótáink...

AZ ÖZVEGY (belefeledkezve, dúdolva): Hideg szobor vagy, meg sem értenéd...

FŐ-TEMETÉSR.: Szóval valami klasszikus!

*

(Visszaidézve a bemutatkozó beszédből.)

KÜLLEI HANGJA: "Kérem, kollégák, csak semmi külszín, semmi pazarlás. Mondhatnám, ez a jelszavam, de nincs is jelszavam, mert az is az elveim ellenére való lenne... "

FŐGONDNOK: Engem az elődje nem egyszerűen gondnoknak, nem is a gondnokság vezetőjének, de (vékony nyihogás) Főgondviselésnek nevezett. Persze vidámabb perceiben. Mivel én, engedelmével, úgy rendeztem be a vezérem - a mindenkori vezér életét, hogy az stílusában az intézmény rangját is kifejezze! Itt van például maga a székház, amit nyolc évvel ezelőtt építettünk. Engedelmével, itt is én voltam a spiritusz rektor. Azt mondtam a tervezőknek: fény, fény, fény! És maximális korszerűség! Csupa rozsdamentes acél, csupa alumínium, csupa színezett üveg. Itt borús időben is derűt tetszik tapasztalni. Igaz, hogy eredetileg elfelejtették az ablakokat nyithatóra tervezni, de némi költségtöbblettel és időhozzáadással ezt is sikerült nullifikálni. Ez itt, vezérem, egy álomvilág. A jobb, hatékonyabb munka, a fejlettebb kereskedelem érdekében, engedelmével!

KÜLLEI (kicsit akadozva): Igen, ez valóban ilyennek látszik. Ahogy elnézem.

FŐGONDNOK: Szegény néhai egyik lírai mondása volt - mert egy-egy percre belőle is kijött az érző ember -, itt vagyunk a kilencedik szinten, a tetők fölött, a város fölött, az állampolgárok fölött - szerette ezt a szót, állampolgár! -, szóval hogy ő itt valami szárnyas madárnak érzi magát. Így mondta a néhai!

KÜLLEI: Valóban. Szárnyas madár! Hiteles.

FŐGONDNOK: Természetes, hogy a vezérigazgatóságot a legkorszerűbb technikával láttuk el. Mondhatom, egyben-másban a kapitalista Nyugatot is túlszárnyaltuk. Tessék csak körültekinteni, vezérem! Íme, házi televízió, vagyis (vékony nyihogás) belenézünk az emberek májába. Légkondíció, ugye, az természetes, ha nem is az egész házban, de itt igen! És nem volt neki vizaví. Legfeljebb a jóistennel szemezhetett. Azután, ugyebár, ezek itt svéd tölgyfa bútorok. Az íróasztal mahagóni, és itt ez a bőrgarnitúra. A festmények nem a Képcsarnoktól! Aukciókból! És tetszik látni ezt a sok kis finom holmit, ötvösművészeti remeket, mütyürt? Ezeket vagy az üzletkötők, piackutatók, manipulátorok hozták külföldről, vagy pedig ő maga. A néhai. Vezérem bejárta az egész glóbuszt. És kérem, itt a tehetség csodája. Egy ember, aki egyetlen idegen nyelven sem beszélt, és ezt néhai büszkén hangoztatta is, és minden üzletfelünknél sikert aratott! Közel-Kelet, Távol-Kelet, Óceánia! Igaz, a tolmácsait úgy választotta meg, hogy azok förszt klassz! És ajándékokban sem volt kicsinyes! Azután itt vannak, kérem, ezek a telefonok. A megboldogult vezér így mondta: ez az én agyközpontom! Ká-vonal, aztán piros, szürke, zöld - mindegyik a maga fontossági súlya szerint egy-egy külön egyéniség, külön jellem! Majd meg tetszik ismerkedni velük. És most talán erre tessék. Ó, ez nem fal itt, ez egy rejtett tapétaajtó. Van benne valami keleties, nemde? A kis benyílók. Vezérem nagyon bölcsen gazdálkodott a véges emberi erővel. Ebéd után kis autózás a Szabadság-hegyen, utána csekély pihenő (nyihogó nevetés), ejtőzés ezen a kis kanapén... a további munka érdekében. Ilyenkor senkinek, de senkinek az égvilágon nem létezett... vagyis mindenki számára házon kívül volt. Az ügyvitel forrongó bugyrában egy kis területenkívüliség! És ezt ezentúl is, az ön esetében is tiszteletben tartjuk.

KÜLLEI: Nem szokásom a délutáni alvás.

FŐGONDNOK: De a néhai sem töltötte mindig pihenéssel azt a kis, csekély szabadidőt... Tessék csak megtekinteni ezt a két, nagy kartondobozt. (Diadallal.) Két, teljesen gépesített játék hadsereg, engedelmével! Titkos hobbi. Harckocsik, önjáró lövegek, desszant- és rakétaegységek, szuperszonikus repülők, szárnyas bombák. Bezárkózott, fölsorakoztatta a két szemben álló frontvonalat...

KÜLLEI: De előbb hadat üzent?

FŐGONDNOK: Minden bizonnyal...

KÜLLEI: A diplomáciai viszony megszakítása, a tömegek föllelkesítése lélektani előkészítése a háborúnak!

FŐGONDNOK: Amilyen korrekt volt! De erről még nekem sem beszélt. Ez az egész játék, beleértve az előre kidolgozott stratégiát, a legmélyebb magánügye volt...

KÜLLEI: Szóval ez az ember háborút játszott. Hadat üzent. Városokat bombáztatott! És ő fogalmazta a hadijelentéseket is... És mindezt csak vállalati szinten. Elvetélt sors!

FŐGONDNOK (másról akar beszélni): Itt pedig, a másik tapétaajtó mögött, engedelmével... (cincogó ajtónyikorgás) majd megolajoztatjuk... szóval ez itt a mini fürdőszoba. Amint látni tetszik, minikád, minizuhanyozó, minitoalett... És az egész lazacpirosban tartva...

KÜLLEI: Úgy látszik, a megboldogult az anyagcsere és a tisztálkodás pillanataiban is vonzódott az élénk színekhez.

FŐGONDNOK: Mindene volt a lazacpiros! Ha rajtam múlik, engedelmével, én a koporsóban is abba öltöztettem volna. Volt a szemléletében és a vérmérsékletében valami lazacpiros. (Mennek kifelé.) Tessék csak előre, tessék! (Kis szünet.) Amint tetszik látni, az íróasztalán még minden változatlan... Itt érte a halál. A napirendje, ugye, hogy aznap kiket fogad és hogy milyen sorrendben... vagy éppen ellenkezőleg, hogy kiket nem fogad. Ez itt például az utolsó följegyzése. Döbbenetes. "A munkavacsorán szarvascomb narancsmártásban okvetlenül legyen!" De ez a vacsora sajnos már elmaradt.

*

KAMILLA (szépen kicsendülő mezzoszoprán): Jó reggelt kívánok, vezérigazgató elvtárs, Kamilla vagyok, az ön titkárságának egyik dolgozója.

KÜLLEI: Örvendek. De hiszen mi már ismerjük egymást.

KAMILLA: Ha meg tetszik engedni, a reggelije. A megboldogult ezen az asztalkán teríttetett.

KÜLLEI: Nekem, reggeli?

KAMILLA (dallamosan, gusztust csinálóan): Kávé, tea, dzsúz, sonka, svédgomba, lágy tojás, szardínia, vaj, rozskenyér, fehérkenyér, császárzsömle... De gyulai páros is szokott lenni, piros lábasban. Nem nagyon élesen süt be a nap? Ne húzzam el ezt a függönyt? Az eltávozott azt szokta mondani...

KÜLLEI (inkább tétován, mint elutasítóan): De hiszen én... nem kértem reggelit, azazhogy... én egyáltalán nem szoktam reggelizni.

KAMILLA (halkan, határozottan): Elnézést kérek, de az eltávozott ezt mindennap így szokta. Tizenöt éven át. Ezt én is úgy tudom, hallomásból, mert csak két hétig volt szerencsém mellette dolgozni. (Kedvesen. Rábeszélően.) Ez vállalati hagyomány.

KÜLLEI: Nem szoktam hozzá az ilyen reggelikhez. Az én gyomromnak is megvannak a maga hagyományai. Otthon magam főzöm a kávét, és kész!

 

(Ciripelő ezüst telefoncsöngés.)

KAMILLA (kis álmélkodással): A sárga telefon!

KÜLLEI: Legyen szíves fölvenni.

KAMILLA: Én ezt nem tehetem. Ez a készülék titkos, még a hívószám is titkos. Csak a néhai bizalmas környezete...

KÜLLEI: Én meg arra kérem, hogy vegye föl.

KAMILLA: Úgy tudom, azonnali fölmondás jár érte.

KÜLLEI: Járt. Múlt időben. (Ezüst ciripelés.) Azt volt szíves mondani, hogy a hívószám is titkos. És hogy csak a néhai bizalmas környezete. Akkor ezek őt hívják és nem engem.

KAMILLA: De akik az eltávozott köréhez tartoztak, bocsánatot kérek, értesültek a haláláról, ott voltak a végtisztességen, kifejezték részvétüket az özvegynek...

KÜLLEI: Vannak transzcendentális dolgok. A tények ellenében gyönyörű hitek és elképzelések. A halál ellenében illúziók. Aki most ezt a számot tárcsázza, föltételezem, abban a rendíthetetlen hitben tette, hogy a néhai... hogy a szelleme legalábbis... (Ezüst ciripelés.) Kérem, világosítsa fel az illetőt, hogy a megboldogult valóban megboldogult.

KAMILLA (kis sóhajjal): Ha ez utasítás, kénytelen vagyok. (Ezüst ciripelés; fölveszi a kagylót.) Itt vezérigazgatóság. (Belehallgat a kagylóba, majd megismétli.) Itt, kérem szépen, vezérigazgatóság! (Nagy sóhaj.) Letették.

KÜLLEI: Lehet, hogy ő maga volt, a néhai?

KAMILLA: Igen, kérem. Lehet, hogy szúrópróba. Talán ellenőrizni akarta az ügyvitelt. A reggelije, vezérigazgató elvtárs! (Sok-sok írógép kattogásán keresztül.) A reggelije, vezérigazgató elvtárs! (Nagy, tiszta csönd után, mint maga a bűvölés.) A reggelije, vezérigazgató elvtárs!

KÜLLEI: Kérem, én megmondtam, és megmondom most is... (A hangja elúszik.)

KAMILLA: A reggelije, vezérigazgató elvtárs!...

 

(Telefonok csöngenek.)

*

KÜLLEI: Ne haragudjék, hogy ilyen hajnali órában, de azonnal ebéd utánra szeretnék összehívni egy főosztályvezetői értekezletet. Azonnal ebéd utánra.

MUNKATÁRS (döbbenten): Azonnal ebéd utánra?

KÜLLEI: Igen. A párizsi, stockholmi, frankfurti, brüsszeli vásárokra küldendő képviselőink ügyében.

MUNKATÁRS: De hiszen a listát a megboldogult már összeállította, ellátta kézjegyével, és informálta a kijelölt személyeket!...

KÜLLEI: Ez igaz, de én elgondolkoztam ezen a névsoron. És magam is tájékozódtam valamennyire. Azt hiszem, szükség lesz itt némi változtatásra. Ez a lista, megérzésem szerint, nem egészen stimmel.

MUNKATÁRS: Bocsásson meg, de ennyi tapasztalattal én nem merészkednék ilyen messzire. (Ezüst ciripelés.)

KÜLLEI: Éppen ezért fogalmazok ilyen óvatosan. Hogy valamennyire és hogy némi és hogy nem egészen... (Kitartó ezüst ciripelés.)

MUNKATÁRS: Jól meg tetszett gondolni? Azonnal ebéd utánra?

KÜLLEI: Délután kettőre. Itt nálam.

MUNKATÁRS: Kérem, ahogy rendelkezik. De ha nem veszi zokon... a sárga telefon! Szíveskedjék fölvenni talán... Egyébként... ajánlom magamat! (Ki. )

(Kitartó ezüst ciripelés.)

KÜLLEI (fölveszi, kelletlenül): Tessék, kérem.

1. TELEFONHANG: Kifejezetten. Jelenleg kizárólag az ön éjszakája... én ugyanis az ön vállalata bécsi kirendeltségének a vezetője vagyok... Én mindennap! És mindennap interurbán! És ez már tíz év óta így! Vagyis bővebben: én föl szoktam hívni a néhait (vékony nevetéssel kiigazítja magát), vagyis még bővebben: tíz éven át fölhívtam volt az ön kitűnő elődjét, hogy részint elmondjam neki a legfrissebb bécsi viccet, de naprakészen! No meg, ami fontosabb, a grazi rádió prognózisát, no meg a heti előrejelzést, ugyanis a megboldogult, kellő tisztelettel szólva, és akkor is csak zárójelek között - meteoropata volt a végletekig, vagyis időjárásilag nőiesen túlérzékeny, vagyis röviden: függvénye a változó légnyomásnak, hőmérsékletnek, páratartalomnak, uralkodó szeleknek... passzát-antipasszát, óceáni légáramlatok, ciklonok, hurrikánok...

KÜLLEI (kurtán elvágná): A legnagyobb sajnálatomra, én...

1. TELEFONHANG: Engedelmével most azonnal folytatnám ezt a tájékoztatást. Kontinuitás. Lehet, hogy hamarosan szüksége lesz rá. Vezető helyen állni, az nem kevesebb, mint mindennap megkísérelni a tű fokán való átbújást! Ez aztán kifeszíti az idegeket. Tehát Graz szerint az időjárás a következő huszonnégy órára, összefoglalva és részeire bontva...

KÜLLEI (kurtán, gorombán): Legnagyobb sajnálatomra, én nem vagyok és reményeim szerint nem is leszek meteoropata. (Lecsapja.)

(Kis csönd, majd újra az ezüst ciripelés, amely lassan a háttérbe kerül. Ugyanakkor háromszor a számtárcsa kattogása.)

KÜLLEI: A főgondnokot kérem. (Kis szünet: háttérben a ciripelés.) Itt Küllei. Legyen szíves, ha ideje engedi, jöjjön be hozzám. Köszönöm. (Leteszi.)

(További konok ciripelés, fölemeli a kagylót.)

Tessék. (Türelmetlenül.) Szóljon már bele!

2. TELEFONHANG (mély, sötét, rezonáló): Jó reggelt kívánok! Én a környezetről szoktam neki referálni. Általában, hogy miként vélekednek róla. Az intézkedései visszhangjáról. Nem lakkozok, nem szépítek: bele az arca közepébe a durva napi igazságot. "Az igazat mondd, ne csak a valódit... " Szóval én közvetítem neki a kendőzetlen közvéleményt. Mert a házi televízió, ugyebár, az nagyon egy átlátszó dolog! Annak a dolgozók szerepet játszanak. Adják egymásnak a végszavakat, mint a színpadon, és közben jókat röhögnek magukban. De én másmilyen eszköz vagyok. A több ezer éves és a legmodernebb. Én vagyok az emberi fül. Az egyik szobából a másikba csellengő kolléga. A mindenkivel szóba ereszkedő jópofa. A kontrázó, a rekontrázó, aki mindig rátesz még egy lapáttal. És meg kell hagyni, ő ezt kitartóan tudta méltányolni. Kérem, gondoljon bele: meghallgatni magáról mindennap a legszörnyűbb becsületsértéseket. Amelyek hitelesebbek, mint egy önvallomás. Nem kis teljesítmény! És ezt tudom nyújtani önnek is természetesen, frissen, mindennap. Egy egészséges dobhártya őszinteségével. De nem haragszik, ugye, a nevem, ugye, maradjon egyelőre homályban. Egyelőre. Úgy hallom, ma délutánra, azonnal ebéd utánra értekezletet hívott össze.

KÜLLEI: Mielőtt letenném a kagylót, legyen szíves tudomásul venni, nem érdekelnek az információi.

2. TELEFONHANG: Pedig majd rájuk szorul! (Leteszi.)

FŐGONDNOK: Engedelmével, vezérigazgató elvtárs, én itt lennék!

KÜLLEI: Nagyon helyes. Úgy tudom, a gépkönyvelésnek kevés a két telefon. Ezt itt rendelkezésére bocsátom. Semmi szükségem rá. Sőt kifejezetten zavar.

FŐGONDNOK (kis, döbbent szünet után): Az ilyesmit komolyan tetszik gondolni? És biztos, hogy erre a telefonra konkretizálva?

KÜLLEI: Konkretizálva és körülhatárolva. Pontosan.

FŐGONDNOK: Ha meg tetszik engedni egy öregembernek: a nejem gyakran szokta mondani, most hallgass egy pillanatig, hogy a másik is átgondolhassa.

KÜLLEI: Akár ebben a percben is elvitetheti.

FŐGONDNOK: No, nem megy az olyan gyorsan. A dolognak postatechnikai föltételei vannak. Hál' isten! Van idő, van idő! Minden intézkedésnek, a legsürgősebbnek is megvan a maga térfogata.

KÜLLEI: Szóval postatechnika.

FŐGONDNOK: És még az sem biztos, hogy átírják. Ennek a telefonnak a protokolláris rangja, diplomáciai szóval: a területenkívülisége...

KÜLLEI (dühösen, gúnyosan): Én a magam részéről mindenesetre kihúzom a dugót.

FŐGONDNOK: Azt végképp ne tessék! Az előbb volt szerencsém közölni önnel, ez nem egyszerűen telefon. Ez vívmány. Nagy küzdelem volt érte, miatta, hogy legyen. És hogy ilyen legyen. Az ilyesmit nem lehetséges csak úgy, csak ilyen egyszerűen, egy dugókihúzással - már megbocsásson! (Most először billen ki szikár nyugalmából.) Itt magasabb érdekek forognak, hogy úgy mondjam (teljesen különválasztva mondja) kockán. Ismétlem: kockán. Tessék gondolkodni! Mert majd egyszer ezt a vívmányt, ezt még vissza tetszik óhajtani! De szerencsére a bürokrácia késleltető hatása jóvoltából... istennek hála! Én természetesen, ha ragaszkodni tetszik hozzá, elindítom az elindítanivalót. De nagyon kérem! Hogy úgy mondjam, a sors gondolkodási időt adott önnek. Tessék meditálni, töprengeni, tűnődni, rágódni! Fölötte, rajta. Azon. Az elhamarkodott döntést elkerülendő. Elkerülendő.

KAMILLA (halkan, alázattal benyit): Elnézést kérek, de a vezérigazgató elvtársat (majdnem suttogva) az eltávozottnak a felesége keresi. Sürgős ügyben.

FŐGONDNOK (fogai közül): Tessék nagyon elővigyázatosnak lenni. A nő a vezér rosszabbik énje. És kifejezetten anyagias. Mondhatni, kifejezetten mohó.

KÜLLEI: Küldje be a hölgyet.

KAMILLA: Igen.

FŐGONDNOK: Szóval: meditálni, töprengeni, tűnődni, rágódni! Van még idő. Tiszteletem. (Az ajtóban.) Kezét csókolom.

AZ ÖZVEGY (hidegen): Jó napot! Küllei elvtárs? (Választ sem várva.) Ágoston L. Gézáné vagyok. (Nyomatékosan.) Ágoston L. Gézáné.

KÜLLEI: Részemről Küllei. Tessék helyet foglalni talán.

AZ ÖZVEGY: Megértheti, hogy ebben a pillanatban nehezen találok megfelelő szavakat. Itt minden őt idézi, a szerencsétlent! Mint katonát a fronton, a halál itt érte őt az íróasztalánál. Rábukott a mahagónira, és kész neki! Én mindig intettem őt, figyelmeztettem, ne pazarold el magad. De ő! Kétfelől égette a gyertyát! Ezt a főigazgató mondta a végtisztességen. És így volt igaz. Kétfelől égette a gyertyát. Nonszensz. Egyébként a végtisztesség megfelelt a legmagasabb igényeknek. Ami igaz, az igaz.

KÜLLEI: Bármiben segíthetek, állok rendelkezésére.

AZ ÖZVEGY: Vissza tudja őt hozni nekem? (Könnyedebben.) Hiszen ha valaki is megtehetné! Valami csoda folytán. Sajnos az uram - a pozíciójánál fogva - belőlem is kinevelte az istenhitet. (Tárgyilagosan.) Azért jöttem, hogy a személyi dolgait, amelyek ugyebár tulajdonjogilag őt illetik... vagyis az örököseit... Vagy úgy gondolja, jelenjek meg az ügyvédemmel?

KÜLLEI: Miért tetszik ilyesmire gondolni? Jogi vitáról nem lehet szó. Van egy vállalati leltár - és ami az övé, az az övé.

AZ ÖZVEGY: Mert tartott itt egyet s mást. Bizonyos értéktárgyakat. Szerette körülvenni magát kedvenc miniatűrökkel, mondjuk úgy: mindenféle mütyürrel. Ezek a munkáját segítették. Azonkívül a külföldi ügyfelek ajándékai, amelyek személyesen neki szóltak. Aranytárgyak, ilyesmi. Azonkívül...

KÜLLEI: Természetesen. Hívjam a főgondnokot?

AZ ÖZVEGY: Először majd körülnézek talán. (Élesen.) Privát szemmel.

 

(A sárga telefon ciripelése.)

KÜLLEI: Kérem. Ahogy óhajtani tetszik. Itt minden mozdulatlan maradt. Mint egy múzeumban.

 

(A ciripelés kicsit sürgetőbb.)

AZ ÖZVEGY (némi iróniával): Ágoston L. Géza múzeum. Jó! (Kis szünet, ciripelés.) Nem veszi föl? (Gyanakvással.) Ez lenne az a bizonyos sárga telefon? A néhai álmában egy s máskor emlegette. Ugyanis szokása volt, hogy kibeszélt az álmából. (Ciripelés.) Majd én, ha megengedi. (Fölveszi.) Ágoston L. Géza irodája. (Kis fülelés, majd haraggal.) Lecsapták. (Leteszi.) Mit gondol, uram, ki telefonálhatott? Ki volt az az illető, aki velem nem akart kapcsolatba kerülni?

KÜLLEI: Ó, gyakran csöng mellé! Én ezt már egészen jól megszoktam!

AZ ÖZVEGY: Különös.

KÜLLEI: Mindenesetre azt máris közölhetem, van itt a néhai pihenőjében két komplett elektronikusan fölszerelt hadsereg. A kedves megboldogult bizonyára nagy stratéga volt. És elsőrendű játékos szellem!

AZ ÖZVEGY (elhárítóan): Engem elsősorban a fiókjai érdekelnek. Pontos följegyzéseim vannak.

KÜLLEI: Egyes fiókok kulcsai még nincsenek a birtokomban. (Nyögve, kínlódva.) Én mégiscsak hívnám a főgondnokot.

AZ ÖZVEGY: Bizonyos kulcsokkal én is rendelkezem.

KÜLLEI: De akkor is!...

*

TITKÁRNŐ: Főigazgató elvtárs, kérem, itt van a Küllei elvtárs.

FŐIGAZGATÓ: Időre jött?

TITKÁRNŐ: Időre, kérem szépen.

FŐIGAZGATÓ: Eressze be.

 

(Kis csönd után.)

KÜLLEI: Jó napot kívánok!

FŐIGAZGATÓ: Üdvözöllek. Ülj le, Küllei elvtárs! (A házi telefonba.) Annamária, kérem, két kávét. Nekem csak jelképeset. Azért hívattalak tulajdonképpen és ilyen sürgősen, hogy... valamit meg kell akadályozni.

KÜLLEI: Ha megengeded, a legnagyobb munka közepén vagyunk. Elkezdtük az osztályok átszervezését. Nekem ugyanis az a véleményem, megboldogult ide, megboldogult oda, a vállalat konstrukciója teljesen irreális. Ahová lépek, beleütközöm a tehetetlenségbe.

FŐIGAZGATÓ: Elefánt a porcelánboltban.

TITKÁRNŐ: Parancsoljanak, a kávé. (Leteszi, kimegy.)

FŐIGAZGATÓ: Cukorral, cukor nélkül?

KÜLLEI: Nem tudom, hogy értsem ezt?

FŐIGAZGATÓ: Vedd szó szerint. Elefánt a porcelánboltban. A népi mondások igazsága a tömörségben rejlik. Konyakot? Üdítőt?

KÜLLEI: Semmit.

FŐIGAZGATÓ (fölfigyel erre, és elveszti türelmét): A munkatársaid figyelmeztettek, kevés a tapasztalatod. Hogy vigyázz. Így volt, vagy nem így volt? Elindulsz, meggondolások nélkül, neki a falnak, hebehurgyán. (Tetszik neki a szó, megismétli.) Hebehurgyán. Itt van például ez a küldetési lista. A munkatársaid óvnak, figyelmeztetnek, ez jó, ez tökéletes, de te megváltoztatod. Neked valami nem tetszik benne. És mire jutsz vele? Régi, bevált embereket vérig sértesz. A vállalat fele fölmondásra készül! Én természetesen, ne vedd rossz néven, felülről éppen a te beilleszkedésed érdekében, visszaállítottam az elődöm által összeállított eredeti névsort. A másik dolog (Küllei szót sem szól, de ő a ki nem mondottakat is elhárítja) - az a bizonyos átszervezés, amit voltál szíves magad is említeni. (Hirtelen üvöltésbe csap.) Ezt tessék azonnal leállítani! Úgy viselkedsz, mint egy... (Nem jut eszébe.)

KÜLLEI: Porcelánboltba szabadult elefánt.

FŐIGAZGATÓ: Az, az, pontosan. (Lecsillapodva.) Tekintsd ezt figyelmeztetésnek. Csak semmi előrefutás! Értjük egymást?

KÜLLEI: Pontosan.

*

(Ciripelő ezüst hang: a sárga telefoné.)

KÜLLEI (fölveszi): Tessék!

SZÉP NŐI HANG: Szívecském, hiányoznak a szerda délutánok. Hetek óta várlak úgy, mint azelőtt. Nálam semmi, de semmi nem változott. Te pedig!... Hívlak, és nem veszed föl a telefont. Szívecském. Szerda délután!

KÜLLEI (zsémbesen, harapósan): Én nem vagyok szívecském, és nekem nincsen szerda délután. Gondolom, az elődömet tetszik keresni. Szíveskedjék kifáradni a farkasréti kolumbáriumhoz.

SZÉP NŐI HANG: Ne nyilatkozz elhamarkodva! Én téged kereslek, szívecském...

KÜLLEI (fulladozva, tehetetlenül; érezve maga is saját komikus voltát): A szívecskémre vonatkozólag én megmondtam önnek...

SZÉP NŐI HANG: Nyugi, szívecském. Az elődöd, a megboldogult, mondhatom, örökbe hagyott neked. És én már betegesen rászoktam a szerda délutánokra. És megszoktam, kérlek szépen, ezt a telefont is. Hogy mindennap és pontosan időben - ezt a drága megkövetelte -, percnyi késedelem nélkül. Mert a sárga telefonnak, szívecském, megvan a pontos időbeosztása. Ilyen óra, nulla nulla perc: csak én, csak nekem! Egyébként, majd meglátod, picim, a lakásom nagyon, de nagyon kellemes. Egy puha fészek. Itt pihente ki a drágám, érted ezt, picim, itt pihente ki az izgalmakat, amik a pozíciójából és az otthoni sajnálatos magánéletéből adódtak. Én mindent megtettem érte, de az ellenőrök, picim! Majd módod lesz megismerni engem, és meglátod, én egy megnyugtató valaki vagyok. Szerény, megértő; ha úgy adódik, hogy elpilledtél, alszol, ha arra van kedved, hancúrozol! Nálam nincs erőszakoskodás. Én nem vagyok egy némber!

KÜLLEI: Kérem, kisasszony, most leteszem a kagylót.

SZÉP NŐI HANG: Nevezz Barbarának. Erzsike vagyok, de ő Barbarának hívott.

KÜLLEI: Nem akarok udvariatlan lenni, de én most leteszem a kagylót.

SZÉP NŐI HANG (mondja a magáét): A pizsamáját, a kásmírköpenyét kimosattam, a papucsot kicserélem, hányas a lábad, picim? Aztán itt vannak a drágának a gyógyszerei. A gyomrára, a szívére, a vérnyomására. És nem járt le még egyik sem.

KÜLLEI: Isten megáldja!

SZÉP NŐI HANG: Téged is, picim! Persze elpilledtél, picim. Alukálj azon a hűvös kis bőrkanapén. És aztán játsszál egy kicsit háborút! Azokkal a príma kis katonákkal. Szóval megállapodtunk. Én minden délután hívlak. Pá, pá, csók! (Ez utóbbi szóban az ó-t megkettőzi - a kagylót leteszi.)

*

KUND (fürge, vihorászó, gyors beszédű): Nevem Kund. Közgazdász és hírlapíró. Én ezt most átnyújtanám. Tessék. (Jelentősen.) A kézirat. Én mindenesetre határidőre leszállítottam.

KÜLLEI: Értem, de hát mi a dolgom ezzel?

KUND (megbocsátóan): Szíveskedjék talán elolvasni a kézirat címét. (Segítőkészen.) Ágoston L. Géza kiadatlan beszédei és hozzászólásai.

KÜLLEI: Jó, jó, de megint csak megkérdezem...

KUND: Háromszáz flekk. Testes kötet lehet belőle. Én természetesen, a néhai megbízatása szerint, teljesen átstilizáltam, alanyt, állítmányt helyreraktam, helyesírás, logikai vonal tisztába téve. Tessék nyugodtan ellenőriztetni.

KÜLLEI: Adja át talán az özvegynek. Őt bizonyára érdekli.

KUND (sértődötten): Semmi közöm az özvegyhez! Ez vállalati ügy, kérem, én hivatalos szerződést kaptam erre. Tessék. A munkát elvégeztem, itt a nyomdakész szöveg. Mondhatom, ilyet se vállalok többet ebben a büdös életben! Szíveskedjék engem kifizetni.

KÜLLEI: Semmi közöm hozzá. Vigye innen a szerződését és ezt a halom papírt!

KUND: Hivatalos szerződés, bélyegző, aláírás, időpont kikötése, összeg megjelölése. Én pénz nélkül innen egy tapodtat se!

KÜLLEI: Akkor kirúgom!

KUND: Jó! Ha botrányt óhajt, hát legyen botrány! Én megkeresem az igazságomat.

 

(Hosszas, nyomatékos telefonberregés.)

KÜLLEI: Tessék, Küllei.

FŐIGAZGATÓ HANGJA (ideges, gyors): Egyszer már megmondtam neked: ne akard megváltani nekem a világot! Fizesd ki azt az embert, és kész!

KÜLLEI: Már megbocsáss, egy ilyen sületlenséget? És milyen címen?

FŐIG. HANGJA: A propagandakeret terhére. Én magam voltam, aki jóváhagytam ezt. A megboldogult jubileumi ajándékának szántuk... Most meg a kegyelet miatt.

KÜLLEI: Igen. Értem. A kegyelet miatt. A propagandakeret terhére. Hozzá kell azonban tennem...

 

(A készülék kattan, a beszélgetés félbeszakad.)

KUND (idétlen játékossággal): Tiszteletem! Kukucs! Itt vagyok! Itt tessék aláírni. Kösz! Kösz!

FŐGONDNOK: Elnézést kérek, vezérigazgató elvtárs... nem gondoltam, hogy itt találom a kis pihenőben...

KÜLLEI (zavartan): Ledőltem egy kicsit. Valami átmeneti fejfájás, ilyesféle.

FŐGONDNOK: Persze, persze, a frontátvonulás. A megboldogultnál is így kezdődött. Kezdte érezni a frontbetörést, és annak a napnak lőttek! Csupán azért zavarok, engedelmével... A séf a konyhában arról szerzett tudomást, hogy a gyomrával tetszik gyengélkedni... És éppen ezért mára fényezett borjúszegyet készített. A megboldogult is csak diétán élt. Nem kell azt lent elfogyasztani, majd fölhozzuk termoszban, tálcán...

KÜLLEI: Nekem semmit se hozzanak fel, majd lemegyek, és megeszem, amit a többiek esznek.

FŐGONDNOK (panaszosan): Miért kell a séfet is magára haragítania? Tessék mondani!

KÜLLEI (megtörve): Utálom a fényezett borjúszegyet!

*

Montázs:

Minden egyes szöveget a sárga telefon rövid ciripelése választja el.

1. TELEFONHANG: Akkor mondanám a grazi előrejelzést, különös tekintettel a kétnapos ünnepre...

2. TEL. HANG: A büfében hallottam önről: "Az ilyen alak, aki ennyire megjátssza a puritánt, piszok egy sikkasztó lehet!" Mondjam a neveket?

SZÉP NŐI HANG: Én egy kis otthonkában fogadnálak, de alatta semmi. Csak a bőröm, amely sima és illatos!

*

FŐGONDNOK (szárazon, keményen): Annyiszor rám szólt a vezérigazgató elvtárs ebben a sárgatelefon-ügyben, annyiszor, engedelmet a kifejezésért, zargatott miatta, hogy én intézkedtem... (Vékony, ezüst ciripelés.)

KÜLLEI: A sárga telefon?

FŐGONDNOK: Most már csak az utasításra várok. Egyébként mára bécsi szeletet készített a séf.

KÜLLEI: A sárga telefon egyelőre marad.

FŐGONDNOK: És a bécsi szelet, engedelmével?

 

(Nincs válasz, ciripelés.)

KÜLLEI (fölveszi a kagylót): Tessék!

SZÉP NŐI HANG: Picim?

KÜLLEI: Egy pillanatra...

FŐGONDNOK (mint aki fölkiált: végre!): Akkor én nem is zavarok tovább, vezérigazgató elvtárs, A viszontlátásra!

SZÉP NŐI HANG: Picim?

KÜLLEI (kis tűnődés után, megtörten): Igen.

(1978)