HANGJÁTÉKOK   VÉSZI ENDRE (1916-1987)
SZÍNDARABOK TELEVÍZIÓS JÁTÉKOK FILMEK
VERSEK PRÓZAI MŰVEK VISSZA (DRÁMAI MŰVEK)

Tartalomjegyzék
Hangjátékok listája időrendben,
         ABC sorrendben,
         részletes adatokkal
Kötetekben megjelent hangjátékok
Hangjáték-kötetek tartalomjegyzékei
Prózakötetek, amelyekben hangjátékok is
          megjelentek
Hangjátékok, amelyek kötetben nem
          jelentek meg
Hangjátékok fordításai és külföldi sugárzásai
Magnóra vett hangjátékok



Szentendre, ahol sok hangjáték született

A HIBERNÁLT ÜGY

HANGOK

TÖRÖK
CZÉKUS
FELSZOLGÁLÓNŐ
STOCK
IGAZGATÓ
TITKÁRNŐ
RÓZSA
ILONA
NOVEMBER


1

TÖRÖK (férfias, nyugodt hang): Akkor magának tejjel, ugye, Czékus bácsi?

CZÉKUS: Szokás szerint, doktor úr kérem.

TÖRÖK: Jó. Két kávé, egy kis tej.

FELSZOLGÁLÓNŐ: Igen, hozom.

TÖRÖK (nyújtózkodó derűvel): Megint bűnbe viszem magát. Huszonnégy óra a miénk, Czékus bácsi, huszonnégy óra senki földje.

FELSZOLGÁLÓNŐ: Parancsoljanak.

TÖRÖK: Köszönöm. Hát tudja, jók ezek a vidéki utak, előadások, konferenciák, az ember egy kicsit kikapcsolódik. De amikor megállunk itt, a kamara-erdői platón, hogy megigyuk azt a bizonyos kávét, amikor meglátom a várost... ezt a nagy, büdös, gyönyörű várost. Ahogy itt elnyújtózik alattunk... (Kis csönd.) Mióta is dolgozunk mi együtt, Czékus bácsi? (Belső tűnődő hang.) Czékus bácsi, Czékus bácsi... öt évvel vagy idősebb, mint én... de az ezüst kefehajad, a hintázó tengerészjárásod... a vastag csecsemőpraclid a volánon... és az állandó igenisdoktorúr... hogynedoktorúr... és képzeld, most hirtelen nem jut az eszembe, mi is a keresztneved! Lajos? József? János?

CZÉKUS: November 7-én lesz kerek hét éve, doktor úr, amikor éppen az ünnepségre vittem, és sötétkék ruhát tetszett viselni, fehér díszzsebkendővel. Nekem meg akkor állt először a derekamba a lumbágó, és tetszett egy jó doktort ajánlani.

TÖRÖK: Kerek hét éve! Hogyha visszafelé néz az ember... én tisztán látok a gyerekkoromig. Fordított látcső. Kihűl a kávéja, Czékus bácsi. (Kis derűvel.) Tudom, én szoktattam magát erre is. Gondolom, a kedves felesége szerint rossz szokásainak egy része tőlem származik. De hát én is átvettem magától egyet és mást. Nemcsak a házastársak kezdenek hasonlítani egymáshoz.

CZÉKUS: Én igazán jól megszoktam a doktor urat.

TÖRÖK: Olvas a számról, a mozdulataimból. (Kis csönd.) Maga most szépen hazamegy, Czékus bácsi, igen, igen, ahogy szoktuk, és holnapután reggel odaáll a kocsival az intézet elé. Mindketten frissen, munkára készen!

CZÉKUS (kis sóhajjal): Ahogy szoktuk, doktor úr.

TÖRÖK (inkább öniróniával): Sima arccal, tiszta lelkiismerettel. Megint lopunk magunknak egy napot! Magunknak? Nekem.

CZÉKUS: A cuccot ne tessék a kocsiban felejteni.

TÖRÖK: Attól őrizz! Nézze, a kicsike nem vár ajándékot, de vettem neki egy borpiros kardigánt. Jól megy ahhoz a szép barna bőréhez és a szénfekete hajához... (Kis szünet.) Persze maga diszkrét. És nehogy szórakozottságból fölhívjon engem otthon...

CZÉKUS (kicsit sértődötten): Az csak egyetlenegyszer történt meg, doktor úr, akkor is...

TÖRÖK (békítve, nevetve): Akkor még nem tanultuk be a mutatványt!

CZÉKUS: Semmi baj, doktor úr.

TÖRÖK: Fizetünk, kisasszony... a többi marad.

FELSZOLGÁLÓNŐ: Köszönöm szépen.

CZÉKUS: Tessék a cucc, doktor úr. És ezek szerint tizennyolcadikán hét harminckor az intézet előtt.

TÖRÖK: Tiszta lelkiismerettel. Jó pihenést, Czékus bácsi! És kézcsókomat Rózsa asszonynak. Kerti munka lesz?

CZÉKUS: Hát, rendbe teszem a kocsit. Aztán alvás lesz és evés lesz. Mert ilyenkor a feleségem mindig agyonetet.

TÖRÖK: Értem. A rossz lelkiismeret ellen, Hát akkor jó pihenést, Czékus bácsi!

CZÉKUS: Én is kívánok... minden jót, doktor úr! (Felbődül az autómotor.)

2

TITKÁRNŐ: Igazgató úr, kérem, a kiküldött...

IGAZGATÓ (maga megy az ajtóhoz): Tessék befáradni, Stock elvtárs.

STOCK (vannak viccei): Üdv, üdv! Ez a vacak, nedves ősz az ember csontjáig eszi magát. Most a Rudasban, nyakig meleg vízben! (Kis, kéjes sóhaj.) Sajnos, én már menthetetlenül meteoropata meg mindenféle pata vagyok.

IGAZGATÓ: Tessék, foglaljon helyet. Ancsa, kérem, két kávét... és - esetleg konyakot? (Kis szünet.) Hát akkor azt is. (Szép zenélőóra-harangjáték.)

STOCK: Antik zenélőóra? Gyönyörű. A nagyapámék házában volt egy ilyen óra. Hobbi?

IGAZGATÓ: Az elődömtől maradt. Leltári tárgy.

STOCK (vihorászva): És azóta folyton muzsikál, folyton muzsikál?

IGAZGATÓ: Minden negyedórában.

STOCK: Ez gyönyörű! Ez poétikus! Az ember elmerül a hétköznapi munkában, rideg adatok, rideg tények, rideg határozatok, rideg megbeszélések - és akkor egyszerre belemuzsikál a múlt. Minden negyedórában. Vagyis eszünkbe juttatja, hogy mi nemcsak nitrogénből és szénhidrátból vagyunk, hanem lélekből is. Ez, kedves barátom, nem antimarxista tétel, ez csak amolyan luxus, álmodozás. (Keményen.) Szóval szabaddá tettek egy főelőadói helyet?

IGAZGATÓ: Eddig még nem sikerült. Nem olyan egyszerű szabaddá tenni egy helyet.

STOCK (mániákusan): Nitrogén, szénhidrát... (Keményen.) A leiratban jeleztük, a főnököm kihangsúlyozta, a dolog nem tűr halasztást.

IGAZGATÓ: Igaz, igaz, de ha nincs szabad státusom!

STOCK: Kedves, jó barátom! Szabad státus sehol sincs. Nálunk teljes a foglalkoztatottság. Mi betöltünk minden helyet, nálunk nincs munkanélküliség, mi az állampolgárnak, legyen az bár zseni vagy tökfej, megszállott szent vagy kleptomániás, helyről gondoskodunk. (Vihorászik.) Mindez föltételezi, hogy cserealapon, áthelyezéses alapon - és erről mi gondoskodtunk - szabad státus bármelyik pillanatban teremthető. Az egyik fenék fölcseréli a széket egy másik székkel, ahová természetszerűleg egy másik fenék kerül. Egyszerű aritmetika. Nos? Nemde?

TITKÁRNŐ: Tessék, kérem, a kávé és a konyak. (Ki.)

IGAZGATÓ: Sajnos nálunk nincs ilyen kapcsolat szék és fenék között. Amióta én itt dolgozom, az ilyesmi egyszerűen nem létezik. Az én embereim jól beletanultak a beosztásukba, mondhatnám büszkén, az én embereim művelt szakemberek. Három évembe került, amíg sikerült ezt a gárdát így kialakítanom.

STOCK: Ember! Emberfia! Ki akarja ezt megbontani? Ki akarja a maga nagyszerű káderpolitikáját összekutyulni? Ki akar ebbe a nagyszerű organizmusba testidegen testet elhelyezni? Akit mi küldünk ide, majd az is jól dolgozik. Kell hogy jól dolgozzon, mert nincs más választása. Mondhatnám úgy is, ez az utolsó előtti dobása a szerencsétlennek. Nálunk ő évekig egy alosztályt vezetett, de ez az alosztály, hogy is fejezzem ki a statikai helyzetet, megfelelt egy főosztálynak. Viszont még magasabbról valakit hozzánk, lefelé irányítanak, és annak helyet kell teremtenünk, így tehát a szóban forgó állampolgár helyét neki kell átadnunk. Kicsit bonyolult, elismerem, de van benne logika. És akit most ideirányítunk az önök intézetébe, éppen a zuhanás állapotában van. Ha megkapaszkodhat egy székben, egy szerény ülőalkalmatosságban, azt, higgye el nekem, majd sokszorosan megbecsüli. Ennélfogva ön az ő személyében megtalálja egyik legforróbb hívét, rajongóját, munkatársát. És mit érünk el ezzel a kényszerű mozgatással? Na mit? Megerősítjük az intézetét.

IGAZGATÓ (egyre ingerültebben): De hogy gondolják ezt, kérem? Kit rúgjak ki én, helyeztessek át ok nélkül, erkölcsi alap nélkül?

STOCK: Erkölcsi alap? Micsoda metafizikus gondolkodás! Nem járt ön, elvtársam, egyházi iskolába? Netán a fölmenők közt egy szent, egy püspök? (Vihorászik.) No de ez csak humor, vicc, vicc, vicc! Kell a lazítás! Kell a lélek derűje. Nálam egy-egy drámai tárgyalás után előfordul, hogy félórát röhögök. Miért? Semmiért. Önvédelem. Mi ez valójában? A lélek anyagcseréje. No de nem is akarom az én kedves kollégámat terhelni. Az ön személyzeti osztályán van egy kis szürke ember, aki az utóbbi időkben sajnálatosan passzív. Rendkívül találékony valaki. November kartársra gondolok. Ez valóban egy titkos zseni. A könyökében minden történelmi tapasztalat. Ez az ember léleklátó. És ha ön, bizonyos szentimentális beállítottsága folytán, nem találja meg azt a bizonyos csereszéket, neki legalább tucat van tartalékban. Az igazi embergazdálkodás nem hirtelen döntésekre épül, de gondosan előkészített, sokesztendős elemző munkára. És dokumentációs anyagra. Engedelmével...

IGAZGATÓ: Én és November, ezt meg kell mondanom...

STOCK: Tudom! Egyben s másban tartósan nem értenek egyet. De kollégám, előbb- utóbb majd megtanulja becsülni őt! Ezt megjövendölöm.

3

RÓZSA (suttogva, ébresztgetve): Ferenc... Ferikém!

CZÉKUS (nyöszörögve): Mi baj? (Gyötrődve.) Elaludtam az időt?

RÓZSA (vidáman, telítetten): Semmi baj! Ma nem kell korán kelned. Tudod, a szabadnap! Aludj, aludj! Majd leengedem a rolót.

CZÉKUS: De kirángatsz az alvásból!

RÓZSA: Nyugtalankodtál, küszködtél, csikorgattad a fogadat.

CZÉKUS: Vagyis én ébresztettelek téged. Összeálmodtam egy rakás marhaságot. Hogy ki volt a nevem ragasztva a falakon. (Kis csönd, nyújtózkodás.) Negyed négy. Mikorra lesz még reggel! Nekem az alvás már fuccs!

RÓZSA: Holnap ebédre ropogós kacsa! A nagycsarnokba mentem a kegyelmes kedvedért. És délutánra mozijegyet is váltottam.

CZÉKUS: Ide figyelj, Rózsa! Csodálod? Én már úgy jövök haza ezeken a napokon... én úgy lopom be magam a saját lakásomba, a saját feleségemhez, mint aki egy idegen nőhöz jár. Körülnézek, nem vesz-e észre a szomszéd.

RÓZSA: Ezt már igazán megszokhattad volna. Nem a te ügyed, nem a te felelősséged. Nem a te lelkedet nyomja. A főnöködnek teszel szívességet vele. A szeretett főnöködnek, annak a vénülő nőbolondnak.

CZÉKUS: És látod, a doktor úr, az milyen prímán bírja idegekkel! Hogy és mint bírja ezt a kettős életet! Van szép családja, elég formás felesége, két kamasz fia és olyan lakása, hogy mások egy életben nem jutnak ilyenhez! De ő már évek óta ezt csinálja! Évek óta. Szűk neki a világ. És nekem minden hónapban egyszer-kétszer ez a kutyakomédia!

RÓZSA: De nekünk is jól jön, az isten megáldjon!

CZÉKUS: Ettől nem tudok én aludni. Ettől csikorgatom én éjszaka a fogamat. Ettől megyek én majd a diliházba.

RÓZSA: Ferenc! Te itt vagy a saját jószagú otthonodban. A szép kertedben, ahol annyi a munkád! És... mondhatok valami jót magamról is?

CZÉKUS (nem figyel a humorra): Én is kettős életet kell hogy éljek, Rózsa! Holnapután reggel odaállok sima pofával az intézet elé, mintha előző este érkeztünk volna. (Megcsöndesedik.) Nem is tudom... a doktor úr, nem mondom, nagyon jó főnök, kimondott úriember, de engem kikészítenek ezek a lopott szabadnapok. Ő ott a nőjénél, én meg itt, reszkető gyomorral, a nejem mellett.

RÓZSA (frissen, nevetve): Hát ez a baj? Talán neked is valami új nőcske kellene? Új szín az életedben? Évek óta csináljátok. Igazán megszokhattad volna. Már élvezhetnéd egy kicsit. Ez már olyan jogos neked, mint egy veszélyességi pótlék.

CZÉKUS: Csináljátok! Ő csinálja. Ahogy mondod, benne van a korban, és mégis kell neki. Már nemegyszer mondtam: átkérem magam másik beosztásba, a gondnokságra, a laboratóriumhoz, de... nem tudom. Én ezt a doktor urat, hogy is mondjam, kedvelem. (Tűnődve.) Lehet, hogy az ilyen nagy embernek, aki mindig csak spekulál, az ilyen kiemelt koponyának, aki mindig csak járatja az agyát... élet értelme, lét meg nemlét (nehezen mondja ki, de pontosan) strukturalizmus... lehet, hogy az ilyen embernek szükséges az ilyesmi, hogy frissítse az agyát; lehet, hogy neki joga van az ilyesmihez is. Ugye a jól táplált test, az állandó bőséges étkezés, ami együtt jár a vidéki kiküldetésekkel, a végtelen tudományos összejövetelek. Hogy mit tudnak összezabálni azok a tudományos emberek! (Talán kis irigységgel is.) Neki meg mindig jönnek új nők, egyik váltja a másikat, egyik jön a másik után, szabadon, önként, jókedvében. A doktor urat, ez nem kétes, bírják a nők. Forgolódnak körülötte, szédítik, tágra nyitják a szemüket... Látom én, hogy ezek a kis féltudományos munkatársak - vagy ahogy a doktor úr szokta mondani róluk-, ezek a kis női csukák... (Kis szomorúsággal.) Van ember, aki úgy él haláláig, hogy nem jutott neki egy igazi gyönyörű nő! A doktor úr pedig... bár ez a legutóbbi, ez az F. Csik Ilona... egyszer be kellett hogy dobjak neki egy levelet... mintha ez legalábbis komolyabb volna... Nem szoktam én mások ügye után szaglászni, a számat se járatom, de az F. Csik Ilona mintha nagyobb hatást gyakorolna rá... Én ezt a doktor úr arcáról látom. Ha véletlenül szóba hozza. Ahogy rögtön megváltozik a pillantása, ahogy a hangja elérzékenyedik...

4

ILONA (világos, dallamos hang): Már nagyon vártalak, kismindenem. Én már reggel óta várlak, amikor te még... szóval jöttek a betegek, kezükben a sorszám, de én mindig csak arra gondoltam, egyszer majd te lépsz be a rendelőbe.

TÖRÖK: Sorszámmal a kezemben.

ILONA: Sorszámmal, kismindenem! Uramatyám, te sápadt vagy meg lihegsz! Ez a rohadt lift megint bedöglött?

TÖRÖK: Számít az? Hat emelet, lépcsők kettesével. (Belső tűnődő hang.) Hat emelet! Csekélység! Egy történelmi szívnek. De jobb így! A házmesterné kérdő pofával bámul. Mit akar ez a veterán ettől a tündéri kis nőtől? Ettől a gyönyörű kis F. Csik Ilonától? Az igaz, hogy minden pihenőn kifújtam magam, de azért mégis. Szív és szenvedély. Micsoda távolságok! (A nőnek.) Futottam fölfelé, alig vártam, hogy meglássam az égősárga pongyoládat a katedrálüvegen keresztül!

ILONA: Hát akkor teljes kényelembe! Le a cipővel, kismindenem, nekem nincs bejárónőm! Idekészítettem a finom papucsodat. Így. Ha sokára jössz, szoktam beszélgetni vele. Hol marad ez a te gonosz gazdád, mondd! Ez a titokzatos idegen. (Beljebb.) Ide a rekamiéra. (Kellemesen felsikolt.) Uramatyám! Te ilyen erős vagy? Csak úgy a két karodba?

TÖRÖK: Te voltál az utolsó két hetem. Minden órám. Minden pillanatom. Mitől van neked ilyen virágillatod?

ILONA: A kölnitől, amit tőled kaptam.

TÖRÖK: Ez nem kölni. Ez a bőröd. Ez a hajad. Ez a lélegzeted.

ILONA: Túl szépeket mondasz, kismindenem. Ahhoz képest, hogy alig látlak, túl szépek a szövegeid.

TÖRÖK: Most szépen kihámozlak ebből a zizegő-sziszegő sárga pongyoládból!

ILONA: Importált, valódi indiai. Tiszta selyem.

TÖRÖK: Te gyönyörű kis indiai! Hol a csillag a homlokodról?

ILONA: Csak azt ne mondd nekem, hogy gyönyörű kis indiai! Elég nekem, ami amúgy is vagyok. Szeretném szőkére festetni a hajam. Mit szólsz?

TÖRÖK: Ezt a fekete selymet? Megbolondultál?!

ILONA: Értsd meg... szabadulni akarok. Saját magamtól, ha nem tudnád. Én szerettem Fedeles Lalát, de őt is otthagytam. Emiatt.

TÖRÖK: Mi miatt? Ő az F. betű a neved előtt?

ILONA: Két évig voltunk együtt hivatalosan, de azt mondtam neki, nézd, Lala... (indulatosan) túlságosan kihangsúlyozta, hogy romák vagyunk. Egy is sok, nemhogy kettő. Nekem ez kalitka, érted? Én ebben nem akarok benn maradni. Nekem ne vágják a képembe, bármilyen bajuk is van a világgal, te, te rohadt roma! Inkább elvállaltam a zsidó származást, egy időre legalábbis. De hát az sem megoldás. Mondjam azt, hogy örmény vagyok, Erdélyből, ezt tanácsolta egy okos valaki.

TÖRÖK: És ki az az okos valaki?

ILONA (elneveti magát): Egy másik roma! De hát ha odaadjuk az anyánkat, az apánkat, a gyerekkorunkat, akkor mi marad, mondd? A pucér fenekünk? De hagyjuk ezt! Mesélj, kismindenem, arról a régi tornacsarnokról, ahová anno dacumál mint kisdiák jártál. Ahol olyan nagy volt a visszhang, mintha mindenki énekelne. Ezt a szövegedet nagyon szeretem. Ugye, te voltál a legjobb tornász? Meg arról az első lányról mesélj, akinek virágot tűztél a hajába, azon a szigeten, és hogy a Duna!... Ezeket a szövegeidet bírom. (Gyanakodva.) Te csak úgy fölugrottál most ide, vagy ráérsz nekem? Mert én kivettem a szabadnapot.

TÖRÖK (meghatódva): Én is. Szigorúan. Huszonnégy óra a miénk. Ez, tudod, kis gyönyörű indiai, nekem olyan, mint amikor az ember úgy él, mintha szállni tudna. Vagyis: madár módra. Várj csak! Ebben a sportszatyorban van valami neked való.

ILONA: Uramatyám! Te nagyokat lopsz a kosztpénzből! És ez a kardigán!

TÖRÖK: Ezt pedig megisszuk.

ILONA: Napóleon! Honnan van neked ennyi rengeteg nagy pénzed?

TÖRÖK: Olyan rengeteg nagy pénz kell ehhez?

ILONA: Ne facsard az agyam, kismindenem, nem vagy te centrifuga. Járok a Hiltonba is, ismerem az itallapokat is satöbbi. Mondd meg, de kéz a szívre: ki vagy te igaziból? Nem tudok rólad aztán igazán semmit. Jössz és elmégy, utánad a füst. Te valami nagy ember lehetsz, ne is tagadjad! Neked legalábbis titkárnőd van, két telefonod, neked beadják a kávét, az irodába viszik tálcán az ebédet. Még az is lehet, hogy diétázol. De ezt csak viccből. Nem, nem vagy te hétköznapi.

TÖRÖK: Pedig az vagyok. Teljesen hétköznapi.

ILONA: Nem, nem és nem! Több vagy. Sok vagy.

TÖRÖK: Ha neked vagyok több, akkor igazad van.

ILONA: Szép családod, autód, Görögbe jársz nyaralni. Vagy Olaszba.

TÖRÖK: Járatod a szád, és nem adod ide. Még meg sem csókoltál.

ILONA: Rólam még senki se mondta, hogy frigid vagyok. (Kedvesen, belülről.) Mindig is szerettem volna egy komoly, őszülő férfit. És te úgy őszülsz, mint egy isten.

TÖRÖK: Mint egy vén, trotty isten.

ILONA: Mint egy osztályon felüli isten. Különben mit akarnék én tőled? Hogy hozol egy kardigánt meg egy üveg konyakot? Mit tudok én rólad, mondd! Hogy valami anyagbeszerző vagy, és kéthetenként Pestre jössz - Nyíregyházáról. Te és Nyíregyháza! Még a szemed állása is más. Aztán a romantika. A tornacsarnok sráckorodból. Meg az a bizonyos Feketesári, az első, aki lefeküdt neked. És hogy szereted a zsírbapirítóst meg a paprikás krumplit. Több mint fél éve, hogy ismerjük egymást, és ennyi az összes bizalmad? Hogy még az igazi nevedet sem tudom? Én meg szépen beengedlek ide. A lakásomba. Az életembe. (Majdnem komolyan.) Te még egy kéjgyilkos is lehetsz, kismindenem!

TÖRÖK: Nem, nem, édesem, én csak egy kreatúra vagyok.

ILONA: Az valami divatdolog?

TÖRÖK: A legteljesebb mértékben, ibolyaillatom!

ILONA: Veled nem lehet komolyan! Olyan vagy, mint egy tintahal.

TÖRÖK: Tintahal?

ILONA: Befesti a vizet, és már nincs sehol.

TÖRÖK: Te ilyeneket tudsz?

ILONA: És még másmilyeneket is. Engem nem kell átverni, jóember, tőlem akkor mégy el, amikor akarsz, és ha nincs kedved visszajönni, hát nem jössz. Ez az ablak, itt a hatodik emeleten, nem arra való, hogy kiugorjak rajta. Miattad. Se miattad, se másért. Eddig értjük egymást?

TÖRÖK: Te kis vadember! A lobogó szemeddel meg a büszkeségeddel.

ILONA (rátartian, naivan): Hát igen, büszke vagyok.

TÖRÖK: Kezdjek el gyónni neked?

ILONA: Unalmas lenne. Nyisd ki a konyakot!

5

November monológja

NOVEMBER (száraz, kántáló, olykor kísértetiesen monoton): Nevem November. Hét év óta ennek a nagy fontosságú intézetnek egy eléggé szerényen dotált munkatársa. Kialakult ember vagyok. Húsz év óta ugyanazt a kalapot viselem - sárgásbarna, nagy peremű, teveszőr -, és esőre hajló időben mindig van nálam esernyő. Megbízhatónak mondhatom magam. Különben ötvenharmadik évemet taposom, közgazdasági doktorátussal rendelkezem. Egyik nejemtől törvényesen elváltam, a másik, sajnálatos módon, agyhártyagyulladásban elhalálozott. Voltam már néhány nagyobb fontosságú intézménynél személyzeti főnök, döntő szavú káderes, nyitva állt előttem az út egészen magas pozíciók felé, s csak rajtam múlott, hogy ez vagy az mikor realizálódik. De elkövettem egy végzetes hibát. Idő előtt napvilágra hoztam egy befolyásos ember bűnlajstromát. Ezután az utam lefelé vitt, meredeken. Értsük meg egymást. Gyűjtő alkat vagyok, természettudományos érdeklődésemet mindig is az emberi természet belső, mondhatni titkos szférái vonzották. Vizsgálódásom tárgyai a mindenkori közélet szereplői s még inkább azoknak magánélete és ezen belül is a magánélet neuralgikus pontjai. Immár elözvegyült lakrészemet - mert lakásom másik felét elhunyt nejem idősebb nővére birtokolja - mennyezetig érő polcok foglalják el. Zsúfoltan kartotékokkal. Az egyes kartotékok egy rendkívül szellemes, általam kidolgozott mutatórendszer jóvoltából, személyre és esetre lebonthatóan, azonnal rendelkezésre állnak. Szeretném ennek a hangsúlyozottan magángyűjteménynek elméleti alapvetését és gyakorlati célját röviden - ismétlem: röviden - megvilágítani. Értsük meg egymást. Megesik, hogy egy-egy fontos tisztségviselő - gyűjteményemben a legalacsonyabb grádus: főelőadó - munkálkodása során, lévén hogy emberek vagyunk, bizonyos hibákat követ el. Ezek lehetnek anyagi természetűek, erkölcsiek, politikaiak, hatalmiak satöbbi, satöbbi. Nomármost - és ezt nem én találtam ki, ez történelmi kategória - a dolog néha úgy alakul, hogy bizonyos erőviszonyok, magasabb érdekek miatt, a már leleplezett tagot még nem lehet, még nem szükséges, még nem illik per pillanat lebuktatni. Ilyenkor az ügyet el szokták tenni. Ismétlem, a módszert nem én találtam ki, én csupán a tudomány szintjére emeltem. A visszaélést, a gazemberséget külön kipreparálom, fölnagyítom, és hibernálási, azaz mélyhűtési eljárásnak vetem alá, azaz előidézem a bűnbeesés klinikai halálát. Így aztán teljesen épségben tárolható, egészen addig a pontig, amikor is az érintett tisztségviselő már elvesztette potenciális erejét, klikkjének támogatását, és ennél fogva bármelyik pillanatban elővehető. A tetszhalott priusz, amelynek eddig csak minimális oxigénfogyasztásra volt szüksége, megkapja az éltető oxigénadagot, az éltető napfényt is, íme: a delikvens friss bűntudattal, lehorgasztott fejjel távozik. Megmondom őszintén, boldog vagyok, hogy hosszabb szünet után, a felsőbb bizalom jóvoltából ismét dolgom akadt.

6

CZÉKUS: Mennyi az idő? Fél tíz múlt? Hagyod, hogy átaludjam a napot!

RÓZSA: Nem ébresztettelek, Ferenc, a rossz éjszakád után. De a kacsa már a sütőben, a mozi miatt korán ebédelünk.

CZÉKUS: Nem ébresztettél! (Keresve anyagot a nyugtalanságra.) De nekem a kocsit le kell mosnom, olajat is kell hogy cseréljek, azonkívül... (Kívülről erősödő autózaj.) Megismered? Ez az intézeti Csajka.

RÓZSA: Mert csak egy ilyen kocsi van Magyarországon! Hagyd el ezt az állandó idegeskedést! Uramisten, csak már holnap lenne! Csak már ébreszthesselek ötkor: csak már vedd át a szolgálatot, hogy ne jusson időd tisztességes ebédre! (Növekvő autózaj.) Egy mozira, semmire!

CZÉKUS (fékcsikorgás után): Mondom, ez az intézeti Csajka. Az igazgatóé. Megismerem a kihagyásairól. Rossz az ütemezése.

RÓZSA: Na és akkor! Neked mi közöd az egészhez? A fejesek játékaihoz! Megkapod az utasítást, és kész!

CZÉKUS (gúnyosan, keserűen): Azt hiszed, hogy ez ilyen egyszerű?

 

(Kopogtatás az ajtón.)

RÓZSA: Tessék, nincs bezárva.

KOLONICS: Csókolom, jó reggelt, Ferenc bátyám!

RÓZSA: Tessék csak beljebb!

KOLONICS: Behordom a sarat. (Kis szünet után, a konyhában.) Azonkívül sietni kell, sajnos nem látogatóba jöttem. (Szemtelenül.) Sziesztázunk, Ferenc bátyám? Kifárasztotta a vidéki túra?

CZÉKUS (túlzott érzékenységgel): Magának, Kolonics, nem tartozok beszámolni.

KOLONICS: Hát nekem nem is, az igazgató úr küldött magához. Mondom, én marha, a kis titkárnőnek, Ancsának: "A Czékus bácsi? Azt ugyan nem találom otthon. Az még javában járja az országot a főnökével!"

CZÉKUS: Részemről mehetünk.

RÓZSA: Előbb azért megborotválkoznál, vagy nem?

7

NOVEMBER: Szíves engedelmével, igazgató elvtárs, főnököm bizalmából az ügyet én intézem. Elkészültem a teljes anyaggal, és kipreparáltam a kipreparálnivalót. A megoldás módfelett egyszerű, egyértelmű, sima. A leleplezés reflektora, kérem! Az érdekelt behunyja a szemét, ha nem akar megvakulni.

IGAZGATÓ: Most játsszam itt végig ezt a komédiát? Megalázni egy derék, rendes, szolgálatkész embert?

NOVEMBER: Kérem, én azért vagyok itt, hogy minden kényelmetlen procedúra alól mentesítsem az igazgató elvtársat.

IGAZGATÓ: Akkor miért nem a saját maguk osztályán intézik?

NOVEMBER: Az ön jelenléte szükséges, engedelmével. De csak a jelenléte. A továbbiak miatt. Ami Török doktort illeti, az már felsőbb szint. Oda én már kevés vagyok. Egyébként legyen szabad megnyugtatnom, említett idősebb gépkocsivezetőt nem éri semmi sérelem. Egyrészt ugyebár az ő esetében a védett kor, így nincs mód arra, hogy kirúgjuk, másrészt ő csak mint szimpla tanú szerepel, és ebben a minőségében szinte elhanyagolható valaki. Kezünkben minden döntő adat, mert amint bátorkodtam kifejteni, a korszerű hibernálási technika...

 

(Halkan búg a telefon, az igazgató beleszól.)

IGAZGATÓ (idegesen): Küldje be! Itt van az a bizonyos sofőr, de nagyon megkérem, semmi szadizmus...

NOVEMBER: Az instrukciót tökéletesen értem, igazgató elvtárs.

CZÉKUS: Jó napot kívánok!

IGAZGATÓ: Jó napot, Czékus bácsi. November kartársat ismeri. Üljön le. Rágyújt?

CZÉKUS (konokul): Csak a magaméból.

NOVEMBER (visszafogott mohósággal): Akkor talán, egymás idejét kímélendő, térhetnénk a tárgyra. (A zenélőóra játéka.) Gyönyörű! Andalító! (Nekiszabadulva, mint aki vérszagot érez.) Lám, lám! Mi elküldjük önért egy kartársát a lakására, és ő hiánytalanul megtalálja magát, leltári egészében. Ön, kérem szépen, egy, a népgazdaság szempontjából rendkívül értékes időben, amelyet közönségesen munkaidőnek szokás nevezni, a lakásán tartózkodik. Netán ajtómázolással, nyúltenyésztéssel, barkácsolással ütve agyon üres óráit?

IGAZGATÓ: Talán lehetne rövidebben, igen?

NOVEMBER: Bocsánat. Tudomásom szerint az ön fizetett szabadsága, a Munka Törvénykönyve értelmében, évi huszonkét nap, hosszú szolgálatának köszönhetően. És amint ez az elfekvő iratokból látható, szabadságát már ez év májusában letöltötte, mégpedig különös tekintettel reumatikus bántalmaira, gyógyfürdőn, szociális gondoskodásunk folytán, szakszervezeti beutalóval. Tévedtem volna valamiben?

CZÉKUS (magába zártan): Nem. (Lassan, akadozva.) Kérem, útközben tönkrement a fékberendezésem.

NOVEMBER: Akkor miért nem tetszett szervizre vinni azt a kocsit?

IGAZGATÓ: Talán ezek a részletek nem is érdekesek.

CZÉKUS (valamiféle gyűlölettel): Mondom, a kuplung meg a fék.

NOVEMBER: Jó. Kíséreljük meg elfogadni ezt az állítást. Bár egy műszaki vizsgálat erre is fényt deríthetne. De az a tény, hogy hazavitte a lakásához a kocsit, bejelentés nélkül, az már nem valami szabályos, távolról sem, nemde? Ebben, gondolom, egyetérthetünk. Önnek magyarázzam? Aki jobban tudja mindezt, mint én?

IGAZGATÓ: De hiszen itt most nem Czékus bácsiról van szó!

CZÉKUS (most már nyugodtabban, de korlátolt konoksággal): A kuplung meg a fék.

IGAZGATÓ: Nézze, kérem! Magának nem kell vádolnia senkit, a főnökét sem, mi ezt nem kívánjuk magától.

NOVEMBER (gyorsan, erőszakosan): Illetékes személyek pontosan ismerik a helyzetet. A főnöke önkényes víkendjét, akár hét közepén is! Általában a főnökéről mindent.

IGAZGATÓ: Sajnos, mint kiderült, ez évek óta nem titok.

CZÉKUS (elszabadult, csodálkozó indulattal): Évek óta?

NOVEMBER: Az igazgató elvtárs nem így gondolta. Ezt egyáltalán nem így gondolta. A probléma most összegeződött.

CZÉKUS: Évek óta? Akkor miért jártak vele vadászatra? Akkor miért víkendeztek nála Füreden? Ha évek óta. Akkor miért járt neki állandóan jutalom meg nyereségrészesedés?

NOVEMBER: De Czékus bácsi! Maga egyáltalában nincs obligóban. Magának másfél éve van a nyugdíjáig, azt szépen, rendesen kitölti, és mehet paprikát meg paradicsomot palántázni a kertjébe. Csak az egészség, arra kell ügyelni. Az mindenekelőtt.

CZÉKUS (már csak a magáét tudja mondani): Akkor miért éppen most veszik elő, ha évek óta? Én ezt nem értem teljesen. (Egyre indulatosabban.) Ezért kellett nekem hazugságokat nyelni? Gyűrni magamba a maguk szennyesét, hogy egyetlen nyugodt órám se legyen?!

NOVEMBER: Azt hiszem, kedves Czékus, maga nem veszi észre, hogy hol van, és kiknek a jelenlétében mondja mindezeket. Arról nem is beszélve, hogy mi teljes elnézéssel meg jóindulattal vagyunk maga iránt.

CZÉKUS: Köpök én a maga elnézésére meg jóindulatára. Felfordul tőle a gyomrom.

 

(A zenélőóra bájos dallama.)

NOVEMBER: Távozhat, kérem. És vegyen be valami csillapítót.

8

TÖRÖK: Nem értem ezt a sietséget. Legalább hallgassátok meg a viccemet... Carter fölkerül a mennyországba... (A folytatás benne marad.) Én ezt egyáltalán nem értem. Micsoda komoly arcok, uraim! Mi volna ez, valami vésztörvényszék?

IGAZGATÓ (zavartan): Nézd, Loránd, ilyesmiről szó sincs. De a téma komoly. Beszélgetünk emberi módon.

STOCK: Talán szokatlan, hogy a fölöttes hatóságtól is jelen van valaki, ez esetben én, de sürgősen muszáj intézkednünk. (Kis indulattal.) Nevezzük nevén a gyereket. Csak magán múlik, Török kartárs, hogy fegyelmi vagy sem.

TÖRÖK (próbálja elviccelni): Ha rajtam áll, akkor én majd gondoskodom, hogy fegyelmi ne legyen. Elterjedt hírek szerint életművész vagyok, nem igaz?

IGAZGATÓ: Kérlek, Loránd, ne ilyen lezserül. Itt fölgyűltek bizonyos adatok, bizonyos kellemetlen tények...

STOCK: Például a nőügyei. Évek óta tudunk ezekről...

IGAZGATÓ: Talán nem is ez a lényeges.

TÖRÖK: Évek óta? És csak én?

STOCK: Ezt a kérdést nem lehet megkerülni, elkenni. Egyik láncszem kapcsolódik a másikba. A munkafegyelem alárendelése bizonyos örömöknek. Nemritkán szertelen ivászatok. És borközi állapotban bizonyos kijelentések.

TÖRÖK: Miféle kijelentések?

STOCK: Sor kerülhet azokra is. Ha ragaszkodik hozzá. Szerencsére mindent rögzítettek.

 

(A dallamos zenélőóra.)

TÖRÖK: A legkorszerűbb technikával?

 

(Halkan búg a telefon, az igazgató fölveszi. A feleségével beszél, míg Török és Stock között folytatódik a vita.)

IGAZGATÓ (lehalkított hangon): Küldünk neki, szívecském, néhány szál virágot.

STOCK: Néhány esetben már figyelmeztették is önt.

TÖRÖK: Engem? Figyelmeztettek? Kicsoda?

STOCK: Közvetve ugyan, de megtörtént.

IGAZGATÓ (telefonba): Semmi, szívecském, minden a megszokott rendben... nem, nem felejtettem el; este színház...

STOCK: Az úgynevezett soproni szimpozion. Valóságos Török-fesztivál.

IGAZGATÓ (telefonba): A fejfájásom teljesen megszűnt.

TÖRÖK: Az intézet vezetőségétől köszönőlevelet kaptam.

STOCK: Mert csak két lehetőség volt. Vagy fegyelmit kap, vagy köszönőlevelet.

IGAZGATÓ (telefonba): Szerintem sznobok, divatban vannak.

TÖRÖK: Szép mesedélelőtt. A munkámért többször is jutalmaztak.

STOCK: És a siófoki orgia? Hivatalos pénzen...

TÖRÖK: Fölsorolhatom a jelen volt urakat?

IGAZGATÓ (telefonba): A többit majd este, édes. (Leteszi.)

STOCK: A följegyzésben csak az ön neve szerepel. Mint aki a költségszámlát összeállította.

TÖRÖK: A rágalmakat nemcsak visszautasítom, de gondom lesz rá, hogy törvényes folytatásuk is legyen. Az a világ már szerencsére elmúlt!

STOCK: Micsoda világ?

IGAZGATÓ (szorongva): Nem lehetne röviden a tárgyra térni?

STOCK: Éppen azt tesszük. Talán lennél szíves behívatni November kartársat. Az iratokkal.

IGAZGATÓ (telefonba): Ancsa, kérem... beküldheti.

NOVEMBER: Jó napot kívánok! Tiszteletem.

STOCK: Lenne szíves talán sorra venni az ügyeket.

NOVEMBER: Teljes kronológiában? (Választ sem vár.) Igyekeztem a lehető legprecízebben... Az ilyesminek ugyanis akkor van értelme, hatása, kiteljesedése...

IGAZGATÓ (kurtán): Adja ide azt a dossziét!

NOVEMBER: Lennének még kiegészítő mellékletek, de úgy gondoltam, egyelőre talán ennyi is megteszi.

STOCK: Nézzük csak! Minden állításról írásos bizonyíték.

IGAZGATÓ: Maga elmehet, November kartárs.

NOVEMBER: Igenis, tisztelettel. Én mindenesetre a helyemen vagyok. (Ki.)

STOCK: Vegyük sorra őket?

TÖRÖK: Nem ragaszkodom hozzá. Magam is részt vettem egy-két ilyen szertartáson. Ha pontos a megérzésem, ez itt befejezett tények liturgiája. Nem szerettem gyerekkoromban sem figyelni az üvegbe zárt bogarat, a tűre szúrt lepkét. Magam sem szeretném eljátszani ezt a szerepet. (Az igazgatónak.) Mi már régóta ismerjük egymást, talán jó munkatársad is voltam... Légy szíves, mondd meg, mi a tervetek velem.

IGAZGATÓ: Hidd el, nekem sem könnyű.

STOCK: Mielőtt még elsírjuk magunkat... Megfontolt beszédre hasonló a válasz. Kérem, Török doktor, tekintse az egészet üzemi balesetnek. Méltányosak leszünk. Más területre irányítjuk, ez természetes, hiszen ön is beláthatja, itt túlságosan is kompromittálta magát. (Álkedélyesen.) Őszülő halánték és ilyen romantikus kaland egy kis asszisztensnővel! Munkaidőben, az intézet rezsijén! Jó, jó. Lapozzunk tovább. Elhelyezzük tisztességesen, és figyelemmel kísérjük a sorsát. A diszkréciónkban is bízhat. Értjük egymást?

TÖRÖK: Teljes mértékben.

STOCK: Nézze, nincs értelme a vérontásnak. Civilizált emberek, civilizált körülmények.

TÖRÖK: Köszönöm.

IGAZGATÓ (félreérti): És mi is köszönjük neked.

TÖRÖK: Akkor... minden jót! (Kimegy.)

(A zenélőóra dallama.)

TITKÁRNŐ: Igazgató úr, kérem, Legendi doktor úr van itt, a Török doktor úr utóda.

IGAZGATÓ: Küldje be, kérem.

9

NOVEMBER: Ami ezt a Legendi doktort illeti, csak magunk közt mondom, rengeteg hibernált anyagom van róla! Várni, várni, várni! (Hétköznapian.) Kivárni. Egyébként...

(1978)

 

A LEPECSÉTELT LAKÁS

Hangok összhang nélkül

HANGOK

SIPOS
ARANKA, a felesége
SZILVIA
ELEMÉR
MIZSEI
MIZSEINÉ
DR. LANTOS
KONRÁDNÉ
TANÁCSI
MÉRNÖK
ÁLLAPOTOS NŐ
PRÓBABABÁK


SIPOS: Itthon vagy, Aranka?

ARANKA: Nem. Fölraktad őket a vonatra?

SIPOS: Bőrig áztam. Ebben a dög esőben. Légy nyugodt, elmentek. Tudnál adni egy törülközőt?

ARANKA: Telehordod a lakást. Légy szíves ledobni magadról az ázott rongyokat. A tisztelt vendégeid. Két hétig takaríthatok utánuk. Még szerencse, hogy délután hozták a tüzelőt, és az emberekkel szétdobattam az emeletes ágyat. Itt nem lesz többé Hotel Intercontinental.

SIPOS (kis döbbenettel): Szétdobattad?

ARANKA: És levitettem a pincébe. Megér az nekem egy százast. (Kis csend.) Gyújtósnak is jó lesz.

SIPOS (megrendülten): Gyújtósnak? Az volt a nászágyunk.

ARANKA: A Páskomliget, az volt a nászágyunk. Egy berkenyebokor! Nekem nem hívsz több vendéget arra az ágyra!

SIPOS: Hát, kérlek szépen... (Mást akarna mondani.) És nálatok? A színházban?

ARANKA: Az új főrendező olyan, mint egy bulldózer. Az utcára marta a fél társulatot. Csak én vagyok fix. Egy hivatalsegéd, aki túlélt tizenöt igazgatót.

SIPOS: Az emeletes ágy... A gyerekeink is abban aludtak.

ARANKA: A gyerekeink lassan nagyszülők. Ez itt egyetlen szoba, és ha olyan is, mint egy lovarda - én otthon akarok lenni! Egyetlen szoba, tele kacattal, amit magával hozott az életünk. Minek az a Noé bárkája?

SIPOS: Minek! (Tanácstalanul.) Te engem most egyből agyon fogsz csapni!

ARANKA: Ahhoz én már túl kényelmes vagyok. Na mi van, öreg szamár?

SIPOS (noha megbántva): Szeretem ezt a kedves hangodat. (Lélegzetvétel után.) Nem nagy ügy. Két fiatalról van szó. De csak átmenetileg. Tulajdonképpen egy fiatal házaspár. Vidékről jöttek, ebben a fekete esőben, és nincs hol megszállniuk. De csak egyetlen éjszaka!

ARANKA: Hol szedted fel őket?

SIPOS: Józsiék még integettek a vonatból...

ARANKA: És akkor futottak be ők.

SIPOS: Szó szerint.

ARANKA: Rájuk néztél, és megdobbant az a nagy szíved. Ezek a Donnál eltűnt bátyád unokái! Így volt?

SIPOS: Hasonlítottak.

ARANKA: Vér a véredből. De aztán kiderült.

SIPOS: Kiderült. De a szemükben a kedvesség.

ARANKA: Kidobom őket.

SIPOS (kérlelve): Nem lehet. Most már a vendégeink... Mondom, átmenetileg.

ARANKA: Teljes ellátás, emeletes ágy. Csak nyugodtan, drága gyerekeim. Mert minket jelöltek ki ebben az emberevő világban, hogy mi legyünk a jók.

SIPOS: A fiúból mérnök lesz, ötödéves. Gyengeáramú.

ARANKA: Te vagy a gyengeáramú, drágám.

SIPOS: Most csinálja a diplomamunkáját. Mikroprocesszor, ilyesmi, mit tudom én! Ezért jött Pestre, mert itt van a konzultánsa az egyetemen! (Rádöbben.) Ezek meg ott reszketnek a kapu alatt. Egy pillanat!

ARANKA (magára marad): Úristen, hogy milyen ez az öregember! Már annyira unja magát, hogy idegyűjti az idegeneket. Nem elég neki ez az átkozott gyógynövénygyűjtés. Hogy állandóan tüsszögni kell a fodormentától, az angelikagyökértől, a bazsalikomtól. Asszonyom, az ön allergiája, mondja a doktor úr! Igen, az én allergiám! Hogy elmúltak az évek, az az én allergiám.

 

SIPOS (fölösleges hangoskodással): Tessék csak beljebb, a feleségem is nagyon örül maguknak. És le ezekkel az ázott göncökkel, nehogy kora tavasszal téli nátha legyen!

ARANKA: Jó estét! Siposné vagyok. Erre a fogasra lerakodhatnak.

SZILVIA: Kezicsókolom. Szeredásné. Szilvia. (Óriásit tüsszent.) Bocsánatot kérek. Milyen csodálatos jó szag van ebben a lakásban!

ARANKA: Az uram bedolgozik a Herbáriának.

ELEMÉR: Kezeit csókolom. Részemről Szeredás. (Tüsszent.) Szeredás Elemér.

SIPOS: Hát igen, a gyógynövények. Idő kell hozzá, de meg lehet szokni. Csak egyet nem tudtam megszokni soha...

ARANKA: Foglaljanak helyet.

SIPOS: A cserzett bőr szagát. Nálunk Újpesten általában bőrszag volt. Mauthner- bőrgyárszag. És a szép fiatal nők ezt vitték a bőrükön haza, ezt a randevúra, a cukrászdába, a moziba. Még az ágyba is.

ARANKA: Hozom a vacsorát. Gombapaprikás, ha kedvelik.

SIPOS: A gombát nem én szedtem. Életveszélymentes.

SZILVIA: Nem is tudom, hogyan fogjuk ezt majd meghálálni. Ahogy így be tetszettek fogadni.

ARANKA: Az uram a meséből a jó tündér, csak egy kicsit már kiment a fazonjából. Azt a vizes dzsekit is vesse le, fiatalember. Jó étvágyat! (Tálalás.) Szóval kis időre Pesten.

SIPOS: Átmenetileg.

ELEMÉR: Ígértek szállást a kollégiumban, de még nem ürült meg a szoba.

SZILVIA: Tessék elképzelni, az utolsó pillanatban jön a lemondó távirat.

ARANKA: És rokonuk? Hozzátartozójuk? Nincs itt senkijük?

ELEMÉR: Kérem, én mindent megszerveztem, de a dolog mégsem jött össze. Amíg összekalapálom a diplomamunkát, két hónap. De addig is szereztem olyan munkahelyet, hogy nappal bejárhassak az egyetemre.

SZILVIA: Éjszakai elfoglaltság.

ELEMÉR: Szóval anyagmozgatás a Szabadkikötőben. Nem fizetik rosszul.

SZILVIA: Én meg ABC-ben leszek kisegítő.

ARANKA: Ilyen vékony fiú és anyagmozgató?

SZILVIA (álvidáman): Külsőre vékony, de rettentően erős. És nagy étvágyú.

ARANKA: Nem akarom megsérteni magukat, de a vendégágyat szétdobattam. Lekerült a pincébe.

SIPOS (álvidáman): Majd fölhozzuk, és összeütjük. Úgy gondolom, átmenetileg.

ARANKA: Gyújtósnakvaló!

SZILVIA: Kérem, mi meghúzzuk magunkat.

ELEMÉR: Nem vagyunk nagy igényűek.

SIPOS: És miről van szó? Egy-két éjszakáról? És ha megtoldják egy kicsit?

SZILVIA: Sipos úr olyan hozzánk, mint egy jó rokon.

ARANKA (keményen): Neki kiterjedt rokonsága van.

*

TANÁCSI: Ön, asszonyom, itt a házfelügyelő?

KONRÁDNÉ: Itt és ezenkívül még három házban. Megjegyzem, elvtárs, tegnap már voltak itt ketten a hatóságtól. Babos úr jellemrajza miatt.

TANÁCSI: Az más. Én az igazgatási osztályról vagyok.

KONRÁDNÉ: Tessék mondani, az már bizonyított tény, hogy Babos úr Olaszban lelépett? Nem a lakásigénylők terjesztik?

TANÁCSI: Ő maga közölte. Ajánlott levélben.

KONRÁDNÉ (mindent tud, de azért csodálkozik): És szerelem miatt? Elnézést kérek, de Babos úr kimondottan férfiak után érdeklődött. Szóval, hogy ki ne mondjam! A hajlamai.

TANÁCSI (komoran): Férfi után ment.

KONRÁDNÉ: Az után a bodros szőke után? A szerencsétlen! Itt hagyott egy ilyen kiemelt életet! Egy ilyen szuperlakást! Egy aranyérmes parókakészítő! És csak élőember-hajjal dolgozott. Halottról legritkábban. Filmgyár, tévé, minden. Ő kapta a legjobban fizetett fejeket.

TANÁCSI: Ki lát bele a szenvedélybe, asszonyom? Tessék mondani? (Mint aki bánja, hogy már túl sokat beszélt.) Hány szobás is az érintett objektum?

KONRÁDNÉ: Majdnem három. Még annak idején, 48-ban választották le. Az az igazi lakás öt szoba volt. Egy agglegény likőrgyárosé. De az illető, még annak idején, hűtlen lett a nép államához, és ezért sittre került. Később rehabilitálták, de már csak Nyugaton. (Észreveszi, hogy túl sokat beszél.) Szóval azt a gyönyörű lakást lecsonkították, és így kerültek ide ezek a Siposék. Kérem, itt azelőtt csakis úriemberek laktak. Nem azért mondom!

TANÁCSI: És kik ezek a Siposék?

KONRÁDNÉ: Kitesznek ketten ötszáz évet. Az öreg azelőtt, úgymond, rendes munkásember volt, most nyugdíj-kiegészítésnek füveket gyűjt a budai hegyekben. És ezekkel a mindenféle gazokkal mindenféle erős szagokat hurcol ebbe a valamikor tiszta házba! (Kíváncsiságból.) A Babos úr lakásának, gondolom, valaki majd nagyon örül.

TANÁCSI: Egy arra érdemes. De amíg eldől, idő kell hozzá.

KONRÁDNÉ: Ez csak természetes! Itt évekkel ezelőtt, erőszakos haláleset miatt, megürült egy lakás, és még most is üresen áll.

TANÁCSI: Elosztási problémák. Raktározási problémák. Igazgatási téma. Vagy egyszerűen tartalékolni kell azt a lakást. Valakinek, ahogy ön mondja. Most mindenesetre az a dolgunk, átvizsgálni a vizsgálnivalót, jegyzőkönyv, két tanúval láttamozva és lepecsételés. LEPECSÉTELÉS!

KONRÁDNÉ: Értem. Amióta csak a világon vagyok, mindig mindent megértettem. Különösen a hatóságot. Háború előtt és háború után, mindegy. Mert minden hatóság - hatóság. És kit képvisel a hatóság? A rendet. És mi a rend? A lehető legjobb dolog. Mehetünk, elvtárs.

*

(Szögelés, kalapálás, zaj.)

SIPOS: Ezt osztályon felüli módon összebarkácsoljuk. Nem is szabad, ne haragudj, Aranka, hogy ebből valaha is gyújtós legyen. Meg kell hogy maradjon.

ARANKA: Múzeumba kerül. Proletárok ágya. Emeletes ágy a huszadik századból. Ebben szültek, ebben haldokoltak.

SIPOS: Aranka áldott humora! Tudjátok, mennyit bírt ez ki eddig? Ha meggondolom, Magyarország történelmét, az utolsó negyvenöt évben. Pedig puhafából van. Emlékszel, anya? Eleinte még érezni lehetett a gyantaszagát.

ARANKA: Megpróbáltam elfelejteni. Miben éltünk évekig, egy pincelyukban. Így értsék ezt a boldogságot.

SIPOS: Lent a gyerekek, fönt pedig mi ketten. (Álvidáman.) Nem mertünk szerelmeskedni!

ARANKA: Hallgass, te idétlen! Nincs benne semmi szégyenérzés.

SIPOS: Visszanézve a szerelem szégyen?

 

(Erős, többszöri csöngetés kívülről.)

ARANKA: Ez ki az istenverés lehet? (Kiabálva.) Nyitok!

SIPOS: Én minden csöngetéstől várok valamit. Eseményt. És a legtöbbször? Kiderül, hogy tévedés. A szomszédot keresik. Egy jó embert, aki már átballagott a semmibe. Még a legjobb, amikor eltévesztik az emeletet.

ARANKA: Tessék, beljebb, Konrádné!

KONRÁDNÉ: Nem zavarunk?

TANÁCSI: Jó estét kívánok!

SIPOS (még két-három szöget bever): Csókolom, kedves Konrádné asszony. Föltámasztjuk ezt az istenáldotta emeletes ágyat.

KONRÁDNÉ: Az elvtárs itt a tanácstól.

TANÁCSI: Igazgatási osztály.

SIPOS: Ez a két fiatal itt... bemutatom őket. A Donnál elpusztult szerencsétlen bátyám unokái. Egy kis ideig minálunk.

ELEMÉR: Szeredás vagyok. És ő itt az én feleségem.

SZILVIA: Jó estét kívánok! Kérem szépen... mi csak átmenetileg.

TANÁCSI: A szomszéd miatt jöttünk. A megüresedett lakás miatt. (Falon kopogtat.) Itt érintkezik a két objektum?

SIPOS: A válaszfal, kérem tisztelettel.

TANÁCSI: Igen, válaszfal. Ezt tehát tisztáztuk. Szükségem lenne önre, Sipos úr, mint tanúra.

SIPOS: Miről tudnék én tanúskodni? Nem volt hozzá semmi közünk. Semmi, de semmi.

ARANKA: Véleményünk van róla, de az nem kívánkozik ide.

TANÁCSI: Mint egyszerű tanú kellene, a jogi formalitás miatt. Aláírni - másodiknak - egy elkészítendő jegyzőkönyvet, ami tulajdonképpen a további eljárás alapja. Ön csak mint egyszerű állampolgár. Kérem a személyit. (Tüsszent.) Volt tudomása önöknek Babos Béla disszidálási szándékáról?

ARANKA (növekvő indulattal): Volt a halálnak! Majd éppen ránk bízta volna! Egy ilyen ember, aki olyan.

TANÁCSI: Mindegy! Az eljárást le kell folytatni. Az ajtóra sleifni kerül. És hivatalos körbélyegző. Ezt senki el nem távolíthatja. Konrádné, legyen szíves a kulcsokat! Akkor indulhatunk?

*

SZILVIA: Kezit csókolom, Aranka néni! Jó estét!

ARANKA: Szervusz. Sápadt vagy. Mit cipelsz abban a neccben?

SZILVIA: Vettem egy halat. Egy élő halat. Elemér?

SIPOS: A fürdőszobában. Készül az esti jelenésre. Szmoking, csokornyakkendő, miegymás, ami a trógeroláshoz kell, elegánsan odakészítve. Azt hiszem, ma éjjel sót rakodnak. Sós lesz az éjszakájuk.

ARANKA: Őszintén szólva utálok halat bontani. Amikor már agyonütötték, még akkor is ver a szíve. Nem bírom nézni, ahogy dobálja magát. A halála után!

SIPOS: Inkább agyoncsapja még egyszer.

ARANKA: Az én édes uramból a tömény beszél. Ibolyaszezon. Tele van a kosara ibolyával. És ingyen osztogatja. Meglátják ezt a roggyant kis öregembert, és azt mondják: ITT A TAVASZ! És összevissza kínálják.

ELEMÉR (berobban, frissen): Szilvia! Korábban zártatok?

SZILVIA: Áramszünet. Friss vagy, kipihent vagy! De örülök neked!

ELEMÉR: Egy egész telet átaludtam. És a mi jótevőink lábujjhegyen jártak. És suttogtak. Nálad?

SZILVIA: Semmi különös, vagyis...

ARANKA: Hát agyonütöttem szegényt. De ahogy előre megmondtam, még mindig ver a szíve!

SIPOS: Rám ne számíts! Én hozzá nem nyúlok!

SZILVIA: Elkaptak nálunk egy tolvajt. Nem viszkit lopott, nem Napóleont - vécépapírt. Egy vézna kis öreg. Mindene reszket. De különösen a szája. Mielőtt rájött a remegés, azt mondta, artista volt, légtornász, kupolában. És azt mondta a rendésznek, nem tud meglenni sikerélmény nélkül. Ezért jár lopni.

ARANKA: Vécépapír kell neki! Jelenleg hiánycikk. (Csöngetés, kiált.) Ez nem lakás, ez főútvonal! Megyek!

DR. LANTOS: Jó estét kívánok! És elnézést. Doktor Lantos. Egykor törvényszéki bíró, tyúkperekben, jelenleg rokkantnyugdíjas. Micsoda tavaszi erdőillat! (Tüsszent.) Bocsánat.

SIPOS: Tessék csak nyugodtan! Gyógynövények a Herbáriának!

ARANKA (idegesen): Részemről behozom az ételt.

DR. LANTOS: Csak egyetlen kérdésre szorítkoznék.

ARANKA (oldottan): Babfőzelék oldalassal. Kicsit vastagon berántva. Ha bírja a gyomra.

DR. LANTOS: A magam részéről már úgyszólván vacsora után. De talán egy fél adaggal mégis. Jövetelem tartalmi része (mohón enni kezd), mondhatnám így is: közösségi. Szabad estéimet a mindjárt kifejtendő ügyekkel töltöm. És minden estém szabad. Tudomásom szerint az önökkel szomszédos lakás üresen áll. Hetek óta. Nem a magam érdekében jöttem. Nem vagyok lakásra jogosult. Félszobámat megosztjuk ikertestvéremmel. Hány éve is? És ez az együttélés, az idő tömegéhez viszonyítva, szolidan bevált.

ARANKA: Adhatok még egy keveset?

DR. LANTOS: Viszont én és a fivérem társadalmi munkában, mondhatnám úgy is, társadalmi megbízásból, mondhatnám úgy is, a lakásnélküliek, a lakásra váró fiatalok nevében, létesítettünk egy eszmei lakáshivatalt. (Mellékesen.) Talán még egy keveset, asszonyom. (Eszik.) Vezetünk egy nyilvántartást, persze minden bürokráciától függetlenül. Kartotékrendszerünk - príma ez a bab! -, szóval a nyilvántartásunk egyedülálló. A szomszéd lakosztály, prognózisunk és tapasztalatunk szerint, még sokáig üresen marad. És miért? Egy hibás rotáció, a szociális lelkiismeret kihagyásai miatt. Itt vannak önök, két szép fiatal. Férj és feleség?

ELEMÉR: Igen. Hónapok óta.

DR. LANTOS: Az már valami próbaidő! Az asszonyka igen bájos. (Gyengéden.) Gyereket vár? (A hallgatást igennek véli.) Mikorra esedékes?

SZILVIA (fölfokozottan): Bármikorra!

DR. LANTOS: Kérvényük? Vállalásuk? Perspektívájuk? (Miután nincs válasz.) Értem. Kérem, nem akarok senkit sértegetni, de ez itt maga a pokol. Két ilyen fiatalnak. Még ha szeretetből is. Mikor jutnak egy saját pillanathoz? A saját kis csendjükhöz? És a falon túl? Lakatlan lakosztály. Az Ígéret Földje. Nyugalom, összkomfort, ami csak lehet egy kulcsra zárt ajtó mögött. Meddig óhajtanak ilyen defenzív állapotban élni? Meddig tűrik a tűrhetetlent?

ARANKA: Mit akar tőlük, jóember? Miért keseríti őket? Van valami elgondolása?

DR. LANTOS (letörten): Szinte semmi. Magányosak az esték. Becsöngetek, elmondom, amit el kell mondani. Távozom. Ennyi. Elnézést.

ARANKA (megszelídülve): Semmi baj, kedves uram. Elméletben mi igazán egyetértünk. Majd kikísérem. (Kis csönd után.) Ez egy bolond, aki megkapta a kimenőjét. Az ilyesmi mindenkinek jogos. Csak az a marhaság, hogy idekint is folytatja. (Nekikeseredve.) Nem bánt senkit, és mégis közveszélyes!

*

SIPOS: És mit szóltak?

ARANKA: Kifényesedtek az örömtől. Leszaladtak venni mindenfélét, hogy ünnepeljenek. Azt mondtam Szilviának: nézd, mi csak délután jövünk haza. Öt felé. Addig tiétek a lakás. Hogy is mondta az a buggyant? Az a buborékgyártó... az a szivárványműszerész? Egy kis saját csend. És ha maga az Úristen dörömbölne, édes Szilviám, még neki se nyissatok ajtót!

SIPOS: Egy kis saját csend. Az a kimenős bolond (csönd után) talán nem is volt olyan bolond. Mindenesetre odakint zuhog, de az ernyőnk kétszemélyes.

ARANKA: Délelőtt mozi, Ben Hur, legalább négy óra. Utána, te rozsdás gavallér, elviszel ebédelni egy vendéglőbe.

SIPOS: Utána kiderül az ég, sütni kezd a nap. Páskomliget, berkenyebokor.

ARANKA: Te nagyzoló, öreg szamár!

 

(Kívülről zaj, ajtónyitás, két berobbanó idegen: Mizseiék.)

MIZSEI (erőteljes, harsogó hang): Jó reggelt, kedves Siposék! Az ajtó nyitva volt.

MIZSEINÉ (jókedvű mezzoszoprán): Csókolom, mamika! Mi lennénk a Mizseiék.

MIZSEI: A Mizseiék.

SIPOS: A Mizseiék.

ARANKA: Ők. Átmenetileg.

MIZSEI: Megígértük, eljöttünk. Nálunk az adott szó! (A döbbent csönd után.) Beugrott már, apika? Hévíz, tavirózsák, bütyökáztatás! (Visszhangtalan röhögés.) A lumbágó, apika! Jöjjenek csak bármikor, szívesen látjuk. És az emeletes ágy!

MIZSEINÉ: Mondtam az uramnak, jó, jó, komoly emberek, szívélyes meghívás, jöhetünk a nap minden órájában, de azért sürgönyözni kellene.

MIZSEI: Kaját hoztunk, egy hónapra valót! Két pecsenyekacsa kibelezve, pulykamell rántva, tepertő, oldalas, házitorta, hámozott dió, alma, minden!

MIZSEINÉ: Az emeletes ágy! Ilyennek képzeltem! Majd fönt te alszol, fiam, lent meg én. (Lendülettel.) Mindenkinek Erzsike vagyok!

MIZSEI: Csak pár napig leszünk. Nálunk odahaza átpofozzák a házat. Generál. És garázsépítés. A sógorom intézi. Hogy ne legyünk a rumliban.

ARANKA (fanyalogva): Az emeletes ágy, hogy is mondjam, teljesen foglalt.

SIPOS: Szóval két édes fiatal. A Donnál eltűnt szerencsétlen bátyám unokái. És az asszonyka úgyszólván gyereket vár.

MIZSEI (döbbenten): Gyereket? Remélem, nem eltartási szerződés? Mert arra halálosan vigyázni kell! Apikám, maguk mit sem sejtve aláírják a papírt, és észre se veszik, hogy kezd a dolognak szaga lenni. Tedd le azt a cuccot, Terikém. Olyan barátságos itt maguknál. Igaz, hogy egész nap majd a várost járjuk. Bevásárlás, minden! De este: díszvacsora.

SIPOS (erőt gyűjtve): Hát, kérem szépen... mi ezt a napot, ezt az egész mai napot odaadtuk nekik. Hogy szegénykék magukban lehessenek egyszer. Hogy legyen egy saját pillanatuk.

MIZSEINÉ (nekidühödve): Magukban? És saját pillanatuk? Tetszik tudni, mamika, mi az átkuk a mai fiataloknak? (Várja a kérdést.) Az. Hogy örökké csak lefeküdnének. Már nemcsak a moziban, a presszóban, de a nyílt utcán is, mamika. Fényes délben is összetapadnak, mint a párzó bogarak. Elnézést.

MIZSEI: És tényleg megkötötték azt a bizonyos szerződést? Legalább ügyvéddel?

MIZSEINÉ: Tetszettek már megfigyelni, ahogy néznek? Mint az éhes macskák. Ahogy reggel lesik, fölébredt-e a papi, a mami. Vagy netán, adja isten, elaludtak örökre?

SIPOS (berekedve az indulattól): Semmi szerződés!

MIZSEI: Helyes! (És amiről beszélni akar.) Ha nincs emeletes ágy, ha már foglalt, sebaj. Megvagyunk mi anyuval kis helyen is. Fotel, hencser, szófa, ilyesmi. (Furcsán, erőltetetten nevet, de visszhang nélkül.)

SZILVIA (jókedvűen be): Fölvásároltuk az egész közértet!

ELEMÉR (döbbenten): Vendégek?

MIZSEI: Á, a fiatalok! Részünkről Mizseiék. A nejem.

MIZSEINÉ: Nem sokáig rontjuk a levegőt, ne féljenek!

SIPOS (nála szokatlan keményen): Nincs helyünk, nem értették?

MIZSEINÉ: Micsoda? Kiverné az embert az esőbe? Ezzel a dögnehéz pakkal? És amikor idecsalogatott? Bármikor? És mindig? És természetesen?

SIPOS: Megmondtam, nincs emeletes ágy. Nincsenek Siposék. Nincs fotel. Ha óhajtják, egy ernyőt adhatok.

*

KONRÁDNÉ: A mérnök úr az építési osztályról.

MÉRNÖK (valami nevet mormog).

KONRÁDNÉ: Kaptak a tanácstól értesítést.

MÉRNÖK: Egy kis vázlatot készítenék a lakásról.

SIPOS: Vázlatot? És minek? Több mint harminc éve, hogy itt lakunk, vázlat nélkül.

MÉRNÖK: Mindössze egy skiccet.

KONRÁDNÉ (nem érti): Skicc.

ARANKA: Mi az, hogy skicc?

KONRÁDNÉ: Skicc.

MÉRNÖK: Kérem, ez, amiről itt szó van, lakásgazdálkodási kérdés. Egy alternatíváról van szó.

KONRÁDNÉ: Sipos úrék jól tudják, hogy a két lakás azelőtt egy lakás volt. Gyönyörű, nagy úri lakás. Sőt azt is tudják (emlékező lágysággal), hogy az egész bizonyos Hubert úré volt, a likőrgyárosé. Akkor én még fiatalasszony voltam, és minden nagyobb ünnepre kaptunk ajándékba egy gyomorkeserűt meg egy császárkörtét.

ARANKA: Aztán a nép nevében jött a leválasztás.

KONRÁDNÉ: Jött.

MÉRNÖK: Fölmerült a gondolat, hasznosabb lenne, ha visszaállítanánk a nagy lakást. Mondjuk így, reprezentációs célra. És önöket...

KONRÁDNÉ: ... mert a két lakás ugye egybekívánkozik.

MÉRNÖK: ... és önöket kárpótolnánk egy modern, mondjuk így, lakótelepi lakással. De kérem, ez még intern. És nincs is rá fölhatalmazásom. De azt hiszem, a megoldásnak önök is örülnének. Akkor most följegyezzük a méreteket.

SIPOS (konok, feszült csöndességgel): Tessék eltenni ezt a mérőszalagot.

MÉRNÖK: Szeretném figyelmeztetni...

ARANKA: Megmondta a férjem, tessék eltenni azt a szalagot.

KONRÁDNÉ: Miért szívóskodik, Siposné? Ez hivatalos ügy. És ha úgy döntenek, ahogy döntenek, maguk is jól járnak.

MÉRNÖK: De amíg ebből lesz valami, kedves asszonyom! Amíg itt döntés születik! Amíg itt elkezdik a munkát! Van elképzelésük?

ARANKA: Tudom, akkor már az olyanoknak, mint mi, Keresztúr lesz az aktuális.

MÉRNÖK: Én nem fognám fel ilyen tragikusan.

ARANKA: Én mindent tragikusan fogok fel. Az egész életem, uram, nevetni fog, egy tragédia. A születésemtől mind a mai napig.

MÉRNÖK: Hogy értsük egymást. Itt nem lesz semmi jogsérelem. Csak az eredeti helyzet visszaállításáról van szó. Kapnak ehelyett egy sokkal megfelelőbbet. És ez az önök érdeke is.

ARANKA: Az én érdekem, hogy tessék engem békén hagyni. Az én érdekem ez az ötvenkét négyzetméter. És ehhez ragaszkodom. Ehhez a lovardához, amit soha nem lehet rendbe tenni. Ahol az ablaknál néha reggel van, de a szoba végén mindig este. Hosszú évek óta itt vagyok boldogtalan és hosszú évek óta itt vagyok boldog. Mit mondhatok még?

KONRÁDNÉ: Nem jött váratlanul. Megkapták az értesítést.

ARANKA: Hogy jönnek a tanácstól és valaki legyen idehaza. Hát idehaza vagyunk. Nem fogadok el semmiféle cserelakást.

MÉRNÖK: Sajnálom. Akkor lesz rá határozat. Vannak jogai a bérbeadónak is. Ez a demokrácia másik oldala. A viszontlátásra.

KONRÁDNÉ (kifelé menőben): Csodálkozom magán, Siposné. Pedig maga okos asszony. Legalábbis.

ARANKA: Azt hiszem, megbeszéltünk mindent. Jó napot!

SIPOS (kis csönd urán, bizonytalanul): Ezt elintéztük.

ARANKA (kiüresedve, fáradtan): Nem intéztünk el semmit. Ők az erősebbek. Egy napon jön az írás, a határozat. Föllebbezhetünk, jártathatjuk a szánkat, de minek?

SIPOS: És ha jön? Netán? És ha kapunk egy modern cserelakást? Ránk szakad a plafon? Te itt mihez ragaszkodol? Légy szíves, ülj már le egy pillanatra. Beszélgessünk. Ülve. Legalább egyszer egy szentelt ünnepen. Mi történhet velünk? Fölpakoljuk a fölpakolnivalót, és passzé!

ARANKA: Ezt a sok összekuporgatott kacatot! Ezt a rejteni való nyomorúságot! És kivisszük az egészet napvilágon az utcára. A szégyenünket, a szegénységünket. Hogy ezt hoztuk össze, hogy ennyi és ennyi éven át ez sikerült. Két örökké gürcölő embernek. Akikre számíthat a társadalom. Én nem akarok innen már sehová se menni!

SIPOS (álvidáman): Az emeletes ágyat fölpakoljuk a cuccal, és neki az óceánnak! Oldalba vágjuk az öreg hajót egy pezsgősüveggel, vízre eresztjük!

ARANKA: Még van kedved marháskodni!

SIPOS: Ne olyan idegesen, Aranka! Megmondta a mérnök, amíg ebből lesz valami! Magyar ütemterv szerint.

ARANKA: És a fiatalok? Hitegeted, biztatod őket. Beszéltél velük? Nekik se cél, hogy itt ragadjanak.

SIPOS: Mondtam a fiúnak: nézd, ez nektek se jó. Legföljebb egy hónap, Sipos bácsi, és minden rendeződik. Mondja a fiú.

ARANKA: Nem mintha engem zavarnának, de nekik kínlódás ez az egész. Nincs egy szabad mozdulatuk. Akarjuk, nem akarjuk, kilessük őket.

SIPOS: Ez a hét már elmegy. És gondolok valamire. Te szoktad mondani, én mindent másoktól várok, a jóistentől, mit tudom én, kitől! Tőled, Aranka. Hát igen, az utolsó szót te mondod ki mindig, de nem azért, mert nekem nem jut az eszembe semmi, mert én gyáva volnék. A leválasztás után, te is tudod, maradt egy tapétaajtó.

ARANKA: Nekem mondod? A kamrában, a nagy szekrény mögött.

SIPOS (türelmes szeretettel): Nem azért, mintha te nem tudnád. Te még ellene is voltál, de Babos annyira erőszakoskodott, ne falaztassuk el az ajtót, félt valamitől. "Szomszéd úr, ha kiabálást hallanak, jöjjenek azonnal!" (Nagy csönd után.) Lenne egy pár boldog hetük. Hogyan is mondta az a félcédulás? Hát én kiutalom nekik Babos úr lakását. Záros határidőre.

ARANKA: A záros határidő majd neked stimmel. A végén még sittre kerülsz.

*

ELEMÉR: Micsoda gazdagság! Hogy tudott ennyi mindent összeszerezni az az ember? Várjál csak... négy rádió, zenegép, két tévé...

SZILVIA (fölkiáltva): Fényorgona! (Zenei hangok.) Sipos úr csakugyan megtáltosodott. Egy öreg a Nyár utcából, akinek hirtelen szárnya nőtt. És ezentúl fönt közlekedik a tetők fölött. (A sírás határán.) Túl szép itt minden!

 

(Próbababák stilizált, különös mondatai.)

2. PRÓBABABA: Dolly vagyok a revüből, bal szélről a harmadik.

1. PRÓBABABA: Én vagyok a dán királyfi. Meghal mindenki körülöttem. Meghalok én is.

SZILVIA: Te, ezek a babák! Ezek a rémisztően gyönyörű babák! Félek!

ELEMÉR: Félsz? Mitől? És meddig tart az egész? Tudjál örülni. Ha már az öreg Sipos ennyire megtáltosodott.

SZILVIA: Amióta ránk csukta a tapétaajtót... (Babahangok.) Nem vagyok ehhez elég vagány. És te sem! Olyan, mintha egy idegen ágyába feküdnénk! Mintha a bőrömön érezném annak a másik embernek a lélegzetét.

ELEMÉR (elvicceli): Majd alszunk a szőnyegen. Pár gyönyörű nap. És (ironizálva) a saját beutalónk alapján.

SZILVIA: Sikerélmény. Mint az öreg artistának, aki vécépapírt lop, és fönt érzi magát a kupolában.

ELEMÉR: Nem ismerek rád. Mindig te voltál a bátor, a rámenős, a vagány! Hát loptunk egy kis csöndet magunknak. Falakat a szerelmünk köré. Átmenetileg, ahogy az öreg mondja. Hogy úgy szeressük egymást, ahogy megszülettünk, és leselkedők nélkül. Mi jutott eddig nekünk? Hotel Jázminbokor, a hűvösvölgyi Nagyrét mellett. Negyedóra titkos ölelkezés az emeletes ágyban. Félóra anyádéknál a konyhában, tíz perc egy...

SZILVIA (félbeszakítja): Illegalitás! Amióta együtt vagyunk, mindig abban élünk. Milyen unalmas lehet azoknak, akik papától-mamától kapnak lakást, kocsit, istencsodáját! Bennünket ilyesmi nem fenyeget. (Kopogtatás a tapétaajtón.)

SIPOS: Csak én. Elnézést kérek, hogy zavarok, egy-két dologról elfeledkeztem. (Öngúnnyal.) Csupa óvatossági rendszabály. Úristen, maguk úgy kivilágították ezt a lakást, mint Szent Istvánkor a Gellérthegyet! Csillárok, fénymicsodák, falikarok, Babos úr nem spórolt az árammal. Ezeket most szépen sorra leoltogatjuk. Legfeljebb egyetlen lámpa, gyerekek. És összehúzni a függönyt. Egyáltalán, honnan van villanyotok? Amikor a leltárt csinálták, leplombálták az órát.

ELEMÉR: Értek valamennyit az elektromossághoz.

SIPOS: És gyerekek csöndesen, nagyon csöndesen! A körzetnek füle van. Itt a legtöbb ember lehallgatja a másikat. Itt mindenki a másik erkölcsére vigyáz. És ha nem sérti az érdeküket, rettentően törvénytisztelők. Egészen a följelentésig.

SZILVIA: Tessék megmondani, Sipos bácsi, hogyan szabad itt létezni egyáltalán? Szó nélkül? lélegzet nélkül? mozgás nélkül?

SIPOS (zavarban): Ezek a mosolygó viaszpofák, ezek a szuperszép parókák! Nemhiába volt Babos úr nagymenő! (Kis szünet.) Drága Szilvia, én nem tiltok semmit. De az általános hadihelyzet. A lakáson a pecsét oké. Ti jöttök-mentek a tapétaajtón. Ha éppen vannak nálunk, kivárjátok, amíg az illetők szíveskednek eltávozni. Hát csak ennyi. És a sok szópocsékolás miatt ne legyen harag. Jó alvást, szép álmokat!

SZILVIA: Az öregúr szárnyai mintha egy kicsit megperzselődtek volna.

ELEMÉR: Nem vagy igazságos, Szilvia, ennél nagylelkűbb öreggel még nem találkoztam.

SZILVIA (nekivadulva): Nincs módomban igazságosnak lenni! És fütyülök a nagylelkűségére! Kérem a fényeket! Kérem Babos úr összes létező fényeit! És igenis lefoglaljuk a bárszekrényt! Milyen italokat szíveskedett itthagyni nekünk? Nézd ezt a felvonulást! Whisky, konyak, gin, Martini. Légy szíves, hozzál poharakat, édes! Kristálypoharakat!

 

(Pohárcsendülések - kis zenemű.)

*

ARANKA: Kedves asszonyom, három vagy négy nap óta maga a hatodik. Én csak annyit tudok, hogy a főbérlő disszidált, és a lakást lepecsételték. Ezt bárki láthatja a lépcsőházban. Hogy kiutalták-e már vagy sem? Az ilyesmibe engem nem avatnak be. Hál' istennek!

ÁLLAPOTOS NŐ: Tetszik látni az állapotomat. Most jön a harmadik. És a kérelmünk bent van évek óta. Sorba állunk a sorban állók között. A múltkor bent voltam a hivatalban. Én mondom a magamét, az előadó a magáét. Szóval a végén elkapott az idegesség, talán goromba is voltam, pedig nem a természetem. És erre az előadó: ne zsaroljam őt a nagy hasammal! Elsápadt ő is, tudta, hogy túlment a határon. Ez a nagy hasam, elvtárs, mondtam neki... ez a magzat, elvtárs, akivel én zsarolom magát, még akkor is itt lesz, és folytatja a folytatnivalót, amikor mi már nem leszünk. Elnézést, ne haragudjon. Ezt mondtam neki.

*

ELEMÉR: Kezdek beleszokni ebbe a szupermennyországba. Lelkifurdalás nélkül. A fürdőszoba egy olajsejknek is megfelel.

SZILVIA: Babos úr konzumturiszt-italai! JIM BEAM. Baccardi Finnlandia. Johnny Walker, Bols. A függönyök jól összehúzva, és nem létezünk senkinek. Akárhogy is figyel a körzet. Teljes kivilágítás! Magnó, zeneszekrény. Nézd ezt a hajasládát. Csupa finom, könnyű haj! Ez mind emberi haj volt valamikor - és most nyersanyag. Félelmetes, mi? Nemhiába, hogy Babos úr a szakma mestere. Tizenhat éves voltam, amikor eladtam a derékig érő copfomat, és vettem egy valódi Levist. Beléptem a komoly farmerosok közé. (Nagy, puha csönd.) Hallgatod? Micsoda csönd! Létezik ilyen is. Tíz nap óta magunk vagyunk, ketten. Nem unod még? Nem szeretnél ide magadnak valaki mást?

ELEMÉR: Sokat iszol, Szilvia.

SZILVIA: Már te is ellenőrködöl? Vagy félsz? Te mindig félsz! Mert én már nem félek. De neked a pórusaidból jön a félelem. (Váratlanul.) Szeretnék mezítláb táncolni veled. Melyik számot akarod?

 

(Zene.)

Ez megfelel, fiatalúr? Csupa robbanás!

 

(Zene erősödik.)

Szoríts magadhoz! Szoríts, érted? Ezek a mézesheteink, fiatalúr! Ilyen nem lesz nekünk soha többé az életben. Sipos bácsi kinyitott egy tapétaajtót. Beengedett a mennyországba. És azt hiszi az öreg, hogy sínre tette az életünket. Pedig tudod, mi lesz holnapután, a jövő héten?

 

(Zene erősödik.)

Szoríts, édesem, öleljél!

 

(Fölhullámzó zene.)

Ki leszünk rúgva a paradicsomból. És tudod, kik leszünk mi éveken keresztül? Várakozó csórók. Előszoba-töltelék. Akik mindig a legközelebbire várnak. Hogy diplomád legyen, hogy állásod, hogy gyerekünk. De én most mégis félelmetesen boldog vagyok. Úgy is, mint illetéktelen behatoló. A hideg fut a hátamon, olyan boldog vagyok. És ez is beleszámít az össznemzeti közérzésbe.

 

(A zene még jobban felerősödik.)

Ölelj, te drágám! Erősebben. Szorosabban. Szeretlek!

 

(Figyelmeztető kopogás a falon.)

SZILVIA (mint aki lezuhan a magasságból): Babos úr átkopogott. Olaszból. Tiszteljétek a magántulajdont! Egy szorgos élet gyümölcseit! (Kezéből tölcsért formálva.) Kedves Babos úr, a lakás osztályon felüli, csupa csingilingi és meglepetés! Iszunk az egészségére, kedves Babos úr!

ELEMÉR: Nem kellene mégis lehalkítani? Az öreg kifejezetten megkért minket...

SZILVIA: Az öreg kifejezetten. Most mondok neked valamit, amit regényben vagy színdarabban szerelmes nők szoktak mondani. Gyereket akarok tőled, fiatalúr!

ELEMÉR: Talán mégis jobb lenne kicsit csöndesebben...

 

(A zene halkul.)

SZILVIA (gúnyosan, csalódottan): Ahá! Mégiscsak begyulladt a fiatalúr! Már elege van ebből a krimiszerű tündérmeséből. Ez túlságosan is veszélyes magának, fiatalúr! De az emberiség szeretkezni óhajt, fiatalúr! És szaporodni óhajt, fiatalúr!

*

ARANKA: A fiatalok? Megint haladékot adtál nekik?

SIPOS: Még ezt a víkendet. Ez még legyen az övék.

ARANKA: Az embert minden csöngetésre a frász kerülgeti. Tudod, mivel rohant le Konrádné a liftnél? Hogy fényt láttak Babos úrnál. FÉNYT LÁTTAK, AKIK LÁTNI SZOKTAK.

SIPOS: Reggel, amikor beszéltem velük, megígérték, nem lesz több magnózás. És a nagy kivilágításnak is vége.

ARANKA: Mintha lennének abban a lakásban, mondta az a szadista dög. Láttam a szeméből, ezt nekünk mondja. Mint aki azt is mondja, átjártok Baboshoz, fosztogatjátok a hivatalos leltárt. Siposék, ti a bűn útjára léptetek!

SIPOS: Azt a két-három üveget majd pótolják a fiatalok.

ARANKA: Három hét óta játszod a jóságos úristent. SIPOS, AZ ATYA. Még két nap, még egy, csak még ez a víkend! Prolongálod nekem az idegbajt.

SIPOS: A tapétaajtóról a kutya se tud. Volt pár boldog napjuk, és vége. És marad egy emlékük. Olyan, hogy még húsz év múlva is elővehetik. Volt egy bizonyos Sipos, egy öreg szivar, aki nagyobb hatalom volt, mint egy lakáshivatal. Negyven év jó viselkedés után csekélyke szabálysértés. Ennyi egy szabályos életbe is belefér. Aztán itt marad a lakás, a Babosé, mint egy múzeum, csupa osztályon felüli cucc, vitrin, ember nélkül, egy láda haj, a viaszpofák, és az egészet beszállja a por, minden tele lesz pókhálóval, reccsen a padló, reccsen a bútor, csak úgy saját magától, és egyszer majd: szétdobálják az egészet. Szétdobnak minket is!

*

 

(Olyan a csönd, amilyent csak az egyenletes áramzúgás monotóniájával lehet érzékeltetni; ebben hangzik föl olykor egy-egy összecsendülő fémdarab tiszta hangja, összekoccanó kristálypoharak csengése és olykor-olykor egy-egy ritmusban koppanó, súlyos vízcsepp.)

SZILVIA: Szóltál? (A babák dialógusai.)

1. PRÓBABABA: Én vagyok az aranyhajú dán királyfi. Meghal mindenki körülöttem. Meghalok én is.

2. PRÓBABABA: Dolly vagyok a revüből, bal szélről a harmadik.

3. PRÓBABABA: Az én hajamat úgy szedték össze egy nyár végi kertben. Pitypang. Ezüst. Elrepül.

SZILVIA (rémülten): Elrepül?

4. PRÓBABABA: Túl szép vagyok, mint ezüstfehér haj, ehhez a halálpofához. Utál is engem. Ő véges-végig csontkopasz.

1. PRÓBABABA: Mindenki meghal körülöttem. Én is meghalok.

SZILVIA: Micsoda?

2. PRÓBABABA: Balszélről a harmadik vagyok, csak a harmadik, mert nem feküdtem le a menedzsernek.

4. PRÓBABABA: ... és ő véges-végig csontkopasz.

SZILVIA (nagy, teljes csönd után, nyöszörgő félelemmel): Te drágám... ezek a babák itt összevissza beszélnek. Nem hallod?

ELEMÉR (álomittasan): Igen, édes.

SZILVIA (ingerülten): Ébredj, légy szíves!

1. PRÓBABABA: Mindenki meghal körülöttem. Én is meghalok. Ahhoz kell ez az aranyszőke haj.

SZILVIA: Ezt sem hallod? Könyörgök, hagyd az alvást! (Kiabálva.) Félek!

ELEMÉR: Mi történt?

SZILVIA: Semmi.

ELEMÉR: De mégis, mi történt?

SZILVIA: Mindenfélét mondanak a... mindegy. Csomagoljunk, és gyerünk!

ELEMÉR (végre fölébredve): Csomagoljunk? Amikor még az este is azt mondtad, ilyen boldog már sosem leszel...

SZILVIA: Mondtam. Most mást mondok.

ELEMÉR: Most? Éjjel? Fölverni a házat? Mi történt veled? Mi ez a hisztéria?

SZILVIA (visszaszorított üvöltéssel): Nem tudok tovább itt maradni!

ELEMÉR: De hát reggel úgyis kiraknak innen.

SZILVIA: Most! Azonnal! Nem bírom tovább! Ha hisztéria, akkor hisztéria.

ELEMÉR: Nekem mondtad, hogy gyáva vagyok. Hogy nem tudok fölszabadultan élni, hogy...

2. PRÓBABABA: ... balszélről a harmadik. Mert nem feküdtem le a menedzsernek.

SZILVIA: Igen, mondtam. Nem bírom tovább ezt a boldogságot. (Pánikban.) Sötét van! Babos úr összes fényeit! A velencei csillárt! A falikarokat! A fényorgonát! A magnót! Melyik számot parancsolod?

 

(Váratlan vad zene.)

ELEMÉR: Ne csináld! Nincsenek elsötétítve az ablakok.

SZILVIA: Az a gyönyörű. A lepecsételt lakás világít, muzsikál, dühöng. Nem bírom ezt a skatulyát. Ezt a dobozéletet. (Kiabálva.) Nem vagyok bűnöző!

ELEMÉR: Értelek, drágám, de ha már elkezdtük, ha elfogadtuk... És Siposék miatt is. A fejükre zúdítod a bajt? Várd ki a reggelt.

3. PRÓBABABA: Az én hajamat úgy szedték össze egy nyár végi kertben. Pitypang. Ezüst. Elrepül.

SZILVIA: Miért oltod el a villanyokat? Megint ez a rohadt sötétség!

 

(Zene elhallgat.)

Gyűlölöm ezt a csöndet! Megsüketülök tőle.

ELEMÉR (kitörve): Mint egy hülye tyúk, úgy viselkedel! Boldog vagy. Nem vagy boldog. Összevissza. Te akartad. Hogy legalább két hétre, három hétre... HOGY AZ EMBERISÉG! Most hogyan megyünk neki a továbbinak? Ami lesz. Ami nem lesz. Most mit kezdünk egymással?

 

(Halk kopogtatás a tapétaajtón, majd)

ARANKA: Csak nincs valami baj, gyerekek?

ELEMÉR: Szilvia egy kicsit nyugtalan.

ARANKA: Szegény kicsikém. Én se bírnám sokáig.

SZILVIA: Megfulladok!

SIPOS: Nyissak ablakot?

ARANKA: Érthető. De holnap minden a régi lesz. Az emeletes ágy újra a tiétek.

SZILVIA (konokul, csöndesen): Nem.

SIPOS: Addig maradtok, ameddig kedvetek van.

SZILVIA: Nem. Három hét alatt megtanultam, mennyit érünk. És hogy mi jut nekünk ezután.

ELEMÉR: Ezekkel a rémes babákkal álmodott. Ezekkel a rózsaszín halálpofákkal.

ARANKA: Nem kell várni reggelig. Most azonnal átjöttök hozzánk. És jól kialusszátok magatokat. Majd én csinálom az ébresztőt, nagy vasárnapi reggelivel.

SZILVIA (konokul): Hajnalban megy egy vonat.

ARANKA: Nyugodj meg, kislányom. Mi olyanok vagyunk nektek, mint...

SIPOS: Szegény bátyám, aki eltűnt a Donnál...

SZILVIA: Nem kell jóság. Emberi feltételek. Ilyesmi kellene. Egy tisztességes start feltételei. Hány ilyen lepecsételt lakás van ebben a városban? Kire várnak ezek a lakások? Miért nincs bennük ember?

ELEMÉR: Ne haragudjanak. A dolgot nem lehet elhalasztani. Szembe kell nézni - mivel is? Megyünk a hajnali vonattal.

(A babák dialógusai zűrzavarosan megkeverve.)

(1982)

 

A SUFNI

Játék tizenkét hangra

HANGOK

NYÁRI
NYÁRINÉ
LACI
ESZTER
FESTŐNŐ-ESZTER
ZIRCZ
SCHUCH
FŐMÉRNÖK
KAUDERER
SÖRÖS
SIPOS
GYÖNGYI
KUTAS
CZIBOR


(Elhúzó szerelvénylárma, olykor szaggatott kutyaugatás.)

NYÁRI: Az ember a hátán hozza ezt a sötétséget. Mért nem gyújtasz lámpát, Angéla?

NYÁRINÉ (fokozatosan megélénkülő hang a szoba mélyéből): Elkeveredtem az alvásban. (Vidámnak szánja.) Kerek tizenhárom órája várlak. Nyolc percet késett a HÉV.

NYÁRI: Majd még unod is, annyit leszek a nyakadon.

NYÁRINÉ: Hát igazán elhatároztad?

ZIRCZ (egy kolléga): Elment az eszed, Ernő? Elmégy nyugdíjba önként? Megásod a saját sírodat? Ez a borocska házi beszerzés?

NYÁRI: Nézd, Angéla, már annyiszor elmagyaráztam. Én nem nyugdíjba megyek. Az igazi munkám most kezdődik. Költöztetem haza a szerszámaimat. Részletekben. Hogy mennyi minden gyűlik össze az ember ládáiban! Van itt két műhelyre való minden. (Kiborítja őket az asztalra, fémes csörömpölés.) Mondtam Kauderernek: nézze, Károly úr, amit elviszek, minden egyes darab személyi tulajdon. (Zörög a szerszámokkal.) Gyaluk, vésők, fűrészlapok, esztergakések, fúrófejek. Erre ő: akár ne is mutassa, Nyári szaki, de azért a fél szemét megreszkírozta. Na, most szépen üzembe helyezzük az állami díszkivilágítást. Négy petróleumlámpa fölsrófolva: komplett velencei csillár. Laci?

NYÁRINÉ: Itt volt délután, téged keresett, de elsietett. Jelezte már neked, hogy tavaszra tervei vannak?

NYÁRI: Azzal a nyeszlett kis csajjal? Még kétszer is meggondolja magát. Eddig már hányszor próbálkozott!

NYÁRINÉ (konokul): Tervei vannak. Huszonnyolc éves.

NYÁRI (másról akar beszélni): Szagold ezt a kenyeret! Perzselt gabonaszaga van. Spiritusz. Só. Gyufa. Zsír. Minden. Ez egy újfajta német műanyagragasztó. A plexihez. Az lesz a nagy szám, Angéla, a plexi! Abban leszek én speciális. Mit szólsz a velencei csillárhoz, fiam? Fényáradat. Petróleumszagú, de fényáradat. Az ember adja meg a szemnek, ami az övé, meg a léleknek is. (Fölnevet.) Sötétből jöttünk, sötétbe megyünk; oda se neki! Tizenöt oszlop még, és itt a villany.

NYÁRINÉ: Képzeld, azt álmodtam, már bent van a szobában.

NYÁRI: Jön, és mindig közelebb. Kúszik, mint egy szemölcsös hernyó. Áprilisra ideér. Akkor aztán átpofozom a sufnit. Tudod, mi lesz abból a hodályból? Üveg-mennyország. Meszelt falak, fehérre mázolt szarufák, forgó transzmissziók, minden gépesítve! Nem műhely, Angéla, műterem. MŰTEREM! Akkor az esztergapadot is átkapcsolom lábhajtásról elektromosra. Az öreg vulkánfőző helyett négylapos tűzhely, sütővel. Lámpahelyek, csatlakozók. Villanyvasalód lesz! Ötcsillagos hűtőszekrényed. Ventillátorod. Én meg ott ülök a nagy fényben a borostás pofámmal. Muszáj lesz mindennap borotválkozni. Villanyborotva! (Harsányan nevet.) Nem hiszed?

NYÁRINÉ (nem figyel oda): Az ablakon világoskék függönyök voltak. Muszlinból.

NYÁRI: Az a jó álom, amiben színek vannak. A néhai nagybátyám, tudod, aki megvakult a fronton, mindig színekkel álmodott. Vörös, lila, sárga, ezek voltak a fix színei. Megmelegítem a vacsorát.

 

(Kívülről motorzaj, majd kopognak az ajtón, erősen, kétszer.)

SCHUCH: Jó estét, Nyári úr, kézcsókom, asszonyom. Schuch lennék.

NYÁRI: Ja persze. A tyúkok miatt, Schuch úr.

NYÁRINÉ: Közben ehetnél, mert kihűl az étel.

SCHUCH: Tarhonyás hús? Nagyon gusztusos. Jó étvágyakat! Hány darab is lenne összesen?

NYÁRINÉ: Hogyhogy a tyúkok miatt?

SCHUCH: Nyári úr nem informálta? Likvidálja a tyúkokat. Vagyis én átveszem tőle az egészet.

NYÁRI: Már mondtam, fiam, de elfelejtetted. Nekem kell a sufni. A tyúkokat meg a kecskéket ki kell rakni onnan, így aztán... Tudja, Schuch úr, egykettő nyugdíjba megyek, de önként... akkor távozzál, amikor még emelt fővel mehetsz! Viszem magammal a tudásomat, a kedvemet. Az üzemiek macerálnak, nyúznak, maradjak. Persze jó nekik a tudós szamár, akinek a szeme precízebb, mint a tolómérce, a keze biztosabb, mint a satu. Így kell kivonulni, ilyen stabil állapotban. Azt mondja a főmérnököm, aki pedig kipróbált egy fej: nézze csak, Nyári, az ilyen melósnak, mint maga, van rangja, becsülete. Márka a piacon. Én erre azt felelem neki: és mennyit adnak erre a főpénztárban, doktor úr? (A két férfi vastagon nevet.)

 

NYÁRI: Még huszonnyolc és fél kerek nap, főmérnök úr.

FŐMÉRNÖK (szórakozottan): Csakugyan?

NYÁRI: Az igaz, hogy a munkahelyeket jól elapróztam az életemben, de legalább nem zabált meg az unalom. Négy évtized, ahogy mondani szokás.

FŐMÉRNÖK: Az bizony nagyon szép.

NYÁRI: Hogy szép? Dögletes. Mit szól majd a tarkóm, ha lekerül az iga róla?

FŐMÉRNÖK: Hát igen, eljön a pihenés. A jó nagy, megérdemelt pihenés.

NYÁRI: Francot pihenés! Tartogathatnának erre az alkalomra lelkesítőbb szavakat. Nem erről szól a mese, főmérnök úr.

FŐMÉRNÖK: Tudom, a tyúkfarm. Havonta a nagy kosár friss tojás.

NYÁRI: Semmi tyúkfarm! Semmi szalmiákos bűz! A gyomrom kavarog. A tyúkszar, főmérnök úr, iksszel. Művészetről van szó. Nem fizetik meg, de csinálom. Van egy gondolatom, főmérnök úr.

 

NYÁRINÉ: Pedig folytathatnád még egy ideig nyugodtan, beosztással. Téged becsülnek, Ernő.

NYÁRI: Zsebkendőben elhordani a hegyet! Halálomig. Nagyon jó.

SCHUCH: Megnézhetném azokat a tyúkokat? Mert kora reggelre lesz kamionom.

NYÁRI: Egy kis eperpálinkát, Schuch úr? Saját.

SCHUCH: Nem vagyok ellene. De ha már benne van a helycsinálásban: más motyója nincs? Már úgy értem, egy-két rendes darab. Bár manapság nem lehet szarból aranyat csinálni.

NYÁRINÉ: Ezek az én tyúkjaim, ezek a vörösek, mindennap fölszállnak az ablakomra. Benéznek, hosszan, érdeklődéssel. Mintha kérdeznének valamit.

NYÁRI: Mindegy, fiam. (Nevetve.) Majd benézek helyettük én. Rendet kell teremteni! Lenne még két kecském. Azok a komoly, szakállas pofájúak! A tenyerem alá tolják a fejüket, hogy simogassam őket. Úgy látszik, nekik is kell valami olyasmi, szeretetféle.

SCHUCH: Kecskére jelenleg nincs igény, Nyári úr. Régi ruhákra sincs. Kardok, díszmagyarok, családi okmányok. Hétágú zsidó gyertyatartó.

NYÁRINÉ: A kecskék, ha nyitva marad az ajtó, megállnak a küszöbön. Bámulnak, de nem lépnek beljebb.

NYÁRI: A kecskékhez valahogy ragaszkodom. Azokat majd elhelyezem.

SCHUCH: Akkor megnézhetjük az árut, Nyári úr?

NYÁRI: Árut? Ha így mondja. Lehet. De már erősen sötétedik, és villanyom nincs. Az csak tavaszra ér ide. De akkor ideér, a gyönyörűségét neki! Tizenöt oszlop.

(Ahogy kitárul az ajtó, bedől a növekvő tyúkrikácsolás. A pánik örvénylő hangjai hosszan.)

 

NYÁRINÉ: És ez az ember, a bolondériáival! Évekig gyűjti a fát, a lemezt, aztán mind meggörbül, megvetemedik. Hogy ő nem jár házakhoz szir-szar javításokat csinálni, hogy ő művész. És lassan körülröhögik. Úristen, mi lesz ebből! Futkos a mániái után. Csontig fogyasztja magát a bolondságaival. És Laci, aki úgy csahol már a gyűlölettől, mint egy kutya! A bokorba kell vinnem a nőmet, mert ti örökké itthon vagytok! Én meg ideszorultam, ebbe az odúba, a rossz lélegzésemmel, a nedves falak közé. Amíg ideér a villany! Hol leszek én már!

 

NYÁRI (kedvetlenül): Megállapodtunk, hajnalban viszi őket. Elrepül a farm. Ezek már értették a szavamat. Mindegy. A tyúkoktól szépen elbúcsúzunk. Ezentúl rántott borjúkarajt eszünk salátával. Ha meg ráununk, lesz borjúpaprikás nokedlival. Borjúfrikandó à la Marengo. Méltóztatik valami aperitif? Talán utána valami édességet? Netán? Mért nem mondasz valamit? Nevess, vagy küldjél el a jófenébe! Minek nekünk az a sok csőr az udvaron! Tavaszra megerősödöl, kiülsz a szilvafák alá. Figyeled, hogy ezek a fák három-négy év óta milyen őrült termelésbe fogtak? Annyi a mennyiség, hogy eladhatatlan, felfőzhetetlen, csak az erjedt szagukat érezni: szilvapocsolya. Az egész életünk felett a rohadó szilvaszag. Nem mondasz semmit?

NYÁRINÉ: A fákat is kivágod?

NYÁRI: Mit tudom én! Annyi szent, hogy önálló ember leszek. Mit gondolsz, mit siratnak a fölötteseim? Engem? A friss tojásokat, amiket küldözgettél nekik. Meg a kis faragott tárgyakat, a rejtjelre nyíló székely dobozokat, amiket faragtam titkárnőknek, adminisztrátor csajoknak, fejesszeretőknek. A redőnyjavításokat ingyen, munkaidőn kívül. Azt. Hát ennek finisszimó! Majálisszalaggal díszített diadalkapu. Önálló ember leszek.

 

ESZTER (sötét női hang): Magát is látni, Nyári úr? Szél fújta ide? Hány éve, három-négy, hogy itt járt?

NYÁRI: Ez a szép ebben: nincs dátumhoz kötve. De azért van benne rendszer. Mindennek megvan a belső szerkezete. És az adott szó adott szó marad. Elhoztam, nagyságos asszony.

ESZTER (jókedvű várakozással): Mit, kedves, Nyári úr?

NYÁRI (álmorózusan): A sípládát. A kisfiúnak. A madárparádét. Majd szépen megszabadítjuk a viaszosvászontól. Így. (Vastag, suhogó zörgés.) A csodaszerkezet, nagyságos asszony!

ESZTER: De a kisfiú közben megnőtt! Már nyolcadikos.

NYÁRI: A madárfütty mindig aktuális. Korosztálytól teljesen függetlenül. Hát, kérem, ehhez idő kellett. Ki kellett gondolni. Amíg ez a szerkezet összeállt. Bonyolult. Tessék csak figyelni! (Megszólaltatja: füttyök egymás után.) Széncinege! Feketerigó! Vörösbegy! Sármány! (Kis csönd után.) És mind hiteles.

ESZTER (meghatódva): Hiteles, Nyári úr.

NYÁRI: Tanúsítja a szomszédom. Ornitológus. Hajnalonta lesbe jár mezeipacsirtákat fényképezni. Lehet tőle valamit tanulni. Mondjuk türelmet. (Madárfütty.) Gyalogrigó. (Fütty.) Gyurgyalag. (Kis tűnődés után.) Bár erről nem is tudom, fütyül-e. Ez vicc volt, nagyságos asszony, tessék nevetni! Szeretem hallgatni a nevetését.

ESZTER (nem akar kapcsolódni): Mondtam az uramnak, Nyári úr nem feledkezik meg rólunk, csak másképp bánik az idővel. Fölszívódott, de valahol létezik. És egészen biztos, hogy számol velünk.

NYÁRI: Pontosan úgy, ahogy mondani tetszik. Én becélzok valakit magamnak, és hosszan gondolkodom róla. Néha évekig. És az illetőnek fogalma sincs, hogy mennyit szerepel. (Mint aki túl sokat mondott, elhallgat.) A lakásba sok minden új került azóta, látom. Ezek az érdekes cuccok, készülékek.

ESZTER: Az uram hobbija. Őszintén szólva, én sokallom is, de ő külkereskedelmi ember, piackutató, járja a világot, és hazahoz mindenfélét. Ezek neki olyan trófeák. Ha valaki örül majd a sípládának, az ő lesz. Kell a kikapcsolódás, mondja, és ez jó kifogás, hogy kisajátítsa a fiú játékait. A múltkor kerestem a címét, Nyári úr, de nincs sehol.

NYÁRI: Mindenkinek megvannak a saját titkai, nagyságos asszony. Pedig levelet kapni magától, az külön műsorszám lenne. Hogy nekitámasztja a postás a biciklijét a falnak, és azt mondja: levele van, Nyári úr! Nem többet, csak annyit, hogy levele van.

ESZTER: Ígért egy faragott kis polcot a rekamiém fölé.

NYÁRI: Paliszanderből. Nincsen elfelejtve. Rajza a fiókomban. És szereztem anyagot hozzá. Ott van a sufniban elrakva. De most még nem az van soron.

ESZTER: Hanem?

NYÁRI: Találmány. Titok, meglepetés.

ESZTER: És hány év kell még hozzá, kedves Nyári úr?

NYÁRI: Jövök, becsöngetek értesítés nélkül, és hozom.

ESZTER (játékosan): Mikor, Nyári úr? Megöregszünk.

NYÁRI: A nagyságos asszony soha! Vannak emberek, akik olyanok maradnak, mint (Keresi a szót.) borostyánban a levél.

ESZTER (zavarában): Megkínálhatom egy kis diólikőrrel?

NYÁRI: Megköszönöm, kezit csókolom. (Kis krákogással.) Különlegesen egyedi. Mint minden, amihez csak hozzáér a keze. Itt a százwattos égő dupla fénnyel világít (Jókedvűen.) A kollégáim azt mondják, ez a Nyári Ernő buggyant. Nekiszaladt a semminek. Fogalmuk sincs, mi az, amikor az ember fölismeri a saját erejét. És jól bánik az önérzetével. Többre méreteztek, mint amennyi lettem. A családomban is egyedül maradok. A feleségem félt, a fiam kinevet. (Biztatásra vár.) Valahonnan megértést várna az ember.

ESZTER (kitérő reflexszel): Az uram nemegyszer mondja, magában, Nyári úr, valahol lakik egy művész.

NYÁRI: A kedves férjének, nem akarom megsérteni, erről nem sok fogalma lehet. Ez úgy gondolom, messze esik tőle.

ESZTER (nem akar válaszolni): Ha lett volna módja rá, Nyári úr, ha tanulhatott volna!

NYÁRI (vidoran, álhetykeséggel): Az én tudásom együtt van, nagyságos asszony. Összekalapálták az évek. És nincs még lefutva semmi. (Megszólaltatja a sípládát.) Rigó, amikor ébredezik. Amikor még csak pityeg. Tetszett már ilyenkor hallani? Csak úgy úszik a levegőben az a sok gyönge kis hang. Még félig az álomban.

ESZTER: Látja, itt házak és házak, rigó alig. Tölthetek még, Nyári úr?

NYÁRI: Bátran, nagyságos asszony. A fejem tiszta. A gondolkodástól. De a témával is mehetünk tovább. Szóval tetszik érteni, ez nem egyszerű agyrém. Úgy érzem magam, mint amikor az ember kilép egy sötét szobából a világosságba. Kezemben a kilincs, nagyságos asszony. Negyven éve fúrt nagyüzemek. Főnökök, fölöttesek váltogatva. De az emberi szó kevés. Megállni munka közben és kérdezni valami mást, az ilyesmi ritka. Mindig a sablon. A megadott méretek. A gondolkodásnak semmi. Csak annyi öröm, titkosan, amennyit a szobraim adtak. Kemény anyagból faragtam őket, a legjobb fából. Egyszer véletlenül megmutattam valakinek. Egy asszonynak. Egy művésznőnek. Ott festegetett a kerítésen túl. Az ürességet festi, mondta, a semmit, a szürkeséget. A gyomokat, ahogy lapul fölöttük a füst. A haja olyan volt, mint a nagyságos asszonyé. Sötétvörös, vastag, fényes. Még a mosolya is a szeme körül. Tudtam, vigyázni kell a szavakkal. Bevezettem a sufniba, a figuráimról lehúztam a viaszosvásznat. Nézze csak, kérem, nézze csak, mondtam neki. És vártam. A véleményét. Csak néhány szót. Nem tudom, mondta, nyújtotta a kezét, elment. Pedig tudott valamit. (Kicsit eszelősen.) Talán megijedt attól, hogy túl szépet mondana? Amit nem tudnék elviselni? Így lehet?

NYÁRINÉ: Nem vacsorázol?

NYÁRI: Megkínált az a szép, finom asszony. Az Eszter. Tudod.

NYÁRINÉ: Nem tudom.

NYÁRI: Az a kiválóan szép nő.

NYÁRINÉ: Nem tudom.

NYÁRI (elviccelné): Akihez öt-tíz évenként visszajárok.

NYÁRINÉ: Nem tudom.

NYÁRI: Akinek faragtam egy fényképkeretet.

NYÁRINÉ (nagyon csöndesen): És a fényképét nem vitted vissza.

NYÁRI: Voltál a sufniban?

NYÁRINÉ: Igen. Csupa meztelen nő. Hol láttál annyi meztelen asszonyt?

NYÁRI (üvöltve): Nincs jogotok lehúzni a viaszosvásznat! Nem engedtem meg senkinek! (Lecsillapodva.) Megálmodtam őket.

NYÁRINÉ: Ne hülyéskedj! Légy szíves.

NYÁRI: Te is voltál valamikor meztelen asszony. (Nyáriné hangosan fölzokog.) Ne haragudj, na! (Megrendülve.) Bocsáss meg nekem, fiam, bocsáss meg!

 

(Visszhangos helyiség, kavargó beszélgetés.)

NYÁRI: A nejem elnézést kér a tisztelt társaságtól, hogy nem lehet itt, de hát... (Tűnődik a fogalmazáson.) az egészségi állapota... és ez a sufni, ugye, egy kicsit huzatos. Mint az élet.

SÖRÖS: Ha tudom a helyzetet, hívtam volna egy-két csajt.

SIPOS: Kézcsókunkat küldjük. És köszönetünket a finomságokért.

ZIRCZ: Már mondottam volt, kolléga, a borod príma. Ez is házi beszerzés?

NYÁRI: Károly úr, maga még hozzá sem nyúlt a szendvicshez.

KAUDERER: Most már a finisben ne magázódjunk. Szervusz!

NYÁRI: Isten éltessen, Károly úr!

KAUDERER: Ezentúl Karcsi vagyok neked, te marha! Ha nem is találkozunk a jövőben. A főmérnök úr akar valamit mondani?

SÖRÖS: Sörös szaki, találjon ki egy szép rigmust, mindig ezt kérik tőlem.

ZIRCZ: Mit lehet ilyenkor mondani? Hallgatni kell.

NYÁRI: Ez még most csak egy sufni, de mire ideér a villany!

SIPOS: Tizenöt oszlop.

NYÁRI: Majd lesz műteremavató. Akkor kell megnézni. Egészségetekre, kedves vendégeim! (Pohárcsöngések, szavak összevissza.) Hatvan tyúknak ez volt a lakosztálya. Meg két kecskének. Ezentúl... majd...

FŐMÉRNÖK (pohárcsengetéssel csöndet teremt): Az üzemvezetőség nevében szeretném ezen a privát összejövetelen is, a hivatalos búcsúztatás után, a mi Nyári Ernőnk vendéglátó asztalánál ismételten elmondani...

ZIRCZ: Búcsúztatni. Elparentálni. Göröngy a ládára.

SÖRÖS: Engem ne küldjenek nyugdíjba, engem hamvasszanak! (Röhögés.)

NYÁRI: Szívből köszönöm a sok baráti szót!

ZIRCZ: A buké. Mindenekfölött a buké.

NYÁRI: A fiam idekészíthette volna a magnóját. Hosszú, téli estéken lejátszanám.

SÖRÖS: A lányomnak fölvették az egész esküvőjét.

KAUDERER: Gyönyörű emlék lenne.

SIPOS: Csak azt áruld el, pajtás, mit takargatsz ott a viaszosvászon alatt.

FŐMÉRNÖK: ... annak szeretnék hangot adni ebben a most már baráti társaságban... (Szavát lehalkítva, hétköznapian.) Magának elég kevés nyugdíja jött össze, Nyárikám. És ezentúl friss tojás sem lesz a kosarában. Nem könnyelműség ezt fölvállalni? Ezt az úgynevezett függetlenséget?

ZIRCZ: Hallgatni. Nem beszélni.

SÖRÖS: A nejem azt mondja: józanul vagy a legrondább.

NYÁRI: Köszönöm, főmérnök úr, a szavakat. Pardon. Hát igyekszek, igyekszek. (Koccintások.) Szóval én sok helyen dolgoztam, sok helyen és mindenütt rövid ideig. Mert a szabad életemet többre becsültem, mint - ahogy mondani szokás - a nyugdíjalapot. Nem a fenekemre bíztam, hogy kiüljem a jövőmet. Nem tetszett valami, ráuntam, fogtam a betyárbútort, és mentem tovább, fújt a tavaszi szél! (Nevetés.)

ZIRCZ: A buké, öregem. Érdekelne a beszerzési forrás.

FŐMÉRNÖK: Nem mintha fusiban nem hozná össze a különbséget.

NYÁRI: Nem lesz barkácsolás, főmérnök úr. Más a számításom. Már mondtam nemegyszer, de nem tetszett végighallgatni. Volna egy találmány. Plexi, rejtett világítás. Nem pénzre megy a dolog.

FŐMÉRNÖK: Dicsőségre, Nyári?

NYÁRI: Például!

(A hangok, pohárcsöngések lassan elúsznak.)

 

NYÁRI: Maga az, festőnő? Hát visszajött? Reménykedtem benne.

FESTŐNŐ-ESZTER: Egy szóra!

NYÁRI: Éppen erre az egyetlen szóra várok. És boldog vagyok, hogy itt van. A százwattos égő dupla fénnyel világít. Pedig még nem is ért ide a villany.

FESTŐNŐ-ESZTER: (majdnem gyengéden): Tizenöt oszlop.

NYÁRI: És a sufniból műterem lesz. igaz, festőnő? Igaz, Eszter? Igaz, nagyságos asszony? Engem egy pillanatig sem lehetett átverni. Én már azóta tudom, amióta egyszer ide belépett, hogy a maga vastag, sötétvörös haja és Eszter sötétvörös haja és a maga mosolya a szeme körül és az ő mosolya a szeme körül - hogy maga és ő ugyanaz a személy. És ha én most becsöngetnék magához, nagyságos asszony, nem találnám otthon, festőnő, mert itt áll az ajtóban, a küszöbön. Így van?

FESTŐNŐ-ESZTER: Meszelt falak, fehérre mázolt szarufa, transzformátorok. Ül a lámpafényben. Ilyen lesz a maga műterme, igaz? (Tyúkkárálás.) Hát a tyúkjai? Nem adta el őket?

NYÁRI: Schuch úr elvitte őket kamionon, de most visszajöttek. A maga tiszteletére.

FESTŐNŐ-ESZTER: És a kecskék?

NYÁRI: Néznek befelé. Figyelnek.

FESTŐNŐ-ESZTER: És a szilvafák? Azok a túltermelők?

NYÁRI: Nemsokára rügyeznek. Mire ideér a villany. Igen, nagyságos asszony.

FESTŐNŐ-ESZTER: Szólítson ezentúl Eszternek.

NYÁRI: Magamban mindig. Évek óta.

 

NYÁRI: Az első szabad napom, Angéla!

NYÁRINÉ: Ötkor keltél, mint máskor. Ébren voltam.

NYÁRI: Ahogy mondod. Ötkor. Te meg a lehunyt szemed mögül - így szoktad - figyeltél. És nem mondtál semmit. Hogy álljon meg, jóember! Megmosakodtam, lehúztam a szőrt a képemről, kimentem magot szórni a tyúkoknak. (Álnevetés.) Akkor veszem észre, hogy nincsenek tyúkok! Becsomagolom az uzsonnámat, a táskámat összeszíjazom - te még mindig nem szólsz rám -, visz a lábam a HÉV- hez. Akkor kapcsolok, már nem kell bemenni sehová. Ott van előttem egy végtelen hosszú nap, húzzák a csíkot az emberek az állomás felé, én meg kimaradok. Van, aki megvárna, van, aki kiabál valamit, senki nem érti, mért nem megyek velük. A dolog nekem is új. Most kezdődik a - most kezdődik a - a micsoda, nagyérdemű közönség? Mikor maradtam én hét közben otthon? Még betegségre sem pazaroltam időt. A jövő héten nekimegyek a sufninak. Hoznak téglát, cementet, meszet. Jó, holnap elkezdem a szárazakváriumot. Tudod egyáltalán, hogy mi az? Nem tudod. Látod a finom, ravasz kis fűrészeimet, az anyagvágó ollót, a milliméteres fúrókat? Minden előkészítve! De nem kérdezed, hogy mire. Nem érdekel? Forrasztópáka, cinkrudacska, spirituszláng. Szárazakvárium. Tiszta plexiből, rejtett világítással. Díszhalak, vérpiros és aranybarna pöttyökkel, páfrányok! Az egész olyan, mintha élne. Nézd, Angéla, milyen violás kavicsokat szedtem. Mindegyik más és más. Ez az aljára kerül, megszűri a vizet, a vizet, ami nincs! (Egyenként hullatja a kavicsokat.) Olyan, mintha volna. És nincs. Csak a plexi és a kis villanyok. Az egészben ez a leggyönyörűbb.

NYÁRINÉ: Laci beszélni akar veled.

NYÁRI: És ezt most így üzeni. Mint egy nagykövet a másiknak? Huszonnyolc év óta, amióta beírattam az anyakönyvbe, már volt egy-két beszélgetésünk. Hol ő dobta be a törülközőt, hol én. Jelenleg, ha jól számolok, a meccs döntetlen. A madártudós szomszéd azt mondaná, ez, Ernő barátom, patthelyzet. És ha szabad kérdezni, mit óhajt a tisztelt fiam?

NYÁRINÉ: Van egy elgondolása.

NYÁRI: Nagyszerű! Neki is. Mindenkinek. Jön a tavasz, és mindenkinek van egy elgondolása. Mért bújócskázik velem? Mondd meg, hogy mit akar!

NYÁRINÉ: Majd elmondja ő.

NYÁRI: Mert pénzem nincs. Ha erről lenne szó! Vettem egy csomó anyagot. Húsz tábla plexi. Rózsaszínű, füstsárga, mohazöld, lazacpiros. És az építőanyag. De kinek van köze ehhez? Izgat ez valakit? A nejemet? A fiamat? Hogy egy hatvanéves szivar még nem akarja beadni a kulcsot. Igaz is! Azt mondja a múltkor nekem egy kollégám, egy kimondott halálpofájú: légy szíves, édesapám, te úgyis kiszállsz a vonatból, hívjál meg búcsúzóba egy pofa följavított sörre, én meg cserébe mondok pár jó szót neked. Mert az embernek az is kell. Jó, meghívom arra a pofa följavított sörre - fél deci cseresznyével dúsítva -, de előre figyelmeztetem, szentbeszédre nem tartok igényt. Az ilyen embernek mondhatsz, amit akarsz, okádja a szavakat, nincs az a gát, ami visszatartja. Elkezdte valamikor a szöveget, ki tudja, mikor, és nem tudja leállítani. Nézd, mondja ő, én csak egy dologgal vigasztallak, a természet vagy az isten, nevezd, aminek akarod, nagyon cselesen ügyködik. Ha van pofád túlélni mondjuk ötven évet, és még kapaszkodol a maradékba, mert futsz a pénzed után, kezdi az orrod alá tartani a büdöset. Hogy a lötyögő szív meg a lötyögő tüdő, meg hogy csomókban hullik a hajad, és a műfogad is úgy kezd fájni, mint az igazi, és a vakbeled látni kezd! Aztán a nagy ígéret, édesapám, tisztes munkás élet után a RÁK! A végén már verebet lehetne fogatni veled, olyan príma a kifárasztási manőver, ha megúszod egy szimpla kinyiffanással. Kapott még egy-két pofa sört, ennyit megérdemelt a teljesítményért, és elküldtem a francba. Örülj, Angéla, hogy én nem ezt hozom neked haza. Hogy én beszélgetni akarok veled.

NYÁRINÉ: Hallgatlak, Ernő. Nekem az is elég.

NYÁRI (nekidühödve, csapkodva): De nekem nem! Kell hogy legyen egyvalaki, egy társam, akihez szólok, és aki válaszol.

NYÁRINÉ: Annyit feleltem én már neked. De nézd, igazán nem is volt mire. Mondtad a magadét, és feleltél is magadnak. És az én véleményem talán nem olyan fontos, ezt belátom.

NYÁRI: Értem. Értelek. Most, hogy betegeskedel, visszaszorult benned az önbizalom. De a doktor biztat, jól tudod. És tavaszra meglesz a kórházi beutaló. Nem komplikált a műtét, na és a melegebb időben könnyebben gyógyulsz. Van még tartalék bennünk, Angéla. Hogy is mondja a főmérnökünk? Nincs még kimerítve minden lehetőség. Vagy ahogy én mondom: van még egypár dobásunk ebben a kifényesedett világban! Na? Hiszed? Nem hiszed?

NYÁRINÉ: Ha te mondod, igen.

NYÁRI (önmagát is áltatva): Ezt szeretem, ahogy most beszélsz. A régi hangodat. (Visszatér erre, mert ez izgatja.) Mégis... mit akar a fiú?

 

NYÁRI: Túl nagy ez a csönd, Angéla. Az idő is nehezebben múlik.

NYÁRINÉ: Télen mindig ilyen. És most nincs is mire várni. Azelőtt figyeltem, hogyan jön a HÉV, késik-e, jössz-e már haza.

NYÁRI: Kértelek, mondjál már valamit, szólalj meg néha. Ülsz, és nem szólsz egy szót se.

NYÁRINÉ: Mert nem akarlak zavarni, Ernő.

NYÁRI: Nem veszed észre, hogy avval zavarsz, hogy nem zavarsz? Semmi baj. Csak azért mondom, nem szeretném, ha túlságosan figyelnél rám. Te csak élj úgy magadnak, mintha nem is volnék idehaza.

NYÁRINÉ: Úgy élek pontosan.

NYÁRI: És neked ez elég?

NYÁRINÉ: Igen, azt hiszem.

NYÁRI: Nem azért maradtam ki az üzemből, hogy gyilkolj a hallgatásoddal. Hogy büntessél - valamiért, nem tudom, miért. Én magamról elmondtam mindent. Mit akarok és hogyan. Te csak igent mondasz és nemet. Ne játsszunk hallgatást. Attól a falra mászok!

NYÁRINÉ: Ennyi telik. Nem akarok rosszat neked.

NYÁRI (elcsöndesedve): Tudom.

NYÁRINÉ: Hajolsz a munkád fölé, vakoskodsz a lámpa mellett, pusztítod a szemed. De amit csinálsz, eltakarod a hátaddal, dugdosod. Nem az enyém.

NYÁRI: Mert azt akarom, hogy majd úgy lásd, mikor minden tökéletes. Amikor égnek benne a sárga kis reflektorok. De most még nem tudom hová bekapcsolni, nincs villanyunk. El tudod képzelni a kis halakat, ahogyan átsüt rajtuk a fény? A színes kagylókat, ahogy a sziklára tapadnak? A kis ventillátort, ahogy az algákat remegteti? Tudod, milyen az, amikor az egész - hogy is mondják? FOSZFORESZKÁL. Érted ezt?

NYÁRINÉ: Nem értem.

NYÁRI: Na látod! Nem egyszerű. Figyeld! Próbáld elképzelni. Tudod?

NYÁRINÉ: Azt hiszem... azt hiszem, szép lesz.

NYÁRI: Azt hiszed? Nem látod a halakat? Mindegyiknek más és más színe van. Pöttyösek, csíkosak, tarkák. Lehet látni őket. Villany nélkül is.

NYÁRINÉ: Nagyon sok munkád van benne. Ennyi idő alatt egy kétszemélyes rekamiét is megcsináltál volna.

NYÁRI: Egy kétszemélyes rekamiét. Angyalkákkal?

NYÁRINÉ: Te most engem nagyon butának gondolsz, de én mégis megkérdezem: ez mire való?

NYÁRI: Hát nem veszed észre, hogy olyan, mint a valódi?

NYÁRINÉ: De ha van valódi, minek ölöd magad ezzel?

NYÁRI (derűs fölénnyel): Mert ez művészet, Angéla! És a művészet az mégis más!

NYÁRINÉ (a derűtől megtévesztve): Több?

NYÁRI: Hogy több? Fogalmad sincs! Sokkal!

 

LACI: Az öreg?

NYÁRINÉ: Átment a szomszédékhoz, kipróbálni ezt a hogyishívjákot. Ezt a - így mondja apád - szárazakváriumot.

LACI: Még mindig ezzel nyűglődik? Hülyeség!

NYÁRINÉ: Ne mondjál ilyet! Ez művészet.

LACI: Egy frászt! Bohócot csinál magából az öreg. Száraz akvárium! Gyógyterápiások csinálnak ilyet.

NYÁRINÉ: Nem értelek, és nem is akarlak érteni.

LACI: A múltkoriban a viaszosvászon alá lestem. Gyerekjáték. Öreg ember, és ilyesmivel foglalkozik.

NYÁRINÉ: Ne légy goromba!

LACI: Ahelyett hogy valami rendes fusit vállalna, amiért pénzt kap. Egy öregember, aki ólban akar meghalni. Mért nem téríted észhez, anya?

NYÁRINÉ: Gonosz vagy, kegyetlen!

LACI: Jóság az, mikor kussol az ember? A zöldet pirosnak mondja? Azt hiszed?

NYÁRI (belép, jókedvű): Á, az én Laci fiam! Szervusztok! Hogy s mint? Hoztam egy üveg bort, Angéla. A próba prímára sikerült! Bekapcsoltam a szerkezetet a konnektorba, kigyúltak rendesen a kis sárga reflektorok, a halak elkezdtek úszkálni, mint a bolondok. A víz nélküli vízben. Az algákat fújta a ventillátor, minden lobogott, mozgott; zöld és rózsaszínű fények! Ahogy jöttem haza, néztem az utat, még öt oszlop, és itt a villany! Dolgoznak a fiúk! Nálad mi újság, Laci?

LACI: A sok közül semmi, öregúr. Hogy ízlik a nyögdíj?

NYÁRI: Időbőség a köbön. Olyan sok van egy napból, hogy eltévedek benne. Pedig reggeltől estig, ahogy anyád mondja, gyilkolom a szemem. Még arra is jut idő, hogy ellássam a nem létező tyúkokat, szórjam a nem létező magot.

LACI: És hogy szolgál az egészség, öregúr?

NYÁRI: Érdekel igazán? Mert ha igen, válaszolok. Kitűnően. Adjál poharakat, Angéla. Erre a gyönyörű napra inni kell! Elkezdett élni a szárazakvárium. Úszkálnak a halacskák! És a fiam is megtisztel egy beszélgetéssel. (Tölt.) Egészségetekre. Az este szép tiszta, telihold, csillagok, miegymás. Már tavaszi szaga van a levegőnek. Jó időt jósol a rádió. Holnap nekimegyek a sufninak.

LACI: Éppen azért jöttem.

NYÁRI: Beszállsz? Segítesz? Vegyél ki szabadságot, a pénzt majd kipótolom.

LACI: Gizi meg én tegnap összeházasodtunk.

NYÁRI: Utólagos gratulációm. Isten éltessen! (Koccint.)

LACI: Gyereket vár. Jól benne van az időben. És albérletben nem szülhet.

NYÁRI: Majd szül a kismamaotthonban. Szociális államban élünk.

LACI (keményen): Kell a sufni!

NYÁRI: Hogy micsoda kell?

LACI: Jól hallottad. Látom, hozattál anyagot is. Lakás lesz belőle. Majd beszállsz segíteni te! Fészket csinálni az unokádnak. Rád fér egy unoka, vagy nem? Eddig mindig emiatt nyúztál. Az unoka, számíts rá, megérkezik! Kicsit később, mint a villany, de időben.

NYÁRI: Beszéljünk komolyan, Laci. Próbáljuk megérteni egymást.

LACI: Nem jól kezded. Ez még nekünk sose sikerült.

NYÁRI: Rosszul emlékszel. Csak jóakarat kell hozzá.

NYÁRINÉ (reménykedve): Így szeretem. Ha szép csöndesen beszélgettek. Van marhapörkölt, Laci.

LACI: Már vacsoráztam, anya. Gondolom, apa, ezt megértheted. Nem tudok másképp lakáshoz jutni. Ha ötszáz évig élek, akkor se.

NYÁRI: Tudod, hogy mit tervezek évek óta. Az egész jövőmet erre alapítom.

LACI: Micsoda jövődet?

NYÁRI: Ott lesz a műhelyem. A műtermem.

LACI: Nagyzolás. Telebeszélték a fejedet.

NYÁRI: A sufnit nem adom!

LACI: Röhej. A jövő. A művészet. Tudod, mi ez? (Megzörgeti a viaszosvásznat.) Csinálmány. Rossz giccs.

NYÁRI: Hozzá ne nyúlj!

NYÁRINÉ: Ernő! Kérlek!

NYÁRI: Ez volna az én fiam?

LACI: Ilyenre sikerültem.

NYÁRINÉ: Fiam, most szépen elmégy. Igen, elmégy. És máskor beszélgetünk.

LACI: Nem megyek. Nekem most kell a sufni! És neked, öregúr, kötelességed.

NYÁRI: Hányszor ássalak ki a szemétből? Kitaníttattalak. Technikus vagy. És mire jutottál? Elfogyasztottál két asszonyt, és most egy harmadikat akarsz fölzabálni. Semmi közöm hozzá. Csináld!

NYÁRINÉ: Ernő! Van pénzünk. Adjunk pénzt.

NYÁRI: Adjunk, persze! Kiszedjük a szalmazsákból. Mennyi kellene, fiatalúr? Százezer? Kétszázezer?

LACI: Nekem a sufni kell.

NYÁRI: Nem adom.

LACI: Kell hogy odaadd!

NYÁRI: Kell? Milyen jogon?

LACI: Azon a jogon, hogy kétszer olyan öreg vagy, mint én. Azon a jogon, hogy túléllek, és rajtam múlik, mit mondok rólad, amikor már nem leszel.

NYÁRI: Takarodj, mert szétverem a fejed!

NYÁRINÉ: Ernő! Kérlek!

(Csattan az ajtó.)

 

(Halk magnózene, modern dzsessz, szertelen, italtól megemelt beszélgetés, pohárkoccintások.)

GYÖNGYI (kacagva): Isteni ízlésed van, Eszter! Ahogyan ezt a lakást kifényesítetted!

 

(Kívülről csöngetés.)

ESZTER: Hívtál még valakit, Lali? Mintha csöngettek volna.

KUTAS: Senkit, drágám. Megnézed?

CZIBOR: Szóval én reggel jövök érted...

GYÖNGYI: ... és úgy vonultok a repülőtérre! Az örökös fogadóbizottság. A ferihegyi ikrek. Lennétek szívesek tölteni? Kösz!

KUTAS: Közép-Kelet. A mi területünk. Persze hogy ikrek. Mit lehet tenni, Gyöngyikém?

ESZTER: Tessék csak beljebb, Nyári úr! (A háttérzene elhallgat.) Ő a mi ezermesterünk.

NYÁRI: Jó estéket!

KUTAS: Nemcsak ezer-, ezeregymester. Hozta isten, Nyári úr!

NYÁRI: Látom, rossz időben. Vendégség. És későn is van már.

GYÖNGYI (félrészegen, kacarászva): És miben ezermester, sőt ezeregymester, ha szabad tudnom?

ESZTER: Ide tessék, a kedvenc foteljába. És tegye le azt a csomagot!

CZIBOR: Gyöngyi szívem, gondolom, az ezermester éppen abban ezermester, hogy... miben is? (Fölnevet.)

KUTAS: A szó is megmagyarázza, Gyöngyike: ezer dologhoz ért! Sőt ezeregyhez. Tölthetek?

NYÁRI (viccnek szánja): Éppen kiszáradt a torkom. (Koccintanak, isznak.)

GYÖNGYI: Csak azért kérdezem, mert nálunk a vécéöblítő krónikusan folyik. Tessék elhinni, ezermester úr, idegbaj.

KUTAS: Valamit tartogat nekünk?

NYÁRI (önmagától meghatódva): Elhoztam. Úgy, ahogy ígértem: hogy jövök, váratlanul.

ESZTER: Vártuk.

GYÖNGYI (kacagva): Mióta, Eszterkém?

ESZTER: A meglepetés?

NYÁRI: Az.

ESZTER: Tudjátok, a titok.

GYÖNGYI (sikoltozva nevet): A titok! Szia! (Pohárcsöngés.) Közös titkaitok vannak az ezermester úrral? És maga nem is féltékeny, Lali?

KUTAS: Úgy ismer, hogy nem? Állatian! No, bontsuk csak ki azt a csomagot, Nyári úr! Égek a kíváncsiságtól. De előbb még egy kortyot. (Koccint.)

(A viaszosvászon száraz csörgése, várakozó csönd.)

NYÁRI: Ha jól kapiskálom, van itt valahol egy konnektor a zeneszekrény alján. Hová tehetem?

ESZTER: A lemezjátszó mellé, a főhelyre.

NYÁRI (ünnepélyesen): Kérem, ez most így szükséges, le kell oltani a villanyt.

GYÖNGYI: Halacskák! Icipici aranyhalak! Akvárium!

NYÁRI: Szárazakvárium.

CZIBOR: Hát ez marhául frappáns! És ez mind a maga műve? (Csiklandozza a nevetés.) Maga hozta össze az egészet?

NYÁRI (nem veszi észre a gúnyt): A halak és a növények a természettudományi lexikon műmellékletéről. Pisces. Latin. A szomszédom szerint, aki madarakkal foglalkozik...

GYÖNGYI: Halálian vicces! (Pityókosan.) Látod, apu, ez van, és nálunk éjjel- nappal folyik a vécé!

ESZTER: Gyönyörű! Hogy maga miket talál ki, Nyári úr! Hogy merre viszi a képzelete!

NYÁRI (egészen közelről, vakmerően, elfulladva): Magának, Eszter. Egyedül magának.

KUTAS: Na jó, most már talán meggyújthatjuk a villanyt. Nagyon ügyesen dobta össze ezt a micsodát, de sajnos nincsenek apró gyerekeink. Mennyivel tartozunk?

NYÁRI: Ennek nincs ára. Eszmei értéke van.

CZIBOR (röhögve): És mennyi az forintba átszámítva?

ESZTER: De kérem, Pali, legyen szíves!

CZIBOR: Eszmei érték. Micsoda szókincs!

GYÖNGYI: Ha egyszer eljönne hozzánk, édes Nyári úr, helyrelökni azt a vízöblítőt. (Félrészegen, majdnem kiáltozva.) Az a folytonos zúgás! Idegbaj!

NYÁRI: Szóval megmondtam, nincs ára. Nem is akárkinek készült.

KUTAS: Egyszerűbb lenne, ha kifizetném. Mivel tartozom?

NYÁRI: Maga, Kutas úr, semmivel.

KUTAS: Nem akarom megbántani, de meg kell mondanom, nehogy félrevezessem...

ESZTER: Légy szíves, hallgass!

KUTAS: Ha megfogad egy tanácsot, egy józan tanácsot...

CZIBOR (durván): Értse meg, ezermester úr, ez egy gyerekes marhaság!

ESZTER: Nyári úr, kérem, kedves Nyári úr, én gyönyörűnek találom.

GYÖNGYI (kacagva): Olajban kisütjük a műanyag halacskákat.

ESZTER: Ne csomagolja vissza, Nyári úr. Ezek csak olyan vicces emberek.

NYÁRI: Igen, vicces emberek. Köszönöm. És minden jót!

 

(Dermedt csönd, majd összevissza nevetés, s utána)

GYÖNGYI: Most min röhögünk, gyerekek? Kihagytatok valamiből?

(1981)

 

JÓISTEN FARMERBAN

HANGOK

RÓZA
ÁRVAI
FIATAL FÉRFI
ORVOS
NŐVÉR
OSZKÁR
SZOMSZÉDOK, ISMERŐSÖK


1

(Ciripelő telefoncsöngés, néhányszor egymás után. Falióra ütései. Újabb telefon, most már konokabbul. Az ablakon túlról autózaj, közben újabb telefoncsöngetés. Kopogtatás egy külső ajtón, először szerényen, majd dörömböléssé fokozódik. A három zörej, kopogtatás, csöngetés, óraütés összeolvad. Ezekből a hangmotívumokból dübörgő, atonális hangzavar lesz. Utána egy pillanatra néma csönd, majd a kezdeti telefonciripelés, amely átúszik az első jelenet kezdetére.)

*

ORVOS: Vigyék a nénit a röntgenbe!

HANG: Igen, adjunktus úr.

ORVOS: Ön? Rokona? Hozzátartozója?

ÁRVAI: Megboldogult anyám húga volt.

ORVOS: Volt?

ÁRVAI: A húga.

ORVOS: Mikor találtak rá?

ÁRVAI: Egy órával ezelőtt törtük rá az ajtót a szomszédokkal. Tegnap este még beszéltünk vele telefonon. Én és a feleségem. Minden este föl szoktuk hívni. És hetenként két-háromszor meglátogattuk. Ma, nem is tudom, miért, már délben kerestem, de nem vette föl a kagylót.

ORVOS: Akkor ezek szerint tizennyolc órát feküdt a földön, félig eszméletnél.

ÁRVAI: Ült. Tágra nyílt szemmel. Mint aki csodálkozik.

ORVOS: Egyedül él?

ÁRVAI: A fiával és a férjével. (Zavartan.) Úgy értem, az emlékeiben. Mindkettőt a háború pusztította el. Azt hiszem, főorvos úr, ha úgy mondom, valóban együtt élt velük, nincsen ebben semmi túlzás. A fiát munkaszolgálatra vitték, emelés közben a lábára zuhant egy síndarab - azzal gyanúsították, hogy szimulál. Vérmérgezés. A férjét pedig... (Észbe kap.) Bocsánat, hogy túlrészletezem...

*

OSZKÁR (hang a múltból): Te csak ne reszkess folyton, Róza! Tőled az ember idegbajt kap, annyira félsz. Hozzám nem nyúlhatnak. Engem eddig még mindig mentesítettek. Nézzenek ide, mondom nekik, és megmutatom a vállamat, és a mellemet, ahol fölszakította a golyó. Első világháború. Przemysl. Én megtettem a kötelességemet. Tessék: Károly-csapatkereszt, frontharcos-igazolvány. Hol voltak maguk, amikor én már a véremet adtam!

*

RÓZA (a régi, fiatal hangja): Tudják, drágáim, ő mindig azzal vádolt engem, hogy félek. Hát igen, én féltem, örökké féltem. Pedig megtettem a magamét. Tiszteltem a szüleimet, jó feleség voltam, és merem mondani, jó anya. És eljártam a templomba. Ő azt mondta, nem fél, hogy a válla és a melle és a Károly-csapatkereszt. De negyvennégy novemberben elvitték a nyilasok. Csomára. Ezt csak később tudtam meg valakitől, hogy Csomára. Azelőtt nem is tudtam, hogy van. "Álljanak ki a mentesítettek!" Oszkár volt az első, aki kilépett. "Na látja, maga jó magyar ember." Megásattak velük egy jó, hosszú árkot, és belelőtték őket. (Kis csönd után.) Pedig én az embereket tiszteltem, az embertársaimat.

*

OSZKÁR: Esni kezdett az eső, de egészen csöndesen. Na, mondom, náthás leszek, de majd a Róza teája... (Nem szemrehányóan.) Nem voltál kint az exhumáláson.

HANG: Ügyesen azokkal az ásókkal!

HANG: Csak messziről láttam. Egyikük valamit héberül imádkozott.

*

ÁRVAI: A fiát is megölték, a férjét is megölték, és az élete a saját kis özvegyi személyére csupaszodott. Ő a kettős csapást, mint valami pajzsot, úgy tartotta maga elé: ettől remélt védelmet az emberi farkastörvények ellen. Mert neki nem ért véget a háború, a halottai ott ültek az ovális, sötétbarna asztal mellett, a kilazult lábú kárpitozott székeken; hozzá bármikor bedörömbölhettek idegen férfiak, szétlazult hajú, megvadult némberek, hogy átkutassák reccsenő szekrényeit, szorosan záruló fém- és fadobozait, hogy vélt kincsek után kutassanak. Mindez csak beidegzett rémület, tudta ezt jól, de mégis! Előtte mindig, életükben és halálukon is túl, két szálegyenes testőr haladt, a fia és a férje.

*

HANG: Tessék parancsolni, a fölvétel, adjunktus úr.

RÓZA (mai hangja; nem öreg, inkább szelíd hegedűhang): Hát te is itt vagy, drágám?

ÁRVAI: Nem tetszik emlékezni? Együtt jöttünk a mentőkocsin.

ORVOS: Igen. (Halkan.) Combnyaktörés. Reggelre kérem a kettes műtőt előkészíteni. (Orvosi, nyugtató hangon.) Egy kis repedés, néni. Egy-kettő, és táncolni tetszik. Hány éves is a néni?

RÓZA (meggyötörtségében is viccesen): Valahogy nyolcvan körül.

ÁRVAI (az orvosnak): Öt-hat évet letagad.

RÓZA: Meg tetszik engem operálni?

ÁRVAI: A jóisten megsegíti. A maga jóistene.

RÓZA (érdesen): Az én jóistenem? (Átvált.) Azt hiszem, táncolni én már biztosan nem fogok. A fiam odaállt elém, és azt mondta: anya, kérem szépen ezt a tangót! Fölkért, meghajolt. Szép, magas gyerek, szőke hajú. Nemesfémvésnök, műhelyében a legjobb segéd. Vele igen, de azóta nem, főorvos úr, azóta soha. (Nehezen szánja rá magát.) Adjunktus úr... volna itt valami... én nem is tudom... nem is tudom, hogy fejezzem ki magam!

HANG: Az ágyat elkészítettük a néninek.

ORVOS: Tessék csak mondani.

RÓZA: A mentőautóban... szóval ott... úgy éreztem, most, azonnal ki kell mennem. Kisdologra. Rettenetesen röstellem. Te ne hallgass ide, fiam, légy szíves. (Kis döbbenettel.) De hiszen ott voltál te is.

ORVOS: Ilyen esetben ez természetes. A vese, a záróizmok hirtelen üzemzavara. Nincs mit szégyellni ezen.

RÓZA (a sírás határán): És azt mondta az a doktor úr az autóban, csak végezze el nyugodtan, mamika, és én, bocsánatot kérek, bepisiltem... Hát idejutottam, adjunktus úr.

*

RÓZA (élénk, megemelt telefonhangon): Igen, drágáim, már megvacsoráztam. Hogy mondod? Nem hallom egészen tisztán. Persze, nagyon finom vacsorám volt. Vajas kenyér, juhtúró és (szívből fölnevet) újhagyma, képzeld, fiam! Most szépen rendet rakok; este lesz valami film a tévében. Még Sanyikával láttam annak idején. A Körúton, a Palace-ban. Greta Garbo! És az a gyönyörű ember, az a másik nagy színész, a csodálatos sötét szemével... Látod, ilyen az öreg ember agya. Itt van az arca a szememben, de a fejemből kiment a neve. Igen! Boajé! Hát majdnem szerelmes voltam belé. Micsoda férfi! És láttad volna mint Napóleont! Hát ott van már ő is a többiek között. A föld alatt. De jó, hogy átvetted a kagylót, Ilonkám! Nekem a hagyma nem árt! Megengedek magamnak egy kis luxust. Igen. Még hosszú az este. Egy kicsit jövök-megyek a lakásban, mintha őket kellene ellátnom. És a ti öreg nénitek, jól tudod, imádkozni is szokott. Tudom, ti ezt megértitek.

*

ÁRVAI (Lezárja a tévét, nem tud elszakadni tőle, nézi, ahogy a fény összezsugorodik és ellobban, aztán elkezd csoszogni a mamuszában; tárgyak, emlékek, kifakult tükrök. Kezet mos, bezárja a kettős ajtó négy biztonsági zárját, belenéz az állótükörbe, elgörbíti a száját. Te voltál valamikor az aranyhajú Róza? Neked mondták valamikor, te ibolyaszemű? Téged mutogattak büszkén a szüleid szombat délutánonként, sétálgatva a kőből rakott szökőkút körül? Olyan, mint egy született grófnő, ezt mondták az emberek.)

*

RÓZA (fiatal hangja): Nem, Oszkár, nem. Maga rendesen kitanulta a szakmáját, maga gyönyörű retikülöket csinál, meg más mindenféle táskát, ez rendben is van. Van kenyere, van jövője, eltarthat majd egy családot. De maga után megfordulnak a lányok. Maga olyan, mint egy testőr hadnagy a királyi várból. Én mindig azt kérdezem: jó férj lesz magából? (Mai, öreges, derűs hangján.) Elég jó férj lett belőle, de - öregasszonynak szégyen ezt kimondani - továbbra is szerették a nők. És ő ezt általában viszonozta. Ezért nem voltam boldog vele.

*

LÁTOGATÓ (nő): Tessék elhinni, annyira tetszik hiányozni nekünk. Az egész háznak. Ahogy végig tetszik menni a gangon, olyan csöndesen. És mindenki tudja - valaki így mondta -, hogy ott megy a jóság.

LÁTOGATÓ (nő): Az egy szent asszony, így mondja mindenki, még aki nem hisz semmiben, az is.

LÁTOGATÓ (nő): Kérem, én hivő katolikus vagyok, de Isten csak egy van, és az ő istene a miénk is. Én legalábbis így látom.

LÁTOGATÓ (nő): A harmadik hónapban vagyok, Róza néni, hiszen tetszik tudni. Tessék valami jót kívánni nekem.

LÁTOGATÓ (férfi): Lángol az arca. Nincs magának láza, kedves néni?

*

ÁRVAI: Hogy ég a fölfekvése? Majd szólok az inspekciósnak. De a legnehezebbjén már túl vagyunk, édes néni. Az adjunktus úr azt mondja, strammul tetszett viselkedni. És hogy a műtét teljesen oké. Ha most fárasztaná a válasz, ne tessék semmit se mondani. Majd beszélek én.

RÓZA (halkan, viccnek szánja): Megszögeztek, mint egy rossz asztalt.

ÁRVAI: A humora is a régi! A mamának is ilyen humora volt. Milyen jókat tudtak kacagni, mikor magukra sötétedett a szombat este! Hogy ízlett a cseresznyés rétes, amit - és ezt külön alá akarom húzni - Ilonka saját kezűleg sütött?

RÓZA: Nem ettem belőle.

ÁRVAI: Ejnye, ejnye, nincs étvágy? Szólunk a doktornak, és ad valamit.

RÓZA (tagoltan; szavait megemeli az indulat): Nem akarok cseresznyés rétest enni!

ÁRVAI: Almás pitét? Vajaspogácsát?

RÓZA: Semmit. Nyolcvanhét éves vagyok.

ÁRVAI: Nyolcvanegy.

RÓZA (erélyesen tagolva, mint az előbb): Nyolcvanhét. Én jobban tudom. Hagyjál aludni!

ÁRVAI (álviccesen): Engem nem lehet kitiltani innen. Látogatási időben. Jogom van, hogy itt legyek.

RÓZA: Jogod van, hogy itt legyél, de nekem is jogom van, hogy egyetlen szavadat se higgyem. Mindig kívántam, hogy szépen beszéljenek velem, hogy megértsék a gyászomat, hogy megvédjenek. Most nem! Nem kell az irgalom. Az egész testem csupa seb.

ÁRVAI: Semmi irgalom, édes néni. Az adjunktus úr azt mondta, a műtét jól sikerült. És azok a sebek, a fölfekvések...

RÓZA: A halál pecsétjei.

ÁRVAI: Honnan vesz ilyeneket?

RÓZA (keserűen, gúnyosan): Olvastam.

ÁRVAI: Meg vagyok döbbenve, édes néni. Maga és a maga csodálatos hite! Hogy átjött az égő poklokon, egészen idáig. Hogy meg tudta őrizni saját magát. A jóságát, a türelmét, az emberszeretetét. És ezzel még nekem is segített.

RÓZA: Rájöttem valamire, fiam. Én azért hittem olyan nagyon, mert gyáva voltam. Mert mindentől és mindenkitől féltem. Mert a gyöngeségemmel védekeztem. Hogy sajnáljanak. Aki örökké fél, az belekapaszkodik a semmibe. Csókolom a drága kis feleségedet, és üzenem neki, ne süssön nekem semmit. Ha nem tudnád, cukorbajos vagyok.

ÁRVAI: Ezt most tetszett kitalálni. Jó, nem lesz több cseresznyés rétes. (Élénken.) Délelőtt voltam a lakásban. Minden a legnagyobb rendben. Az ajtót megcsináltattuk. A lakásban az egyik ablakot nyitva hagytam. Csak a néni hiányzik belőle. A gobelinképek a falon, a gyönyörű horgolt terítők, Sanyika és Oszkár fényképei és az imakönyvek. Befizettük az utalványokat is. Szóval, édes néni, a lakás, hogy is mondjam...

RÓZA: Sosem szerettem a cseresznyés rétest. De azért nagyon szépen köszönöm.

*

NŐVÉR: Valamit kérdeznék, Rózsika néni... fölébresztettem talán?

RÓZA: Nem, nővérke, ébren vagyok. Tessék.

NŐVÉR (szelíden): Csak azt szeretném megkérdezni, hogy melyik felekezethez tetszik tartozni, csak azért, mert bejár ide a betegeinkhez a szomszéd plébániáról a tisztelendő úr minden kedden. Csupa szív és lélek! Csütörtökön egy református tiszteletes, egy nagyon kedves ember, és szerdánként (némi tapintattal) egy rabbi, mármint az izraelitákhoz, ő is nagyon figyelmes. Igaz, hogy Rózsika néninek rengeteg a látogatója, de ők másról beszélgetnek.

RÓZA (majdnem derűsen): Egyiket sem kérem.

NŐVÉR: De ők nagyon szívesen. És adományt se gyűjtenek.

RÓZA (szelíden, mint aki mosolyog): Nem kérem őket.

*

RÓZA: Hogy kerültem én ide? A padlóra. Itt ülök, és nem mozdul a testem. A testem, mint az anyag. Húz lefelé. És fáj. Az egész. (Miközben beszél, a háttérben az óra ütni kezdi a tizenkettőt.) Leléptem az ágyamról, hogy kicseréljem (Mint aki elfelejtette, hogy mit, de aztán eszébe jut.) a... mit is? ... a kispárnámat. Kicserélni a kispárnámat. (Számolja az óraütéseket.) Tíz. Tizenegy. Tizenkettő. Még csak éjfél! (Hosszú csönd, dinamózúgás.) Fáj! (Halkabban.) Fáj. (Beletörődve.) Fáj. (Motorzaj az utcáról.) Istenem, egy autó! És még egy! Csak jönnének még, egymás után. Nem mozdul a testem. Mintha odakötözték volna. Hová? Mihez? (Kis csönd után.) Hál' isten, megint egy autó! Ha el tudnám érni a telefont. Itt van az éjjeliszekrényen. Olyan közel, hogy majdnem megérinthetném. Az a pár centi. Ha a karom egy kicsit hosszabb volna. A kezem. "Milyen szép, finom kezei vannak, Róza" - ezt mondta Oszkár, amikor még udvarolt. (A lépcsőházból búcsúzkodó vendégek szétszórt zaja.) Kérem szépen! Kérem szépen! Itt a Róza néni! (A külső zajok elszivárognak.) Legalább jönne még egy autó. Százat számolok, és jön egy autó. Egy, kettő, három, négy... tizenegy, huszonöt... Fáradt vagyok. Öreg vagyok. Szeretnék visszajutni az ágyamba! (Váratlanul, kiáltva.) Segítség! (Csodálkozva.) Senki. Ezek a vastag falak. Ezek a dupla ajtók. Istenem, veled vagyok itt bezárva, és te mindig mellettem voltál. Megfogtad a kezemet. Átvezettél. Hová? Nem is tudom. (Kintről egy autó.) Autó! Ez jó jel. Megint elkezdem a számolást. Egy, tizenhárom, negyvenöt. Odakint emberek. És egyszerre csak észreveszik, ez a Róza néni nincs sehol. (Óraütés.) Mennyit ütött? Jaj, csak nehogy megálljon! De nem állhat meg, este fölhúztam. Este. Mikor is volt este? Este, este, este. Ha sokáig mondom, az egész összefolyik, és már nem is értem. (Óraütések egymás után, aritmiásan fölerősödve: mint az ütőhangszerek; utána teljes, abszolút csönd, majd az öregasszony szinte kántáló öröme.) Szép lassan világosodik. Mint amikor az egyik függönyt fölhúzzák a másik után. (Csönd.) Ilyenkor szoktam fölébredni. Anyám is ilyen volt. Korán kelő. Nemsokára kisüt a nap. (A ház elé érkezik a szemétgyűjtő teherkocsi; döndülő kukák, kiáltozások.) A kukások! A kukások. Azok a jó, kedves hangos emberek. Hozzám mindenki kedves. (A külső zaj eltávolodik.) Ha visszamehetnék az ágyamba. Ha vissza tudnék jutni az ágyamba. Légy szíves, kérlek, légy szíves. Én csak a kispárnámat. (Kopogtatás a külső ajtón.) Tessék, itthon vagyok! (Elfulladt hangon.) Nem tudok ajtót nyitni. Itt ülök a földön, kedvesem. (A kopogtatás erősödik, majd abbamarad.) Elment. Mindenki elmegy. Mindenki itt hagy. De te? Te mért nem veszel észre? Te keresztüllátsz a falakon! Neked suhog a szárnyad (Óraütés.) Talán ő válaszolt. (Zeneien, tisztán fölcseng a telefon.) Istenem, a telefon. (Majdnem énekelve az örömtől.) A drága, jó telefon! Hogy szeretem, ha csönget! Itt vagyok, édeseim. Halló! Halló! Csak egy hosszabb kéznyújtás, és elérhetném. Nem tudok. Nem tudok. Fáj. (A telefon elhallgat.) Szólalj meg újra, szólalj meg! Sokat harcoltam érted, milyen kínlódás volt, mire megkaptalak. Én egy teljesen magányos özvegyasszony vagyok, elvtárs, nekem életkérdés, hogy legyen telefonom. Én egy nagyon, nagyon öreg és sokat szenvedett nő vagyok. Az egész életem egy tragédia. Tetszik tudni, az uramat elvitték. Csomára. A uramat elvitték Ukrajnába, a nővérem, anyám helyett anyám, már negyven éve halott. Negyven év! Ön akkor még a világon se volt. Valaki azt mondta, egy nagyon művelt ember, ez a szenvedés teljességgel aránytalan. Teljességgel. Ennyit kiosztani egyetlen embernek... Ez aránytalan teherviselés. Így mondta. Egy nagyon finom, művelt ember. Ugye át tetszik érezni a helyzetemet? (Újabb telefoncsöngés, amely néhány kísérlet után abbamarad.) Halló! Kérem szépen, halló! (A nem távoli templom felől déli harangzúgás.) Elaludtam. Azt álmodtam, hogy ülök a földön, és oda vagyok kötözve. (Hosszú csönd, utána ismétlődő kopogtatás, dörömbölés, majd dübörgő zaj, beözönlő emberi hangok.) Maguk mit keresnek itt? Ez az én lakásom. Én egy elhagyatott özvegyasszony vagyok. Nekem csak halottaim vannak. És még hálóingben vagyok. És még nincs kitakarítva. Hogy mertek betörni ide? Segítség!

*

ORVOS: Tegnap újból megröntgeneztük. A szögecs pontosan a helyén. A csont szépen illeszkedett.

ÁRVAI: Nahát, ez jó hír, adjunktus úr.

ORVOS: Hogy úgy mondjam, a helyzet konszolidálódott.

ÁRVAI: Ezek szerint ez már a gyógyulás.

ORVOS: A sebészeti részt befejeztük.

ÁRVAI: Szívből örülök. De ő, szegényke, említett valami fölfekvést. És fájdalmai vannak.

ORVOS: A fölfekvést magával hozta. Úgy látszik, már előzőleg sem tudta visszatartani a szükségletét.

ÁRVAI: A mentőkocsiban történt először.

ORVOS: Az ilyenről nem szívesen beszélnek. De ezt is kezeltük, amennyi rajtunk múlott. Forgattuk, megkapta a szükséges antibiotikumot. Ez itt sebészeti klinika. És a sebész föladata véget ért. Azért is kérettem önt mint hozzátartozóját, hogy a továbbiakat megbeszéljük.

ÁRVAI: Szóval a fölfekvés nem okoz különösebb gondot?

ORVOS: Kisebb-nagyobb lázak, hőemelkedések, ezek együtt járnak vele. A dolog rendbe hozható. De mint mondtam, mi sebészeti klinika vagyunk. El kell a nénit helyezni egy utókezelő intézetben. Van rá módja, hogy elintézze, vagy intézkedjünk mi hivatalosan? Sajnos hétfőn ki kell üríteni az ágyat. Egyébként, hogy egy jó hírrel szolgáljak: a nénit kiültettük egy karosszékbe. El kell vonnunk az ágytól. Nagyon bölcs az idős hölgy. Egyenesen élvezi a változást. Kérem, látogassa meg.

*

ÁRVAI: Tetszik látni, a szavaim nem voltak üres szavak. A néni ül, látja az embereket, kilát az ablakon.

RÓZA: Ülök, és kilátok.

ÁRVAI: És már a humora is a régi.

RÓZA: Az nagyon régi. A humorom. De most már szeretnék visszafeküdni.

ÁRVAI: Erre még kicsit ráérünk. Jó nézni így a nénit, ebben a karosszékben, ahogy az arcára rásüt a nap.

RÓZA: Hát csak gyönyörködjél.

ÁRVAI: És még valami, édes néni. Az előbb mondta az adjunktus, a csont már gyógyulóban.

RÓZA: Most az jön, ugye, hogy szimuláns vagyok, és egykettő kidobnak innen, hogy ne vegyem el az igazi betegek helyét. Ezt akartad mondani.

ÁRVAI: Majdnem.

RÓZA: Neked is visszatért a humorod.

ÁRVAI: Viccelünk egymással.

RÓZA: Csak viccelünk, fiam. Kizárólag.

ÁRVAI: Arra gondoltunk, hogy a kórház után, mert ők már megtették a magukét...

RÓZA: Kérlek, segíts vissza az ágyba. Majd beléd kapaszkodom.

ÁRVAI: Milyen forró a néni.

RÓZA: Talán mert ahogy mondtad is, rám sütött a nap.

ÁRVAI: Arra gondoltunk, jó lenne egy kis erősödés, pihenés. Elfelejteni az egészet.

RÓZA: Mint egy rossz álmot, ugye?

ÁRVAI: Talán valami szanatórium...

RÓZA: Így. Ez nagyszerűen sikerült. Kérlek, igazítsd meg a párnámat. Mit is mondtál az előbb? (Tagolva.) Nem megyek sehova!

*

(A kórteremből távozó emberek beszélgetése, zaja, majd kiüresedett csönd.)

RÓZA: Hál' istennek, vége a látogatásnak! Huszonnégy óráig szünetel az irgalom. De már az is elfogy lassan; az emberek nem tudnak semmi újat kitalálni, csak azt: tessék türelemmel lenni, meg hogy minden a legnagyobb rendben és így tovább. Alig várják, hogy kilépjenek a kapun, nagyot lélegeznek, hogy ők nem maradtak itt. Hagyják el ezt a nagy jószívűséget. De neked mindig kellett a szeretet, Róza, még a buta, üres szavaknak is örültél; zsaroltad az embereket a jóságaddal. Holnap megmondom Árvainak: fiam, légy szíves, hagyd abba. Ne hazudozz nekem, mert elkezdek veszekedni veled. Pedig mi soha nem veszekedtünk, ugye, fiam?

NŐVÉR: Szólni tetszett?

RÓZA: Mondtam volna valamit?

NŐVÉR: Máma megint szépen voltak látogatói, Rózsika néni. Milyen jó annak, akit ennyien szeretnek!

RÓZA: Ennyien. Köszönöm szépen, nővér.

NŐVÉR: Mit tetszik megköszönni?

RÓZA: Megszoktam az életemben, hogy mindent mindig megköszönök. Vegye úgy, hogy előre köszöntem meg valamit.

NŐVÉR: Tessék bevenni az altatóját. És itt a víz, néni. Egészen friss, ahogy kérni tetszett, jól kifolyattam.

RÓZA: Na látja, nővér, máris van mit megköszönnöm! (Mohón iszik.) Kaphatnék még egy pohárral?

*

(Az egész átcsúszik egy félébrenlétbe; a kongó folyosók felől olykor gyors, koppanó léptek a kőkockákon.)

RÓZA: Ez a második pohár víz csodálatos volt! Tiszta és hideg, átmossa az ember szívét. Nem csoda, hogy az asszonyok a Bibliában akkor a legszebbek, amikor a kútban tükröződik az arcuk, amikor meglátják magukat a legszebb tükörben, a vízben. Igaz?

FIATAL FÉRFI: Én is így gondolom.

RÓZA (kibontakozva a kábulatból): Ön is? Kicsoda ön, fiatalember? Ha jól látom, éjszaka van, már régen elmúlt a látogatási idő. (Az öregasszony lakásának távoli óraütései.) Kihez van szerencsém? És hogy jutott be ide, fiatalember?

FIATAL FÉRFI (hétköznapian): Eljöttem meglátogatni.

RÓZA: Éjszaka közepén? Azt tetszik hinni, hogy önre nem vonatkozik a kórházi rend? Csak egy egészen fiatal ember lehet ilyen (Gondolkozik a szón.) tapintatlan. Nem, nehogy azt higgye, hogy én nem szeretem a fiatalokat. És maga direkt szimpatikus fiúnak látszik. De nekem nincs kedvem két altató után vendéget fogadni. És azt se higgye, hogy az öltözékét kifogásolom. Sőt ez a piros garbó és a farmernadrág nekem kifejezetten tetszik... Maga annyi idős lehet mint az én fiam volt, amikor (Gondolkodik a szón.) meghalt. (Hosszú csönd.) Elment volna?

FIATAL FÉRFI: Itt vagyok.

RÓZA: Az előbb egy kicsit idegeskedtem. Nem haragszik, ugye? Én szívem szerint soha nem bántok meg senkit. Erre nagyon vigyázok. De ugye, ez a szokatlan idő. Már bevettem az altatót. És néha rám jön a forróság. Hogyhogy beengedték?

FIATAL FÉRFI: Most tudunk zavartalanul beszélgetni. Én ilyenkor is jöhetek.

RÓZA (mint aki megérti): Akkor biztosan inspekciós, fiatalember.

FIATAL FÉRFI: Mondhatjuk így is.

RÓZA (furcsán fölnevetve): Nonstop? (Kis csönd után, reménykedve.) Mégis honnan jött? Kérem, húzzon ide magának egy széket, foglaljon helyet. Valami intézmény? Kinek jutottam megint az eszébe? Mert nem panaszkodhatom, sokan gondolnak rám...

HANG (beúszik egy távoli szöveg): Engedje meg, asszonyom, a Hazafias Népfront nevében vagy az ikávé nevében átnyújtsam a KERÜLET LEGBÉKÉSEBB LAKÓJA érdemérmet. (Szétszóródó távoli taps.)

RÓZA (jelenidőben): Most már egy kicsit frissebb vagyok. Tessék, hallgatom. Szóval ki küldte, fiatalember?

FIATAL FÉRFI: Nem küldött senki. (Keresve a szavakat.) Magamtól jöttem.

RÓZA: Saját magától? Hát akkor? (Koppanó, majd elhaló léptek az éjszakai folyosón.) Talán találkoztunk valahol? Köszönöm, hogy megigazította a párnámat. Érdekes, éppen erre szerettem volna kérni. Valami külföldön élő rokonnak a fia? Élnek rokonaim a világban, vagy legalábbis éltek, volt, akivel hosszan leveleztünk. Nagyon szerettem levelet kapni, a függönyön keresztül lestem a postást, de úgy, hogy észre ne vegye. (Kis szünet.) Mégis kihez van szerencsém? Most már nem várok senkitől semmit. És látja, milyen az ember? A kíváncsiság! (Elveszti türelmét.) Tessék már megszólalni, mert különben csöngetek!

FIATAL FÉRFI: Ez a csengő nem működik.

RÓZA: Akkor kiabálok.

FIATAL FÉRFI (gyengéden): Nem szokott kiabálni.

RÓZA (lefegyverezve): Akkor valahonnan mégis ismer engem. Legyen szíves, ne gyötörjön egy kíváncsi vénasszonyt.

FIATAL FÉRFI (szerényen és mégis méltósággal): Én az vagyok, kedvesem, akit az utóbbi napokban, a nehéz óráidban elfelejtettél hívni. És látod, ennek ellenére is eljöttem.

RÓZA (nem veszi észre a tegezést): Hogyan hívjak valakit, akiről nem tudom, hogy kicsoda? Egy ismeretlent!

FIATAL FÉRFI: Nyolcvanhét éve ismerjük egymást.

RÓZA: Van humorérzéke. Nyolcvanhét éve. Egy farmerruhás fiatalember. Az öreganyjánál is öregebb vagyok. Ez kifejezetten abszurd. (Derűsen magyarázva.) Egy nagyon művelt ember szokta mondani, ha nem ért valamit. Egy nagyon olvasott ember.

FIATAL FÉRFI (gyötrődve): Hogy tudnám ezt megmagyarázni? Ilyen körülmények között. A legfontosabb kellékeim nélkül. (Elszántan.) Hogy tudd, (Szelíden.) én, és ezt vedd szó szerint, az Úristen vagyok. (A lehető legszerényebben.) Szóval én vagyok ő, vagyis: a te Istened.

RÓZA: Nem a zárt osztályról szökött ki, fiatalember? (Enyhültebben.) Értem a tréfát, de ebből ennyi elég. Az Úristen! Tudja, hogyan szokott ő a Szentírásban megjelenni? Hogyan láttam én őt a lehunyt szemem mögött? Csipkebokorban, piros lángok között; Hóreb hegyén, mennydörgés, villámlás, kinyilatkoztatás. És intelem és figyelmeztetés!

FIATAL FÉRFI: Értem, értem. De éppen erre hivatkoztam az előbb. Nincs módomban most mennydörgést és villámlást produkálni. Fölriasztanám a betegeket. (Nem tudja fékezni az indulatát.) Vérengző császárok, tömeggyilkos világmegváltók, buja szentek és széplelkű hóhérok egyetlen szavamra térden csúsztak elém. És egyetlen intésemre szétomlottak, mint a hamu. És most te, te gyenge kis öregasszony, aki nyolcvanhét év óta szolgálsz nekem, aki nyolcvanhét év óta mindig csak rám hivatkozol, és kéred a közbenjárásomat magadért, a halottaidért, az igaz emberekért, te most kétségbe vonod az azonosságomat? Talán vizsgáztatni akarsz, mint egy taknyos kölyköt? Hát ki ültette el Árvaiékban a nyugtalanságot, a szorongást, amikor nem vetted föl a telefont? És ki sugallta, hogy törjék rád az ajtót, emeljenek föl a padlóról, hajoljanak arcukkal az arcod fölé, hogy érezd, itt van a segítség? És mondd, ki intézkedett, hogy azonnal jöjjenek a mentők; ki szerzett soron kívül ágyat a legjobb sebészeten? És ki biztatta még az idegeneket is, hogy legyenek gyengédek hozzád, mert érdemes vagy rá?

RÓZA: Ne haragudjon, fiatalember, nem szeretek ellentmondani, vitatkozni, ez nem természetem, de nekem a jóisten egy különleges valaki. Az arcán mosoly és szigorúság; gyönyörű öregember, a szeméből különös fény sugárzik. Ezüst szakáll, és igen, a feje körül dicsfény. Maguk, kedves fiatalok, már nem is tudják, mi az, hogy dicsfény. (Egyre inkább megélénkülve.) Én igazán nem vagyok egy fanatikus öregasszony, de így tudom az édesanyámtól, ő meg az ő anyjától és fölfelé, a legszentebb asszonyokig.

FIATAL FÉRFI: Egyáltalán nem mosolygok azon, amit mondtál. Sőt kifejezetten jólesik. És ami a dicsfényt illeti, az valóban pótolhatatlan. Jó leírást adtál, hitelest: én valóban így jelentem meg sok ezer éven át az arra érdemesek előtt, félálmukban, csipkebokorban, Hóreb hegyén satöbbi. De... (Megint belegabalyodik a magyarázkodásba.) hogyan is magyarázzam meg neked, hogy világos legyen? Az a gyönyörű kép, amit te megőriztél rólam, a mosoly és a szigor, a dicsfény és az ezüst szakáll, ez napjainkban, hogy is mondjam, egy kicsit már anakronisztikus. Amikor megteremtettem a világot, nem számítottam rá, hogy mi lesz a tiltott gyümölcsből. Túlprogramoztam az emberi agyat. Mit gondolsz, mit műveltek velem, nem is olyan régen, mint esendő öreggel? Lelöktek a villamosról. Ha nem kap el két angyalom a levegőben, most én is itt feküdnék átszögezett csonttal. Megtörtént, hogy a szép fejemmel, az ezüst szakállammal elbóbiskoltam egy padon. És mi történt, mit gondolsz? Gátlás nélkül letojtak a verebek. (Önkritikusan.) Ilyennek sikerült a világ. Úgy látszik, az a bizonyos hat nap nem volt elegendő; bizonyos dolgokat elnagyoltam. Alszol?

RÓZA: Nem. Gondolkodom a szavain.

FIATAL FÉRFI: Bizonyos reformokat, lásd be, nekem is be kellett vezetnem. Fölszabadítottam a gondolkodást, s most nem tudom szabályozni. S bárhogyan fáj is a szívem, némely dogmákról sajnos le kell mondanom. Bizonyára elfáradtál.

RÓZA: Hát bizony eléggé.

FIATAL FÉRFI: Azt hiszed, nekem olyan nagy öröm ebben a meggypiros garbóban mászkálnom? És belebújtatni magamat, a végtelenséget ebbe a szoros Lewis nadrágba? De az isteni ügy így követeli.

RÓZA (anyaian): Szegénykém. Akkor most magának nagyon rossz lehet.

FIATAL FÉRFI (gőggel és haraggal): Te sajnálsz engem? Te kis gyönge falevél, te szánakozol rajtam? Hát nem veszed észre, Isten dicsősége az is, hogy hasonlítani kezd azokhoz, akiket saját képére teremtett? (Odakintről közeledő vihar, erősödő mennydörgés, csattogó villámok). Hallod, Róza? Mennydörgés. Villámlás. Ha ez kellett neked, tessék! Hallasz engem, Róza?

RÓZA (nem gúnyolódva): Az este bemondta a rádió, hogy éjszaka vihar lesz. Ciklon, északnyugati szél, amely viharossá erősödik.

FIATAL FÉRFI: Szóval te a rádióra hallgatsz és nem rám.

RÓZA: Hallgatok önre is, kérem szépen, meg a csontjaimra is. Azok is jelezték.

FIATAL FÉRFI: A csontjaid is én vagyok, vedd tudomásul! (A vihar erősödik, a kórtermekből távoli nyöszörgések, a nyugtalanság hangjai.) Félsz, Róza?

RÓZA (tisztán, nyugodtan): Nem félek.

FIATAL FÉRFI: Űzzem el a vihart? Csendesítsem?

RÓZA: Majd elvonul, ahogy mondani szokás. Tőle sosem féltem, mindig csak az emberektől. (A vihar fokozatosan gyengül, távolodik.) Na látja, fiatalember, nem akar ő halálra rémisztgetni.

FIATAL FÉRFI: Én sürgettem a távozását.

RÓZA: Elhiszem, persze, de nézze kérem, lassan már világosodik... Nem panaszból mondom, lángol az egész testem, a fájdalom a szívemig ér - és ön, kérem szépen, nem hagyott aludni. Mindjárt jönnek az ápolónők az ébresztéssel, a mosdatással, a forgatással, a kiültetéssel. Jön a reggeli, jön a vizit, jönnek a látogatók. Tessék már megmondani végre, mit óhajt tőlem!

FIATAL FÉRFI (kis tűnődés után; bár óvakodva a pátosztól, de meghatottan): Eljöttem hozzád, hogy megköszönjem a hűségedet.

RÓZA: Már az unokaöcsémnek, tetszik tudni, Árvainak is elmagyaráztam, én nem hűséges voltam; én tűrtem, lapultam, hálálkodtam - gyávaságból, önzésből, hogy elbújtassam ezt a szegény kis életemet. Hogy a jóság eltakarjon, mint egy függöny.

FIATAL FÉRFI (oda se figyel): Elvettem gyönyörű fiadat, daliás férjedet, gyász és szegénység lett az osztályrészed, és te mégis hozzám fohászkodtál, nekem könyörögtél, az én végtelen bölcsességemet emlegetted. Miért?

RÓZA: Mert sok ezer év óta ezt követelik tőlünk. A beletörődést. Az elfogadást. Az az olvasott ember azt szokta mondani, ezt így hoztam magammal, a génjeimben. És ha egy pillanatra is kételkedni kezdtem, mindig úgy alakult, hogy magamban kételkedtem és nem az isteni igazságban, igen, igen. De ha valóban ön a jóisten, hadd mondjam meg őszintén, nyíltan, félelem nélkül, legalább egyetlenegyszer és négyszemközt, mielőtt elmegyek: uram, ön egyáltalán nem volt irgalmas hozzám.

FIATAL FÉRFI: Nyolcvanhét évig életben tartottalak.

RÓZA: A hiszékenységem, az tartott életben. A gyászom, az tartott életben. Hogy szerettem az életet.

FIATAL FÉRFI: És hogy példakép lehettél, hogy fölnéztek rád.

RÓZA: Igen, az is. A hiúságom. Na? Miért tetszett idefáradni?

FIATAL FÉRFI: Megpróbáltalak, ez igaz! És helytálltál, mint a legjobbak, ez is igaz. Azért vagyok itt, hogy megszépítsem a búcsúzásodat. Érdemes vagy rá.

RÓZA (derűsen és szomorúan): Maga, fiatalember, meg akarja szépíteni az utolsó óráimat?

FIATAL FÉRFI: Még mindig nem hiszel nekem? Nem hiszed, hogy képes vagyok erre is? Hogyan bizonyítsak?

RÓZA: Nem kell bizonyítani semmit.

FIATAL FÉRFI: Miket beszélsz! Te merészelsz tőlem nem kérni? Ez az én gyakorlatomban csak akkor fordult elő, amikor egy ember szellemében - de azt is én sugalltam - felülkerekedett az ördögi tagadás. És hogy mire volt ez jó? Megmondom neked. Hogy majd a vezeklésében, amikor szétzúztam, letörtem, megsemmisítettem a lázadását, nyilvánosan kérjen bűnbocsánatot. Erre szüksége van az isteni tekintélynek. A pillanatnyi kételkedés kiváltja a maga büntetését, a szigorú megtorlás pedig a rendet biztosítja; a fennmaradáshoz nélkülözhetetlen fegyelmet. De tőled nem várok kételkedést, Róza!

RÓZA: Akkor ön akarja, hogy ne fogadjam el annak, akinek látom. Egy jóképű fiatalember piros garbóban és farmernadrágban, akinek kedve telik abban, hogy elszórakoztasson egy fáradt és álmos öregasszonyt. Jó, jó, benne vagyok. Ha óhajtja, elhiszem, hogy ön a jóisten.

FIATAL FÉRFI: Én a régi hitedet követelem. Az álmaidat. A reményeidet. Kérlek, kívánj valamit, és én teljesítem. Ezért vagyok itt. Azt akarom bebizonyítani neked: a te urad nemcsak büntetni tud, de jutalmazni is képes. (Csönd.) Szóval mégis makacs vagy, szembeszegülő? Nem akarod, hogy segítsek?

RÓZA (most először tegezi vissza): Negyven évet késtél, uram.

FIATAL FÉRFI: Örülök, hogy te is tegezel. A hivőknek ez joga és kiváltsága. Látom, mégis meggyőztelek, lányom.

RÓZA (elnéző szelídséggel): Az anyád vagyok, nem a lányod.

FIATAL FÉRFI (a magáét mondja): És ha azt akarom, hogy életben maradj? Ha életben akarlak tartani? A beteg csontodat összeforrasztom. Leszállsz az ágyadról, és finom szivacsokkal megmosdatnak. Behozatom a fehér pettyekkel mintázott szürke matlaszé ruhádat, nyaka körül a fehér csipkegallérral. Visszavezetlek az otthonodba, a képeid, a gobelinjeid, a bútoraid, az imakönyveid, a szép árnyékaid közé. "Jé, visszajött a Róza néni!" - bekopogtatnak a szomszédok, percenként szól a telefon, s amikor vásárolni mégy a kis kosaraddal, megállítanak az utcán, és örülnek! Folytatod, ahol abbahagytad. Ezt akarom.

RÓZA: Hogy az egészet újrakezdjem? Hogy tegyek úgy, mintha semmi sem történt volna? Élni meggyőződés nélkül? Nem, fiatalember, ez nagyon kedves magától, de köszönöm, nem kérek belőle. Sőt ha megkérhetném, ha igazán jó akar lenni hozzám, abban segítsen, hogy erős legyek. És most legyen szíves, küldje be a nővért. Az ágytál kellene.

FIATAL FÉRFI: De kedves Róza! (Miután nincs válasz, csalódottan és szomorúan.) Igenis, anyám. Küldöm a nővért.

(1983)