NOVELLÁK VÉSZI ENDRE (1916-1987)
REGÉNYEK DRÁMAI MŰVEK
KISEBB ÍRÁSOK   SZÍNDARABOK
VERSEK   TELEVÍZIÓS JÁTÉKOK
VISSZA (PRÓZAI MŰVEK)   HANGJÁTÉKOK
VISSZA (MŰVEK)   FILMEK

TARTALOM

 

Novelláskötetek listája
               időrendben
              ABC sorrendben
Novelláskötetek
                  tartalomjegyzékei
Összes, kötetben megjelent
                 novella, kisregény
Lefordított novellák

 

 

ISZAPBIRKÓZÓK


Ilyenkor, augusztus végére már jó barnák az emberek, legalábbis a strandra járók. És ez az izzó, heves nyár ugyancsak megaszalja a bőrt. Ezért tűnt fel annyira a dunai sziget strandján, a parti fövenyen egy férfi, egy világos test a sok barna között; valósággal meztelennek hatott. S nemcsak hogy fehér bőrű volt ez a férfi, de a mellkasán, a szívétől horpadt gyomra irányába sima, fényes rózsaszínű szalag húzódott, sebhely.
Magas volt, kissé hajlott, erős kötésű, izomkötegei görcsökbe feszültek a karján, a lábán. Látszott, hogy nem a torna, a sport, de a munka sodorta szorosra izmait, s faragott le melléből, hasából minden felesleges húst. Ez a férfi egy kövér, hároméves kisfiút cipelt a tarkóján, a gyerek húsos lábacskái átfonták a nyakát, a kis puha talpak ütemre verdesték a vállcsontot. Egy szempillantás, és mindenki felmérte, hogy a fiúcska az unokája lehet, holott fia volt.
Hordozta a gyereket a fiahordozók gyanútlan bizalmával, belegázolt a megapadt Dunába, végigfeküdt a vízen, s a gyerek ott maradt a nyakán. Mikor megelégelték ezt a mulatságot, visszatértek az asszonyhoz, aki nagy karimájú szalmakalappal védekezett a szinte merőleges sugarak ellen. A nő kedvesen kövér volt, vidám természetű. Élénkpirosra sült, s már előre jajongott a várható fájdalmaktól. Uzsonnát készített a szalvétára, maguknak fokhagymás sültet, a gyereknek hideg kakaót és brióst.
Elmúlt dél, a fény apró borzongással terjedt az alig mozduló vízen. A felnőttek pilledten heverésztek, kamasz fiúk és lányok kupacban ültek, egyenes derékkal, s csak olykor mondott egyikük vagy másikuk egy-egy szót. Annál inkább ordítoztak a gyerekek, kiélvezve egy új játékot, az iszapcsúszdát, melyet a part meredekéből vájtak ki teknősre, locsoltak csatakosra, hogy az így keletkező iszapban csússzanak le sima, gyönyörteli gyorsasággal. Műanyag vödrökben, gumisapkákban hordták egyre a vizet, az iszap mind kövérebb, húsosabb, gumiszerűbb - valóban, féktelen örömök forrása volt ez a csúszda! A gyerekek belefúrták magukat a testmeleg iszapba, kis mozgékony iszapgyíkokká változtak.
Az anya és a kisfiú egy öreg fűzfa tövébe húzódott, az asszony helyet csinált a kicsinek a kimeztelenedett gyökerek között, a gyerek csakhamar elaludt, s a hosszú, fehér testű férfi lassan elindult szétnézni. Jóleső nyugalom zsibbadt a testében, az eget magasnak érezte, a túlsó part zöldjeit távolinak, lehetett mozogni ebben a közegben.
Egy kártyázó társaságnál megállt, árnyékot vetett a kártyázókra, valaki felhúzott szemöldökkel ránézett, s ő ment tovább. Nekirúgtak egy labdát, amely úgy csattant az arcán, mint egy pofon. Valahol élesen nevettek. Ez némi dühöt lobbantott fel benne, de aztán ő is elmosolyodott. Mégis, a sérelem felhorzsolta nyugalmát. Egy férfi és egy nő dinnyét evett. Egész arcukkal gyalulták a dinnyét, s szétvetett lábuk között a homokba csurgott az édes lé. Távolabb egy táskarádió kis dobozából bécsi keringő dallamai lökődtek ki torzan rezonálva. A nekilóduló gyereklárma odavonzotta az iszapcsúszdához. Az aranyszürke iszap tompán fénylett, s csattogott a lezúduló testek alatt. Felnőttek is álldogáltak ott, lustán nézték a csúszkáló gyerekeket, s ők is bepettyeződtek az iszaptól.
A férfi felfigyelt valakire. Vaskos, nehéz ember volt ez, a melle alatt gyűrűbe állt a hús, szemkörnyéke tasakos, puffadt. Ő is figyelte az egymás után csattanó könnyű testeket, és időnként megrázta a nevetés.
A férfi, aki eddig lustán, magát eleresztve szemlélődött, most azon gondolkodott, honnan ismeri ezt az embert. S mivel nem jutott az eszébe semmi, hátat fordított az iszapcsúszdának, s visszament családjához. A kérdés azonban benne maradt. A felesége hason fekve aludt, arcát karjára fektetve, a kisgyerek pedig széttárt karokkal feküdt, mintha a fűzfa koronája felé repülne. A gyereket nézte, de arra az ismeretlenre kellett gondolnia. Újra az iszapcsúszda felé indult, de az ég már nem volt olyan magas, s egy hajókémény füstje sötéten rezgett a napban.
Az idegen még mindig ott állt a tömegben, s időnként megrázta a nevetés. A fehér testű férfi szorosan melléje állott. Odaszólt neki, mintha egy beszélgetés közepén lennének.
- Ügyesek - mondta.
- Az - hagyta rá a testes idegen, oda se pillantva -, micsoda móka! - nevetett. A vállán megráncolódtak nagy, aranybarna szeplői.
- Honnan ismerem én magát? - kérdezte váratlanul a fehér testű, kissé ellépve a zömöktől. Karjába nyilallt az ideggyulladás emléke, egész nyáron ezt nyögte. A másikhoz most ért el a kérdés, de csak foszlányokban. Késve szólalt meg a szöveg, mint egy rosszul szinkronizált filmben.
- Honnan? - ismételte szórakozottan. - Hát honnan? Nem Gécziék? - még mindig nem nézett a kérdezőre, annyira lefoglalta a látvány.
- Milyen Gécziék?
- A szalámimester. Illatos út.
- Nem, nem Gécziék.
Ebben volt valami személyes indulat, a súlyos, zömök ember kénytelen volt ránézni.
- Nem ismerem - mondta most már határozottan, pedig az idegek hálójában fennakadt egy ellenkező sejtelem.
Most egymás szemébe néztek. A fehér bőrű ráncolt homlokára egy kövér, egészséges iszapcsillag pottyant. - Pedig mi már találkoztunk valahol - makacskodott. A másik vállat vont. Megint ráncolódtak vállán a szeplők.
A fehér bőrű hátat fordított, és lassú, hosszúra nyújtott léptekkel visszament a családjához. Ez a lassúság, megfontoltság már nagy erőbe került, mert futnia kellett volna. Az idegek sürgetését az izmok és inak fegyelmével ellensúlyozta. Közben úgy érezte, hogy bőre túlságosan is megperzselődött a naptól, a kiütközött piros foltok úgy égették, mint a csaláncsípés.
Az asszony és a kisgyerek már felébredt, sőt a kisfiú visszakívánkozott apja nyakába, de ebből nem lett semmi. Sok vizet ivott a férfi, nemcsak a bőre tüzelt, a belseje is. A víz betöltötte és feszítette, nehézkes lett, rosszkedvű. Az asszony elővette kötését, a gyerek, mint egy kis rák, minduntalan elmászott valamerre.
Odalent a csúszdánál nem csillapult a lárma, sőt, ha lehetséges, még fokozódott, és újabb meg újabb hullámokkal ostromolta a mozdulatlan, bádogosan izzó eget.
Megint csak útnak indult. A szeplők a vállán. A nevetés, amely megrázza. A szem semleges világossága, anyagszerűtlen derűje. Ott találta az iszapcsúszdánál. Még mindig elmerülten bámulta a gyerekeket, és időnként megrázta a nevetés. A fehér testű férfi újra melléje állt. De a másik most már azonnal megérezte a jelenlétét. Magában még elmosolyodott. Vannak ilyen emberek, akik egyszerre csak felbukkannak a semmiből, és csupa jóakaratból ismerőst keresnek mindenkiben.
Most már ő ment elébe a kérdésnek.
- Hogy találkoztunk volna? Hát mi a foglalkozása? Hol dolgozik?
- Épületlakatos vagyok. A vegyigyárakat építő vállalatnál.
- Ez nekem nem mond semmit. Én meg cukrász vagyok - fűzte hozzá nem is barátságtalanul, csak éppen unta már ezt a makacs ismeretlent. Selypített, a cukrászt tyukrásznak ejtette.
A fejük fölött, ívben, dinnyehéj repült a Dunába.
- Cukrász - ismételte a fehér testű.
A másik még mindig nem haragudott, de már szeretett volna megszabadulni tőle.
- Cukrász - mondotta a fehér testű -, cukrász. - Hirtelen felkapta az arcát. - De tud maga biciklizni is, ugye?
- Biciklizni? Ki nem tud biciklizni?
A gyerektestek gyorsuló ritmusban csattogtak az iszapon, az ég rózsapiros lett, mint a lassan átvérző pólya.
A zömök, alacsony ember kiemelte mellkasát a húsgyűrűből, és teljes arccal a fehér testű felé fordult.
- Front? Kárpátok? Ezerkilencszáznegyvennégy? - kérdezte most ő, s a másik gyorsan rábólintott, miközben már pontosan látta ezt az embert a múltban, amint rövid törzsével a kerékpár kormányára dől, kurta lábával gyors ütemben hajtva a pedált, s amint elszívja őt az országút, az áhított messzeség. Mindig így tűnt el, miközben ők kiépítették a védelmi állást, remélve, hogy az utolsót.
- Kelecsényi főhadnagy küldönce voltál a tizenheteseknél! Tyukrász! - kiáltott vidáman a fehér testű, s váratlanul megnyugodott, mert tizennyolc év ködösen összeálló anyagából előkerült az ő embere. Kényelmesen lehajolt, erős bordái kifeszítették bőrét, míg felmarkolt egy tenyérrevalót a testmeleg, érzékien eleven iszapból. Fölemelkedett, szürkéskék szemét átvilágította a mosoly, úgyhogy most színehagyottnak tűnt ez a szem. Az iszapplecsnit kényelmes mozdulattal a volt küldönc mellére helyezte és ráérősen szétmázolta. A másik nyitva feledett szájjal figyelte ezt, nem tudva, mire vélje, majd bal kezével a melléhez nyúlt, hogy letörölje az iszapot.
- De amikor engem tihozzátok raktak, a húsz ember között, kiegészítésül, te már nem sokáig voltál küldönc! A másik mindenre emlékezett, és szeretett volna továbbmenni. Persze hogy nem maradhatott küldönc, mert a főhadnagy eltűnt, később kiderült, szitává lőtték a partizánok. Őt magát a századhoz csapták.
- Borotta? - szólt végre nehéz ajakkal a zömök. - Hát te élsz?
- Igen, élek.
- Érdekes - a másik még mindig az iszapot dörgölte a mellén.
- Élek - ismételte a fehér testű, és közben tisztán látta azt a sötétzöld délutánt a szurdokban, hallotta a gépfegyverek ugatását, a rendszertelenül vijjogó, majd esőszerűen megszaporodó lövedékek hangját.
Megint tele volt a tenyere iszappal, és azt a zömök ember gömbölyű vállára helyezte, nyugalmas derűvel. Néhány lépés távolságról évődő barátoknak vélhették őket.
Abban a sötétzöld szurdokban, ahol a zászlóalj beásta magát, már kora délután kezdődött az este. A magaslatot az oroszok meg a románok tartották kézben. Csak délnyugat felé nyílt keskeny kijárás a bugyorból, ez a kijárás úgy világított, mint a lisztpor. A kijáratot golyószórós tisztek őrizték a gyalogság hátában. Rajtuk keresztül nincs kiút, nincs visszavonulás.
- Mert már front után jött az értesítés, hogy nem élsz. Én voltam nálatok, a feleségedet értesítették. Elhittem.
- Akár hiszed, akár nem, én igazán meghaltam. Két évig halott voltam.
A zömök elnevette magát, oldódott benne a feszültség.
- Ne bolondozz, Borotta! - lerázta válláról az iszapot, de a fehér testű megint lehajolt. - Ne bolondozz, Borotta! - ez már az újabb plecsninek szólt.
Az emberek arcig álltak a köves árokban, csak a szuronyok hegyén billegett némi fény. Órák hosszat álltak itt egymás mellett, s noha hűvös volt, a zubbonyuk meglucskosodott a verítéktől, és színes karikák ugráltak a szemük előtt. Az egyik völgyből ágyúszó hallatszott, a másikból jajgatás, fölöttük lassú, vitorlázó repüléssel sasok keringtek. Ebben az árokban ismerkedtek meg, ő meg a tiszti küldönc, s noha másra lehetett gondjuk, a gyermekeikről beszélgettek, az asszonyukról és mindenféle tortáról, buktáról.
A fehér testű ismét iszapért hajolt, de a másik megragadta a csuklóját.
- Elég volt a marháskodásból! - a hangja reszelős volt, elszánt.
- Emlékszel a visszavonulásra? Amikor megfújták a sípot? Amikor kinyitották a kalickát?
- Mikor én visszanéztem ... én azt hittem, te már nem élsz, csupa vér volt körülötted minden, csupa vér.
- Nem vettél a hátadra, pedig hogy könyörögtem, hogy könyörögtem! A gyermekeid egészségére kértelek.
Este nyolc óra tájt már csupa vérszag volt a szurdok. Az emberek hasa szétnyílt, mint a dinnye, félőrültek rángatóztak a sziklába kapaszkodva, mint az epilepsziások. Az árkokban már alig tüzelt valaki. Azokat, akik a délnyugati kijárat felé másztak, saját puska lőtte le. Végre huszonkét óra nulla ötkor megszólalt a síp. Megnyílt a menekülés útja délnyugat felé.
A fehér testű ember most az orrában érezte a vérszagot. Sovány arca eltorzult.
- Hogy könyörögtem neked, de hogy!
Mikor az élvemaradottak négykézláb, mellen, hason a kijárat felé kapaszkodtak, ő már a vérében feküdt, a mellét feltépte egy szilánk. Két tenyerével merte vissza a vért, vissza a szívébe. A küldönc elcsúszott mellőle.
- Hogy könyörögtem, a pofámról lesül a bőr, ha rágondolok.
Hosszú évek következtek. Kórház, hadifogság. Őt idehaza holtnak nyilvánították, ez a tömzsi ember volt az egyik tanú rá, s az asszony újra férjhez ment.
Most már két tenyérrel markolt az iszapból. Mint akkor a saját vére, olyan volt ez az iszap, testmeleg, sikamlós s émelyítően édes szagú. Ezt a két tenyérnyi iszapot a zömök ember arcába nyomta, a szemébe, az orrába, a szájába. Az fölordított, olyan hangon, mint ahogy tizennyolc évvel ezelőtt ordítottak az emberek. Az ő orrát is betöltötte a vér édes, hánytató szaga. A fehér bőrű felé sújtott, s kemény arccsontot ért az ökle.
- Önző disznó, hullarabló - mondta az, de a foga között.
Ekkor már gyűrűt vontak köréjük a kíváncsiak. Nem értettek semmit az egészből, s ettől tanácstalanok lettek. A fehér testű meggörbült háta, mint egy híd, a másik melle alá feszült, így emelte magasba, hogy aztán az iszapba ejtse. Ő meg az iszapban fetrengve kérlelte:
- Ne bomolj, Borotta, ne bomolj! - s emelkedett.
A fehér testű föléje hajolt, megforgatta a vastag iszapban, mint húst a prézliben. Iszapember lett belőle.
- Ne bomolj, Borona, a családom - nyögte a zömök, és közben elkapta a fehér bőrű bokáját, maga mellé rántotta. Most már mindketten az iszapban henteregtek, s ez olyan mulatságosnak tűnt, hogy az emberek közül sokan fölnevettek, s azontúl hangosan biztatták hol az egyiket, hol a másikat, ki-ki az igazságérzete szerint.
Egymásba kapaszkodva felálltak. Mindegyik a másik derekához akart férkőzni. A zömöknek sikerült jókora ütést elhelyeznie ellenfele apadt gyomrára. A fehér bőrű felvijjogott, úgy érezte, hogy felrepedt mellén a régi sebhely, újra vért érzett maga körül, s ahogy iszapba burkolt testtel kiegyenesedett, bordáinak sora olyan volt, mint egy acélredőny. Sikerült a másik derekához férkőznie, átfonta, aztán a magasba dobta az embert, hogy az ismét nagyot csattanjon az iszapban.
Valaki fölkiáltott, elég volt ebből, ne tépjék egymást. A tömegből néhányan kiváltak, hogy beleavatkozzanak, de a fehér bőrű fürgébb volt náluk, megint felkapta a síkos, rángó s a fogásnak annyira ellenálló testet, a hátára dobta, s futni kezdett vele.
- Így, látod, így kellett volna akkor, amikor a véremben feküdtem - lihegte futás közben. A zömök pedig a fejét ütögette, hol hevesen, hol ellankadva, hol újra feltámadó kétségbeeséssel.
A part pereméről sikoltó kiáltás hallatszott. - Sanyi! Sanyi! Sanyikám!
És egy másik hang:
- A férjem! Ne hagyják a férjemet! Józsi! Józsi!
A fehér bőrű pedig hosszúra nyújtott léptekkel, egyenletesen futott a Duna felé, s bár érezte, hogy a másik a nyakába tép, hogy az oldalát rúgja, csak fokozta az iramot, érezte a vizet, elfogyott lába alól a föld, a hűvös vizet taposta, hátán a félig elalélt idegennel. A parton kiáltoztak, csónakot löktek a vízre, de ő nyugodt, egyenletes mozdulatokkal egyre beljebb úszott, egyre beljebb, nyakában a növekvő súllyal, s mégis olyan könnyűnek érezte a karját, a lábát, a homlokát, a szívét!
1962


STATISZTIKA


1.

Az új segédorvos eléggé elszigetelődött a traumatológián, a természete szigetelte el, a szófukarsága, rezdületlenül piros arca, vastag keretű, nagy szemüvege, amely még a pillogást is elrejtette. Avedix Pálnak hívták, de az osztályon csak úgy nevezték, persze maguk között: Iksz, a hallgatag.
Ez a hallgatagság vastag, ügyetlen testbe ágyazódott, inkább vélhették beteghordozónak, mint orvosnak. Egyébként bizonyos műtéteknél jó hasznát lehetett venni erős, határozott kezének, manuális rátermettségének. Az orvosi szobában is kissé oldalt húzva székét, vastag, gyermekesen sima nyakát kiemelve vállából, arcát a lámpának fordítva olvasott, s ha belepillantottak a könyvébe, amely hol valami külföldi szépirodalmi munka, hol meg atomfizikai problémát tárgyaló mű volt, összecsukta a lapokat. A segédorvos épp hogy átlépte huszonnyolcadik évét, szőke haja már alaposan meggyérült, előmutatva a tompán fénylő, gömbölyű koponyát.
Magatartása nyugodt, mondhatni tárgyilagos, arca szüntelenül és egyformán bársonypiros, lénye maga a folytonosság. Mégis zavarta kollégáit, az ápolónőket, a környezetét, mert más volt az időritmusa, ahogy elhelyezte a maga idejét a többieké között, ahogy letelepedett a beteg ágya mellé, ahogy hosszú szünetekkel mondott valamit. Az ő egyetlen üteméhez kétütemű időre volt szükség, de sajátosképpen ezt nem szenvedte meg a munkája, az ő más térfogatú idejében is elfért mindaz, amit társai csak gyorsabban, hangosabban, fokozott forgássebességgel tudtak elvégezni. Idegensége tehát látszólag ebben a másfajtaságban rejlett.
Nem szerették az ápolónők sem. Nem kedélyeskedett velük, nem csapkodott a vállukra, nem eregetett utánuk vaskos tréfákat, nem tegezte le őket, mint egynémely kolléga, különösen az idősebbek közül. Minden kilengés nélkül járt a kórtermekben, a traumatológia súlyos sérültjei között, leülve egy-egy sínbe rakott és magasra polcolt gipszbunkó mellé, ami emberi lábat rejtett magában, alig érzékelhető bólintással hallgatva panaszokat, kérdéseket.
Az ápolónők egy része azért nem szerette, mert a maga egykedvűségével, konok fatuskó lényével behatolt egy elrendezett világba, és egyszerűen elgázolt rég kialakult dolgokat. A C kórteremben például napok óta nem működött rendesen a mosdó, késő ősz lévén és szőlőszezon, a látogatók eldugaszolták szőlőszemeikkel a lefolyót, és ez harminc betegnek okozott mindenféle kényelmetlenséget. A segédorvos utasította a főnővért, hogy javíttassa meg a lefolyót. És amikor a kórházi szerelő elfoglaltsága miatt ez nem történt meg, ismét és ismét kiadta az utasítást, sajátos időritmusa szerint, mellőzve minden megrovó hangsúlyt. Mint a vízcsepp, amely egyforma közökben ugyanarra a helyre hullik, és lyukat váj a legkeményebb anyagba is.
Ugyanilyen konoksággal kifogásolta, hogy Júlia, aki a gyógytornát végezte a töréses betegekkel, elfoglaltságára hivatkozva egyik-másik betegnél kihagyott egy-egy gyakorlatot.
Ha mindezt dühvel tette volna, körülhatárolt felháborodással, az emberek oda se figyelnek. De a segédorvos gyűlöletes tárgyilagossággal tért vissza meg vissza a hiányokra, mint egy pontos műszer, amelyet semmi sem térít ki útjából.
Így aztán az osztályvezető - különben híres sebész, s különösen a baleseti sebészetben kiválóság -, így aztán ő is kényszerült felfigyelni erre a homokszemecskére, amely bizonyos időben, bizonyos helyzetben élesen és disszonánsan megcsikordult a finom kerekek között. Annál is inkább, mert ő maga, robbanékony alkatával, ellentéte volt mindannak, amit a segédorvosban látni vélt. Óriási termete a nyakig gombolt sebészköpenyben, sziklákat görgető basszusa, örökös, kemény optimizmusa magához vonta a figyelmet és a bizalmat. Egyesek szerint az elmúlt háborúban mint katonaorvos százakat és százakat mentett meg lélekjelenlétével, színészi nagyszerűségével az agyontiprástól, mások szerint meg éppen a fordítottja történt. Gondja volt minden apróságra, de csakis abból a szempontból, hogy mindez hogyan tükröződik a saját működésében, hogy így mondjuk: az oeuvre jében.
A segédorvos, egyesek megítélése szerint, több időt töltött a kórházban, mint amire kötelezték. Éjszakai inspekciókat, helyettesítéseket vállalt, de kerülve a szívélyesség látszatát is. Elvált emberlétére - bár erről sem beszélt soha, és keserűnek sem látszott emiatt - nyilván szűkebb mederbe szorult az élete. "Nagyon ráér" - mondták róla sokan, gúnnyal és disszonáns érzésekkel. Csak egyetlen ponton volt némileg megközelíthető. Szenvedélyesen szeretett röplabdázni, s ebben az őszi, csatakos időben is, olykor bőrig ázva a permetben hulló esőtől, a lelke maradt csapatának, amely mindig alkalmilag alakult, s csupán ő volt az egyetlen fix pontja. Különösen balkezes kezdőütései okoztak kínos meglepetést az ellenfélnek, ahogy tenyérrel a labdába vágott, sajátos fals röppályát adva neki.
A C kórterem rossz szagú, félhomályos délutánja meglebbent, mint valami kárpit; a mentők új beteget hoztak, egy eszméletlen öregembert, a villamos alól szedték ki. Történetesen a segédorvos vette át a szerencsétlent, aki ájultában is fel-felnyöszörgött. Még későn este sem tért magához, még akkor sem, amikor már több infúzió után elhatározták a combműtétet. Az öregember combnyaktörést szenvedett, szívállapota gyors beavatkozást követelt. A műtétet az osztályvezető maga végezte el, rendkívül határozottan, a szükséges időt alaposan lecsökkentve. Szerette magában ezt az életmentő ügyességet, szerette látni, amint az elismerés megsuhog a beosztottak szemében, legszívesebben televízión közvetítette volna a műtétet a hozzátartozóknak. Mikor a folyosó gyíkmintás, szürke-zöld gumiszőnyegén, nyomában asszisztenseivel, a műtő felé indult, úgy érezte, tevékenységének sugarába került minden, ami fontos és említésre méltó.
Az öregember csak másnap délben tért eszméletre. Első szavai az öntudatlansághoz, a fájdalomhoz, a robogó villamos rémületéhez kötődtek. Elég folyékonyan beszélt, bár nehéz ajakkal, de állapotáról így is felvilágosítást adott, miközben meghökkent kifeszített s felpolcolt lábán, de sem a nevére, sem a lakhelyére nem tudott emlékezni. Ezt azért kell külön megjegyezni, mert semmilyen igazoló papírt nem találtak nála, s így, minden nyom híján, névtelen maradt. Majdnem olyan félelmetes semmi fogta körül, mint eszméletlenségében.
A segédorvos konok türelemmel kérdezgette, nagy hézagokat hagyva kérdései között, de nem jutott előre. Az újságok is közölték, hogy itt és itt szerencsétlenül járt egy öregember, combnyaktörést szenvedett, leírták jellegtelen, kifakult külsejét s a ruhát, amit viselt. A kórterem vidámabb, lábadozó tagjai kártyázás közben elnevezték Anonymus bácsinak, néha megkínálták egy-egy almával, s ha nagyon nyöszörgött, hívták a nővért. Egyébként az öregember az idő nagy részét csendesen töltötte.
Néhány nap múltán röntgenre vitték, s az osztályvezető elégedett volt az eredménnyel, a szegecsek jól fogták össze a csontot. Az osztályvezető a maga sodró basszusával azzal biztatta az öreget, ha így megy tovább, nemsokára már csárdást táncolhat az unokáival. Ezen aztán az egész kórterem nagyot nevetett, csak a segédorvos piros arca maradt mozdulatlan. Viszont délutánonként leült az öreghez, aki azon bizonykodott, hogy ők már találkoztak valahol, valamikor. A segédorvos az öreg szakmáját tudakolta, talán ez kirántja az amnéziából, amit az idegorvos szerint agyrázkódás okozott. A szakmára sem tudott visszaemlékezni. Talán a keze tudna emlékezni rá, gondolta a segédorvos, ha rábízná magát egy ösztönös mozdulatra, hiszen az ember idegeiben megbújnak a szakmai mozdulatok. Idáig azonban nem jutott el, hogy ezt kimondja.

2.

Néhány nap múlt el, és a javuló öregember váratlanul visszaesett. Jobb füle környéke lobos lett, megduzzadt, majd az egész jobb arc kigyulladt, ijesztő aránytalanságban. A nyelv is nehezebben mozdult, a beszéd alaktalan lett. A segédorvost ezekben a napokban két műtét kötötte le, a szomszédos testvérosztályon is helyettesítenie kellett, s így lemaradt arról, hogy betege sorsát kövesse. De váratlanul, egy kora hajnalon, azon kapta magát, hogy látni kellene az öreget, s ezért jóval szolgálata előtt besietett.
Az ilyen kora reggeli kórház lehangoló és zűrzavaros. A kórtermek tárva-nyitva, a folyosókon szennyes ruhát szárítanak, a mosdókból sikálás hallatszik, betegszag és tisztítószerek lúgos szaga terjeng, s lépten-nyomon elhagyott vizesvödrök, nagy, nehéz rongyokkal, úgyhogy az ember okvetlenül felbukik bennük. Abban a tényben, hogy megfeledkezett az öregről, azt vélte látni: kiszolgáltatta mindannak a rossznak, amivel itt az osztályon a maga konok, de szófukar módján szemben áll.
Az öreg, gyűrött arcban, amely otrombára duzzadt a gyulladástól, lassan előviláglott a szem, valósággal kiásta magát a lecsukódni akaró szemhéj alól. Nézésében volt valami a boldogságból. Nehéz ajka a levegőt kanalazta, mondani akart valamit. A segédorvos leült a rendetlen ágyra, felemelte a takarót. Megforgatta az öreget, aztán hívta az ügyeletes ápolónőt, aki jött is nemsokára, az éjszakázástól bedagadt szemmel. "Csúnya felfekvés-mondta kurtán a segédorvos -, nem tették tisztába."
Az ápolónő tiszta, szép arca levetette magáról a lárvaszerűséget, szemébe sötét indulat költözött. Valami olyasmit mondott, ki győzi ezt rendbe tenni.
A segédorvos a maga csendes módján megjegyezte, hogy ennek nem lett volna szabad megtörténni, és hogy az osztályon sok a felfekvés. Az ápolónő vállat vont; beszélj, majd kitöröd a nyakad. Elment. A segédorvos maga hozott vattát, olajat és hintőport. Az egyik beteg segített megemelni az öreget, aki hálás vinnyogással engedelmeskedett, majd lehunyta a szemét.
Miközben a segédorvos mindezt elvégezte, arra gondolt, lehetetlen, hogy egy ember eltűnjön a névtelenségben, hiszen minden újságban benne volt. Felöltő nélkül futott ki valahonnan, iratok nélkül, mint akit az indulat vagy a kétségbeesés kihajt a semmibe, a névtelenségbe. Ezt az embert nem akarják megtalálni - fordult meg lassan a gyanú a zömök, piros ember agyában. "Ezt itthagyták nekünk" - fogalmazta meg később ugyanezt az egyik ápolónő.
Benyitott az osztályvezető szobájába. Az óriás éppen vérmaszatos köpenyét vette le; sötét hajának hullámai olyan tömören martak a fénybe, mint a vasfogak. Fáradtan nézett a belépő segédorvosra. Elég soká kellett várakoznia, míg az megszólalt. Ezzel a várakoztatással mindig megvadítja az embereket. Végül mégiscsak mondott valamit az öregemberről, a kisebesedett testről, az ápolónőkről, akik nem gondoskodnak időben a betegről.
- Nem kell általánosítani! Nálunk van a legkitűnőbb ápolónői gárda - felelt az osztályvezető, oda se fordulva. A segédorvos szinte szó szerint megismételte az előbbit. Szemben állt a gyűlöletessel, de nem tudta elkapni a derekát, hogy a földre teremtse. A gyűlöletesnek mindig más és más az alakja.
- A legkitűnőbb ápolónői gárda - az osztályvezető minden szavát nyomatékosra hangolta. -És nem fogadnak el baksist. Nincs borravaló. Nincs korrupció.
Erre szigorúan ügyelt az osztályvezető. A múltban nem egy nővért menesztett borravalóügyek miatt.
- Nincs korrupció.
A segédorvos ügyetlenül az ajtó felé fordult, érezte vereségét, de még egyszer megszólalt.
- Inkább tartanák a tenyerüket. És ne hagynák a betegeket kisebesedni.
Lassan mondta ezt, a füle kivörösödött az izgalomtól. Késő este, mikor már rég elvonultak a látogatók, elapadt a lárma, és a betegek visszatértek szokott nyugalmukba vagy nyugtalanságaikhoz, az öregember a segédorvost kérte. Az egyik beteg a dereka alá igazította a párnát.
A segédorvos az ágy szélére ült, és azon töprengett, hogy nem sikerült semmi. Hiszen itt minden szabályos, itt minden kifogástalan. Az öregember láthatóan mondani készült valamit, de ő most nem figyelt oda. Mikor belépett a kórházba, az osztályvezető leültette a szobájában, hogy beszélgessenek, ismerkedjenek. Most visszahallott egy mondatot, amire akkor csak szórakozottan figyelt. "És nálunk, kollégám - mondta akkor az osztályvezető -, kitűnő a halálozási statisztika. Egyre csökkenő tendencia."
Az öreg szemének rebbenésével jelezte, hogy valamit mondani szeretne. A segédorvos közelebb hajolt. - Eszembe jutott, hogy mi volt a foglalkozásom - motyogta -, bakelitos voltam. Lábprésen dolgoztunk. A pedált kellett lenyomni.
A lábával dolgozott, ezért nem maradt mozdulat a kezében. S a lába most sínben, fölpolcolva - idegen test.
A segédorvos arra gondolt, itt nem lehet megmaradni, innen olyan embernek, mint ő, futnia kell. Minden szabályos, pontos, könyvelhető. Nincs korrupció, legalábbis az ápolónők, ezek a hideg némberek nagyon ügyelnek a látszatra ...
Az öregért pedig nem jelentkezik senki. Kitették a nagyvízre. Az öreg meg fog halni. Meghallgatta a szívét, a szíve még győzné egy darabig, de mégis, már alig van hátra az idejéből valami.
Másnap változott a beosztása, később kezdett. Előtte még röplabdázott egy nagyot, a teste jólesően égett, forró vízben tusolt.
Csak fél füllel hallotta a folyosóról, hogy az osztályvezető az öregemberrel tréfálkozik. Az egyoldalú beszélgetés diadalmasan gördült végig a kórtermen. Odabent az öreg mintha jobbat mutatna. Mintha a gyulladás leapadt volna. A szeme is értelmesebben követte az osztályvezető szavait.
- És aztán, öregem - hallotta a segédorvos a küszöbön -, fél év múlva visszajön hozzánk, kivesszük a szögeket, és elmehet ... akár tornatanárnak is.
Az öreg megértette a tréfát, de nagy nehezen kinyögte:
- Bakelitos voltam én. Lábpedálon dolgoztam.
Az öreget tehát kiírták, már a mentőket is értesítették, viszik az elfekvőbe. Az osztályvezető mindig gyorsan, szabatosan intézkedett, erről volt híres.
A segédorvos az osztályvezető nyomába szegődött. Az ment a szobájába, előreszegett fejjel. Az eső kegyetlenül verte az ablakot. Odabent kislámpa égett. Szólt a telefon, a segédorvosnak el kellett halasztania a megkezdett mondatot, végül egész szabálytalanul megkérdezte:
- Miért kell még ma?
- Micsoda? - Az osztályvezető leült, arcára fény hullott.
- Hogy elvigyék az öreget. Még most délután.
- Elviszik oda, ahová való, az elfekvőbe. Látod, hogy javul.
A segédorvos úgy érezte, előtte áll a bizonyos, a sima hazugság. Duzzadt ajka fénytelen volt, száraz.
- Meg fog halni. Nem éri meg a reggelt.
Az osztályvezető felállt. A feje kikerült a fényből. Nem szólt.
- Nincs szó javulásról - ismételte a segédorvos -, hajnalra egzitál.
- Tudom.
- Akkor ... ezért a pár óráért ... minek meghurcolni? Az osztályvezető vállat vont. Ez nem érzelmi kérdés. Ők megtettek mindent.
- A statisztika miatt?
Az osztályvezető megvetéssel mérte végig, mint egy dilettánst, mint egy ostoba fajankót.
- Igen. Az is fontos. Ha akarod tudni.
A segédorvos hátat fordított, ment kifelé. De a küszöbről mégiscsak visszaszólt.
- Pakliztok a halállal, mi?
Kilépett, egy kollégája udvariasan kitért előle, és azt gondolta: ebből se lesz nagy előmenetel.

1962


SZÁRAZAKVÁRIUM


1.

Már órák óta ült az ismerős sötétben, lámpa és gyufa érintetlen, a szoba tele a tél végi este végtelenségével. Mozdulatlan pillával figyelte az ablakon át a Pest felöl világító eget, hallgatta az elhúzó vonatokat, amelyek különböző hasábokra szeletelték az időt.
Nyáriné süppedt arcát éjjel-nappal sötét fejkendő árnyékolta. A kendő alatt lassú égésben sorvadt, vékonyodott a haja. A faragott karosszék, amelyen férje olyan sokáig dolgozott, a párnák ellenére is kemény volt, csupa él és szöglet, az indázó favirágok szünet nélkül támadták a túl érzékeny testet. Az idő hullámai csöndesen himbálták ezt a karosszéket, az ajtó olykor kinyílt, és tűnődő bálványarccal benézett egy kecske, fél lábon átugrotta a küszöböt egy vörös tollazatú tyúk, s olykor, de csak egy pillanatra, vékony törzsével egy kopár szilvafa is megállt az ajtó keretében. Az asszonynak minden oda volt készítve, amire szüksége lehet, tányérban tejberizs, tetején a vastag kecsketej megbőrösödött, kancsóban tea és mellette tiszta zsebkendő. Néha kóbor kutyák vonultak át a kerítetlen telken, hiúzszemű, éhes állatok, sompolyogva az alacsony ég alatt, a földet szagolva mindig.
Odakint a kertben, az úton, penészfoltokban a hó. Hideg volt, a kályhában a maradék parázs is összeesett. A szoba átlátszó sötétjében két tömören összetolt faágy beágyazott rendje, a faragásos székely szekrény kemény barnasága s a beugróban a lábhajtású házi esztergapad. Még tíz oszlopra van ide a villany, mire meghal, a lámpák elérik a házát.
Végre, az idő mélyében felhallatszott a háromszorosan talpalt cipő csiszolódó zaja, a fagytól megkötött talaj szilánkosan ropogni kezdett. Tizennégy órás távollét után megérkezett a férje. Amint átlépdelt a telken, fölébredtek a kecskék, a baromfiak, s az újhold előtt merev, borotváló szárnyakkal átrepült egy denevér.
A férfi ebben a laza derengésben lépett a házba, vidámra erőszakolt magas tenorján üdvözölte a reménytelenséget. Rengeteg tárggyal érkezett, mint mindig, s ma különösen sok mindent hozott magával. A dolgok elhelyezése asztalon, székeken külön időt követelt. Nadrágszíjjal áthurkolt aktatáskájából tűreszelők, nittszegek, anyacsavarok, apró zárak, díszvasaláshoz szükséges sarokrózsák, vasmargaréták, krómozott horgonyok, vékony acélpántocskák kerültek elő, egy keményen zörgő papírhulladékból táblára szabott rózsaszínű, füstsárga és higanyszürke plexi; a lenvászon oldalzsákból hasas kenyér, nehéz só, denaturált szesz, több tubusban pedig újfajta műanyagragasztó. A kinyíló csomagokból szétáradt a vasszag, az enyvszag, a kenőolajillat, a nyersfaillat, s ezek aztán legyezőszerűen kinyíltak.
Az asszony, a maga zavart ritmusú testével, egész napon át ezt a pillanatot várta, férje érkezését. Már nyúlt is a gyufa után, a lámpa fényt vetett az alacsony, gyökérsovány, vöröses férfira, akinek hamuszürke szeme valami régi, megmagyarázhatatlan világoskéket hozott vissza az asszonynak, sohasem ismert, csak álomban létezett világoskéket.
A férfi vulkánfőzőn megmelegítette a tegnap készített tarhonyás húst, asztalhoz segítette feleségét, és osztott. Sovány arcáról most sem hiányzott a mosoly, amely kimunkálta már a maga ráncait.
- Macerálnak, nyúznak, maradjak, ráér még az a nyugdíj, persze, jó nekik a tudós szamár, akinek a szeme többet ér, mint a tolómérce. De mondtam nekik, nem. Megmondtam a főmérnöknek is, nem és nem. Negyvenöt év még egy elefántnak is sok. - Szemmel tartotta az asszonyt, mosolyog-e a viccen, látja-e az elefántot, aki negyvenöt év óta gürizik, s most megállt az ajtókeretben. - Na, nem a nyugalom miatt, nyugodjon, aki halott - megtorpant, haldoklónak halottal jönni nem rendes dolog. - Szóval az elefánt legelni akar, puha, magas fűben, fákat döntögetni, forrásból inni, ahogy meg van írva - szerette Kittenberger és Széchenyi Zsigmond könyveit, olykor föl is olvasott belőlük az asszonynak. - Meg aztán, tudod, anya.
Anya tudta, most jön a művészet. A férfi szobrai ott sorakoztak a sufniban, az agyag leszakadozott a drótokról, halálpofája volt mindegyiknek.
- Érek annyit, mint a glóriás nagyok - a könyökét csapkodta -, iderakom őket, de mind! Csak hát a szerencse meg a miegymás. A protekció. De most ráállok egészen.
Ilyenkor a művész feleségére gondol, rajongással. Olyan a szeme, mint a falevél, sötét festékek oldódnak benne. A férje valami díszlettervező, színházban, ilyesmi, alacsony, hízásnak induló, mozgékony. Minden szavában van valami gúnyos észrevétel, de jószívű ember. Tizenkét éve ismeri őket. A maga kihagyásos módján jár hozzájuk dolgozni, van úgy, hogy hetekig elfarigcsál nekik valamit, aztán tűnik, mint a sejtelem, hiába írnának utána, a címét nem hagyja meg. És az asszony tisztában van az ő művészetével, már mondta is, ha egyszer majd leteszi a mindennapit, olyasmire lesz képes, amire kevesen. És ez az idő most eljönni látszik.
Túljutottak a vacsorán, a férfi kiment az udvarra, nézte a csenevész szilvafákat, amint megmártotta őket a vékony holdfény. Kegyetlen örömet érzett, ezután csak magára lesz tekintettel. Rendet teremt. A szakállas kecskepofák a tenyeréig emelkedtek, bizalom, bizalom. Keveset kapna értük, bagót, hát kés alá kerülnek, a húsukat megfüstöli. Túlad a tyúkokon is. Ki kell takarítani az idő udvarát, hogy hely jusson a fontosabbnak.
Nyári Ernő, bár jó munkás volt, gyakran cserélgette munkahelyét, legtöbbször ő ment, nem őt menesztették. Olykor a szerelem is lépre csalta, szeretett a kezében hosszan összezárni egy-egy puhább asszonykezet, és gyakran szegődött okkal, ok nélkül özvegyi jogon működő maszek asztalosnékhoz. Ennek mindig ő látta kárát, mert a szerelem legtöbbször elmaradt, de gavalléros szívét anyagiasan kizsákmányolták. Ám a kalandok mögött mindig ott volt képzeletében az asszony, a művész felesége.
Akácba, kőrisbe szeretett dolgozni, az ébenfát inkább csak szakmai hivalkodásból mondta. Ha meg egy-két pohár bor után nagyon elszabadult a beszédben, kizárólag rózsafát vagy paliszandert emlegetett. Falánk becsvágya türelmetlen és haragos, soha ki nem elégülő. Gépesített nagyüzemekben nem volt hosszú maradása, mert a kezének szüksége volt a bíbelődő munka gyönyörére, s ha csak tehette, inkább vésővel dolgozott, mint fűrészgéppel, de már az esztergapad az ő eszköze volt. Sárga citromfát mondott, holott ilyen sohasem volt a kezében, vörösbarna mahagónit, pirosló bükköt és hófehér hársat. Ismerte a dió, a cseresznye, a juhar természetét, tudta, melyik való dongának, furnérnak, hajóbordának, de az igazság az, hogy leginkább préselt rostlemezzel dolgozott. Mindezek mögött, mintegy rejtekfal mögött, ott volt az igaziról megálmodott eszménykép. Már mióta készül, hogy megcsinálja Michelangelo Dávid-ját! De eddig nem jutott rá idő, figyelembe véve a napi tíz óra munkát, a négy óra közlekedést, valamint a betegápolás óráit.
- Dávid, úgy-ahogy, ott áll pucéran - mondta a feleségének -, a fütyülőjével, Dávid ki lesz vágva, mégpedig plexiből.
Es ahogy nemrég a kecske, az ifjú Dávid is megállt, ha fél percre is, az ajtókeretben.

2.

Másnap a férfi hajnali négykor kelt, kilépett a hideg feketeségbe. Ő tudta csak, hogy ez a hajnal mennyiben különbözik a többitől. Új életének startvonala ez.
A csend bizonyos rétegei úgy illatoztak, mint a virágok. Hátranézett a válla fölött a házra, a maga kezével, mondhatná, a szíve vérével tapasztotta össze tíz kemény év alatt, míg összeállt a nagy szoba, a nagy konyha s a hétméteres veranda. Arra már nem jutott idő, hogy a falakat bevakolja, a húsvörös téglák megbarnultak, összeszürkültek. S bár volt ott dunai homok meg mész, terveiből már törölte a vakolást. Az utolsó tíz évben nemcsak a házat húzta fel, nyughatatlan mozgása hátterében egy mozdulatlan testtel, de betelepített ötszáz négyszögölet mindenféle gyümölcsfával. Három-négy év óta ezek a fák, de különösen a szilvafák őrült termelésbe fogtak, már le sem szedhető túltermelésbe, s apró, túl érett gyümölcseiket a fűbe potyogtatták. Mindez a mennyiség eladhatatlan, felfőzhetetlen, a támadóan édes erjedés szaga ott lebegett az életük fölött.
Állt azon a bizonyos startvonalon a visszhangos csendben, és arra gondolt, először is rendteremtés. Meg kell szabadulni a fölösleges fáktól, harmadát vagy felét ki kell irtani. A művészetre, a nem látható, de suhogó szárnyakra figyel majd ezután. Kegyetlen nyugalommal nézte a halálraítélteket.
Mikor visszament a házba, a felesége már a piros párnás karosszékben ült, magasba emelve arcát, mintegy tálcán a várakozást. Ebből a reggelből hiányzott a férfi szokott, sietős ritmusa.
- Jól látod, anya, nem töröm magam - az asztalos hangjában évődő hetykeség. Ilyen könnyedén kell bejelenteni, hogy fordult a történelem kereke, hogy a mai szent naptól kezdve szabad. És ezután így lesz örökre.
- Hát nem májusban kezdődik? - ezt a szót, hogy nyugdíj, az asszony nem tudta kimondani.
- Nem - hetykén dobta oda a választ, de a hosszú csend kiszivattyúzta körülötte a levegőt. Állt a légüres térben, és nem talált vissza a szokott önbizalomhoz.
Legutóbbi helyén, ez nagyüzem volt, bútorgyár, mint karbantartó két évre lehorgonyzott. Izgága természetét úgy-ahogy kordába szorította, de nem minden következmény nélkül. Sunyisággal vádolta magát, nyalisággal, kis ajándéktárgyakat, rejtjelre nyíló székely dobozokat faragott titkárnőknek, adminisztrátornőknek, redőnyt javított fölötteseknek, ingyen, munkaidőn kívül. Belső lázongásai fölfalták a szívét, és mindig úgy érezte, hogy a szolga álarcát viseli. A megalkuvás hátterében ott állt a majálisszalagokkal díszített kapu, a szabadság. A naptárban sorra áthúzta a múló napokat, mint az újoncidőt szokás. A napok furcsa halmazata. Már csak négyszáztizenhét, már csak százkilenc, már csak kilencvenkettő.
Mikor belépett az üzemvezető főmérnökhöz, hogy elrendezze jövőjét, erős küzdelemre számított. Világéletében saját önteltsége tartotta felszínen, a kihívó önbizalom. Nincs az a hatalom, hogy őt most simán elengedik innen. Mert törődnek is vele, hogy az embernek joga van a saját életéhez, hogy végre az igazit csinálhassa!
A főmérnök szórakozottsággal, sokfelé figyelve hallgatta a búcsúzkodó asztalost.
- Még huszonnyolc és fél kerek nap, főmérnök úr - újra az ügyetlen viccelődés.
- Csakugyan - ezt a szót már régen kivonták a forgalomból, a főmérnök mégis megismételte -, csakugyan?
- Negyvenöt év fúrt, egyhuzamban.
- Az bizony nagyon szép.
- Hogy szép? Dögletes. Mit szól majd a tarkóm, ha lekerül az iga róla?
- Hát igen, jön a pihenés, a jó nagy pihenés.
- Francot pihenés! Nem erről szól a mese, főmérnök úr- a szája körül önteltmosoly, mint aki várja a kérdést, hogy miről is szól a mese.
- A havi ötszázat ledolgozhatja itt nálunk három hónap alatt is, ha úgy akarja.
Ha úgy akarja! Kegyet osztogat a kegyelmes úr. Mint aki jót akar neki.
- Havi ötszáz? Másról van itt szó.
- Hát persze. - A főmérnök az íróasztal lapja fölé hajolt, a saját tükörképét bámulta. Milyen apró fülei vannak, gyönyörű kis fülei, és úgy tapadnak a koponyájához, mint a pici kagylók. - Tudom, a tyúkfarm - mondta a főmérnök, mindent tudó mosollyal. Nyári néha beállított az üzembe nagy kosár friss tojással.
- Ugyan, tyúkfarm! - Nyári orrában érezte a tyúktrágya szalmiákos bűzét. - Én ezután már csak az igazit csinálom. - Konokul a másik arcába nézett, és várta a kérdést, de miután ez elmaradt, kérdezetlenül is kimondta: - Művészetről van szó. Nem fizetik meg, de csinálom. Vannak terveim, főmérnök úr. És van valaki, aki nagyon is bátorít.
A főmérnök végre elhatározta magát, és felállt.
- Hát akkor én kívánok sok sikert - kézfogásra nyújtotta a kezét, de az asztalos a helyén maradt.
- Azonkívül van egy találmányom. - Nyári elkezdte mondani a késleltető szavakat. A főmérnök csak a formát keresi, mert hiú ember, de az biztos, már a nyelve hegyén a kérés, arra mérget lehet venni, hogy őt ilyen egyszerűen nem eresztik. Hiába tervezget ő ezt meg azt, egyszerre csak kirukkolnak a követeléssel. És a vége az, hogy nem mehet.
A főmérnök keze megint csak közeledett. Nyugodtan úszott a levegőben, olyan kivédhetetlenül, mint a végzet. A kisujján valami sárga köves gyűrű csillant.
- Hát akkor minden jót magának. Még egyszer minden jót. És sok sikert. És lássam egyszer.
Nyári görcsösen emelkedett, még nem adta meg magát.
- Volna egy találmányom, főmérnök úr - csak most ne nyomja oda megint a kezét. Itt még kell hogy jöjjön valami, benne vannak a levegőben a szavak. A főmérnök jóakaratúan, türelmesen megszorította az asztalos ernyedt kezét. Nyári újra kezdte, konokul és szomorúan.
- Szárazakvárium, tetszik érteni, tiszta plexiből, és rejtett világítással van átvilágítva, a halak, a növények, mint akik élnek, főmérnök úr. Tessék elgondolni, szárazakvárium. És benne rejtett égők, úgy, ahogy keresztülsüt a vízen a nap.
Mindezt már a küszöbön mondta, kifelé hátrálva az üres folyosóra, amelynek magas ablakai átszitálták a hideg fényt. Úgy érezte, most már a lába nem érinti a földet, a talpa a levegőt tapossa, s az üres folyosó őt magát is átszitálja, és szétszórja a semmibe, mint a hamut.

Háta mögött a nagy szoba személyes belvilága, benne a mozdulatlan asszony, akit testével akar eltakarni önmaga elől.
A műhelyasztal ettől a naptól fogva az ablaknál áll, hogy az utolsó cseppig kihasználhassa a világosságot. A kis satu, a csiszolókorong, az élesítőkő, a vésők, a tűreszelők, tolómércék, dörzspapírok, körzők - minden a kezéhez igazítva. Állandó lobogásban a hegyes, világoskék spirituszláng, készenlétben a forrasztópáka és a cinrudacska. Egy természettudományi lexikon műmellékletei után dolgozik - (HALAK, PISCES - lat.) -, finom lombfűrésze pontosan követi a műanyagba karcolt vonalakat, majd vésővel kidolgozza a pikkelyek rajzát, a síkos domborulatokat éppúgy, mint a víz alatti növények halvány erezetét.
Arcán a téli kert éles fénye, keze úgy játszik a műhelyasztalon, mint egy klaviatúrán. Megmondta a feleségének, amit meg kellett mondania, s most úgy lép a lehetőségbe, mint távúszó a folyamba, pilóta a sztratoszférába: mindent kizáró egyértelműséggel. Ha dolgozik, nem tud másra gondolni, mint az eredményre, s az eredmény: a dicsőség. A dicsőség márvánnyal borított udvara. Fölötte az ég is olyan finoman erezett, mint a márvány.
Igen, most kezdődik a, most kezdődik a - micsoda? A lombfűrész vékony vonalat vág az anyagba, a műanyag szívós forgácsai kétoldalt tarajosan felkunkorodnak, minden rajz és terv szerint megy, de a kezéből hiányzik a meggyőződés. És a háta, amely eddig olyan kitűnő szigetelőnek bizonyult, most úgy közvetíti a felesége mozdulatnélküliségét, mint a jó hővezető anyag a forróságot vagy a fagyot.
- Miért hallgatsz te itt órák hosszat? - fordult hátra most már végső haragjában.
- Mert nem akarlak zavarni, Ernő.
- Nem veszed észre, hogy avval zavarsz, hogy nem zavarsz?
Újra az asztal fölé hajolt. Mutatóujjával tologatta az elkészült díszhalakat, egyiket-másikat a rideg fény felé tartotta, abban reménykedett, csak visszatalál a fényhuzalos világba, amelyben némán lebegnek átlátszó törpehalai - a gyöngyházfényű miniatűr gerincek! -, a törpehalak, vérpiros és aranybarna pöttyeikkel, farkuk fátylas játékával. Violás dunai kavicsokat gyűjtött, tömören zöld mohát, éles, fényjátszó csillámokat. A rejtett kis villanykörték egyszerre mozgást, lebegést, cikázó szenvedélyt gyújtanak majd a víz nélküli akváriumban. Nincs benne víz, de van képzelet, ha úgy akarjuk, rögeszme. Ebben semmi se lesz igazi, csak az álom. De az álom mintha megszökne összezáruló tenyeréből. Ahogy a főmérnök szobájából kihátrált az ürességbe, az akvárium is ott úszott mellette, egy üres üvegdoboz. Halak, páfrányok, ázalagok sehol, ragyogó teleszkópszemek sehol, vörösen tátogó ragadozók sehol!
- Hát csak azért mondom, amit mondok, anya - fordult békítően a feleségéhez, de lehet, hogy ez már a második vagy a harmadik napon történt -, mert nem szeretném, ha túlzásba vinnéd a túlzást. Te csak élj úgy magadnak, mintha nem volnék idehaza.
Esténként viaszosvászonnal takarta be a készülő művet, amelyet eddig a testével takart.
- A hetedik napon az Úr is megpihen, de addig ő is csak saját művének szolgája. Aztán, ha megteremtette a világot, az emberek elkezdenek pofázni, mert nekik adta a beszéd tudományát. Nekem szerencsém van, az én halaim születéstől fogva némák. Nevetsz, anya?
- Nevetek, Ernő.
Lassanként visszatért hozzá a makacs önbizalom is. A teleszkópszemű halak megint ott úszkáltak körülötte, és a gyenge páfrányok is az arca körül hajladoztak.
Mindent úgy csinált, ahogyan azt az utolsó évben eltervezte. Hét végén jött a fuvaros, vesszőkosarakba rakta a rozsdapíros tyúkokat, és vitte őket. Csak kemény szárnycsapkodásuk emléke maradt utánuk. A beteg asszony sokkal később kérdezte meg:
- A tyúkokat elvitetted?
- El. Ezentúl rántott borjúkarajt eszünk salátával - a férfi támadóan figyelte az asszony arcát -, ha meg ráuntunk, lesz borjúpaprikás nokedlival. Miért nem mondasz valamit? Nevess, vagy küldj el a jó balsorsba - furcsálkodva tapasztalta, hogy belé akar kötni a feleségébe -, hát csak jár a szám, anya, ne törődj sehova. Minek nekünk az a sok csőr ott az udvaron? Ki győzi etetni őket?
A második hét közepén a kerítetlen telek szélén, kétkerekű kocsiját maga előtt tolva, mintegy rejtélyes hívásra, holott senki se hívta, megjelent a mozgó köszörűs. Elnyújtott éneke már messziről megelőzte, különös fejhangja volt, amely felhasította a nyúlós peremvárosi csöndet. Délután volt, hideg, fényes, mintha horganyzott lemezeken csúszkálna a gyönge napsütés. Hajlott alakja feketén rajzolódott a világos háttérbe. Rezes, kifagyott arca volt, apró, bogyókék szeme, nagy keze és óriási cipője.
- Ezt az egyet - az asztalos átadta neki az egykori disznóölő kést, amely évek óta a fiók mélyén feküdt -, csak ezt az egyet.
- Tor lesz?
- Macskator.
A köszörűs értette, további kíváncsiskodásnak nincsen helye, de további szónak se. Pedig szerette volna megjegyezni, ez most olyan éles, hogy még a sóhaj is elvérzik rajta, még a hold is kettéválik, ha rásüt, még a szikra is kettépattan tőle.

3.

Tíz napig dolgozott a nagy munkán, míg azt mondhatta, ez teljes egészében kész, igazi remekmű. Már a kicsi villanyokat is beszerelte, a transzformátort is hozzákapcsolta, aztán gittel megrögzítette az üvegfalakat. A mosott folyami homokba tárcsa alakú csigák kerültek, spirális remekművek, a méregzöld moha nedvesen ragyogott. Már csak az elektromos szerkezetet kell kipróbálni, ezt nem lehet halogatni. Alkonyatkor átment egy távolabbi szomszédhoz, ahol van villany. Ezt az utóbbit nem szívesen csinálta, nem szerette volna, hogy idegen kíváncsiság dugja bele az orrát az ő víz alatti világába.
A szomszéd család vacsoránál ült, s így a házigazda éppen csak bevezette a másik szobába, amely fűtetlen volt és sötét, megmutatta a csatlakozót, és visszament az asztalhoz. Nyári kiemelte művét a zörgő viaszosvászon burkolatból. A magasra polcolt ágyak hideget leheltek, a horgolt terítő a nagy Orion rádión mintha penészmaradvány volna. Az asztalos a vacsorázók hangjára figyelt, de csak egy pillanatig, aztán bekapcsolta a szárazakvárium világítását. A páfrányok legyezőin keresztül szűrt fény úszott a zárt világba, rubintos halszemek gyulladtak ki, lángvörös és aranysárga pikkelyek, kis fehér sziklaüregek, sötétzöld aljazatok. Megbűvölten állt a hideg szobában, a látvány csodálatosabb volt, mint ahogy bármikor is elképzelte. Már csak odakint jutott eszébe, ezek meg se nézték a művét. Elmosolyodott, sajnálta őket. Hát csak zabáljatok, tömjétek a hasatokat. A villanyfényes házak a háta mögé kerültek, előtte sötét testként az a házcsoport, ahová még nem értek el az oszlopok. Az ég rendkívül messze volt, hideg, ásványkék. Ezt a magasságot vitte magával a lakásba. Vacsorához ültek, elgondolkodva evett, fáradtan, de nem rosszkedvűen.
- Hát elkészültem vele, anya, ővele, őnagyméltóságával. Hónapok óta erre a kiglancolt pillanatra várok. - Lehántotta az üvegdobozról a viaszosvásznat. - Most már te is nézheted. Persze a villany, az most hiányzik belőle. - Neki ugyan nem. Ő most is látta az aranysárga kis reflektorokat, a halak áttetsző testét, a növények csöndes lebegését. De az asszony nem vett észre semmi különöset. - Szép? - Nyári jól tudta, ezen az úton a felesége már képtelen vele tartani. Nem is várta meg a választ, becsomagolta üvegdobozát, aztán elkezdett ágyazni.
- Te most majd engem nagyon butának gondolsz, Ernő, de mégis megkérdezem, ez mire való?
- Nem láttad benne a kis halakat? Meg a növényeket? - a férfi őszintén elcsodálkozott, elengedte a síkos, hideg párnát - nem vetted észre, hogy olyan, mint a valódi?
Az asszony szokatlanul makacs volt, ő tudta, miért. - De hát ha van valódi, minek ölöd magad az ilyennel?
A férfi elmosolyodott, folytatta az ágyazást.
- Mert ez művészet. És a művészet, az mégis más.
- Több?
- Hogy több? Sokkal több - most is látta az akváriumot, amely a viaszosvászon alatt teljes kivilágításban tündökölt és a halak kígyózva suhannak saját gyönyörükben.

4.

Vésnöki sugarak metszették élesre a fák és a házak körvonalait. Soha ilyen távolra nem lehetett látni. A kerítetlen telken minden göröngy körülhatároltan izzott. A tiszta tágasság kiemelte a tárgyak magányos egyszerűségét. Így kezdte Nyári Ernő sorsdöntő napját. Kicsomagolta az élesített kést a puha flanelból, megmutatta a fénynek. A kék acél a halál sorompója. Szerette kecskéit, mert mindennapi táplálékot adtak, tőgyükben himbálták a meleg tejet, s így nem vidám szívvel vágta el a gégéjüket. Az elhűlt szakállas arcokból az állati döbbenet egyértelműsége nézett vissza. Mindkét kecske holtában is mélységesen csodálkozott. Üres szívvel kaparta a földet a kiontott lilás vérre. A vér és a föld, a föld és az ember összekeveredik, sorrend kérdése az egész. Kisúrolta magából a vér szagát, kézfejének rózsaszínű csontjai átütöttek a bőrén. Az asszony, aki a nagy szoba mélyében ült, pontosan tudta, hogy mi történt, de nem mert megszólalni. Nyári felöltötte szürke csíkos, fekete ruháját, amely elavult volt, de tagadhatatlanul ünnepélyes, húsz éve már, hogy egy fotográfustól kapta kétheti munka fejében.
A szokatlan röntgenfény némi rózsaszínnel telítődött. Az asztalos, hóna alatt a viaszosvászonba csomagolt szárazakváriummal, elindult a vasútállomáshoz. A fényesen villogó bakancs, a háromszoros cipőtalp keményen reccsent a lila-barna talajon. Fél hétkor, vagyis tizennyolc óra harminckor, ahogy reggel a telefonba bemondta, csengetett a művész ajtaján. Gyerekkorában érzett ilyesmit a moziban, a nagyfilm kezdete előtt, amikor biciklipumpából illatosított vízpermet hullott a közönség fejére.
Belépni a művész lakásába: itt mindig valami különleges illat fogadja, az ápolt és belakkozott lakások jó szaga. Vagy inkább a gyönyörű asszony gyógyfűillata. Szanaszét két-három miniatűr rádió, hordozható televízió, sztereó lemezjátszó, amott házivetítő s a nő égően színes pulóverei, sáljai, kesztyűi.
Ha kilépne most a gyermekded jóhiszeműségből, a művész türelmetlenségébe ütközne. Ebben a pillanatban szemmel láthatóan dühíti a vendég. Furcsa alak, egyszerre csak beállít, hosszú évek után; mert éppen ilyen a szeszélye. És reggel hatkor telefonál, kiüti a nehezen megszerzett alvásból. Minek jött? Mit akar? Félcédulás.
A vendég körülményesen elhelyezkedik a túl mély karosszékben, hegyes térdeire fekteti a viaszosvászonba burkolt csomagot. Azonnal észreveszi, a művész erősen kigömbölyödött, és hogy a nyakas ingpulóver inkább a puhulást emeli ki, mint a zord, férfias öregedést. Nyári gondolkodás nélkül, egyetlen nyeléssel fölhajtja az odakínált pálinkát, de szünet nélkül az üvegajtót figyeli, itt lép be majd az asszony. A művészről nem tud semmit, de a felesége évek óta betölti a képzelet ködvilágát. S végre jön is hosszú lépteivel. Rengeteg asztalosmunkát írt össze kis noteszében, őszintén örül, hogy fölbukkant az ezermester. Mióta utoljára látta, a nő súlyos, mézszínű haja megsötétedett, csak néhány világosabb csík maradt a régiből. Ez nem vegyi csíkozás, ezt az idő nemessége csíkozta így. Szemében még jobban összeolvadt a mély barnaság, még sugárzóbb, mint azelőtt. A művész raccsolva, kicsit heherészve bekonferálja a vendéget.
- Íme, Nyári úr - Nyáhi uh - megtisztelt minket! - a férfi rövid karjai stilizált gúnnyal az asztalos felé úsznak -, volt szíves.
Az asszony Nyárihoz lép, és a vendég a neki nyújtott keskeny, hosszú kézre rácsukja a maga érdes kezét.
- Maga csak megmaradt a régi csodaszépnek. - Nyári érezte a kényszert, ezt ki kellett mondania. Arcán nyílt, önfeladó mosoly.
- Maga pedig, Nyári úr, szépen felszívódott. Magára igazán nem számíthat az ember.
- Énrám a nagyságos asszony mindig. Amikor csak az eszébe jutok.
- De hát még címe sincs.
- Nem cím kell ahhoz, nagyságos asszony, csak erős gondolat.
- Pedig én erősen gondoltam magára, mert szerettem volna, ha átalakítja nekünk a konyhabútort.
- A konyhabútorra tetszett gondolni! Persze. Tetszik látni, lehet, hogy ezért nem jött létre a dolog.
A művész már erősen unta a dialógust, amely valami furcsa foszforeszkáló anyaggal vonta be a két beszélgetőt. Mintha egy kékesen villódzó burában beszélgetnének. Megint töltött, s a pohárkát az asztalos kezébe nyomta.
Nyári visszaereszkedett a mély fotelba. Körülnézett, leltározta a tárgyakat, amelyek nemcsak a művei, de a vallomásai. A kis iratszekrény, a két faragott falipolc, ennek visszfénye van. Az asszony biztos megérti a kérdést.
- Tessék mondani, hány éves volt Michelangelo, amikor Dávid-ot csinálta?
- Nagy kérdés - kéhdés - nevetett a művész.
- Azt hiszem, de ezt meg kellene nézni a lexikonban, még harminc éven innen volt, fiatal - felelt az asszony.
- Én most már kétszer harminc vagyok.
Sűrű, telített csend. A művészt közben két ízben is a telefonhoz hívták, de az idő múlása egyre inkább lelassúdott. A végén Nyári, saját eseményritmusának törvénye szerint, mégis úgy érezte, elérkezett a Pillanat. Az a bizonyos pillanat, amire éveken át várakozott. Hogy átadja Noéminak, mert ez az asszony neve, azt az álomvilágot, amelyben ők ketten is aranyhalak lesznek. Kibontotta a viaszosvászonba burkolt csomagot. Csak annyit mondott, ha volnának szívesek eloltani a csillárt - és a szárazakváriumba máris beszöktek a szűrt fények, ragyogásba fogtak a műanyag halak és a műanyag növények.
Ha van a várakozásnak felívelő vonala, mert van, s ha van csúcspontja, mert van, Nyári magában érezte ezt a folyamatot. Átviharzott rajta az a remény, amely egy ellenütem miatt mind a mai napig nem teljesülhetett. Állt az elsötétített szobában, az ékszer fényeivel világító akvárium fölött, a sikerínség légszomjától fulladozva. Rajongó szemével az asszonyra nézett, a sápadtan világító, metszett arcra, hajának sötét tömegére.
De a művész máris a kapcsolóhoz lépett, s a reális fények széttörték a víz alattiakat. Nyári torka kiszáradt, elzsibbadt, de az önbizalma nem sérült meg.
- Szép? Nagyon szép? - kérdezte sóvárogva.
- Ehedeti - felelte a művész.
- Hogy maga miket talál ki! - álmélkodott udvariasan Noémi, s egy kicsit elszomorodott.
- Maguknak hoztam. Magának.
- És mivel tartozunk ezért?
Az asztalos az asszonyt figyelte, hogy újra és újra megrögzítse magában az arc és a szem vonalait.
- De mi ezt nem fogadhatjuk el - tiltakozott a nő feszélyezetten.
- Megcsinálom Dávid-ot is, plexiből, rejtett világítással. Magának - a művész elfordult, nevetés ingerelte -, ahogy azon a képen van, amit magától kaptam.
Nyújtotta kezét, seszínű szemében, amely kevés érzést tudott kifejezni, határozott elégedettség. Mint aki nemcsak ezt az asszonyt, de az emberiséget is megajándékozta valamivel. Az ajtóból még visszanézett az akváriumra.
- És mikor látjuk újra? Tudja, Nyári úr, a konyhagarnitúra ... vannak terveim.
- Majd. Egyszer. Eljön annak is az ideje.
Néhány perc, és újra csöngetett az ajtón.
- Itt felejtettem a viaszosvásznat.
Megint ott állt az ismert szobában, szívta magába a bútorok, kelmék, faliszőnyegek illatát. Szeme fönnakadt a hiányon. A szárazakvárium már nem volt ott az előbbi helyén, sehol se volt.
Átment a kerítetlen telken, a kihűlt ólak mellett. A ház sötét tömegében teljes mozdulatlanság. Most már itt is megszűnt az élet, gondolta hideg nyugalommal. Azzal a késsel nemcsak a kecskék torkát vágta el. Belépett a szobába, olyan érzéssel, hogy a halállal találkozik. Hidegszagú a sötét, ember nélküli. Még arra is gondolt, most el kell mennie valahová telefonálni, s hogy virradatig együtt lesz a mozdulatlan testtel. De a feketeséget fölhígította a felesége hangja.
- Átadtad nekik?
Nem válaszolt. A nyitva hagyott ajtó keretében megállt az egyik kecske, a barna foltos, az okosabbik. Megbocsátó, emberi arccal nézett rá. A tető gerincén pedig, egész hosszúságban, ott ültek a vörös tollú tyúkok.

1970


EGY GYÖNYÖRŰSZÉP DÉLUTÁN


A szobatársak élénken elcsodálkoztak, hogy Tedesco Antal csak hatvanéves volt. Hetvennek, de még többnek is gondolták volna, ha egyáltalában foglalkoznak az életkorával. Koporsó alakú szekrényében, melyet a gondnok másodkulcsával nyitottak föl, hogy aztán hivatalosan lepecsételjék, néhány tisztességesen megfoltozott inget találtak, egy összeszáradt cipőt, amely olyan volt, mint egy megszürkült vasöntvény, és néhány divatjamúlt, magas kaucsuk kézelőt. Valaki a szobatársak közül megkockáztatta, de a többség elvetette ezt a vélekedést: talán mégiscsak bűvész volt annak idején, és a kézelőkből mindenféle tárgyat varázsolt elő.
Ruhanemű nem volt a szekrényben. Egyetlen öltönyét magán viselte, amikor telepőri teendőit letéve és hazafelé tartva, egy kora reggeli üres villamos halvány kísérteteként, elbillent fejjel meghalt, vagyis, ahogy temetésén az alkalmi szónokfogalmazta: eleresztette az élet kezét.
A gondnok távozása után még sokáig ott maradt a szobában, a hatszor két ágy között, a forró pecsétviasz égett, émelyítő illata. A szobatársak, egy érthető illem jegyében, igyekeztek emlékezni a halottra, aki tegnap kora este még közöttük volt, munkába menőben kis vulkántáskába csomagolva parizerét, kenyerét, csomag cigarettáját. Schmidt, a fénylő fejű szobabizalmi magán tapasztalta, a tegnapi élőt ma már nem olyan könnyű fölidézni. Mintha a halál keféi szétsúrolták volna az arcát, alakjának vékony, hajlott vonalát. Csak rekedt, fáradt hangja maradt itt, a hangszálaival volt baj, az emberek maguk között Suttogónak nevezték, de ezt is készen kapták a régebbi lakóktól. Mint a gondnok megfontolt közléseiből kiderült, Suttogó éppen tizennégy éve lakott itt, az elsők egyike volt ebben a házban.
Négy-öt nap múltán - és milyen homokbánya az idő! - már az emléke is feledésbe merült, az emeletes ágyra új tag költözött, egy fiatalember, sűrűn fekete hajú, foglalkozására nézve épületüveges, üvegszabász. Nem lehet tagadni, hogy zajosabb, mint az elődje, életkövetelő, jókedvű, hangos. Kékesfekete, törökös szemöldöke alatt, mint ahogy azt a későbbi temetőszónok fogalmazta volna, szikrázott az élet. De a feledés csöndjébe belereccsentett a házi magnetofon, a maga szálkás, elektromos felhangjával. Szombaton délután (idő, hely) temetik elhunyt lakótársunkat, Tedesco Antalt, a 41-es ép. váll. telepőrét, kívánatos lenne, hogy azok, akik ráérnek, és jobb dolguk nincs, utolsó útjára elkísérjék. Gondnokság.
Schmidt, a szobabizalmi, aki éppen lábat áztatott langyos kamillás vízben, szíve mélyén elmosolyodott. Hiába, no, a Prédikátor! A gondnok ugyanis, aki a közleményt fogalmazta, valaha börtönfelügyelő volt, és választékos stílusát úgynevezett hegyibeszédeken köszörülte.

Szombat délután. Sima ingyentemetés.
A zúzott bazalttal terített sírközök mellett néhányan összetalálkoztak a lakótársak közül. Minden külön megbeszélés, kegyeleti szervezés nélkül. Akik éppen nem utaztak vidékre családjukhoz, vagy akik soha nem utaznak vidékre családjukhoz, azok közül jöttek. Szobabeliek, folyosószomszédok, az állóbüfé vendégei. Mintha félmagasra emelnék söröspoharukat, és így vennének búcsút a halottól. Csontjaikban a heti munka szaggatása, épületeken dolgoztak, csatornafektetésnél, betonosok, csőszerelők, segédmunkások. Tenyerük ráncaiban, arcuk pórusaiban az eltávolíthatatlan cement, vaspor, rozsdapor. A munka szegecsei a bőrben.
Sok beszélgetnivalójuk nem volt, sőt mintha röstellnék magukat, hogy erre kanyarodtak a lépteik. Szabadidőben, amikor minden kiszámíthatatlan, ezért minden lehetséges.
A délután mindenesetre kora őszi, és itt a bolgárkertek, rétek, roncstelepek világában, néhány hidroglóbusz alumíniumgömbjének villogó fényjeleivel, át- meg átfűzve az ökörnyál fehér huzalaival, szelíd és elgondolkoztató. Időnként, mint egy kés, kettészeli a tájat egy robogó villamos. Az ezüsttel tűzdelt halvány égből pedig bődülve kiválik egy sugárhajtású repülőgép.
A szállóbeliek, mondani sem kell, jó félórával a kitűzött idő előtt érkeztek. Báván, ügyefogyottan körülállták a frissen kiásott gödröt, majd, hogy agyonüssék az időt, elténferegtek egy másik sírhoz, ahol éppen folyt a szertartás. A gyászolók közé vegyülve, zsebre dugott vagy hátratett kézzel, hallgatták a papot, s a könnyezők arcába néztek. S amikor dörömbölni kezdtek az agyagdarabok a koporsófedélen, mintha összebeszéltek volna, lassan, de határozottan továbbálltak.
Mire visszatértek néhai Tedesco szobatársuk gödréhez, már ott volt a koporsó a földhányáson, de rajtuk kívül senki más. Schmidt, a szobabizalmi, megszólította az egyik temetkezési embert.
- Parentálás nem lesz? Már csak úgy.
A halottak súlyától fáradt férfiú megvonta a vállát.
- Nincs megrendelve.
Elég közelről szépen formált bariton hallatszott. Éjsötét vízen éjsötét szavak. S ahogy a fák megvékonyodott levelei látni engedték: a gyönyörű bariton vékony kis emberből hangzott.
- Ha ennek összedobnak valamit - a temetkezési ember csak éppen szívességből mondta -, maguknak is megcsinálja. Elmond egy beszédet, és kész. De sietni kell, le kell eresztenünk, ez időre megy.
Schmidt gyöngéden megérintette a szónokot. Hegyes, csontos válla volt.
- Mivel szolgálhatok? - kérdezte a vézna ember, kevéssé ágaskodva. Amint fölnézett Schmidtre, nagy lencséjű szemüvege mögött valószínűtlenül világos volt a szeme.
- Ennek a volt kollégánknak kijárna egypár kísérő szó.
Félrevonultak, egy szomorúfűz alá. A fűzfa bizalmasan közéjük hajolt, mintha ő is részt venne a beszélgetésben.
- De hát, kérem, én nem tudok az elhunytról semmit. Váratlanul kisütött a nap, mint a szétfeszített ujjak, olyan sugarakban,
- Hát mi sem - sokkal többet - vallotta be a bizalmi. A temetkezési emberek láthatóan türelmetlenkedtek. - Amit az előbb volt szíves ...
A vézna kis szónok visszaereszkedett a talpára.
- De hát, kérem, az egy ... az a bizonyos megboldogult ...
- Tökmindegy, uram! Elrendezzük.
Az alacsony férfi szája körül megráncosodott a bőr.
- De az illető ... ugye, nem érti félre a szavaimat ... keresztény ember volt?
- Az. Erre mérget vehet.
- Már csak a beszédem miatt, mivelhogy az a másik, a megboldogult ... - arcán a remény némi világossága. - Egyetemi végzettségű volt netán az elhunyt?
- Volt egypár iskolája, arra mérget vehet.
Az egyik temetői ember Schmidthez lépett, és csak ennyit mondott:
- A menetrend, uram! Azt be kell tartani.
- Még csak annyit, tisztelt uram - a kis ember szeme nedvesen fénylett az üveg mögött -, én, hogy úgy mondjam, alkalmi szónok vagyok. És ez nálam csak olyan - kis szünet - fizetéskiegészítés.
Két ember közeledett, egy hosszú nyakú fiatal lány és egy látomásnak is beillő, hatalmas termetű férfi. Utóbbi, mint egy lángoló csipkebokrot, dús, vörös hajbozótot hordott a fején. Nem siettek, nem is mentek lassan, inkább csak kioldódtak a zöld temetői háttérből. Látva a tétova gyülekezetet, megálltak.
A szónok a nyitott gödörhöz lépett, torkát köszörülte. A mélyen rezonáló hang, amely valami földalattiságot és felhőközelit intonált egy időben, odavonzott más járókelőket is. A hattyúnyakú lány a földre fektetett sírjel fölé hajolt, s az elhunyt nevét betűzte.
- A megboldogult, íme, itt van előttünk - kezdte a szónok. Körülnézett és tudta: ezt senki meg nem cáfolhatja. - Az ablakon hágott be a halál - a mély hang színesen emelkedett -, aki nem az ajtón megy be, az lopó és tolvaj - világos szeme nedvesen körülkúszott. - Kicsoda és micsoda tehát az Ajtó, akin nem ment be a halál? - most már harmincan állták körül a sírt. - Én vagyok az Ajtó, mondja Krisztus önnön bizonyságából ... - ennél a mondatnál a szónok megállt, a bőrén érezte, hogy valaki mereven figyeli, sötéten, kitartóan, talán ellenségesen is. - A megboldogult - kiáltott föl vékonyan, mert a torkába kúszott a félelem, hogy szavai túlságosan is klerikálisak -, a megboldogult pontosan fizette a szakszervezeti járulékot - csüggedten megtörölte kiizzadt homlokát -, közösségi lény volt a megboldogult. És mint törvényszéki végrehajtó, mint az állam szorgos képviselője ...
- Színész volt! Nagy színész! - szólt közbe idegesen, túlfűtötten egy vékony, túl hosszú, feketébe öltözött nő, és közelebb lépett a koporsóhoz. - Drámai hős volt Triesztben! Olasz és német! - Nyugtalanul elolvasta a halott nevét, és szinte felsikoltott. - Ez nem ő! Ez egy másik parcella! - Könyökével, mint egy ernyőnyéllel, utat nyitott magának és távozott.
A szertartás folytatódott. A hatalmas, vörös hajú férfi, miután a hattyúnyakú lány kis sípon megadta neki a hangot, elénekelt egy Schubert-dalt, hibátlan német kiejtéssel. Ám a temetői férfiak türelmi ideje lejárt, s a szelíden lejtő dallam hátterében elkezdték szórni a vörösbarna rögöket. Pedig a szobatársak még sokáig elhallgatták volna a szép, bár kissé fátylas tenort. Alig akarták elhinni, hogy ez az egész most mindörökre véget ért. Úgy álltak ott, elnehezedve a sugárujjak alatt, mint akik arra várnak, talán valami beintésre, sugallatra, felsőbb rendelkezésre, újra kezdődik minden. S mivel ez elmaradt, lassan kiballagtak a temetőből. Cipőjük alatt csikorogtak a lilán erezett fehér kavicsok. Észre sem vették, hogy a díszkapun túl is összetartja őket valami szokatlan és megfejthetetlen erő. A szobabizalmi szólalt meg először. A legjobb lesz, ha leülnek a közeli kerthelyiségben, és egy ideig még együtt maradnak. Érezhető volt, a többség gondolatát fogalmazta meg.
Korsó söröket hoztak az asztalokra, a Schubert-énekesnek kisüstit, a hattyúnyakú lánynak gint tonikkal. Később a szobabizalmi félrevonult a szónokkal.
- Tekintettel, hogy szociális elhantolás volt - mondta ez utóbbi, önmaga nagylelkűségétől kivörösödve -, önök nem tartoznak semmivel.
Este, visszatérve a szállóba, úgy néztek vissza erre a délutánra, mint egy napsütötte hajóra. Volt, aki évek óta ágyszomszédja a másiknak, de a hosszú idő alatt nem beszélgettek annyit, mint most, Tedesco Antal elhantolása után. Valóságos érdeklődés támadt bennük egymás iránt. "Látta, szomszéd, kérdezte egyikük, már lámpaoltás után, hogy mennyi már az ökörnyál?" A kérdezett városi ember, nem is tudta, mi az az ökörnyál. Egy másik lakótárs arról panaszkodott, a csontjai érzik, idén hamarább lesz itt a tél. Ez mintegy karmesteri beintés volt. Valamennyi szobatárs a csontjaira panaszkodott, az ízületek idegvillámaira, a forgók, perecek, csuklók meszesen roppanó fájdalmára. Életük java részét építkezéseken töltötték, kábeleket fektettek, óriáskádakban meszet oltottak, félmázsás cementzsákokat cipeltek a hátukon, s a tenyerükön már úgy megvastagodott a bőr, hogy összeszoríthattak egy égő gyufát, nem éreztek semmit.
- Micsoda szép délután volt ez, kollégák! - mondta közülük valaki.
S egy másik, izgága fiatal hang, biztosan az üvegszabászé:
- Azt a vékony, magas lányt lefektettem volna!
Alig egy hete Tedesco Antal, a telepőr, ilyenkor indult szokásos körútjára. Elment az anyagraktár mellett, az oltottmész tócsáiban lángolt a hold. Akárcsak most, ezen az éjszakán.

1972


A TÚSZ ZAVARBAEJTŐ HALÁLA


Azzal egy időben, hogy nem durván, inkább gyengéden a szobába lökték, a szeméről is leoldották az ecetszagú kendőt. Nemrég még valakinek az arcát vagy homlokát borogathatták vele. A szoba, amelyben szemét dörgölve szétnézett, olyan kopár volt, mint amilyen a legtöbb hasonló leírásban szerepel. Márgaszínű falak előterében néhány feketére érett, magas támlájú szék, egy rozoga asztalka, amilyenen utcai tisztítószerárusok szokták kirakni portékájukat. A falon vastag korompászta jelezte az egykori füstcső helyét. A kémény nyílása vörös agyaggal betapasztva, mint egy varasodó seb. A magas, tégla alakú ablakot kék-piros pléd függönyözte, de az erőszakos nappali fény aranypirosan kitűzdelte a takaró széleit.
Anélkül, hogy elrablói közül bárkit is láthatott volna, bezárult mögötte a hosszúkás ajtó. Nyitott tenyérrel végigtapogatta a falat; enyhén göcsörtös, tömör, vaskos és langymeleg, mint egy felfűtött emberi test. A fogoly szíve átvette a testmeleg fal hőmérsékletét, s már nem az építészmérnök tárgyilagosan rendszerező szaktudásával, de az egykori gyermek érzelmi túltelítettségével vette tudomásul, ez bizony vályogfal, barna és keskeny kezek tapasztották valamikor. S bár alig egy órája, hogy leütötték és elcipelték ide, a fal rokonian azonosítható állapotából érthetetlen bizalmat merített. Az volt az érzése, itt nem kell félnie.
Az ablakra szögezett pléd szélein lassan megbarnult a fény, bár még e barnaságon is átizzott a vérpiros ragyogás, mintegy a dolgok sugárzó lényegeként.
Odakint alkonyodik, a hódfarkú tetőcserepeken violás fény olvad, s a fehéren tapasztott füstfogós kémények áttetsző füstöt írnak a palakék égre. Az árnyak nem feketék, de telítetten barnák, és úgy kísérik az embert, mint a jó barát. Alkonyodik, ez most már biztos, tehát már órák múltak el, amióta kilépett a házból, ahol lakott, s készült beülni Renault-jába. Egész koponyája sajgott az ütéstől, de jobban zavarta a fizikai fájdalomnál erősebb bizonytalanság. Ennek összetételében még szégyenkezés is volt. Hogy került ő ilyen drámai helyzetbe? Eddigi életében közepes rokonszenveket és alig mérhető haragot észlelt maga körül.
Nyílt az ajtó, száraz nyikorgással. Hosszú, lóarcú fiatalember lépett be, létraszár lábain tapadó ceignadrággal. Egy rózsamotívumokkal díszített, mély öblű tányérban hallevest hozott. Nézte a foglyot, olyan kíváncsisággal, ahogy a gyerekek szokták a kitalált ellenséget, s bár a mérnök megszólította, nem válaszolt, majd némán hátrált kifelé.
A fogoly kezdte mindezt kívülről figyelni. A gúny és öngúny helyzetéből. Leült az egyik magas támlájú székre, kanalazni kezdte az élesen savanykás hallevest. Valójában évek óta vágyott ilyen ragacsos, torokkaparó hallevesre, amelyet nem szűrnek, derítenek, finomítanak - gyerekkori ebédje, vacsorája. Nézte a falat, a koromcsík mélyen szikrázó feketeségét, a koromsejtek belső, vörös izzását. S amikor keze fejével megtörölte kigyúlt száját, az volt az érzése, nincs oka félelemre.
A tapasztott falak csöndes lélegzéssel árasztották magukból a tartalékolt forróságot.
Nyílott újra az ajtó, s ketten léptek be. Egy alacsony öregember s egy nála alig fiatalabb, őszvörös, nagy bajuszú. Fegyvertelenek voltak és ünnepélyesek. Az ajtó résében látni lehetett egy géppisztoly csövét.
A nagybajuszú intett, az ajtó száraz nyikorgással bezárult. Színpadias csend következett. A fogoly nyájas udvariassággal a székekre mutatott, hogy üljenek le. Ők azonban nem akarták észrevenni udvariasságát, és állva maradtak. A vékony ajtólemez mögött, jelezve önmagát, a géppisztolyos néha torkát köszörülte.
Színpadias, gondolta újból a fogoly, és magában elmosolyodott.
Az idősebbik szólalt meg először.
- Tudja, hogy mért van itt.
Társa fölnevetett. A nevetés végigfutott hangjának mély regiszterén.
S erre mindketten, mintegy vezényszóra, leültek. Az öregebbik rágyújtott egy szivarra, mint a mesterember nagyobb munka előtt. A fogoly is elnevette magát, ő is leült. Az öregember megnedvesítette lilás szája szélét.
- Remélem ... aközben ... nem sebesült meg? - kérdezte szinte családiasan.
- A leves ízlett? - szólt közbe gyorsan a másik, mint aki szeretné elkerülni a választ.
- A gyomra bírja? - érdeklődött kicsit előrehajolva az öregember.
- Eléggé.
- Szóval nemcsak a kaviár meg a nyúlpástétom? Az a fiatalember lépett be, aki az ételt hozta. A nagybajuszú füléhez hajolt, súgott valamit, de olyan beleérzéssel, hogy a fogolynak újra csak ez jutott az eszébe: gyerekek szoktak így.
A bajuszos váratlanul felállt, az öregember kis késéssel követte, s egyetlen szó nélkül kimentek. Az ajtó hasadékában ismét látható volt a géppisztoly csövének fekete karikája. A szobában itt maradt a csend, a levegőben a fűszeres szivarillat, és itt maradtak a formájukat őrző füstkarikák is.
Az ablakra szögezett pléd szélein összeolvadt az éjszaka a vastag anyaggal. Szétterjedt a puha sötét, amilyen csak félméteres, tapasztott falak között lehetséges. Megint nyílt az ajtó, s valaki egy tányérra ragasztott égő gyertyát hozott. Egyik kezében gyertya, a másikban géppisztoly. Utána azonnal másvalaki is bejött, s gyorsan leült a gyertya mögé. A géppisztolyos könnyed, lágy léptekkel, szinte lábujjhegyen kiment.
A csontsárga fény kiemelte a sötétből a látogató hosszúkás, sovány arcát. A csontos grecói arcban csak a szem izzott mélybarna tömörséggel.
- Tudja, hogy kinek a fogságában van?
- Nem. Mint ahogy teljesen valószínűtlen az is, hogy fogságban vagyok.
- A bajtársak nem mondtak semmit?
- Azon kívül, hogy fejbe vertek, semmit.
A fogoly szája vagy inkább szájkörnyéke nevetésre rándult, de képtelen volt nevetni.
- Ha megengedi, én azért vagyok itt, hogy megmagyarázzam a helyzetét és feladatát. Hadd kezdjem az utóbbival.
A mérnök arra gondolt, ebben az emberben az a rokonszenves, hogy igyekszik keresni az egyszerű szavakat, mintegy ellenpontozva a helyzet romantikus képtelenségét.
- Ön a felszabadítási mozgalom egyik radikális csoportjának a foglya. Nem kell hangsúlyoznom, ugye, hogy ön nekünk fontos ember. Az alku mérlegében sokat nyom a személye. - De ez természetes is, nem véletlenül választottuk önt. Nincs szükség rá, hogy saját fontosságáról meggyőzzem, úgy gondolom. Nem akarom sértegetni, de ezt a fontosságot semmilyen kapcsolatba nem hozzuk a legcsekélyebb megbecsüléssel sem. Szerintem, ha emberéletről van szó, és itt nem az ön életére gondolok, minden álhumanizmust, áletikát félre kell tenni. Az erkölcs ugyanis az önök világában arra való, hogy önöket ne kötelezze semmire, de bennünket lefegyverezzen. Bennünket, akiket önök éjszaka rángatnak ki az ágyból, hurcolnak távoli táborokba, és akiket kopár akasztófák alá visznek. - Itt fölhangolódtak a szavai, s mintha egy egész tömegnek beszélne, a személyességből átcsapott a szónokiasba. - Korrupt íróik, filozófusaik, sajtóembereik az emberség nevében szeretnének zsarolni minket. És ez nekik olykor sikerül is.
Az ajtóhoz lépett, kiszólt.
- Hozzatok be még gyertyát. - S miután ez megtörtént: - A levelet, amit önnek alá kell írnia, megfogalmaztuk, legépeltük. Még olyan válaszút elé sem állítjuk, hogy hős lehet-e, vagy gyáva.
A fogoly átvette a gépelt papírlapot.
- Csak olvassa el nyugodtan, hogy lássa, mit ír alá. S ezzel szinte egyidejűleg nyújtotta golyóstollát, de a fogoly, átfutva a gépelt sorokat, nem vette át. Arcán araszról araszra szétáradó derű.
- Ez tévedés - mondta birtokon belül, mosolyogva. - Én nem vagyok senkinek a titkára. Soha nem is voltam. Azt az urat, akit itt említenek, s akinek a titkára volnék, nem ismerem.
A szemben ülő arcán élesen kiugrott egy izom.
- Erre az ócska kis játékra semmi szükség. Kár az időt pazarolni. Nagyon pontosan ismerjük önt, fölösleges a taktikázás. Írja alá ezt a nagyon szerény fogalmazványt. Ennek ellenében harminc bajtársunkat szabadon bocsátják, önt pedig bántatlanul visszaszolgáltatjuk a főnökének, a feleségének és két ikergyermekének.
- Nincsenek gyermekeim. Sem ikrek, sem nem ikrek. Fél éve sincs, hogy megnősültem.
A feleségére gondolt, okos madárarcára, fürge mozdulataira. Elnémult.
- Vacsorázott már? - kérdezte váratlanul a másik.
- Nem tudom, vacsora volt-e vagy ebéd. Hallevest ettem.
- És ég a gyomra tőle.
- Szó sincs róla. Gyerekkorom levese.
- Ne essünk túlzásba, jó? Mindent tudunk a gyerekkoráról. Maga és az a halleves! Amit magára költöttek a szülei, abból néhány nagy létszámú család vígan megélhetett volna.
- Mondom, hogy összetéveszt valakivel.
- Írja alá a nyilatkozatot- a hangja idegesen sürgető lett -, mert el kell juttatnunk a főnökének. Minél előbb. Ez a maga érdeke is. És lehet, hogy holnap már elbúcsúzunk.
- Nézzék meg az irataimat. Ez a név itt nem én vagyok.
- Iratuk van minden alkalomra. Ilyen névre is, olyanra is. Elhiszem.
- Csak a saját nevemben írhatok alá valamit.
- Nem érti, hogy ez ostobaság? Húzni az időt. Mi a fenének?
Nyílt az ajtó, a géppisztolyos jött be, és a másik ember füléhez hajolt. A heves suttogás megint csak mosolyt fakaszthatott volna, de a fogolyban megdermedt valami. A felesége keskeny arcát látta, s ez az arc lassan elúszott tőle.

A gyertya leégett, a szobát vastagon betöltötte az olvadt viasz hánytatóan édes illata. Az ablakra feszített pléd olyan volt most, mint egy nagy mellkas, amely mögött sajátos időbeosztással szív és tüdő, nappal és éjszaka dolgozik. Hosszú csend után az ismert öregember jött be.
- Mindjárt itt lesz a főnök - mondta, és letett egy újabb gyertyát.
- Vele beszéltem az előbb?
Az öregember zavartan tétovázott, mintha azon tűnődött volna, hogyan tehetné jóvá fecsegését.
- Hány óra van?
- Tíz perc múlva éjfél. - Ezt is úgy közölte, mint egy titkot.
- Szóval, a főnök.
- Mondtam én, hogy főnök? Honnan veszi?
A fék sokáig váratott magára, de amikor jött, volt az érkezésében valami operai. Gyertyák kísérték. Csak a zene hiányzott.
- Üljön le. - Agyoncigarettázott, fáradt hangon beszélt. - Igazat mondott. Nem azonos azzal, akit mi el akartunk fogni - leült, rágyújtott -, ön valóban nem a miniszter titkára. Rágyújt? - a fogoly intett, hogy nem dohányzik. - Az egész olyan, mint egy tragikus bohózat. Az a bizonyos úr, akit mi elvétettünk, a szeretőjéhez jár abba a házba, ahol viszont ön is lakik. Egy forradalmi akció defektje.
A fogoly nevetni akart, mint egy viccen, de az izmai és zsigerei görcsösen összezárultak.
- Az esti lapok kihozták az ön nevét. Mármint azt, hogy ön kicsoda, és hogy melyik építővállalat tervező osztályát vezeti. Melléfogtunk. Sajnálom.
- Bocsásson meg, de rosszul vagyok.
- Könnyítsen magán. Oda a sarokba. Fogjam a fejét? - A tárgyilagos hangra elmúlt a hányinger. - Igazat mondott. És meg kell hagyni, ön valóban kitűnő szakember. Bár a tudását hasznosíthatná jobban is.
A mérnök felkapta a fejét, s nem is annyira kíváncsian, mint indulattal fogadta a sértést.
- Jó, jó. Az ön főműve egy teraszosan kiképzett csodanegyed. Nagyszerű elgondolás, nem mondom. Minden homlokzat délnek fordul, és a teraszosság lehetővé teszi, hogy egyik ház ne épüljön a másik elé. De hát kicsodáké mindez? A vastagoké. Háttal a nyomornegyedeknek. Fényképezik, filmezik és mutogatják. Csak éppen arról szeretnek megfeledkezni, hogy a csodanegyeden túl olyan odúkban laknak az emberek, mint a patkányok. Jó, nem önt vádolom. Bár el tudnék képzelni valakit, olyan tehetségű embert, mint maga, akiben a szakmai megszállottság és a szociális lelkiismeret nem válik kétfelé. És ez talán nem is utópia.
A fogoly összeharapta a száját, nem akart válaszolni.
- Ha önök most tévedtek, én csak azt kérdezem, miért nem engednek szabadon?
- Jogos. Aláírja a levelet, és a dolog elrendeződött.
- De én nem vagyok az.
- A saját nevében kell aláírnia. Mivel az ön neve került forgalomba, ön lett a túsz.
- Azt kell erre mondaniuk - és ez még imponáló is lenne -, tévedtünk, kérem tisztelettel. Egy másik fejről van szó.
- Bár igaza van, nincs abban a helyzetben, hogy humorizáljon. A mi mozgalmunk a többségi erőszakot képviseli a kisebbségi, de uralkodó erőszakkal szemben. S nekünk is vigyáznunk kell a presztízsre.
- A presztízs mint politikai elv?
- Ahogy mondja. Rövidítsük meg a vitát. Lejjebb vittük a követelést. Harminc helyett tíz. Tíz embert kérünk önért.
- Az árfolyamom alacsonyabb, mint a titkár úré.
- Lehet, hogy ez sértés, de így igaz. A dolog nagyon egyszerű. Aláírja ezt a levelet, és - nincs probléma.
A fogoly szájpadlásán keserű ízek tapadtak. Torkig volt a regényességgel, a párbeszéd emelkedett fordulataival. Ha nem érzi a fenyegető pillanatot, talán még föl is nevetett volna, a dühe legalábbis erre biztatta.
- Aláírom - mondta végül -, de nem gyávaságból.
- Ez az egyetlen megoldás.
- Talán magam sem bánom, hogy tíz ember kiszabadul. Ez nem érdekli?
- Ebben a pillanatban egyáltalán nem - arcizma megrándult; eltorzult az egész arca.
- Valami baj?
- Ez a rohadt fogam. Az úgynevezett bölcsességfogam. Minden éjjel elkezd fájni. Pontos menetrend szerint.
- Az állkapocsban egy beépített ellenség. Mért nem húzatja ki?
A főnök felállt, hosszú volt, hajlott és sovány.
- Gyűlölöm a fogorvosokat. Engem már megkínoztak mindenféle sitten, de az igazi ellenségeim a fogorvosok - ment az ajtó felé. - Majd küldök magának egy kempingágyat. Addig is. Hogy pihenjen.
A főnök nemcsak kempingágyat küldött, hanem fonott háncskalitkában egy madarat is. "Hogy társa is legyen" - nevetett az őr.
A madár, amelyet alvásából vertek föl, borzolt félelemmel nézett az emberre. Vércse, mondta a fogoly, és örült, hogy felismerte, bár nem volt járatos a madarak között. "Te vagy az a bizonyos" - mondta humoros szándékkal a madárnak, amely visszahúzódott borzolt tollaiba, de olyan alaposan, hogy csak kerámiafényű karmai voltak láthatók.
Amikor a hajnal kigyújtotta a takaró rongyolt széleit, két ember ragadta ki az alvásból, amely úgysem volt alvás, csak zsibbadt félálom. Az ecetszagú kendőt újra az arcára kötötték, és vitték, cipelték, lépcsőkön lefelé. Virágillatú meleget érzett - ez a kora reggeli utca szaga! Föllódították egy teherautóra. Pillanatok alatt, önvédelemből, megtanult látni a kendő mögött. Feleségére gondolt, aki most ébred a testétől jó szagú, jó meleg ágyban. Látta a fiatal nő világítóan szép testét s a bőrét megfeszítő bordák vonalát. Hogyan ébredsz te egyedül? Hová futottál miattam? Milyen a szemed tükre nélkülem? Tudsz gyűlölni. Szeretsz átkozódni. Milyen közel vannak hozzád elődeid! Milyen gyönyörűen közel. Amikor kiléptem a kapun, még az ütés zuhanó pillanatában is arra gondoltam, amit a rabszolgaasszony gyönyörű szégyenével mondtál: hogy gyereked lesz. Mit mondott az orvos? Lesz? Igazán lesz?
Savanyú testmeleg a ponyva alatt, testmeleg és cipószag. És némaság. A szónélküliségben volt valami egynemű közöttük. A védekezőké. A menekülőké.
Mi történt a madárral? Ott maradt a szobában? És ki eteti? A rendőrség?
Mikor leszedték róla az ecetszagú kendőt, látta, hogy mély öblű pincébe került, vastagon rozsdásodó ócska szerszámgépek közé. Sokáig ülhetett így, mert testét rétegről rétegre átjárta a pince gombaillatú hidege. Elterjedt benne a fázás, és amikor teljesen összegeződött, olyan volt, mint egy üvöltés.
Belépett újra a lóarcú fiatalember. Egyik kezében géppisztoly, a másikban kenyér és kolbász. Mint egy legújabb kori újtestamentum újnaiv szentje. Mint a testet öltött remény.
Letette az élelmet, s a fegyvert is letette.
- Máma nincs meleg étel.
- Meghibásodott a villanyrezsó - mondta a fogoly. - Köszönöm ezt is; megjött a válasz? - kérdezte, bár tudta, ez az ember erre nem válaszolhat. A többszólamúságban Némaság a neve.
Órák múltak el megint, és éjszaka - tetőkön át aszfaltszínű, csillagtalan eget látott - máshová vezették, s most még csak kendőt se kötöttek a szemére.
Az új helyen azonnal bejött a főnök. Fanyar volt, rosszkedvű.
- Nincs jó hírem. Hallgatnak.
- Én ezt előre megmondhattam volna.
- Semmit se mondhatott meg előre! - a főnök arcában élesen megrándult egy izom -, abban a szűzies burokban, amelyben maga él, mit is érthet az egészből? Most találkozott először azzal a világgal, ami a maga álomvárosa mögött létezik, mégpedig vastagon.
- Rosszul ítél meg engem. Ennek az az oka, hogy két különböző helyzetből beszélgetünk egymással. Lehet, hogy önök mindent tudnak arról az emberről, akit ide akartak cipelni, de rólam alig tudnak valamit. - Fáradt volt és tehetetlen, és a bőre viszketett a borotválatlanságtól. - Állok elébe minden vitának, meghallgatok minden véleményt, de gyűlölöm azt az elvi magaslatot, ahol egy géppisztoly a vitapartner.
A főnököt meglepte az ellenállás, de tudta, csak egyetlen válasza lehet, a teljes visszautasítás.
- Azok a tények, amelyek arra kényszerítenek, hogy önt idehozzuk - önt vagy másvalakit, mindegy! -, nem indokolnak vitát vagy éppen meggyőzést. Nem akarjuk a mi oldalunkra állítani. Vagy ha igen, az kifejezetten annak a dialógusnak lesz a dolga, amit saját magával folytat. A jövőben. Félreértés ne essék. Mi a magunk részéről, most már önre gondolva, újabb háromnapos határidőt adtunk. A határidő, ilyen vagy olyan vonatkozásban, de kötelez minket. Nem tűrhetjük, hogy felhíguljanak a szavaink.
A fogoly nem válaszolt. Értette a fenyegetést. A másik, mintha szeretné elkerülni a párbeszédet, erőszakosan folytatta:
- Az ellátása, belátom, nem valami osztályon felüli, ezt tudjuk adni. A mi embereinknek még ennyi se jut - mondat hátterébe nézett: a mi embereink, ismételte önmagában, s ettől visszanyerte elszántságát, keménységét. - A mi embereink megszokták a szenvedést. - Arcán egy másik ötlet világítása. - Ha lélektanilag ez valami reményt nyújt, megmondhatom, a rendőrség és katonaság napról napra, óráról órára átfésüli a várost. Egyik kerületet a másik után. Egyik házat a másik után. Nem magát keresik, minket.
Arcán kiugrott az izom, s felszisszent a fájdalomtól. - Megint a foga? - kérdezte a fogoly, valami furcsa örömmel. A másik ember kicsinyes kínlódása az ő szorongásán könnyített.
- A nyomorult dög! Mind tönkrement, még gyerekkoromban. Ha uralomra jutunk, ha miénk lesz a hatalom - szemében gyerekes nyíltság fénylett -, egyik első kötelességünk lesz, hogy rendbe hozzuk az emberek fogait.
- Nincs fájdalomcsillapítója?
- Nem érti ezt maga. Én most a jövőről beszélek. - A fájdalom újból beletépett az állkapcsába. - Kettőt-hármat dobok be egyszerre - mondta szomorúan -, és semmi. Megszokta ez a rohadt szervezetem. De a fájdalmat képtelen vagyok megszokni, sajnos.

A fogoly haja világosbarna, puha szálú, erős megvilágításban majdnem szőke. De a kiütköző szakálla vörös. Harmadfél nap alatt tömpe vörösréz szögek verték ki az állát. A rézműves idő.
Amikor ételt hoztak, mindig megkérdezte, mi várható? Van-e válasz? Az emberek keresztülnéztek szavain, mint a felszakadó cigarettafüstön. Az egybemosott idő mérhetetlen és megfejthetetlen. Csak súlya van, nincsenek körvonalai. Ha nem volna felesége, ha nem látná izgatott pupillájában a rémületet, fölényesen nézné az egészet, mint egy moziban. Egy éjszaka megint fölráncigálták, megint bekötötték a szemét, és vitték magukkal. A sietség mindig fokozódott, mindig jobban érezte a menekülés gyors, ziháló lélegzetét. Az átszállítás körülményei is rosszabbodtak.
Az új hely, ahová került, jól berendezett lakás nappali szobája. Kárpitozott bútorok, faragott falikarok, s mint egy bizarr jelkép: hófehér telefonkészülék.
A főnök arcán nemcsak a fogfájás sötét gyűrődései hagytak nyomot. Szavaiban kevesebb meggondolás és több düh.
- Ezek a pribékek fokozzák az üldözést. Bedobtak egy különleges zászlóaljat is, csupa válogatott fiatalembert. Gondolhatja, nem szemrehányásként mondom. Nem magáért csinálják - ellenünk. Maga aláírta a levelet, megtette a magáét, és kész.
- Nem érek én ezeknek egy büdös vasat sem - a fiatalember nevetett, de teste viszketni kezdett a rossz érzéstől, mint aki a saját sorsáról cseveg humorosan. - Csodálom, hogy ennyi embert, anyagot, munkaórát pazarolnak.
- Ez nem olyan vicces. A jogos erőszakra ők úgy válaszolnak, hogy zsarolni akarnak minket. A razziák erre vallanak. Nagyon jól tudják, sohasem fogják önt megtalálni. Mi a teljes sűrűben élünk. Emberek sűrűjében, na! Ez eleven sejtrendszer, összezárul az orruk előtt. A dzsungel nem a városon túl kezdődik, ezt ők is tudják.
A főnök papírsápadt arca, ha foltosan is, de mégis kiszínesedett, még a fogfájása is elmúlt. Napok vagy hetek óta most jól érezte magát. Annyira, hogy magához húzott egy karosszéket, és leült.
- Ez a helyzet.
- És ha én most szájba vágnám magát? Én vagyok az erősebb.
- Az ajtó mögül figyelnek minket. Ízlésem ellen való, de ezt a biztonság megköveteli. Egyébként ön egyáltalán nem akar rám támadni. Önnek a szája jár, mert az önérzete megköveteli. Magának, uram, az önbíráskodás idegen. Egyrészt azért, mert polgári humanista, tehát bízik bennünk, másrészt, mert a saját rendszerében is bízik, tehát abban, hogy kiváltják. Mi is ebben bízunk! Nem valami humanizmusban, nem kell mondanom, egyszerűen egy praktikus meggondolásban.
- Unatkozik? - a fogoly ezzel a kérdéssel akarta viszonozni a sértegetést.
- Mire gondol?
- Hát, hogy így beszélget velem.
A főnök előrehajolt, arcának bal oldalán kiugrott a már ismert izom.
- Bevallhatom, van bennem szorongás.
- A dzsungel ellenére?
- Ahogy mondja.
- És én? Miben segíthetnék?
- Ha gúnyolódik, ha nem: szeretném, ha megértene.
- Talán csak nem a szimpátiámat kéri?
- Csak a megértését.
- Az előbbi nélkül ez is lehetetlen.
- Szeretném megmagyarázni - hogy is mondjam - az álláspontunkat.
- Nem kötelezhet rá, hogy meghallgassam.
- Szeretném, ha ennek ellenére mégis ide figyelne.
- Nem értem a logikáját. Két erőszak áll egymással szemben: az önöké és a kormányé. Én itt egy harmadik vagyok. Nincs beleszólásom.
- Van.
- Milyen alapon?
- A meggyőződés alapján.
- Az ilyen erőszakot, amely nekem öncélú, embertelen, én nem tudnám elfogadni. Ezzel én nem tudok azonosulni. Még a saját skalpom érdekében sem.
- Most maga akar engem meggyőzni.
- Az én véleményem egy privát emberé. Nincs hatalmam. Azt hiszem, két ellentétes, de mégis azonos előjelű erőszak áll itt egymással szemben. És én csak a saját kis vacak életemet képviselem. Ürügy vagyok arra, hogy önök megfogalmazzák saját eszközeik jogosságát.
- Ez a szellemi készenlét meggyőző lehetne, de mégsem az. Undorító a semlegessége. A kívülállása. Az ilyen látszólag kívülálló, mint ön, a lehető legrosszabb. Az elvont humánum képviselője. Az a terror, amit nem hajlandó észrevenni, éppen a saját csoportját védi.
- Saját csoportomat?
- Vagy a felkészültsége hiányos, vagy az őszintesége. Nem akarja bevallani, elhiszem, hogy ön az elnyomás haszonélvezője. Jól megfizetett értelmiségi, az értelmiséginek alig nevezhető uralkodó osztály szolgálatában. Nincs önnek hébe-korba émelyedése? Korszerű urbanisztikáról beszél. Jó. De nem akarja tudomásul venni, hogy a maga álmaiból a szenvedő többséget kirekesztik - kabátja belső zsebéből pálinkásüveget vett elő. - Tessék, húzza meg, szüksége van rá.
A fogoly kezében megremegett a laposüveg, gyorsan, mohón ivott.
- Szereti az italt?
- Akárcsak ön.
- Én a fogam miatt.
- Persze, persze, az önök erkölcse előírja az aszkétizmust. Kegyetlenség és absztinencia. Ostor meg önsanyargatás.
- Téved, kedves uram. Mi szeretjük az életet. Sőt, az élet szépségeit. Mit mondjak! A teljes emberi kultúrát! Mindazt, amit ön, mint kiváltságos, a reflexeivel is megszokott, és amihez - erélyes kört írt le a karja - mi nem tudunk hozzájutni. Az elmúlt két évben félezer emberünk halt meg az önök börtöneiben.
- Nekem mi közöm ehhez?
- Hány szobás lakása van?
- Négy.
- Kérem, ha egy módja van, nyisson be az ötödikbe. Az már börtöncella.
- Elismerem, nagyon szellemes, de én csak nevetni tudok ezen.
- Mert a nevetőizmai gátlástalanok.
- Építész vagyok, tervező. Mi közöm a börtönökhöz? Sosem terveztem börtönöket. Gyűlölöm az elnyomást.
- Lám, lám, ha frázisokban is, de védekezik. Jó. Elfogadom.
- Mit fölényeskedik? Leütöttek, jó, tévedés volt. Idecipeltek. Hurcolnak magukkal. Eszköz vagyok. De arra aztán nem kényszeríthet senki, hogy önökkel vitatkozzam. Amikor velem szemben egyetlen érvük az erőszak.
- Téved. Az erőszak filozófiai alap nélkül közönséges bűncselekmény. Mi pedig nem bűnözők vagyunk. A hangos szóváltásra gyorsan kinyílt az ajtó.
- Menjen vissza, bajtárs - kiáltott rá a főnök hisztérikusan, s a fegyveres azonnal visszahúzódott.
A külső csendet néhány géppisztolysorozat lyukasztotta szét. Ajtócsapkodás, futó lábak, visszhangos lárma.
- Álljon fel! - szólt rá beszélgetőtársa, mintegy a külső zajokból merítve a tennivalót. Még a mozdulataival is sietett.
- Megint hurcolkodunk?
- Ne beszéljen annyit. Készülődjön.

Most már óránként, kétóránként vitték egyik helyről a másikra. Az őt hurcoló emberekkel együtt a fogoly is elhasználódott. Már-már ő is üldözöttnek érezte magát, és azonosult velük abban a reményben is, hogy végül sikerül kicsúszniuk a szorításból. Az ő arcbőrét is perzselte az üldözők közelsége. Az emberek már nem is az őrei voltak, sokkal inkább egymás őrizői. Szavaik elapadni látszottak, fáradtságtól meggyötörten lökdösték a szükséges irányba.
Későn esteledett. A gyöngyház ragyogású ég a maga csillámaival beépült a házak kékesfehér vakolatába, az ablakok violázó síküvegébe. A rézkilincsek, mint amikor tiszta oxigén éri a parazsat, váratlan tüzet lövelltek, s a hódfarkú tetőcserepekben is, belülről, megfoghatatlanul, lila tűz mocorgott.
Már rájuk hajnalodott - a szüntelen ragyogásban szinte nem is volt éjszaka -, amikor elszivárgott körülöttük az üldözők lármája. Az a pinceterem, ahová falépcsők spirálján jutottak le, nemrég még éjszakai mulató lehetett, falba süllyesztett piros bársonypáholyokkal, táncparkettel és zsúrkocsikkal, amelyeken az italt gördítették az asztalokhoz.
A teremben, amelyben látszólag elszabadult a gazdátlanság romboló ereje, néhány reflektor még működött. Ezek a szörnyű fények, gondolta a fogoly, mint a hegyes karók!
Végül behúzódhatott az egyik páholyba, és ott elaludt azonnal.
Valaki gyengéden ébresztette, inkább szóval, mint érintéssel. Igen, a főnök. Fájdalomtól meggyötört sovány arca lassan közeledett.
- Eloltottam a reflektorokat, ezeket a vallatófényeket - mondta fáradtan, leült a fogoly mellé, és eléje tett celofánba csomagolt sósmandulákat. - Ebből egy mázsát találtunk.
A fogoly bontogatta a celofánhüvelyt, enni kezdte a mandulát.
- Avas - mondta tiltakozó gyomorral. Elnevette magát. Ezek a nevetések csak úgy kilökődtek belőle, tőle függetlenül, tartalmi jelentés nélkül. - Hogy viselkedik a foga? - kérdezte, hogy jóvátegye a nevetését.
- Már gondolkodni se tudok. De mozog a nyomorult. A nyelvemmel érzem, hogy mozog.
- Nem csinálhatnék én valamit vele? Még a nagyanyám tanított rá. A gyerekkori reflex. Nézze, erős a kezem. Megnézhetném? No, tátsa ki a száját. Melyik az?
A főnök a megkínzott ember engedelmességével kifeszítette a száját, sötéten csillámlott benne a nedvesség.
- Zseblámpa kellene.
Az egyik fegyveres lámpát hozott, és tartotta is. A fogoly belenézett a kifeszített szájba.
- Meg kellene mosni a kezem. A sterilitás - nevetett újra.
Az öltöző mellett volt a fürdőszoba, a falakat tengerkék csempék borították. A csapok nem működtek, de az egyik zuhanyozórózsa gyengéd porzással szórta a vizet. Ha most ledobhatná magáról a ruhát, és aláállhatna egészen, nemcsak a bőre születne újjá, de a reménye is!
Mire visszament a terembe, újra világítottak a reflektorok. A szakállas, fáradt arcok, mint a zátonyok ebben a vízkönnyű lebegésben.
A táncparkett közepén egy karosszék, abban ült a főnök, kitátva a száját. A száj csillámosan sötét, az arc ráncaiban a félelem, a szemgolyó kimerevítve, mint a szülésre készülő asszonyoké.
A fogoly körülnézett, ott álltak az emberek, mintegy a mutatvány feszültségében.
Maga elé tartva a kezét, akár egy műszert, gondosan megvizsgálta valamennyi ujját, s a porond törvényének engedelmeskedve, felmutatta őket az embereknek. Mutató- és hüvelykujját óvatosan előredugva, elkezdte keresni a túl érzékeny szájban a fogat. Ha sikerül jól megfognia, nem tart sokáig. Körültapogatta a recézett fogzománcot, s a fájdalmas rándulásból tudta, hogy rátalált. Letolta a fogínyt, megragadta a fogat, és dühvel kiemelte. A főnök arcán könnyek gördültek végig. - Ez az? - kérdezte, inkább derűvel, mint fölényesen. A főnök megszégyenülten bólintott, ez az. A műtét meg az azonosítás sikerrel járt. A főnök kezének bágyadt mozdulatával kérte, oltsák el a reflektorokat. A fénytől szenvedett-e vagy a könnyeitől?

Az idő szerepéről már sokat olvasott a fogoly, magában is tapasztalta a többféle idő párhuzamosságát. A belső meg a külső idő diszharmonikus egységét. A mérőeszközök pontos pontatlanságát. A teljes biztonságot és a teljes zavart.
Ezekben a napokban már megadta magát. Feküdt az idő hátán, mint a vízben, és nézte az idő végtelenségét, mint az égboltozatot. Elfogytak úszómozdulatai, lemondott minden kezdeményezésről, csak annyit akart, hogy ne merüljön az idő hullámai alá. Kétoldalt zajos rakpartok, kószáló fények, fölötte hidak sötét pántjai, madarak hófehér ékei, alig különválva a tündöklő égtől. Állandó éhsége megszűnt, de több liter vizet ivott naponta. S mintha a fogvatartói ugyanúgy úsznának az idő hátán, szemük fénytükröző tehetetlenségével.
Egy padlás elkerített zugában, elkülönítve a többitől, már-már boldognak érezte magát, mert szünet nélkül együtt lehetett szép, madárarcú feleségével, akit ugyancsak szünet nélkül faggathatott: valóban lesz-e gyerekük. Ha megszerezzük a hatalmat - mondta valamikor a főnök, mikor is, tíz napja? tíz éve? -, elrendeljük a fogak kötelező gyógykezelését. Nincs szörnyűbb megalázás, mint a fogfájás. Ezt most többször is elmesélte a feleségének, aki rendkívül érzékeny és rendkívül jókedvű, de szavakban mindezt alig tudja kifejezni.
Ez a padlás, úgy látszik, jó, biztonságos hely, itt az idők végéig nyugodtan ellehetnek, gondolta. Az idők végezetéig.
Mindig adtak enni, soha nem feledkeztek meg róla. Akkor az időt mégiscsak ellenőrzi az ember. Belépett a főnök, kávét hozott és édes süteményt.
- Magát erre a nagyanyja tanította? - szólt, a rokonszenvnél erősebb hangsúllyal. - Akkor igaz a halleves is.
- Igaz.
- Fáradt? Az idegei?
- Nem. Dehogy.
- Sajnos, nem hoztam jó hírt. Magát egyáltalán nem akarják kiváltani. Végleg elutasították.
- Lejárt a határidő?
- Már tizenkét napja - a főnök arcán csodálkozás -, ezt nem tudta?
- Nem számolom a napokat.
- Persze - már többször menni akart, de valami mindig visszaültette. - Persze.
- Mondtam én - a fogoly tudta, hogy most nevet, és azt is tudta, hogy képtelen ezt a nevetést nyilvánosságra hozni. A rekeszizmok sorompói. - Mondtam én, hogy nem érek én ezeknek semmit. Tudják ők, hogy kiért nem kell fizetni.
- Az egyik bajtársunk meglátogatta a feleségét. Jól van. Bejár a tervezőintézetbe. És egészséges.
- Köszönöm, ezt igazán köszönöm. Tudja, amióta megszabadult a fogától, más lett az arca. Egészen új arc. Mintha már találkoztunk volna.
A főnök szeme alatt élesen kiugrott a már ismert izom.
- Remélem, hogy most már elengednek a fenébe. - Ezzel a mondattal visszatalált az idő menetéhez. Az orrában érezte a felesége hajának langyos jó szagát, dolgozószobája tiszta hűvösségét, s hallotta intézetének írógépeit. - Azt hiszem, minden lejárt.
- Újabb embereinket fogták el. Sajnálom. Önt, személy szerint, nagyon.
Felállt. Ezt a pillanatot bekeretezte a véglegesség.
- Nem lehet, hogy a képünkbe röhögjenek. Említettem, a mozgalom hiteléről van szó, szavaink érvényességéről. Sajnos, nem tehetünk mást. Mondom, hogy ami az ön személyét illeti ... Kell hogy erőt mutassunk.
Kezet akart nyújtani, de aztán meggondolta magát, és kiment.
Az építészmérnök holttestét egy autóbuszmegálló pavilonjában találták meg. Négy golyó érte, és azonnal beállt a halál.

1972