NOVELLÁK VÉSZI ENDRE (1916-1987)
REGÉNYEK DRÁMAI MŰVEK
KISEBB ÍRÁSOK   SZÍNDARABOK
VERSEK   TELEVÍZIÓS JÁTÉKOK
VISSZA (PRÓZAI MŰVEK)   HANGJÁTÉKOK
VISSZA (MŰVEK)   FILMEK

TARTALOM

 

Novelláskötetek listája
               időrendben
              ABC sorrendben
Novelláskötetek
                  tartalomjegyzékei
Összes, kötetben megjelent
                 novella, kisregény
Lefordított novellák

 

 

ADRENALIN


Túl nagy fejjel jött a világra, az anyja majdnem belepusztult; kinövi majd a túl nagy fejét, és nem nőtte ki; helyreállnak a szükséges arányok, és nem álltak helyre; a vigasztaló szavak sorra szétpukkantak az időben, de ehhez hosszú évekre volt szükség, és ki törődik ma már az arányokkal. Homolya H. maholnap, pontosabban augusztus huszadikán (Szent István napja, Alkotmányunk ünnepe, Új kenyér ünnepe) betölti ötvenharmadik esztendejét, kortársai megszokták olyannak, amilyen. Ami a túl nagy fejre vonatkozik, arról már bebizonyosodott, hogy nem nevezhető vízfejnek, sőt fizikai tény, hogy a zömök, dugószerű törzs, a vállak szélesen legömbölyített íve, s a kissé pirosra színeződött vaskos, csőszerű nyak jól aládúcolja, mint valami sikerült alépítmény, statikai megbízhatóságot ad neki. Az arc lepénytömegében, a dudoros homlok félkaréja alatt jól rejti a sokdioptriás szemüveg vizeskék szemét, összegyűjtve az oldott kékséget egy szelídnek ható pillantásban. Holott szelídségről itt szó sincs, s a következőkben még kevésbé lehet.
Ez három évvel ezelőtt történt. Júniusi forró massza olvadt a városra, az egész Duna-part, amelyre Homolya H. magas hivatali ablakai nyíltak, fémpántként izzott; szemközt a Gellért-hegy, ismert körvonalai elgömbölyödtek az aranyló ködben, de idebent, a nagy szoba boltívei alatt, ahová értekezletre gyülekeztek a gazdasági főnök beosztottjai, meglepően hűvös volt a levegő. Valóban, a vaskos, háromemeletes, múlt századi ház nehezen adta meg magát a hőségnek, fagynak; faragott köveivel, tömör tégláival, testté szervült, lélegző falaival ellenállt az évszakok szélsőségeinek. Fél éve már, hogy Homolya H. a botrányos körülmények között leváltott előd helyére került ehhez a nagy építőipari vállalathoz gazdasági vezetőnek, egy valamivel kisebb építőipari vállalattól, ahol csak a pénzügyi osztály helyettes vezetője volt. Onnan ide már bizonyos ranggal érkezett: pontos, szigorú, megközelíthetetlen és ugyanakkor nem részrehajló. Egy meggörbült irat
táros, egy koránál vénebbet mutató sárga emberke, bizonyos Siroki nevű, aki valaha az ötvenes években egyetemi társa volt, emlékezni vélt nagy sikerű szakdolgozatának címére is: "Az állami ellenőrzés szerepe a szocialista erkölcs szemszögéből." De amikor most, annyi év után szembetalálkoztak a folyosón, úgy tett, mintha nem ismerné. Homolya H. új beosztásában már rövid idő alatt kicserélt néhány pótolhatatlannak hitt oszlopos munkatársat, megszüntetett néhány örökkévalónak gondolt státust, vagyis ahogy ő fogalmazta meg saját magának: mozgásban tartotta a vállalatot. A bizonytalanság, az átmenetiség állandósítása, a várakozás finom vibráltatása az idegekben, mindezt hajtóerőnek és fenyegetésnek szánta, mondhatni így is: ritmusszabályozónak. Ez a vezetési elv, ez a bonyolult lélektani rendszer hosszú éveken át fogalmazódott meg benne. Beosztottjainak permanens félelme a holnapi naptól, a következő órától a hivatali fegyelemtartás nélkülözhetetlen eszköze lett. Gyakran végiggondolta ezt a módszert, csiszolta, tökéletesítette, és így vitte át a gyakorlatba, ügyelve arra is, hogy döntéseiben semmi érzelgősség ne korlátozhassa. Nincsenek özvegyi könnyek, csak özvegyi mulasztások vannak. Mélyről jött, kegyetlen akadályokon kellett átvernie magát, tele volt titkos sérülésekkel, vele sem volt senki kíméletes. Az első menetben minden ellenem fordult; úgy csináltak meg a drága szüleim, hogy semmi se sikerüljön elsőre, nekem minden eredményem egy komplett idegbaj, és a gratulációk, az előléptetések mögött ott van egy szétvert emberi pofa.
Sorra érkeztek a munkatársak, zárt szájukat kissé meglazította egy udvariasnak szánt, valójában szálkásan ideges mosoly, de az is csak a szájzug környékén; dossziékat hoztak, összefűzött belégeket, jegyzetblokkokat, úgy jöttek, mint a hangyák, életük morzsáit cipelve, egész itteni sorsukat. Jó, jó, be vagytok gazolva, most azt várjátok remegő szívvel, mivel pakolok ki megint, micsoda új trükkökkel jövök, ahogy ti mondjátok, megint milyen átszervezési rögeszméim vannak az úgynevezett munkamorál javítására, ahogy szintén ti mondjátok. Látom a képeteken. Egy pillanatig sem szánta őket, de győztesnek sem érezte magát; Pestújhely jutott eszébe, a Neptun utca, ahol kisgyerek volt, a szürkére szennyezett, homokos udvar, és a túl termékeny eperfa, amely lucskosra érett gyümölcseivel vastag, lilásbarna réteget hullatott magi alá, erjedő lilásbarna iszapot, és látta apját, a posta-vezérigazgatóság kitűnően minősített altisztjét, pedáns egyenruhájában, kitömött vállakkal, élesre vasalt nadrágban, struccolt szőke bajuszkájával; milyen krokodilpofád van most, fater, amikor ebben a dög kánikulában visszajössz büntetni, és nem a rossz tanulásomért veszel elő, mert számtanban mindig a legjobb voltam, és már fejből tudtam a választ, amit a legtöbb osztálytársam csak papíron, te meg így becézgettél: te marharépa, te lótetű, te szarvasbogár; leganéztál a barátaim előtt, de anyát is megszégyenítetted, hogy ilyennek szült, ilyen nagyfejűnek, ilyen ... Nem, egyáltalán nem szánta a munkatársakat, sőt igyekezett átélni szorongásukat, nem gyönyörűséggel, de elvszerűen. Ki sajnált engem? Az Oprics gyerekek a szomszédból leengedtek a büdös, fekete szárazkútba, vasvödörben a békahalálba, otthagytak fél óráig, és te, fater, amikor este elsírtam neked a dolgot, mutattad a nagy sárga fogaidat, s a kis bajuszkád majdnem elrepült az orrod alól, olyan jót röhögtél! Hogy ezek az Oprics fiúk milyen jópofák, és hogy én micsoda tetű vagyok! Hát így, fater, hát így, apukám! Belenézett tompaszögben elmozduló arcokba, s élvezte képességét, hogy rövid idő alatt egyeztetni tudja emberek arcát és nevét, ráhelyezi a névre az arcot, vagy megfordítva. Hat hónap alatt több mint száz embert tudott így azonosítani és jellemezni önmagában, felülbírálva a személyzeti dossziék megfülledt anyagát, egy-egy embert tartalmilag újraminősítve. Ezt is előítélet és részrehajlás nélkül. Olyan ridegnek bizonyult, mint a néhai, az első osztályú postatiszt, aki tárgyilagos megvetéssel kezelte fiát, saját vérét, mert nem jól sikerült, mert csalódott benne. Egykor, vérmesebb álmaiban tiszti pályára szánta. De egészen belülről mégiscsak várt tőlem valamit ez a pedáns előszobakukac, mosolygott magában a mozdulatlan lepényarc mögött Homolya H. A beosztottak feszülten figyelték, sőt a kettős torokköszörülés után, amely a főnök szavait megelőzte, mintha várnák az ítéletet. Híre terjedt az épületben, hogy nagyobb szabású személyi változások lesznek. Hogy Homolya H. megint készül valamire. Igen, Homolya H. huszonöt éve, még több is, hogy így írja alá: homolyahá, keresztnév nélkül. A teljes neve, Homolya Hunor, a papa ördögi találmánya. Végzetes ajándék, életre szóló, a leendő katonatisztnek. Hunor? - mosolygott a tanító bácsi az elemiben - elődeinkre utal! - Hunor, szép magyar név, dicséretes, ez évekkel később a leventeoktató véleménye volt, a pestújhelyi gróf Andrássy Gyula úti iskola linóleumszagú tornatermében. Hunor? - vonta össze szemöldökét az egyetemi felvételi bizottság egyik tagja 1950-ben. - Jócskán reakciós név ez - és közben beleolvasott a fiatalember személyi anyagába -, nem volt az édesapjának egy kis nacionalista beütése? Ajánlom, elvtárs, változtassa meg az utónevét.
Elkezdte mondani a magáét az összegyűlteknek, a vastag testben megszólalt egy magas orgonasíp. A közeli napokban vizsgálat várható a népi ellenőrzéstől, s ezt ő maga nagyon is helyesli, mert hozzásegíti ahhoz, hogy tiszta lapot teremtsen; az ugye nem kétséges előttetek, szivarkáim, hogy amit a tisztelt elődöm meg a bandája művelt, a gyalázat netovábbja! Az emberek mintha ezt is meghallották volna, már-már cinkosnak érezték magukat. A pupillák kitágultak vagy összeszűkültek, kinek-kinek az idegállapota, önfegyelme, tűrőképessége szerint. Homolya H. körülnézett, mint aki fölbecsüli a helyzetet, és folytatta volna, de ekkor valami gyönge és mégis erőszakosan terjengő, édeskés szag csavarta meg az orrát, egy élettanilag émelyítő kipárolgás, s hiába fogta vissza lélegzetét, mégis beléje hatolt, leszivárgott a gyomrába, amely aprózva remegni kezdett, és hányingert nyomott a torkába. Ugyanakkor mellkasát betöltötte egy különös morgás, száját feszítette egy eddig soha nem tapasztalt kaffogó hang, amelyet vissza kellett fognia, nehogy nevetségessé váljék. Kigyöngyözött a homloka, büdösek ezek a disznók, ilyen kánikulában nem tisztálkodnak! Bizonytalan léptekkel az ablakhoz ment, az egyik kilincsbe kapaszkodott, nincs levegő, ez úgy szakadt ki belőle, mint egy vád, meg kell fulladni, haragja átcsapott acsarkodásba. Persze ti most röhögtök, kipirul a pofátok az örömtől, hogy én kínlódom, vergődöm! Siroki, a meggörbült irattáros, az egykori egyetemi társ, akit a főnöke sem akart soha fölismerni, sietett kitárni az ablakokat. Az aranyban izzó látvány a szobába tódult. Homolya H., mintha rajtaérték volna valamin, visszaült a helyére, hallotta izgatott szuszogását. Újra beleszagolt a levegőbe, de még mindig érezte a hánytató szagot, amely nem izzadságszag, nem is a mosdatlanság szaga, valami egészen más. Mára elég! - vakkantott a dermedt csöndbe, a munkatársak azonnal távoztak, menekülésszerűen. Ott maradt egyedül a leülepedő csöndben, és végre átjárta a megkönnyebbülés, már nem érezte a szagot. Az ablakon túl, mint egy óriási, elpilledt ősállat, pirosas fényben párolgott a város, a nap már a budai hegyek fölött úszott. Vágyott az utcára, emberi sűrűbe; meg kellene innod egy pohár sört, biztatta magát. Angélának úgyis fogadóórája lesz a munkaközösségben. És így, szokása ellenére, betért egy közeli italboltba, a pultnál Sirokiba ütközött: "Már jobban tetszik lenni?", kérdezte a meggörbült irattáros aggodalmasan. Az ilyen alázatoskodás, mint az övé, már előre megtervezett gonoszság. "Jobban." De az irattáros kis habozás után újra kérdezett: "Ha szabad megtudnom, mi volt a baj, igazgató elvtárs?" Ez a második kérdés fölidézte Homolya H.-ban az előbbi tehetetlenségét. "Hát az a rettenetes szag! Ember! Nem érezte?" - A másik, mintha attól tartana, hogy belekeveredik valamibe, már szeretett volna mindent visszaszívni. "Nem, kérem szépen, nem éreztem én semmi szagot, igazgató elvtárs. Semmit, egyáltalán. Annak a szobának kimondottan kellemes a levegője."

*

Tudod, Angéla, szólította meg az éjszaka közepén túl a feleségét, holott az könnyű lélegzettel aludt, embrionálisan belegömbölyödve álmába, a ritkás holdfény vetélőszálai alatt. Este, vacsora közben már majdnem elkezdte mondani; fél szemmel a tévét figyelték, igen, már majdnem sikerült annyi hónap után szóba hozni a szagot, amit nem érez senki, csak ő, de látva felesége kifakult arcát, ezt a valaha mozgékony, vidám arcot - sötét szemének vicces röppenéseivel! -, igen rádöbbenve a mellette élő kedves ember elkülönített világára, nem tudta mégsem elkezdeni. Már mióta készül beszélni az új munkahelyéről! Helyeslést vár, vagy ellenkezést, de szeretne véleményt hallani. Az utóbbi években ritkán találkoztak a szavaik, nem fejlődtek igazi párbeszéddé, a finom kis szellemi kacsok már nem kapcsolódtak úgy egymásba, mint azelőtt. Kell hogy tudjál erről a dologról, mondta az éjszaka közepén túl, de az asszony, ez a vékony kis madártest, ott feküdt önmaga titkába zárva, mint egy burokban, és meg sem mozdult. Gondold el, Angéla, összehívok egy fontos megbeszélést, és kezdem érezni a szagot, és már nem tudok többé odafigyelni. Siroki, ez a dög, ez az alantas szolga, aki gyávaságból úgy tesz, mintha sosem találkoztunk volna, de én tudom, hogy az egyetemről eltávolították, hogy félbemaradt ember; igen, ez most rohan az ablakhoz, rángatja a kilincseket, de a szag nem múlik el. A pofájukon már valami sajnálkozásféle, ezt pár hónap alatt jól begyakorolhatták a rohadtak! Gyűlölöm őket, viszketni kezd a testem tőlük, és képzeld! Nem, ezt még az alvónak sem meri megvallani: csaholni szeretne, belemarni a lábikrájukba. Mit gondolsz, szívem, nem kellene mégis kivizsgáltatni magam? Tulajdonképpen nem ezt kellene megbeszélniük, de az egész kapcsolatukat. A kapcsolatnélküliségüket. Pedig milyen gyönyörűen kezdtük, emlékszel, Angéla? Sosem voltam szerelmes beléd, válaszolt a nő, vagy csak álmodta ezt a választ, és kihallatszott az álmából, a gyengéden összegömbölyödött test sóhajaként? Én még ma is szeretlek téged, vallotta meg az elhízott, elnehezült férfi, és hosszú hálóingében az ablakhoz botladozott, talpával érzékelve a szőnyeg érdes csomóit; nézte a felhők muszlinja mögött a holdvilágot. Szerelemről köztük több mint huszonöt éves házasságuk alatt alig esett szó. Nehezen tudott ilyenről beszélni, talán éppen érzelemszegény gyermekkora miatt. Az anyádnak fehérvérűsége van, mondta neki a háború végén az apja, a kivasalt altiszt; meg fog halni. A fiú tizenöt éves volt. De ha kettőjük múltjába visszanézett, regényes fényben látta a találkozásukat, a közös egyetemi éveket, s azt a pillanatot, amikor diplomájával a kezében a vidám szemű, rövid hajú lány elé állt, majd két tanút szerezve, két alkalmi tanút, futásban vitte az anyakönyvvezetőhöz. Homolya H. sikeres szakérettségi után került a közgazdasági egyetemre (a Posta erősen támogatta ebben), Angéla egy évfolyammal lejjebb jogot hallgatott, s valami közös műsoros esten futottak össze. A lány a jogászok híres énekkarában szerepelt, titokban énekesi pályára készült; én meg a botlábaimat emelgettem a tánccsoportban, idézte vissza a hőstörténetet Homolya H. derűsebb perceiben. De hol voltak már azok a derűs percek, a családi vacsorák az illatosan tiszta, tágas lakásban, amikor két lányuk is ott ült velük az asztalnál, két vad étvágyú kislány, viharos növekedésben; egy év választotta el őket - és milyen gyorsan menekültek el, férjhez menekültek, hogy aztán elváljanak és soha ne jöjjenek vissza. Ez a szó, férjhez menekültek, tisztára éjszakai találmány, egyike azoknak, amelyek az alvásnélküliség őrületében jutnak az ember eszébe. Reggelre aztán minden visszarázódik, a dolgokra ráhurkolódnak a társadalmi kényszerzubbony pántjai, a valóságos és a látszólagos úgy tesz, mintha azonos volna. De azért a nappali rögeszmék a veszélyesebbek, az éjszakák sorsát végül is ezek döntik el.

*

Augusztus elején jártak már, kevés hiányzott ahhoz a bizonyos, már érintett huszadikához (Szent István napja, Alkotmányunk ünnepe, Új kenyér ünnepe), amikor is napirendre került az ötvenharmadik életév. A mai napig mindenesetre elmondható, hogy több mint három éve munkálkodik új vállalatnál, amelyet most már csak idézőjelben lehet újnak mondani; s hogy ez az idő valóságos korszakot foglal magába. Sőt nyugodtan állítható, hogy közreműködésével elsőrendű változás is történt, példának okáért (Homolya H. stílusa): korszerű székházba költöztek, igaz, hogy a Ferihegyi repülőtér közelébe, s így a fölszálló és leszálló gépek állandó dübörgésében kellett élniük; ugyanakkor a legutóbbi három évben ő maga gazdasági vezetőből igazgatóvá lépett elő. Elődjét, ahogy a pletykákat öblítő folyosókon megfogalmazták, Homolya H. buktatta le, ez azonban inkább rosszindulatú leegyszerűsítése egy olyan eseménynek, amely a dolgok természetéből következett; kikerülhetetlen törvényszerűség volt, emberi elfogultságtól függetlenül. Volt benne része a személyes indulatnak is, ez magától értetődő, mert enélkül semmilyen alkotás, legyen az bármilyen emberbaráti, nem jöhet létre. Szóval az igazgató! Ezt a kínos ügyet mégiscsak meg kell beszélni valakivel, nem mintha mentegetné magát: a kötelességét teljesítette. De az ember a saját igazságát sem fojthatja magába, vannak emóciók, amelyek megkövetelik a nyilvánosságot. A vállalatnál nincsen egyetlen ember sem, aki káröröm nélkül hallgatná az ilyen kitárulkozást. Végül is hosszabb kerülgetés után Angélának kezdte el mondani, bár az is feltűnt neki, hogy az asszony szeretne kívül maradni a beszélgetésből. De Homolya H. most makacsnak, sőt erőszakosnak bizonyult. Képzeld, drágám, a vállalat leselejtezett anyagaiból, leértékeltnek minősített príma cementből, födémgerendákból, gyönyörű mozaikokból, kerámiatéglákból fölépített magának a Velencei-tó mellett egy villát; ez még hagyján, de utána vérszemet kapott, és a nőjének is építtetett ugyanilyet a Testvér-hegyen. Ez már pofátlanság! Egyre jobban belegabalyodott a magyarázkodásba, érvekbe és ellenérvekbe; ő aztán nem szaglászott az igazgató után, a dolgok a víz színére kerültek, saját maguktól, mint a döglött halak. Ő a maga részéről még rokonszenvezett is azzal az emberrel, becsülte gyors felfogását, hogy azonnal a lényegre tapint, és hogy a döntései szabatosak, nagyvonalúak. Szóval hiába akarják ezt is a nyakamba varrni! Homolya H. nem szűkölködött bizonyos bölcsességekben. Vannak strukturális dolgok, amiket fölösleges kikezdeni. Az ő villáját még csak lenyeltem volna, de hogy a nőjének is! Hát kérlek! Az emberek csak bólogatnak, érdemben nem mondanak semmit, sőt most már Angéla tartózkodó csöndjéből is kiérezni valamiféle rosszallást. Odabent nem alakult ki bizalmas köre; a három év alatt szinte az egész vezetőség kicserélődött, és nemcsak úgy, hogy ő küldött el embereket és hozott újakat, maguktól is mentek, tömegesen. De az édeskés, hánytató szag időről időre jelentkezett, és az acsarkodó morgás egész bensejében már alig volt visszaszorítható.

*

Most is úgy lépett ki a vállalat fotocellás üvegajtaján, hátában a márványlapos előcsarnokkal, mint az utóbbi hónapokban mindig, éppen hogy legyűrve émelyedését, a menekülés vágyát érezte. Már nem is kellett értekezletet összehívnia, elég, hogy benyisson valamelyik szobába, és máris a torkába lökődik a gyomra. Beszállt a kocsijába, küszködött a gyújtással, majd belebőgette a Skodát az augusztusi késő délutánba. Persze Angéla hattól nyolcig ügyfeleket fogad, az üres lakás kísértetiesen ragyog, mint egy vitrin. Keresett valami innivalót, s talált a szekrényben egy még tavaly megkezdett szilvapálinkát. Nem kedvelte az alkoholt, de most megivott egy fél vizespohárral. Miért ne nyelhetnél erre egy korsó sört, jó habosat, semleges emberek között, akik nem gyűlölnek téged, fordult saját magához gyengéden; mire Angéla hazavergődik, lesz majd fél kilenc: az ajtókeretben a régi szép, ovális arca helyett egy meggyötört arc. Öntött magának még egy fél pohárral, csöngött a telefon, nem szólt bele senki, a csöndnek olyan elektromos zúgása volt, mint egy magasfeszültségű transzformátornak. A forgalmas utcán boldognak érezte magát, gyomrából kiengedett a remegés. Valóban, egy korsó sör! "És milyen betétet hozzá, uram?" - kérdezte a pincér. Homolya H, elnevette magát, és tréfásan visszakérdezett, hogy mit értsen azon, hogy betét? A frissen csapolt sörhöz rumot ajánlott a pincér. Középkékbe váltott a világoskék este, jól érezte magát, úgyszólván olyan mindegy, hogy Angéla mitől olyan meggyötört, ő aztán igazán nem tehet róla. Most már azon is mosolygott, ami ma délelőtt jutott el hozzá, miszerint ez a homolyahá nem is ember, ennek van egy befogadónyílása és egy ürítőnyílása, mindössze ennyi. Élvezte a kellemes söröző csúcsforgalmi idejét, dagályszakaszát, ezt a részleteiben már alig elkülöníthető áradást, amelyben a kép és a hang egyetlen élménnyé olvad össze. Azt sem tudja, hogy ez a szálkaszakállas öregfiú hogy került melléje a bokszba, bizonyára engedélyt kért rá, de most már tegeződnek, nyakig egymás családi viszonyaiban, a magánélet bugyraiban. "Értem én, értem a problémádat - valamelyik soron levő sörüket itták betéttel -, ha nem haragszol a következtetésemért, de amit te arról a szagról mondasz, éppen arról jut nekem eszembe valami; mert ha nem veszed rossz néven, egyetemi éveimben biokémikusnak indultam, és csak úgy kanyarodtam el a régi szőnyegek felé, anyagi okokból; szerény, de annál jelentéktelenebb véleményem szerint ez a szag, igazad van, a munkatársaidból jön, ez, kedves öregem, a félelem szaga. Rettegnek tőled a munkatársaid. Te, ha nem sértelek meg vele, elsőrendű vamzer lehetsz, öregem." Nyerítve nevetett, megszívta cigarettáját. "Hány embert nyírtál ki hosszú pályafutásod alatt, édes egy komám?" Homolya H. fél kézzel lesöpörte mindkettőjük sörét. A pincér gondosan fölitatta a pocsolyát, és kilátásba helyezte, az urak több kiszolgálásban nem részesülnek, sőt kéretnek távozásra. A kurta szakállú öregfiú könnyezve hunyorgott. "Bocsáss meg a szóért, hogy vamzer, anyámra esküszöm, hogy nem akartalak megsérteni." Homolya H. fizetett, és elmentek egy másik sörözőbe, ahol a kiszolgálási tilalom természetszerűleg nem vonatkozott rájuk. Néhány újabb korsó sör, természetesen a megfelelő betéttel. Az egykori biokémikus, jóváteendő durvaságát, szürke nittszögekkel telitűzdelt arcával közelebb hajolt. "Visszatérve az előbbihez, öregem, és újfent bocsánatot kérve: marhaságot mondtam, mert annak a hormonnak nincs is szaga, illetőleg, újfent helyesbítek, ember nem érezheti ezt a szagot, csak a kutyaorr érzi!" Záróra után, miután még egy darabig kart karba öltve sétáltak a holdfénytől sikamlós utcákon, megbékélve elbúcsúztak. Homolya H. kimerülten kaptatott a villasoron fölfelé, az ezüstcsíkozású kerítések mellett. Az egyik szomszédos házból a lándzsás kapuhoz futott az olyan jól ismert, Botond névre hallgató barátságos kuvasz, akivel néha társalogni szokott. De az eb a derűs megszólítás ellenére visszahőkölt, mély morgás tört fel a horpaszából, majd vonító ugatásba fogott. Az italtól elnehezült, verítékes férfi egy kicsit elcsodálkozott, majd az ő bensejében is kezdte érezni a félelem feszítését, az összegyűlő önvédelmi dühöt, és ekkor - tisztán hallotta önmagát - visszaugatott.

1983


ÓLMOSI-BLEIER UTOLSÓ MŰVE


A szobrász drapériákkal elsötétített, barlangszerű műtermében, amely az elöregedett lakásnak több mint a felét foglalta el, váratlanul megszólalt a telefon. Az ilyesmire az utóbbi időben ritkán volt példa. Ólmosi-Bleier, közeledve a hetvenöthöz, egy finoman ráncolt selyemernyős lámpa fényében ült, megosztva foteljét Ipszilonnal, fekete huzalokkal mintázott vörös macskájával. S noha még mindig erőteljes férfi volt, magas, gyors mozgású, szívét sűrűn beszőtte a gyanakvás, mint egy finom gyökérháló a cserépből kiemelt földlabdát. Több mint negyedszázada nem jelentkezett új munkával; pontosabban 1958-ban fölajánlotta korai kubista, majd folklorisztikus-szürrealista korszakának - mint ő mondta, fénykorának - anyagát egy nagy kiállítás reményében, de ezt az akkor éppen időszerű modernizmus elleni harc jegyében, ha sajnálkozva is, de visszautasították. Amint nyugdíjba mehetett a főskoláról - ennek is lassan másfél évtizede -, szabályosan távozott. Nem volt a szívében sértődöttség, egykori kedves tanítványai, életművének ismerői néha még fölkeresték, talán nem is azért, hogy munkára biztassák, inkább hálából, mert a nehéz években megmentette őket a kizáratástól. Nem harcolt fantomizált ellenfelekkel, látszólag nyugalomban élt, s bár egy-egy pályázatra is meghívták, ezek olyan feladatok voltak, amelyeket nem fogadott el. De nem apadt ki belőle sem az irónia, sem a humorérzék, mindkettő, vallotta, az emberséget működteti. Most is kajánul próbára tette a telefont, csak csöngesse jól ki magát, meglátjuk, ki bírja tovább, de végül is ő adta föl. A vénülés nem a türelem tartománya. Lehuppantva maga mellől Ipszilont, magasba tartva ezüstbe mártott fejét, kiszálasodott frottírköpenyében, amely egy száműzött fejedelem vagy egy betiltott szekta főpapjának palástja is lehetett volna, a telefonhoz ment. Elvékonyodott öregemberhang szólalt meg a kagylóban, a fáradt hangszálak olykor magasan rezonáltak, de a beszélő szavaiból valami euforikus lendület is érződött. "Hozzád is eljutott a drót, Tibor? Azt mondják, állítólag tárlat lesz belőlünk, a D.-i múzeumban. Az ötvenes évek. Megint a nyomorult ötvenes évek!" Ólmosi-Bleierben, azonosítva a telefonáló hangját, meggyorsult a lélegzet, s mert kissé nagyothallott, és ezt tüntetően nem titkolta, megismételtette az előbbi mondatot. "Kérlek, Tibor, ez sokunkat érint. Tiltakozni kell ellene, s mert te vagy közöttünk a legtekintélyesebb, te kell hogy fölemeljed a szavad." Hogy ő legyen a szószóló? Erre kéri őt ez a kókler, az egykori római iskolának ez a kötéltáncosa, aki az álhazafias emlékmű-rettenetek megszentelt köréből, egyik-másik művén alig változtatva, átsétált a szocializmusba? Nem is akarta türtőztetni magát, üvöltve válaszolt: "Kikérem magamnak a többes számot! És nem tiltakozom, sem a nevetekben, sem a magaméban. Ami a számlámra írható, nem tagadom le, de megtagadom. És ezért fizetek is, a magam módján." A másik, a vonal túlsó felén, vinnyogva, siránkozva igyekezett útját állni a zúduló szavaknak. "Miért beszélsz te így velem? Azért, mert hittem is meg féltem is? És mert azt a rohadt mátraházi nyaralót annak idején nemzeti ajándékként a nyakamba akasztották? Már akkor is omladék volt. Belerokkanok a tatarozásába! Nem, nem vagy igazságos, Tibor! Gyűlölködő lettél. És ha nem figyelted volna meg, én ötvenhat óta nonfiguratív vagyok. És nemzetközileg is jegyeznek." "Akkor szépen megkérlek, eredj a nonfiguratív francba! És légy szíves, lépj ki a vonalból meg az életemből." A gyors kattanás után, kezét a kagylón pihentetve, fölszívódott benne a harag, már-már szégyellte magát, hogy túlságosan is kegyetlen volt a szerencsétlenhez. Aki nem is tartozik a leghitványabbak közé. Félrevonta a súlyos elsötétítő függöny egyik szárnyát; a félhomályhoz szokott macska nyugtalan, ékszerfényű szemével azonnal fölfigyelt a szőnyegre hulló napfoltra, gyönyörű teste megfeszült az izgalomtól, és ragadozógyorsasággal rávetette magát.

*

A vékony, diákosan pápaszemes művészettörténésznő, hosszú kopogtatás után, amelyet már-már hiábavaló kísérletnek vélt, mégiscsak ott állt a nyitott ajtóban. Odakint, az udvar terében laza, nagy pelyhű, tavaszias hó kavargott, s ennek szétolvadt fényes csöppjeit behozta rozsdabarna, vastag, műszőrme galléros kosztümjén, sötétszőke, fiúsra nyírt haján. "Kihez van szerencsém, és milyen ügyben?" - tudakolta a szobrász, szinte támadóan, de mint említettük, kissé nagyothalló lévén, a halk, elfogódott bemutatkozásból alig értett valamit. Legyintett, és beljebb hívta a lányt. "Csak nem viszem be a mesterhez ezt a lucskot!" - tiltakozott a kis nő. "Ha meg tetszik engedni" - és ezzel kilépett hótaposó csizmájából; ott állt kötött fehér zokniban, mint egy gyerek. Végül, zavarában, egy forgatható zongoraszékre ült, egyenes derékkal, mint egy friss növény. Azonnal tapasztalta, a legkényelmetlenebb helyet választotta, és ez biztosan zavarja majd az amúgy sem könnyűnek ígérkező munkájában. Holott határozottságban nem szűkölködött, egyik-másik barátja nagypofájúnak is mondta, de ettől a beszélgetéstől, vagy ahogyan ő nevezte, szeánsztól, már jó előre fázott. A mélynyomású képes hetilap rovatvezetője megbízta, készítsen interjút az évtizedek óta hallgató öreg szobrásszal. A feladatban két blickfangos időszerűséget is látott. Az egyik, hogy a nyár elején valóban kiállítást rendeznek a szocreál termékekből ("na jó, mondjuk alkotásokból"), s ebben akarva, nem akarva, valahol ott lesz majd a mester is. A másik maga Ólmosi-Bleier, a megkövült legenda. És a háttérben a ragyogás: a párizsi korszak. De hát ő arról is hallgat. VAGYIS NEM HAJLANDÓ. De hol a titok? Ha valaki ennyire tudatosan magára omlasztja a feledést, az ilyen ember érdekes, izgalmas, ezt a furcsa pókot sokkolni kell, hogy elhagyja hálóját. "Maga egy finom kis tolvajkulcs, Karola, és szerintem csakis maga képes megfordítani ezt a berozsdásodott zárat." És Karolának van is elképzelése, mondhatni, időzített robbanószerkezete. Doktori disszertációját, a művész tudta nélkül, Ólmosi-Bleier párizsi éveiről szeretné megírni. Ülve a kényelmetlen zongoraszéken, lábfejét egymáshoz dörgölve, akaratlanul is jelezte, a műterem nincsen túlfűtve. "Megkínálhatom egy csésze teával? - a szobrászban megmozdult a gáláns vendéglátó, bár alig várta, hogy a lány kívül legyen. - És hogyan szereti? Sötéten, hígan? Rumom, citromom nincs." Forró vízzel fölhígította a tömény esszenciát, s az aranybarna italt kéken áttetsző porceláncsészékbe öntötte. Mindezt szobrászi kezének határozottságával csinálta, de közben, mint egy visszajátszott szöveg, fölhangzottak benne a kis nő bemutatkozó szavai az előszobában. Mégsem kellett volna beengedni, ez egy kis szaglász, egy kis riporthiéna, egy kis - nem fejezte be. Ki kellett volna dobni, azonnal! Bár egy ilyen vézna, didergő kis nőt kirakni a folyosóra! Rászán egy negyedórát, s azután valahogy megszabadul tőle, és ha mégis erőszakoskodna, fenéken billenti. S mert a kezében volt már a kékre zománcozott, londoni városképpel díszített, elegáns angol kekszesdoboz, SWEET ASSORTED BISCUITS, ELKES BISCUITS LTD, CARDIFF-ORMSKIRK - oda kellett nyújtania a nyilván örökké éhes, nyilván örökké szomjas, nyilván örökké didergő leánynak, holott a dobozban az angol keksz helyén már csak néhány szem hazai ZAMAT és néhány szem GYŐRI ÉDES LINZER volt. Karola tekintete álmodozva elidőzött a bádogdoboz gyönyörűen színezett ábráin, a Trafalgar Square zománcfényes zöld, szürke, meggypiros foltjain, amelyek egy talán nem is létezően kék háttérből emelkedtek ki. Választott magának egy linzert, holott utálta, és egérszorgalommal rágcsálni kezdte. A szobrászban rohamosan apadt az előzékenység szintje. "Szóval miben lehetek végül is a szolgálatára?" Karola átmelegedve a forró teától, belélegezve az illatos párákat, már korántsem volt olyan célratörő, s amitől eleve félt, hogy ez a beszélgetés nem lesz könnyű, most lelkiismereti szövődményekkel súlyosbodott. Sokkal többet tud erről az öregemberről, semhogy megengedhetné magának, hogy könnyed riporterként betörjön a negyedszázada körülfalazott világba. Mondatai viharosan összekuszálódtak, magyarázkodott mindenféléről, jó szándékról, tiszteletről; de mester, ön akkor is viszonylag a legjobbat csinálta; a készülő kiállítás is szóba került, önt ez lényegbevágóan nem érinti, mert hiszen ön akkor is ... és tudomásom szerint öntől csak a Stromfeld-portrét, ami ma is ... halvány tiszta arcát kamasz lányos pír futotta be. Tudomásom szerint, ez a bennfenteskedő szóhasználat megszégyenítette, annál is inkább, mert kénytelen volt fölfigyelni a szobrász növekvő izgatottságára, a gyors lélegzésre. "Nézze, kisasszony, én nem ismerem önt, fogalmam sincs a tevékenységéről, az úgynevezett eszmevilágáról, a bálványairól és az antibálványairól - előlegezve fölnevetett, talán túl hangosan is, de ez csak nagyothallásának volt tulajdonítható -, az esztétikai rémtetteit sem ismerem." (Holott olvasott egyet-mást a kis nő írásaiból, s ezek szemléletükben rokonszenvesek voltak. ) Tagadta ugyan, de sok mindent figyelemmel kísért. A lány még merevebben ült a zongoraszéken, görcsösen inkább, mint riadtan, és elszánva magát, hogy amint lehet, kimenekül innen. "Bocsásson meg a gorombáskodásért, én ilyen emberidegen vénség lettem, mondhatnám úgy is, ilyen kövület. Nem akartam, kedves kisasszony, megbántani magát." A válasz inkább dacos volt, mint áthidaló. "Kérem, én nem is bántódtam meg. Amit pedig az interjúról mondtam, már a szándékot is visszaszívom. Belátom, amit fölvállaltam, ahhoz kevésnek érzem magam. Már elmúltam huszonhat, de a terveimben néha olyan eszméletlenül hülye vagyok, mint egy tizenéves." Fészkelődött, tápászkodott, de a szobrász nagy, bőrkeményedéses tenyere gyengéden visszanyomta. "Az a bizonyos kiállítás nekem nulla" - erre tért vissza váratlanul, és elkezdett föl-alá járni. A macska, amely addig merev ülő helyzetében, föltartott fejének rezzenetlenségével maga volt az állandóság, hirtelen átvette gazdája zaklatottságát, felszökkent, és puhán nyomon követve a szobrászt, egy pillanatra a lábához dörgölődzött. "Mert tudom, magát az a bizonyos kiállítás érdekli az én szemszögemből, maguknak most ez az aktuális. Pontosabban: azok az évek." Ólmosi-Bleier föl-alá járt a műteremben (hány ezer kilométer lehetett már mögötte). Úristen, túléltem többször is a saját halálomat, és ez a kis nő most az Utókor. Jobb lesz, ha én értelmezem saját magamat. "Konkrétan. gondolom, arról a portrésorozatomról akar hallani, ami az egyik pincében porosodik, más kollégáim műveinek társaságában. Én azt is tudom, szeretné megkérdezni, miért nem álltam ellen, hiszen csak pár évről volt szó; igen, visszatekintve pár évről, kedves kisasszony." A macska egy fotelba lendült, bűvölve nézte a lányt, gyűlölettel és érdeklődéssel. "Egy fanatizált és ugyanakkor megfélemlített társadalom jelene a többség tudatában, kedves hölgyem, maga az örökkévalóság. Ami pedig azokat a portrékat illeti, nem álltak mögöttem géppisztollyal a megrendelők, még azzal sem mentegethetem magam, nemcsak művész vagyok, de mesterember, profi. Ha ambivalens módon is, de érdekelnek azok az emberek, beléjük szerettem volna látni." Legyintett. "Ez megint csak esztetizálás, lélektani sebkenőcs. Szóval a legfőbb modelljeim! Egy gömbölyűen megkomponált fej, sima koponya, tömören húsos arc, az abba foglalt szűk résű, hússal körülfolyatott szem, elkerekített mosolyvonal a száj körül, s az egész kompozíciót kereken lezáró áll. Ez az arc lenne a hatalom? Igen, ez az arc, mert mégis mondott nekem valamit; a mosolyvonallal lehetett a baj, a zsűri ezt nem merte nekem így megfogalmazni, de valaki, fülbe súgva, barátian megkockáztatta; a száj körüli részlet inkább baljóslatú, mint derűsen atyai, nem gondolod? A második személy hipnotizáló jelenség volt, ki tagadhatná. Aki visszamenőleg mást mond, hazudik. Kitűnő csontozat, élesre metszett értelmiségi arc, egyszerre mai és középkori; sűrű félhullámos, egészséges haj, amely a fejforma tökéletes kiegészítése, rézsút villanó szemüveg, illetőleg egy lézerszerű értelmező tekintet ívfénye, amely megállapít, vádol, kérdez, érdeklődik, s az átbocsátó, finoman csiszolt üveget vallatóműszerré változtatja. Mint szakember mondom, sajnálnám, ha ezt a fejet beolvasztották volna; azt hiszem, neki is tetszett benne a saját démonizmusa, ami emberileg olyan összetett, mert a kérlelhetetlenség értelemmel társul, s amit szobrászilag sikerült elemzően összefoglalnom. A harmadik: szürke, szürke, szürke, gyűrött, fáradt, értelmes; az arc ráncaiban, a keselyűszemben inkább monoton figyelem, mint gyűlölet. Őt volt a legnehezebb megcsinálni, igazi jellemének rejtettsége, hétköznapi inkognitója miatt. Ha már akkor tudom, hogy mint egykori politikai biztos, hány elvtársát süllyesztette el, biztos, hogy fölfedezem benne legfontosabb vonását, tehetségének lényegét, a racionálisan szervező halált." Karola némán hallgatta a szobrász szavait, és szőke fiúfrizurája alatt ovális arcát, amely úgy világított, mintha fehérre púderezte volna, elrajzolta az átélés gyerekes bűvölete. "De azt a simára lenyalt, ráncnélküliségben is kegyetlen figurát, akit negyediknek volt kötelező megmintáznom, egy kegyes és magas lázzal járó influenzám iktatta ki modelljeim sorából. Ma azt mondanák, hát ennek mégiscsak ellenálltam, és bizonyára politikai tudatosságból. De én ezt nem állítom. Talán arról van szó, az esztétikai undorom a gyomromra ment, és ettől az orvosilag is igazolható lázas állapot." Karola elmosolyodott, de még ez a leszállított értékű mosoly is külön erőfeszítéssel járt. Nézte ezt a csontos, nagy öreget, ezt a múltjában kaszáló, magával kibékíthetetlen férfit, és szívét átjárta valami fájdalomféle. "Kérem, kisasszony, lehet, hogy mindez humorosan hangzik, de hadd szögezzem le, a történet szépséghibája, hogy napjainkban elmondva teljesen utólagos, és én, ha meg tetszik engedni, egy pillanatig sem akarok antedatált hősként szerepelni abban a szellemidézésben, amelynek pohártáncoltatói között vannak még egykori lelkes résztvevők is." Karola kicsit fölemelkedett a zongoraszéken, púderesen világító arcán buzgalom és igyekezet. "Önről senki sem állít ilyesmit. Aki ismeri önt, tiszteli, becsüli." Csontos, kemény legyintés. "Inkább így: aki még emlékszik rám." "De hiszen az ön igazi művei még ma is érvényesek. Önnek igenis dolgoznia kellene!" Megint a vigasztaló kedvesnővér-ügyetlenség; ezen most olyan világosan és körülhatároltan tetten érte magát, hogy a haja tövéig elpirult. A szobrász váratlanul megtorpant a menetelésben, megszólalt, de szokatlanul halkan: "Tessék engem a jóságától megkímélni." Karola arca pirosból fehérre váltott. Ipszilon azonnal fölfogta a nő izgatottságát, s erre teljes idegrendszerével ráhangolódva, egyetlen célzott ugrással az ölében termett. A lány a lendületben érkező test súlyától lebillent a zongoraszékről, s a szőnyegre huppant. Nagy tükrű pápaszeme mögül könnyek szivárogtak elő. Ólmosi-Bleier - és ez csakis zaklatott idegállapotával magyarázható - csontos öklével a macska fejére csapott. Ipszilon, kilőve saját indulatától, az ajtóig repült, majd eltűnt az előszobában. A nő ott ült a szőnyegen, szétterpesztett fehér zoknis lábbal, bepárásodott szemüveggel. Az annyiszor megtépázott szobrász vad keserűsége, a kiállításra vonatkozó kínos magyarázkodások, az ölébe simuló macska ragyogó szőrének érintése, majd a brutális ütés - mindez túlnőtt azon, amit tűréshatárnak szoktak nevezni. Ólmosi-Bleier egy ripszhuzatú kecses fotelbe segítette, és megrendült igyekezetében eligazította a lány orrán a pápaszemet. Most már nem térhettek vissza semmire, a szavak kiüresedtek. A látogató könnyű kezét ott feledte a szobrász nagy tenyerében, aztán szó nélkül, csizmáját magára rángatva távozott. Ólmosi-Bleier, talán azért, hogy kikapcsolja magát abból a - igen, abból a megrendülésből, amit ez a látogatás okozott, azonnal Ipszilont szólította, sürgetve, sőt szokása ellenére jóvátevő hangsúllyal is, de a macska nem mutatkozott. Fájó derekát rákényszerítve, elkezdte négykézláb a keresést a lakás labirintusában, a pamlag, a heverő, a puff, a hintaszék, az állványok s a súlyos függönyszárnyak mögött. Végül a konyha rézsútosan nyitott szellőzőablaka jelezte, a macska azon távozott, akrobatikus testének és túl érzékeny szívének lendületében.

*

Kedves Karola, ha szabad így szólítanom, az a kényszerképzetem, hogy írásban is bocsánatot kell kérnem Magától, de így sem érzem föloldhatónak, hogy kitettem egy ilyen (milyen?) inzultusnak, hogy a kedves, törékeny lényére ráomlasztottam minden keserűségemet. Erre ugyan van okom, de jogom semmiképp. Meg kell mondanom, már lassan negyedszázada, hogy együtt élek ezzel a bizonyos keserűséggel, de eddig mindig sikerült ketrecben tartanom. (Irodalmias, átfogalmazni!) Magának, de csakis magának, magyarázattal tartozom. Visszavonulásomnak, mondjuk így, önkéntes száműzetésemnek nem volt célja a magam kivonása az emberi világból, az úgynevezett társadalomból: rá kellett döbbennem valamire, amit csak magával közlök, csakis magával. (Minek ez az ismételgetés?) Sok évvel ezelőtt, amikor elrendeztem magamban a dolgokat, munkához láttam, úgyszólván teljes illegalitásban. Ez romantikus szamárságként hangzik, de mint utóbb kiderült, szükségszerű elővigyázatossági rendszabály volt. Vissza akartam térni ifjúságom forrásaihoz, erős férfikorom világához. Oda, ahol Léger, Zadkin, Brâncusi műhelyében (Légernél előadásokat is hallgattam) megismertem a művészet értelmét, a kifejeződés célját, az anyag és a művész együttes jelenlétének fontosságát. Vissza akartam térni a leggazdagabb szegénységhez, a kisplasztikához; a leggazdagabb szegénység könnyen elérhető anyagaihoz, az ólomhoz, az alumíniumhoz, a fához, a cinkhez, egy-egy nemesebb márványhulladékhoz a sírkövesektől. Kipróbáltam a kezemet vésővel, kalapáccsal, gyaluval, hegesztőpisztollyal - biztosan működött, erőm és eszközeim birtokában éreztem magam. A hosszú és magányos hónapok termése! - egymás mellé rakva a zuhanó madarat, egy bányász fölnyúló kezét a szénomlásból, Madame Bisse gyönyörű lábfejét, Irén tiszta homlok- és asszír orr-részletét - szóval ez a sorozat meggyőzött arról, hogy sikerült visszatérnem. Ennek tíz-tizenegy éve talán. Nem tudom leírni az eufóriát, amely teljesen betöltött, egy titkos merénylő boldogságát! (Ezt az utóbbi két mondatot, mint túlságosan exhibicionistát, újraolvasás után kihúzta.) Fölhívtam Sz.-t, egykori zseniális tanítványomat, nagy festő lett belőle, de most már néhány éve halott. Tudtam, hogy belsőleg még mindig van közünk egymáshoz, számíthatok a szeretetére és a kíméletlenségére; az ízlése vakmerő, a szókimondása félelmetes, és drukkol értem, kívánja - hogy is mondjam? - maradjunk a fellengzős szónál: a föltámadásomat. "Jöhetsz!" - mondtam neki a telefonba, ez volt a rejtjelünk: van mit mutatni. "Azonnal!" - üvöltött vissza a kagylóba; ez déltájt volt, éjfél előtt rám zörgetett. Nem az ágyból rángatott ki, déltől fogva állandóan vártam. Erősen italos volt, mint évek óta a nap minden szakában, de éleslátása ettől még pontosabb, agyműködése még célzottabb. Inni kért azonnal, ez természetes, megivott két pohár pálinkát, s ettől teljesen lehiggadt, mint aki bemosakszik, s a műtőbe készül. Negyvenkét kisplasztikám várta, és ő ezeket ázsiai zárt szemével lassan végigvizsgálta, komolyan és megcsöndesedve, darabról darabra haladva, visszatérve egyikhez-másikhoz. Aztán leült arra a bizonyos zongoraszékre, amit maga is ismer. Szokása szerint megpördült rajta. "Rosszat fogok mondani, Tibor - szokása volt, hogy mindig a summázattal indított -, ezek a dolgok nagyon jók, tetszetősek, kiállíthatók, a sznobok lázba hozhatók, pénzt lehet csinálni belőlük, de ott vagy, ahol voltál. Évtizedekkel ezelőtt. Nem léptél előre egy centivel sem. A művészet ezt már asszimilálta, konzerválta, történelmet csinált belőle, hozzá kell tenni, magasztos történelmet, de az új, az más. Ne haragudj, öreg, egy kicsit olyan vagy, mint a divatos maiak, akik újra fölfedezik a spanyolviaszt. Goromba voltam?" Még megivott két pohárral, és elment. Én pedig néhány hét tűnődés után beolvasztottam a cinket, az ólmot, az alumíniumot, fölaprítottam a fát, és porrá törtem a márványt: Madame Bisse gyönyörű lábfejét.
A levelet, amelyet régi, elsárgult papírlapra írt, Ólmosi-Bleier újra és újra elolvasta; a zárójelbe tett megjegyzéseket később még szaporította, de a végén mégis úgy érezte magát, mint aki öreg, csupasz testével ott áll kiszolgáltatva egy forgalmas téren. Újrafogalmazáshoz sem ereje, sem kedve nem volt, mert közben megérkezett a meghívó arra a bizonyos kiállításra. Az elsárgult papírra írt levelet apró darabokra tépte, és bedobta a vécé ürítőcsészéjébe.

*

Hogy végül is a levelet megírta, de meg is semmisítette, valaminek a lezárása s egyszersmind a kezdete volt. Ami ezután következett, biblikusan úgy nevezhető: a Felkészülés Hete. Elment egy szaküzletbe, vásárolt egy porlasztó festékszóró palackot (ALBATROSZ KG. 127.), megkeverte, mégpedig alapos gondossággal a nitrátos bronzfestéket, s teletöltötte a készüléket. Egy előlegezett jó érzés jegyében tevékenykedett. Közben még jó néhányan telefonáltak az érdekeltek közül, festők, szobrászok, korosztálybeliek, valamennyien egykori résztvevők; elsüllyedt emberek és olyanok, akik megújítva magukat, átcsúsztak a jelenbe, sőt a jövőt is előlegezték maguknak. Svihákok, tisztességesek, hívők és becsapottak vegyesen. Még egy pitypanghajú, reszketős fejű, botvékony öreg hölgy is fölkereste, egy mondhatni tisztes özvegy, azzal a kérelemmel, védje meg öt évvel ezelőtt elhalálozott férje művészi becsületét, mert igenis, abban a korban, azok a művek, a Rizsföldek a napsütésben, az R. elvtárs almaszüreten satöbbi satöbbi, fontos és tisztességes teljesítmények voltak, s hogy a néhai későbbi műveit (csendéletek, folklorisztikus szerelmes jelenetek) még ma is keresik Amerikából, Japánból, ahol már kiábrándultak a sok lehetetlen izéből, modernségből. Ólmosi-Bleier mindezt - igen, ezt így szokás mondani - derűs mosollyal nyugtázta, szinte egy lelassított életműködés nyugalmában. Az özvegyet például kétszer is megkínálta az angol bádogdobozból, sőt bonbonokat is keresett neki. "AZ ÖTVENES ÉVEK" - "THE FIFTIES" - olvasta újra és újra a ravaszul előre megszerzett katalógusból. Igen, természetesen, THE FIFTIES. És a megnyitó beszédet dr. H. Kovács Gyula egy. tan. mondja, természetes, hogy mondja, és ő mondja, mert ki más mondhatná, ha nem ő mondaná, ki volna erre hivatottabb, mint ő, aki a tudományok doktora is, hiszen már alapművet írt az elmúlt harminc esztendő képzőművészetéről, és itt A SZEMÉLYI KULTUSZ ÉS A NATURALIZMUS című, aprólékosan elemző fejezetben megfelelő helyére tette azt a bizonyos korszakot, amit az 1949-1957 határai között szoktak elhelyezni, és joggal. Mindezt Ólmosi-Bleier egy gyaníthatóan lelassított, a tömegközlekedés legsilányabb mutatóit is alulmúló vonatszerelvény első osztályú fülkéjében ízlelgette, olyan kéjjel, mint aki sós mandulát ropogtat a fogai között. Természetesen a D.-i megnyitóra igyekezvén. Tartott tőle, hogy a gyakori állásidő miatt az érkezés némi késést szenved, de így is remélte, már ami az ő feladatát illeti, hogy időben érkezik. Rakétaágyúval nyúlra lőni. - (THE FIFTIES) - dialogizált magában - jó, ám legyen. Ő maga is gyűlöli azt a bizonyos nyulat, amely a maga idejében legalábbis hiéna volt. De hogy éppen a befogók egyike (jelenleg egy. tan., tudományok doktora), az egykori főhatóság kérlelhetetlen tisztviselője, főkritikus mindenkori folyóiratokban és napilapokban, hogy éppen ez az ember lője ripityára, amit a történelem már amúgy is elvégzett, hát van ebben valami kiemelt humor! S ezt elősegíti a napjainkban is nélkülözhetetlen történelmi amnézia. Jó, válaszolta saját magának, ha egyszer humor, hát legyen röhögés is! Szeretettel végigsimította nagy öblű, tömött aktatáskáját, rokoni személyességgel, átjárta a titkos merénylő elégedettsége, mint annak idején, amikor körülfalazott csendjében új korszakára készült. (Lásd: levél Karolának.) Végül is - és egy céllal jelölt országos közlekedési eszköznél ez majdnem elkerülhetetlen - háromnegyed órás késéssel megérkeztek D. állomásra. Már erősen sötétedett, és zuhogott az ezüstfekete eső. Vastag kabátja súlyosra ázott, mire az elektromos élekkel szabdalt túl világos terembe ért. A belépőt a tévé stábja, az érdeklődő közönség, a kritikusok és újságírók tömkelege (ezt általában így szokás írni) és a puritánul díszített emelvényen egy testes, dús hajú, bár hatvan év körüli, de nem őszülő férfi (egy. tan. tud. dokt.) fogadta. Az előadó, érezhetően fékezve iróniáját, fölvizezve amúgy is maróan lúgos humorát (tapintat!), azt a bizonyos korszakot, valamint az attól elválaszthatatlan és most kiállított műveket jellemezte. Mondataiban többször visszatért arra, hogy mindez ma már hihetetlen, hogy ez a tárlat egy torzult művészetpolitika tükrözése ("elvtársak, önök még mindig Párizsra vetik szemüket"), és szembesítve a mai világgal, mindez iszonyatosan groteszk. ("Igen, művészeink legjobbjai megtalálták az utat a néphez, az egyszerű emberekhez, saját hajukat megragadva, kiemelték önmagukat a polgári szemléletből.") Persze most, és ez így volt helyes, a dialektikán nevelt ember is megszólalt benne: születtek a kor ellenére - mondta - jó művek is, sőt maradandó művek - és fölsorolt közülük néhányat. Ezek a kitűnő mesterek saját személyiségüket adták, minden támadás ellenére. ("Elvtársak, sokuk még a privatizálás jelentéktelen belvilágában élnek.") Ekkor lépett elő a háttérből Ólmosi-Bleier, sötétre ázott súlyos kabátjában, s a szónoki emelvényhez közeledett. Elővette nagy öblű aktatáskájából a festékszórót (ALBATROSZ KG. 127.), és gondosan betartva az előírt harminc centiméteres távolságot, megnyomta a gáznyomásos készülék gombját. Takarékos, gondos mozdulatokkal dolgozott, minden részletében ragyogó bronzzal vonta be az előtte álló személyiséget: először dús haját, aztán jóakaratú arcát, majd széles mellkasát, végül a papírt tartó kezet és magát a papírt. Mindezt, ismételjük, nem elkapkodva, nem elsietve cselekedte. Végezve a munkával, mérlegelő, kismesteri pillantással ellenőrizte a teljesítményt, majd elégedetten bólintott, és súlyosra ázott kabátjában kiment a teremből.

1984


AZ EZÜST KEHELY


1.

"Koporsóhiány? Az elváráshoz képest? És gyenge kapacitás?" Árvai saját felháborodott szavaira ébredt, s egy pillanatig, lebegve az agyvérszegénység kábulatában, még a tegnapi repülőgépen érezte magát, a majdnem rézsútos ereszkedésben, ahogy, ugyancsak rézsútos, de fölfelé, feléjük csúszott térképszerűen a város. Ez az éjszaka egy álmoktól meggyötört Árvait lökött ki magából, mint annak idején halzsírszagú, emésztőnyákos bensejéból a Cet azt a bizonyos Jónást, akinek tragikus-komikus személyével, az egyháziakról nem is szólva, már annyi író, festő, szobrász visszaélt, önös céljai érdekében, ki így, ki amúgy értelmezve szerepét. Most, hogy imbolyogva lelépett a rekamiéról, a kora reggel bizonytalan fényeibe kapaszkodva, lassan azonosítani kezdte helyzetét; a körvonalak mindjobban kirajzolódtak, rajzolatukban megkeményedtek, plasztikussá váltak a felületek, s az alvásból kihallatszó mondattöredékekből összeállt jelentésük. Most már nem tapad a Ferihegyhez közeledő München-Budapest járat menetrend szerinti MALÉV-gépének kajütablakához, mint egész éjszaka álmaiban, itt áll a négyszelvényes erkélyajtó vetülő fényeiben, háta mögött írnokszobájával, a rendezetlen, egymásra dőlő könyvekkel a polcokon, egy soha-elrendezés állapotában; a gombóccá gyűrt papírokkal íróasztalán és a már említett rekamiéval, amelyről az éjszakai forgolódásban lecsúszott agyongyötört lepedő, emberien gyűrt, vastag ráncaival, elterülve a parkettán. A franciaerkélyen túl, a tavaszba áradó Angelika-park, az egykori kivégzőpiac, majd lovassági gyakorlóterep; a jelenlegi növénydíszes felszín alatt a második világháború roncstemetőjével, különös tekintettel páncélos csaták már annyiszor részletezett rozsdaszörnyeire, sisakos csontlidérceire, föld alatti mélybe fúródó zuhanóbombázóira. Ott állt a nagyváros zümmögésből morajjá, morajból dübörgésbe, dübörgésből nagy reggeli nyitányba olvadó hangáradatban, maga is valami fölajzott hangszerként, a mindennapi kezdet premierlázában. Kezdődik egy új nap, ígéreteivel és borzalmaival; remények, beteljesülések, csalódások, megrendülések futamaival, a realitás és az irrealitás, az emberi és az embertelen pillanatonként változó esélyeivel. Vagyis ott állt egy olyan kiszámíthatatlan történés-sorozat küszöbén, amely majd betölti egy képzelettel megáldott, vagy képzelettel megvert egyetlen napját. Megőszült haja, amely valaha az ifjúság sörénye volt, gyermekien szétzilálva; sötéten lobogó szeme, amely magántörténelme során nem egy nő bőrébe beleégett, mint egy anyajegy, mint egy izzó tetoválás - ez a történelmi szem, most megtisztult a félálom ködeitől, és hirtelen szétpillantott a világban, olyan kíváncsisággal, mint aki megszabadulva az embrióvakságtól, egyszerre látni kezd. Szóval itthon vagy megint - mondta meglehetősen fanyarul, mert belső monológjainak az öngúny volt az éltető eleme -, sikerült egy hazádat képviselő delegáció Nyugaton nem túl nagy hírnévre vergődött tagjaként, támaszpontodra visszaereszkedni. Ironizált volna még saját magával, de megint beugrott a tegnap délutáni látvány. A LÁTVÁNY, írná csupa verzál betűvel, ha nem harapódzott volna el irodalmunkban a tipografikus bűvészkedés divatja, beleértve a zárójeles kommentárokat is, noha mindezeket ő már sok-sok év óta a maga mulatságára és kifejezésére gyakorolja. Igenis, a látvány! A MALÉV-gép, amely már a határ után finom fokozatokkal elkezdi a magasságcsökkentést, sok-sok kilométeres ereszkedés után, a hegyek barnás-zöld gyűrődései fölött elérte Budapest nagyvárosi tömegét, a Duna tündöklő választóvonalával (kinek a hazája, kinek idegen kőalakulat), majd már-már földközelben átrepült a Nagy Temető (Rákos-keresztúr) felekezeti vámhatárok szerint elválasztott, geometrikusan beosztott utcái, fekete, szürke és hófehér mauzóleumok márványpalotái, s a keresztek, fejfák, mór ívelésű sírkövek néma, tíz- és tízezrei fölött. A széthullámzó, évtizedek óta majdnem erdőt alkotó növényzet ezekben a napokban kezdhette el világoszöld kibontakozását, sötét és gondosan formázott, télen-nyáron kikezdhetetlen ciprusok környezetében. Frissen megásott sírok barna gödrei körül papok és rabbik és világi szónokok, ornátusban vagy ünnepi sötétben; közéleti férfiak, főnökök és beosztottak, hívők és ateisták (felülről minderre csak következtetni lehet), s természetesen a gyászoló közönség tömött vagy gyér csoportjai. Az egyik kajütablakhoz tapadva egy fiatal, sisakfrizurás nő váratlanul fölsikoltott: "Úristen! - és még egyszer úristen!" Mert a temető egyik néptelenebb szeletén ott volt a látvány. Igenis: A LÁTVÁNY. Egy napsütötte térség betonplatóján testek feküdtek egymás mellé kiterítve, fölfelé hegyesedő lábfejjel, szemükre simított szemhéjjal, nemrég még magyar állampolgárok, akiknek személyi okmányait már visszaszolgáltatták az igazgatási illetékesnek, így hát közjogilag e pillanatban föld és ég között hontalanok, és heverve az elbocsáttatás és a befogadtatás határvonalán, a végső búcsút megelőző senkiföldjén, még csak nem is hiteles megboldogultak. Feküdtek, tárgyiasan fölsorakoztatva (fölslihtolva), s mintha a szemükre igazított, vagyis lezárt szemhéjuk alól, a föntiek borzongó kíváncsiságát viszonozva, ők meg éppen a repülőgépet figyelnék, sőt mintha üzennének is valamit az otthonmaradottaknak. "Mondjátok meg Jolánnak, hogy ne felejtse el ... ", avagy, "Dezső, nézze meg a sublód második fiókjában, az ágyhuzatok alatt ... " Egy már hízásnak induló, kék klubzakós, aranygombos férfi, első pillantásra is gyakorlott utazó (nyilván külkereskedelmi), utastársaihoz fordult, hangjában a megnyugtatás szándékával, sőt, valamelyest tájékoztató derűvel: "Koporsóhiány, mint köztudott. Az elváráshoz képest ugyanis gyenge a kapacitás ... azazhogy - látva a figyelmet, ezért még kiegészítette - képtelenek vagyunk lépést tartani a ... " Mondta volna tovább, de Árvai dühödt visszakérdezése beléje fojtotta a szót. "Koporsóhiány? Az elváráshoz képest? És gyenge a kapacitás?" A gép élesen megbillent, és szinte súrolta az ódon zsidótemető csücskét, amely a Rákos menti rétekkel érintkezik, s ahol egy mór stílű, héber betűkkel televésett síremléket anakronisztikus alakok, szakállas, kaftános, komor férfiak álltak körül, meg-megrázkódva, szinte kettétörve a sűrű hajlongásban. "Valami küldöttség lehet - tűnődött hangosan a klubzakós, de most már bátortalanul - mert, ugye, nálunk, ezek a típusok ..." A pilóta elegáns könnyedséggel tette a földre a gépet, a teraszról izgatott várakozók integettek, gyakorló állampolgárok, leendő néhaiak.

2.

Most már teljesen kireggeledett. A tiszta napsütés úgy lebegett a tetők fölött, mint egy kibontott, szőke hajkorona, minden szálában fölragyogtatva a fényt a kora tavasz vetélőberendezésén. Vagyis hát, öreg, hazaérkeztél, hát mondhatom, nem szereztél túl sok dicsőséget az országnak és magadnak avval a fenenagy szerénységeddel, holott elcsodálkoztak némettudásodon. Von Gleisen úr, a vendéglátók egyike, egy karcsú, pedánsan elegáns férfi, neves útikönyvek és tamtamra írott afrikai versek szerzője, természetesen most hallotta a nevét először, divatosabb honfitársai között nem találkozott vele. Láttad rajta a humánus igyekezetet, szeretné elhinni, hogy azért író vagy, és te, ha ehhez ragaszkodik, becsületszavaddal is bizonyítottad volna, én, uram, igenis író vagyok és humanista, és nem vagyok konformista, és minden egyéb vagyok, amit óhajt. De hát az urak rendelkeztek annyi vendéglátói kultúrával, hogy mindennek becsületszó nélkül is hitelt adjanak, bár némi szomorúsággal, hogy igen, a magyar nyelv elszigeteltsége satöbbi. Árvai, visszaidézve a jótékony tapintatot, hangosan fölnevetett, mint aki a reggel nevetését viszonozza. Ott állt a franciaerkély ajtajában, az ötödik emeleten, amely egy polgárivá szelídült parancsnoki fülke kilátóhelye lehetne, avagy egy közepes röptű balkáni gerle látószöge. Maradandó kilátás nyílt Angelikaváros fölé, házakra, tornyokra, kupolákra. De ő most mégis a temetői placcra látott, a kirakott halottakra, és ettől egy másik placc idéződött föl benne - rögeszme, betegség, gyógyíthatatlan asszociációs kényszer -, mintegy montázsszerűen, egy észak-ausztriai tábor térsége, ugyancsak rendben kirakott halottaival, akik ugyancsak szembenéztek a napsütéssel. Azonnal intézkedni fogok, fogalmazta magában teljes nagyzolással, intézkedni fogok, mégpedig - itt elakadt, de rátalálva az érvre, folytatta azonnal: mégpedig a Nyugatról érkező turisták szempontjából. Máris megkereste a temetkezési intézet központi számát, és isten csodája, a hívás azonnal sikerült. Felpanaszolta az illetékesnek az idegenforgalom érdekeit sértő látványt (devizatermelés!), de a telefon túlsó oldalán a klubzakós válaszolt, most már szakmai nyomatékkal. "Koporsóhiány, elvtársam, köztudott, hogy az elváráshoz képest gyönge a kapacitás." Árvai agyát fölösleges vérmennyiség öntötte el, és szokása ellenére durva szavakra ragadtatta magát. "A ledér anyád, aki a világra szült, kedves aranygombos admirálisom!" Hogy ezt még a kagylóba mondta volna, vagy annak izgatott visszahelyezése után a világmindenségnek, történelmileg nem tisztázható.

3.

Több száz, esetleg több ezer kilométeres út repülőn, néhány óra alatt, természetes időzavart okoz az emberben, megtévesztően tájékoztatja az úgynevezett biológiai órát, amely egyébként életritmusunk pontos műszere szokott lenni. Árvai, leszállva a délutáni gépről, a hazaérkezés szédületében az elvámolni való nincs zölddel jelzett kijárat helyett a kötelező vámvizsgálat kordonvonalát választotta, így aztán el is koboztak tőle három ajándékba kapott angol nyelvű könyvet, amelyeket csak szórakozottságból csomagolt be, ugyanis nem tudott angolul. (Egyébként a köteteket, mint ártalmatlanokat, néhány hét múlva címére visszaszolgáltatták.) Természetes, hogy az utolsó taxit az orra előtt csípték el, amit végül is megkönnyebbülve vett tudomásul, mert bár gyermetegen költekező, valami rejtélyes oknál fogva taxira sajnálta a pénzt. Tavaszi világosságban érkezett a házhoz, ahol (mint már erről említés történt) negyedszázada lakott, s most járta csak át szívét igazán a hazaérkezés izgatottsága. Tudta, hogy üres lakás fogadja, felesége, családi gyász miatt, egy vidéki városban tartózkodik, így hát ajándékait majd később adja át, holott az ilyen pillanatnak ünnepélyes fontosságot tulajdonított. "Milyen remek színben tetszik lenni - fogadta a kapubelépőben a kedvesen almaarcú, idős házfelügyelőnő, aki nem nélkülözött bizonyos stílusérzéket -, látszik a tengerpart, doktor úr!" Nem volt doktorátusa, de az idős asszony nem mondott le erről az epitheton ornansról, amelyet Árvai szelíden, de úgy látszik nem elég határozottan, időnként elhárított magától. Most is azt mondta volna legszívesebben: semmi doktor úr, és legkevésbé tengerpart, legfeljebb a Goethe-ház Frankfurtban (őszintén szólva többet várt tőle) és Münchenben egy pornómozi, amelytől néhány tolókocsis néző (nyilván a második világháború veteránjai) látványa űzte el, az első tíz perc után. "Önt, doktor úr, már nem is tudom, melyik nap, egy gyönyörű hölgy kereste személyesen - közölte a házmesterné, bájos, öregasszonyos pírral az arcán -, egy nagyon előkelő úrinő." A postadobozban, de az előszoba padlóján is néhány levél várta, ezeket összeszedte a jó előjelű várakozás reményével, mert a permanens várakozás átvilágította napjait, legtöbbször, mint kiderült, minden ok nélkül. Az idő rendje, ahogy hosszasan állt a franciaerkély négyszelvényes ajtaja mögött, az egyre valószínűtlenebb tágasságot nyitó reggelben, kezdett helyrezökkenni. Visszaidéződtek a tegnap olyan lázasan olvasott semmitmondó levelek, s az almaarcú házmertemé szavait is hallotta. "Önt, doktor úr, már nem is tudom, melyik nap ..." És hogy egy nagyon előkelő úrinő! Bement a fürdőszobába, végigverette magát a zuhannyal, készülődött a mai napra. Folytatni a félbehagyott írást, elmenni a kiadóhoz, csak úgy csellengésből egy folyóirat szerkesztőségébe, ahol barátai vannak, a Patyolathoz (légy szíves, hozd haza az ingeidet), telefonálni a doktornőnek altatóért, fölhívni - kicsodát is? és miért? És amikor végre befejezte a mindennap ismétlődő borotválkozást, öltözködést, noha a bőröndje még kicsomagolatlan, vagyis fölkészült minden fölkészülnivalóra, riadt borzongással kezdte kerülgetni az íróasztalát, ősidegen ellenérzéssel, eldobta céduláját a tennivalókról; most tégy úgy, mintha Münchenben volnál, persze üresjáratú eszmecserék, hiábavaló fölszólalások és görcsös mosolyok nélkül, vagy legalábbis viselkedj úgy, mintha útközben volnál, amely, a vicc Kohn bácsija szerint, a boldogság szférája. De a gyönyörű nő, aki kereste! És nem is lehet tudni, hogy melyik napon! Vége a nyugalomnak. "Mégis, mit mondott az a hölgy?" - fagatta a házmesternét, mert azonnal leszaladt hozzá, hogy fényt derítsen - igenis -, fényt derítsen. Az almaarc újra finoman elpirult. "Csak annyit mondhatok, doktor úr, a hölgy nyugati lehet." "Miből gondolja?" "Az ilyesmit megérzi az ember." A lift a második és a harmadik emelet között elakadt vele, a csöngő nem működött, és ő szégyellt dörömbölni. Háromnegyed óráig tartott, amíg egy lakótárs kiszabadította. Mikor végre újra bejutott a lakásába és belélegezte az írnokszoba hervadt könyv- és finom porillatát, megkönnyebbült, most már az a gyönyörű nő, aki Nyugatról érkezett (mert az ilyesmit megérzi az ember) - még az sem érdekelte, kidobált minden nehezéket a szívéből, és szállt fölfelé, mint egy léggömb - jaj, uramisten, csak nehogy valami kóbor széláramlat megint a placc fölé sodorja, a testek fölé! Gondolatai közben megszólalt a telefon; az egyik nagy szálloda portása, a hívott fél személyének diszkrét azonosítása után bejelentette, hogy kapcsol egy bizonyos Madame de Bel-Bechet nevű hölgyet, egy vendéget Franciaországból. A gyönyörű nő! És egy gyönyörű név! Árvai minden franciatudása összegörcsölődött és fönnakadt a torkában. De a Madame, noha gall hangszerelésben, magyarul szólt a telefonba. "Olnap medzs nekem repülő, dolog rettentő dringend, keresem Ön több nap. Muszáj azzonal magát velem találkozni. Fél heure mülva itten az otel előzsarnokában. Miről fogsz megismerni maga?" "Arról, hogy ... un vieil homme, akarta mondani, de a hiúsága visszatartotta ettől. - Lesz nálam egy ... egy szál fleure!" Megnézte magát a felesége tükrében - egy női tükör mégiscsak irgalmasabb -, szürke nadrág, kék kordbársony zekeszerű kabát - a piros cipő, amit Münchenben vettem, egy szédült és önfeledt pillanatban! - szaladt a bőröndhöz. Igen, a lazacpiros Salamander-cipő, egy pehelykönnyű műremek, amely elszáll a tenyeredről. Na nem, nem, ezt mégsem! Maradt a régi mokaszinjában.

4.

A szálloda füstösre fényezett tükörajtaja megmutatta teljes személyiségét - virág nélkül, megfeledkezett az ismertetőjéről. Visszafordult volna, de a kitűzött idő, fél heure múlva itten, már rég lejárt; virág nélkül és még alaposan elkésni is, ez dupla otrombaság lenne. Belépett a bronzos fényben derengő előcsarnokba, és azonnal megpillantott egy öblös kristályvázát, benne világos minirózsákkal, s bár nem volt gyakorló besurranó, egy szálat ügyesen kiemelt, abban a tévhitben, hogy a személyzet nem vette észre. A hölgy, aki egy bőrgarnitúra asztalkájánál várta, arca magasságába emelte keskeny, hosszú kezét. Mint jelenség, még a házmesterné felsőfokú jellemzését is felülmúlja, gondolta Árvai. "Á, a virág, Monsieur, elrágádó." Te vagy elragadó, drágám, viszonozta Árvai szavak nélkül. Ahogy a nő fölállt - puha, világos őzbőr kosztümöt viselt -, meglepő volt magassága, egészséges, tompa fényű barna haja, amelyet homlokából hátrafésült, a válláig ért. Én téged, szépségem, valamelyik előző életemből, de ismerlek. Ezt a délszakias arcodat, a fényes, telt szádat, s ahogy a szürkésbarna szemed kíváncsian vizsgálja az embert! Ezekkel a kellékekkel én már találkoztam. "Nem jól beszélem a magyar, ez szégyen, tulajdonképpen." Mit akar tőlem ez az éppen virágzó leander? "Éppen ellenkezőleg, hölgyem, nagyon jól beszél magyarul, kitűnően." "Ez csak az ön komplimentje, Monsieur. Szegény boldogult Maman mondta, maga mond szépet. Nőknek." Elmosolyodott, s a csuklóján két vékony arany karperec összecsörrent. "Maman megboldogult. Zsuzsa - a zséket erősen hangsúlyozta - Zsuzsa, aki volt a maga szerelem. Előtt háború." Zsuzsa! Előtt háború! És volt neki szerelem! Igen, az szerelem volt, az ifjúság minden igézetével. Az érzéki bűvölet és a jövőtervezése, együtt. A németek elhurcolták, de túlélte, és soha nem jött haza. Igen, a levelezés, a levélváltás, vagy annak kihagyásai - Árvai szeszélyes levélírónak bizonyult. A kapcsolat végül elernyedt és föloldódott a semmiben. "Én neki lánya. Lehettem volna öné is, könnyen. Susanne. És már franszia. Egészen - tamásszürke szemét átvilágította egy mosoly - sajnos." "Ez is csak kompliment, hogy sajnos, kedves Madame." A nő újra elmosolyodott, de visszafogottan; észrevette Árvai arcán a várakozást. "Hogy elmondjak. Maman utolsó kívánsága miatt. Azért vagyok itt. Lenne szíves szobámba jönni?" Máris fölállt és indult. Utolsó kívánság; Árvai követte, de minden megrendülés nélkül. Szóval Zsuzsa meghalt. Gyakorolta magában a mondatot, de nem vert visszhangot benne. Az utóbbi tíz évben már eszébe se jutott. Ezt csak nem mondhatja meg ennek a tüneménynek? Fénykép, levél, a haldoklás érzelmi függönye mögött, egy utolsó üzenet. A szállodai szoba mintha a Duna fölött úszott volna. "Kérem ülni csak" - Susanne egy kényelmetlen karosszékkel kínálta, és kinyitott egy kézitáskát. Nem, nem, ha valami értékes tárgyról lenne szó, azt nem fogadhatja el. Szó sem lehet róla, édes Susanne, erre én, ilyen nagy ajándékhoz, méltatlan vagyok - fogalmazta belülről az egyre gyöngülő tiltakozást. "Ez itt - mondta gyöngéden a nő - ez" - ismételte, és az asztalra helyezett egy fedeles ezüst kelyhet. Árvai tiltakozva emelkedett volna a karosszékből, de Susanne könnyű és mégis határozott keze visszanyomta a helyére. "Muszáj. Utolsó akarat. És van rá engedély, permission, ivatalos ... Ez itt - kereste a szót, s ahogy előrehajolva magyarázott, súlyos haja félig eltakarta az arcát - les cendres" - mondta ki végső kínjában, s szemében az aggodalmas kérdés, hogy a vendég érti-e. "A hamvak" - fordította Árvai nyöszörögve, engedelmesen. "Amvak!" - Susanne szürkésbarna szeme megvilágosodott az érzéstől, hogy sikerült megértetnie magát. "Volt kívánság, utolsó, tessék egy percre vele maradni. Magukra hagylak." Sudáran, mint egy fiatal fa, kivonult a szobából. Árvai megszabadult a kemény karosszék fogságából, és az ablakhoz hátrált. Az ezüst kelyhen megcsillant egy szilánkos fény. Hátát az egyik függönyszárnynak vetve kiüresedve állt, minden megrendülés nélkül, s csak illemből fogta el a szégyen, hogy milyen elvont, idegen neki az egész; a valaha volt gyönyörű lány, akit szeretett, akivel együtt tervezte az életét, egy marék hamu ebben a barokkos ezüst ötvösremekben. Háttérben a Duna, az opalizáló fények, a túlzsúfolt Lánchíd kétsávos ingaforgalma; a hétköznapjai. Képtelen visszaidézni, bárhogyan is szeretné most, Zsuzsa arcát, szemét, kezére fonódó kezének rajzát, a búcsú pillanatában. S képtelen átérezni, hogy ez is egy búcsú pillanata. Búgott a telefon, halkan, tapintattal. Mint aki visszatalál a létezőhöz, a megfogalmazhatóhoz, a cselekvés lehetőségéhez, kapkodva nyúlt a kagyló után. "A pedikűrös kéri, hogy a Madame szíveskedjék lefáradni" - mondta egy kellemes, színes női hang, de mintha magnószalagról mondaná. "Nos? - nyitott a szobába, arcán fényekkel, árnyékokkal a gyönyörű Susanne -, történt meg?" Nem várt választ, elvégezte feladatát, tündöklő pillantással nézett a távozó férfi után, akit a kijárati ajtó előtt udvariasan megelőzött egy szállodai ember. "A rózsája, uram" - mondta, és átnyújtotta a virágot. Vélhetően hízásnak induló férfi volt, és aranygombos kék klubzakót viselt.

1984


LE AZ ÖREGEKKEL!


1.

Át kellett vergődniük a Skodával egy hóval borított fagygöbös pusztaságon, megfeketedett csontváznövények között. A hóködön átvérzett a nap, mint egy laza gyapotkötésen; baloldalt egy kitermelt homokbánya gödrei kísérték őket, az egyikben egy roncsautó feküdt, egy bádogtetem, mely egyik épen maradt reflektorával, ahogy pirosan megcsillant rajta a nap, hosszan utánuk nézett. Az öreg autó hörögve, zihálva araszolt előre. Surányi már ezerszer elátkozta magát, hogy ezen az emberevő januári napon indult motívumgyűjtésre, és hogy magával cipelte Lucát, újkeletű szerelmét, de hát a tét, hogy néhány eléggé sikeres etűd után, huszonkilenc évesen, megcsinálhatja első nagyfilmjét; szóval a tét! Mert lépten-nyomon úgyis beleütközik az elemi feltételek start-akadályába. Egy ócska kocsi (ez a mobilitásom, uram) - amit haldokló nagybátyjától örökölt -, az állandó szervízköltségeken már újat vehetett volna; a bizonytalan filmlehetőség, amely hálálni való kegynek számít az annyira lebecsült nagymenő stúdióvezető kezéből. A NAGY DOBÁS KIMEREVÍTVE. Csupa nyomorúságos alkalmazkodás, szocialista bokacsattogtatás, fuldokolva a visszanyelt szavaktól. De itt mellette Luca, fehér paplankabátjában, piros-fekete norvég taposócsizmájában, mélybarna ragyogású mandulaszeméig húzott kötött sapkájában, ő valóban megér egy bekezdést a nagykönyvben! Egy téliesre álcázott tavaszi földerítő ebben a kültelki hósivatagban. Nevetett a gondolattól, a vicctől, rossz helyzetekben ilyen idétlenségekkel szórakoztatja magát. Lányosan ívelt, sűrű szemöldöke alól oldalt pillantott Lucára, megleste a világítóan tiszta arc komoly magányát; a hosszúkás, finom profil szép reliefjét. "Hát nem olyan ez itt, egy dobásra Pesttől, mintha valahol Északon járnánk, hát nem?" - kérdezte, csak hogy megszólaljon, mert túlságosan közéjük ékelődött a csend. Válaszolt is valamit a lány, de nem tudott odafigyelni; leküzdve a csúszásveszélyt, az út szélére kellett állnia, mert szemközt hómaró traktorok oszlopa közeledett, három szemmel világító dögnagy monstrumok, kemény sugarakban lövellve maguk előtt az eljegesedő havat. Az egyik sofőr a magas ülés páholyából fölfedezte a Skodában Lucát, a magasba emelve hatalmas, bőrkesztyűs kezét, integetett neki, s a füles prémsapka alatt húsos arcát szétfeszítette a mosoly. Nem sokkal ezután fújni kezdett a szél, amely percenként változtatott irányt, végül szemből támadva, puha hótömeget zúdított a védőüvegre; ezzel a tömeggel a két vézna tisztítókar már nem tudott megbirkózni. Surányi barnára égett bőre a csontjaira feszült, zöldesszürke szeme sötét lett a dühtől. "Jó kis dologba rángattalak bele - mondta a lánynak -, képzeld, ha visszafelé ránk találnak ezek a hómarók: egy megfagyott szerelmespár, két egymásba kapaszkodó figura!" A vicc, a humor, na! Kiszállt a kocsiból, izmos, hosszú kezével letisztította a havat; két combja között ágyékába harapott a hideg. "Lesz a magyar filmgyártásnak egy hősi halottja." Visszamászott a kocsiba, nehezen tudta elmerevült lábait elhelyezni. A hó pelyhei a végtelenből kavarogtak ide, s noha még dél sem volt, puha füstpamacsokkal körülfogta őket a nappali sötétség. "Szép vagy!" - kiáltott föl váratlanul a lány, inkább riadtan, de ez a két szó és a pillantás sötét ragyogása fölszívódott Surányiban, szétoszlott az érrendszerében. "Ne félj, kicsi, semmi baj, mindjárt odaérünk." A reflektorok sárga pásztái a reszkető fehérségbe kapaszkodtak. Most már a küzdelem kötötte le minden erejét, kikerülni a csapdából. Csak mellékesen érezte, hogy a lány közelebb húzódik hozzá, hogy reszket. "Látod őket?" - kérdezte Luca hideglelősen, mert úgy tűnt neki. Kettesével egymásba kapaszkodva, szürkésbarna emberoszlop közeledett, rongyokba bugyolált emberek, egyik-másik szalmába tekert lábbal, keménységtől széttöredezett bakancsban, és kétoldalt géppisztolyos őrök, nem kevésbé elhasználtak, mint az őrizettek. A hóködön át lázhomályos szemek, egy-egy szétnyílt szájból a párába vicsorító fogak - "látod őket, édesem?" -, a lány Surányi összezárt arcához közeledett, a leheletével kérdezett, ajkának halványpiros, vékonyra húzott vonalával - "látod őket, drágám?" -, a férfi nem látott semmit, vagy pontosabban a semmit látta. Talán soha nem keverednek ki ebből a körvonal nélküli végtelenből, és ez a szegény, édes, gyönyörű lány tisztára delíriumban szövegel itt összevissza.
Egy időtől megroggyant, kizöldült téglafal állította meg őket. A fal mögül furcsán ütemezett ének hullámzott, öreg hangok rendezetlen kórusa, elvékonyodva a magasabb fekvésekben ... GÁ-BOR-Á-RON-RÉZ-ÁGYÚ-JA-FEL-VAN-VI-RÁ-GOZ-VA! Surányi kiküzdötte magát a volán mellől, két kezével kiemelte a dermedt lányt, és magához szorította. "Te tényleg nem láttad őket?" - kérdezte a lány rögeszmeszerűen, kétségbeesve. "Csak fényképről ismerem, de mintha köztük lett volna a nagyapám, kicsi, szemüveges."
Egy kovácsolt rózsákkal díszített vaskapu nyílt ki nyikorogva, fehér köpenyes, testes, magas nő hömpölygött feléjük; föltornyozott, rozsdavörös haját díszfésű fogta össze. Előrenyújtva mindkét húsos kezét, már néhány lépésről kiáltotta: "A művész úr! Köszöntöm! Részemről Mauszné. Az otthon vezetője lennék! Az út? Aggódtam maguk miatt - nagy testéhez képest vékonyan sípolt a hangja -, és az asszonyka? Átfázott szegénykém! No majd odabent fölmelegszünk!" GÁ-BOR-Á-RON-RÉZ-Á-GYÚ-JA-FEL-VAN-VI-RÁ-GOZ-VA! "A fiúk. Úgyszólván egy kis frissítő menetgyakorlat, úgyszólván egy kis aerobic. Jó ez az öreguraknak - az asszony csupa lelkes mosoly -, a gondnokunk, anno dacumál a testület dolgozója volt, és hát - aprózott, szálkás vihogás - ő ezért egy kicsit még mindig ... szóval, ő a maga részéről, eléggé katonás. És a fiúk imádják a stílusát." A nő tömörre döngölt alfelével eléjük tolatott. Íme, az egykori grófi park, háttérben az egykori kastély, sárga grófi kastély, jelenleg fakultsárga szociális otthon. A hó mindenütt eltakarítva, szabályosan megformált hókupacok, lenyűgöző geometriai rend. A szállongó pelyhek között egy szabadtéri hószobortárlat. A keményre taposott úton egy tönkszerűen alacsony, vattakabátos, sonkanadrágos férfi vezényletére harminc-harmincöt öregember menetelt. GÁ-BOR-Á-RON-RÉZ-Á-GYÚ-JA ... megpillantva a belépőket, a vezénylő ember jókedvűen elrikkantotta magát. "Nóta állj! Oszolj!" Az öregek gyermeteg tétovasággal szétoszlottak, összevissza nyüzsgésbe fogtak, nem tudtak mit kezdeni magukkal. A vattakabátos egyetlen rántással rendbe szedte magát, és elindult a vendégek felé. Pirosan erezett kerek arc (vagy krónikus alkoholizmus, vagy krónikus székrekedés, gondolta Surányi, akibe kezdett visszatérni az iróniája), zavaros szem, kancsalító, de mégis összpontosított tekintet, vaskapocsszerű kézszorítás. "Belevaló, friss idő, öreg csontoknak príma, ha mozgatja őket az ember, vérkeringés, emésztés, étvágy, satöbbi." Hadarva, pattogva beszélt, egy-egy magánhangzó elhagyásával tömörítve a szavakat, mesteri mássalhangzós szerkezeteket hozott létre.
A terem nagyságú, bolthajtásos irodában, ahová erőszakos kedvességgel irányították őket, két ormótlan, vastag vaskályha ontotta a meleget és az olajszagot. A vezetőnő nagyra méretezett íróasztalán egy barokk mintákkal és hétágú koronával díszített fémvödörben (mint később kiderült, hamvveder volt, amely egy tatarozáskor került elő a földből), néhány életközelien színpompás, hosszú szárú papírgerbera. A szobában három típusú és nagyságú, de egyforma keménységgel ketyegő óra szeletelte az időt. S mintegy ezzel összefüggésben több előjegyzési naptár rögzítette és bontotta hetekre, napokra, órákra az elkerülhetetlen feladatokat. Mindez a fegyelmezett munka biztosítéka. Mint ahogy azt sugallták a kemény papírra rajzolt föliratok is. MONDD EL RÖVIDEN! PANASZNAP SZERDÁN 13-TÓL 14-IG! ELŐBB GONDOLKODJ, AZTÁN BESZÉLJ! A vezetőnő, látva a föliratokon elidőző pillantásokat, mosolygásnak is vélhető arckifejezéssel elmagyarázta, az ilyen helyen, mint egy szociális otthon, ahol az átlagéletkor 70-75 év, fölöttébb szükségesek az effajta eligazítások - a hirtelen indulattól meggyorsult a lélegzete, cezúrák keletkeztek az egyes szavak között - mert az ilyen öregek, mint köztudott - meszesedés, érrendszeri zavarok (satöbbi, szólt közbe pirosan a gondnok), szóval ők hajlamosak a legegyszerűbb dolgokat is bő lére ereszteni, nálunk pedig az idő (a gondnok még pirosabban bólogatott), szóval, hogy szűkiben vagyunk vele.
Hellyel kínálták a vendégeket, a gondnok egy redőnyös iratszekrényből pálinkát és pohárkákat vett elő, töltött. "Talán inkább valami üdítőt" - vélekedett a vezetőnő egy állami illemreflexnek engedelmeskedve, de ekkor már a rendező és a gondnok fölhajtotta az első adag kisüstit. "Nem azért, nem hogy talán valami bizalmatlanság - a gondnok félig fölemelkedett -, de szabad talán valami személyit - a filmrendező elővett egy igazolványt -, tetszik tudni, ha ez a hely nem is, úgymond titkos üzem, de a rend miatt, vagyis hogy a belém nevelés." A gondnok gyakorlottan átfutotta az írást. "Köszi szépen. Így ni. És most lenne szíves talán részletezni az ügyet." Surányi kezdett begerjedni. A környezet, a gondnok, a nagy seggű vezetőnő, a dialógusok, ez mind ígér valamit. Jó, jó, az ügy. Megismételte, amit már levélben is jelzett. Készülő filmje öregekről szól, és most motívumokat keres, sztorikat, arcokat, esetleg olyan embereket, akik majd statisztálni fognak. "Itt, kérem - a gondnok újból telitöltötte a pohárkákat -, minden típusból akad dögivel! Pardon!" Egy nagy csontú, merev öregasszony fehér kötényben és fehér főkötőben jelentette, hogy elkészült az ebéd. "Majd nálam, az én szobámban" - intézkedett a vezetőnő. "Ezek a vénségek - fűzte hozzá a gondnok - tisztára bélpoklosok, örökké csak rágnának, rágnának, mint az egerek." A vezetőnő ezt is kiegészítette. "És tessék elhinni, kinézik az ember szájából a falatot." Luca az ablakhoz ment, egész bensejében émelygést érzett. A fullasztó meleg, az olajszag, a gondnok és a vezetőnő s az órák kemény ketyegése. Odakint, a rendben tartott udvaron szél kavarta a havat, és a hószobrok is mintha megmozdulnának. Az épület mögül vörös csirketollakat hozott a szél.

2.

A délutánt munkára szánták. Az úgynevezett társalgóban, amely valaha házikápolna volt, és az egykori vallási falfestmények kezdtek átütni a többszörös meszelésen, az összetolt asztaloknál merev öregek ültek, férfiak, nők vegyesen. Egy távoli magasságból sugárzó porcelánburás mennyezeti lámpa és néhány őzagancsból barkácsolt falikar túlvilági fényében, törzsüktől függetlenedve, csontra csupaszodott arcok úsztak. Műfogsorok és fog nélküli ínyek, szájpadlások feketesége. Surányi, zsákmányleső földobottságában, mint aki úgy érzi, a legjobb helyre érkezett, fürgén körüljárta az öregeket, kezében mikrofonnal igyekezett szóra bírni őket, egyelőre eredmény nélkül. Úgy látszik, az iroda nagybetűs fölirata, az ELŐBB GONDOLKODJ, jól megfogant bennük; a tanulékony öregek még csak a gondolkodásnál tartanak, az AZTÁN BESZÉLJ várat magára. Luca az egyik sarokba húzódott, fázósan, idegenül és magába zártan. Mint ismeretségük óta még soha, kívülről látta Surányit, fiatal csúfondárosságát, ahogy az együttérzés minden jele nélkül nógatja az öreg embereket. Jelen volt a gondnok is, körös-körül volt jelen, mint egy körkörös megfigyelő szerkezet. Az öregek inkább őt követték szemmel, mint Surányit, aki úgy érezte, végül is neki kell mozgásba hozni a társaságot. Egymás után csattantak a kérdései. Az ellátás? A bánásmód? A fűtés? "Jó, nagyon jó" - hallatszott innen is, onnan is a válasz. Félnek, belső remegés, írta noteszébe a rendező elégedetten. A gondnok irányzott tekintete ide-oda ugrált az embereken, mindenki úgy érezte, hogy személy szerint őt figyeli. Újabb följegyzés a noteszba. A gondnok aszimmetrikus szeme. Mint egy kaméleoné. Egyszerre különböző irányba tudja mozgatni. Megint a csönd, a kásás, az áporodott. "Hát mondjanak már valamit! - szólt rájuk a gondnok -, akármit. Mindegy!" Bosszús volt inkább, mint haragos; lebőg ezzel a társasággal, blamálja magát velük. Végül egy vékony bácsika emelkedett föl a helyéről. Kissé előrehajolt, ahogy megszólalt, s minden szótagra a feje vele reszketett. "Kérem szeretettel - ünnepélyes felhang -, A VÉCÉPAPÍR. Ami teljességgel nincs, és évek óta nincs, vagyis, azaz ... " - a mondat közben idegesen leült, bőrébe szúrt a gondnok irányzott pillantása. Reszketése nem gyorsult, de szaggatottabb lett, merev mutatóujja az asztalon dobolt. Kimondta, hát kimondta! (Surányi a noteszébe jegyzett: vécépapír.) A gondnok, mint aki tisztában van azzal, hogy a gerontológiában a pedagógiai elem sem elhanyagolható, az indulat minden külső jele nélkül, sőt egy megingathatatlan személyiségtudat birtokában válaszolt. "Jellemző önökre ez a vécépapírszemlélet, hogy a klozetülőkéről nézik a világot, akkor - kissé megemelte a hangját, de még csak tanító jelleggel -, akkor és amikor, mint köztudott, az imperialisták (magánhangzó-elhagyás), ugye, azokat a bizonyos - itt megakadt -, azokat a középizé, úgymond - a középrakétákat rája szegezik magukra, vagyis a békére, úgymond erre a békés szigetre, erre a szociális otthonra, vagyis ... Ahol önöknek teljes koszt, kvártély, hideg s meleg víz, ismeretterjesztés satöbbi. Tisztában vannak, mennyit költ önökre az állam? A nem produktív népességre? Vécépapír! Na és! Átmenetileg hiánycikk. Nem megtanítottam magukat? Az újságpapírt csíkokra tépni, jól összegyötörni, megpuhítani, és kész. Jár ide sajtó elég, vagy nem?" Mindezt inkább Surányinak mondta. A lepkevadász fiatalember egészséges, kegyetlen humorérzéke tökéletesen működött, és újra jegyzett. (Újságpapír, csíkokra, jár ide sajtó elég ... ) Luca fölállt, a sötétedő udvarba lépett, a kavargó hóhullásba, a keményre fagyott jégbálványok közé. Ha most, akár gyalog is, de elindulhatna! Hívta, vonzotta a szürkésfehér homály.
A gondnok mozdulatlan arcában horizontáltan és vertikálisan cikázó szemével képes volt egy időben több embert is megfigyelni. Surányinak beugrott a különleges kaméleon, amely egyszerre két-három gyújtópontra irányítja szemét. (Jackson-kaméleon, írta hangtalan nevetéssel a noteszébe.) De a csönd kezdett ismét bénító lenni, rájuk zuhant a mozdulatlan jelen idő. (Megvonom tőlük a nótát, a tévénézést, a főzelékrepetát, húzott át a gondnok agyán egy régi reminiszcencia; meg kell tanítani őket, még ha ágyba vizelők is, az állampolgári fegyelemre.) "Ha meg tetszenek engedni ... " - egy öregasszony, mit öregasszony, egy ezüst hölgy emelkedett a helyéről, hegedűszólam hangjával jótékonyan föloldva a súlyos hallgatást. "Én aztán elmondhatom a rendező úrnak, boldogság is van ebben a házban, egymásra találás." Szép volt az öregasszony, nyúlánk, egyenes tartású; nyakban záródó szürke pulóvert viselt, óezüst függővel a mellén. A gondnok pillantása elpihent rajta. "Én ebben a házban, ebben az áldott házban, ahol tizennégy évvel ezelőtt megtaláltam a nyugalmamat (82 éves; a gondnok egy cédulát csúsztatott Surányinak). Előző, szerencsétlen, hosszú házasságom után itt találtam meg, két ízben is - finom lírai emelkedés - a csodát." "A vécépapír" - szólt újra, egy kései reflex kényszerében az előbbi öreg. Az ezüst hölgy nem méltatta figyelemre. "Ittlétem harmadik esztendejében, amikor már nem reménykedtem, hogy valakiben hinni is tudjak, egy otthontársam személyében megtaláltam az igazi embert. Csak mellékesen említem, a maga idejében híres sztahanovista volt, de nem kérkedett vele." (Loy-mozgalom, továbbított egy újabb cédulát a gondnok.) "Kívül-belül egy tökéletes férfi." (Újabb cédula: a nő született bárónő.) "Vele két és fél esztendőn át ... egyszóval, rendező úr, a boldogság, sőt a szerelem nincs életkorhoz kötve, ezt én tanúsíthatom." Surányi most vette észre, hogy Luca nincs a szobában; elment pisilni, gondolta, vagy befogta a nagydumás vezetőnő. Az ezüst hölgy is bekerült zsákmánygyűjtő noteszébe. "A küzdelmes élet, a felelős múlt, talán a feledékeny utókor - a zenei szólam folytatódott - elvitte a drágát idő előtt. De a gondviselés! Igen, igen, igen. Ismét a gondviselés! Jött valaki, otthonunk egy másik lakója, aki már évek óta figyelt. Kiszemelt magának. Az új párom - kimondom - egy valamikori nagytőkés volt, de talpig demokrata úr; nem szökött Nyugatra, nem csempészte ki a vagyonát, sőt fölajánlotta szaktudását a szocializmusnak. És ő egészen a haláláig hűségesen szolgált. Vele majdnem három napsugaras évem volt, hála ennek a nyugalmas háznak, a drága vezetőségnek, amely, rendezőúr, teljes egy hétre a Cote d'Azur-szobát (tökéletes kiejtés!) biztosítja az itt egybekelő pároknak, a mézeshét-szobát. Most is, kérem, rendező úr. Egy friss házaspár lakja. A férfi, ha nem tévedek, hetvenhét, a hölgy pedzi a nyolcvanat. És kérem! Szerelem! És testi. Állítólag." Az ezüst hölgy, mint aki egy láthatatlan reflektorba emeli az arcát, a magasba tekintett. Ez a szoba még a grófék idejéből maradt, régi, bár az időtől megviselt állapotban. De a freskók - a mediterrán ragyogás -, a kárpit, a falburkolat! (Az öreg csontoknak egy kis zavartalan összeborulás - így szólt az újabb cédula szövege, melyet Surányi a noteszébe másolt.) "Hanem - az előbbi csöndes hegedűszólam, az elégikus moll, élesen kibicsaklott -, hanem, igenis! Avécépapír. A klozet totál eltömődik a kemény újságpapíroktól! És sehol a környéken egy beszerzési forrás." Váratlanul elhallgatott, és mint aki döbbent csodálkozással néz vissza saját széthulló szavaira, helyét keresve féloldalasan leült, tétován, elidegenedve az előbbi pillanattól. (Surányi újabb izgatott bejegyzése, egy lepkevadász örömével.) A gondnok erélyes válaszra készült, törte a fejét, hogyan lehetne ezt az egész vécépapír-ügyet röhögésbe fullasztani, de lassú járatú agyával még nem jutott túl az ötleten, amikor nyílt az ajtó, és megjelent a csontos szakácsnő, kezében pogácsával megrakott tálcával. A még meleg pogácsák illata új irányt adott az általános érdeklődésnek, s amint a tálca az asztal közepére került, máris nyúltak az öreg kezek, a foltos, pikkelyes, meggörbült ujjak, mereven, csápszerűen. "Lesz tea is" - mondta a szakácsnő kurtán és tárgyilagosan; ezt kijelentésnek szánta, nem udvariasságnak. Az egykori kápolna, jelenleg társalgó vagy korszerűbben klubterem, lakoma színhelye lett. Surányi, fölhasználva a megbolydult pillanatot, kiment, hogy megkeresse Lucát. A lány ott állt a foszforeszkáló félsötétben, fehér paplankabátja világított; ott állt a kapunál, és reszketett. A fiatalember átkarolta a vállát, magához húzta. "Mi bajod?" - kérdezte majdnem türelmetlenül. "Az öregek" - felelte csöndesen a lány, s még mindig reszketett. "Mit az öregek! Most fedezted föl?" - a ház felé irányította Lucát. A teremben zsírosan borsos pogácsaszag s a zajosan mohó táplálkozás öröme. "Ilyenek leszünk mi is - mondta Surányi, de minden átélés nélkül; sőt az iróniától kihegyesedtek a szavai -, közlekedőedények, anyagcserelombikok. Igen." Kegyetlen volt, holott nem akart az lenni. "Ne haragudj - mondta később a leány, kortyolva a teából; átjárta a meleg, de az arca sápadt maradt -, azok az emberek ott az úton - sötét szeme a fiatalember szeméig emelkedett - mintha ugyanezek lettek volna ... " - zavartan elnevette magát, de ez mégsem volt nevetés. "Jó, jó, majd beveszem a motívumok közé" - begörcsölt szegénykém, gondolta Surányi, az a rohadt hó meg a hideg! Az öregség, ilyen mennyiségben, nem dobja föl az embert. De a művésznek igazi nyersanyag. És ő éppen ezt akarja kifejezni. Az öregedést, mint az emberi létezés komikus szakaszát. Itt nincs helye másnak, csakis a szentimentális felhangokat mellőző iróniának. Új dimenzióba kell állítani az egészet, minden meghatódottság nélkül. Eltűnődött ezen, és észre sem vette, hogy egy borzképű, alacsony öregember áll föl a helyéről. Vörösesbarna, sűrű hullámos haj, jól táplált arc, a hangja reszelős, mély, messzire visz. "Ezek a társaim itt mind ilyesmiben élnek, hogy aszongyák, vécépapír, hashajtó, repeta. Én mást mondok a főrendező úrnak. Sikerélmény. No, röviden - szétnézett, nyelvével megnedvesítette vastag ajkát -, én még mindig férfi vagyok. Hetvenhét éves létemre. És kijárok a faluba egy csinoska asszonyhoz, aki özvegyi jogon szikvíz-kisiparos. Néha küld nekünk is pár rekesz szódavizet." Elavult jelzővel: ledér zűrzavar nyelte el a férfierejére büszke lakótárs szavait. Egy kopasz, horgas orrú, csontra száradt férfi teremtett csöndet magának. "Az öröm, főrendező úr, a bizonyos szükséges öröm, ami nélkül az ember satöbbi ... Tele vagyunk titkos vágyakkal - valaha egy családi hetilap lelki postáját szerkesztette, és most önmagából idézett: - A titkos benső szféra, rendező úr, mit mondjak, mindenkinek megvan a saját külön bejáratú mániája. Mint ahogy nekem is. Mi is a mániám? Szeretnék még egyszer átélni, kedves, fiatal barátom - nazális hangját megemelte az éneklő révület -, még egy délelőttöt a régi Vasfürdőben, aminek, ugyebár nemcsak a kiemelt gyógyhatása! Az az erezett olívazöld márványmedence, a kimondottan hullámutánzatú peremmel és a hat és fél recés lépcsővel lefelé! Na meg a máriaüveg kupola, meg a márványbékák, meg a mindenféle kőszörnyek, amik azt az áldott jó büdös vizet köpdösték a vendégekre. És persze külön fülkében a női masszőrök, úgynevezett masszőzök, akik fölfrissítették az embert. Kimondottan, kedves rendező úr: török örömök! Tetszik ezt érteni, ugye?" (Surányi beírta a noteszébe: márványmedence.) A szavakat azonnal képekbe tette át. A nagy medencejelenet! A vén testek ágyékkötőben. A masszőzök, legfeljebb bikiniben. A kénes víz párái mögött gyöngyházszerűen világító női mellek gömbjei. Csupa látomás, csupa asszociáció! "A gőzfürdőt megcsináljuk - mondta -, és a közreműködőket majd ön választja ki. Természetesen az otthon lakói közül. És kellően honorálva."
Mire elfogyott a pogácsa, a tea, s az eszmecsere is meggyorsult, rájuk szakadt az este. A szél forgatta, kavarta a havat, egy belülről világító hózsák mélyébe kerültek. "Nincs mese, művész úr - ez a gondnok határozott véleménye volt -, ilyen időben nem lehet elindulni. Az édes kis nejével itt kell aludjanak." A paprikás csirke piros, fényes levét leitatva szájáról, a vezetőnő ezt még megerősítette. "Kiürítjük önöknek a kodazür-szobát. Erre az éjszakára - visszafogottan kuncogott - kedves nászutasaink, Keglevich bácsiék kénytelenek lesznek a szexet nélkülözni." A gondnok puhán, nyúlósan fölnevetett. Az említett nászutaspár, Keglevich bácsi és neje, ez a két összetöppedt ember - süppedt szemkörnyék, protézisre tapadó mosoly, kihegyesedett áll - túláradó önkéntességgel vállalta, hogy ők szívesen átadják a drága fiataloknak erre az éjszakára a szobát. "Mi majd addig visszaköltözünk a saját helyünkre, ahová pár nap múlva úgyis visszaköltözünk ... " Az újdonsült férj élénk, kapkodó mozdulatok kíséretében beszélt, s túl bő, fekete öltönyében mintha fokozatosan elfogyott volna a teste.

3.

Luca, drágám, a szökésedet, a makacs távolmaradásodat nem tudom megmagyarázni! Mert mivel is vádolhatnál? Szerintem nem volt abban semmi antihumánus, hogy arra az éjszakára elfogadtam azt a szobát. Értem ezt a túlérzékenységedet, amikor a jelentéktelen dolgok is sebet ejtenek, hogy úgy mondjam, nyolc napon túl gyógyulót. Rosszul hatott rád az egész nap, a hóvihar, az autóút, a hideg, és ami ránk várt, a panoptikum az öregekkel. Láttam rajtad, az a bizonyos szoba külön is megrémített. Mint ahogy Keglevich néni kék szemű porcelánbabái is viszolyogtattak, és viszolyogtál az öregúr szekrényében lógó zöldes zsakettjétől, a pótprotézistől az Odol-pohárban és a két óriási bádog éjjeliedénytől is. Én, ne vedd rossz néven, más szemmel néztem az egészet. Minden egyes darab túlnőtt önmagán. Ez nekem mind-mind jelkép lett, asszociáció. A leépülés segédeszközei. Talán az is zavart téged, hogy én tüntetően elégedett vagyok ebben a lehetetlenülésben, hogy nincs bennem részvét, együttérzés, mittudoménmi! Ott álltunk a fülledtre fűtött szobában, amíg a csontos szakácsnő áthúzta az ágyneműt, nyitott tenyérrel csapkodta a párnákat, és a klórszagú lepedőt simára igazította, aztán, anélkül, hogy ránk nézett volna, szó nélkül magunkra hagyott. Én mondtam is valamit, valami úgynevezett vicceset vagy idétlent, és nem vettem észre, hogy nem bírod a jókedvemet. Én meg úgy akartalak átsegíteni ezen a dermedtségen, hogy lerohantalak. Kihámoztam a testedet a síkosan hideg paplankabátból, lehúztam lábadról a taposócsizmát, dörzsölni kezdtem szép, hosszú lábfejedet, aztán váratlanul a combod közé nyúltam, remélve, hogy elneveted magad, vagy fölsikoltasz, de te szótlanul tűrted, összezárt szájjal. Kiszabadítottam kötött sapkádból a rengeteg hajadat, melleidet a vastagon hurkolt, korallszínű pulóverból, mindez érintetlenül hagyott téged, még az is, hogy meztelenre vetkőztettelek, és a tested szinte akaratod ellenére világított az öreg bútorok és a kettős rézágy előterében. Egész éjjel, még szeretkezés közben is, szótlan maradtál és szomorú.
Engem azon az éjszakán megrendített a tested; a naiv és tiszta egyértelműség, amely egyszerre erotikus és gyermeki, szelíd és támadó, és arányaiban olyan zavarba ejtően tökéletes. Mondhatod, te nem éreztél ebből semmit, és hogy én nem is akartam föloldani benned a szorongást. Volt egy pillanat, ölelkezés közben, amikor arra gondoltam, az otthonbeli öregurak valami titkos nyíláson, valami cirklin keresztül kilesnek bennünket, és sorra átadják egymásnak a lyukat. Micsoda ötlet, gondoltam örömmel, és érezve testemen a testedet, azt mondogattam magamban: csak el ne felejtsem reggelig! Látod, én ilyen őszinte vagyok hozzád, ilyen, ahogy mondani szokták, önleleplező, magamat kiadó, és mindezt azért, mert szeretlek.
Egy dolgot, Luca drágám, meg kell értened. Harmincéves koromra eljutottam odáig, hogy megcsinálhatom az első nagy filmemet. Te nem ismered a terepet, a filmcsinálást, ez a placc itt csupa vér. Vériszamós, ahogyan archaikusan mondják. Itt ordas harc folyik, még a menők, a sztárok között is, ki legyen benne az évi tizenkettőben, tizenötben! Ez már nem kenyérharc, ez küzdelem az oxigénért, hasfölmetszés, őrjöngő egymásba kapaszkodás, emberevés. Na most. Ha engem taktikai okból, az összkép korrigálása céljából idáig engedtek; ha én a többszörös szögesdróton keresztül az indulók közé verekedtem magam, akkor nekem ez a dobás az első dobásom ugyan, de lehet, hogy az utolsó is. És vagyok olyan elszánt, mint a kamikazék, hogy az ügy érdekében magamat is fölrobbantsam, ha kell. Mindenestül modernnek lenni, ez nem a divatos hókuszpókuszok, a formai ügyeskedések, vagy a formák széthúzásának újraismételt mutatványa a megfelelő szezon szerint, sokkal több annál: kegyetlenség, egészen az öncsonkításig, de nem a dögöljön meg az apám, dögöljön meg az anyám polgárhökkentő exhibicionizmusával. Sőt semmi exhibicionizmus! De vissza a saját kicsi ügyemhez, hogy hozzád kerüljek közelébb. Nem véletlen, hogy elhatároztam, ez az első-utolsó filmem öregekről szól. Sorsdöntő élményem van róluk. Mondtam már neked, de sohasem a dolog mélyére hatolva, én, külföldre szakadt szülők gyermeke, öregeknél nevelkedtem, a nagybátyáméknál. Két, nálam negyvenöt-ötven évvel idősebb ember volt az apám és az anyám: így nőttem a tenyerük alatt, nyugtalanító időzavarban. Ők maguk is eltévedtek saját szerepkörükben; hol a gyermekük voltam, hol az unokájuk, hol a játékszerük, hol egy idegen szem, egy másik csillagzat megfigyelője. Végül is mindent megkaptam tőlük, amit adhattak, de én mégis úgy éltem közöttük, mint egy fajgyűlölő a négerek között, nekem ők minden szeretetük ellenére is feketék maradtak, és más szagúak; a magatartásuk törzsi ritus, az érzelmességük gyöngeség, az odaadásuk fegyverletétel. Nem tagadom, Luca, a növekvő hálával párhuzamosan, kezdtem gyűlölni őket, talán éppen a köteles hála miatt, megrögzött szokásaikat, állandó önbiztosításukat, a generációs klánt, amelybe beletartoztak. Kifigyeltem a világukat, a járataikat, a baráti körüket, az időben megkövesedett nőket és férfiakat, akik egy örök életbe vetett hittel védték a helyüket, a beosztásukat; a létezésüket mint tulajdonjogot. Belülről ismertem meg a gerontokrácia hatalmát, ahogyan egy előző világ, szívós csökevényként útjába áll mindannak, ami energiában friss, gondolati sebességben új és megújító. Itt csak a fiatal nemzedékek forradalma segíthet. Az én generációm nem kenőcs-technológiával dolgozik, szikével inkább. És a filmemnek is ez az ars poeticája.
Újraolvasom ezeket a sorokat, és arra gondolok magam is, nem vagyok-e a nevelőimmel szemben gyűlölködő, gonoszul türelmetlen? És még halottgyalázó is, hisz már mindketten halottak. Én meg itt ülök a lakásukban, hűlt helyüket átkozva, hamvaikat szétszórva a naftalinszagú napsütésben! És írom, írom rögeszmeszerűen ezt a vádiratot: a filmem vázlatát, egy kémjelentést a vénülésről. De gondold el, még ma is az idegrendszerembe sajdul az izgalom és a tiltakozás. Kisfiú koromban velük aludtam egy szobában, és néha arra ébredtem, hogy a két öreg szeretkezik. Reccsen alattuk az ágy, ritmikusan, suttognak, sóhajtoznak, nyöszörögnek a kéjtől és a kielégüléstől, és én a paplan alól is kénytelen vagyok odafigyelni, holott a szégyentől könnyes lesz a szemem, és így minden akaratom ellenére, de engedelmeskedve egy különös erőszaknak, az éjszakai titok beavatottja leszek. És nappal, sima gyermekarcom mögött, fiúfrizurám alatt feszít, lázít ez a titok, és nem tudok a szemükbe nézni.
Miért szöktél meg azon a hajnalon, Luca? Üres, klórszagú ágyban ébredtem, hidegre mosdatva a hiánytól és dideregve az iszonyattól.

4.

Surányi magnószalagjáról.
Amikor feleségét követve nagybátyám is meghalt mégpedig iszonyú körülmények között, egy szájpozsga-rák kivédhetetlen kínjait szenvedve; beleértve a mesterséges táplálás körülményeit - mint teljes jogú örökösnek és a lakásban lakónak, természetesen rám hárult a hagyaték számbavétele, az elkerülhetetlen selejtezés, egy közel öt évtizedes háztartás tárgyi fölszámolása, közkeletűbb szóval, a szanálás. A Geronto-Muzeológia egész munkámnak alapja lett. Kidolgoztam egy vázlatos leltári kimutatást a megőrzött és megkövesedett kacatokról, azzal a tudattal, hogy ez ilyen aprólékosan nem fér a filmbe.
Szemüvegek. Félelmetes, hogy két ilyen koros túlélő mennyi szemüveget őriz meg az évtizedek során, a gyöngülő szem növekvő dioptriáit. (Hosszú elidőzés a fiókokból előkerülő szemüvegeken.) A keretek anyaga az esztékákerettől az elegáns teknőcig, a rozsdamentes acélig. A szemüvegek, a növekvő homály kis ablakai. A szemüvegek divattörténete.
Föl nem használt gyógyszerek. Fájdalomcsillapítók, kúpok, hashajtók. Reumakenőcsök. Értágítók. Szívgyógyszerek. Cavinton!
Különböző alakú levélborítékok. (Az elegáns hosszúkásak a tengerentúlról.) A bélyegek gondosan kivágva.
Megkövesedett sajtdarabkák a konyhakredencben. Kifehéredett paprika. Cseppkövesedett só. A hűtőszekrény sárgán elszíneződött rovátkái. A mélyhűtőben MIRELIT máj és egy férfizoknitartó. Az oroszlánlábú íróasztalban Károly csapatkereszt az első világháborúból és több kórházi zárójelentés. Keresztlevél, mindkettőjüknek, kiállítva 1944 márciusában, a józsefvárosi plébánián. Szociáldemokrata, majd MDP-tagsági könyv. Írásos közlés a párttagság törléséről. (Felülvizsgálat 1948.) Igazolás eredményes népfrontmunkáról a tanácsválasztás megszervezésében.
A cipők. Úristen, a cipők! Szalamander. Delka? Gérnyi úri cipész. Savaria. Keserűen állott szagúak, sajt- és rozmaringillatúak. Sámfára feszített lakkcipők, finom repedésekkel. Ragadozóhal-pofák. Bohócosan tűhegyesek. "Ha ezzel valakit seggbe rúgnak - viccelt a nagybátyám -, csak sebészi beavatkozással lehetne eltávolítani." Visszhangos nevetés a semmiben, háttérben a nagynéni jól nevelt pisszegése. A cipők, igen. És a lúdtalpbetétek. Finomító fogalmazás szerint, a harántemelők. És két tucat jégeralsó. És a nagynéném műanyag melltartói, vagyis a műmellei. Még öregasszony korában is leánykamelleket kreált. Fotók elbarnulva. Kísértetgaléria. Egy sudár, hajfonatos, nagy szemű kamasz lány. Az anyám? (Tizenhét oldal további részletezés.)

5.

Már kitavaszodott, mire minden összeállt (összejött), pénz, engedélyezés, kapacitás; Surányi megszervezhette a stábot, az első forgatási napot is kitűzték. Előzőleg, természetesen, a stúdiótanács (tagjai között néhány tekintélyes rendező, dramaturg, kívülről meghívott szakember) alaposan megvitatta a forgatókönyvet, de már az eleve elfogadás jegyében. Élénk helyeslés fogadta az alkotói szándékot (az Úristen, Michelangelo és a kezdő filmcsináló a maga helyén alkotó). A pontosan körvonalazott cél, az öregséget elérzékenyülés nélkül ábrázolni (a filmes minden esetben ábrázol), különösen az idősebb tagok méltányolták, bizonyságot szolgáltatva az anyakönyvtől független elfogulatlanságukról. Az egyik - szavait apró nevetgéléssel kísérő - állandó szakértő, aki számos ilyen bizottságban működik, és mindenütt éppen csak elfogadható tiszteletdíjért, különösen a "gyökerekig hatoló, vakmerően fiatal szemléletet sugárzó" módszer őszinteségét méltányolta, a leépülésnek ezt a vakmerő dokumentációját, amelyet,a szerző találóan nevez GERONTO-MUZEOLÓGIÁnak. A jeles szakértő vékony ajka sápadt ínyére húzódott, szabadon hagyva előreálló felső fogsorát; ez nála a belső elragadtatás jele volt. Surányira természetesen nem hatottak rosszul ezek az úgynevezett szakvélemények, de nem is vette azokat túl komolyan; hogy stréberkednek a kisöregek - mosolygott magában inkább szánalommal, mint gúnyosan. A forgatókönyv elfogadása már-már zavartalannak látszott, amikor az eddig csak néhány köhécseléssel jelen volt Árvai (az utolsó novellista Magyarországon), mint - nem tudni, miféle meggondolásból - alkalmilag meghívott, de amúgy eléggé passzív pofa (jellemzés Surányitól), néhány krákogás után szükségét érezte, hogy megszólaljon, vélhetően azért, hogy a maga beidegzett erkölcse szerint megszolgálja azt a bizonyos szakértői honoráriumot, vagyis hogy mégis mondjon valamit. Surányi eddig mintegy ellenfényben látta az utolsó magyar novellistát, vagy amint a köztudatban élt (lehet, ő maga találta ki magáról, a nagyobb hatás kedvéért), ezt a nemzetközileg nem jegyzett reménykedőt. A fiatalember égettbarna, sovány arca, támadó torreádorprofilja kifeszült a gyanakvó figyelemtől. Tartott ugyanis Árvaitól; néhány futólagos találkozásuk arról győzte meg, van látszólagos szelídsége mögött egy kérlelhetetlenül logikus rendszer, s az állandó öngúny, amellyel magát sújtja, csak burok, hogy mögüle lecsaphasson arra, akivel éppen elszámolnivalója van. A szabálytalanul elrajzolt arc, a száj mellé vésett két függőleges ránc, a kékesbarna szem még szét nem bontott erős sugárzása legyőzte a lágyító ellenfényt; az ázalagosra szakadt cigarettafüstben kezdtek néhányan feléje fordulni. Árvai, mint aki megérezte, hogy a bevezető hosszú hallgatás föltűnően aránytalanra sikerült, a késést behozandó, gyorsan beszélni kezdett.
Surányi magnószalagjáról:
Árvai szerint lehetne ez a könyv sokkal keményebb, humanista pepecselést mellőző; kimondja: kegyetlenebb. Hogy az ifjú szerzőtől, mert a joga, a nemzedéki jog, elvárná "a zuhanás térvesztőbb megközelítését". Ahogyan ő, inkább csak zárójelek között mondja: a türelmetlen és a helyüket követelő utódok ultimátumaként. Egy vének Tajgetosza, például, lakóhelyi körzetenként megszervezve, törvényesen kidolgozott, tanácsilag ellenőrzött tesztek szerint, ez nagyszerű jelenet lehetne egy ilyen filmben. Persze, mondja álszenten, ő nem illetékes arra, hogy tippeket adjon az alkotónak és nem is célja ez. Szó szerint ezt mondja, pofozni való öntudattal: "Nekem az egész egy kicsit biedermeier." Így! Hogy az öregség még a nagy emberek esetében is mennyire lefokozó, már ami a minőségi fogyatkozást illeti, arra fölhoz egy példát is. Thomas Mann kis kötetére, a Doktor Faustus keletkezéstörténetére hivatkozik. "Ez a kivételes géniusz, és még csak nem is a hülyülés stádiumában, ájult elragadtatással ír egy bizonyos June Colmann nevű chicagói éjszakai nővérről, aki az író műtétje után ott virrasztott az ágya mellett, és akit, engedelmet kérek az emlékétől, éjszakái angyalának nevez, és nem rest, hogy az iránta ébredt gyengéd érzelmeit is ecsetelje." A tüzérségi előkészítés után a leplezetlen támadás. Így. Ilyen módon. "Ha egy Mann, mint öreg ember, sőt mint öreg férfi, a kiszolgáltatottság ilyen fokára süllyed, hogy ha a nyöszörgő hála arra kényszeríti, hogy ilyen módon kiadja magát, akkor mit szóljon, mondjuk, egy agypangásos Bernát Bernát, mondjuk, a József körút 17-ből?" És még néhány alattomos mondata. "Ilyen esetben a kíméletlenség a legfőbb humánum. Mert az gyógyító humánum. Ebből a szempontból a könyv hiányérzetet hagy bennem. Érzelem nélküli, de álérzelmes. Szívtelen, de áljószívű. Groteszk, de ez a groteszkség inkább perverz, mint bizarr."
A résztvevők érzik, a látszólag önkínzó hozzászólás csupa kikészíteni akarás, hatása akár a marólúgé. Egy öregedő ember, s ami még szerencsétlenebb ábra, egy teljes egészében nem sikeres ember kísérlete a hasfelmetszésre. Hátba támadni egy merész kezdeményezést. Persze a meghívottak keresztüllátnak a szitán, nem hagyják ennyiben. Egyik-másik visszautasítja a nyilvánvalóan tendenciózus elemzést - elemzést? -, az alattomos támadást. "A korszerű, igazán modern fölfogás szerint - mondja még halkan, rekedten, konokul Árvai - napjainkban a tragédiát már csak a burleszk eszközeivel lehet megközelíteni. És én ettől el vagyok ragadtatva." Valami fölrémlik bennem, a fiatal művészek klubjában néhány héttel ezelőtt én fogalmaztam meg hasonlóan művészi programomat. "A kegyetlenség - Árvai mester most egyszerre bőbeszédű, szinte túláradó -, igen, a kegyetlenség export-importja - mondja - világméretekben, fontos lépés az emberiség közös gondolkodása felé. Így érthetjük meg a terrorizmus vagy netán a kamikazék lelkivilágát, azaz, így szabadíthatjuk meg magunkat az elavult konvencióktól."
Amikor végre sikerült szétoszlanunk, vagyis kihámozni magunkat a szófoszlányokból, melyeket mindenki halálosan unt, az utcára lépve, a bőrömbe, ruhámba pácolódott füsttel az öreg Skodába ültem, és terv nélkül elindultam a város felé. Ha meggondolom, minden oké, a többség mellém állt. Teljes győzelem. A Thököly úton, a 7-es busz közeli megállójánál Árvai várakozott, de olyan idézőjelben, mintha saját múltjából idézték volna, eszterházikockás öltönyében, kacsaorrú sárga cipőjében, karján egy kifakult ballonnal. Állt, mint saját stilizációja, és nem is a járda szélén, mondhatni így is, a teljesen elvont térben, az idő peremén. Mögötte, körülötte - ellenfényben - egész életének szétszakadozó története. Noha szabálytalan helyen, de lestoppoltam előtte, sőt rádudáltam. "Elvihetlek valahová?" - nem voltunk pertuban, de most egyből letegeztem. Csábított a gondolat, beszorítom a kocsiba, ebbe a rozzant bádogcsapdába, és belegorombáskodok a pofájába, a szeme közé. "Nagyon köszönöm, de nem - válaszolt ajka körül valami elrajzolt mosollyal, amely befejezetlensége miatt inkább volt grimasz, mint mosoly -, én tulajdonképpen egy vitorlásra várok." És félmagasba emelte hosszú kezét, mint aki gyengéden elbocsát.
Látomásnak sem lenne utolsó, hogy a 7-es busz és a 67-es villamos között, egy éppen csak hajózható keskeny sávon, közlekedik az a bizonyos vitorlás, csapkodó sirályok kíséretében.

6.

Meg kell keresni azt az eltemetett fürdőt. Ahol a benyílók. Ahol a TÖRÖK ÖRÖMÖK. Ahol a masszőzök.
Volt valaha az Erzsébetváros egy sikátorutcájában egy köztisztasági fürdő - gőz, szalon, kád -, "az ostrom alatt a gettó hulláit tárolták benne" - mondta zárójelben valaki. Lebontották, nyoma sincs. A Dohány utcában egy minden kényelemmel ellátott, tengerkék és szépiaszínű csempékkel bontott műintézet, a félelegáns közönség találkozó-, sőt találkahelye. Eltűnt, ráomlott az idő. Az egykori tisztasági és örömszerző intézmények helyén vasbeton raktárak, fekete bunkerek, ócskavastárolók.
Surányi mégis kitartott a keresés mellett. "Nem Budapest fürdővárosnak akarok reklámot csinálni - hárította el, amikor munkatársai klasszikus termálfürdőket ajánlottak -, a nem létezőt akarom, nem a közhelyet" - mondta torreádorprofiljának kihívó fölényével. A bugyort, a föld alatti bugyort.
Egy erős, gyöngyszürke június eleji napon - a város vonalai elrajzolódtak, mint valami hólyagpapír mögött - az egyik nagykörúti bérház udvarán megnyílt neki a bugyor. Egy valaha volt fürdő, halogatott lebontás előtt, szennyel, porral takart, meggörbült vasszerkezetes üvegtető alatt. "A belépés, megjegyzem, életveszélyes" - figyelmeztette őket a házfelügyelő, aki tévedésből volt odahaza, elnézte a napot, és nem ment be a munkahelyére. Surányi - saját szavaival - bedobta az anyagi érdekeltséget, és erre a mozdulni nehezen akaró férfi némileg megélénkült, s végül hajlamosnak mutatkozott, hogy megkeresse az egykori fürdő egykori kulcskötegét. "Nekem erre úgyszólván nincs fölhatalmazásom - fordult a bordó melegítős, papucsos férfiú a rendezőhöz; sűrű hullámokban áradt belőle a fokhagymaszag (érelmeszesedés ellen) - mert az egész, úgy, ahogy van, átok a fejünkön, métely, KÖJÁL-téma, terjeszti a mindenféle betegséget." A vaslemezekből szögecseit súlyos ajtó lassú ívben kétfelé tárult, s előttük volt hidegszürke félhomályban, az egykori fürdő, csempemaradványaival (Villeroche & Bosh Mosaik), az üveglencsékből szerkesztett megvakult tető alatt. A medence körül kő mellvéd, amely hullámokban szabadult halakat imitál, az egykori kabinajtók befalazva, s a medencefenéken ragacsos, rejtélyes forrásból táplálkozó pocsolyák. Előkerült a notesz, és belé a címszavak. Vastartós konzolok. Gipszstukkók. Rácsmaradványok. "Hogy ebből film legyen - vélekedett a házmester most már több érdekeltséggel -, hát az ugyebár leratív. Már akinek ilyen az ízlése." A medence felől éhes szúnyogfelhő zúdult rájuk. "Na és ezek a dögök, ezeket el is felejtettem. Mi unitox megy rájuk, de kiirthatatlanok." Surányi összenézett az operatőrjével, mindkettő szemében a rátalálás öröme. Igen. A helyszín.

*

GÁ-BOR- Á-RON- RÉZ-Á-GYÚ-JA- FEL- VAN- VI-RÁ-GOZ-VA! A fiúk a szokásos reggeli menetgyakorlatot végezték, a tönkszerűen alacsony, sonkanadrágot viselő gondnok vezényszavára, aki, noha már június vége felé járt, a fülvédős sapkától, úgy látszik, nem tudott megválni. "Nóta állj! Oszolj!" Minden az előzetes megbeszélés szerint bonyolódott. A filmesek minibusza betolatott az udvar előterébe, és a kiválasztott öregek - szám szerint harmincheten - fölkapaszkodtak a kocsiba gondnokuk vezetésével. Szerepükkel pontosan tisztában voltak, a napidíjjal is, az eligazítás már két héttel korábban megtörtént. A várható élmény fölzaklatta őket, valójában a kimozdulás lehetősége. Tudták, ők most nem valóságos lakói egy szociális otthonnak; ők képzeletbeli öregek egy képzeletbeli otthonból, valahol a művészet szférájában. A rendező is arra biztatta őket, minél valószínűtlenebb a viselkedésük, annál jobban megfelelnek. Szerepük történése igen egyszerű. Különleges tisztálkodási kirándulásra viszik őket, mondhatni így is, jutalomkirándulásra egy régi fürdőbe, ahová valamennyien évek óta vágynak, s amely már nem is létezik, csak az álmaikban: a nagy medence, az áttetszően zöldes meleg vízzel, amely az anyjuk méhébe varázsolja vissza őket, a mulatságos, jópofa vízköpőkkel; a talpat simogató színes mozaikpadozat, keskeny fekvőpadok s a testet olyan frissítve ostorozó zuhanyok. Mindenkinek kiosztottak egy-egy ovális zöld fürdőszappant. ENGLISH BATH SOAP, egy-egy piros csíkos törülközőt és kényelmes rafiapapucsot. Ezeket megtarthatják örökbe.
Ezzel a szereléssel és a fölpezsdült várakozás jókedvével érkeztek a helyszínre. Az utcáról a három részre tagolt, hűvös kapualjon át énekszóval vonultak be; ebben a gondnok külön megegyezett Surányival. Az öregurak mondhatni alaposan kiöltöztek az alkalomra. A szekrényekből furcsa ruhadarabok kerültek elő, avítt szövetszagot árasztó öltönyök, kabátok, sőt, úgymond: fátermörderek is. De különösen kalapokban nyújtottak látványosat. Ezek a történelmi brék egykori koronái voltak a férfiasságnak, hódító jelképei, koszorúi egy-egy valaha büszke emberi fejnek; csúcsosak, széles pereműek, és olyan pehelyfinomak, hogy már-már fölszálltak a fejről. És külön a keménykalapok, egyik-másik némileg elzsírosodva, de még így is! Azonkívül a londoni derbyt járt gerleszínűek, a maguk utolérhetetlen előkelőségében. "Lányok lesznek?" - érdeklődött nagyvonalúan egy kis pitypangszerű vénember. A válasz minden igényt kielégített. "Lányok, természetesen. Natürlich." "És pucérak?" "Anyaszülten." Az öregek már a fürdő előterében meneteltek. A helyszín be volt világítva. Itt a gondnok vette át a szót, mert a megállapodás szerint ő irányította a statisztériát. A visszhangos, hidegszürke teremben szétpattogtak a szavai. "Emberek, vetkőzés, inget, gatyát, sérvkötőt, mindent lefelé. Egy-kettő!" Az öregek elkezdtek tehetetlenül forgolódni, tétován és ügyetlenül. Zavarukban fogast, padot, széket kerestek, kapaszkodót a semmiben. A reflektorok mindenfelől pásztázni kezdtek, a szúnyograjok átúsztak a fényeken, a langyos kanálisszag fölerősödött. "Csinálják, csinálják!" - biztatta őket barátságosan Surányi -, ez már a film." A gondnok, aki maga is szereplő volt, sonkanadrágjában és a fülvédős sapkában, szünet nélkül hajszolta őket. "És az előkötény?" - kérdezte félénken valaki. "Nincs előkötény. Tegyék a tenyerüket a fütyülőjük elé" - nevetett a gondnok. A riadt tétovázás átment görcsös rángatózásba. Belezavarodtak a vetkőzésbe. "Aki elkészült, annak irány a medence!" Az operatőr, mellőzve az eredeti gépállásokat, rögtönzésszerűen dolgozott.
Az öregek, teljesen lecsupaszítva, tenyerükkel rejtve testük szégyenét, elindultak a medence felé. "Hét lépcső lefelé, emberek!" - figyelmeztette őket a gondnok; még az hiányzik, hogy a nyakukat törjék - bár ki tudja! A vízköpőkből rozsdás víz szivárgott, a medencében is csak bokáig ért az iszapos fekete lé. A görbe hátak, a süppedt mellek, a sorvadt fehér szőrzet a mellkason és a lágyék körül. Mindezt a kamera mikroalapossággal közvetíti. Egymásba kapaszkodva, egymás hideg testét érzékelve araszoltak befelé az öregek. A konzolokról egy-egy vastag, rozsdás csepp hullott a fejükre. A szem körüli ráncok, a szemben rémület. "Na most, emberek, összefogódzni, és nóta! GÁ-BOR-Á-" Az öregek fennhangon folytatták: RON-RÉZ-Á-GYÚ! Körbefogódzva a medence közepén a harminchét öregember. JA-FEL-VAN. Azért kell, hogy valami szép történjék. Az élmény miatt. VIRÁGOZ. Surányi intésére egyetlen kivételével valamennyi reflektor kialudt; s az az egyetlen, mint egy arany pók, futkosni kezdett az öregemberek feje búbján. Az operatőr darun közeledett feléjük. S ekkor eltérve a rendezői elgondolástól, valami furcsa történt. Az egyik vízköpő tágra nyitott pofájából sistergés tört elő, szűk katlanú, élesen sziszegő hang. Az egyetlen reflektor megkereste ezt a vízköpőt. Valaki az öregek közül félhangosan felnyöszörgött: Auschwitz. Egy másik zokogástól fulladtan kiáltozni kezdett: "Ciklon B! Elgázosítanak minket!" Az iszapos, síkos medencében szétszakadt az emberlánc, az öregek egymást lökdösve, tépve, utat törtek kifelé, eltaposva azokat, akik elcsúsztak a bokáig érő vízben. Küzdelem a lépcsőkön, bukdácsolva, négykézláb, kihabzott szájjal. "Világítást! -kiáltott Surányi -, hagyd abba!"- ordított az operatőrre, aki még teljes lendülettel forgatott. Feloldhatatlan gyűlöletet érzett maga iránt. Fájdalmat és szégyent. "Pedig olyan jól indult - tűnődött a gondnok -, de ezek a vénségek az emlékeikkel! Az agybajos emlékeikkel!"

1985