NOVELLÁK  VÉSZI ENDRE (1916-1987)
REGÉNYEK DRÁMAI MŰVEK
KISEBB ÍRÁSOK   SZÍNDARABOK
VERSEK   TELEVÍZIÓS JÁTÉKOK
VISSZA (PRÓZAI MŰVEK)   HANGJÁTÉKOK
VISSZA (MŰVEK)   FILMEK

TARTALOM

 

Novelláskötetek listája
               időrendben
              ABC sorrendben
Novelláskötetek
                  tartalomjegyzékei
Összes, kötetben megjelent
                 novella, kisregény
Lefordított novellák

 

 

1933 nyarán

Ez a nyár különösen fullasztónak indult, harminchétig szökött a higany. Itt volt az uborkaszezon, bár még akadtak szenzációk is. Ilyen volt például az az újsághír, hogy leányt árult egy ember Tapolcán, közlés szerint a saját lányát, aki tizenöt éves volt, s mint a híradás mondja, sovány, kifejletlen. A sajtó tartozott az általános erkölcsi és jogérzéknek azzal, hogy elmondja, miszerint a két rongyos, kóbor embert sorra kiebrudalták községekből, városokból. Csupán ennivalóval nem látták el őket. Igaz, ez utóbbi szigorúan magánkommentár, nem hivatalos észlelet. A forró nyár derekán, rekordtermés idején két fillérrel zuhant a kenyér ára, ugyanakkor a munkanélküliség még tovább növekedett. A fővárosban számos helyen vízhiány keletkezett, s a Farkasréten megjelentek a lajtoskocsik. Egy magát La Rochefoucold Gusztávnak nevező férfiú, kit a lapok "a munkanélküliség hiénája" melléknévvel ruháztak fel, sok ezer pengő óvadékot csalt ki leendő alkalmazottaitól. Két munkanélküli lélekvesztőn elindult a Dunán, a Fekete-tenger felé, így remélvén kenyérhez jutni; a csónak fölborult, az egyik ember vízbe fulladt. Sokat morgolódtak az emberek a fővárosban, mivel a villamostársaság megszüntette a viszonylag olcsó kültelki vonaljegyet, s bevezette a hatfilléres kisszakaszrendszert, ami éppen a munkások utazását drágította meg. Még mindig vizsgálgatták a biatorbágyi merénylő, Matuska Szilveszter elmeállapotát, holott a merénylet ürügyén már régen bevezették a statáriumot, és kommunistákat akasztottak fel. Trettina közgazdasági rovatvezető, Gömbös kebelbarátja, rendőrségi kihallgatásán beismerte, hogy húszezer pengőt kapott az Ibusztól. Kínában új háború kezdődött; a mozik Harry Pielt, Luciano Albertinit és Felix Bressartot hirdették. Németországban Hitler ugrásra készen áll átvenni a hatalmat. Gödöllőn, a királyi kastély parkjában megépítették a cserkész-világtábort, és erősen készülődtek a jamboree-ra.

Ezek mellett már alig tűnt fel az újabb nagybetűs cím: "Tömegsír a bányában". A Budapestvidéki Kőszénbánya Rt. solymári aknájában száznegyven méter vastag iszap- és törmelékáradat zúdult a tárnákba, és tizenegy ember odabent rekedt. A javarészt belga érdekeltségű társaság egynapos késéssel, de hivatalos jelentést adott ki erről. Ekkor már természetesen javában folyt a mentési munka, működtek a szivattyúk, dolgoztak a csákányok, s nagyobbára önként vállalkozó bányászok, a szerencsétlenek barátai, hozzátartozói, társai voltak a mentők. Ez a munka állandó életveszéllyel járt, de kilencnapi erőfeszítés meghozta eredményét: a tizenegy bányász közül kilencet napvilágra hoztak, kettő örökre a törmelék alatt maradt. Fekete kendős, csontos asszonyok kóvályogtak a telepen, mint a nagy varjak. Egy megmentett vájárt, aki kilenc napon át derékig vízben küszködött az éhhalállal és a megfulladással, megkérdezte egy újságíró: leszállna-e újra a bányába? A válasz egyszerű volt, más nem is lehetett: igen. Két pengő nyolcvan a kereset - ezért kockáztatni kell az életet, nincs ebben semmi rendkívüli.

De sem neki, sem többi társának nem volt erre alkalma, mert az amúgy is időlegesen működő bányában leállították a munkát.

Ezen a telepen, mint a korabeli lapok beszámolnak róla - s ez nem különbözött az általános bányászsorstól -, rettenetes volt a nyomorúság. A nyugdíjas rokkantak, nyugbéresek alig néhány pengőt kaptak havonként. Búzakenyér nem került asztalukra, árpakenyér járta. Ismerős látvány volt, amint az öreg bányászok, oldalukon koldustarisznyával, bejárják a környező falvakat.

Az éhségtelepen még több lett az éhező. Viszont a megmenekült kilenc bányászt a főváros gyógyfürdőzésre hívta meg a Gellért Szállóba. A valószínűtlenül vad nyomorból a kiváltságos pompa világába. Két hétre szólt a meghívás.

A bányaszerencsétlenség után sok szó esett a felelősségről. A társaság képviselői és egyes lapok "rejtélyes földmozgásokra" hivatkoztak, de csakhamar világossá vált, hogy a kimerült és leállított szomszédos bányából zúdult az aknára a sok száz tonnányi iszaplavina. Nem volt megfelelő a betonbiztosítás.

*

Az országút fölvert pora, ahogy csíkot húzott belé a fény, izzó volt, anyagszerű, mint a rézhuzal.

A munkanélküliek elindultak.

Parázs Ferke, egy cigányfiú, szinte kéjjel mártogatta mahagóni lába fejét a sárga porba, élénk volt, vibráló. Hetykén, egyenes derékkal járt, s közben egyre beszélt, megállás nélkül.

- Aki velem tart, elviszem a bácsimhoz, az prímás a Duna-parton! Puszipajtás a nagyurakkal. Tud szerezni mindent, még munkát is.

A fiú világéletében kerülte a munkát, nem is értették, minek megy munkát keresni. Nevét onnan kapta, hogy egyszer egy ittas felügyelő parancsára eljárta a füstölgő salakdombon a csűrdöngölőt, s a talpa vörösre égett, mert a salak még tele volt parázzsal. Most is eljárta ezt a táncot, a por vastagon körüllebegte, s ez különösnek tűnt a szótlanul baktató emberek között.

Üröm táján megállította őket két csendőr; két pontosan metszett férfiú, felszólítván az embereket, hogy ne kóboroljanak csapatostul - egyáltalán: térjenek vissza illetőségi helyükre.

Szépe Gyurka, egy bányászfiú, aki mindeddig csillés volt, a többi nevében is válaszolt:

- Munkáért megyünk.

Az egyik csendőr, egy alhadnagy, végigmérte a fiút olyan szemmel, mint aki benne sejti az elkövetkező évtizedek legnagyobb gonosztevőjét, aztán elfordult. Munkát keresni - volt ebben a fogalmazásban valami lázadás. Keresni azt, ami nincs! A rend képviselői nem szerették ezt a két szót.

Az emberek szétszakadoztak, úgy mentek tovább. Parázs Ferke már Óbuda határában elmaradt tőlük. Ekkor Gyurka megfordult és visszanézett. Először, mióta elindultak. Nem is a bányatelepet látta, nem is a bénán függő csilléket a drótpályán, nem is a kilenc bányász halál-látott, borostyánból metszett arcát, hanem egy kivénült bányászt, az édesapját, aki maga is titokban koldulni járt, s aki úgy eresztette őt útnak, hogy egyhamar vissza ne jöjjön. Nem volt kenyér. Még árpakenyér sem volt. És Szépe Gyurka ebben a tündöklő júliusi hónapban töltötte be tizenhetedik esztendejét.

Első útja egy ismeretlen nagynénihez, édesapja unokatestvéréhez, Zsófihoz vezetett. Az asszony évtizedek óta kórházban dolgozott, ápolónő volt. A kórházban csakugyan megtalálta; elmondta, miért jött. Hanem ott nem akadt semmi rendes munka, és az öregasszony nagy erélyére volt szükség, hogy Gyurkát kisegítőnek beállítsák. Mindjárt cipelésre osztották be, a spanyolfal mögül vitte a halottakat a hullakamrába. Lepedő alatt csempészték ki a holtakat a kórtermekből, s ezt két napnál nem bírta tovább. Zsófi néni, aki annyi sokat tapasztalt az életében, nem hajlott rá, hogy az ilyen finnyásságot megértse. Szigorú lett és haragos. Itt a kórházban van szállás, ennivaló. A hullától pedig nem kell félni, mert az is csak ember. Azonfelül Zsófi néni, a hatvanadikat taposva, újból férjhez ment, immár harmadízben, természetesen fiatal emberhez, s így mint új asszony nem fogadhatta magához a fiút. Pénzt meg ennivalót adott neki, s hazaküldte édesapjához. De Szépe Gyurkának mindenféle szándéka lehetett, csak az nem, hogy beteg, öreg apja nyakába telepedjék, élősködőnek. Mert a telepen munka nem ígérkezett. Itt maradt tehát a forróságot lihegő városban, ismeretség, járatosság és pénz nélkül. A bányatelepiek pedig úgy elszéledtek, mint az olyan emberek, akik nem számítanak a világban, s ha egyszer mindörökre eltűnnek, nyom se marad utánuk: felszívja őket a névtelenség.

Gyurkánál csupán bejelentőlap volt, amit a kórházban állítottak ki, az egyetlen bizonyosság mostani életében.

Nekiindult a városnak. Gondolta, megtermett, erős embernek látszik, hátha jut neki munka valamelyik építkezésen, értett hozzá, falat rakni is tudott, a cipekedéshez meg amúgy sem szükséges nagy szakismeret. De bármerre járt, mindenütt ezzel a kiírással találkozott: munkásfelvétel nincs. Sok helyt a nincs szócska cserélhető volt, de a van sehol sem került helyébe.

Lassanként a fősodrásba jutott, rongyos, kóborló csapatok közé, s építkezésről építkezésre vándorolt a többiek nyomában. Elment a pályaudvar elé, várni a bécsi gyorsra, a győri meg komáromi vonatra, de mindenütt megelőzték hasonló szerencsevárók, akik elszántan és megrögzötten, csontos gyűlölettel őrködtek helyükön, ki tudja, hány hónap, hány esztendő óta. Mindjárt megszimatolták benne az idegent, a betolakodót, s összezárultak előtte, mint egy nagy, sötét fal. Elegen voltak önmagukban.

Egész nap nem nyúlt a kenyérhez meg a sajthoz, amit még Zsófitól kapott útravalónak, de sok vizet ivott, mindig csak vizet, s ez megpuffasztotta. A nehéz, párás levegőben csupa veríték lett a teste, s a leventeing a hátára tapadt. Mire ráesteledett, a Ligetben találta magát. Padot keresett, ahol eltölthetné az éjszakát, de ez sem volt könnyű. Itt is, ott is sötét embergubancok foglalták el a jó, zavartalan helyeket, vagy éppen szerelmespárokba ütközött. Az Angol-parkhoz közel letelepedett egy bokor aljába. Nagy jázminbokor volt, dús levelekkel s csupa illattal teli. Feje alá helyezte vulkánkofferjét, s hallgatta a hullámvasútról fel-felcsapó sikongást, mely habosan, tarajosan szökött az ég felé. De az éhség lassan elviselhetetlenné vált; úgy tetszett, hogy alatta a föld morog, mögötte a város morog, minden morog körös-körül, mint egy nagy üres gyomor. Sikongások és fehér, ugráló fények altatták el. Álmában a hullakamrát látta, a holtakat, amint egymás mellett feküsznek; az égnek meredő, nagy sárga lábujjukat, a bokára kötött azonossági cédulát. Aztán előtört valahonnan a szürke, pikkelyes iszap, mint egy óriás, utálatos állat, ahogy a tárnában látta, s az emberek egymást taszigálva menekültek előle. Az élők meg a halottak összekeveredtek. Tarkóján valakinek forró lihegését érezte, de nem látta, kicsoda is az, csak futott, míg nyomában hidegen, büdösen ömlött az iszap, de ahogy emelkedett a tárna, nőtt a reménye, hogy csakhamar kijut innen. A várt világosság nem volt sehol. Vergődött az álomban, mint valami hálóban, nem tudott kiszabadulni belőle, mindjobban belebonyolódott.

Hajnalfelé valaki megérintette a vállát. Fölriadt, felült, s a mellében erősen fájt a szíve. Töppedt kis öregember hajolt fölébe, citromnyi arc, gyér szakáll s meglepően erős tüzű barna szem.

- Lidérc ült a melleden. Kiabáltál.

Vékony, fisztulás hangja volt, szinte mulatságos.

- Én vagyok a Milkó bácsi - mondta, és biztatóan mosolygott.

Az óriáskerék küllőjét piros fény borította el.

- Én itt felvigyázó vagyok - folytatta kéretlenül az öreg -, az egész az enyém. De ahogy megszólal a kakas, az én munkám is lejár. Most hazamegyek. Saját házam van.

Egyik kezében üres zsákot tartott.

- No gyere, fiam - szólította Gyurkát, s a fiú föltápászkodott; elindultak. Az öreg elégedett volt, hogy ezzel a fiúval találkozott. Külsőre, formára éppen megfelelt neki. Túl a Ligeten s a Váci úton kitárult előttük a budai hegyvidék. Mint térdre ereszkedett, nagy kék elefántok, olyanok voltak a hegyek a végtelen aranypárák mögött. Az egész város átvilágosodott, és füstölögni látszott. Gyurka kábultan támolygott, de a jó szagú levegő lassan átjárta tüdejét, és vére megtelt friss oxigénnel. Nem értett semmit, az öreget sem értette, azt hitte, talán az álma folytatódik, de most már kedvezőbb értelemben.

Angyalföld és Újpest határán hepehupás, fűgubancos rét került elébük; a vége beleolvadt a kék hegyekbe, de ez csak Gyurkának tűnt úgy, mivel a rét s a hegyek között ott volt a Duna. Néhol még pipacsok is égtek az óriási réten. Csak a gyakorlott és tudatos szem fedezhette föl mindjárt, hogy a rét horpaszaiban - alkalmazkodva növényhez, az agyag színéhez - kis kalyibák bújnak, amolyan emberhódok lakhelyei, rongyból, hullámbádogból, lomra vetett címtáblákból eszkábálva.

- Amott a házam - mutatott az öreg a rét belsejébe, egy büszke mozdulattal kihámozva a maga kis kunyhóját. - Gyere, menjünk.

Elindultak, s egyszerre füst és zaj fogta őket körül. A kunyhók mellett, szabad tűzön, guggoló asszonyok és férfiak főzték a reggelit vagy az ebédet, ki tudja, mit, s azok az előbbi pipacsok valójában kis rőzsetüzek voltak.

Milkó bácsit sokan köszöntötték, amolyan rikkantó félhangokkal, egy sajátságos törzsi nyelv torokhangjain, s ő mindenkinek méltósággal bólintott; valóságos bevonulásnak számított hazaérkezése, bal kezében a rongyszedő zsákkal. A rét belsejében nyárson forgattak egy nyúzott állatot, s egy rőt bajszú, piros ember odakiáltott nekik: "Nyúl!"

Milkó bácsi valami olyasmit mormogott, gyér szakállába hullajtva a szavakat: nyúl, nyavalyát nyúl, ha jól megy, macska! Rázzák a rongyot!... S ettől még büszkébb lett, valósággal megnőtt, amint a derékig érő gyomok között törtek utat maguknak.

- A menyemmel lakunk együtt, jó kis asszonyka - motyogott az öreg -, a fiam jelenleg kórházban van. Hanem Sárikánál vigyázz, fiam, mert csak a tisztességes beszédet szereti, nem állhatja a vagányokat. Majd csak összehúzzuk magunkat, sose félj. Munkára pedig magammal viszlek.

A Dunához közel volt az öreg kunyhója. Úgy nőtt ki a földből, mint egy bokor. Ősi természetszeretet tette ilyenné a kalyibát, bár a teteje ennek is hullámlemezből volt, s a bejárat felett, homlokzati díszként egy Cordatic-Pneu tábla színei hivalkodtak, messze guruló autókerékkel. De a csúcsos tetejű, sátort formázó emberi menedéket dúsan befutotta a loncnak egy makacs, vadon termő, vékony indákon terjeszkedő fajtája, mely éppen ebben az időben kis tölcsér alakú, fehér virágokkal volt telis-tele. S volt a háznak ablaka is, autóüvegből, ha csupán tenyérnyi, de volt!

A házacska előtt piciny, kecses asszonyka fújta a reggeli széltől tekergő füstöt; tüsszögött s hunyorgott; jó csontozatú arcocskája, melyet sötétrozsda haj keretezett, mulatságos fintorokat dobált. Mikor megpillantotta az idegen fiatalembert, felugrott, meghúzkodta magán a térde fölé csúszott kötött ruhát, mely valaha málnaszínű volt, de az ujjai már hiányoztak; a hegyes, klaunszerű orr megrándult, s kézfejével visszabiccentette homlokából tömött, vastag fürtjeit. Még szipogott is egyet izgalmában.

- Távoli rokon - mutatott az öreg a fiúra, de olyan mosollyal, mely a rokontalan világban megilleti az ilyen rokont, bárha egy órával azelőtt még nem ismerte. Aztán a további beszédet mellőzve, leguggolt a küszködő tűzhöz, s fonnyadt arcát tömlővé alakítva, ráfújt olyan irányból és olyan erővel, mely éppen szükséges volt ahhoz, hogy fellobbanjon a láng. Csak ezután nézett a versrúdra fűzött lábasba, s elégedetten bólintott:

- Finom! - szippantott egyet a piruló hagyma illatából, és ráncos arca mosolyra derült. - De én is hoztam ám neked valamit, Sárikám - heherészett a kis öreg, s az üresnek tűnő zsákból, hosszas keresés után, nyakba való gyöngyöt húzott elő. - Mit szólsz, mi? - Gyurkához fordult. - Szegény fiamnak tüdőgyulladása van, hát nekem kell gondolnom az asszonykára is!

Gyurka a fiatalasszonyra nézett. A hegyesre metszett kis arc olyan kendőzetlen, nyílt és barbáran kíváncsi kifejezést öltött, mint egy figyelő rókáé. Orra körül, a bőr színébe olvadva, apró szeplőcskék aranylottak, s a szemének okos, aranybarna fénye volt.

- Maga igazánból kicsoda? - kérdezte kissé rekedtes hangján, követelőző szemtelenséggel. - Mert a papa - s mutatta - kicsit gyagyás. Tóni a sitiben van, ott kenegetik a tüdőgyulladását - folytatta kíméletlenül a bemutatkozást, mint a gyerek, aki abban gyönyörködik, hogy illetlen kifejezéseket használ. Felöltötte a gyöngysort, nyújtózott, s közben panaszosan mondta: - Tele vagyok hamisgyönggyel. Az öreg mindig ilyesmit hoz.

Percek alatt megforrósodott a rét, mint egy nagy katlan. A megrepedezett, agyagos föld égette a talpukat.

- Ezen a jó napocskán a maróni egykettőre megsülne - nevetett Milkó bácsi.

Elkészült a reggeli. A kis asszony ügyesen osztott. Most újra érezte az éhséget Gyurka; szenvedett tőle. Sárika színültig töltötte pléhtányérját a sűrű, paprikás lével, melyben sárga gombafejeket vélt látni. A kis gumók kemények voltak, de könnyen szétváltak a fog metszése alatt.

- Gombapaprikás? - kérdezte a fiú, és szürcsölte a forró, fűszeres lét.

Milkó bácsi bólintott.

- Az, az. Friss szedés. Róka, szegfű meg vargánya.

- De hát eső sem volt - csodálkozott Gyurka, már-már hajlamosan arra, hogy varázslatot lásson a dologban.

- Van itt a közelben egy jó kis árnyas horpasz, ahol mindig akad gomba. Igaz, oda csak Milkó császárnak van bejárása.

Az asszonyka sunyi mosollyal nézte a boglyas fejű, szőke fiút. Gyurkát ez zavarta és dühítette.

A finom illat nemcsak az étvágyat kelti fel, de idecsalogatja a családiasság angyalát is. Ennek megfelelően a közeli szomszédok is odagyülekeztek.

- Csigabiga? - kérdezte egy kormosképű.

- Á, dehogy! - hunyorgatott ravasz barna szemével az öreg. - Szarvasgomba.

- Hiszen azt gondoltam én is! Van szarva a csigabigának is!

A szomszéd furcsa üveghangon nevetett, s egyszerre úgy tetszett, mintha az egész réten nevetnének, vihognának, üveghangon, fazékhangon, bádoghangon, rongyok mögül, ropogva, mint a rőzse, koromszínűen, füstszagúan, fékevesztett jókedvvel. És Gyurka megértette, hogy a bolondját járatták vele. Már nem a csigát bánta, hanem önérzete megcsúfolását. Világos arca megvörösödött, szégyellte előbbi mohóságát, s főként a fiatalasszonyra neheztelt, mert nemhogy részvétet, de ravaszdi gúnyt látott az arcán, kivillanó apró, gyöngyszem fogain. Igen, ha másért nem, a kíméletlen fiatalasszony miatt utálta már az egészet. Feléjük se nézett, elindult, de az öreg utánafutott, a karjába kapaszkodott, s mint valami makacs inda, visszahúzta a helyére.

- Hiszen ha lenne gomba... de nincs gomba, fiam! Még a csiga, az is nagy kincs. S hogy milyen fölséges csemege!

S az együttérzést, amit hiába keresett Sárika szemében, az öregében megtalálta. Visszaereszkedett a helyére, és úgy érezte: ez már így lesz ezután, örökké, sosem lesz a maga embere.

- A Ritzben ezért, fiam, dollárral fizetnek, mi meg ehetjük ingyen, no csak azért, mert Milkó császárnak van egy saját csigakertje! Onnan másnak iszkiri!

- Munkát keresek - szólt a fiú duzzogva, nem válaszolva az öreg szavaira. - Ilyen nagy városban, mint ez itt, talán csak akad nekem is. Akármi, csak munka legyen.

- Az én szakmámban, úgy gondolom, igen - bólogatott Milkó császár, és hitvány kis szakállát simogatta.

- Olyan kerülőnek? Csősznek?

- Igen. Olyan kerülőnek.

S a fiú látta, hogy a kis asszony arca megint megkeskenyedik a visszaszívott nevetéstől.

- Mutassa csak a kezeit - nyúlt Sárika a fiú keze után, s megforgatta, megtapogatta, mint egy tárgyat. Aztán egyszerűen visszaadta, és az apósához szólt: - Elég keskeny - mondta -, jó formájú.

- Hiszen láttam én mindjárt, hogy ez a gyerek ügyes kezű. Mert hiába a szakértelem, ha rossz a szerszám - vihogott az öreg, s Gyurka még mindig nem fejtette meg ezt a jelbeszédet.

Az öreg, látva a fiú gyanakvó arcát, vállára tette a kezét, s amúgy atyaian, szinte áhítattal mondta:

- Ne félj, fiam, megsegít minket is az Isten. Isten madárkái vagyunk valamennyien. Ki innen, ki onnan csipeget. Az embernek élni kell, fiam, ha nem akarja, hogy meghaljon.

Az asszonykából kibuggyant a visszafogott nevetés. Térdét csapkodta jókedvében. Egyenes orra nyergén összefutottak a szeplőcskék.

- Megmondaná, hogy mitől ilyen jókedvű? - támadt neki a fiú.

- Magát nevetem, Isten madárkáját. Csak nehogy meggyűrűzzék a lábát.

Rézsútosan metszett, világos szeme vidámabb volt, de most már kialudt benne a gúny.

- Azért nem kell, hogy felhúzza az orrát, na! Az embernek szája van, meg nyelve, hát beszél.

Most már teljesen megkomolyodott, de változatlanul a fiút nézte, a maga gyermekded és zavarba ejtő nyíltságával.

- A mi munkaidőnk akkor kezdődik, mikor a legtöbbje aludni megy - az öreg most azzal a szándékkal kezdett beszélni, hogy megbékéltesse a fiút. - Ránk fér kis pihenés.

Még az öregnek is meg kellett hajolnia, hogy bele ne verje a homlokát az ajtóba, amely valójában ablak lehetett. Odabenn a kunyhóban, a puszta földön két szalmazsák feküdt. S bár künn kegyetlen élességgel sütött a nap, itt szelíd, bolyhos félhomály terjengett. A félhomályban, jelezve a női lakót, sejtelmesen megcsillant egy finomra csiszolt tükör. A tükör két oldalán színes szalagok függtek. A kalyiba egyetlen bútora egy nagy, faragott láda volt.

- Na, feküdj ide - mutatott az öreg az egyik szalmazsákra, mely fölött a tükör függött -, de úgy vigyázz, hogy ez a Sárikáé.

Gyurka még mindig izgatottan s akaratával viaskodva, leereszkedett a fekhelyre. Rosszul érezte magát, kényelmetlenül. Az öreg függönyt húzott a kicsiny ablak parányi négyszögére. Csakhamar hallani lehetett hortyogását. A fiú karját feje alá feszítve küszködött az álmossággal. A szemközti falon, éppen az öreg felett, plakát feliratát betűzte ki: Utazzék a napfényes Olaszországba! S látott egy fürdőruhás nőt, aki egy pálma alatt nyújtózkodik. Ezt olyan mulattatónak tartotta, hogy mosolyogva aludt el, de félálomban is érezte a szokatlan hőséget, s szinte hallani vélte, ahogyan a napfény surrogva csiszolja a kunyhó falait. Arra ébredt, hogy nyílik az ajtó.

- Ebéd - szólt be Sárika tárgyilagosan, s amint ott állt az ajtókeretben, körülfogta a fény, rőtesbarna haja átvilágosodott, s törékeny alakja szelídnek, szeretnivalónak tűnt.

A fiú felkászálódott, törődött volt, és egész létét haszontalannak találta. Már csak az estére várt, mikor elkezdik az öreggel a munkát, az őrködést a fényes, bömbölő park körül. Isten madárkája lesz belőle, vagy akármicsoda, de valami!

- Nem kell félni, nem csigabiga - szólt az asszony, s amint osztott, kemény, hegyes melle mindig megbiccent.

Valóban, ez tisztességes, barna cigányrántással készült krumplileves volt. Ilyen jót régen evett.

Mire kikanalazták a levest, már magasan járt a nap. A rét fölött súlyos csend feküdt, a kunyhók utcáin nagy, zöld legyek dongtak; embert alig lehetett látni. Távolról, az izzó naptól megperzselt fák mögött robogó villamos fémes, zötykölő lármája hallatszott.

- Itt nálunk - mondta zsíros ajakkal, kenyérmorzsás szakállal Milkó -, itt nálunk jó helyed lehet, ha megbecsülöd magad. Ezek itt engem a császáruknak tartanak - mutatott szerteszét -, ha valami bajuk van, én teszek igazságot.

Bement a kalibába, s egy zöld üveggel tért vissza.

- Húzd meg, fiam - nyújtotta oda.

Szilvapálinka volt, lélegzetállító. Gyurka csuklani kezdett, a szemét elfutotta a könny.

- Gyenge a lélek benned - hahotázott az öreg, de az asszonyka most nem nevetett vele. - No, majd megedződik.

Most ő maga húzott egyet, hosszan, gyakorlottan, úgy, hogy az ital kétszer kotyogott: egyszer az üvegben, egyszer a szájában.

- Így - mondta az öreg, mint akinek meg se kottyan. Arca meg sem mozdult, amint szétnézett a fölégett réten, a birodalmán. De barna szeme hirtelen futkározni kezdett. Fölpattant, s a Duna felé sietett. A kis utcácskák is, amelyek eddig néptelenek voltak, megteltek emberrel. Az öreg leejtett fejjel jött vissza.

- Nem lehet. Bekerítettek, a piszkok, a dögök.

S ekkor látta csak Gyurka, hogy rendőrök, nyomozók lánca fogta körül a rétet, s mindig szűkebbre szorítják a kört. Odalenn a keramitúton sötéten várakoztak a nagy tolonckocsik. Folyt az igazoltatás. Az emberek viaskodtak, kiáltoztak, védték magukat, szóval, mozdulatokkal. De volt olyan is, aki dermedten várta végzetét, s volt, aki, mint az imént Milkó bácsi, futásnak eredt, ám a rendőrök karjába futott.

A nap tombolva dobolt a kunyhótetőkön. Perzselt szaga volt mindennek. A felgöngyölítés egyre közeledett. A rendőrök között ott volt a tiszti főorvos. Egy-egy kunyhónál csak ennyit mondott: tífuszveszély!

- Teszek rátok! - sziszegte hetykén a kis asszony, de amikor megszorították a karját, még a szeme is könnyes lett a dühtől.

- Ócska ribanc, már megint elénk kerültél? - rivallt rá az erkölcsrendészeti felügyelő, botjával csapkodva a földet. - Nem megmondtam neked, hogy a toloncba küldlek, ha megint összeakadunk?

Az asszonyka megvetéssel nézett végig a férfiakon. Ezek itt mind csak állnak, dermedten, tehetetlenül, és meg sem kísérlik a védekezést?

- Én kérem, felügyelő úr, férjnél vagyok, és gyereket várok - mondta Sári önérzetesen, tiszta hangon.

- Úgy? Férjnél?

- Igenis, férjnél.

- Szóval jó útra tértél. És hol az a te híres férjed? Talán ez? - hahotázott a felügyelő, minden jókedv nélkül, s arcával Gyurkához közelített. - Ez? - kérdezte újból, most már egészen fanyarul.

- Igenis, kérem, ez.

Az okos kis asszony, aki nem várt az élettől semmiféle meglepetést, most reménykedve nézett a fiúra, bár tudta, az ilyesmihez iratok kellenek, házasságlevél, munkaigazolás, a lét hivatalos elfogadtatása. S bár nem várt csodát, jólesett neki, hogy egy pillanatra megállíthatja az eseményeket, magasba emelve a kis hazugság varázspálcáját, s hogy próbára teheti a fiút, vajon miféle lélek lakik benne. Tudta ezt a felügyelő is, s talán belement volna a játékba, mert már olyan laposnak érezte foglalkozását, mint egy üres erszényt, s az ilyen alkalmi tűzijátékok mindig kedvre derítették, de túl sokan voltak kívülállók, hogy ezt a szórakozást megengedhesse magának. Ezért hát szimplán goromba maradt.

- Szóval, te vagy ennek a kis úrilánykának a férje? - kérdezte Gyurkától - ennek a kis liliomszálnak? Stricije vagy? - ordított rá, minden harag nélkül. Csak éppen, mert más hangja erre nem volt.

Sárika tudta, a közjáték véget ért. A fiú mellére ejtett fejjel állt, szégyenkezett, ugyanakkor a szégyenét is röstellte.

- Látod, te kis szemét! Ebben legalább van becsület. Ez nem jártatja a száját. Nem hazudik.

Útjára engedte a fiút.

A Rongy-rét lakói álmélkodva fordultak utána. Hát van olyan ember, aki megszabadul innen? És ha van, milyen ember lehet az? Spicli? Besúgó? Tolvajnál is rosszabb!

A fiú nem mert visszafordulni, a hátában érezte a hálóban rekedt emberek gyűlöletét. De a nyüszítő lárma, a rendőrök durva kiáltozása, egy-egy kunyeráló hang, hisztérikus sikoltozás utánanyomakodott. Szégyent, undort és félelmet érzett. Nem mintha az ilyen megaláztatás idegen lett volna számára; a telepen lépten-nyomon csendőrbe ütközött az ember, még a fedőt is megemelték, mi készül ebédre, de az valahogy hazai közegben történt, azt a levegővel együtt kellett beszívni, nem volt más mód, az élet fenntartásához számított. Itt azonban menthetetlenül érezte, hogy belekeveredett a szégyenbe, csúffá tették, és csak gyáva lapítással vívta ki a szabadulást. Még az a csúfondáros kis nő is fölébe kerekedett, majdhogy szemen nem köpte! Nem tudta megfogalmazni az erkölcsi tanulságot, de megfogyott benne a lélek, nyüszített a tehetetlenség.

Elindult találomra a forró, lázverte városban, port, szemetet verve föl maga körül, de a gyárak kapuin, az építkezéseken mindenütt a könyörtelen felirattal találkozott: munkásfelvétel nincs. Az egész világon nincs munkásfelvétel, sehol, sehol, föl kell fordulni az utcán, vagy visszamenni rokkant, koldus édesapjához, de végül ott is csak megdögölni lehet.

A kemény bakancsbőr átizzott, olyan volt, mint a forró bádog, s égette, törte a lábát. De víz az volt, szerencsére, akármennyi, s a hasa megtelt kotyogó, puffasztó folyadékkal.

Akarva, nem akarva megint csak a rét, a Rongy-rét felé vitt az útja. Ekkor már párásan, kéken esteledett, a kemény vonalak feloldódtak, s a formák geometriai szigorúsága eltűnt, hogy átvegye uralmát egy részegítő, különös gomolygás. Egyszerre csak úgy rémlett, hogy a széles úton, messzi maga előtt a kis rókaarcú Sárit látja, amint surranó könnyedséggel Újpest felé tart. A szája egyszerre kiszáradt, s émelyítette a feltoluló izgatottság. Futásba lendült, hogy utolérje az asszonyt, de a kis nőt már nem találta sehol. Előtte volt a rét. Az útjába állt. Mint aki számon kér rajta valamit. Most értette csak meg a levegő égettrongy-szagát. A kékbe keveredő Rongy-rét belsejében egyenletesen, széltől nem zavart lánggal lobogtak a kalyibák, s már csak rendőröket látott, akik tartották a kordont, de a lakók közül senkit. Csak a tűz surrogása hallatszott, emberi hang alig. Karcsú és tömzsi lángoszlopok imbolyogtak, olyan hatást keltve, mintha tüzes alakok járnának, hajladoznának, lágy, gyengéd mozdulatokkal integetnének. Olajosan nyúlós bűze volt ennek az égésnek, mintha maguk az emberek is benne égtek volna a kalyibákban. A szag ott terjengett alacsonyan a fűbuckák felett, le nem ülepedve, föl nem szállva, maradandóan, mint egy alacsony mennyezet. S fölötte volt a valódi ég, türkizkéken, illatos tisztaságban, a közeli Vénusz-csillaggal, mely egész áttetszően ragyogott.

Időnként összedőlt és parázzsá omlott egy-egy égő kalyiba, s ezek olyanok lettek, mint besüppedt sírok, csakhogy lángból, parázsból, üszökből. Az egyenletes tűz hangjai nagy zümmögésbe olvadtak össze, s csak itt-ott sikoltott ki belőle egy-egy roppanás. Ezek egynemű hangok voltak, és szinte a kinyilatkoztatás erejével hatott, mikor valahol, nem is közel, egy rendőr megszólalt: "Egy leprateleppel kevesebb." Mindenütt hallani lehetett ezt a hangot, bár a rendőr nem kiabált.

Éjszaka megint az Angol-park körül kódorgott, hátha találkozik Milkó bácsival, és a kis asszonyról is megtud valamit. De nem látta az öregembert sehol, s mikor kérdezősködött felőle, arról a furcsa, szakállas bácsikáról, aki itt az őrködést látja el, senki sem tudott válaszolni. Bármerre járt, apadt hassal, az éhségtől keserű szájjal, vad gépzene s a hullámvasútról ideömlő sikoltozás fogta körül.

Az ívlámpák fénye alatt, közel a kerítéshez, egy padon hárman kártyáztak, többen körülállták őket. Már késő éjszakára járt, de még mindig csattogott a lap, s a talonmáriás szakkifejezései közé ékelve, fontos világpolitikai eszmecsere folyt.

- Tök, negyven, ulti - mondta a fölvevő, egy boglyas vörös ember, s öt ujjával művészien elrendezte lapjait.

- Ulti? Az fix? - kérdezte vissza az ellenfél.

- Olyan fix, mint ahogyan Hitler is fix.

- Nahát akkor kontra ulti, a Hitlereddel együtt.

- Azt írják a Frissben, hogy a Sipőcz tizenötezer liter tejet ad a cserkészeknek - jegyezte meg egy kibic.

- Tizenötezer liter tej, az lenne neked zsembori, a kutyaúristenit! Vörös húsz! Megszlopálnád egymagad, mi? És hány ezer pacsni kéne hozzá?

A tizenötezer liter meg a nem tudni hány ezer pacsni egészen fölizgatta őket. Már-már a kártyáról is elterelődött a figyelem. De akkor már nem is tejről volt szó, kovászos uborkánál tartottak, s a kovászolt savanyú léről megállapították, hogy azt kánikulában nagyon jólesik inni, jobb, mint a porter, különösen, ha kapor is van benne. Tizenötezer liter tej!

- Tizenötezer virsli! - adakozott másvalaki.

- Tizenötezer kiló lókrinolin!

- Marha, lókrinolin! Stéberl-féle gyulai!

- Olyan nincs! - szólt valaki tikkadtan.

S az egyiknek az a különös ötlete támadt, hogy megéljenezze a nyomorkonyha atyját, Sipőcz polgármestert.

Erre mind-mind ordítozni kezdtek:

- Éljen Sipőcz! Éljen a moslékkonyha! Éljen a rothadt káposzta!

- Éljen Róbert bácsi!

- Éljen minden tolvaj a földön!

- Besavanyítani őket!

- Sipőczből kovászos uborkát!

- Éljen a kovászos uborka!

- Ajándéknak a zsemborira!

- Tizenötezer Sipőczöt ajándékba!

- Éljen! Éljen! Éljen!

Tomboltak, vigadtak, nyilallás állt az oldalukba a nagy kacagástól, és olyan szeretettel néztek egymásra, mint eddig még soha.

Mikor végképp kifulladtak, s már csak a kártya csattogott, valaki a nevetéstől fáradtan, szinte megkínozva, másfelé terelte a szót.

- Azt mondják, az öreg Hindenburg végleg beadta a derekát.

- Ulti!

- Valaminek történni kell; vagy megváltozik minden, vagy fölfordul a világ, de ez így tovább nem mehet - tűnődött egy másik.

- Nyavalyát ulti! Tessék csak szépen ideadni. Ulti elfogva. Hitler kampec.

Megint elcsöndesedtek, csak a hullámvasútról hangzott visszatérő ütemben a sikoltozás. Gyurka fejét lenyomta az álom. Az volt az érzése, hogy a hullámvasút bármikor rászakadhat. Néha egy-egy éles hang, rövid, győztes kiáltás: "ulti", "kontra", "tökágyú" - feltépte az álom szövedékét. Később tűztől körülfogva Sárit látta, intett neki, de az asszony fittyet hányt, pedig már a haja is lobogott, de még akkor is neki állt feljebb.

Reggelfelé langyos trópusi zápor hullott le. Az Angolpark néma volt. A hajléktalanok a vurstliba menekültek, elbújtak a körhintába, fölmásztak a krinolinra, benyomakodtak a söröző tornácára. Gyurka a barlangvasút előcsarnokában húzódott meg. A sárkány még kihűlten, megvakult villanykörtékkel is nagyszerű látvány. Pikkelyei föl-fölcsillantak, s egy égve feledett zöld szem ezt a feliratot világította meg: vészkijárat. De a vészkijárat mögött is zuhogott az eső.

Reggelre mintha függönyt húztak volna el a láthatár elől, az egész pilisi hegyvidéket látni lehetett, s a levegő olyan friss volt, hogy az embernek az az érzése támadt: repülni kell.

*

Nélkülözni egymagában vagy éppenséggel éhezni, nem volt új szenvedés a fiú életében. A bányatelepen is szűken jutott ennivaló, és még az árpakenyérrel is takarékoskodni kellett. "Rossz időben születtél, fiam, valamennyi gyereket el kellett volna venni az anyjától, kevesebb lenne a nyomorult, ez az igazság" - ezt mondogatta, ha egyáltalán megszólalt, az apa, aki negyvenhat éves korára - annyi volt most éppen - töppedt kis öregember lett. Tíz éve, mióta a csille odanyomta a falhoz, összezúzva néhány bordáját, a rokkantak keserű és vékonyra szelt kenyerét ette, s lassan-lassan feladva minden szemérmet, koldussá süllyedt.

Mikor a fiú megszületett, tizenhatban, ő akkor esett éppen orosz fogságba, ez a kárpáti áttörés után volt, s öt év múltán került csak haza; utóbb azt beszélték, férj-feleség módján élt odakint Szibériában egy asszonnyal, s a jókedvét is ott hagyta, annál a nőnél. Az emberek azt is beszélték, az olyan kínai forma nő volt, és aranyszínű ruhákat viselt.

De az már hiteles igazság, hogy Szépe Károly rászokott az italra, s azt mostanig el nem hagyta, de még a kenyérrevalót is arra költi. Gyurka édesanyja huszonöt éves sem volt - és ennek is már hét esztendeje -, mikor gyermekszülés közben trombózis ölte meg. Az árva kicsikét, egy kislányt, akit anyja után Karolának neveztek el, felvidéki rokonok fogadták magukhoz, mivel az anya Borsodból származott. A leányt mind a mai napig nem látták; az új szülők nevét kapta, s ha valami rokontalanít, hát a nyomorúság szorgos ebben.

Gyurkát négy elemi után, bár ernyedetlen szorgalmából többre futotta, messzi vidékre adta édesapja, kertészetbe került, bennkosztosnak, vagyis mindenesnek, majdani inaskodás reményében. Itt életében először és utoljára annyit ehetett Gyurka, amennyit csak megkívánt, igaz, a jóllakáshoz valót lopni kellett. A két esztendő, amit itt töltött, megtanította a bosszú édes ízére és a gyűlölet örömére.

A főkertész kis termetű, sovány ember létére élt-halt a gyomráért, s naponta többször is a konyhára szalasztotta Gyurkát ezért-azért, ami éppen eszébe jutott. Téli délutánokon lisztesre, illatosra sült krumpli járta; azt meghengergette sárga tyúkzsírban, jól megsózta, és így falatozott az üvegházban. Még az ismeretség elején történt, hogy a fiú fején feledve sapkáját lépett a főkertész elé, kezében a sült krumplis tállal. A mestert gyomorgörcs kínozta, és tehetetlen dühét a fiún töltve ki, visszájáról szédítő pofont adott neki. "Nem tudod, hogy elém csak födetlen fővel léphetsz?" - kiáltotta, miközben a fiú a fájdalomtól meggörnyedve a szétgurult krumplit szedte össze. A főkertész, látva a hajlott kis hátat s a fiú előrebomló szőke haját, nemhogy megbánta volna, de fokozódó ingerültséget érzett, s ettől kezdve üldözte Gyurkát, zuhogtak a pofonok.

Ám a gyermeki lélek nem hagyta válasz nélkül a kegyetlenkedést, felelt rá, persze a maga kissé együgyűen ősi módján. Ha palántázni küldték, úgy nyomta a földbe a palántákat, hogy azok kettészakadjanak, vagy a dughagymát éppenséggel fordítva dugdosta be. Mindezért, ha rajtakapták, sok pofon járt, naponta tizenöt-húsz is. De ettől csak még konokabb lett.

A végzet akkor szakadt rá, mikor a hízó disznót összeengedte a kismalacokkal, s az reggelre felfalta őket. Erre máig is úgy gondol, hogy neki volt igaza, pedig a kismalacokat szívéből sajnálta. De vágyott visszaütni, kegyetlenül és maradandóan.

Első indulatában a főkertész kést ragadott, hogy végez az elvetemült gonosztevővel, jobb idejekorán, semhogy az ilyen megnőjön és nagyobb bajt okozzon. Üldözte, végig az udvarokon, az ágyások között, s a fiú aligha menekül keze közül, ha nem bújik be a vincellérház udvarán egy óriás hordóba. Akkor a főkertész mindenképpen be akart jutni a hordóba, de a fiú azzal fenyegette, hogy szemen önti rézgáliccal. Erre a szívós emberke hengergetni kezdte a hordót, benne a gyerekkel. Gyurka a hordó falához tapadt, s közben forgott, forgott vele a világ, mint a kerék küllője, úgy feszült, és mindig, mindig fordult a teste, míg végül annyira megszédült, hogy nem tudta tartani magát, és kizuhant a földre. A gyilkos harag elől az összecsődült munkások mentették meg.

Haza is úgy menesztették, mint egy bűnözőt, csendőrség útján. Mikor pedig két év múltán apja elvitte a bányamesterhez, nem akarták a fiút bányába engedni. "Veszedelmes ember" - mondták róla, holott még csak gyerek volt, és ezért csak nagy nehezen küldték külszíni munkára, majd az egyik csapathoz lapátosnak, végül csille mellé kerülhetett.

Szóval, ismerte a nyomort és az elnyomást.

De a kétféle világ, az éhség és mindjárt mellette a tobzódás, nem volt úgy a szeme előtt odahaza, mint itt a nagyvárosban. A járdák szélén, padokon borostás, az éhezéstől eszelős tekintetű emberek ültek, s a kirakatok minden földi jótól roskadoztak. Maszatos, mezítlábas gyerekek ételhulladékot kutattak a szemétládákban, s elegáns asszonyok után cselédek vitték a tömött szatyrot. Kora reggel finom szarvasbőr nadrágos urak és lovaglókosztümös hölgyek lovagoltak a külső Stefánián, s a putrilakók meg fölkapták a lóganéjt, hogy tüzelőt szárítsanak belőle. A forró és a jéghideg így váltakozott egymás után.

Emberekkel találkozott, akiknek szeméből ugyanolyan dühöt olvasott ki. Bezúzni az üveget, és fölmarkolni a szalámiból, szalonnából, fügéből, banánból! Az utca egyszeriben megtelne futó félistenekkel, akik karjukba szorítják a bőséget. Csattognának a kilyukadt cipőtalpak, lobognának a rongyok, és a sörényesre nőtt hajbozótba belemarkolna a szél, a friss, jókedvű, kora reggeli szél!

Már órák hosszat járta a pályaudvarokat, épületeket, minden eredmény nélkül, amikor egy akáccal szegett néptelen kis térre ért. Itt volt az egyik külvárosi kerületi elöljáróság, de az is aludni látszott; embernek alig volt nyoma. Körülnézett, s arra készült, hogy letelepszik az egyik padra. De arra már nem volt idő, mert a térbe torkolló utcácskák váratlanul kisebb embercsoportokat öntöttek a kietlen térre. Az elöljáróság előtt összeverődtek ezek a különböző csoportok, s lehettek már vagy ötvenen. Nagyrészt fiatalok voltak, soványak, napbarnítottak, mint azok, akik idejük java részét az utcán töltik. Kiáltoztak összevissza, aztán egybehangolódva: munkát, kenyeret követeltek. Le az ínségmunkával, le az éhbérekkel! - ordították, majd kőzápor hullt az ablakokra. Gyurka nézte őket, álmélkodva és idegenkedve, nem értette az egészet, mire jó ez, mi célja van, de mikor füttyel jelezte valaki a riadóautót, ő is együtt futott a többivel, eleinte falkában, aztán szétszéledtek, ügyesen, gyakorlottan, tudták, hogyan kell menekülni és miért, előre kitervelték ezt is, s volt hozzá elszántságuk elég. De Gyurka egyre reménytelenebbnek látta a dolgot, kifulladt, már-már megállt volna, s akkor bizonyosan utolérik a rendőrök, de valaki megragadta a karját, és egy kerítés mögé húzta. A sivár udvar hátterében vidékies, földszintes házat látott, mely inkább tűnt majorsági épületnek, mint lakóháznak. A fiatalember, aki berántotta magával, már futott is át az udvaron, az épület felé, s Gyurkának követnie kellett őt. Valóban, nem lakóház volt az, hanem egy nagyobb péküzem istállója. A lóállások javarészt üresek voltak, csak az istálló mélyén álldogált a jászol elé kötve két nagy testű ló, az egyik zsemleszínű, a másik hollófekete. Ide bújtak el, a lovak mögött, a sarokba halmozott széna védelmébe.

Az istállót nem nagyon gondozhatták, mert a lefolyó vezetékben meggyűlt a szúrósan szalmiákszagú húgy.

Mindketten lihegtek, kifulladtak a futásban. Csak ekkor engedte el az ismeretlen fiatalember Gyurka karját, de szájára tett ujjal figyelmeztette, hogy csend, teljes csend legyen.

Karcsú, izmos ember volt az ismeretlen, arányos csontszerkezetű. Égettbarna arcától meglepően elütött töretlen világoskék szeme, s bár egész lénye valami szigort hordozott, s koránál idősebbnek mutatta, ebből a szemből szinte sugárzott a fiatalság.

Az udvarról hirtelen lárma hallatszott, s a kinti világ megtelt rendőrökkel. Gyurka újra érezte a fiatalember szorító markát, s látta, hogy gyermekien világos szeme antracénszigorú lesz. Most aztán egy pisszt se, némának maradni!

Valaki fölmászott a szénapadlásra, döngött felettük a famennyezet, s langyos por hullott reájuk. Az aranyosan ködlő ajtóban nagy kék test jelent meg. Mintha gégéjükre csúszna egy érdes tenyér.

Gyurka orrát csavarni kezdte a szalmiák. Arca keserves fintorokba rándult. Ismeretlen társa, aki egyszerre figyelte őt és a rendőröket, fenyegetően mutatta, hogy szorítsa tenyerét a szájára, s mint aki ebben sem bízik, maga fogta be a fiú orrát-száját, úgy, hogy ez a veszélyes pillanatok ellenére is megalázó volt. Az ajtóban ott állt a nagy kék test, s a padlás szüntelenül dörömbölt felettük. A zsemleszínű kanca nyugtalankodni kezdett; Gyurka szemébe könnyeket préselt a visszafojtott tüsszentési düh, s könnye az idegen hosszú, inas kezére folyt.

Néhány rendőr betódult az istállóba, hogy átkutassák a helyiséget, bár nagyon szidták a trágyaszagot, a bűzt, de ekkor odakünn új parancs hangzott el, s örömest tódultak ki az udvarra, hogy másfelé folytassák az üldözést. Egyszerre levegőtlen csend támadt. Az idegen elvette kezét, és kicsit csúfondárosan, bár csak évődőnek szánta, ennyit mondott:

- Most már lehet.

Gyurka felelni akart, bántót és haragosat, s arra gondolt, most már azért se tüsszög, van benne annyi önfegyelem, hogy visszaszorítsa minden külső kényszer nélkül is. Az arcizmai megfájdultak, és a foga is belesajdult ebbe az igyekezetbe.

- Na nincs hapci? - kérdezte nevető arccal az ismeretlen. - Tüsszents már, az isten megáldjon, elmúlt a vész!

S azzal kimászott a szénából, megveregette a zsemleszínű fényes tomporát, mint aki megköszöni a derék magaviseletet, s az ajtóhoz lopakodott, hogy kilessen az udvarra. Megkönnyebbült arccal intett, feszültség utáni felszabadultsággal.

- Elmentek a pokolba! Tüsszents, fiú!

S Gyurkában fölengedett a duzzogás, és vihart kavaró tréfás tüsszögéssel akarta bizonyítani, hogy ő is ért a mókához, de váratlanul érezte, hogy nem tud tüsszögni, bár az inger, a kényszer benne maradt a torkában, a szájpadlásán, a rágóizmaiban. S benne maradt a kielégületlenség is.

- Te honnan kerültél közénk? - kérdezte a fiatalember. - Te is tüntettél?

- Nem én.

- Hát?

- Munkát keresek. Minek a tüntetés?

- Munkát keresel, és nem tudod, minek a tüntetés? Miféle csodabogár vagy te? És mi a foglalkozásod?

- Bányász.

- Bányász? Itt, Pesten? Azt hiszem, barátom, te szemét bányász vagy inkább. A Cséry-telepen. Kokszgyűjtő. Na és mióta vagy te Pesten?

- Mi köze hozzá?

- Ide figyelj, te tokos eszű. Ha én nem húzlak be magammal ide, akkor a rendőrök most éppen azzal szórakoznának, hogy laposra verik a pofád. Akkor aztán olyan csinos bányász lennél, hogy csapatban járnának utánad a lányok.

- Bármit csinált, velem így nem beszélhet.

- Felhúztad az orrod? Na és milyen munkát akarsz?

- Bánom is én! Építkezésnél, akárhol! Enni akarok.

- Hát épületen, az nehéz. Ott meleg a helyzet. De hát... ide figyelj...

S mert érezte, hogy Gyurka nem járatos Pesten, nagy türelemmel, körülményesen elmagyarázta, hová menjen, melyik utcába, milyen épülethez, s hogy kit keressen ott.

- Annak a bácsinak meg azt mondod, hogy én küldtelek, engem pedig úgy hívnak: a mexikói. Ne röhögj, te! Ez a nevem. Azt mondod, a mexikói küldött, és kész. Az öreg pedig, ha kell neki ember, hát beállít valahová.

De Gyurka orrát még mindig a tüsszögés csavargatta, ettől volt olyan az arca, mintha nevetést fojtana vissza.

- Megmondtam már, hogy ne röhögj - kiáltott a mexikói minden harag nélkül, s miközben maga is nevetett, hátba vágta Gyurkát. Ettől aztán kiszakadt a tüsszentés.

- Na látod. Ezt elintéztük. Szóval, a címet el ne feledd. Várj, én most megyek előre, s ha fütyülök... ismered az Ó, torreádort? Persze hogy nem ismered... Mondd, fiacskám, mihez értesz te egyáltalán a zabáláson kívül?... Szóval, ha fütyülök, jöhetsz.

*

Gyurka pillanatig sem hitt az egészben, bár tetszett neki a fiatalember, aki majdnem egykorú volt vele. Hetykesége, csapkodó játékossága mögött melegséget és jóindulatot érzett.

Újlipótvárosi utca volt, ahová mennie kellett, távol a Körúttól, a vasúthoz közel. Megtalálta az építkezést; éppen az alapozáson dolgoztak, s most láttak neki a földszintnek és az emeletnek. A kövér kis öreg, akihez a mexikói küldte, alaposan végigmérte Gyurkát.

- Igen? A mexikói? Mit csinál most? Régen láttam.

Gyurkának ez olyan különös volt, valaki ugyanabban a városban él, és régen látta. Lehet ez komoly? Pedig hát jó barátságban lehetnek, ha valakit munkára ajánl neki, ebben a munkátalan világban.

- Megvan, dolgozik - felelte a fiú vaktában, mert nem akarta elmesélni ismeretségük történetét.

- És munkakönyve van? Jó. Beállítom. Egyelőre a sitthez, aztán majd meglátjuk. Rendben van ez így?

- Rendben. Azt hiszem...

Kezet szorítottak, Gyurkát beírták az irodában, s munkába állt. Megint olyan volt a hasa, mint a tömlő, a sok víztől. A taliga gurtnija jól meghúzta a vállát, amint a lefektetett pallón halálos egyensúlyozással cipelte a törmeléket. Végtelenül gyengének érezte magát, pedig már ebédelt is; szikkadt tepertőt és istentelenül erős sötétzöld paprikát. Ez a nyelőcsövétől a gyomráig fölgyújtott mindent.

Nem lehetett elábrándozni, a pallér szeme mindenkit követett, s az öreg, aki munkába állította, maga is tartott a felügyelőtől. De bármily szokatlan is volt egyensúlyozni a szalagnyi pallón, ezek a hosszú, táncoló deszkák kötötték a biztonsághoz; úgy érezte, hogy sínekre helyezte életét. Mint csillés is úgy tett, hogy álomvilágot lélegzett maga köré, és munkája folyt, ha gépiesen is, de megszakítás nélkül. Most majd leszakadt a karja, mégis elgondolta, mi volna, ha az a napszámoslány, aki háttal állt neki, keskeny, hajlott háttal, s téglát adogatott fel egy emelvényre, megfordulna, s kiderülne, hogy Sári az. Akkor aztán mindig a nyomában maradna, a nehezebb terhet átvenné tőle, míg végül megbocsátana neki. De hát a leány nem Sári volt, még csak nem is hasonlított rá. Csak a bűnhődés vágya formálta meg egy pillanatra.

Délutánra ismét forró, mozdulatlan a levegő. A lehelettelen vörösödő fény úgy állt a házak között, mint egy stabil épület. Egy nem nagyon távoli építkezésen mozgás támadt, az állványokon egyszerre csak zsibongani kezdtek az emberek, s a puha sárgaságba keményre ajzott férfitestek, vibráló szoknyák és kiáltozó kendők metsződtek bele. Valahol kongattak is, rezesen, középhangon, mint fejramtkor szokás. Már tűnődni sem volt idő, mert egy acélszínű biciklista suhant az ő épületük elé, néhány gyors szót váltott az egyik kőművessel, majd ez az utóbbi, bár beszédhibás volt, minden gyámoltalanság nélkül a pallérhoz lépett, és messzi hangzóan kijelentette, hogy ezzel vége: a szaktársak leállanak, mivel általános, építőipari sztrájk kezdődik, s ugyanakkor a csővázhoz hasonlító biciklista pillanatnyi késedelem nélkül röpcédulákat kezdett osztogatni, míg a szakszervezeti bizalmi hozzálépett, s rángatni kezdte, hogy ki adott erre engedélyt. Ennek nyomán már többen is beavatkoztak, a többség a biciklista védelmében, s egyvalaki elkiáltotta magát: vesszenek a bürokraták, le a munkásárulókkal, éljen a munkásosztály cselekvési szabadsága.

Az öreg, aki Gyurkát is munkába helyezte volt, nagy, erős hangján megszólalt:

- Szaktársak, több fegyelmet! A sztrájkot az egyesült szakszervezeti ellenzék felhívására határoztuk el. Ilyen nyomorbérekért nem dolgozunk. Követeljük a munkanélküli segélyt és a munkaidő rendezését. De most fontosabb, mint bármikor, a fegyelem. A szolidaritás mellett ez a sztrájkoló legerősebb fegyvere. A munkát letesszük, de minden hangosság, firlefranc nélkül.

A bizalmi elébe állt, bár kevés bátorsággal, inkább csak igazolva magát.

- Válságban sztrájkolni? Emögött egész más dolog bújik. Munkástestvéreim! Senki se adja fel a nehezen megszerzett munkát. A Mémosznak nincs sztrájkkasszája!

- Sose féljen, papa, van a közösségnek - szólt közbe valaki, s a napégett emberek nevetve tették le a szerszámot. Mintha nem is tragikus események előtt állnának.

Innen a harmadik sarkon egy épület ormára éppen föl akarták szegezni a sokszalagos májusfát, de mire a kerékpáros odaért, a májusfa színes lobogással, mint egy mélybe hulló máglya, lefelé szárnyalt.

Hanem azért az épületeken nem mindenki állt le.

A pallér, fényes fekete ember, zömök, feszes arcú, aki ért a beszédhez. Az emberek soroksári cipónak nevezték maguk között.

- Szaktársak - mondta fennhangon, nem kiáltva és nem fenyegetőzve -, aki most közületek itthagyja a munkát, ami pedig egész nyárra kenyeret ád nektek, az többé ide be nem teszi a lábát! Ebben a büdös életben soha! Mert mi lesz ebből a sztrájkból? Két-három nap alatt úgy szétzagyválják, mint a pinty. Éhes embereket nem lehet sztrájkba vinni. Ahol a kenyér, ott az igazság! Én is szocialista vagyok, de nem így. Ezt a sztrájkot a bolsik csinálják.

- És mit akar ez a sztrájk? - lépett melléje a fölbátorodott bizalmi. - Micsoda követelések? Ki ad kenyeret nektek, ha ezt a kicsit, ami van, eldobjátok? Az egész világon éhség, nélkülözés - nincs munka! A kapitalizmus dögrováson, szaktársaim, de várni kell, míg kinyújtózik. Akkor méretet veszünk a koporsóhoz! De válságban nincs sztrájk. Ha elmúlik a válság, akkor jövünk mi!

- Így, így, apukám! - kiáltott az előbbi ember, aki egyszer már megnevettette a körülötte állókat, és egy nagy puha homokgombóccal betapasztotta a bizalmi száját. - Így, így!

Az ijedt ember, szétmázolt, homokos szájjal az iroda felé szökött, s a pallér ugyancsak arrafelé indult, de kimért, nyugodt léptekkel. Néhányan útját állták, mert nyilvánvaló volt, a rendőrségnek akart telefonálni, segítséget kérni.

Ezalatt a sztrájkolók összeszedték szerszámaikat, batyuikat, edényeiket, és elvonultak. Nagy csöndben folyt mindez, az arcokon ott sötétlett az elhatározás árnyéka, ahogyan elszakították magukat a munkától, a törvényes élettől. De most nagy dologra készülődtek. Félelmetes volt a néma vonulás, félelmetes és megindító. Volt, akin csak az elszántság látszott, s volt, akire kiült a tépelődés, a bizonytalanság. Mi lesz ennek a vége? De mentek, mentek.

- Na, öcsém, szedd a cókmókot, gyerünk! - szólt oda az öreg Gyurkának.

A fiú körül jó néhányan ott maradtak. Ő is megmakacsolta magát.

- Mire vársz? - kérdezte az idős kőműves türelmetlenül.

- Nem - kötötte magát a fiú. Ha innen kiesik, hová visz az útja? Ezek közé, vagyis rendőrkézre, vagy vissza a bányatelepre, a semmibe. - Nem! - ismételte most már dühvel, hogy ilyen helyzet elé állították.

- Nem? - álmélkodott az öreg. - És téged a mexikói küldött?

Többet nem szólt, csak a fejét csóválta, füttyentett, és ment tovább.

A szakmunkások java elment, de a pallér így is elégedett volt. Majd holnap, holnapután csapódik hozzájuk ember innen-onnan. Az öntudat ritkább, mint az üres gyomor.

- Maguk úgy cselekedtek, ahogy józan emberekhez, értelmes munkásokhoz illik - mondta -, nehogy azt higgyék, sztrájkkal lehet elérni a több bért. Az építész úr majd gondol arra, aki kitartott, és nem hagyta magát elbolondítani. Ha pedig jönnének a sztrájkolók, mert majd biztosan jönnek, hogy kiszorítsák magukat a helyükről, hát ne hagyják magukat! Maguk se cukorból vannak. És van még rendőrség is a világon.

Egyik-másik ember tapsolni kezdett, de ezt még a pallér sem kívánta. A félig megüresedett munkahely, az abbahagyott falakkal, kifeszített zsinórmértékekkel, szokatlan volt, névtelen szomorúság ült az embereken.

Gyurka lapátosa, egy törődött kis ember, megvakarta fejét, letette a lapátot, köpött egyet.

- Így köpném le magamat is. Fuj!

Piros arca volt, s csontos orra nyerge kékesfehéren átütött a bőrén.

- Mibe viszi az embert a szükség!

Megtöltötte a taligát, nyögdécselve, kelletlenül, és aztán hosszan maga elé nézve álldogált. Mikor Gyurka ismét megfordult, már nem volt a helyén, az irodához ment, kikérte a könyvét.

A pallér alkudozott vele. Nagyon rossz példa lett volna, hogyha most az első nagy megpróbáltatás után az itt maradók kezdenének meginogni.

- Nézze, Koleha, tudom én, hogy magát rossz helyre osztották be. Maga szakember és nem lapátos. De hát amíg az ember él, tud segíteni a dolgokon. Elintézhetjük mi ezt magunk között. Majd javítunk rajta.

De Koleha, a kis nyomorék, aki az év tizenkét hónapjából alig dolgozott ki hármat, hajthatatlan maradt. Ide-oda billegett nagy feje vékony, piros nyakán: nem, nem és nem. Nincs az az Isten!

- Na, Koleha, akkor maga is bevörösödött. Pedig én úgy tudtam, maga templomba járó ember.

- Éppen azért - vetette föl fejét Koleha. Alighanem ez volt az egyetlen maradandó mondat az életében.

Erre még feszélyezettebb lett a hangulat, de egy köpcös ács, az állványon lovagolva, megszólalt:

- Nem a mi dolgunk a politika. Keverjék mások. Tömni kell a majmot! - s takaros kis pocakjára csapott.

Ezen kicsit földerültek, de közvetlenül munkalefúvás előtt ugyanez az ács lekiáltott az embereknek:

- Az úristenit! Amott a grundon gyülekeznek. A sztrájkőrség. A végén még odakenik az embert.

Az egyik malterhordó asszony, egy kettős hajfonatú szőke nő összecsapta húsos tenyerét.

- Asszonyokat is?

- Asszonyokat nem - felelt kéretlenül az ács -, azokat csak seggbe rúgják.

Erre nagy nevetés támadt, s megnyugodva öltözködni kezdtek.

De Gyurka lassan, elgondolkodva merítgette kezét a vizesvödörbe, s az sem okozott örömet, hogy újra megmozdul a levegő; langyos szél kapott lábra. Nézte ezeket az embereket körös-körül, akik nemcsak azért voltak idegenek, mert először találkozott velük, de azért is, mert nem tudta megmagyarázni, mit keres közöttük, holott tudta, hogy miért maradt velük. Nem volt itt ezek között egy se, akihez csatlakozni tudott volna munka után, gyerünk, menjünk együtt, üljünk le a rakodóparton, lógassuk a lábunkat a vízbe, hűsöljünk, beszélgessünk. Elindult hát maga. A többi még tett-vett, nem akaródzott elindulni, féltek a sztrájkőrségtől, és most azt figyelték, hogyan jut keresztül Gyurka a sztrájkolókon. Szólnak-e neki, bántalmazzák-e? Az út ugyanis azon a telken vezetett keresztül, ahol a sztrájkolók tanyáztak, s mint látni való volt, hosszabb időre berendezkedtek.

Gyurka is ilyesfélét forgatott a fejében: mi lesz a grundon? S ha kérdezik, mit válaszol majd? Háta mögött, maga előtt nagy űrt érzett: se ide, se oda nem tartozik, ennél rosszabb embernek nem juthat osztályrészül. Fiatal kora ellenére mindig rendet tudott teremteni gondolkodásában, érzései közt, de most képtelen volt erre. Nem értette a dolgot, nem tudta felfogni.

Mikor a telekhez közeledett, megszállta szívét a félelem. A sztrájkolók éppen közös vacsorájukat készítették. Egyikük hulladék lécekből tüzet gyújtott, a másik vizet hozott a kondérba, megint egy másik hagymát hámozott, krumplit, ezzel foglalatoskodtak. Jártak-keltek, beszélgettek egymás között, nem voltak sem haragosak, sem ijesztőek, csak a karjukat lógatták bénán, ez árulta el tehetetlenségüket. Volt, aki kettétört egy cigarettát és megosztotta társával, volt, aki pipadohányt felezett. Látni lehetett, ezek itt ismerik a dolgukat az életben, helyüket a világban. Elszánták magukat valamire, és határozottak.

Amint Gyurka áthaladt a rézsút vezető ösvényen, attól tartott, hogy valaki ráveti magát. Hátrasandított, s látta, hogy akiket elhagyott, még mindig ott tanakodnak az építkezésnél, nem mernek elindulni. Fölszegte fejét, hosszan, keményen kivágta a lépést, s kezében a vulkánkofferral ment, határozottan. Mikor a telek közepére ért, valaki elébe állt. Nem is arra tekintett, aki megállította, de a csoportra, amely a grund belsejében tanyázott. Felismert néhány arcot, kora délután még együtt dolgoztak az épületen. Ebbe az ismeretségbe kapaszkodott, mintha a laza kapcsolattól várna biztatást. Az ember, aki megállásra kényszerítette, talán egy fejjel volt alacsonyabb a fiúnál; nem volt rajta semmi emlékezetes, csupán annyi, hogy kifakult vászonnadrágját vadonatúj bordó nadrágtartóra gombolta, s ez ráfeszült ing nélküli, sovány mellkasára.

- Egy szóra, szaktárs - mondta szerényen.

"Ha megüt, belevágok a pofájába" - gondolta Gyurka, s egy rézsútos pillantással felmérte a menekülés útját.

- Nézze, szaktárs - mondta a csoportbeli megfontoltan -, látom, maga nem tudja, mi az, hogy osztályharc, és azt se, hogy szolidaritás. - Ünnepélyesen beszélt, s a munkásmozgalom szavait bensőséges dunántúli kiejtéssel árnyalta. - Azt se tudja, mi az a szakszervezeti ellenzék, mért hirdette meg a sztrájkot, semmit sem tud, szaktársam, mert ha tisztában lenne a dolgokkal, ilyen fiatalon és ilyen becsületes arccal nem állna azok közé. A szakszervezeti bürokraták ellenzik a sztrájkot, ők benn ülnek az irodákban, zsíros koszton élnek, mi forduljunk föl éhen.

Mikor odalenn az építkezésnél az emberek látták, hogy nincs semmi baj Gyurkával, csupán beszélgetésre állították meg, ők is merszre kaptak, és lassan elindultak a telek felé. Itt aztán szembekerültek a sztrájkolókkal. Beszélgetés, vita kezdődött.

A bordó nadrágtartós csöndesen, kérlelően folytatta.

- Pesten leálltak mind az öntudatos építők. Meg a rokon szakmák. A nagy többség a miénk - heves mozdulatot tett, s erről ismerte fel Gyurka, ez volt az az ember, aki homokkal tömte be a bizalmi száját. Ez megmosolyogtatta. De a kis ember nem vette tréfára a dolgot, komolyan, majdhogy szigorúan folytatta. - Ez nemcsak a mi ügyünk, építőké, ez maholnap az egész munkásosztályé. Holnap leállnak a fások, a bőrösök, holnapután a textilesek. És egészen addig sztrájkolunk, amíg nem emelik a munkabért, és nem biztosítanak munkát vagy munkanélküli segélyt. Maga mért állt ezek közé?

- Nincs ahol meghúzzam magam, nincs egy falás kenyerem. Muszáj dolgozni - válaszolt vörösen a fiú, haragosan, bár ez az indulat abból fakadt, hogy önmagát sem tudta meggyőzni. - És mit érek, ha fölemelik pár fillérrel az órabért, de nekem csak ez jut: munkásfelvétel nincs. Akkor megehetem ebédre, vacsorára a maguk öntudatát!

- Erősen téved, szaktársam. Megmondtam, mi nemcsak a munkabérért, de a munkaalkalomért is harcolunk. Nem ínségmunka kell nekünk, hanem közmunka. Hát nem érti, hogy a kizsákmányolás elleni harc a munkanélküliség ellen is folyik? A fájdalmas Krisztusát! - kiáltott föl, mert a meg nem értéssel szemben tehetetlennek érezte magát. - Miért olyan öntudatlan maga, szaktársam! - Bal kezével belekapaszkodott a bordó nadrágtartóba, és a visszaugró gumi pánttal megcsapatta a saját mellét. - Tudja, micsoda maga? Saját testvéreinek piszkos árulója! Sztrájktörő, az, semmi egyéb.

S azt, hogy sztrájktörő, úgy mondta ki, mint a legszörnyűbb megbélyegzést.

- Gyere közénk, fiatal szaktárs, amink van, együtt esszük meg, s ha semmink sincs, hát együtt éhezünk! - Ezt már nem dühvel, de kétségbeeséssel mondta, mint aki mindenképpen meg akarja menteni Gyurkát a legiszonyatosabbtól.

- Nekem dolgoznom kell. Nekem haza is kell vinnem pénzt, rokkant, éhes apámnak.

Most jutott eszébe először, igen, segítenie kell az apján is.

Körös-körül mindenütt élessé, haragossá vált a vita.

Most pillantotta meg Gyurka a kemény öreget, aki őt is munkába állította.

- Szaktársak - mondta az fennhangon -, hagyjuk a vitát. Én csak annyit mondok maguknak: a sztrájktörő rosszabb az apagyilkosnál. De vannak a sztrájknak erősebb fegyverei is. Aki reggel munkába áll, azzal másképpen beszélünk.

- Annak betörjük a pofáját - kiáltott közbe valaki.

- A jó anyádnak - felelt egy másik hang a sztrájktörők közül.

Ez volt a jel az összecsapásra. A féken tartott gyűlölet kitört belőlük. Verekedés kezdődött, a sztrájktörők futásnak eredtek, visszahúzódtak az épülethez, mert az első percben eldőlt a csata sorsa. Az állványok mögül téglával kezdtek dobálni. Gyurka is visszasodródott az építkezéshez, s a kavarodásban újra a bordó nadrágtartós mellé került.

- Rohadt sztrájktörő vagy! - kiáltotta az ember, és Gyurkába kapaszkodott. Rángatni kezdte a fiú öreg, kopott mellényét. Gyurka egyetlen mozdulattal, szinte fél kézzel elpenderítette magától, s a vézna ember a verekedők kupacába zuhant.

S most ott állt Gyurka a tomboló kavargásban, hátát nekivetve egy frissen vont falnak, és még most sem tudta eldönteni, kinek is segítsen. Ez volt a rettenetes érzés, hogy még most sem tartozott senkihez. De ekkor a vállán éles, fájdalmas ütés érte, a léc, amivel rácsaptak, ketté is törött rajta: újra a nadrágtartós támadott.

A fiú agyát brutális düh öntötte el. Néhány vad mozdulattal megteremtette a maga helyét a forgatagban, és az ellenfelére ugrott. Egész súlyával ránehezkedett, s látta, amint a másik ember sárga homloka gyantásan kifényesedik, s a fogára vér szivárog.

Föltápászkodott, ürességet, szégyent érzett magában, meggyötört volt, kívánta, bárcsak támadna megint a kis ember, ütné-verné őt - nem ütné vissza. De nem jutott idő már semmire, mert valaki a szerszámkamra mögül elkiáltotta magát: a rendőrség!

Megint az öreg beszélt.

- Elvtársak, hagyjuk abba, összeszednek valamennyiünket. Vigyük a sebesülteket.

Fehér, rövidre nyírt bajusza világított a sötétbarna arcban.

Valaki az öreg mögé settenkedett, s egy magasba emelt vastag karóval lecsapni készült. Gyurka csak a fölemelt karót látta, s az öreg nyugalmas, kerek fejét, mely ugyanolyan makulátlan ezüstös volt, mint a bajusza. A támadóhoz ugrott, de idejéből csak annyi telt, hogy félrerántsa az öreget. Az ütés őt érte. Meleg vér csordult a szemére, nem látott semmit.

A szomszéd utca felől beüvöltött a riadóautó kürtje. Menekült, aki tudott.

*

Tompán meneteltek, meneteltek valamiféle dobbanó lábak, szöges cipők a koponyáján. Azt hitte, hogy benn maradt a tárnában, s valahol odakünn mentő csapatok kutatnak utána, ez a remény nem benne volt, valahol mellette lebegett a sötétben. Erőltette a látást, de nem látott semmit: összeomlottak körülötte a falak. Csak vízcsurgást hallott időnként. Igen, ez a bányavíz. Lassan majd elönt mindent. Félt a sötétségtől és a megfulladástól.

Mikor újra kinyitotta a szemét, göcsörtös öreg mennyezetet látott. Dróton függő pléhtányért, s alatta egy sárga égőt. A fény nem sok világosságot adott, mégis az agyáig szúrt. A koponyáján még mindig meneteltek, de ez már nem fájt olyan nagyon. Megint csak hallotta a vízcsurgást, aztán valaki föléje hajolt, és borogatást tett a homlokára.

Alacsony, fekete asszony volt, haját rövidre nyírva viselte. Arcán csöndes, kibékítő mosoly játszott, s a hangja éppoly szelíd volt, mint egész lénye.

- Jobban érzi magát? - kérdezte kíméletesen. - Az uram örülni fog. Igaz, hogy már a doktor is megnyugtatott minket, hogy komolyabb baj nincs, csak egy kisebb agyrázkódás. Az éjszaka nyugtalankodott, de most már minden jó lesz.

Gyurka előbb látott, hallott, mintsem a tudatáig értek volna a szavak. De a tények lassú tudomásulvétele után felötlött benne a kérdés: hogyan jutott ide? Mi történt azóta? És ki az az ember, aki majd örül annak, hogy ő jobban van?

Mikorra ezek a kérdések már beszéddé formálódtak volna, megint egyedül volt a szobában. Sötét szoba volt, udvarra nyíló, de a szemközti tűzfalon érettpiros napcsíkot látott, ebből tudta, hogy délután van. Ő díványon feküdt, s volt még ezenkívül itt egy barna, nagy ágy, mely lehetett kétszemélyes is, s egy mázát veszített, rézgombos gyermekágy.

Az első vizsgálódás után fáradtan ereszkedett vissza a párnára. A visszatérő élet jeleként éhség kínozta. Az éhség mindig szorongást keltett benne, s most, félig eszmélő állapotban mégis örömmel töltötte el. Ebben a remény is benne volt: enni, meggyógyulni.

Nyílt az ajtó, belépett valaki. Fekvő állapotban csak egy meghatározott szögből látta az embert. Először egy harmonikásan bő nadrágra, majd az egykor sötétbarna, színét vesztett ingre és végül egy bordó nadrágtartóra esett a tekintete. Egy villanás alatt visszaidéződött minden. Mint a távozó köd, felszállt az agyáról a kábulat, s már mindent tudott, de ez rémülettel vegyes szégyenkezéssel töltötte el. Szeretett volna felugorni és kirohanni a szobából. Szavak tolultak kiszáradt ajkára, és mégsem tudott megszólalni. Olyan eleven erővel járta át a bűntudat, hogy kisajdultak a könnyei. Ugyanakkor, párhuzamosan, érezte tehetetlenségét, hogy sem mozdulni, sem kiáltani nem képes, és következzék bármi, mindent kénytelen elfogadni. De a házigazda egyszerűen és természetesen szólalt meg, mint aki nem vesz tudomást a bonyolító, zavaró előzményről.

- Hallom, szépen javul - mondta, nem is olyan hangon, mint ahogyan betegekkel szokás beszélni. - Jó anyagból van ez a koponya - nevetett, s egyszerre minden derűs lett és feloldódott a szobában.

- Most már talán ehetne is valamit, nem? - szólalt meg az asszony a betegápolók ősi ösztönével és gyengéd asszonyi diplomáciával.

- Hát, persze hogy ehetne - helyeselt a férje -, nézzük csak, Vera, mit is ehetne? Azt hiszem, valami pempőt.

Asszony és férfi úgy tárgyalta meg a dolgot, mintha nem tudnák, hogy csak vízben főtt krumpliról lehet szó, más betegnekvaló nem is akadt a háznál.

Amint az asszony kiment a konyhába, a fiú szeretett volna megszólalni, de a házigazda türelmes, nyugodt szeme leintette.

- Semmi baj. Az a fontos, hogy rendbe jöjjön.

- És a sztrájk?

- A sztrájk? Van. Most kezdődik csak igazán.

Mikor az asszony hozta az ételt, két gyerek jött be vele a szobába: egy hatéves-forma, komoly, kevés szavú kislány, nagy hajfonatokkal, és egy kerek arcú, pirospozsgás kisfiú, aki talán egy esztendővel lehetett fiatalabb nővérénél. Ezek voltak Benduláék gyermekei, mert a házigazdáékat így hívták. Valamennyien vacsorához ültek. A család fekete hurkát és kenyeret evett. Mindenki megkapta az adagját, s abban vetélkedtek, ki szeli vékonyabbra a hurkát. Ebben a játékban már-már jókedvűek voltak. Az evéslassúsági-versenyt a hallgatag kislány nyerte. Ezen nagyot kacagtak.

- Annyit kell nevetni nekik, megfájdítják az ember oldalát - panaszkodott tréfásan az asszony, és elvette Gyurkától a fényesre kanalazott tányért. Amint a lámpafény felé hajolt, rövid hajában sűrűn csillantak erős ezüstszálak. - Ezek mind ilyen bolondosak, az egész Bendula család! - dicsekedett az asszony, s már indult volna a konyhába, de a kisfiú a maga érces szopránján utánaszólt, és megállította:

- Éhes vagyok!

Az asszony sután, tehetetlenül állt a küszöbön.

- Hát most, Józsikám, ki kell bírni reggelig. Nincs egy falat kenyér a háznál, anélkül meg nem ehetsz hurkát.

- Megeszem én kenyér nélkül!

- Maradj nyugton, Józsi - szólt közbe a kislány szigorúan -, hurka sincs.

Gyurka röstellte magát a tehetetlenség miatt, hogy ilyen szegény emberek elől falja föl az ételt.

- Kibírják reggelig - nevetett Bendula -, sebaj. Nevelni kell őket.

*

Néhány nap múlva talpra állt. Körülnézett a városban, az épületeken mindenütt sztrájk, a sztrájkőrségek megszállták az építkezéseket, s a csaták, verekedések a sztrájktörőkkel mindennaposak voltak. Itt-ott akadt valami cipelnivaló; egyszer sorba állt az elöljáróság előtt, ahol az ínségkonyha jegyeit osztogatták, de mire a végtelen sorban az ablak elé került, elfogytak a jegyek. Valaki bezúzta az iroda jegykiadó ablakát, s a végén menekülni kényszerült éhesen, minden nélkül. Holott Gyurka már nem is magára gondolt, a gyermekeknek szeretett volna vinni valamit.

Esténként járt haza. Elbeszélgetett Benduláékkal, s míg eleinte csodálta, milyen hit és remény fűti ezeket az embereket, később már maga is természetesnek találta a bizakodást. Pedig a fogyó napokkal súlyosbodott a helyzetük.

Bendula minden este ezzel a hírrel jött haza:

- Úgy látszik, holnap lesz a megegyezés. Akkor aztán megindul a munka.

Egyik este a házigazda szótlanul ült, a leveshez sem nyúlt. Végül megszólalt:

- A rendőrség sorra fogja le az embereinket. A Kőris utcában is jártak. - Itt volt az ellenzéki építőmunkások helyisége.

Mikor már minden elcsendesedett, a gyerekek is aludtak, még sokáig kihallatszott a konyhába Benduláék egyenletesen komoly beszélgetése. Most már Gyurka is tudta, hogy a bajok sűrűsödnek.

Másnap még a szokottnál is sivatagibb forróság feküdt a városon. A forró szél port és szemetet sodort magával. Égett motalkó- és kátrányszaga volt a levegőnek. A láb nyoma benn maradt az aszfaltban, mintegy megörökítve a jövendő századoknak: itt, ebben és ebben az esztendőben is emberek éltek Budapesten, jártak-keltek, nyájba verődtek és szétszaladtak. A gödöllői világtáborban ezen a napon zászlóparádét rendeztek a különböző nemzetek cserkészei, s a Mémosz előtt, a nevezetes Marx Platzon, melyet a Liget leperzselt lombjai határoltak, kardlappal verték szét az ődöngő munkanélkülieket.

Gyurka is köztük volt, s futott a menekülőkkel, és mindezt a maga természetes sorsának érezte. Ez most már nem lehetett másként. Együtt kiáltott az emberekkel, és magában azt mondogatta: mégiscsak ebből lesz valami, hiszen mi ilyen sokan vagyunk. S amerre elhaladtak a tüntetők, az ijedt boltosok lehúzták a redőnyt, és menekültek.

Fárasztó nap volt, de mégsem reménytelen. Korábban ért haza a szokottnál, jó híreket hallott, és ezt akarta elmondani Benduláéknak.

De már a kapu előtt találkozott a két gyerekkel. Ott ácsorogtak szótlanul, s csak akkor világosodott meg az arcuk, mikor Gyurkát megpillantották.

A kislány, Márta szólalt meg először. Koravén arcocskája szokatlanul kipirult volt.

- Apukát és anyukát elvitték.

- Valami írásokat kerestek, összedobáltak mindent - mondotta a kisfiú.

Fölmentek a lakásba. Este bekopogtatott a házmesterné, egy alacsony úriembert bocsátott előre.

- A háziúr, kérem - mutatott a férfiúra.

- Ön itt rokon? - kérdezte Gyurkától amaz.

- Igen, rokon vagyok.

A két gyerek bólogatott.

- Nincs bejelentve - szólt közbe gyorsan, kötelességszerűen a házmesterné.

- Módjában áll, hogy fizesse a lakbért? - a háziúr nem is várt választ saját kérdésére. - Úgy látom: nem. Sajnálatos eset, de hát nekem is terheim vannak. - A házmesternéhez fordult, neki mondta: - Ki hitte volna, a Benduláék! Ha jól tudom, a lakbért is rendesen fizették.

- Ki szokták egyenlíteni - bólintott a házmesterné.

- Tehát holnap estig ki kell üríteniük a lakást - döntött a háziúr.

- És ha megfizetjük a bért? - kérdezte Gyurka azzal a reménnyel, hogy ez majd zavarba hozza a háztulajdonost, és kis időt nyernek.

- Akkor is ki kell költözködniük. A lakásra szükségem van. És tessék gondoskodni a bútor elszállításáról is. Semmi kedvem újabb bonyodalmakhoz.

- Maga itt lakik már jó ideje, de nincs bejelentve - szólalt meg váratlanul a házmesterné. - Kicsoda maga?

A háziúr türelmetlenül intett, s a küszöbről még visszaszólt:

- Akkor holnap estig okvetlenül. S ezzel az ügyet lezárta.

*

A falak szorongatták őket, lementek az utcára.

- Apukát most biztosan megverik - szólalt meg a kislány, hosszú töprengés eredményeként.

- Nem verik, nem verik! - ellenkezett a kisfiú, és hangosan sírva fakadt.

A járókelők közül néhányan utánuk néztek.

- A rendőrségen mindenkit megvernek. Apuka mondta - magyarázta Márta -, én még egészen kicsi voltam, amikor egyszer apukát elvitték, és akkor is verték. Csak azokat nem verik, akik árulók.

A sötétkék estében mint dús, sok szirmú, kövér rózsa, egy hentesbolt ragyogó kirakata tárult elébük. A gázon, kék lángocskák fölött, nagy bádogtepsiben kolbász és omlékony fejhús gőzölgött. A hentesné szép, rózsaszínű ujjakkal a tepertőbe nyúlt, és nagy darabokat potyogtatott egy most sodort zacskóba. A hentes tormát reszelt a fejhús mellé, és nevetve könnyezett.

Amint álldogáltak a kirakat előtt, észrevették, hogy társaik akadnak, emberek, akik merev szemmel nézik a kirakatba ömlő buja belvilágot, a hentest, amint tűnődve figyeli a Berkel-mérleg vibráló mutatóját, a farát ringató hentesnét, aki zsíros papírpénzt gyűr a kasszába, melynek fiókja nyitáskor-csukáskor csilingelt.

A kinti és a belső világ élesen elvált egymástól, más-más nemű anyagból épült fel, s amint valaki a párásan fülledt, kisvárosiasan sötét utcáról a csillámló boltba lépett, helyzete természetszerűen megváltozott, s az áhítozás szférájából a megvalósulás körébe jutott; a latolgatóból parancsoló lett. S mikor visszafelé ismét átlépte a küszöböt, már másfajta ember volt, minősége átalakult, mert vagy a kezében vagy a gyomrában, de magával hozott tíz-tizenöt - vagy akár húszdekányi húst, észre sem véve a bámészkodókat, akik egyre nehezebben tudtak szabadulni a látványtól.

A külső világban alig változott valami. Egyesek továbbmentek, mások megint csatlakoztak a kirakatnézőkhöz. Szabályos esti program volt ez.

Közben a János-hegy felől feltámadt a szél, és erdőszagot meg ezüsttel szegett barna felhőket kergetett maga előtt. Odaát, a Duna túlsó felén már zuhogott, s ettől itt is friss hűvösség támadt. Tudni való volt, nemsokára ideérkezik a vihar.

Gyurkáék még mindig ott ácsorogtak a bámészkodók között. A kisfiú felnézett Gyurkára, és bizalmas melegséggel meghúzkodta mellényét.

- Bácsi, éhes vagyok.

- Hallgass! - kiáltott rá öreges képmutatással Márta.

- Éhes vagyok, nagyon éhes. Máma még ebédet sem ettünk.

Gyurka a zsebébe nyúlt, és jobb kezével számolgatta filléreit.

- Várjatok csak - mondta.

Kilépett a körből, s hátra sem tekintve, hátában a közelgő zivatarral és az éhes emberekkel, belépett az üzletbe. A hirtelen meleg húsillatot nehéz volt elviselni. Az asszonyra nézett, aki dús volt, s a mellének két dombja rózsaszínűen derengett elő szétnyíló köpenyéből. Elakadt lélegzettel nézte az asszonyt, s már nem is éhséget, de vágyat érzett, bár ebben a sonka- és fokhagymaillatú szentélyben oly elérhetetlennek tűnt. Minél kívánatosabb volt az asszony, sima, piros ajkával, fényes, kissé előreugró fogaival s barna, nagy diószemével, annál messzibbnek érezte magától a fiú a megvalósulást. Végre sorra került.

- Abból - mutatott zavarában egy jó darab főtt sonkára.

- Jót választott - bólintott a hentes, s beleszúrta kétágú villáját a sonkába, majd azt egy üvegesen zörgő zsírpapírra tette. Szemével hűségesen követte a mérleg mutatóját. - Egyhúsz - mondta röviden, mint aki végezni szeretne, és miközben a fiú elé tette a csomagot, jobb kezével a pénzért nyúlt.

A hentes mutatóujjával turkálva szétválasztotta a filléreket, és aztán felkiáltott:

- Ez csak egy pengő!

Gyurka észrevette, hogy a kint ácsorgók egészen a kirakatüveghez tapadva figyelik a bentieket. Ugyanakkor megeredt az eső.

- Húsz fillérrel kevesebb - mondta a hentes izgatott hangon, mint aki jelzi, tudta, hogy ez lesz belőle.

- Akkor vágjon le belőle.

A hentes most vette észre, hogy a fiú az ő asszonyát bámulja, s hogy a hentesné is egy-egy pilledt tekintettel válaszol.

- A legszebb darab, vágjon le belőle a halál! - mordult rá. - Menjen a fenébe!

Most váratlanul az üzletben termett egy óriás termetű, mély hangú ember, aki nehéz, csombókos haját zsokésapkába szorította.

- Mit mondott az én barátomnak? - kiáltotta, s mellen ragadta a hentest. Az üzlet zsúfolásig megtelt hirtelen ázott, izgatott emberekkel. Valaki belecsapott a lámpákba, először az egyikbe, aztán a másik kettőbe is, és az üzletre sötétség borult.

- Az én barátomnak senki se szidja az édesanyját! - ordítozott az óriás még a sötétben is, mint aki ennyivel tartozik az erkölcsnek. A fokozódó zűrzavarban csak egyetlen kiáltás volt már körülhatárolt és érthető: a hentesné hívta a rendőrséget, sikoltozva, ahogy a torkán kifért. De odakünn éppen tetőpontján volt a villámmal, mennydörgéssel teli vihar. - "Az Úrjézus nevében" - szólalt meg egy elégedett meleg bariton.

Az emberek percek alatt kiürítették az üzletet, viszály nélkül. A zivatar múlóban volt.

Gyurka meg a két gyerek már messzi jártak. A vihar is elvonult, s a fényesre mosdatott utca sűrű jó szagokkal volt teli.

Tanakodás közben lepte meg őket az álmosság. Nem, rokonuk nincs itt Pesten, nem idevalósiak, kaposváriak. Apukának sok barátja van, de hát hogy hol laknak azok... ? Meg aztán a szaktársai... Nem tudtak semmit kisütni.

Korán reggel rendesen öltözött, javakorabeli házaspár kopogtatott be hozzájuk.

- A Mikus bácsiék - mondta megélénkülve a kislány.

- Hallottuk, hogy a gyerekek szüleivel mi történt - szólalt meg Mikus. - Mi szegről-végről rokonok lennénk, hát a gyerekeket magunkhoz vesszük addig.

Gyurka tudta, hogy Benduláéknak nincs itt rokonuk. A segítség csak azoktól jöhet, az olyanféle emberektől, mint az öreg volt az építkezésen. Most már végképp értette Benduláék konokságát, hitét.

- Mert nem tarthat soká az egész, csak tévedés lehet - szólt közbe az asszony.

- Szerencséje Sanyiéknak - így nevezte Benduláékat a férfi -, hogy van itt még jó néhány rokon, így aztán a bútort is elraktározzuk.

Gyurka magányosnak és kifosztottnak érezte magát. Most látta csak, milyen ostobán és vakon indult el a kis bányatelepről, ami kívül esett az élet forgatagából, ahol egy kifogyó akna körül nagyrészt csak öregek, munkára alkalmatlanok éltek, vegetálva, morzsolva napjaikat. Nem találkozott olyan emberekkel eddig, akik igazi útjára vezették volna. Ezért áll itt egymagában, rokonok nélkül.

- Sanyi magáról is beszélt - szólalt meg a férfi, mintha csak nyomon követte volna a fiú gondolatait. - Van is egy üzenetem... Tudja, hol az újpesti vasúti híd?

Aprólékosan elmagyarázta, hogyan talál oda.

- Délután kettőkor, a feljárónál lesz egy jó barát, aki vár magára.

Többet nem mondott.

Együtt mentek le a lépcsőkön, elbúcsúztak egymástól. A gyerekek a fiú nyakába csimpaszkodtak, és megcsókolták.

- A találkát el ne feledje - szólt visszafordulva Mikus.

A hentesüzlet előtt kellett elhaladnia. Az üvegezők éppen a kirakat üvegét vágták be. Gyurka belesett, az asszonyt szerette volna látni. De az üzlet üres volt.

- Hiába - mondta az egyik üvegező -, nagy az éhség.

- És ha mégannyit üvegezünk, azt is bezúznák. Roló kell ide, erős.

Délben a Rákos-patak mellett heverészett egy fagyalbokor tövében. Vajon lesz-e egyszer olyan pompázatos felesége, mint az a hentesné? És lesz-e egyáltalán felesége? Semmit se tudni, az ember sodródik ebben a világban. Legjobb lenne, ha jönne valami háború, ami mindent elsöpör. Aztán a sztrájkolókat látta maga előtt, a sovány, napszítta férfiakat, amint üldögélnek a grundokon és őrködnek. Hiába jönnek rendőrök ellenük, újra meg újra visszatelepednek a helyükre, és vigyáznak. Ez is háború. Ez is életet követel.

Két óra tájt eljutott az összekötő hídhoz. Ki várhatja őt, vajon kicsoda? S méghozzá barátja - amikor ismerőse is alig akad! Ez is amolyan rokon lesz, mint a Mikusék Bendulának... Így hát az ember még sincs magában.

Már messziről megismerte a karcsú, hetyke, cigányos fiatalembert, amint jó hosszú léptekkel fel-alá sétált a feljáratnál. A mexikói volt. Intett neki, és sietett feléje.

 

Fegyelmi úton

Most már, hogy közelebb vagyok a negyvenhez, mint a harminchoz, a harminchetet nemrég töltöttem be, hát elmondhatom, jó egypárszor rám húzták a vizes lepedőt, és mindig a könnyű természetem miatt, mert amúgy a munkámra nemigen volt panasz. Nem vagyok én vizesnyolcas, a kezemhez se ragad semmi, csak éppen vidám gyerek vagyok, s jobb szeretek a belevaló fiúkkal koccintgatni, mint bólogatni a siratóasszonyoknak. Ezt, úgy hiszem, mindenki megértheti.

A bort én mindig bírtam, de csak egy-két pohárral kívántam, jobbára a fronton szoktam meg a töményt, ott lettem piás, de ott is a tűzvonalban, mert egyből megtörtént, hogy egy-egy nagytakarítás után az ember viszontlátta a barátja karját-lábát-fejét, de még a máját is, csakhogy külön-külön. Aztán meg az ital kurázsit is adott sok esetben, például akkor, mikor már javában hajtották az ezredünket Ausztriába, és én Rohoncnál leléptem, hogy a hátam közepit mutassam annak, ami toronyiránt. Akkor még volt reményem, huszonhárom éves voltam.

Én aztán elmondhatom, úgy jöttem a demokráciába, hogy akár polgármester is lehettem volna azon minutumban, ahogy felszabadultunk. Pestújhelyi gyerek voltam, s az Ajax-acélban, a Királyné úton tanultam ki a lakatosságot, igaz, hogy jól tanítottak - s a frontra is kitolásból dobtak ki, mivelhogy a bátyám átment az oroszokhoz, és állítólag rádióba is üzent.

Mi a szüleimmel a Mosónő-fertályban laktunk, ott az olyan magunkfajta szegények húzódtak meg, és így magunkban voltunk, mert csak azt adja az isten egy magyar királyi postásnak vagy rendőrnek, hogy házat szerezzen, s méghozzá nyugdíjas legyen, és így sanyargassa a kertjét reggeltől estig, már büdös neki a proli, azzal már szeret nemszóbaállni. Akkor a régi szomszéd neki csak: halljakovács meg értikovács - ezek ilyenek mind!

Az édesapám, igaz asztalos volt, nagyobb üzemben dolgozott ott helyben, s legjobban az hozott jövedelmet a tulaj zsebibe, hogy az ottani tüdőkórháznak gyártotta a koporsókat, igaz, minden hulla után le kellett hogy tejeljen a gondnoknak, de még ez is belefért. Azért amilyen szomorú élete volt szegény apámnak, teli gürcöléssel - ha rá gondolok, hát nem is az arcát látom, hanem a nagy, sárga, bütykös tenyerét -, hát igen, amilyen az volt, olyan csúf volt a halála is. Negyvennégy nyarán a határunkra leesett egy amerikai röpbomba, de robbanni nem robbant. Hát a községben a fejesek, a főjegyző meg a többi hinterland-generális kijelenti: ők azt a bombát hatástalanítják, kiszerelik, és odateszik közszemlére. Be is szállították a szántóföldről, és lerakatták a volt községháza udvarára, ott, ahol a zsírjegyet, kenyérjegyet meg a többi mindenfélét osztogatták, és sorba állt jó órák hosszat az a sok asszony, öregember meg kiskorú. Ott aztán a szakértők addig kopogtatták, taszítgatták a bombát, míg az meggondolta magát, és szétdurrant, de úgy, hogy vagy húsz-harminc embert s vagy nyolc-tíz házat magával vitt a másik, boldogabb világba. Ott pusztult el szegény édesapám, pedig még negyvenöt esztendős se volt, és igen nagyon készülődött a jobb világra, ahol neki is igazságot teljesítenek, s az édesanyám úgy maradt, mint az ujjam, csak azért, hogy a bátyámnak örvendezzen, nekem meg búsuljon.

Mit gondolnak, hogy jöttem én haza a bujdosásból? Olyan haraggal, hogy kitekerem a gazemberek nyakát, akik ezt a sok rosszat tették, akik miatt apám is elpusztult.

De mindezt csak azért mondom el, hogy akárki láthassa, nem elég a szándék, szerencse is kell a dologhoz, vagy erős akarat, vagy éppen mind a kettő, isten se tudja!

*

Mikor én beléptem az alkatrészgyárba, az irodán simán ment a dolog, igen, kell az ember, a lakatosműhelybe is kell, nem dörgöltek az orrom alá semmit, bár tudták, hogy a munkakönyvemben benne van az elbocsátás a paragrafussal együtt, mert a jó emberek az előző helyemen nem feledték beírni, hogy fegyelmileg lettem elbocsátva. Jó, nem szólnak semmit, kész a kocsi, mehet a ló, alovanti! Fölvettek ugyanakkor egy másik pofát is, azt is fegyelmis munkakönyvvel, és ugyanoda, ahová engem, lakatosnak. Gondoltam, ez már kicsikét büdös, jóból is megárt a sok, fegyelmisből is a kevés. De álljon helyt mindenki magáért. Engem megvert a sors, a rossz természetem miatt ide-oda dobáltak, még jó, hogy megúsztam egy beírással és nem állami ellátással, az ilyen is könnyen megy. Igaz, hogy nem kell nagyobb csapás annál, hogy a feleségem elhagyott, és neki van igaza, a kislányom, aki pedig már tudja, hogy az á után a jön, olyan idegen hozzám, mintha sohase ismert volna.

Azért, ahogy a műhely felé mentem a nagy udvaron és láttam a piros téglás épületeket egymás mellett, rendesen, katonásan, és ahogyan visszanéztem a portára, ahol nincs ki-be, flepni kell mindenhez, vagy blokkoló, hát megmondom nagy őszintén, szorongani kezdett a szívem. Ettől féltem én mindig, a nagyüzemi élettől, hogy be vagy csukva négy fal közé, kőkerítéssel körül vagy kerítve, be vagy írva ide meg oda - ettől én mindig fáztam. Ha csak tehettem, én mindig külső munkán voltam: jönni-menni. A szigetelővállalatnál is, ahonnan úgy küldtek el, fegyelmivel, vidéken jártunk mindig, épületen dolgoztunk, s a fehér üvegfonál, amit a csőre tekertem, már olyan volt, hogy még álmomban is ezt láttam. Annak előtte pedig hídépítőknél dolgoztam jó pár évig, kevés rátartó ért el olyan százalékot, mint én, ment a dolog télen-nyáron, de mint a szentjánoskenyér, olyan száraz, kiszívott voltam én mindig.

Szóval a szám is megkeseredett, mikor arra gondoltam, ezután ettől eddig nem vagyok a magam ura. Mert higgyék el, nem a munka volt büdös nekem, csak az egzecírozás. Kinek mi a mániája.

Mikor beléptem a műhelybe, láttam, kukacos emberek dolgoznak itt, mert fene nagy rendet tartottak. Az eszterga alól a forgács mind kisöpörve és a sarokban összegyűjtve, a satu szépen megolajozva, a reszelőknek jó tartó a falon, és általában mindenhol plakátok, így-úgy óvakodj a balesettől, miegymás. A főnök kuckója akár egy patika; ablakok tisztára pucolva. És ahogy a műhelyfőnök elé álltam, az úgy végigtapogatott a szarukeretes szemüvege mögül, mint egy beteg lovat. Nagy szőke ember volt, úgy ötven körül, csupa dagadó izom az atlétatrikója alatt, a szeme olyan sötétpirosan fénylett, mint a bronz.

- Szóval, maga az a Hadur István - mondta erős, de csöndes szóval -, na jól van, ha jól van.

Beosztotta a munkámat, nem adott társakat, úgy látszik, tudni akarta, mi telik belőlem. Pontos síkba kellett vasakat reszelnem, még sehogy se állt hozzá a kezem, el is toltam néhány darabot a háztól.

Az első héten olyan pocsék volt a teljesítményem, hogy gondoltam, na, a jóistenit, még lakbérre se futja, mivelhogy az előbbi lakásunkban megmaradt az asszony meg a gyerek, én pedig albérletbe mentem.

Nem bántott engem a műhelyben senki, de szóba se nagyon álltak velem. Visszaeső bűnös voltam, és azt hogy, hogy nem, mindenki tudta itt körülöttem. Még a másik fegyelmis se húzott hozzám, mert úgy gondolta a szerencsétlen, így talán könnyebben megszabadul a bélyegétől. Még azt is észrevettem, vagyis inkább megszagoltam, hogy egyik-másik gondosan elzárja a szekrényét, nehogy lába keljen valaminek. Engem nem úgy teremtett az Isten, hogy fakír pofával álljam ezt, s csak nyeljem befelé magamba. Mégsem nyitottam ki a számat, gondoltam, tanulhattál eleget a nagypofájúságból is. Mert egyszer például az történt a hídépítőknél is, hogy a brigádvezető rám mászott, mért kések én nap mint nap a munkából. Mit tettem én? A Dunába dobtam az állványról, pedig influenzás idő volt, igaz, hogy aztán én húztam ki a vízből. Mondhatom, csak azért nem rúgtak ki, mert hajrában voltunk, és a fagyos idő beállta előtt be kellett fejezni egy áthidalást. De attól fogva a brigádvezető, ahol csak tudott, elvágott mindentől; prémiumtól, sztahanovista oklevéltől. Jó, így is megélek.

Szóval, arra már úgy-ahogy vigyáztam, ne szerezzek még újabb ellenséget magamnak. A keresetem alig volt több nyolcszáznál, nem vittem én itt semmire, de nem lehetett ugrálni, a fegyelmisnek jobb, ha meghúzza magát. Különösen ha ilyen harapós főnöke van. Magamban gondoltam, ha ti így, én úgy. Kimentem a vécére, és jó sokáig elfelejtettem visszajönni. Ha munkalappal, anyaggal át kellett gyalogolni valahová, szép komótosan csináltam, a tüdőmnek kellett a jó levegő. Nem szóltak semmit. Mit is várhattak az olyan embertől, aki a vidéki munkán rászokott a részegességre, aki mindenféle lump kompániába keveredett, s aztán se munkafegyelem, se családi érzés, semmi. Ők most is abban voltak, hogy csak az ital meg a jövés-menés a gondom, pedig én az italt már nem szerettem, utáltam, mert csak rosszat hozott a fejemre, minden bajomnak okozója volt. Megmondanám, ha innék, mért tagadnám, magunk között mi értelme lenne?

*

Egyszer megállított az udvaron a főnök. Jó kacsafullasztó meleg volt, csak úgy hápogott tőle az ember. Nálunk vagy meleg van, vagy hideg, kellemes közepes idő nincs.

- Mondja csak - szólított meg azzal a csöndes beszédével -, mi a fenét üldögél maga a vécén félórákat? Beteg talán?

- Így szoktam meg - válaszoltam. Dühös voltam, s a fejem búbját kegyetlenül égette a nap, mert csak a múlt héten nyírattam magam kopaszra, tisztára büntetésből, mert annyi részeg szajha mondogatta már nekem: akár a selyem, ez a te szép fekete hajad! Hát ne legyen ez sem.

- Ha megszokta - mondta ő gorombán -, ideje, hogy leszokja. Magát kétszeresen figyelik. Térjen észhez. Szégyelltem is magam evvel a vécédologgal, hát nagyszájú lettem.

- Nem vagyok én fegyenc, hogy így bánik velem.

Végignézett a kerek bronz szemével; bikaerős ember volt, egy csapással leteríthetett volna.

- Menjen csak a dolgára - ennyit mondott, de rosszkedvűen.

Dolgozott ott a műhelyben egy fiatal esztergályos, akinek a forgács egyszer majd kiégette a bal szemét, attól olyan üveges lett az a szeme, rosszul is látott rá, de még így is gyors kezű volt, mint az ördög, úgy hívták: Szeiler. Könnyű szőke haja volt, mint a pihe, kilátszott alóla a rózsaszínű koponyája. Az arca vékony, olyan gondolkodós. Inkább néztem volna mérnöknek, mint esztergályosnak. De az volt a családjában mindenki, esztergályos, az apja meg a három fivére is. Ez a Szeiler, úgy néztem, gyakran figyeli, mit csinálok, de nem rossz szemmel, az ember ezt megérzi.

Egyik délután egyenesen odajön hozzám a műhelyfőnök.

- Volna itt egy munka, ha elvállalná, pénzt is hozna, többet.

Kérdeztem, mi lenne az. Láttam a főnök arcán, hogy elkedvetlenedik. Mástól nem veszi zokon, ha megkérdik, milyen a munka, mennyit fizet, meddig tart, az természetes, hogy az ilyesmit megkérdi az ember. De nálam ez már annyit jelentett, hogy válogatok. Még alig beszéltünk, és a főnök máris meggondolta magát.

- Ez különben is olyan munka - mondta -, hogy villanyhegesztéshez is érteni kell, ahhoz pedig magának fogalma sincs.

- Ahogy tetszik mondani - mondtam én, mert ha ő ki nem állt engem, hát azért ő is a begyemben volt.

Egyik talpnyalója mindjárt közbevágta:  

- A vezényelt úr válogat.

- Vezényelt úr ám az öregapád!

Húsos, nagy ember volt az illető, akivel majdnem összeakaszkodtunk.

- No hiszen, lehet még magából is vezényelt úr - mordult rá a főnök. Nem azért, hogy engem védjen, de azt a másikat sem bírta.

Így aztán megúsztuk összecsapás nélkül.

Műszak után Szeiler azt mondta, beszélni szeretne velem. Jó. A kapunál találkoztunk. Elmentünk egy közeli vendéglőbe. Kért egy fél liter bort, de én rátettem a tenyerem a magam poharára.

- Megbocsásson, szaki, nem élek ezzel.

- Inkább málnát?

- Azt lehet.

Bólintott. Belém nézett azzal a vesébe látó, zöld fél szemével.

- Maga erősen ivott, igaz?

- Honnét tudja?

- Az igen egyszerű. Az alkoholisták, ha abbahagyják a nagy ivást, inkább egy kortyot se nyelnek, mert attól félnek, hogy nem tudnak ellenállni.

- Ez így igaz - mondtam őszintén; tetszett az értelmes beszéd. - Abbahagytam az ivást, mert elvitte tőlem az asszonyt, a gyerekemet; ötször kerültem fegyelmi elé miatta, de látja, így se vagyok boldogabb. Nincs ital, de nincs helyette más sem. Üres az élet, elhiszi?

Még magamnak sem mondtam el ezt így, nemhogy másnak, idegennek.

- Akin egyszer ott a bélyeg, annak nem hisznek többé - mondtam neki tovább, nem a panaszkodás miatt, de ennek az embernek valahogy kulcsa volt a lelkemhez, vagy hogy is fejezzem ki.

- Nono, nincs az egészen így - válaszolt -, nem egészen. - S még a csorba bal szeme is biztatóan nézett rám.

- Én azért is akartam beszélni magával... Az a munka, amiről délután az öreg beszélt, korlátgyártás kazánházhoz, nagyon jó, lehet mellette keresni, és az ember akár egy évre is el van látva vele. A villanyhegesztésre pedig, nem nézem ügyetlennek, egykettő megtanítanám.

Nem értettem, mért tenné. Se barátok, se közeli ismerősök nem voltunk. Még beszélni is alig beszéltünk egymással.

- Érdemes annyit bajlódni velem? - kérdeztem tőle. - És még az is meglehet, hogy más kapja meg a munkát.

Láttam rajta, hogy felpaprikázódik. Az a vékony sárga bőre megpirosodott. Rám kiáltott:

- Mondja, mit beszél maga annyit? Látja, ez a maga baja, folyton okoskodik. Ott akar maradni mindig, ahol a béka feneke? És ha úgy lenne, megfordítva, nem segítene nekem?

Az ilyesmin még nem is gondolkoztam. Segítettem én már valakinek is?

Pontos, szép munka a villanyhegesztés, de nem boszorkányság. Csak nem kell a fehér fénybe nézni. Mert attól megvakulhat az ember. Jó, jó, kitanultam a hegesztést, de a munkát mások kapták meg, ahogy szépen gondoltam, engem pedig odaállítottak lemezt egyengetni. Úgy éreztem magam, mint a medve. Táncolj, mackó, táncolj! De azért mégse egészen. Mert az egyengetéshez érzék kell, benne kell legyen az ember kezében, öt vagy tizenöt ütés szükséges-e. Aztán meg a lemezeket magunknak kellett kivágnunk, rajz után. Velem egy öreg bácsi dolgozott, az nem értette nagyon a rajzot, nem tudott rajta eligazodni, hiába magyarázta a rajzoló: ez itt így van, amaz úgy, az öreg sehogy se értette, és mindig panaszolta, vele nem foglalkozik senki. Nahát, az öreg az én beszédemtől sem lett okosabb, az biztos, de legalább érezte, valaki törődik vele, és nem húzódik attól, hogy vele együtt dolgozzon. Én mondom, csak jól jártam Makó bácsival, mert így hívták az öreget. Még jó testi erőben volt, és szép egyenletesen dolgozott, se nem kapkodva, se nem, mint a csiga, többet végzett, mint sok fiatal. A kereset ugrott vagy kettőszázzal, nem volt sok így sem, de nem állt egy helyben.

Egyik nap, talán péntek lehetett, és reggeles műszakban voltunk, megérinti Makó bácsi a karomat, megállít a munkában. Néztem az öregre, mi a jófenét akar, nem szoktunk mi úgy közben beszélgetni, de jólesett megpihentetni a kezemet, mert az erős ütésektől kicsit bizonytalan volt. Nagy, húsos arca volt Makó bácsinak, sima és szép rózsaszínű, de ilyenkor hét végén már kitüskésedett az álla, csupa fehér borosta volt. Hanem olyan ibolyaszínű szem, mint az övé, hát az ritkaság! Egy tizenhat éves kislány is megirigyelhetné. Rám néz, éppen úgy, mint mikor nem érti a rajzot. Ilyenkor türelem kell hozzá. A végén mégis megszólalt.

- Nagyon megtisztelne minket - úgy beszélt, mint más ember piros betűs napon -, a feleségem bácskai lány, az tudja, mi kell a magyar ember gyomrának. Szóval, hát jöjjön el hozzánk vasárnapra ebédre, ha éppen más dolga nincs.

Néztem az öreget, amint ott állt a jó arcával, piktorkék munkaruhában, és majdhogynem sírva fakadtam. Még Szeiler is észrevette, hogy vörös a szemem, s kérdezte: nincs-e valami bajom. Nincs, mondtam, persze hogy nincs, és éreztem, hogy két emberem is van már itt. A vízcsepp, ha mindig egy helyre esik, a sziklában is lyukat váj magának.

De a vasárnapból mégse lett semmi, röviden elmondom, miért nem. Pedig fehér inget mosattam, vasaltattam, s a sötétkék ruhámat is kikefélték ecetes vízzel a házinéniék. Nem mondom, hogy nem úgy volt, igenis büszke voltam arra, hogy az öreg Makóék meghívtak ebédre, mégpedig vasárnapra. Az ember, mondják bár róla, hogy ilyen meg olyan vagány, vágyakozik a családias életre, sőt még inkább vágyik rá, minél jobban híresztelik róla, hogy ilyen meg olyan.

Szombat reggel, vagyis másnap, beállít a műhelyfőnök. Szokása szerint vékony atlétatrikót viselt, a kunkori arany szőrök csak úgy emelgették a trikót, s látnivaló volt, legyen bár ötven vagy ötvenöt éves, de helyre legény, harmincesztendősnek sincsenek ilyen izmai! Hogy mitől ilyen, azt a jóisten se tudja, mert nem nagyon kell igénybe vegye a muszklit.

Belép, hátraveti bokros, vöröses haját, és azt mondja fennhangon:

- Fiúk, a dolog úgy alakult, hogy a határidős munka egy percet se enged, hát holnapra nem tudunk munkaszünetet csinálni, ezt meg lehet érteni. Majd egyik köznap kipótoljuk.

Vagy nyolcvan ember dolgozott a műhelyben, de senki se nyitotta ki a száját, pedig láttam, hogy egyik-másik begyét ugyancsak feszíti a mondhatnék.

Holnap tehát nincs munkaszünet, vagyis azon a vasárnapon, mikor Makó bácsi vendége lennék.

A szememre vér futott. Odaálltam a főnök elé, éreztem a kölni szagát, mert ha borotváltatta magát, mindig kölniszagú volt. Belenéztem a szemébe, a szemüveg alá.

- Hát ezt megmondhatta volna a hét elején is.

Rám nézett a nagy bronz szemével, és legyintett.

- Ebben van igazság.

- Márpedig, ha van benne igazság - folytattam úgy, hogy mindenki hallja -, akkor én nem jövök be. Vasárnap csak egy van.

A sarokból idepiroslott Makó bácsi kigyúlt arca. Még a szemével is azt üzente: ne, ne, majd eligazítjuk, jössz máskor, ne félj, mikor a munka megengedi. De Szeiler arcán is olyasmit láttam: ne ugrálj, ne berzenkedj, minek botrányozol? Ez még csak jobban felpaprikázott. Gyáva népség, azok vagytok, pedig félnivalóm nekem lenne.

- Hát akkor vegye tudomásul a főnök elvtárs, hogy én kiveszem a vasárnapot - mondtam még egyszer.

Makó bácsi most már kézzel intett, hogy ne!

- Magának az jogában áll - szólt harag nélkül a főnök -, de fejramtkor legyen szíves bemenni az irodába a könyvéért.

- Hát ti ilyenek vagytok? - ezt kiáltottam - kikészíteni az embert?

- Az ilyen embert talán-talán - felelt a főnök, és visszament a kuckójába. Himbálódzva járt, mint a birkózók.

Alighogy visszavonult az öreg, jött hozzám Makó bácsi.

- Az isten megáldja, Pista - most nevezett először így -, ne rendezzen ilyen ramazúrit. Hiszen sok vasárnap van, és ezt is meg lehet érteni, hogy a munka szorít.

- Mért, maga talán visszavonta a meghívást?

- Dehogy vontam, dehogy vontam, édes gyerekem, de azt meg kell értse, nekem itt a helyem.

- Jól van, Makó bácsi, akkor keressen magának másik társat, én magával nem dolgozom tovább.

Rám nézett, s az arca egyszeriben megsoványodott.

- Ejnye - csak ennyit mondott, s ment vissza a sarokba.

Mikor véget ért a műszak, a főnök elkapott az udvaron. Mindig így szokta, négyszemközt.

- Tudja, mit mondok én magának? - mondta. - Én már nem bízok magában. Eleinte a kezét néztem, az ügyességit. Mondtam magamban, ebből a fiúból még lehet valami.

Meglepett, hogy így mondta: fiú. Aki haragszik valakire, nem így szokta.

- Hanem most már látom, nemcsak a kéz, a lélek is, az is fontos. - Föltolta okuláréját széles, sima homlokára, majdnem a rezes hajáig.

- Mért nem ment ki maga ötvenhatban, mi?

- Mert így volt kedvem. Mért menjek én ki? Aztán, hogy gondolja: aki kiment, mind gazember?

Meglepődött, visszaeresztette a szemüvegét.

- Az én fiam is kiment - felelt csendesen, szomorúan. - Hogy mondanám, hogy mind gazember. A legtöbbje nem az. De maga nem leli a helyét.

- Ez igaz.

- És mért nem?

- Mert ilyen főnökök is vannak, mint maga.

Indulni készült.

- Hát szóval, magára bízom. Sarkon fordult és ment.

*

Éjfél után felébredtem, és nem tudtam többé elaludni. Rángatott az a léleknek nevezett nyavalya, amit a főnök nem talált bennem. "Nem mégy, alszol, jól érzed magad" - így szóltam magamhoz, miközben egyre kerestem a helyem. "Megmutatom azoknak ott, egyszer élet az élet, ne rángassák az embert, mint a paprikajancsit." De mit szól majd Szeiler, aki a saját szabad ideje árán tanított meg villanyhegeszteni! És azért Makó bácsit is kár elveszíteni, nem éppen a munkája miatt, bár jó vele együtt dolgozni, hanem azért, mert érezni róla, hogy mellettem áll. A legtöbb majd azt mondja: strici, büdös neki a munka. De mit gondol majd magában a főnök? Erre nagyon kíváncsi lennék. Isten se tudja!

Az este megmondtam a néninek, reggel tízig egy pisszt se! Aludni akarok, pihenni, ahogy dukál vasárnapon. S most mégis, hajnalban fölkelek, kimegyek mosakodni, de csöndesen, és felöltözöm. Majd ájuldozik az öreglány, mikor behozza a kakaót meg a kalácsot, mert vasárnap így szokta, az ágyamhoz viszi, csodálkozik fenemód: hová tűnt ez a vagány? Nőügye nemigen van, talán sürgönyt kapott?

*

A műhelyben minden ment tovább, ahogy eddig. Valahonnan átjött egy leány, technikumban tanul, de nálunk tölti a nyári szünidejét. Azt mondja a főnöknek, a villanyhegesztést szeretné megismerni. A főnök hozzám osztotta be, pedig még ilyen munkát soha nem adott; pénz ebből lehetne. Csupa szőkeség volt a lány, szürke szemű, s rendben a helyén mindene, jó kis melle, popsija, de főleg az arcának az őszibarackszíne! Az volt a legszebb rajta. Persze én csak úgy taníthattam, ha ilyen munkát kapok, de úgy látszik, a lány kedvéért ezt is megadta a főnök. Egyébként azóta nemigen beszélgettünk az öreggel. De a leány megtetszett nekem. Tréfálkoztam vele, csípőseket mondtam, fütyült rám.

- Maga miatt érdemes rendesnek lenni - mondtam neki viccből.

- Maga miatt nem - válaszolta.

Olyan volt a bőre, mint az olvasztott vaj. És olyan igazi leányillata volt! Nem tudtam nyugodni. Bementem a főnökhöz.

- Legyen szíves, ossza ezt a leányt másvalaki mellé.

- Hát nem örül, hogy taníthat?

- Nem.

- Jó.

Szeiler keze alá adta a leányt. Ez még jobban bántott. Már csak mindig őt és Szeilert lestem, pedig Szeiler nős ember volt. Közben, igaz, már az ezerötszázat is megkerestem, nem mondhatom, hogy lenyomtak. De a leány fütyült rám. Tett a fejemre. Hát nem vagyok én jobb, iparkodóbb, mint eddig bármikor?

Ősszel, egy kultúrestén megforgattam a lányt.

- Mért nem akar engem elfogadni? - kérdeztem tőle.

Olyan friss és telisded-teli volt, mint egy szőlőfürt.

- Magát én? - fordította fonákjára a kérdést. - Mért szeressem? Mondja, mért?

Igaz is. Mért szeressen. Ezt be kell látni.

- Elmondták rólam, hogy milyen vagyok, igaz? Piás, pettyes, minden rossz, ami létezhet.

- Nem mondtak semmit, semmit a világon.

- Szeiler se?

- Szeiler magának jó barátja.

- Van is nekem jó barátom, kislány!

És a mulatság után a lány is eltűnt. A gyakorlata véget ért, legalábbis jövő nyárig. Akkor meg mi a fenét törje magát az ember! Legjobb lesz itthagyni az egészet, keresni másvalamit. Itt nagyon is ismernek. Elengedtem magam. Észrevette ezt Szeiler, Makó bácsi, mondták is: Ember, fel a fejjel!

Egyik nap, műszak után, behív a kuckójába a főnök.

- Ide figyeljen, szaki - mondja -, maga kitanulta a villanyhegesztést. Van itt most egy munkánk, esztendőig el se fogy. A forint meg fölmenne kétezer fölé.

- Hagyjuk ezt a tündérmesét - feleltem haragosan -, maguk engem nem nagyon szeretnek. A múltkor is megjártam avval a hegesztéssel. Megtanultam, de potyára.

- Hát, nem - felelt a főnök, mert hirtelen haragú ember -, nincs sok okunk rá, hogy szeressük. Mert mondja csak, mi a szeretnivaló magában?

- Maguknál nincs megbocsátás, ezt már rég meg akartam mondani. Aki benne van, az benne van. Abból nincs kiút.

- Hát jó - hajolt papírjai fölé a főnök. A homloka, láttam, megfehéredett a haragtól.

Nem is kaptam meg a munkát. De az is igaz, így is megkerestem a kétezret. No de megdolgoztam érte.

Fájt minden, az is, amit azelőtt észre se vettem volna. Fene tudja, volt bennem egy vágy, hogy szeressenek. Még a végén elbőgöm magam, mint egy kisasszony.

Az asszonynak nem kellett az irodába járnia a pénzért, előre elküldtem neki. De bárhogy is iparkodtam, a kicsi lányom nem akart szeretni. Hiába vezettem kézen fogva végig a nagy telepen, csak a kíváncsiság kérdeztette meg feleltette, nem a gyermeki szeretet. Itt nagyon elrontottam az életemet.

Hanem azt a kis technikuslányt nem tudtam elfelejteni. Hacsak szerit ejthettem, beszéltem róla, Szeilerrel, mindenkivel.

- Jóba voltál vele? - kérdeztem Szeilertől. - Ugye, hogy tehozzád jó volt? Neked nem adta a kisasszonyt, ugye?

- Csak szerettem volna. Csuda egy lány.

Eljött a szilveszter is. Egész délután magamban kóboroltam, de korán hazamentem.

Elébem jön a szállásadó asszony, az arca keskeny a szomorúságtól. A magányos emberek ilyenkor duplán szomorúak.

- Boldog új évet kívánok - ennyit mond, és elsírja magát.

Úgy, ahogy voltam, ruhástól az ágyra dobtam magam. A szomszédban lármázott a rádió. Iszonyú torz hangon énekelt valaki, azt hiszem, a vörös Kabos. Olyan volt ez most nekem, mint egy siratóének. Megvertem a falat ököllel, kuss, hallgassatok! De az a bizonyos csak énekelt tovább. Talán nem is énekelt senki, talán én hallottam csak így. Fejemet a párnába fúrtam, bárki is azt hihette volna, részeg vagyok. Pedig dehogyis voltam az! Csak a becsületem, azt sirattam.

Egyszerre kopogtatnak az ajtón. Megáll bennem a lélek. Ki lehet az? De már ott is állnak körülöttem az emberek. Mind a műhelyből valók.

- Az öreg küldött érted - szólal meg Szeiler, és nyújtja a kezét. - Azt hittük, eljössz az üzemi murira.

- Az öreg?

- Igen, az öreg.

- És olyan biztos volt, hogy idehaza találtok? - ungorkodott bennem valami.

- Olyan bizonyos.

Elfutja szememet a könny.

- Az öreg - mondom nevetségesen -, az öreg egy arkangyal.

- Fenét! - s Szeiler már átnyalábol, úgy emel maguk közé. - Ember, ennyi az egész. Mit gondolsz, ki uszított rád, hogy figyeljelek, meg ha kell, kicsit oldalba taszítgassalak?

- Ritka madár! - mondom a fogam közül.

- Talán nem is olyan ritka.

Elindulunk. Csak a magányos házinéni bámul utánunk, vékonyra sírt arccal.

Most már látom, Szeiler kicsit pityókos.

- Nemrégiben még én is pettyes voltam. Nem hiszed? Nézd meg a munkakönyvemet az irodán.

- És az a kislány, az az őszibarack, az is ott van talán a mulatságon?

- Az nincs - felel Szeiler savanyúan.

- Kár. Mert akkor érte is el kell menni - mondom keményen, s már indulunk is, hogy megkeressük. De hát csak az anyját találjuk meg. A kislány már fiatalasszony, s most éppen vidéken van: éli a mézesheteit.

Fene, aki megette! De azért, nem tudom, mégsem vagyok bánatos.

 

Vakdominó

Mit jelent az, kérdezte Vak Lajos a Holló kávéházban, mit jelent az, hogy csillagokat és fákat láttam? Még öt perccel ezelőtt. A többi világtalan tudta, ez annyit jelent, hogy említett kollégájuk benyovkaadagja túllépett a tűrési határon, szétcsillagzott a vérében, de ugyanakkor fákat is növesztett. Senki sem gondolt arra, hogy a látomás mást is jelez: aznap hajnalon lépték át a német tankok a szovjet határt.

A világtalanok a szokásos vakdominóval szórakoztak, érzékeny ujjhegyük gyorsan és ötletesen tájékoztatta őket. Ilyenkor délelőtt valójában már magánéletet éltek, túl a reggeli munkán; a szokásos, egymást tépő vitákon is túljutottak. Vörösbozont, a korelnök, akinek szálkás szakállából hagyma-, szilvapálinka- és sajátos módon szegfűszegillat is áradt, úgy-ahogy igazságot tett közöttük, nem annyira értelmi, mint inkább indulati szóval, átkok szíjostorával, mert ő volt a Törvény, akit elfogadtak, és önként maguk fölé emeltek. A viták, még inkább a marakodások, egy falka ellentéteinek örvénylően vonító, csaholó megjelenési formái, mindig a nehezen szétválasztható jogos vagy jogtalan helyfoglalásokból eredtek. A világtalanok ugyanis fölosztották maguk között a kerület templomait, imaházait, kegyes gyülekezeteit, anyagi és felekezeti alapon, a katolikus, a zsidó és az evangélikus szenthelyek legfontosabb őrhelyeit, mindjárt a kapu mellett vagy előőrsként az utcasarkon, de egyik-másik kiváltságosnak még mellékoltár vagy rituális fürdő előcsarnoka is jutott. Egyezményes alapelv szerint, a világtalanok lehetőleg a vallási megoszlást tartották szem előtt, lévén az övék komoly szakma is, amely a megkörnyékezendő szívek lőtávolában föltételezi bizonyos pápai dogmák, lutheránus reformszövegek vagy éppen ótestamentumi idézetek eredeti héber ismeretét. Ám mindez, beavatottak szerint, nem volt tudományos megbízhatósággal alátámasztva. A nagymenő Levandovszky nevű tarkopasz például, aki széles peremű bársonykalapot viselt télen-nyáron, és januárezüst szakállát mellig eresztette, noha csakis a hagyományhű zsidótemplom előtt állt, meghatározott védett helyen, és aki héber - nemcsak ótestamentumi - idézetekben a beavatottak közé számított, egyesek szerint (hozzá kell tenni: itt a verseny a rágalmazáson túl is kiéleződött), szóval egyesek szerint az unitárius felekezet tagjaként látta meg a napvilágot. (E suttogók szerint vaksága is nyomatékosan kétségbe vonható.) Nos, az illetéktelen helycserék, helyfoglalások úgyszólván mindennap tüzes csóvát vetettek a koldusok amúgy is gyúlékony világába. Vörösbozont ilyenkor a leghatásosabb eszközhöz, az átkok sokágú, göbös ostorához folyamodott. Az emberi romlásra vonatkozó tárgyi anyagot részint Mózes Könyvéből, részint a keresztes hadjáratok krónikájából merítette. Így bukott föl, szinte az idő hullámaiból, a kolera, a lépfene, a pestis; a szifilisz korai változatairól nem is beszélve. Megfenyegette a békétlenkedőket sohasem gyógyuló fekéllyel, azonnali hatályú nyavalyatöréssel, tűz- és vízhalállal, gyomorkólikával és gyógyíthatatlan örök hasmenéssel. Megidézte őseiket, elődeiket, akiknek éppen e hitvány és marakodó utódok miatt nem lehet nyugalmuk a túlvilágon, s akik bolygó szellemként kopogtatnak, de nem nyernek soha bebocsátást a-nem-tudni-milyen-menedékbe!

Mire helyreállt a rend, s a békétlen szívekben anyagi fölénybe került a nyugalom, a korelnök már megkeverte a dominót, és csak ennyit mondott: - Na, uraim, csinálunk egy bulit, vagy nem csinálunk egy bulit?

*

Négy vagy öt összetolt asztalnál játszottak a koldusok, mindenhová jutott néhány játékos és kibic. Tologatták a szokatlanul nagy csontlapokat, kevertek, osztottak, azt mondták, dupla nyolc, azt mondták, dupla blassz, s közben nyögtek, köpködtek, és vicceket meséltek. A koldulás megvert hangsúlyai, félállati rimánkodásai lehámlottak róluk, pálinkát ittak, mézes kenyeret harapdáltak, mindig volt valami rágnivalójuk. Közben családtagok érkeztek, hozzátartozók, pénzért, utasításért; jöttek mindenféle üzenettel, titkos rejtjelmondatokkal, homlokukon a titokkal, mert ezek az emberek végtelenül nem bíztak egymásban, még a lakhelyüket sem árulták el, jöttek és mentek, otthoni életüket a homály puha rétegei fedték. Volt, akiről tudták (vagy tudni vélték), hogy több bérház tulajdonosa, egyszerre két egyháznak fizet adót, s hogy leánya esküvőjén száztagú vendégség mulatott, részint cigányzene, részint szalonzene hangjainál. Ebédidőre már csak a nagyon messze lakók és a nagyon magányosak maradtak itt, rongyszagú dünnyögésben, vágyakozó sóhajok függönye mögött. Ezek voltak az igazi hontalanok, batyujuk mélyén több napra szóló, jórészt megerjedt élelemmel, mindenféle magyar, német vagy éppen szlovák nyelvű igazolvánnyal, különböző anyaszentegyházak, hatóságok bizonylataival, szent keresztség felvételéről, újraoltásról, magyar vagy éppen idegen állampolgárságról, teljes katonai alkalmatlanságról, éleslátásról és vakságról, épelméjűségről és elmebajról.

Ám az ebédidőhöz még több mint egy óra hiányzott, s a bulik zaja mint csontzene muzsikált a boltívek alatt. A nyár végi nap kihasított egy szeletet a félhomályból, átvilágította a szöszös füstbozontot.

Világ Világtalan Vándora, az örök sötétség egyik törzslakója, összesöpört egy marék pengőt, de óvakodott dicsekedni nyereségével. Zömök, tuskószerű, gyermekarcú férfi, akit néhány évvel ezelőtt a saját felesége fosztott meg szeme világától. Akkoriban egy francia pástétomcég megbízásából libamájakat vásárolt fel a csarnokban. Nagy rafiaszatyrában legalább nyolc-tíz túlhizlalt máj. Foglalkozásához tartozott, hogy kellemes, sőt túldíszített szavakkal közeledjék az asszonyokhoz, a kofákhoz éppúgy, mint a háztartásbeliekhez, rábeszélve őket a máj eladására. A máj luxus, nagyságos asszonyom, önnek megmarad, szépség, a teljes liba, a melle, a combja, a zsírja, a tepertője, s a máj kifizeti magának, szépség, az egészet! Az is az eltagadhatatlan tények közé tartozik, hogy Világ Világtalan Vándora (abban az időben még Mayer G. Gusztáv megbízott felvásárló) saját hajlamainak is engedelmeskedett, amikor a szép asszonyok bőrére, mandulás szeme színére, húsosan megépített testalkatára megfelelő jelzőket keresett és talált. Naponta többször fordult a vállalat irodája és a csarnok között, rafiaszatyrában zsírtól erezett sárgás májakkal, szívében pedig az üde beszélgetések véráramával. Nos, igaz, tagadhatatlan, voltak sikerei az asszonyok körében, de ki tudná most már elválasztani az üzleti sikert a szerelmitől! A vége az lett, így foglalta össze a dráma csattanóját a tömörítő népi fogalmazás, az asszony bemondta az unalmast, és kiöntötte a felvásárló szemét. Mindez a férfi alvása közben történt, és így ment át, fehér bot nélkül, az egyik partról a másikra. Szemgödrét azóta fekete ablaküveg takarta el, mintha csak álvak volna.

Amikor Világ Világtalan Vándora összemarkolta a pénzt, s a zsebébe csurgatta, megkondult a terézvárosi plébániatemplom harangja, de olyan telítetten, mintha két napkorong kondulna össze, s ugyanekkor nyílt az ajtó. Tudta a kávéház tulajdonosa, Sipos úr, de tudták a nem látó vendégek is, most jön Csepella Rózsi, ez a magas, egyenes tartású nő, aki tűzvörös haját szoros koszorúba fonja, és a feje tetején viseli; megérkezett Világ Világtalan Vándora ebédjével. Hátul, a terem sötétebb traktusában, hófehér damasztszalvétával megterített, elhelyezte gondosan a többrekeszes ételhordót, majd - kéz a kézben - odavezette emberét. Az itt rekedt világtalanok, mivel a játék is abbamaradt, érzékeny orral elemezni kezdték az illatkombinációt: Csepella Rózsi konyhájának illatai csodálatosak. Szívükben ott sötétlett az irigység is, mert Világ Világtalan Vándorának mindig hoztak ebédet, és mindig nők hozták az ebédet. Beszélték egymás között, hogy kiváltságos férfiereje miatt. Hogy ez az erő, a tápláló és változatos étkezés jóvoltából, örökkön-örökké, az emberi kor végső határáig újratermelődjék.

*

Fél év múlva, január elején, anyja kíséretében belépett a háborús vak. Épp hogy a kórházból elbocsátották.

A kávéház törzsvendégei másképpen élték át a háború első hónapjait, magát a háborút, ezt a folyamatos fenyegetést, mint a látók, a tartalékosok és sorkötelesek, a behívottak és a hozzátartozók. Mint érinthetetlenek, akik nem függnek a változástól, és akik tapintásuk meg hallásuk uszonyai révén lebegnek az örök fénytelenségben, a háborút csak annyiban érzékelték, amennyiben szűkösebb lett az élelemadag, vagy - egyebek között - megszaporodott az istenhez, a sorshoz, a véletlenhez könyörgők száma. Ez utóbbi hullám magasabbra emelte a szívek megértését, és jobban kinyitotta az erszényeket. Így hát ők, a befelé látók, akarva-nemakarva, háborús pótadót vetettek ki a társadalomra. A napi jelszavak hatalma, haza és nemzet, áldozatkészség és lelkesedés visszatérő emlegetése, az ő fekete szirtjeiken, zátonyra futott. S ha akadt is valaki, mint például Ott Bertalan, a többség szerint álvak, aki már a háború első hónapjaiban úgy vélekedett, szűnjék meg az elvtelen közösködés, meg kell alakítani a keresztény és nem keresztény kéregetők nemzeti közösségét, a törzstagok több mint kétharmada ezt kurtán elutasította, mondván: nincs külön keresztény vakság és zsidó vakság, a vakság egy és oszthatatlan, mint a sírgödör. Nem kétséges, hogy ebben a vélekedésben még benne érzett a liberális és szabadkőműves nézetek hatása.

A háborús vak, aki anyja rövid elbeszélése szerint a tragédia előtt női fodrász volt, s aki ujjainak tapintóidegeiben még ott érezte az illatos női tincsek puhaságát, nem azért ült a kávéház asztalához, szüntelen ujjgyakorlatokat végezve a hideg márványlapon, hogy majd bebocsátást nyerjen a kéregetők közé. Anyja intézte így, hogy átmenetileg, amíg új állapotának végleges viszonyai elrendeződnek, mégis valamiféle emberi környezet részese legyen. A beilleszkedés minden szándéka nélkül jött, a kezdő vakság minden hátrányával. Még nem finomodott ki a szaglása és a hallása; mintha egy zsákba varrták volna. A vakságnál jobban már csak megmaradt életét gyűlölte. Holott fogadtatása félreérthetetlenül a hősnek szólt. Az emberek, lévén a háború még friss és győzelmes, mozgékony együttérzéssel vették körül a lassan hazaszivárgó vakokat, féllábúakat, arcnélkülieket. A hálás hátország nevében. Ezen a diadalkapun vonult be a volt női fodrász is, s minthogy régi foglalkozását nem folytathatta, a fölöttes parancsnokság kilátásba helyezte polgári átképeztetését. Fölmerült több lehetőség is, ám egyelőre úgy döntöttek a haza nevében, hogy némi pihenést javasolnak neki.

Meg kell vallani, ebbe a közösségbe, amelyet a közös csapás és a közös szakmai élmény is konszolidált, idegen testként ékelődött a háborús vak. Az apró neszek, amelyek tőle származtak, reccsenve fölerősödtek. Köhécselése, ez az aprózott köhögés, belezavart beszélgetésükbe. S amikor Vörösbozont, a korelnök, tisztára hazafias fölbuzdulásból, fölajánlott neki egy védett helyet a Deák téri evangélikus templom belső belépőjében, a hirdetmények alatt, és ő azt szálkásan, gúnyosan, már-már ellenségesen visszautasította, úgy érezték valamennyien, valami befejeződött, és elkezdődik valami más.

*

Az aranyműves kilépett a nemesfémes szakszervezet ajtaján, kezében egy háborúellenes röpiratokkal megtömött aktatáskával. Vékony kis fiatalember volt, nyesett vállú. Átvágott az édeskésen rothadásszagú utcákon, hogy visszatérjen műhelyébe. Csak későn vette észre, csapdába sétált, mert a Holló utca mindkét végét rendőrök, nyomozók zárták le. S minthogy ebédidőben a forgalom elcsöndesedett, nehezen lehetett volna eltűnni a szemük elől. Az aktatáska mintha forró parazsat rejtene. Gondolkodásra idő nem volt, így nem tehetve mást, belépett a kávéházba, ahol a világtalanok ebéd utáni ejtőzésben dünnyögtek, beszélgettek, bóbiskoltak, és vártak Valamire. A várakozás tárgya egyénileg különböző és amúgy is megfoghatatlan. Csepella Rózsi kiöblítette és összerakta az ételhordót, elköszönt emberétől s a többiektől, mert letelt az ebédideje: a Nyár utcában, a Hattyú gőzmosodában volt piperevasalónő. Amint elment az asztalok között, testének suhanása jó szagú folyosót nyitott. A vakok érezték, most távozik az álom, egy boldogító tényező, amely Világ Világtalan Vándora szerintük kétes sötétségű éjszakáját bearanyozza.

Az aranyműves magába szívta a terem telített hagyma-, purzicsán- és szegfűszegillatát, szeme megtelepedett a homály tompította boltíveken, s mivel az egyik asztalnál elkezdték már a délutáni partit, lassú léptekkel odament hozzájuk, hogy figyelje a vakdominó csontcsattogásos útját. Szabályos kibic. Egy tejeskávét és egy brióst, mondta Sipos úrnak, aki azonnal megértette, hogy ettől az alacsony, vékony fiatalembertől mi sem idegenebb, mint amit rendelt. De nem az ő dolga, hogy felülbírálja a rendeléseket. Azon már nem is csodálkozott, hogy mikor hozta a kávét, a fiatalember nem volt sehol. Nem hiányzik valakinek a pénztárcája?, kérdezte közéjük hajolva, ám a játékba merült világtalanok, akik az élet vakmerőbb abszurditásaihoz szoktak, erre oda se figyeltek.

Mikor az ajtó újra kinyílt - kivágódott, mert sarkig nyitották -, a törzsvendégek tudva tudták, ez a halál lesz, vagy a rendőrség. Gyorsan tapogató ujjak megkeresték azt az igazolványt, amely legjobban megfelelt az alkalomnak. Az ajtónyitás módja, a sajátos razziaszag, gyors és alapos útmutatással szolgált. Nem mintha ebben a kávéházban gyakran razziáztak volna: a rendőrség, egy álvak és egy valódi vak révén - a kettő gondosan ellenőrizte egymást -, az itt folyó dolgokról állandó értesítést kapott.

Sipos úr, a kávés, a razziát vezető felügyelőhöz ment, és kifejezte honpolgári örömét, hogy ilyen kitűnő egészségben látja viszont. A felügyelő, e tapasztalatokban gazdag ember, átlátott az effajta hízelkedésen, s a megjegyzést kurtán lefricskázta magáról. A vendégek pedig, miután a megfelelő igazolvány már kéznél volt, folytatták a játékot, tagadhatatlan, hogy gyomrukban vibráló idegességgel. Az utóbbi hónapokban megszaporodtak a furcsa, figyelmeztető jelek. Éppen ezért néhány kartárs már nem találta olyan nagyfokú ostobaságnak azt a vélekedést, hogy megalapítsák azt a bizonyos nemzeti szövetséget. A társaság egyharmada, lélekben legalábbis, már-már csatlakozott.

A nyomozók megvizsgálták a hétpróbás igazolványokat, gondosan összehasonlítva az igazolványképeket és az arcokat, az arcok összefolyt jelenét és az arcok emlékvilágát. Sipos úr azonban nem vesztette el nyugalmát, dereka húsos gyűrűjére csúsztatta tenyerét, így adott hálát a sorsnak, hogy törzsvendégei egyértelműek és azonos szemléletűek, mármint a világtalanok. Ők, képzeletében, a látó emberiség fölött lebegtek. Isten angyalai, bármelyik egyház képviseletében is, erősen különböznek ezektől a befelé figyelő személyektől, ám egyben mégis azonosak velük: ők sem e világból valók.

Az egyik nyomozó, miután átvizsgálta Világ Világtalan Vándora töredezett celofánba burkolt igazolványát - a kivágott újsághírt is magánál hordta megvakíttatásáról -, cipője hegyes orrával a rafiakosárhoz ért.

- Ebben maga mit hurcol, öregem?

Világ Világtalan Vándora magasba úsztatta gyermekien sima, sápadt arcát, mint aki megpillantja a láthatatlant, készült is válaszolni, amikor valaki a terem túlsó végéről élesen felüvöltött. Ez a támadó hang váratlanul érte a törzsvendégek igazolvánnyal, alibivel gondosan ellátott közösségét. Úgy érezték, hogy ellenük irányul. Volt, aki arca elé tartotta a kezét, egy másik felugrott és belekapaszkodott a székbe. Most már mindenki tudta, a háborús vak az ordítozó. Vadonatúj fehér botjával a márványasztalt ütötte, és magas torokhangon ömlött belőle az inkább ellenszenvet, mint szolidaritást kiváltó szózuhatag.

- Az édesanyjukkal, de ne énvelem! A francos anyjukkal szórakozzanak! Nekem a szemem a fronton maradt, amíg maguk idehaza zabálnak és büdösödnek!

- Ember - avatkozott közbe a felügyelő -, térjen észhez, ember. Nekünk ez kötelességünk. És magánál minden tiszta, nem bántja senki.

- Senki? És az a szemét, aki az előbb azt mondta nekem, hogy le avval a fekete szemüveggel?

- Nincsenek szabályos iratai, lássa be. Nincs még hivatalos hadirokkant-igazolványa sem - szólt közbe a másik nyomozó.

A felügyelő a háborús vak karjához ért.

- Kérem, mi tiszteljük a háború hőseit, akik a hazáért... akik ebben a közös háborús erőfeszítésben... Szent ügyünk!

- Köpök én a maguk tiszteletére! Köpök én a maguk szent ügyére! Én vakultam meg, nem maga.

- Ide figyeljen, ember, hadirokkant ide vagy oda, én úgy pofán csördítem, hogy csőtörés lesz. Maga itt ne lázítson a nemzet ellen.

- Hol itt a nemzet? Maga volna a nemzet?

A felügyelő az embereihez fordult.

- Előállítani - és hűvösen megismételte -, előállítani.

- Hát tessék! - a háborús vak letépte arcáról a szemüveget, és rátiport. - Tessék! Itt van maguknak a szemem.

A kávéházban ott maradt az üvöltése, a falakba préselődött, lehullt tőle a vakolat.

Másnap délben az aranyműves elsétált a kávéház porhomályos ablaka előtt, nézett befelé, de csak a saját tükörképét látta. Föl-alá sétált, aztán mégis elhatározta magát, és belépett. Szeme hozzászokott a félhomályhoz, orra az illatkeverékhez. A vakok elkezdték a délutáni bulit, zajosan tologatták a csontlapokat. A tegnapi izgalom már kioldódott belőlük, a háborús vakkal, akit hír szerint kiengedtek, amúgy sem éreztek közösséget. Az a néhány nap, amit itt töltött közöttük, de különösen a tegnapi botrány, még csak jobban körülrajzolta idegenségét. Az idegen vakság éppúgy megfigyel, mint az idegen látás. Ha másképp nem, a sejtjeivel.

Világ Világtalan Vándora jólesően lehunyta belső vakságának szemét, mert élvezte, hogy a rézsútos téli nap éppen az arcára esik. A szája tele volt csípős, jó ízekkel, Csepella Rózsi ma lógulyást hozott ebédre. S alighogy ez a szép vasalónő, ez a friss lepedősuhogású asszony elment, belépett egy régi almaszagú nő a múltból, és színültig töltötte poharát borral. A sorstársak újból fölszisszentek az irigységtől.

Világ Világtalan Vándora úgy haladt a sűrű feketeségben, mintha látná a napsütést, ami nincs, a csarnok szürkére festett vasszerkezetét, oldalát verte a rafiakosár, és tenyerében érezte a hűvös, sikamlós májakat. Ekkor mögéje lépett az aranyműves. Azonnal fölismerte, mégpedig a szagáról: forrasztóónszaga volt. Beleszagolt ő gyakran ezekbe a pinceműhelyekbe, ahol szikrát sikongott a köszörűkő és aranyvonalat írt a forrasztópálca. Látó világa minden részletét megjegyezte, úgy, ahogyan az emberi dolgok lejátszódnak, körülhatárolt jelenetekben. Elrendezte csontlapjait, s közben fölemelte sima, gyermeki arcát. A táskáját vigye el, utasította az aranyművest, a kelleténél szárazabb hangon.

És ezután, az ujjaira bízva magát, már csak a játékkal törődött. Hallotta még lelki füleivel, hogy nem hall semmit, és látta lelki szemeivel a teljes ürességet. Azt már észre sem vette, hogy vastag csíkban eleredt az orra vére.

 

Pofafürdő

Mihályt két nő szerette: az édesanyja és Kálmán Virág, egy nemrég végzett napraforgószőke gyógyszervegyésznő, úgy is, mint a férfi kollégája és tisztelője. Mihály ugyanis gyógyszervegyész volt, sok, majdnem végigérlelt, befejezett találmány - ahogy ő nevezte: kitalálás birtokosa, harminckét éves koráig tartó sikertelenséggel.

Ezt a fordulatot azért rögzítjük, mert ő maga is végnek és kezdetnek szánta, nulla pontnak, amely az új időszámítás kezdete. Mihály életében az emberiség új történelme. Mert születésnapjának hajnalán határozta el, szakít a kispolgári gátlásossággal, erőt gyűjt új, merész vállalkozásokhoz. Elhatározta, és a puha, dohánybarna félhomályban Kálmán Virágnak, aki egész testének selyem minőségével simult hozzá, szavakba foglalta: igen, édes, a legteljesebb mértékben elfogadom nézeteidet, a tehetség nem más, mint magatartás, mégpedig megfelelő magatartás.

Virág, a maga szőkeségében, olyan volt a félbarna és félszürke, de már rózsával színeződő hajnalban, mint egy majdnem napsütötte sövény. Okos, szürkésbarna szemében megcsillantak az első fények pettyei.

- Nem opportunizmusra, nem is érveid feladására beszéllek rá, te komoly szarvasbogaram - nem tudni, miért, de olykor így nevezte a fiatalembert -, csak azt szeretném... értsd meg, tehetséges vagy, tisztességes vagy, emberi ember vagy, miért ne érvényesülj, ha nem is érdemed szerint, de legalább valamennyire...

Ki vizsgálná ebben a szárnyat nyitogató félhomályban egy biztató mondat belvilágát? Mihály átadta magát a felszabadító gyanútlanságnak, és annak a jó érzésnek, hogy nem kell ellenkeznie sem Virággal, sem önmagával.

- Mert ezen sok múlik - lehelte a lány a férfi borzongó mellére a biztatást, miközben szavainak lendületét valamiféle részvét lassította. - Mert mi történik, mondd? - vitatkozott egy teljesen leszerelt ellenféllel, akit most csupán testének jóleső zsibbadtsága foglalkoztatott, egy éjszaka sokféle emléke, egy szép női test sokféle változata. - Igenis, mi lesz, ha odamégy? Felmutatod a képedet, körülhordozod ezt a tiszta és érintetlen arcot, az érdeklődés minden jelével belenézel a főigazgató szemébe, a várakozó szeme közepébe, leszurkolod ezt a kötelező és régen óhajtott obulust, aztán fölszívódol, eltűnsz a balfenéken. - Így ostromolta a fiatalembert, aki már rég megadta magát, és szórakozott gyönyörűséggel kereste a meggyőző erőt a lány egészen más pontjain. - Mert ennyit oda kell vetni a hiúságának, és akkor mi van? Föladtad az elveidet, a koncepciódat, a vegyületek találkozásába vetett hitedet? És azzal együtt, hogy nem adsz föl semmit, kiteszed magad annak a kockázatnak, hogy netán téged küldenek Addis Abebába, téged szállásolnak el egy kondicionált levegőjű luxushotelba, és úgy élsz, mint egy amerikai milliomos vagy egy magyar külkereskedelmi bonyolító...

A fiatalember lehunyt szemhéja mögött megjelent egy sugárzó, sárgásfehér tabletta, egy csodálatos antibiotikum, amelynek injekcióértékű változatát ő dolgozza ki, és a messzi Afrikában látott egy aranybarna, mandulametszésű női szemet, amelyből lassan kioldódik a láz sárga foltja, és boldogan néz szabadítójára, a nagyszerű magyar doktorra, miközben fénysurranású ventilátorok dúlják szét kékes szikrázású haját!

Döntött, éspedig véglegesen: elmegy a főigazgató előadására, felmutatja eddig érintetlen arcát, megmártózik a pofafürdőben, ahogyan Kálmán Virág oly összefoglaló tömörséggel jellemezte ezt a társadalmi aktust, ezt a tudomány és a tanulmányút érdekében való csodatételt, amikor egy arc kiúszik a homályból, s a jelentéktelen fiatalemberből figyelemre méltó fiatalember válik. Vagyis hogy elmegy. Ennyivel tartozik saját tehetségének és az okos, gondoskodó szerelemnek, amely emblémáján Kálmán Virág nevét viseli.

Így következett el egy zaklatott munkanap után az este, amikor Mihály majd kilép a kispolgári gátlásosság ringjéből, és megjelenik azon a bizonyos helyen. Megjelenik, körülhordozza magát - mert annak a szférának külön műszavai vannak.

Egész nap ezzel a gondolattal kínlódott. Mert a morális ingatagságtól nem olyan könnyű megszabadulni. A hajnal puha félhomályából kibontakozva, az utca és a laboratórium ridegen megvilágított környezetében, ahol a vonalak pontosak és érzelem nélküliek, ahol kioldódik lélekből a láz, szívből az emelkedettség, agyból a gőgös ambíció - igen, ott nehéz töretlenül kitartani a szokatlan elhatározás mellett. Az ellenkező előjel mellé állni...

Mihály is félóránként döntött: egyszer a pofafürdő mellett, majd meg ellene, az ingadozás törvényei szerint. Ám a munkaidő vége felé, a bizonytalanság finoman homályos síkja mögül átvilágított Virág szőkesége, a gyengéd intelem, hogy nemcsak a hajnal gubancos fényeiben, de itt, a józan délután mérnökien pontos körülményei között is ki kell tartania adott szava mellett. Mert most is kötelez a boldogság igénye.

Hazament, néhányszor végigradírozta arcát a villanyborotvával, inget váltott, s a friss fehérnemű kellemesen lehűtötte átforrósodott testét, de ugyanakkor pofacsontján kicsattant a lámpaláz pirossága. Elszántan, sötéten maga elé nézve ezt a szót ismételgette: körülhordozom... körülhordozom. Ezt a tiszta homlokot. Ezt az érintetlen arcot. A főigazgató szeme közepébe nézek, igazságosztó szememmel a közepébe!

A díszterem, ahová a mennyezetig érő ajtón belépett, ünnepélyes volt a kristálycsillárok szikrázva hulló, hegyes fényében. A borpiros szőnyeg, a vállig érő, sötét tölgyfa burkolat, a csoportokba verődött egyakolbeliek önkínálgató zsivaja - mindez sötét izgatottsággal töltötte el Mihályt. A pulzusa szemlátomást szaporább, a pofacsontja még inkább tüzel. Mindezt már a küszöbön érzékelte, fölfoghatatlanul rövid idő alatt, és egyszerre az egészet. Hátratekintett, mint aki gondosan kémleli a visszavonulás lehetőségét, de ekkor puha félhomály ereszkedett a szeme elé, és ebben a félhomályban megjelent Kálmán Virág, világítva, mint egy kriptonégő - de azonnal el is tűnt.

Néhányszor ökölbe szorította a kezét, s a mohaszerűen puha szőnyegre lépett. Ezután már nem is ő cselekedett, a szőnyeg vitte befelé, a borpiros sodrásba került. És éppen a központi csillár zuhogó fényei alá! "Gondolj a mandulaszemű etióp nőre, gondolj a négus fogadására, gondolj az injekcióértékű tablettára" - szólt rá határozottan lelke mocorgó állományára. Lassan tájékozódni kezdett, mint egy klasszikus merénylő, egyeztette magában az elképzelt helyszínrajz és a valóságos díszterem viszonyát. Kereste azt a széket, ahová ellenállhatatlanul, senkit figyelembe nem véve lehorgonyozza izgatott testét, és vár, mint pók a légyre, míg belép a főigazgató, és a hatósugarába kerül. "Nem körülnézni" - adta ki az utasítást a régi Mihálynak, a tegnapinak, de ez a tegnapi, a gátlásos, aki még nem szokta meg, hogy engedelmeskedjék a mainak, elkövetett egy súlyos hibát. Körülnézett. Arcokat látott, különböző nagyságú, megvilágított tányérokat, a tányérokon szemek pöttyeit és kifényesedett orrokat és egyforma kifejezést. A csodálkozás, majd az enyhe ítélet szigora rajzolódott ezekre az arcokra. Hogy ő, Mihály, akinek puritán együgyűségére eddig építeni lehetett, hogy ő itt áll, tülekedve és elvtelenül, a csillár fényzuhatagában! Micsoda kihívó viselkedés ez - mondták az arcok. Nem hunyorogva, bár a szokatlan érzéstől teljesen földúlva, szembefordult az arcvonallá tömörült ellenállással. Aztán kiszemelte a szükséges széket, pontosan az előadói asztallal szemben, megcélozta, betájolta. Az inge kezdett a melléhez tapadni.

Elindult tehát a szék irányába, és közben átgázolt régebbi korszakain. Az elvei a bokájára gubancolódtak, mint a tapadós indák, ám ő erélyes léptekkel haladt célja felé, ki tudja, mióta, hány fényéven keresztül! Csak ügyelni, ügyelni, nehogy ez a nyüzsgő, habzó szájú banda megingassa elhatározásában. Az ő határozottságának Virág az ellenőrző műszere. Igen, Virágnak, a saját nyugalmának tartozik ezzel.

De mindjárt tapasztalnia kellett, a kiindulópont és az optikailag megfelelő zsöllye közé furcsa, kemény fal emelkedik, szabálytalan kövekből rótt természeti akadály. Nem is kövekből, arcokból rakódott ez a fal, kitágult orrlyukak nyíltak ezen a falon, félrecsúszott ajkak és ritkás fogsorok. "Hohó, kartársak, ez nem hitbizomány, papától örökölt nagykereskedés - szövegezte elszánt gúnnyal -, a jelenés, a pofafölmutatás demokratikus jog, mindenki lehetősége" - folytatta lendülettel, de kezdte magát kényelmetlenül érezni, mert a gúny öngúnyba billent. "Demokratikus jog" - motyogta félhangosan és félelszántan, amikor vállon ragadta egy kéz, de olyan jókedvű baráti eréllyel, hogy fölszisszent.

- No né, nécsak! - folytatódott a jókedvű erély, most már szövegben -, nécsak, kit látnak szemeink!

Mihály azonnal egyeztette a szorító kéz és a gömbölyű hang tulajdonosát. A törtetők galériájának egyik dísztagja. Elszánt tökfej, a gátlástalanság nagykeresztjének tulajdonosa az összes kardokkal - gondolta a fiatalember végső keserűséggel, miközben síkosan utálkozó pillantása végigcsúszott a rózsásra borotvált arcon, és megakadt a finom kis bajusz fekete sövényén.

- Te itt, csak nem? - most meg a lapockájára csapott irgalmatlanul. - Csak nem züllöttél a pofafürdősök szektájáig? - és ezzel Mihályba karolt - ez nem neked való tészta, édes fiam. Tisztában vagyok vele, hogy amilyen idealista marha vagy, téged valóban érdekel a főigazgató előadása, mert szent igaz, abban a fényesre politúrozott rózsaszín dobozban elég jó az agyállomány. De a látszat! Csak nem keveredsz azok közé? Csak nem ülünk a kirakatba?

És ezzel jókedvűen vonszolni kezdte Mihályt a dobogóval ellenkező irányba, a terem hátsó, homályba vesző traktusa felé, a teljes elhagyatottság zónájába. Mihály nyögdécselő tiltakozással szabadulni igyekezett a baráti kulcsolásból. Az egész műve összeomlóban. Összeszorított foga között egy monológot szövegezett. "Persze, te hipokrata, te már körülutaztad a földet különböző kiküldetésben! Te már öt évre előre leszakítottál minden ösztöndíjat, elismerést, kéjutazást! Te, aki már specialistája vagy az el nem kötelezett államok luxushoteljeinek! És most rám veted magad, és viszel a fény alól? Elcipelsz a csillár alól, hurcolsz abba a büdös, bagószagú sarokba, hogy kivonj a forgalomból - és mindezt a derűs humánum nevében?"

Nagy erőfeszítéssel megállt. - Mandulaszemű etióp nő - motyogta maga elé. - Új antibiotikum az afrikai gyógyászatnak - dadogott.

- Micsoda? Mi? - álmélkodott a másik, és frissült erővel vonszolni kezdte.

- Nem! - kiáltott Mihály.

- Mit nem?

- Nem tudom, de nem!

Már teljesen kikerültek az éles metszésű fények alól. És ekkor jelent meg az ajtóban, számos szakember kíséretében, a főigazgató. A kis csoportok kellemesen megbolydultak, és a hullámzás iránya teljesen egyértelmű lett.

- Gyere, öregfiú, ez nem nekünk való. Öklendeztető.

Mihály leszegte égő arcát.

- Valóban - mondta -, valóban - és engedelmesen kullogott útmutatója nyomában.

Másfél órán át ott kuksolt a terem végében, a megkeseredett cigarettafüstben. Az első félidőben pártfogója fölszívódott, s az előadás végén ott lehetett látni, szorosan a főigazgató oldalán. "Előre, a Hold-kiküldetésért!" - küldte utána gondolatát Mihály, de nem érzett keserűséget. Csak egy kis szégyent, azt is módjával.

Fütyörészve ment lefelé a márvány lépcsőházban, a gazdagon díszített mennyezet alatt.

Odakint, a füstbarna estében, kigyulladt az égősárga fény: Virág.

- Sikerült, komoly szarvasbogaram? - kérdezte megható, friss hangján, és a fiatalemberbe csimpaszkodott.

- Sikerült hát! - felelt Mihály önérzetesen, a sarkon vett a lánynak egy csokor ibolyát, s a kis csokor foszforeszkálni kezdett a kezében. - Képzeld csak, mint érintetlen pofát, odaültettek az elnökségbe, és kaptam egy virslit tormaízű mustárral.

- Hogy micsoda felhajtás! - kacagott Virág.

- De még milyen! Egy szűz pofának kijár az ilyesmi.

Ezután elmentek moziba.

 

A második pohárköszöntő

Már emelkedett volt a hangulat a klubteremben, néhány perc hiányzott éjfélhez, mikor jött valaki, és Milenits füléhez hajolt, az igazgató hívatja. Áhá, derültek fel az arcok, most adja át a diri az arany karórát az ünnepeltnek, személyes ajándékát, Milenits erre jócskán rá is szolgál, hiszen harminc esztendő egyazon munkahelyen, és tizennégy év óta, amióta a gyárat államosították, az igazgató mellett... Milenits fölegyenesedett az összehajló fejek közül, kiemelte törzsét és fejét az intim fülledtségből, s aki rápillantott ekkor száraz, fénytelen arcára, némi elszántságot vélt fölfedezni rajta. Az igazgató nagyon takarékosan bánt a jelzőkkel a pohárköszöntőben, érezhető volt a feszélyezettség, nem szeret érzelegni.

De sokan szerettek volna tanúi lenni a két bizalmas munkatárs éjféli beszélgetésének, ennek a ritka, nem hivatalos együttlétnek a hosszú esztendők hivatali tengerében! - Az ilyen eszmecsere - súgta szomszédjának a kövér Molnár -, az ilyen eszmecsere, előtérben az ünnepelt Milenitscsel, háttérben a lepergett esztendőkkel, kihozhatja az ünnepeltből az öröm mellett, hogy is mondjam, a keserűséget. - Szomszédja ellenkezett. - Milyen keserűséget? - kérdezte - a fizetése, nekem legyen mondva, jövőre lelép magas nyugdíjjal, az egészsége, nekem legyen mondva, milyen keserűség?

Az emberek a távozó Milenitset figyelték. Magas volt, szikár, egyenes tartású, s még a négy sötét redő a tarkóján is mintha jellemének következetességét húzta volna alá.

Milenits végigsietett a gumiszagú folyosón, saját lábnyomait érezte visszabizseregni a szőnyegből, sok-sok év lábnyomait! Benyitott az igazgatói irodába, amelynek előterében a titkárnő asztala mellett ott állt az övé. Pillantása az íróasztalra csusszant, s meglátott egy zölden, üdén kunkorodó almahéjat. A héj után nyúlt, s a markába gyűrte. De ekkor már nyílt az igazgató ajtaja, s ott állt a jól ismert alak, zömöken, alacsonyan, tömött angolbajuszával, két hajpászta között fényes koponyával.

Mint minden ünnepeltben, Milenitsben is volt elégedetlenség. Talán nem is tárgyi, inkább hangulati. Molnár jól pedzette: háttérben a lepergett esztendőkkel... Végül is abban, hogy az igazgató itt egy helyben maradhatott, átvészelve a változást vajúdó időket, egészen attól a pillanattól kezdve, hogy vállalatvezetőnek nevezték ki azon az emlékezetes Magdolna utcai ülésen, igen, abban, sőt ebben elsősorban Milenitsnek vannak hervadhatatlan érdemei. Ő mint igazgatósági titkár eleven pajzsként védte igazgatóját. Később is mennyi hálátlan feladattól, felesleges állásfoglalástól, erő és idegek pazarlásától mentette meg főnökét. S most itt állt a zömök igazgató a dohánysárga fényben, talpig fekete ünneplő ruhában, itt állt a küszöbön, és invitálta befelé emberét.

A kis dohányzóasztalnál ültek le, az igazgató pálcikavékony kubai szivarral kínálta. Néhány pillanatig hallgattak, majd a fölöttes felállt, s egy dísztokba helyezett arany karórát nyújtott át. Szeme nyugodt volt, rezzenéstelenül zöldesbarna.

- Tessék, használja egészséggel.

Milenits, aki már tudott erről az ajándékról, természetesen, meglepődés nélkül, de azért nem tagadható örömmel vette át, és várakozva figyelt főnökére. Az igazgató érezte megfogalmazódni a ki nem mondott igényt.

- Mit is mondhatnék - szólalt meg végül -, tizennégy év, nem kis idő. Tudunk egymásról mindent - hangjában őszinte meghatottság.

Újra csönd, kis hézagokkal.

Milenits valójában most arra számított, hogy az igazgató fölajánlja a pertut. Körülötte keresztül-kasul annyi emberrel tegeződik a főnök. Eljött az idő, kezet fognak, egymás szemébe néznek, és férfiasan azt mondják: szervusz.

- Az elismerést, Milenits kolléga, azt hiszem, minden alkalommal megkapta. És most is, gondolom... hiszen érezhette, láthatta.

Milenits azonban nem érzett semmit. Egyik kezében a tokot tartotta, a másikban az almahéjat gyűrögette. Főnökére függesztette a szemét, várakozott. Kemény kézszorítás és: szervusz.

- Azt hiszem - nyögdécselt az igazgató -, abban a bizonyos felköszöntőmben... mondhatjuk, azt hiszem, elég melegen, elég elismerően nyilatkoztam - mit mondjon még? mire vár az ünnepelt?

Milenits most erre gondolt: ez volt az egyetlen fontos munkád, amiben nekem nincs részem, lévén hogy én vagyok a felköszöntő tárgya. De nem is tudtál koncentrálni, öregem.

Az igazgató a bárszekrényhez lépett, pálinkát töltött.

- Egészségére és további... további sok boldogságot - emelte poharát -, üdvözlöm - fűzte hozzá, és nem tudta elképzelni a további variációt.

- Akkor talán én - mondta lassan az ünnepelt, miután már a pálinkával is végzett, és kívánsága nem teljesült -, akkor talán visszamennék a kollégák közé... - Az igazgató megkönnyebbülten hunyorított, és Milenits indult kifelé. De a küszöbön a beléje szorult csalódás meg a kötelesség is visszafordította. - Ön is mutatkozhatna egy kicsit közöttük, az egyáltalán nem árt az igazgató tekintélyének - mondta a szokottnál érdesebb hangon. És ezzel elégedetten lépett át a küszöbön, ám az igazgató szava visszarántotta.

- Hogy érti ezt, Milenits elvtárs?

- Ön is mutatkozhatna egy kicsit közöttük - fél lépést visszakozott -, hát úgy, egyszerűen, emberi módon.

- Persze, persze - mormogott a főnök, és zavarában újból pálcikaszivarral kínálta a félúton álló Milenitset.

- Köszönöm nagyon, de még az előbbit sem szívtam el.

- Nem tesz az semmit. Üljön csak le.

Milenits furcsa érzéssel settenkedett vissza helyére. Ha várta is az emberi kitárulkozást, most attól félt, túl nagy erőket szabadít fel.

Az igazgató is leült, arcvonásait szétzilálta a felindultság.

- Tizennégy éven keresztül, akárhogy is nézzük, a maga képére formált engem, Milenits! Igyunk? - S mikor Milenits bizonytalanul bólintott, azonnal töltött. Az ünnepelt érezte, elkerülhetetlenül sodródnak a bizalmas vallomás felé. Egész puritán szikársága tiltakozott, hogy szembesítsék erényeivel és érzelmeivel.

- Ó, semmiség! A hivatalnok köteles lelkiismeretessége - mondta az ünnepelt nagylelkű hangsúlylyal. - S talán némi emberi szimpátia, mármint részemről.

- Nem, nem semmiség! - tiltakozott az igazgató izgatottan nevetgélve. - Maga teljesen a saját képére formált engem!

Az ünnepeltnek jólesett volna mindez, de a nevetést különösnek találta. Nincs szinkronban a mondanivalóval.

- Ezt most némi túlzással, némi jóakaratú túlzással tetszik mondani. Nem tagadom, ami az igazgató elvtárs szellemi arculatát illeti - talán hozzájárultam ehhez, de egyébként...

Szellemi arculat és hozzájárulás... Az igazgató szerette volna nem hallani ezt, s a napok óta lappangó keserűség fölmarta a szájpadlását.

Milenits pedig, talán az ismételt pálinkaadag hatására, nem érezte meg, hogy ezen a ponton el kell némulnia, nincs tovább. Sőt, éppen az igazgató érdekében, hogy kikapcsoljon egy nyugtalanságot, megtoldotta szerény nyilatkozatát.

- Megtanultuk egymás gondolatait kitalálni, ennyi az egész - szigorú arcán földerengett a mosoly. Most jön a kézfogás és a férfias szervusz.

Az igazgatót viszont lüktető meleg járta át, és a gúny távol tartó indulatával vizsgálta emberét, aki hülye arccal olyasvalamit közöl vele, ami ellen ő minden idegszálával, egész létével, maradék erejével tiltakozni szeretne.

- Talán kialakult közöttünk, ha szabad így mondani, valami lelki rokonság - fűzte még hozzá Milenits, és lehajtott fejjel várta az elkerülhetetlent, a rácsendülő rímet. Maga elé nézett, nem volt képes abbahagyni.

- Munkatársak, akár a házasok, a hosszú együttlétben hasonlítani kezdenek egymáshoz - egészítette ki a gondolatot, de már akarata ellenére.

Az igazgató koponyája kifényesedett, s a vér, amely még az előbb feszesre fűtötte bőrét, visszahúzódott az arcából.

- Talán annyi, hogy némiképp a szellemi arculatunk - pöntyögött gyanútlanul Milenits.

- Azért utálnak az emberek! - robbant ki az igazgatóból - a közös szellemi arculatunk miatt. Azért nincs évek óta semmi kapcsolatom az emberekkel.

- Hogyan? - Milenits kissé előrehajolt, és a süketek reménykedő odaadásával várt a cáfolatra. - Hogyan? - ismételte gyámoltalanul.

- Mert a maga képére formált teljesen!

- Kérem... talán valami megrázkódtatás érte az igazgató elvtársat...

- Igen. Egy idő óta én is tudom, hogy hasonlítok magához.

- De kérem... a tréfa... hogy is mondjam... mindenesetre különös, hogy az én évfordulóm... az én szerény harminc esztendőm önnek okoz válságot.

- Igen, nekem. Mert a maga harminc évében benne van a tizennégy, az enyém.

- És ezt éppen ma este tetszik mondani?

- Ahogy készülődtünk a maga jubileumára... igen, úgy éreztem, mintha engem készülnének ünnepelni. Már azt se tudtam, hogy az arany karóra kit illet meg, magát-e vagy engem?

Milenits felemelkedett.

- Üljön le - töltött -, tessék, egészségére.

Koccintottak, s Milenits még mindig hitetlenkedve nézett az igazgatóra.

- Maga olyan szokásokat kalapált belém, amiket világéletemben utáltam.

- Rendre szoktattam - szólt váratlan határozottsággal Milenits, mert most érkezett el a tudatához, hogy ez ultimátum.

- Nem rendre, embertelenségre. Elriasztotta tőlem, szisztematikusan, a munkatársaimat. Hogy bármikor bekopogtathassanak.

- Rendre szoktattam. Ezt követelte a vállalati érdek. Meg kellett szüntetni az anarchiát.

- Most, hogy magát megkerülve kellett beszélnem az emberekkel, most látom csak az idegenséget. Nincsenek személyes kapcsolataim. És ezt a maga nevelésének köszönhetem.

- Kérem, igazgató elvtárs, gondolja meg, mielőtt engem így aposztrofál... engem, aki úgy védem az ön munkaidejét, az ön szabad mozgását, mint egy pajzs, mint egy testőr...

- Elválasztott az emberektől, az érzéseimtől, a vonzalmaimtól.

- Kérem, igazgató elvtárs... ha már éppen az emberek... ha éppen őket hozta szóba... az emberek most azzal a jó érzéssel ülnek odakint, a poharuk mellett, hogy ön, igazgató elvtárs, éppen most megköszöni nekem, nekem, a dolgozónak, nekem, az ön engedelmes eszközének... hogy megköszöni nekem az odaadó, önfeláldozó, lankadatlan... - Az igazgató közbeszólt.

- Jövőre eléri a nyugdíjaztatási korhatárt, ugye?

- Igen - felelt megtörten Milenits, aztán fölemelte a fejét. Megfordította a kérdést. - És maga?

Az igazgató nem mindjárt válaszolt. Kis szünet után mondta:

- Még van másfél évem.

- Na látja.

Milenits fölállt, és kissé dülöngélve, bár teljesen józanul ment ki.

Az igazgató utánanézett. A négy vágást figyelte a tarkóján, a koponyának nekikapaszkodó, kifakult hajat. - Nem kellett volna szólni - dünnyögött maga elé. Leült az asztalhoz. Kivette tokjából az ottfelejtett karórát, amely finoman, aprózva ketyegett. Fél egy múlt - nézte a mutatót - három másodperccel - egészítette ki az idegébe ivódott pontossággal. - Igen, mint Milenits, olyan pontos vagyok - mondotta végképp elkomorodva, mert azt is tudta, ezen már képtelen változtatni.

 

Tétova reggel

Igazi téli reggel, mélyen korombarna, amelybe csak keskeny folyosókat hasítanak a lámpák. A nagy hivatali szobában is, ahol sűrű szomszédságban, az ügyfeleket elválasztó farácsos pult mögött vagy nyolcan dolgoznak, minden asztal, írógép felett sárga égők világítanak. A kézi számológép lassított ütemben kattog, egy-két összehajló fej, álmosítóan sustorgó beszélgetés. A cserépkályhák lassan begerjednek, a nagy szoba átfűl a melegtől. Az emberek azonban még az ébredés előtti állapotban élnek, a mozdulatok még lebegnek, úsznak ebben a hivatali reggelben, amelynek víz alatti sötétje puhán tapad az ablakon. A telefon még ritkán csörömpöl, de most kellemes, mély berregéssel házi vonalat jelez. Egy szikár, magas férfi, akinek vékony, szőke haja egyre jobban látni engedi a meredek koponyát, a kagyló után nyúl. A tisztviselő megváltozott hangsúlya jelzi, hogy fentről szóltak le, a himlőhelyes arc reflexei megélénkülnek, felgyorsulnak a mozdulatok is mindenütt a szobában. A szikár férfi hangja csupa készség.

- Természetes, majd megmutatunk neki mindent - ezzel egy időben az arca megereszkedik, keserűség, bizonytalanság ül ki rajta. A hang is megváltozik. Van benne valami vészjelzés, ami csak az itteniek zenei hallásának nyilvánvaló.

Valamennyi arc érzékenyen megélénkül. A lassú, de rendszeres ütemek megbolydulnak, nagyobb csöndek és lökésszerűen gyorsabb kattogások váltják fel az előbbi egyhangú zeneiséget.

A csontos kéz visszaereszti a kagylót, a telefon nyugalma rövid, telített csengetéssel helyreáll.

- Új kolléga jön - mondja a férfi, mély hangja keserűen megkondul a váratlan csendben. - Nekünk senki sem szólt erről.

Egy kis, pirosarcú ember az egyik nő füléhez hajol, és szelídbarna, bolyhos haja mögé suttog valamit. Tekintetek gyors cserekapcsolata, senki nem ért semmit. Az előbbi pirosarcú összecsuk egy nagy regiszteres könyvet. Másvalaki gyorsan rendet teremt egy nyitott fiókban. A falióra keményen kattog. Egy barackszőke nő izgatottan harap az előkészített szalámis zsemlyébe, mintha ezután soha többé nem nyílna alkalma erre. Dr. Muzsai a zsebébe gyömköd tizenkét lottószelvényt. Ábel Dezső minden értelem nélkül tisztára dörgöli a szemüvegét. Ács Teréz feláll a kézi számológép mellől, és amúgy is nagy mellét kifeszítve, mélyet lélegzik egy láthatatlan tornatanár vezényszavára.

Először Istókovits néni lép be, egy vörösesszőke nő, az osztály hivatalsegédje. Keret nélküli szemüvege mögött túlzottan égszínkék és túlzottan domború a szeme, a nyaka vékony és pikkelyesen piros. Talán negyvenéves sincs, de mindenki néninek szólítja. A nevéhez olyan asszociációs kényszerek társulnak, mint disznósajt, mandarin (de milyen ritkán!), ropogós, félbarna zsemlye, tíz deka hármas kávé őrölve és így tovább. Most azonban egy fiatal nőt enged maga elé az ajtóban, olyan ragyogó arccal, dühítő gyanútlansággal, messzi hangzó, üvegfényű szopránnal biztatva a tétovázót, mintha nem érezne meg semmit abból a sokrétegű dermedtségből, amely körülfogja őket.

Az idegen nő tétovázik, mert azonnal fölfogja ennek a közegnek a természetét. Túl sokszor kellett belépnie ilyen ajtókon, túl gyakran érezte a bőrén ezt a perzselő hideget. Mintha sűrű lepkefogó hálón keresztül látná a nyolc embert. A szövedék mögött az arcok világos foltjai, egy-egy szem megcsillanó sötétje. A nagy, csontos férfi, ennek a részlegnek a vezetője, akivel az imént közölték az új kolléga jövetelét, hajlott háttal a nő elé megy. Istókovits néni bátorítóan megszorítja a lepkefogóba gabalyodott nő karját, és karcolatlan hangon magyarázza:

- Itt fogsz majd dolgozni, kartársnő, megérkeztünk!

Valamilyen régebbi mozgalmi csökevény a lelkében ez a tegező hajlam, s a nőket, hacsak nem éri közvetlen elutasítás, rendületlenül tegezi.

Mindenki a munkája fölé hajol, de senki sem dolgozik.

- Gombó Lajos - mondja a nagy, csontos ember, és a pult mögé vezeti a nőt. Az emberek azonnal megérzik az enyhe ibolyaillatot, amit az érkező lépteivel együtt magával sodor. A férfi körülnéz, de nemhogy szabad asztalt, széket sem lát, amelyet felajánlhatna. Szaggatott mondattechnika következik. - Egyelőre még... az igazat megvallva... hogy is mondjam csak... - nem hangzik el semmi konkrétum, de a nőnek, szép, méregzöld téli kosztümjében egyelőre állva kell várakoznia. Hogy mire? Ó, azt senki nem tudja itt, az égvilágon senki, hiszen ennek a nőnek az érkezését nem jelezték előre, szabad státusról pedig nem tudnak, így hát könnyen megeshet, hogy valamelyikük helyére kerül, és akkor úgyis megoldódik minden, a hely is, az asztal is, egy másik ember sorsa is.

Az idegen nő, akit nem tudnak leültetni, két határ között várakozik, a suta helyzetbe dermedve, szinte megnyomorítva a bizonytalanságtól.

- Addig nézze talán ezt - szánja meg az egyik kolléga, és ő merev nyakkal figyeli a keskeny elszámolási szalagokat, amelyek finoman zizegnek a csöndben.

A fölbolydult szobában erősödnek az aritmiás zajok. Indokolatlan zörejek, a villanyóra dörömbölő szívhangjai. A belterjes világban nyugtalan gondolatsorok keletkeznek, mint a táviratszövegek. Kinek a helyére hozták ezt a nőt? Az alattomos ibolyaillat állandóan jelen van. Vajon melyik asztal mellől kell fölállnia valakinek, és kicsodának? Az ablakra tapadó sötétség néhány értékkel megsűrűsödik.

Ekkor lép be Kemény úr, aki rekeszekre osztott, lapos fadobozából csiszolt kézelőgombokat, brossokat, divatláncokat, külföldi körömlakkot szokott kínálni részletfizetésre. Most is fölkattintja a nagy dobozt, és az ernyedt világításban fölszikráznak a gyönyörű gombok és krómozott öngyújtók. A szalámis zsemlyés nő széttárt ujjakkal int, hogy rosszkor jött.

- Boldog karácsonyt - mondja Kemény, egykori kalaptompgyáros -, gyönyörű, békés ünnepeket - énekli megfakult tenorján, és váratlanul hűvös fenyőillatot permetez szét egy sokélűre csiszolt kölniszóróból.

Gombó Lajos föláll egy végtelen számoszlop mellől, golyóstollát a füle mögé illeszti, és a pulthoz közeleg. Olyan hosszú és csontos, amilyen csak kiváltságos pillanatokban tud lenni.

- A házalás tilos - mondja rendkívüli indulattal.

- Igen? - Kemény úr hangja egy oktávval felcsúszik a meglepetéstől. - Akkor talán inkasszálnám a járandóságaimat, doktor úr.

- Már megmondtam, hogy nem vagyok doktor. És egyébként is január másodikán.

- Kérem. Január másodikán. - Hangja jóindulatú és békés. - Mit tetszenek szólni ezekhez a bécsi öngyújtókhoz? - Gombó Lajos visszaül a számoszlop mellé, az idegen nő marionettszerű merevségben a távolba néz, a megkezdett szalámis zsemlye illata fenyőillattal keveredik. - Akkor január másodikán, a viszontlátásra. Békés, gyönyörű karácsonyi ünnepeket. - Kemény fölfogta a pillanat történelmiségét, és méltányos arckifejezéssel távozik.

A mosdó rosszul gumizott csapja vastag csöppeket pottyant. Mindenki egyetlen pontra néz, mereven, kiszolgáltatva. Ez a pont azonban személyenként változik. S ha létezne ilyen készülék, előhívhatná a néma monológokat is, amelyek az összezárt ajkak mögött fogalmazódnak.

Berreg a házi telefon. Gombó Lajos csontdudoros homloka megfényesedik. Lassan nyúl a hallgató után, hosszú, kinyújtott karja egész korszakot ível át. Az emberek leplezetlenül odanéznek. A férfi hangja ujjongva meglódul.

- Értem - mondja -, értettem - ismétli, nála szokatlan szóhasználattal -, csodálkoztunk is, mert nekünk senki sem avizálta - szokása ellenére bőbeszédű és sodró szavú -, az igazat megvallva, zavarban is voltunk, már csak a hely miatt is, hogy hová ültessük, de persze igyekeztünk a lehetőségekhez képest...

Leteszi a kagylót, körülnéz, himlőhelyes arcán piros foltok.

- A kartársnőt tévedésből irányították ide. Ugyanis a gondnokságra van beosztva.

A falak a magasba emelkednek, egy titokzatos zsinórpadláson fogaskerekek áttételével húzzák fölfelé a szennyes sötétséget, egyszerre előugranak a hegyek, a kék hegyek, a lebegő angyalkák, a legelésző bárányok és a takaros erdészházak, meredek, piros tetőkkel. A barackszínű nő mohón a szalámis zsemlye után kap, Ács Teréz abbahagyja a kézi számológép ötlettelen nyekergetését, és néhány szabad karmozdulatot tesz, Gombó Lajos, hónapok óta először, elmosolyodik.

- Szaladjon csak valaki Kemény után - mondja meghitt, meleg baritonján -, ha sietünk, még ott találjuk valahol a bérelszámolóban!

 

Az üveg mögött

1.

Üvegfal mögött dolgoztak a nők, szám szerint öten. Itt sorakoztak a táncoló lábú asztalkák, megrakva kivágni való újságpapírral. Ezek a nők ugyanis reggeltől napestig, ha nem is hajszolt ütemben, de mindig újságokat nyirbáltak, cikkeket válogattak s ragasztottak a lila keletbélyegzővel megjelölt fehér papírlapokra. A szürke rotációs és a nyomdafesték kesernyés szaga már-már a vérükbe oldódott. A munkájuk szakosítva: az egyik csak szépirodalmat vagdosott ki a napi- vagy hetilapokból, a másik szerző szerint osztályozta az anyagot, a harmadik természettudományos cikkekkel foglalkozott és így tovább. Mögöttük szobák és szobák, polcok, azokon dossziék, kartotékok, betűk és betűk. Az egész emeletet lefoglalta az archívum, állott papírszagot árasztva, átitatva az embereket a halott erdők vegyi illataival.

Az üvegfal egyenletes világosságot biztosított, noha csak egy tűzfalra nyílt, de ez a kietlen geometriai sík is megtelt a természet sejtelmes szépségeivel, mikor az alkonyati nap visszfénye enyhén rózsaszínűre festette.

Reggel fél kilenc körül sorra érkeztek a nők, mindig azonos sorrend szerint, ahogy az életük bebocsátotta őket a hosszú üvegfallal határolt szobába, a táncoló lábú asztalkák mögé. Most is először Rozványiné jött, őt követte a kialakult rend szerint Sztárayné, és gyors ütemben a többi három: Gálosné, Hívesné és Sándor Mariska. Ez utóbbi is asszony volt, sőt, a legidősebb közöttük, de ő csak a leánynevét viselte.

Az asszonyok főnöke, Konecsni Vilmos, régi könyvtáros, sajtótörténész, ilyenkor végigbillegett a hosszú szobán, s töppedt, fahéjszínű arcával a papírok fölé hajolt, miközben orra a kölnik, parfümök és púderok szagától viszketve fintorgott. Aztán behúzódott rekeszébe, és egész nap nem mutatkozott.

Gálosné, sorrend szerint a harmadik, kisírt, vörös arccal ült a helyére, miután kuglóf alakú, bolyhos, lila kalapját és kabátját öltözőszekrényébe helyezte, de úgy, hogy az ajtó nyitva maradt.

A nagy ollók beleszabtak az újságokba, a papír zsírosan énekelt, finn erdők szelleme nyújtózott a porszagú csendben.

- Nyilatkozott? - kérdezte Gálosnétól Rozványiné, anélkül hogy ragasztóecsetjéről elvonná pillantását.

- Nyilatkozott.

- Végre! - sóhajtottak egyszerre hárman is.

- És mit mondott? A szokásost?

- Igen... a szokásost.

Gálosnét gyűlölet fogta el. A lila kalapra gondolt, erre a furcsa képződményre, amely madárfészek is lehetne. Két hete, hogy a férje meglepte vele, és most: nyilatkozott, és az ok - a szokásos.

Konecsni Vilmos, aki az archívumnak ezt a részlegét irányította, mindezt leolvasta az arcokról. Tudta, hogy mi történt és hogy az ok - a szokásos. Tudta, hogy Gálosné férje bejelentette szándékát: válni akar. Gálosné elég sokáig húzta. Már fél esztendővel ezelőtt a Sajtógyűjtemény igazgatója közölte, hogy Gálos felesége idekerül hozzájuk; nem nagy jövőt jósolt a házasságnak. A férj, az egyik főigazgatóság vezető munkatársa maga kérte, hogy itt helyezzék el az asszonyt. S minden támogatást megszerzett ehhez. "Kell neki valami elfoglaltság - mondta -, szüksége van az önállóan végzett munka örömére." Csak azt nem tudta, hogy nem áll egyedül ezzel az indokkal. Az archívumot dugig megrakták megunt feleséggel - gondolta keserűen Konecsni -, a szobákban a válás árnyéka lebeg... Persze az ilyen munkaerő labilis, kedélye váltakozó, egész lénye szenzibilis, irányíthatatlan. Csendes iszonyattal gondolt ő is Gálosné lila kalapjára, mint a baljóslatú előjelre szokás, majd a nyugdíjas évek víz alatti csendjével vigasztalta magát.

- Az ok... a szokásos... - ismételte messzire nézve Rozványiné - akkor hát mit mondott?

- Semmit - szegte le fejét Gálosné.

- Híves úgy kezdte annak idején - szólalt meg Hívesné -, Híves úgy kezdte, hogy öregszik, érzi a közelgő öregségét. És azzal végezte, csak egy új szerelem segíthet rajta.

Sándor Mariska fejhangon kacagott, és egy megszáradt ragasztócseppet kaparászott.

- Aztán Híves elvett egy húszéves színinövendéket, a szerelem miatt, de most már válnak - közölte az asszony minden káröröm nélkül.

A lila kalap szinte lángot vetett a maga porszagú, szürke környezetében.

- Tibor - szólalt meg Gálosné küzdve az előtörő zokogással -, Tibor nem mondott ilyet. Pszichikai válság. Ő nagyon komplikált ember.

"Az archívum dugig boldogtalan nőkkel, megtört szívekkel... " - Konecsni az újságokat böngészte, és piros meg kék jelölőceruzája gondosan bekerített egy-egy részt. "Hát ez is elment - nyugtázta benne a részvét, miközben a nekrológot is megjelölte -, hát ez is befejezte... " - homlokára ránc futott, egyszerre érzett szomorúságot és elégtételt, az utóbbit az élvemaradottak nevében. "Keveset írnak róla, és hűvösen, ámbár a maga idejében derekasan küzdött, még a koncentrációs tábort is megjárta... " - tűnődött a kifejezésen - "az eszméi miatt" - egészítette ki a kört. Ám a kék ceruza már egy könyvrecenzió köré kötött hurkot, s még gondosan melléírta: "szerzőnek külön dossziét nyitni... "

Ebben a pillanatban szólt a házi telefon, a csöngetés felverte a porszagú csendet. Konecsni öregedő keze, amely púpos volt és aranypikkelyes, fáradtan úszott a hallgató felé. Az igazgató hívatta magához. A régi könyvtáros és sajtótörténész rálehelt szemüvege nagy ablakaira, és egy fogkefével végigsimított őszesszőke bajuszán, majd fakult kék dzsörzékabátját meghúzkodva, a főnökhöz indult.

Az üvegfal mögött az ollók újabb hasábokat szabdaltak, és a nyírás apró reccsenései töltötték ki a monológok és dialógusok közötti űrt.

- Híves a kezébe fogta az államat, szembenézett, és azt mondta - tűnődött Hívesné, s utánanézett az emléknek, mint egy bárányfelhőnek -, azt mondta, hogy a szerelem...

Sándor Mariska töltött káposztát melegített a villanyfőzőn. A dús étel töményen fénylett, s az erős illóolajok birokra keltek a papír és a nyomdafesték szervetlen szagával. Mindnyájan felfigyeltek. Ha tud gyűlölni az orr, ezek a megtámadott szaglószervek most gyűlöltek. Még kerek másfél óra hiányzik az ebédidőhöz, de ő már melegít! S azután kék lábaskájából falja az összeérett, aranybarna, húsos káposztát. Ő az egyedüli közöttük, aki együtt él a férjével. És ilyenkor, miközben arcát kifeszíti a szájába gyűrt ételgombóc, visszaidéz egy-egy jelenetet.

- Megcsalsz, tudom, hogy megcsalsz, hát csak csináld - ezt mondtam neki, magyarázza teli szájjal -, nem bánom, csak csináld! Tudom, lerögzítem, és kész. Lerögzítem, és megvetlek érte.

És most arra gondolt, az ő öröme ez a kis kék lábas! Az egész archívum áldozati oltár lesz ennek a gőzeitől, páráitól!

- Egy kicsit elhíztam mellette, ez igaz - sóhajtott tárgyilagos mélabúval, és újra megrakta kanalát.

Rozványiné Sztáraynéra nézett. - Össze vagyunk itt zárva. Az állapotunkkal vagyunk összezárva! - gondolta keserűen, miközben gondosan megvizsgált egy szemölcsöt társnője arcán. Hogy unta, gyűlölte ezt a kávébarna, kerek szemölcsöt, amely a csúfító természet remekműve. Unta, gyűlölte ezt a pontosan kiesztergált szemölcsöt, mert a magáénak érezte. Sztárayné arca, akárcsak a többieké - a saját arcát tükrözte. Azonos sorsok tükrözték egymást. A néma düh tükörterme.

- Téged legalább úgy hagyott el Rozványi - szúrta oda Sztárayné -, hogy befejezett tények elé állított. Nem volt agónia.

Rozványi ugyanis az asszony húgával disszidált.

A tűzfalról egy sugár ferdén az üvegre verődött, s onnan bizonytalanul Gálosné égőlila kalapjára csúszott. Rozványiné összevissza szabdalt egy cikket idegességében, és fejét a karjára hajtotta. Sűrű, barna haja körül, mint egy makacs processzió, millió arany porszemecske keringett.

2.

Az igazgató, Szterkó Bálint fiatal ember volt, keskeny arcú, vékony orrú, áttetszően fehér bőrű és szőke: az egész ember akár egy műszer.

- Értem, Konecsni kolléga, értem - a szavakat elnéző szelídséggel ejtette -, értem én, hogyne!

Konecsni azonban úgy érezte, itt az ideje, hogy kilépjen a filológusi ügyefogyottságból. Ezúttal határozott és kemény akart lenni. Hivatása védelmezője.

- Nem lehetünk végül is a boldogtalanság lerakodóhelye! Kérem, igazgató elvtárs, vegye tekintetbe, hogy az egész munkánkat meghatározza ez a helyzet... nők, átmeneti állapotban... a házasságból a magányba - mondogatta, és elképzelt egy néma, sötét fasort, amelyen elhagyatott nők vonulnak libasorban, fejük körül az alkonyattal.

- Ez a nő, akit most kapnak - ellenkezett az igazgató elnézően és mosolyogva -, ez a nő fiatal.

- De a férje, aki ugyebár színházi rendező, őt is úgy ajánlotta, hogy...

- Hát csak annyit mondott, hogy a felesége vágyik valami elfoglaltságra.

- Elfoglaltságra! Az önálló munka örömére? Ugye? Ismerjük a szöveget. Ezt így szokták fogalmazni.

- Nemrég házasodtak össze.

- Egy okkal több az aggodalomra. Manapság a fiatalok válnak legsűrűbben. Erre statisztikai bizonyítékaink vannak.

Szterkó Bálint arcát ismét átfürösztötte a hűvös mosoly.

- Valamennyien ezzel jönnek: az önálló munka öröme! És aztán itt maradt a nyakunkon a boldogtalanság! Státust harcolunk ki a boldogtalanságnak, amelynek munkaideje van, fél kilenctől ötig, inkluzíve ebédidő. Mert azért a boldogtalanság falánk, jó étvágyú.

És arra gondolt, egykettő itt a tavasz a maga nyers ízeivel és hatásaival, drasztikusan, elháríthatatlanul, és ilyenkor napokra felbomlik a munka laza, de mégis rendbe foglalt menete. Ki tudja így garantálni a restanciamentes, pontos teljesítményt?

De emelhetett most vétót az öreg könyvtáros és sajtótörténész a munkafegyelem és a pszichológiai törvények nevében, Szterkó Bálint csak mosolygott, hűvösen, elnézően, s a kifelé billegő Konecsni agyában megfogant a szörnyű gyanú... hátha ezt az intézményt... hogy is mondjam, azért alapították... befolyásos férfiak számára, akik leadják itt a megunt asszonyokat, mint egy ruhatárba. Az önálló munka öröme! Ettől a furcsa gondolattól maga is megborzongott, s úgy érezte magát, mint egy shakespeare-i titok birtokosa. Annyira kizökkentette egyensúlyából, hogy minden meggondolás nélkül benyitott az üvegfalú szobába, és in medias res bejelentette:

- Kapunk egy új nőt.

Holott az ilyen fogalmazás a stílusával is ellenkezett.

Valamennyien fölnéztek a szürke papírokról. Sztárayné karcsú ragasztóecsetén mézesen ragyogott egy tömör ragasztócsepp. "Ovális és áttetsző, mint egy fülbevaló, a fülembe tenném!" - tűnődött Gálosné, és a lila kalap mellé elképzelte a sárga kontrasztot, a megkövesedett mézgacseppet.

- Kapunk egy új nőt! - ismételte túlságosan is világias hangsúllyal Konecsni, s mindjárt elröstellte magát, fordult kifelé.

- A szerencsétlen! - kiáltott fel kis szünet után Hívesné, ibolyakék szemében együttérzéssel.

Hívesné valaha sugárzó lehetett, s még most is, hervatagságában, lírai báj áradt belőle. Karcsú termetét, lányosan keskeny derekát és csípőjének kancsóvonalát nem rontotta el az idő. Minden maradt a régiben, csupán az adott ideális térfogaton belül történtek változások. Így például szép hosszú lába meginasodott, szeme alá vizeskék félholdat nyomott a szomorúság, fehér bőre megszürkült, és a vékony bőrön zöldeskék erek ütöttek át. De a sziluett nem változott. Bizonyos árnyak örökké fiatalok.

- Mikor Híves még csak kezdő bányamérnök volt, Gallyason - emlékezett vissza, ki tudja, hányadszor -, mikor a nap huszonnégy órájából tizennyolcat odalent töltött... nem, nem is ezt akarom mondani! Egyszer a víz három napra elzárta őket a világtól, és amikor egy elfelejtett vágaton előkerültek... hát akkor kérte meg a kezem. "Kell a szerelem! és te vagy a szerelem!" - ezt mondta nekem, és elvett. És most... most is a szerelem kell neki, a vénülés ellen. De hát már válnak...

- Szóval új áldozat kerül ide - nevetett furcsán Sándor Mariska, Konecsni bejelentésére utalva. Ma kelkáposztát melegített fasírttal. Az offenzívát a szagokkal nem hagyta abba. - Új halacska kerül az akváriumba - fejezte be irodalmian, mert amúgy irodalmi családból származott, a fivére kritikus volt egy napilapnál, s az öccse valamikor költő.

Gálosné elhatározta, hogy ottfelejti valahol a lila kalapját.

3.

Másnap reggel, amint a szokott sorrendben beléptek, s az apró porszemecskék zümmögve szálltak a fejük körül, valamit enyhült a szívükben az összezártak gyűlölete. Új nő érkezik a külvilágból, a társadalomból, új nő, aki csakúgy, mint ők, a megunt asszonyok sorsát cipeli. Ez a híradás a világból megerősítette hitüket, hogy még nagyon sokan vannak odakinn hozzájuk hasonlatosak, és hogy az emberiség tekintélyes hányada elhagyott, szorgalmasan hervadó nőkből adódik.

Sztárayné ibolyacsokorral érkezett. Recézett, vastag mécsespohárba helyezte a kis csokrot, amely azonnal illatozni kezdett. Máskor felcsapna az irónia, meggyanúsítanák Sztáraynét, hogy jelképesen bár, de reményt fűz a tavaszhoz. Most azonban oda se figyeltek, valamennyien várakozásban éltek, s az ajtót nézték, mikor lép be az új kolléganő, aki sorsukat oly vigasztalóan általánosítja.

Már beállítottak neki egy táncoló lábú asztalkát, már ollót és ragasztót is szereztek a gondnokságon, teljes leltári készenléttel várták. Felszerelték, mint az újoncot a katonaságnál.

Végül belépett az új munkatárs. Nem tartozott az egészen fiatalok közé, huszonhét-huszonnyolc éves lehetett.

A mohó szemek föltérképezték, s lépték szerint birtokba vették. Magas volt, egyenes tartású, egészséges. Arcát a két járomcsont uralta, s hosszú, szűkre metszett szeme pirosbarnán izzott. "A járásának könnyed biztonsága... " - mérte fel Konecsni, és arra gondolt: ezt kitűnő csontszerkezetének köszönheti, az arányos felépítésnek. "Szép nő... gyönyörű nő... " - szűrte ajka között az öreg könyvtáros és sajtótörténész.

Az asszonyoknál ez a szépség jóleső csodálkozást szabadított fel. Hát ilyen nővel is megtörténik? Hát ezt is megunják? Most már ez a szép, hosszú léptű asszony is az ő életüket tükrözi. A tűrhetetlen egymásba zártság előjele megváltozik.

- Manyi vagyok, üdvözöllek - lépett eléje Sztárayné, s gyors pillantást vetett az ibolyára.

Rozványiné szelíd rezedakölnit árasztott magából, miközben az új nő felé hajolt.

- Piri - mondta gyengéden.

- Böbe - nyújtotta kezét Gálosné, és arra gondolt, kár volt a lila kalapot egy idegen kapualjban felejteni.

- Saci - ez Hívesné volt, az ibolyaszemű, aki már nem tudott szerelmet nyújtani a volt bányamérnöknek, s így nem tudta megvédeni az öregedés ellen.

- Szereted a grenadírmarsot? - kérdezte Sándor Mariska bemutatkozás helyett.

Rozványiné rezedakölnije összevegyült a szorgalmasan illatozó ibolyával.

Az új nő is bemutatkozott: Homályi Róbertné. A keresztnevét követelték.

- Ilonka - mondta egyszerűen. Szép, telt hangja volt.

"Van benne valami megfogalmazhatatlan szomorúság" - ezt a következtetést vonta le Gálosné, és a férjére gondolt, aki az utolsó pillanatban, hogy félrevezesse, megajándékozta a lila kalappal.

Rozványiné egész nap Ilonkával foglalkozott. A munka különböző fázisai: a kivágás technikája - a bejelölés - a kategorizálás - az ecset helyes használata és így tovább.

Napok teltek el, s a tűzfalra eső napfénytől az üvegfal délutánonként megszínesedett. Ilonka nem volt bőbeszédű, egyenletesen végezte munkáját, pontosan érkezett és távozott.

Az asszonyok a Történetre vártak. A Válság Történetére. És tudták jól, tapasztalatból tudták, nem lehet azt siettetni, az összegyűlik, és előtör önmagától, mint ahogy a mélység is fellöki a forrást. Siettetni nem lehet, de előkészíteni, érlelni, megteremteni a környezetét - azt igen. Egyik csöndes délután, mikor átszínesedik az üveg, majd beszélni kezd Ilonka, és elmondja csalódása történetét. És akkor, abban a pillanatban ő is beolvad a kollektívába, és befizet a közös feketére. Erre vártak a komoly, megfontolt horgász türelmes időtlenségével. Ültek a parton, és vártak. Felettük alkonyati felhők. Néha átbillegett Konecsni, ő mindent tudott, ő volt a sors.

Ám a történet késett, és ez fenntartotta közöttük az ideiglenesség nyugtalanító érzését. A munka olykor akadozott, s a különbéke, amit erre az időre egymással kötöttek, recsegett-ropogott. Az üvegfalat bámulták, ez volt a mozijuk, ezen a hűvös, fényes lapon jelentek meg álmaik, elképzeléseik, a kitalált jelenetek, hangosfilm volt ez, drámák és évszázadok beszédét, zenéjét, zörejét visszhangozta. De most ez sem tükrözött semmit, néma maradt.

Megfigyelték, hogy Ilonkát a kapunál egy férfi várja. Minden este megfigyelték. Mindig ugyanaz a férfi.

- Valami elkezdődik? - kérdezte Rozványiné. - Valami új az életedben? - mert elhatározta, ha művi úton is, de kikényszeríti a történetet. - Új szerelem?

- Nem egészen új. A férjem.

- A férjed? - ismételték egyszerre hárman. - De hiszen váltok!...

- Mért válnánk?

Sándor Mariska nagy zajjal felállt, eltolta maga elől a kék lábast.

- Én úgy tudtam, hogy ti váltok! - kiáltotta.

Gálosné csatlakozott.

- Én is hallottam. - És megnevezett egy közös ismerőst. S mikor kiderült, hogy mindez kényszerképzet, Hívesné szenvedő szelídséggel, ibolyakék szemének minden mélységét kitárva megkérdezte:

- Akkor te hogy kerülsz ide?

Megfogalmazódott tehát a mánia.

És a düh, hogy Ilonka nem emeli fel a rájuk hasaló égboltot, hogy nem tágítja ki a világot körülöttük, eleinte szócsatákban, majd vad összecsapásokban keresett kiutat. Önmagukat tükrözték, még kegyetlenebbül, mint azelőtt.

Konecsni Vilmos mindezt felmérte, és tudományos pontossággal rendszerbe foglalta.

- Az új nőt, ezt a Homályinét el kell távolítani - jelentette az igazgatónak. Ez is szokatlan volt, hogy így fogalmazott, ilyen antihumanista kíméletlenséggel. - Teljesen megtévesztett bennünket.

Szterkó áttetszően mosolygott.

- Ez az új nő ugyanis, ha nem tudná igazgató elvtárs, nem válik. Sőt, ez az új nő boldog.

- Hát akkor minden rendben. Hiszen éppen maga tiltakozott a tömény boldogtalanság ellen, kollégám.

- Ez a boldogság, sajnos, a mi személyzeti összetételünkben destruál. El kell távolítani.

S volt olyan tisztességes ember, hogy a küszöbről visszafordulva megjegyezze:

- A filozófiám mondott csődöt. Néhány napig abban reménykedtem, hogy a szép fiatal teremtés a maga javára billenti a mérleget. Becsempészi közéjük a boldogságot! De tévedésem nyilvánvaló. A boldogtalanság homogén és áttörhetetlen. És ebben az egyértelműségben - még itt is tévedtem - nemhogy zavarná a munka folyamatosságát, de éppenséggel elősegíti.